Életrajz
Pályakép
Hatástörténet
Szöveggyűjtemény
Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv
A Nyugat előtt és a Nyugattal együtt Ady jelentette a századfordulón a totális lázadást irodalmunkban; ám ő nemcsak az irodalomban, hanem a magyar glóbuszon is felfordulást akart és hirdetett. Ízig-vérig újságíró volt, de Heine-i ambícióval és Nietzsche-i küldetéstudattal. Személyisége mélyen megosztotta kortársait, híveit és ellenfeleit egyaránt. A tízes évek fiatal nemzedékének épp úgy anyanyelve volt Ady költészete, mint az 1960-as, 1970-es évek ifjúságának József Attiláé. A Monarchia más nemzetiségű írói szemében is vitathatatlan tekintély volt, ami nem kis dolog ebben a nemzetiségi ellentétektől sújtott térségben.
Erdély északi részén, a Szilágyságban született, Érmindszenten [ld. a képet], melyet ma Adyfalvának neveznek. Öntudatos, kálvinista kisnemesi családból származik, amely eredetét hét évszázadra vezette vissza. (A költő a honfoglaló „Ond vezér unokájá”-nak mondta magát a naiv, családi etimologizálás, az Ad-Od-Ond állítólagos azonosságának alapján.) De Ady családja már teljesen elszegényedett, s rangját a fiak hivatali pályafutása útján remélte visszanyerni.
Az apa, Ady Lőrinc, paraszti sorban élt, szívós gazdálkodással próbálta megszilárdítani anyagi helyzetüket; az anya, a papleány Pásztor Mária, féltő szeretettel gondoskodott két fiúgyermekük neveléséről. Mindkettőt gimnáziumba, főiskolára járatták, különösen az elsőszülött Endrével voltak nagy terveik. Becsvágyó család, amely mintha egyszerre fogadná el s vonná kétségbe a fennálló hierarchia értékrendjét: általa akar felemelkedni, de nemességét régibbnek tudja azokénál, akik az országot uralják. A kisúri öntudat fontos családi útravalója Adynak, s meghatározó szerepet játszott politikai és művészi magatartásának kialakításában.
Középiskolai tanulmányait a nagykárolyi piarista gimnáziumban és a zilahi református kollégiumban végezte. Zilahon írja első verseit, prózai kísérleteit, Kossuth-ódája meg is jelenik a helyi lapban. Érettségi után a debreceni jogakadémiára iratkozott be, de nem fejezte be jogi tanulmányait. 1899 áprilisában a függetlenségi párti Debrecen című lap munkatársa lett. Itt jelentette meg első verseskötetét, Versek címmel 1899 júniusában. A nagy példaképnek, Csokonainak tulajdonított „garabonciás”, bohém élet vonzotta, s ehhez az újságíró pálya igencsak alkalmasnak mutatkozott. Csakhamar szűkösnek érezte Debrecent, a „Maradandóság városát”, ahogy később nevezte. (A magyar elmaradottság egyik jelképe lett költészetében.) Nagyváradra szerződött, a szabadelvű párti Szabadsághoz. Ekkor döntötte el végképp - a család tiltakozása ellenére -, hogy szakít a jogi pályával, és újságíró, író lesz.
Nagyváradot már igazi városnak látta. Vérbeli hírlapírók és szerkesztők közé került, friss szellemű, tájékozott, de a körülmények szorításában kibontakozni képtelen tehetségek és féltehetségek társaságába. Sokat tanult új barátaitól, mindenekelőtt a Párizst megjárt, művelt, radikálisan antifeudális szemléletű és nála is fiatalabb Bíró Lajostól (1880-1948). Könyvek helyett túlnyomórészt emberektől szerezte - kávéházi s egyéb beszélgetések során - széles körű ismereteit. És az újságokból: szokásává vált, hogy a fontosabb lapokat naponta végigolvassa. Kiváló érzékkel, ösztönösen rátalált a hiteles hírforrásra; gyorsan és biztonsággal tájékozódott a kor politikai erőviszonyaiban.
A századelőn újságírónak lenni hivatást és életmódot jelentett. Szerb Antal találóan állapította meg Adyról, hogy az ő „újságíró-volta egyáltalán nem véletlenszerű. Ő nem úgy került a sajtóhoz, mint Petőfi... költői tehetségének jutalmaképp, és hogy megélhetéséről valamiképp gondoskodjanak. Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét”. Ezzel függ össze, hogy verseit is, miként a cikkeit, könyörtelen pontossággal szállította a napilapok és folyóiratok számára, tehát nem fordított valami sok időt érlelésükre; valamint az is, hogy költőként elsősorban „emberi dokumentumokat” kívánt adni, nem hitt semmiféle elefántcsonttoronyban, s állandó aggodalommal figyelte: mit szól verseihez a publikum; végül pedig, hogy belemerülve a napi politikába, némelyik verse úgy hangzik, mintha vezércikk volna.
Már családi hagyománya és neveltetése, a kuruc idők emlékét őrző, szabadságszerető környezet is az ellenzék soraiba állította Adyt. Még inkább odavitte temperamentuma; a tekintélytiszteletet csak önmagát illetően tűrte, akkor volt igazán elemében, ha ellentmondhatott. Nagyvárad kitágította látókörét: bevonta őt az országos politika küzdelmeibe, és megismertette vele az új idők új tanait, a polgári radikalizmus és a szocializmus eszméit. Élesen támadta a magyar feudalizmust konzerváló erőket. Publicisztikája jelentősebb ezekben az években, mint költészete.
1903 szeptemberében jelenik meg új verseskötete, a Még egyszer, amely majdnem olyan visszhangtalan marad, mint a korábbi kötet. Pedig néhány vers már előlegezi a későbbi Adyt, így pl. az első igazán rá jellemző szerelmes verse, a Fantom (1900; Az én menyasszonyom címmel bekerült az Új versek kötetbe is) jelzi az újfajta, megbotránkoztatásul hirdetett női eszményt: erkölcsi magaslatra helyezi a perdita-szerelmet. Ennek az eszménynek jegyében éli Ady az életét is, egy futó kapcsolatának következményét, vérbaját úgy tekinti később - már csak Friedrich Nietzschének, a felsőbbrendűség prófétájának nyomán is -, mint a zseniális embert az átlagostól megkülönböztető kiváltságot.
Valóban a megváltást hozta el számára, hogy találkozott a romantikusan elképzelt, nagy szerelemmel. 1903 augusztusában megismerkedett Diósy Ödön (a Balkánon, majd Párizsban letelepedett kereskedő) feleségével, a Váradra hazalátogató Brüll Adéllal, akit utóbb - nevét megfordítva - Lédának nevez verseiben. Találkozásuk fordulópontot jelent Ady életében és művészi pályáján: célt ad elvágyódásának, nagy álmú terveinek. Imádatát szinte rákényszerítette az asszonyra, 1904 februárjában utána utazott Párizsba. A Léda-szerelem érzelmi földrengése és a „szép ámulások szent városá”-val való ismerkedés fölszabadította költői tehetségét.
1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban, hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott ott. Budapestet megkerülve érkezett oda; a magyar fővárost nem szerette - ha Pesten él, félreeső szállodákban lakik, később már színházba és kávéházba sem igen jár. Párizsban sem keresi a művészkörök ismeretségét, a társasági életet Léda sem kedveli.
Csaknem egy évig tart első francia útja. A „Fény városa” elmélyíti politikai és művészeti ismereteit, immár polgári radikális álláspontot foglal el. Mire hazaérkezik, az 1905-ös választás megbuktatja a kormányon levő Szabadelvű Pártot. Ady a liberális szellemű Budapesti Napló munkatársa lesz, másfél év alatt csaknem ötszáz jelzett cikke jelenik meg a lapban. Ekkor itt publikálja legtöbb versét is; a főszerkesztő Vészi József egyik első felfedezője Ady költészetének. Miután az uralkodó nem hajlandó a választáson győztes ellenzéki koalíciót kormányalakítással megbízni, és inkább hivatalnok-, illetve a korabeli gúnyos elnevezéssel „darabontkormányt” nevez ki, a Budapesti Napló ennek lesz félhivatalos lapja, Vészi sajtófőnök, Ady pedig a sajtóiroda tagja. Úgy látja, hogy az ellenzéki koalíció valójában a liberális elveket és erőket támadja, függetlenségi programja pedig demagóg. Magyarország - vagy ahogy az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című nagy, összefoglaló cikkében (1905) oly találóan nevezte: az álmaiban Kelet és Nyugat két partja között hánykódó „Komp-ország” fejlődése vagy visszasüllyedése a tét.
Ekkor került személyes kapcsolatba Jászi Oszkárral és a Huszadik Század körével, melynek hatása Nagyvárad óta számottevő Ady nézeteinek alakulásában. A századelő progresszív nemzedékének, a „második magyar reformnemzedék”-nek elsőként a Huszadik Század (1900-1919) adott fórumot.
1906 februárjában jelenik meg a harmadik és egyben az első „igazi” Ady-kötet, az Új versek: ehhez szokás kötni a modern magyar költészet születését. Valójában a következő - nem kevésbé jelentős - verseskötet, az 1907 decemberében megjelenő Vér és arany győzte meg végképp a kicsi, de lelkes progresszív tábort, hogy megérkezett Ady Endre személyében az új idők új dalosa.
Amikor 1906 áprilisában megbukik a darabontkormány és a koalíció kerül hatalomra, hajsza indul a volt darabontok ellen, s Ady feldúltan menekül Párizsba az „úri földrengés”, a dzsentri-had bosszúja elől. Párizsból is a magyar politikai és irodalmi élet fejleményeit kíséri aggódó vagy éppen ujjongó figyelemmel, s válaszol szinte minden otthonról jött híradásra.
Anyagi helyzete 1907 végén megrendül: megválni kényszerül a Budapesti Naplótól, annak irányváltása miatt, s hiába ajánlkozik fel A Hétnek, a benne költői vetélytársat látó szerkesztő, Kiss József nem látja szívesen. 1908 áprilisában egy elkeseredett pillanatában Ady levéltárosi állás lehetőségéről érdeklődik Szilágy megye főispánjánál.
1908 januárjában indul a Nyugat (első számában Adytól a Sion-hegy alatt című versét hozza és A magyar Pimodán című, esszévé formált vallomásának bevezető részét). Haláláig főmunkatársa a folyóiratnak, amely 1912-től szerkesztőként is feltünteti nevét. 1908 tavaszán Nagyváradon részt vesz A Holnap nevű irodalmi társaság megalapításában, amely hét költő - közöttük Ady, Babits Mihály, Juhász Gyula és Balázs Béla - verseiből antológiát jelentet meg szeptemberben. A versgyűjtemény felér egy hadüzenettel, s a konzervatív irodalmi fórumok kíméletlen támadását váltja ki.
Szabolcska Mihály a Budapesti Hírlapban verssel tiltakozott A Holnap erotikája ellen. A Budapesti Hírlap befolyásos főszerkesztője, Rákosi Jenő pedig A Tisza-parton című Ady-verset „hazafiatlansága” miatt támadta.
Nemcsak az ellenfelek értetlensége bántja Adyt, hanem a szövetséges társaké is. Ignotus a Magyar Hírlapban és a Nyugatban úgy vette védelmébe költészetét, hogy nem tartja fontosnak: megértik-e vagy sem.
Büszkeségét sérti, hogy A Holnap többi - pályakezdő - költőjével együtt emlegetik az ő költői forradalmát. A magyar Pimodán egyik folytatásában hangot ad félelmének, hogy mint faltörő kost használják ki őt mások. Elégedetlen a Nyugat szerkesztőinek kompromisszumos törekvéseivel is. Mindez magyarázza, de nem teszi menthetővé, hogy a konzervatív Új Idők 1908. november 15-i számában A duk-duk affér címmel gúnyos-epés cikket jelentet meg, amelyben közvetlenül Hatvany Lajost és Ignotust - közeli barátait, híveit -, közvetve pedig saját táborát támadja meg.
A duk-duk affér megszületésében szerepe volt az Új Idők szerkesztőjének, Herczeg Ferencnek is, aki A Holnapról írt bírálatában megpróbálta Adyt leválasztani a többiekről (és lapjához is meg akarta nyerni munkatársnak őt). Hasonló fogással élt az ugyancsak konzervatív szellemű kiváló irodalomtörténész, Horváth János is, aki - hogy megossza a Nyugat táborát -, „osztályozta” nyelvi tehetségüket. Ugyanakkor Horváth érdeme, hogy Ady s a legújabb magyar lyra című könyvében (1910) elsőként próbált szembenézni Ady szimbolizmusával.
1909 januárjában újabb vita indul Ady körül - ezúttal a szociáldemokrata Népszavában. Csizmadia Sándor, a magyar szocialista munkáslíra egyik megteremtője, tiltakozik Adynak a lapban való szerepeltetése ellen: „polgári nyafogásként”, „tébolydaköltészetként” utasítja ki a munkásság fórumáról. Csizmadia kirohanását fölényesen visszaveri ugyan a Népszava irodalmi szerkesztője, de a szerkesztőség megosztott és tanácstalan, s még hetekig vitáznak azon, hogy a modern költészet távol áll-e vagy sem a munkásság lelkivilágától. Ady Párizsból válaszol a - prófétai gesztussal, szerelmi vallomásként megírt - Küldöm a frigy-ládát című verssel (1909). Az, hogy ismételten viták középpontjában áll, még inkább megerősítette a kortársakban azt a vélekedést: Ady totális lázadó, aki kedvét leli a normák fölforgatásában.
Alighanem a Nyugat a legjelentékenyebb folyóirat a magyar irodalom történetében. Arculatát mindenekelőtt szerkesztője, Osvát Ernő alakította ki, aki kizárólag a művészi színvonalat tartotta szem előtt. Ady nemcsak első munkatársa volt a lapnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is. 1909. június 1-én a Nyugat külön Ady-számot jelentetett meg, benne Ady önéletrajzával. Ám az ő vezér szerepét korántsem mindenki fogadta el, s Ady ambícióját (a politikába való beleszólásra) sem elégítette ki a politikától magát tudatosan távol tartó Nyugat. Ezért más lapokba is szívesen dolgozott: 1910-től a szabadkőműves Világ, 1912-ben átmenetileg a Népszava munkatársa.
Ady polgári radikális nézőpontjából megmérettetve a korabeli magyar állapotok szükségképpen könnyűnek találtattak. A magyar kormánypártok nacionalista politikáját élesen támadta, ugyanakkor kifogásolta a szociáldemokraták antinacionalizmusát is, s miközben polgári Magyarországot hirdetett, a magyarországi polgárságot úton-útfélen gyalázta. Ellentmondásos politikai pozíciója mindenekelőtt abból következett, hogy mélyen megélte a magyar megkésettség valamennyi traumáját, ugyanakkor az áhított nyugati modell árnyoldalaival is tökéletesen tisztában volt. Elvbarátjához, Jászi Oszkárhoz hasonlóan elégedetlen volt a magyar polgárosodás ütemével, ám a finánctőke mohósága, profitéhsége fölháborította. Különutas álláspontjukkal teljesen egyedül voltak a korabeli magyar politikai palettán.
Az 1900-as évek vége, tízes évek eleje ismétlődő remények és kiábrándulások közepette telt el. 1909-től Ady egyre gyakrabban szorul szanatóriumi ápolásra, hogy rendbe hozzák kimerült idegeit, legyöngült fizikumát. A szertelen életmód, a narkotikumok és kicsapongások felőrlik erejét. S megviselik az állandó izgalmak is: Tisza István diktatórikus intézkedései, az ismétlődő hajszák, gyakori pénzgondok. Részben a saját képére rajzolja meg a nagy költőelőd alakját Petőfi nem alkuszik című tanulmányában (1910) - melyet mintegy jóvátételül írt A forradalmár Petőfi című versgyűjtemény (1910) elé hevenyészve készített méltatlan bevezetőjéért -: „Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zenebonás népköltő, tízmillió embernél tisztábban látott, jobban látott. Persze, hogy az ember századok számára lehessen bölcs, okos, ahhoz nagyon ugrifülesnek, csacsinak, rajongónak, szeleburdinak, megbízhatatlannak kell lennie.”
Amikor csak történik valami, nyomban föltámad Ady forradalmas hangja. 1911-1912 a politikai ellentétek kiéleződésének évei. 1911-ben meggyilkolják Áchim Andrást, akivel Ady személyes barátságban volt. A kormányon lévő Nemzeti Munkapárt - Tisza István gróf vezetésével - diktatórikus rendszabályok bevezetését szorgalmazza, ez a parlamenti ellenzék tiltakozását és a pesti munkásság tüntetését váltja ki. E feszült légkörben írja meg Ady a harc vállalására biztató A Tűz csiholója című versét, amely a Népszava 1912. május 1-i számában jelenik meg. Május 22-én Tisza Istvánt megválasztják a képviselőház elnökének, hogy letörje az ellenállást. Másnap százezres tömeg tüntet a Parlament előtti téren, barikádokat emelnek, s összetűzésekre kerül sor. Hasonló méretű megmozdulásra korábban nem volt példa. Sokan várják ekkor a forradalom közeli kirobbanását, Ady is. Rohanunk a forradalomba - hirdeti egyik versének már a címe is. Tisza erőszakos intézkedései ellenére bizakodó, sőt ettől épp a politikai helyzet továbbéleződését reméli. Június 9-én jelenik meg a vers, két nappal azután, hogy Tisza István ellen sikertelen merényletet követtek el.
Magánélete is válságba jut. A Léda-szerelem mind terhesebb, már úgy érkezik meg az asszonyhoz, mint aki a „poklok fenekére szállott”. Kapcsolatuk romlását sietteti, hogy Léda fokozatosan elveszti fölényét Adyval szemben, s most már kétségbeesetten kapaszkodik szerelmébe, szemrehányásaival, örökös féltékenységével zaklatja. Ady évekig halogatja a döntést, majd 1912 áprilisában - egy újabb heves összecsapás után - szakít Lédával. Két verssel is búcsúzik tőle: egy elégikus, tűnődő, fájdalmas vallomással (Valaki útravált belőlünk) és egy patetikusan átkozódó, kegyetlen leszámolással (Elbocsátó, szép üzenet).
A hirtelen szabad emberré vált költő körül rajzanak a nők. Úgy érzi, ideje lenne már megállapodni. Több meghiúsult házassági terv után Ady 1914 áprilisában meglátogatja Csucsán a kastély fiatal, romantikus, egzaltált kisasszonyát, Boncza Bertát, akivel 1911 óta leveleznek. A lány előtt George Sand és Szendrey Júlia példája lebeg, irodalmi halhatatlanságra áhítozik. A költő új nevet „adományoz” neki: önmagát tréfásan Csacsinszkynak, Bertukát Csacsinszkának nevezi, s ez utóbbiból lesz a Csinszka.
Június 26-án Ady - miközben kétségek gyötrik: harminchét évével, „rongyolt” egészségével szabad-e a húszéves Csinszkát magához kötnie? - megkéri a lány kezét apjától. Az egyre aggasztóbb politikai helyzet, a háború sokasodó előjelei növelik házasulási vágyát. Június végén Nagyváradon - éppen a Polgári Radikális Pártot megalapító ülésen - éri a hír Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáról. Válságos időszak következik a költő életében. Akkor kevesen mérték fel úgy, mint Ady, hogy világkatasztrófa készül.
A költő fájdalmát még fokozza, hogy egyedül marad, legközelebbi harcostársai sem osztják félelmeit. Ilyen lélekállapotban veti papírra: „No és velem - ámbár nekem mindegy: vagy megházasodok vagy elzüllök vagy meghalok.” Boncza Miklós megtagadja apai beleegyezését, s Ady most már dacból is a nősülés mellett dönt. Hosszas utánjárással megkapják az árvaszéki engedélyt, és 1915 márciusában megtartják az esküvőt. A csucsai kastély menedékében szenvedi át a „nagy tivornyát”, a háború „véres, szörnyű lakodalmát”. Jóllehet súlyosan beteg ember, ismételten katonai sorozással zaklatják, sőt egy alkalommal be is kell vonulnia, csak a laktanyában kapja meg fölmentését. A soviniszta sajtó útszéli hangon támadja.
Iszonyú megpróbáltatást jelent Ady számára az Erdély elleni román támadás 1916 augusztusában. 1917 elején Boncza Miklós meghal, s Adyék szeptemberben Budapestre költöznek. A költő korábbi elszigeteltsége oldódik. Az elhúzódó háború terhei, a Monarchia tehetetlen hadvezetése és a növekvő német befolyás veszélye szinte az egész értelmiséget kiábrándítja. Adynak 1914 óta nem jelent meg verseskönyve, most Hatvany Lajos biztatására és az ő támogatásával újabb verseinek válogatott gyűjteményét készíti elő. A halottak élén 1918 augusztusában jelenik meg. Az őszirózsás forradalom Budapesten éri. Már halálos beteg, amikor utolsó versét írja - mély aggodalommal a magyarság jövőjéért (Üdvözlet a győzőnek). A Nemzeti Tanács küldöttsége lakásán keresi fel, és köszönti benne a „forradalom viharmadarát”. A haladó írók új szervezetének, a Vörösmarty Akadémiának alakuló ülésére még elmegy, elnökké választják, de ünnepi megnyitóját nem képes elmondani. 1919. január 27-én reggel meghal. A nemzet halottjaként temetik el.
Fellépése a századelőn egy nagy hagyománnyal dicsekvő és megújulásra képtelen népies ízléseszménnyel szemben történt, s nem lebecsülhető ellenállásba ütközött. De éppen a konzervatív fenyegetés tartotta össze a progresszió táborát, tompítva és leplezve a belső ellentéteket. Bár Ady szerette magát magányos harcosnak nevezni - ezzel is fokozva szerepe nagyságát -, valójában a századelő reformnemzedéke, a Huszadik Század és a Nyugat köre teljes mellszélességgel felsorakozott mögé. Az irodalmi életben hívek és ellenfelek egyaránt őt ismerték el az új irányzat első emberének. Ady ambíciója több volt: a régi és az új harcát nem kívánta korlátozni az irodalomra; tisztában volt vele, hogy a modern, városias kultúra meghonosítása a tét, s ez a magyar glóbusz mélyreható átalakítását jelenti.
Ady első két verseskötete még nem lép túl a századforduló átlagköltészetének dekadens, szenvelgő érzésvilágán. A Versek című kötet (1899) Petőfi, Vajda, Ábrányi Emil, sőt Szabolcska Mihály utánérzésekkel van tele. A Még egyszer (1903) már a nagyváradi tájékozódás eredményeként Reviczky Gyula sejtelmes, elégikus, a költői ént előtérbe állító lírájának és a Heltai Jenő-Makai Emil-féle könnyed, poénra törő, erotikus sanzonköltészetnek hatását mutatja (jóllehet Ady verseiből éppen a könnyedség hiányzik).
Költői forradalmának jellegzetes stílusbeli eszközeit - különös módon - elsőként publicisztikájában teremti meg. A „feszültség publicisztikája” ez, mint egyik méltatója, Pór Péter mondja. Cikkei nemcsak fontos felismerésekről szólnak, hanem témájuknál nagyobb, már nem is a tárgynak szóló feszültséget árasztanak. A végletekig élezett, sokszor nagybetűs ellentétek, kihagyásos mondatok és felkiáltások, a szeszélyes ritmusú pátosz - az írások hangsúlyozott politikai tartalma ellenére - a megnyilatkozó személyiség jelenlétére irányítják az olvasó figyelmét. Offenbach és Nietzsche példája, a századvég személyiség-kultusza inkább csak megerősítették Ady egyéniség-hitét, elhivatottság-tudatát. A családi hagyomány mellett elsősorban a komolyan vett újságírói feladat, a politikai élet befolyásolásának lehetősége és joga növelte meg öntudatát. S az a tapasztalat, hogy ő gyorsan és biztonsággal képes felismerni azt, amit a politikusok nem: a kor forrongó erőit.
Már a Nagyváradon írt versei között is akad egy-kettő, amely a későbbi költőt előlegezi. A Fantom (1900) jóval a Léda-szerelem előtt utasítja el indulatos, kihívó gesztussal az általánosan elfogadott értékrendet. Egyenetlen vers. A Reviczkytől örökölt perdita-téma utóbb elkoptatottá vált, a sanzonszövegbe illő érzelmes sorok és a didaktikus-érzelgős zárlat sem teszik éppen hibátlanná. De már itt érvényesül Ady ellentétező és halmozó-fokozó művészete, s az a képessége, hogy tetőponton indítsa a verset. El lehet képzelni, hogyan fogadhatták a kezdő sorokat azok, akik Petőfi házasság-idilljét, Arany János szemérmes sejtetését hitték kötelező normának.
Ady költői forradalmát a szimbolizmus jegyében vitte végbe, jóllehet - szigorúan véve - szimbolista verset viszonylag keveset írt. A szimbólumalkotás önmagában ugyanis még nem jelent szimbolizmust. Az Asszony és a Csók, a Pénz vagy az Átok jelentése Ady verseiben aligha okoz gondot többértelműségével; szimbólummá nyilvánításuk alapja kizárólag az, hogy a költői én számára fontosak.
A disznófejű Nagyúr (Harc a Nagyúrral, 1905), az ős Kaján (Az ős Kaján, 1907), a fekete zongora (A fekete zongora, 1907) vagy a fehér kendő (A fehér kendő, 1908) jelentése már jóval összetettebb. Értelmüket hiányosan adjuk vissza, ha a megszemélyesített aranybálvánnyal; az élet, a mámor és a költészet ősi istenével; a szeszélyes sorssal; illetve a poéták, álmodozók, értelmiségiek csábító és csalóka jutalmával azonosítjuk őket. A szimbolista jelkép akkor hiteles, hogyha többértelmű, mivel a lényeget ragadja meg, s csak a dolgok „felszíne” egyértelmű. A szimbolizmus elutasítja a pozitivizmus egysíkúnak, naivnak érzett oksági magyarázatát, de magát a létezést éppúgy adottságként fogja fel, s így olyan világot mutat fel, amely (okok, előzmények híján) titokzatos és elrendelésszerű.
E felfogás nem áll távol Adytól - ennek köszönhetjük a kifejezetten szimbolista verseit -, de az ő művészi érzékenysége és magatartása kezdetben inkább a szecesszióhoz kapcsolódik. A szecessziós művészetet nemcsak különös, bizarr, egzotikus és erotikus témái, virág-mintái, dekoratív vonalai jellemzik, hanem az élet(öröm) és a személyiség új kultusza is, amely párhuzamosan jelentkezett és össze is függ a századvégen uralkodó pszichologizmussal - azzal a szemlélettel, amely minden emberi és társadalmi probléma mögött lélektani okokat keresett. Az Új versek (1906) és a Vér és arany (1907) kötetek vitális-organikus szimbólumkincse a romantikusan fölértékelt „én”, pontosabban az én hiábavaló küzdelme köré szerveződik. Az Élet a legfőbb vonatkozási pont (még akkor is, ha a vers az elmúlásról szól) és örökös létharc adja a szcenikus keretet, amelyben csak az ellenfél változtatja arcát újra meg újra - egyszer Léda, másszor a disznófejű Nagyúr vagy az ős Kaján és így tovább.
Az én a végeérhetetlen oppozíció egyik - méghozzá állandó - tagja, aki szívesen rejtőzik különféle maszkok mögé. Egyik versében a barbár hortobágyi táj elvetélt bajnoka (A Hortobágy poétája, 1905), a másikban saját - elképzelt vagy valóban létezett - őse, a magyar nyelvű versírással küszködő diák (Mátyás bolond diákja, 1906), a harmadikban az Úr kiválasztottja, Illés próféta, akit tüzes szekér röpít a mennybe (Az Úr Illésként elviszi mind..., 1908). Olykor a nyomaték kedvéért egyes számról többes számra vált: mögötte, mellette ott feszítenek a társak és elődök, a magyar Messiások. De valamennyi maszk mögül ő kandikál ki, s minél elszántabb a küzdelem, annál inkább ő.
Megkockáztathatjuk az elavult terminust, Ady költészetében az „én”: igazi lírai hős. S nemcsak az oppozíció állandó tagjaként biztosítja kitüntetett szerepét, aki ha elbukik is az egyik versben, újrakezdi a harcot a másikban, s a szövegek egymásutánjában akár azt a benyomást is keltheti, hogy ő kerekedik felül, hanem azáltal is, hogy ő a szimbólummá nyilvánítás letéteményese: csak az ő úri kénye-kedvén múlik, hogy mit avat szimbólummá. Mert bármit azzá tehet. Nemcsak az Élet és a Halál, a Nyár és az Ősz, Párizs és Hortobágy, hanem bármelyik névszó, ige vagy egyéb szófaj a jelkép szintjére emelkedhet (mint Az ős Kaján című versben a „bizony” határozószó, főnévi funkcióval).
Valamennyi jelkép - közvetlenül vagy közvetve - a középpontban álló személyiségre utal. A névszók és igék megkettőzése vagy éppen halmozása pedig azt érzékelteti, hogy ezek külön-külön, sőt együtt sem képesek maradéktalanul kifejezni az alanyt, aki mindig túl van rajtuk, több náluk. Mennél több a jelző, annál bizonytalanabbak a körvonalai, és minél beláthatatlanabb, annál inkább hatalmasnak érezzük. Ady számára a tragikus alaphelyzet is csupán lépcsőfok a megdicsőüléshez. Lírai hőse igazában sohasem szenved teljes kudarcot: ha más nem, a tét nagysága vagy a szembeszállás öntudata emeli túl a tragikus szituáción. Tragikum és fenség találkozik itt, s a kifejezés erejének nem annyira örömét, mint inkább teremtő hatalmát és öntudatát hangsúlyozza a költő. Az ifjú Lukács György jó szemére vall, hogy a Beszélgetés egy szekfűvel című vers sorait emelte ki Ady jellemzésére: „Míg nem jöttem, koldusok voltak, / Még sírni sem sírhattak szépen. / Én siratom magam s a népem.” E sorok valóban érzékletesen foglalják össze a lírai hős attitűdjét.
A szecessziós szerepjátszás emlékeztet a romantikusra: a költői én most is mintegy megsokszorozza önmagát a képzelet segítségével, s a szegényes valóság fölé próbál kerekedni. Az átlagostól, banálistól a különöshöz, ismeretlenhez menekül - végső soron saját egyéni világát keresi-építi. De a romantika művésze egységesnek és szilárdnak tudta azt, amit tagadott, s ez kijelölte az alkotás lehetőségeit, a személyiség méreteit. A szecesszió művésze széthullónak és bizonytalannak érzi azt, amit tagad, s így szinte megfoghatatlanná válik a különbözés - tehát az eredetiség, az egyéniség - alapja.
Szükségképpen jut el ahhoz a gondolathoz, hogy az egyéniség velünk született, titokzatos adottság; ahogy Ady írta: „Vagyok, mint minden ember: fenség. / Észak-fok, titok, idegenség. / Lidérces messze fény” (Sem utódja, sem boldog őse..., 1909). A műalkotás - mint a századvég egyik meghatározó tekintélye, Dilthey mondja -: „írásban rögzített életmegnyilvánulás”, melynek segítségével - sőt egyedül a műalkotás segítségével - hozzáférhetővé válik az önmagából építkező és önmagába záruló személyiség. „De, jaj, nem tudok így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak” - hogy ismét a költő szavaival éljünk. Ady költészetének (egészen a tízes évek végéig) alapvető gesztusa a szecessziós önfeltárulkozás.
Különös egyéniségnek mutatja magát: őszintének és titokzatosnak, érzékinek és mindentudónak, állhatatos bajvívónak és a halál rokonának. A Búgnak a tárnák című verse (1905) egyenesen a személyiség meghasonlását mutatja be: a léleknek gondolat-manókat táncoltató, tiszta és emelkedett tetője s az álmok, kínok, bomlott ingerek vájta, rémekkel teli mély tárnái között feszülő roppant ellentétet. Az értelmezők joggal vontak párhuzamot e vers és a kortárs lélektudós, Sigmund Freud akkoriban teljességgel új, a tudat és az ösztön világát állandó harcban látó lélektana között.
Ady költészetét - a szecessziós vonásokat elismerve - szimbolistának kell tartanunk. Igaz, nem a Mallarméval reprezentált francia szimbolizmus értelmében; Baudelaire-t is inkább Verlaine szemével olvasta, mint Mallarmé-ével; a romantikus érzelmességgel éppúgy nem szakított, ahogy Verlaine sem. Ady költészete mindenekelőtt azért szimbolista, s azzal hoz újat a magyar líra történetében, hogy a lírai hős köré épített szimbólumrendszer segítségével egyéni mítoszt teremt. A lírai történés színhelyét a főszereplő én belső, hangsúlyozottan fiktív terébe helyezi: „A lelkem ódon, babonás vár, / Mohos, gőgös és elhagyott” (A vár fehér asszonya, 1905). A héja-nász Lédával vagy a birkózás a disznófejű Nagyúrral épp olyan látomásszerűen jelenik meg, mint a Gangesz- és a Tisza-parti táj. A vershelyzet eleve jelképes értékű. Így minden tárgyi elem ebbe a térbe kerülve kezdettől jelképes funkciót kap, s a történés belső folyamatot jelöl. (A szimbolikus vers nem fordítható le egyértelmű fogalmak nyelvére, mint az allegorikus, amely vagy hagyományos jelentésű kép kibontásával, vagy teljes metafora részletezésével építkezik.)
Ady nemcsak a magyar irodalomszemléletet újította meg, hanem a verselést is. Ignotus már 1906-ban felfigyelt arra, hogy Ady „jambusait főképp a magyar ritmusra való ügyeléssel osztja be; nyugati sorai egyben hangsúlyos sorok, melyeknek szakaszai és hullámzásai egybeesnek a mondat tagozódásával, a szók hangsúlyának elhelyezkedésével, s ahol ezt nem engedi meg a jambus, annál rosszabb a jambusra nézve.” Sokan osztják ezt az álláspontot, Ady verseinek túlnyomó részét szimultán ritmusúnak fogják fel, melyben a hangsúlynak és az időmértékes lejtésnek egyaránt szerepe van: a versben kétféle ritmus érvényesül.
Ám lehetségesek másfajta magyarázatok is. Németh László 1939-ben új elméletet állított fel az ősi magyar tagoló versről, s úgy látta, hogy Ady költészete ezt a hangzásformát újítja meg. Az elnevezés is jelzi, hogy a tagoló versben a ritmusnak a természetes szólam és mondattagolás az alapja, és csak a metszetek helye kötött, a szótagszám bizonyos mértékig változó lehet. (E felfogás nem zárja ki az időmértékes lejtés egyidejű érvényesülését.)
Az értelmezés bizonytalansága csak részben magyarázható a ritmusérzék eltéréseivel (amit még tovább élezhet az egyes verstani elméletek iránti elfogultság). A fő ok magában a szövegben rejlik: túl sokat bíz az olvasóra (hallgatóra). Ady verseinek meghatározó építőeleme a hangulat, ami nem kevéssé függ a vershangzástól: olykor a hangok és szinte mindig a sor- és mondatszerkezet s a ritmus játékától.
Az Új versektől (1906) a költő életében utolsóként megjelent A halottak élén című kötetig (1918) Ady mindenkor nagy gondot fordított arra, hogy ciklusokba rendezze verseit és megszerkessze verseskönyveit. A példát föltehetően Baudelaire-től kapta, a kötet élén elhelyezett bemutatkozó vers ötletét is: A romlás virágai (1857) költője is az olvasóhoz fordult kötete bevezető versében. Az Új verseket Ady Lédához írt ajánlással látta el, s a kötetnek külön nyitó- és záróverse van. Az egyes ciklusok - melyek tematikus egységet alkotnak - itt még önálló címet kapnak: Léda asszony zsoltárai, A daloló Páris, Szűz ormok vándora.
A magyar Ugaron ciklus címadása válik később általánossá: a kötet- és cikluscímek (két kivétellel) azonosak egy-egy vers címével. Földessy Gyulától tudjuk, aki az 1912 és 1914 között megjelent kötetek összállításában segédkezett, hogy a költő nemcsak arra ügyelt: a ciklus (és a könyv) élére kerülő cím - eszmei és hangulati szempontból - átfogó legyen, hanem arra is, hogy a címadó vers a ciklus közepe táján kapjon helyet. Ha szigorú értelemben nem is egységesek minden alkalommal a ciklusok, csoportosításuk jól fölismerhető rendteremtő szándékot jelez.
Az egymással ellentétes életérzést, magatartást vagy akár csak vezérmotívumot előtérbe állító ciklusokat a költő lehetőleg szimmetrikusan helyezi el: A magyar Ugaron - A daloló Páris (Új versek), A Halál rokona - A Holnap elébe (Vér és arany, 1907), A vén komornyik - Áldott, falusi köd (Szeretném, ha szeretnének, 1909), Az Isten Titkai - Az Élet-Halál Titkai, A Szomorúság Titkai - A Dicsőség Titkai (A Minden-Titkok versei, 1910).
Az Illés szekerén című kötet (1908) kompozíciója a következő szigorúan szimmetrikus fölépítést valósítja meg (a középső, kiemelt helyzetű ciklus, Az utca éneke a forradalmi verseket tartalmazza):
A ciklusok összeállításakor és elrendezésekor elsősorban „teljességre” törekedett Ady. (E szándékra közvetlenül utal A Minden-Titkok versei kötetcím, de mindenütt kimutatható.) Az egymást követő verseskönyvek újabb és újabb tematikus rétegeket vontak be költői világába, így jelentett újdonságot a Vér és arany kötetben az élet-halál versek ciklusa (A Halál rokona), Az Illés szekerén kötetben az istenes (A Sion-hegy alatt) és a forradalmi (Az utca éneke), a Szeretném, ha szeretnének kötetben a kuruc versek ciklusa (Esze Tamás komája).
Ugyanakkor a különféle tematikus rétegek oly mértékben összefüggnek egymással, hogy minden felosztás csak fölöttébb viszonylagos és önkényes lehet. A költőtől származó „Minden Titkok” felosztása is, mivel a „Szerelem Titkai” egyben a „Szomorúság Titkai” is, a „Dicsőség Titkai” egyszersmind a „Magyarság Titkai”-nak is bizonyulnak. „Óh, örök titkoknak szomorú, / Borzasztó, egységes világa” - mondja ki nyíltan A csodák esztendeje című vers (1910). Akárhonnan indulunk el, ugyanoda érünk. A költői én elrendelésszerű és hiábavaló küzdelméhez - az Asszonnyal, a fajtával, Istennel. És saját nem csillapuló szomjúságával: „Óh, csodálatos Azur-ország / Óh, Élet, milyen nagy és szép / Minden tájad, melyet el nem érünk” (Bolyongás Azúr-országban, 1906).
Az Új versektől kezdve minden verscím - a kereszténység (illetve még korábbi mítoszok s a folklór) misztikus-szent számának megfelelve - három szóból áll (a névelőt, névmásokat és kisebb határozószavakat Ady nem mindig számítja külön szónak).
Az Új versek kötet darabjai már korábban napvilágot láttak napilapban vagy folyóiratban, s meglehetős feltűnést keltettek. Ám kötetbe rendezve hatásfokuk a sokszorosára növekedett. A fiatal Ady - ellentétben elmélkedőbb hajlamú, új hangjukat tudatosabban kereső-kísérletező pályatársaival, Babits Mihállyal vagy Kosztolányi Dezsővel - a közéleti feladatot vállaló lírai hagyomány felől indult el. Költészetének egy része kifejezetten publicisztikai ihletű és célzatú. Az Új versek nyitó darabjában nemcsak egy új költészet-eszmény nevében lép fel (mint a másik, a kötetet záró ars poetica, az Új Vizeken járok, 1905), hanem jogot formál arra is, hogy a Kárpátok alatt elzárkózó ország közállapotait ostorozza.
A kötetet Ady Lédának ajánlotta, s az első ciklus, a Léda asszony zsoltárai szerelmük megrendítő, nagy érzelmi zűrzavarát állítja elénk. Nem lehet pontosan tudni: az Asszony teremtette-e meg őt, ő az Asszonyt, vagy mindkettőjüket az a végzetszerű elrendelés, amit csak elfogadni lehet, felfogni semmiképp sem. Csupa rejtély, csupa bizonytalanság ez a szerelem. Elválások és egymásra találások sorozata: menekülés Lédához, menekülés Lédától. A távolság és közelség játékától nyeri érzelmi hőfokát és ambivalenciáját: „Őrjít ez a csókos valóság, / Ez a nagy beteljesülés, / Ez a megadás, ez a jóság. / (...) Meg akarlak tartani téged, / Ezért választom őrödül / A megszépítő messzeséget.” (Meg akarlak tartani, 1904) A Héja-nász az avaron (1905) a Harc a Nagyúrral típusú létharc-versek dinamizmusával írja le szerelmi csatájukat.
Az Új versek legnagyobb visszhangot kiváltó ciklusa a második, A magyar Ugaron volt. Ady nemzetet ostorozó indulata Széchenyiét idézte, a műveletlen magyar Ugar képe a Nagy Parlagét - de mintha közben megállt volna az idő! Verseiben a táj, az ország: elátkozott föld, amelyben minden és mindenki pusztulni kárhoztatott. Nem leírják, hanem látomásszerűen megidézik a tájat: így pl. a magyar Ugar látványa néhány, erősen értéktelített, túlzásig ismételt-fokozott metaforára szorítkozik (elvadult táj, ős, buja föld, dudva, muhar, égig-nyúló giz-gazok, vad indák). A szöveg egyszerre képtelenségig túlzó (hiperbolikus) és példázatos (parabolikus). A versbeli táj már csak ezért sem annyira a természeti, mint inkább a kulturális környezetet jelöli.
Ady tájverseinek alaphelyzete a költői én és a külvilág feloldhatatlan ellentéte: a magyar Ugar vegetációjával, mozdulatlanságával szemben az én képviseli a változást, pontosabban a változás vágyát. S a szembenállás kiélezettségét csak fokozza, hogy a változásvágy, a küldetéstudat éppúgy sorsszerű adottságként jelenik meg az én számára, mint a magyar Ugar mozdulatlansága. Nem is tájversek ezek - a szó szoros értelmében -, hanem inkább térbe vetített, helyszínhez kötött értékleírások (értékek hiányáról vagy meglétéről). A kulturálatlan magyar világot két másfajta világgal szembesítik. Egyfelől - a történeti térben - a művészet és a kultúra „fővárosával”: Párizzsal (erről vallanak a harmadik ciklus, A daloló Párizs darabjai: az Egy párisi hajnalon, 1904, A Gare de l’Esten, 1905). Másfelől - a mitikus időben - a költészet és a magyarság föltételezett keleti őshazájával, a legendás Gangesz-parti tájjal (A Tisza-parton).
A tájversek statikus (értékeset és értéktelent szembesítő) helyzetével szemben nagyfokú dinamizmus jellemzi a létharc-verseket, Ady egyik legjellegzetesebb verstípusát. E versekben a költői én (vagy a többes szám első személyű alany) kozmikus méretű küzdelem hőseként jelenik meg. Nem túlzás hősről beszélni: a rendszerint erősen dramatizált, sokszor balladaszerű verstörténés során az én szükségképpen kudarcot szenved - s fölmagasztosul. Tragikus pátosz uralja e verseket; mintha a művészettől elvárt „felfokozott élet” nietzschei programját valósítanák meg. Elérhetetlenek a célok, rendkívüliek az akadályok. Az ellenfelek a mítoszok világát idéző istenségek.
A Szűz ormok vándora - az Új versek negyedik ciklusa -, melyben a Harc a Nagyúrral (1905) is található, a legkevésbé egységes a kötetben. Ugyanakkor néhány olyan vers kapott itt helyet, amely Ady legjobb költeményei közé tartozik. Ezek egyike a Temetés a tengeren (1906), amely akár a Léda-versek ciklusába is illeszthető, mert középpontjában a végzetes szerelem áll.
1907. december végén jelent meg, 1908-as évszámmal. Nemcsak jelentékeny mértékben bővíti az Új versek tematikáját, hanem továbbfejleszti az ott bevezetett verstípusokat is. Ady sok jeles kortársát e kötet jegyezte el végképp költészetével; Szerb Antal az Új versektől a Szeretném, ha szeretnénekig tartó periódusról mint a „vér és arany” korszakáról beszél.
A címadó vers a Mi urunk: a Pénz című ciklusban foglal helyet. Míg a pénz a nyugati irodalomban a realista regényben, mindenekelőtt Balzac műveiben vált először művészi témává, a magyar irodalomban Ady költészetében. A pénzt és a pénzvágyat, a kapitalista rendben élő ember legfőbb érzelmi mozgatóját és egyetlen biztos értékmérőjét éppolyan pontos pszichológiával jeleníti meg, mint a szerelmet: „Egy perc és megcsókol az Élet, / Testem vidám, lángoló katlan, / Égnek a nők, a házak, az utcák, / A szívek, álmok. Minden ég / És minden halhatatlan.” (Csak egy perc, 1907). Egyedülálló ciklus Ady életművében; a kapitalizmus legfontosabb szimbólumát a következő kötetekben fölváltja a kapitalizmus kritikája: a harc immár nem a pénzért, hanem a pénz ellenében.
Másik újdonsága a kötetnek a halál élményét középpontba állító ciklus (A Halál rokona címmel). Mintegy a létharc-versek alaphelyzetét fordítják visszájára: a megnyugvást hirdetik, a küzdelem teljes hiányát. „Szeretem a fáradt lemondást, / Könnyetlen sírást és a békét, / Bölcsek, poéták, betegek / Menedékét” - mondja a ciklus címét adó vers (A Halál rokona, 1907).
De nemcsak erről van szó, hanem többről, másról is. Az elmúlás (és a betegség) iránti érzékenység alapvető élménye, illetve témája a századvég irodalmának. Hozzátartozott a közönséges, gyakorlatias, egészséges, gyanútlan, öntelt és korlátolt nyárspolgári élettel szembeállított előkelő, kifinomult, beteges, érzékeny, önmarcangoló és megvilágosodott Művész eszményképéhez. Ady hipochonder természete is megtette a magáét: nem egy verseskönyvét állította össze abban a hitben, hogy ez lesz életében az utolsó. Költészetének jelentős része született a halál közelségének tudatában. (Földessy Gyula, aki számba vette Ady költészetének valamennyi motívumát, kimutatta, hogy az Élet/Halál kettőse, illetve szembesítése a leggyakoribb és a legváltozatosabb egész életművében.)
Néhány különösen sikerült költemény található közöttük, így a Párisban járt az Ősz, a Három őszi könnycsepp és a Sírni, sírni, sírni (mindhárom 1906-os). A ciklus kiemelt szerepét mutatja a Vér és arany kötet egészében, hogy a kötet élére került.
A második ciklus, A magyar Messiások A magyar Ugar folytatása, de jelentős hangsúlyváltással. Míg ott a civilizációtól való elmaradottság élménye dominált, itt a szembefordulás sziszifuszi feladata. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy Adynak a „darabontkormány” bukása után valósággal menekülnie kellett Párizsba, s számolnia kellett a nemzetárulás vádjával is: „Hitszegő vagyok Álmos fajából!” - írta metsző iróniával a Páris, az én Bakonyom című versében (1906).
A kötet Léda-ciklusa, A Léda arany-szobra folytatása és kiteljesedése a Léda asszony zsoltárainak. E versek gyakori gesztusa a hódolás, a könyörgés, a fenyegetés, az átkozódás és a megbánás - de az együttlét öröme hiányzik belőlük. Az idill vagy múltbeli emlékként jelenik meg (Egyedül a tengerrel, 1906), vagy jövőbeli lehetőségként (erre legtalálóbb példa későbbről: Így szaladsz karjaimba, 1909). A „megszépítő messzeség” kell ahhoz, hogy Lédát a Szajna-part sejtelmes, finom fényei közt idézze fel, önmaga jobbik részének társaként (A Szajna partján, 1906). Az együttlét azonban - mint azt az egyik vers (1906) címe is kimondja - „örök harc és nász”: két érzékeny, hiú, büszke ember meg-megújuló küzdelme egymással. A ciklus talán legismertebb verse a Lédával a bálban (1907).
A Léda-versek visszhangja alig volt kisebb, mint a magyar Ugart megjelenítő verseké. A közvélemény joggal látott nemcsak botrányt, hanem lázadást is szerelmükben: hiszen Léda zsidó volt, férjes asszony, s idősebb Adynál. Mégis - vagy talán épp a botrány miatt - ezekkel a versekkel barátkozott meg az olvasóközönség a leghamarabb.
Értelmetlen, kilátástalan életével számot vető, fásult, rezignált lélekállapotot rögzítő versében, a Sötét vizek partján címűben (1907) merül fel először az Isten-hit motívuma: „Néhányszor, már-már, szinte hittem, / Néhányszor megjelent az Isten.” 1908-tól megszaporodnak az istenes versek, elsőként Az Illés szekerén című kötetben (1908) alkotnak önálló ciklust, s 1912-ig minden verseskönyvében helyet kapnak.
Az Illés szekerén kötet (1908) másik újdonsága - az istenes költészet mellett - a forradalmi versek ciklusa (Az utca éneke). Ady forradalmi, illetve az ő szóhasználatára inkább jellemző alakban „forradalmas” költészete mintegy folytatása és kiteljesítése politikai publicisztikájának.
Lukács György nem alaptalanul látott párhuzamot 1909-ben írt cikkében Ady misztikus-vallásos és forradalmi útkeresése között: „Ady Endre szocializmusa: vallás... kiáltó szó a pusztában, segélyért ordítása egy megfulladónak, görcsös belekapaszkodás az egyetlen lehetőségbe, ami még van, csak imádva (vagy néha káromolva) azt; ismeretlennek, titokzatosnak és mégis közelinek, mégis az egyetlen igazán reálisnak érezvén”. Nem a költőn múlott, hogy a forradalom - melynek eljövetelét meg-megújuló bizakodással hirdette -, késett, egyre késett, s végül egy egész évtizedet váratott magára.
Ady már Nagyváradon a polgári forradalom elmaradásában jelölte meg a magyar nyomorúság legfőbb okát, s úgy látta, hogy „nálunk a harmadik rend győzelmet sem aratott, s máris lejárta magát” (Nostra res agitur, 1903). Párizsi tapasztalatai megerősítették abban, hogy csak a parasztság és a munkásság válhat forradalmat megvívó erővé. Jóllehet Ady politikai felfogása (az évtized közepétől) polgári radikális, mégis (vagy éppen ezért) szövetségesének tekintette az Áchim András vezette parasztmozgalmat és a Szociáldemokrata Pártot is. Első forradalmi versei egyikében Dózsa György unokájának, „népért síró, bús, bocskoros nemes”-nek vallja magát (Dózsa György unokája, 1907), a másikban pedig a magyar proletárok lélekben együtt harcoló társának, testvérének (Csák Máté földjén, 1907).
Ady forradalmi, illetve az ő szóhasználatára inkább jellemző alakban „forradalmas” költészete mintegy folytatása és kiteljesítése politikai publicisztikájának. E költészetnek természetes tehertétele a tanító célzat, amely még az életképekben és a helyzetdalokban is jól érzékelhető (A grófi szérűn, 1907, Proletár fiú verse, 1908, Álmodik a Nyomor, 1909). A didaktikus hatást ellensúlyozza a jelképek változatossága; forrásvidékük a hun-magyar mondakörtől (A Hadak Útja, 1908) a görög-római mitológiáig terjed (A Tűz csiholója, 1912). Egyik-másik versben sikerült megteremtenie a tájversek kísérteties látomását: „Nyáréjszakán a grófi szérűn / Reccsen a deszka-palánk / S asztag-városban pirosan / Mordul az égre a láng. / Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, (...) Az egész táj vad fájdalom.” (A grófi szérűn).
A bibliai utalások gyakorisága a forradalmi versekben korántsem meglepő. Ady voltaképpen egy nagy hagyomány folytatója, hiszen a XIX. század (nálunk elsősorban Petőfi) forradalmi látomásköltészetében a forradalom gyakran jelenik meg úgy, mint az Írás beteljesedése, az emberiséget megváltó apokaliptikus küzdelem, amely a felszabadulás hajnalát, a népek ébredését ígéri. A Rohanunk a forradalomba (1912) is ilyennek láttatja a megváltó forradalmat, a nép „ó selejtes bűn”-ét, amely megtisztítja a világot a szennytől. (Az idézett szavak jelentése éppen az, hogy vállalni kell az erőszakot, a „bűnt”, mert ez a feltétele az anakronisztikussá vált régi elvetésének.)
A vers meghatározó gesztusa a hit az új, győztes forradalom bekövetkezésében. A bizonyosság mondatja a költővel természeti jelenségnek - tisztító viharnak vagy földrengésnek - a forradalmat, tehát olyan eseménynek, amely emberi erővel feltartóztathatatlan. A „vad, geszti bolond”, Tisza István megtorló intézkedései csak erősítik a forradalmi elszántságot és siettetik az Idő eljövetelét. Ezért nyilvánítja őt, a Sátánt a vers „Isten szent küldöttjé”-nek: tetteivel éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit akar - a kibontakozó történelmi drámában a Rossz is csupán a Jó eszköze.
Déry Tibor 1919-ben, Babits Mihály pedig 1920-ban - Ady emlékének adózva - joggal nevezte őt az utolsó nemzeti költőnknek. Egész pályájának, állandó válaszkeresésének középpontjában az a kérdés állt, hogy „Mit ér az ember, ha magyar?” (Az ős Kaján, 1907). Újra meg újra tisztázni próbálta: mit jelent számára a magyarság s kivált az ő magyarsága. Védekező szándék formálta e kérdést: a nemzetek közötti létharcban fönn tudja-e tartani magát a magyarság, nyelvi és kulturális elszigeteltsége ellenére?
A darwini elméletből származó s az emberi világra analógiásan alkalmazott létharc és kiválasztódás tétele fontos szerepet játszott már a kiegyezés kori nemzedékek gondolkodásában is. Az evolucionista természettudomány és szociológia ésszerű érveivel alátámasztani látszott a nemzethalál lehetőségét fölvető reformkori aggodalmat. Adyt nem szédítette meg az ezeréves dicsőség ünnepi mámora, s - a korábbi nemzedékek oly jeles elméivel szemben, mint Arany László vagy Toldy István - a nemzetféltés őt nemhogy visszatartotta volna, de egyenesen sarkallta a legszélesebb nyilvánosság elé vitt kíméletlen bírálatra. A Nekünk Mohács kell című vers (1908) már kihívó címével is jelzi a nép- és nemzetostorozó szándékot. A verset egyik értelmezője, Benedek Marcell találó kifejezéssel „fordított himnusz”-nak nevezte: a költő Isten segítségét kéri, csak épp nem az áldásban, hanem a verésben, a meg nem szűnő, örökös büntetésben.
A magyarság „zord, tépett, nehézvérű, indulatos, barbár, Istentől megszállott és űzött népként” lép elénk Ady műveiből (Keresztury Dezső). A faj és fajta szavak használata is (a kettő jelentése azonos Ady szótárában) összhangban volt a korabeli természettudomány ismereteivel (és érintetlen a már megszületett első fajelméleti mítoszoktól). E fogalmakra azért volt szüksége, mert a nyelvi és kulturális összetartozásnál szorosabb kötődést akart jelölni velük. A vérségi köteléket - a liberális hagyományok szellemében - nem kirekesztőleg fogta fel.
A féltés és aggodalom diktálta átkozódó verseit is. Türelmetlenül várta, hogy a forradalom megváltsa a magyarságot: „Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni / Mindent, ami régi, ezeréves holmi, (...) Minden: változásért és újért kiált itt” (A márciusi Naphoz, 1910). S amikor a várt forradalom ismét elmaradt, az 1912-es nagy politikai válság felszámolása után Ady - mint egykor Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty - komor fenséggel idézi fel a nemzethalál látomását: „Kezében óriás rostával / Áll az Idő és rostál egyre, / Világokat szed és rostál ki (...) Nem kik mertek tagadni múltat, / De kik nem magvak a Jövőnek, / Mindig azok, akik kihullnak” (Az Idő rostájában, 1913).
Minden, még oly éles kritikája mellett és ellenére Ady hirdette elrendelésszerű kötődését „utálatos, szerelmes nációjához” (Az én magyarságom, 1908). A föl-földobott kő (1909) egyik legszebb hitvallása arról az eltéphetetlen kapocsról, amely országához köti.
E pozícióval magyarázható a költő-váteszi szerep vállalása is, amely együtt jár a küldetéses ember felfokozott magány-érzetével és öntudatával. A küldetéses ember gőgjének egyik jellegzetes lírai dokumentuma A muszáj Herkules című vers (1908), amelyben Ady a megszaporodó támadásokra Petőfiéhez hasonló megvetéssel válaszolt.
Ugyanakkor Ady tisztán látta a költő-váteszi szerep megkésettségét is; a szerepről leköszönő gesztusai ezzel is magyarázhatók, nemcsak ismétlődő belefáradásával. Még bonyolultabb indítékot jelez A fajok cirkuszában című vers (1910): „Minden, minden ideálunk / Másutt megunt ócskaság már, / Harcba szállunk / S már tudjuk, hogy kár a harcért”. Tehát a magyar elmaradottság olyan mérvű, hogy már a változtatás - a polgári átalakulás - céljai sem lelkesítőek. Nem is egyszerűen tragikus, hanem tragikusan ironikus helyzetről van szó. A magyar progresszió tábora előtt álló értékdilemmát egy később írt cikkében Ady így mutatta be: „Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választójog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbb járó kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban minden gusztusunkat.” (Két meggyőződésű emberek, 1911). „Kétmeggyőződésű” forradalmár volt maga is, sőt az ellentétek - az egymásnak feszülő „mégis” és „mégsem” - gyötrelmét mélyebben élte át, mint akár a legjobbak ekkor Magyarországon.
A kiegyezés utáni, a millennium ünnepségeit megrendező korszak nemzeti mitológiájában a volgai lovas középponti alakja mellett nagy szerepet kapott a Rákóczi-kultusz és a kuruc romantika is. Szinte jelképesnek tekinthető, hogy a költőnek induló Thaly Kálmán (1839-1909) tudós tekintélyként szervezhette a legendák diadalmas terjesztését; hiteles kuruc versként tehette közzé - mint gyűjtőmunkája eredményét - saját utánzatait. (Csak 1913-ben bizonyította be róluk Riedl Frigyes, hogy hamisítványok.)
Ady neveltetését is áthatotta a kuruc romantika. De politikai tapasztalatai és történelmi tájékozódása fölismertették vele, hogy a Rákóczi-szabadságharc példát adó hagyományáról le kell választani a nemesi önigazolást szolgáló szemléleti torzításokat. Egyik cikkében - a kisemmizett tömegek nézőpontjából - így foglalt állást ebben a kérdésben: „Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját, ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá” (La Barre - Dózsa György, 1906).
1909 januárjában született meg az első kuruc-vers (A harcunkat megharcoltuk), s a Szeretném, ha szeretnének kötetben (1909) alkottak e versek először önálló ciklust (Esze Tamás komája).
A Szeretném, ha szeretnének kötetnek talán legjelentősebb darabja az élet ellehetetlenülésének nagy verse, a halál-élményt megjelenítő művek sorába tartozó Kocsi-út az éjszakában (1909).
A nagy, bölcseleti érvényű tudatversek közé tartozik. A töredékesség vigasztalan éjszakája alapvető élménye a túlvilági és evilági értékek biztonságát nélkülöző XX. századnak. A személyiség csöndbe vesző jajkiáltása ez a vers; egyszerre mutatja egyéni sorsnak és egyetemes törvénynek a beteljesülés lehetetlenségét.
A címben is jelölt vershelyzet első pillantásra kötöttebbnek, valószerűbbnek látszik, mint a Temetés a tengeren breton tengerpartja. Valójában a szokatlanul csonka hold és a sivatag éj látványa is a költői én belső, képzeletbeli táját idézi meg. (A „félig mély csönd és félig lárma” logikai abszurditása is az én tökéletes disszonanciáját hangsúlyozza.) A megnyilatkozás rendkívül feszült, zaklatott lélekállapotban történik, s ez rávetül a megjelenített helyzetre. A korábbi verssel szemben itt nincs történés, kizárólag az én belső monológját halljuk. Minden jelképes értelmet kap - a hold töredékes fénye, a tájat beborító éj és a kocsiút is: mintha az életből vezetne kifelé.
Az első két szakaszt rövidebb, szentenciaszerűen ható sorok vezetik be és zárják le. Ismétlésük révén a középső sorok értelmezhetők következményként is, okként is. A szentenciózus állítások pedig fellebbezhetetlennek mutatják a látvány („Milyen csonka ma a Hold”), majd a látvánnyal metonimikusan társítható megállapítás („Minden Egész eltörött”) igazságát. Az első versszak is reflektív, de a második már oly mértékben az, hogy hiányzik az én grammatikai jelölése - csupán mint a reflexió (jelöletlen) alanya szerepel. A harmadik szakasz visszazökkent a (föltételezhető) kiinduló helyzetbe, de az én auditív tapasztalatait annyira bizonytalanként írja le - éles kontrasztban a korábbi állítások határozottságával -, hogy a „rossz szekér” jelentése is elveszíti konkrétságát, mélyebb értelemre tesz szert.
A lélekállapotot az általánosítás létállapottá emeli. „Minden szerelem darabokban”, „Minden Egész eltörött”. Mire való az élet, ha nincsen nagy és teljes szerelem, nagy és teljes igazság? - ezzel a felismeréssel végződik a költemény. Ady magányosságélménye nemcsak az igazi társ hiányát jelenti, hanem az emberhez méltó, tartalmas élet lehetetlenségét is.
Még a háború kitörése előtt, 1910 és 1914 között sajátos magatartásbeli és ezzel összefüggő poétikai változás következett be Ady költészetében. Már a kortársak is észrevették ezt, s Ady költői megfáradásaként fogadták. Hatvany Lajos egyenesen kötelességének hitte, hogy visszatérítse a jó útra. 1913 áprilisában - Ady márciusban megjelent új kötete, A magunk szerelme elolvasása után - azt vetette (nem egészen alaptalanul) a költő szemére, hogy „hiányzik” belőle „a concentrátió”, „a nagyszerű tehetség megmunkálása”, s Arany János és Flaubert művészi gondját ajánlotta követendő példának. Hatvanynak adott válaszként született Ady kései ars poeticája, a Hunn, új legenda (1913).
A szimbolikus látásmód szerepe 1910 után fokozatosan, 1912-től pedig rohamosan csökken. A menekülő Élet című kötetben (1912) mintegy a versek harmada tartalmaz jelképet, A magunk szerelmében (1913) már kevesebb, mint a harmada, a Ki látott engem? kötetben (1914) pedig az ötödénél valamivel több. A háború alatt írt verseket összegyűjtő két kötetben - A halottak élén (1918) és a posztumusz Az utolsó hajók címűben (1923) - összegezve épp a versek egyötöde tartalmaz szimbólumot. Ezzel párhuzamosan megnő az igék és az igenevek száma és jelentősége, olykor kifejezetten expresszionista jellegű megoldások bukkannak fel, mint a Rohanunk a forradalomba című versben (1912): „Hallgassátok az esték zümjét / S friss sóhaját a reggeleknek: / Budapestnek futós uccáin / S falvak csöndjén dühök remegnek.”
A szimbolikussá nyilvánítás korábbi könnyedsége eltűnik. Az Új versek (1906) és a Vér és arany (1908) világa a költői én köré épült, ezért emelhetett szinte mindent a jelképek szintjére. Most az én a centrumból a peremre szorul, s nem tudja többé a világra ruházni saját attribútumait. Így hát egy tőle „függetlenül” létező vagy legalábbis ilyennek föltételezett kollektív mítosz képzeteiből próbálja a dolgokat összerakni: a nemzeti történelem és a Biblia képzeteire és tudatára épített sorsszimbólumokat állít középpontba. A kuruc versek különösen jól példázhatják a kollektív mítoszteremtés technikáját. E tendencia azután a háború alatt írt versekben teljesedik ki. A háború alatt írt versek magaslatáról tekintve át az életművet, az lehet a benyomásunk, hogy a Vér és arany korszakát előbb hanyatlás követte: A magunk szerelme periódusa, amely ugyanakkor előkészítette az újabb emelkedést.
Több kötetnyi verset írt Ady a háború idején, ezekből válogatta Hatvany Lajos segítségével A halottak élén (1918) anyagát. Bár néhány jelentős vers kimaradt, a gondos mérlegelés eredményeként olyan kötet született, melyhez hasonló színvonalú verseskönyvet a Vér és arany (1907) óta nem találunk életművében.
A háborús évek külön korszakot jelentenek Ady pályáján. „Hát ahogyan a csodák jönnek, / Úgy írtam megint ezt a könyvet. / Se nem magamnak és se másnak: / Talán egy szép föltámadásnak. / Se nem harcnak, se békének: / Édesanyám halott nénjének” - mondja ki szinte programszerűen A halottak élén prológusa (1914) a személyesség kiszorulását a háború alatt írt költeményekből. Csak a Csinszka-versek kivételek ez alól, bár többségük inkább tűnik az életbe kapaszkodás hol hálás, hol könyörgő gesztusának, mint szerelmes versnek: „Világok pusztulásán / Ősi vad, kit rettenet / Űz, érkeztem meg hozzád / S várok riadtan veled” (Őrizem a szemed, 1916), „Tarts meg engem, míg szögek vernek, / Véres szivemmel, megbénultan, / Mégis csak tegnapi embernek” (De ha mégis?, 1918). Az utóbbi versnek már a címe is - ez a hiányos, félbeszakított mondat - kételyt, bizonytalanságot, félelmet és ugyanakkor a sorssal szembenéző dacot jelez. A Csinszka-versek rendkívül puritán, képszegény, jelzőtlen kijelentéseiből, vázlatos mondataiból éppúgy nem lehet a szerelem bensőségességére következtetni, mint az ellenkezőjére; Csinszka személyisége meg sem jelenik bennük.
1918 novemberében írta utolsó versét a költő, súlyos betegen, de fontos küldetést teljesítve. Az Üdvözlet a győzőnek az antant-hatalmak megértését kéri. Talán senki nem írhatta annyi joggal, mint Ady, hogy „Bal-jóslatú, bús nép a magyar, / Forradalomban élt s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok”. Nehéz kerülni a párhuzamot Petőfi utolsó versével, a Szörnyű idő...-vel, s nem látni jelképesnek azt a tényt, hogy a magyarság két legnagyobb költő-vátesze a nemzeti lét kritikus pillanataiban végezte pályáját.
Új versek (1906. február)
Léda asszony zsoltárai
A magyar Ugaron
A daloló Páris
Szűz ormok vándora
Vér és arany (1907. december)
Halál rokona
A magyar Messiások
Az ős Kaján
Mi urunk: a Pénz
A Léda arany-szobra
A Holnap elébe
Az Illés szekerén (1908. december)
A Sion-hegy alatt
A téli Magyarország
Léda ajkai között
Az utca éneke
Halálvirág: a Csók
Hideg király országában
A muszáj Herkules
Szeretném, ha szeretnének (1909. december)
Esze Tamás komája
Két szent vitorlás
A vén komornyik
A harcunkat megharcoltuk
A Hágár oltára
A Jövendő fehérei
Áldott, falusi köd
Rendben van, Úristen
Egyre hosszabb napok
A Minden-Titkok versei (1910. december)
Az Isten Titkai
A Szerelem Titkai
A Szomorúság Titkai
A Magyarság Titkai
A Dicsőség Titkai
Az Élet-Halál Titkai
A menekülő Élet (1912. január)
A szűz Pilátus
Asszony és temető
Harc és Halál
Szép, magyar Sors
Szomorú ódák valakihez
A magunk szerelme (1913. március)
A visszahozott zászló
Imádság, a csalásért
Hát, imígyen sírok
Ifjú karok kikötőjében
Szent Lélek karavánja
Ki látott engem? (1914. február)
A kényszerűség fája
Sípja régi babonának
Az elveszett családok
Véres panorámák tavaszán
Őszi, piros virágok
A halottak élén (1918. augusztus)
Ember az embertelenségben
Mag hó alatt
Az eltévedt lovas
A halottak élén
A megnőtt élet
Ésaiás könyvének margójára
Ceruza-sorok Petrarca könyvén
Tovább a hajóval
Vallomás a szerelemről
Az első sor hivatkozása Góg és Magóg népére előfordult már korábbi cikkében (Bilek, Nagyváradi Napló, 1903), és valamennyi szimbólum (Verecke, Dévény, Pusztaszer) megtalálható prózai írásaiban. A négyszakaszos verset talán túlságosan is megterheli a jelképes értelmű tulajdonnevek halmozása, mivel jelentésük korántsem magától értetődő (nem volt az a megírás időpontjában sem). Például Vazul szerepeltetése külön gondot jelentett az értelmezőknek: hogyan képviselheti a pogány lázadó az újat - érveltek -, mikor Szent István király ellen lázadt, akinek a magyarság fönnmaradását köszönheti? De Adyt nem a történelmi szerep érdekelte, hanem a XX. század eleji következményei. A Szent Istvánra hivatkozó állam és egyház rendíthetetlennek látszó, elnyomó hatalmával szemben önmagát is pogány - az ősi, romlatlan magyarságot képviselő - lázadónak érezte.
A vers programot ad, mégsem kiáltványszerű, mert a költői magatartást állítja előtérbe. Egyszerre kihívó, támadó, küldetésében bizonyos és ugyanakkor a küldetés sikerében nem bízó: a „hiába” és a „mégis” meghatározó szavai a versnek. Király István találóan nevezte e költői magatartást „mégis-morál”-nak. A küzdésvágy és a reménytelenségérzet kettőssége állandó és alapvető élménye Ady költészetének. De a hangsúly hol az egyikre, hol a másikra esik. A Góg és Magóg fia vagyok én... esetében a roppant akadályok csak növelik a költői én elszántságát; nemcsak a szerep, a küzdelem látszik elrendeltnek, hanem a küldetés végső sikere is („mégis győztes” a dal).
Csupa disszonancia ez a költemény. A szerelmesek jelképe: a ragadozó héjapár. Útjuk a Nyárból az Őszbe tart: az életből a halálba. A mozgás egyre gyorsabb, egyre féktelenebb tempójú (útra kelünk - megyünk - szállunk - űzve szállunk), míg sor kerül az utolsó nászra: az egymás húsába beletépő, halálos ölelésre. Sorsuk elrendelésszerű, a természet rendjét követi. Kegyetlen törvény ez: már másoké a Nyár, „Csattognak az új héjaszárnyak”. A szerelem csak előzménye a halálnak. Nem keveset köszönhet a századforduló Wagner-divatjának: itt is, mint a Trisztán és Izolda legendájában, a szerelem a halálban teljesedik ki. A végzet nemcsak a szerelmesek egymásra találását írja elő, hanem elválásukat is - s csak a pusztulásban hagyja jóvá frigyüket.
Elsőként Horváth János figyelt fel arra, hogy Ady költői világában mintha a halál is élet lenne, szendergés, amelyből nem keltenek fel, csak titokzatos erők ragadnak magukkal, ahová kell. A lírai történés két szélső állapot („S alszunk fehéren és halottan”, illetve „S futunk fehéren és halottan”) között ível. A vers nyugvópontról indul, és mind mozgalmasabbá válik: a méltóságteljes szertartásba bekapcsolódnak a zord természeti erők is. De nem jut el a vers újabb nyugvópontig, a titokzatos vörös bárka mozgása a végtelenbe fut. A Temetés a tengeren hangsúlyozottan stilizált színhelye, a „breton part” kísérteties és fenséges tája, valamint az ott élő legények és leányok rituálékhoz szokott élete nemcsak baljós hátteret ad a sírba hanyatló szerelemnek, hanem egyúttal éles kontrasztban áll annak síron túl is érvényesülő vitalizmusával.
Rendkívül finom eszközökkel teremti meg a közelgő halál elégikus - egyszerre tragikus és idillikus - hangulatát. Már az alaphelyzet is ellentétre épül: a jövő jelenik meg a múltban, az ősz a nyárban. Az első szakasz lassító hangzása mintegy előkészít a találkozásra, amely egyfelől lokalizált térben történik (Párizs olyan nevezetes pontjai szerepelnek név szerint, mint a Szajna és Szent Mihály útja), másfelől a lélekben (sőt annyira ott, hogy az Ősz kizárólag neki mutatkozik meg). A második szakasz szinesztéziája is jelzi, hogy a lélek színpadán egységbe olvad minden, s az emlékezet egyszerre nyílik meg múltra és jövőre. A halál tudata olyan mértékben fokozza föl az érzékenységet, hogy a különben észrevehetetlen tapinthatóvá, illetve hallhatóvá válik: Szent Mihály útja „beleremeg”, a falevelek hullása hangot ad. A két középső szakasz viszonylagos mozgalmassága után a negyedik versszakban ismét lelassul a tempó, a nyitó ellentét is visszatér, visszazökkentve az indító helyzetbe.
A második ciklus címadó verse már címében jelzi, hogy a megváltók sorsa magyar földön más, mint a világ többi részén. A többszörös ismétlés monotóniát, változatlanságot sugall: minden áldozat hiábavaló. Egyetlen sóhajnak hat a vers. Az alany többes számú ugyan, de a szöveg nem hagy kétséget afelől, hogy a messiás-sors magát a költőt is sújtja. Ady Ének a porban című versében (1905) még ki volt emelve az egyéni sors, amely mintegy besorolódik a közös fátum alá: „Nagy rokkanásom kinek se fájjon, / Nem első hullás ezen a tájon: / Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik, / Lalla, lalla, / Rokkanva ér el az éjszakáig.” Itt azonban a közös sorsot hangsúlyozza, az általánosítás gesztusa a meghatározó. Mindkét versben átfogó szerepről van szó: a mozdulatlan magyar világ mozdulni akaró, nagyálmú hőséről, akinek küzdelme eleve bukásra van ítélve. De A magyar Messiásokban mögötte, mellette ott feszítenek a társak és elődök - s ez még nyomatékosabbá teszi szerepe reménytelenségét.
S ha már az áldozat elkerülhetetlen, akkor legyen rendkívüli: „Ezerszer Messiások / A magyar Messiások.” Az Ady-versek lírai hőse igazában sohasem szenved teljes kudarcot, ha más nem, a tét nagysága vagy a kifejezés bátorsága túlemeli a tragikus helyzeten. Tragikum és fenség találkozik itt, s a kifejezés erejének nem annyira örömét, mint inkább teremtő hatalmát és öntudatát hangsúlyozza a költő. „Míg nem jöttem, koldusok voltak, / Még sírni sem sírhattak szépen. / Én siratom magam s a népem”: e sorok érzékletesen foglalják össze a lírai hős alapvető attitűdjét (Beszélgetés egy szekfűvel, 1907).
Vidám báli forgatagba helyezi, a szerelemnek még örülni tudó, boldog, gyanútlan mátkapárokkal szembesíti a különös, baljós hangulatú, halál-arcú „fekete pár”-t. Nem lehet tudni: a másvilágról hazajáró lelkek-e, vagy még át sem költöztek a másik életbe, csak azt élik már a jelenvalóban. A környezettel való ellentétnek itt talán még nagyobb a szerepe, mint a Temetés a tengeren vagy a Héja-nász az avaron című versekben. Akár a korábbi költeményekben, itt is a rendkívül mozgalmas, harsány igék dominálnak; nem túlzás, ha e stílust „expresszív”-nek nevezzük. A baljós, nyugtalanító hatás keltésének eszköze az enjambement-ok (az áthajlások) Ady más verseihez képest szokatlanul magas száma is.
Az első istenes versciklus címét adó költemény. Amikor először megjelent, nem kis megbotránkozást keltett az öreg Úr profánnak tetsző leírásával és az Isten-szag emlegetésével. Hatvany Lajos méltán nevezte Ady egyik legszebb költeményének, hiszen különösen feszült és összetett lélekállapotot jelenít meg. A költői én bizonytalannak és tétovának mutatkozik a vers elején: a gyermekkori emlékek nyomán tapogatózva keres valakit, akiben bizonyos lehet, aki őt eligazítja, akiből reményt meríthet. Tékozló fiúként térne meg Urához a „rongyolt lelkű”, „életben kárhozott” férfi, akinek képtelenül távolról: a halálból kell visszatalálnia elfeledett hitéhez, elveszített nyugalmához. De míg a halálból is vezet út Istenhez, a felejtésből nem. Hiába találkoznak „valahol” a Sion-hegy alatt, hiába „jó” és „kegyes” az öreg Úr - készen arra, hogy a bűnöket megbocsássa -, ha nem létesülhet közöttük kapcsolat. A megtérni vágyó hős elfeledte a régi gyermeki imát, s vele együtt a naiv gyermeki hitet-bizalmat, nem tudja a „szép, öreg Úr” nevét - így az a néma kérdezőnek nem válaszolhat.
Újszerű, modern Isten-élményt sugall a vers: a XX. század embere sem mondhat le arról, hogy választ keressen az élet végső értelmére, de a vallásos-metafizikus világmagyarázatokból kiábrándulva ez megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Elfogadni a célt és elutasítani az eszközt: talán így lehetne összefoglalni e beállítottság alapvető ellentmondását. A Sion-hegy alatt című vers hősét nem bűnei, hanem hitetlensége kárhoztatja kudarcra, a bizonyosság kereséséről pedig nem képes - és nem is akar - lemondani. Tragikus vallásosság ez, mivel a személyiség magára marad kétségeivel, s mégsem vigasz nélküli, mert kétségein keresztül legalább tudatossá teszi önmaga kétértelmű léthelyzetét.
A Sion-hegy alatt balladaszerű történésének középpontjában a sikertelen találkozás áll. A költői én nézőpontja külön hangsúlyt kap: őszinte azonosulásvágyát és leküzdhetetlen idegenségét a patetikus és ironikus hangnem ismételt váltakozása érzékelteti, sorsának összetettségét pedig a különböző idősíkokhoz (a gyermekkori, a felnőtt és a mitikus, halál utáni élethez) fűződő élmények elegyítése. Ebből következik az Úr hol játékos-groteszk, hol pedig elégikus láttatása is. A vers értelmezői közül Vezér Erzsébet csaknem mulatságos játékfigurának látja az öreg Úr alakját, míg Király István modern festményeken látható groteszk, fantasztikus látomásnak.
Ady forradalmi verseinek és általában politikai költészetének jelentőségét elsőként (és máig tartó érvénnyel) a nagyszerű barát és harcostárs, a Huszadik Század és a magyar polgári radikális mozgalom vezéregyénisége, Jászi Oszkár (1875-1957) határozta meg. „Valódi paraszti és valódi proletárérzelmek viharzottak itt fel a grófok, uzsorások és kitartottjaik ellen - írta Jászi 1914-ben -. Az igazi forradalom szele süvöltött itt, nagy, szent, zsoltáros komolysággal... De Petőfin is túlmegy... amikor fölfedezi »nemzetiségi« mostohatestvéreinket”. Az utolsó mondat a hivatalos magyar politika neuralgikus pontjára mutatott rá: a nemzetiségeket az államalkotó, „uralkodó” nemzet fölényével, sőt birodalmi öntudattal kezelte, pontosabban kezelte le.
Ady kivételes politikai érzékét bizonyítja, hogy a nemzeti vakság, a birodalmi szédelgés korában összefogást hirdetett az elnyomott nemzetiségekkel: „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”A Magyar jakobinus dala - mint azt a címben szereplő, a nagy francia forradalom óta a radikális és következetes baloldali politikát jelölő jakobinus nézőpont is jelzi - egyszerre sorolható a magyarság-versek és a forradalmi költemények közé: a hivatalos magyar nemzetiség-politika gyökeres megváltoztatása nem volt elképzelhető egy forradalommal felérő fordulat nélkül.
Ugyanakkor a cél éppen a magyarság nemzeti megújulása, társadalmi-kulturális fölemelése. Ezt remélte Ady elérni a forradalommal; mint Az új Kísértet című versében (1910) írta (a cím a Kommunista kiáltvány híressé vált első mondatát idézi): „Ezt az egyetlen Kisértetet / Nem tudom könnyen elhessenteni: / Magyar vagyok s keserű sorssal, / De édes daccal harsogom, hogy / Ez: van s nincs itt más semmi.”
Adynak nemcsak az országot vezető rétegektől kellett elvitatnia a nemzeti ügy képviseletét, hanem meg kellett küzdenie azzal a munkásmozgalomban széles körben elterjedt szemlélettel is, amely a nemzet érdekeit lebecsülte: „Miközben lerombolta a kiskirályok, a szolgabírák és az uzsorások hazának csúfolt érdekszövetkezetét - írta róla Jászi -, nagyszerűen káprázatos látomásokkal újraalkotta a munkások, a parasztok, a dolgos emberek hazáját. Ha a magyar forradalom ma nem toporzékol tehetetlen dühvel a kizsákmányoló haza ellen, ha kezdjük érezni e földnek melegét és a benne szunnyadó csírák vigasztalásos fakadását, ha nem a haza ellen, hanem a haza megváltásáért küzd a kitagadottak serege: azt elsősorban ennek a kevély magyar nemzetrombolónak köszönjük.”
A címként is kiemelt, középpontban álló hasonlat a föld nehézségi erejéhez méri ezt a racionálisan felfoghatatlan vonzerőt. Máskor, máshol előfordul, hogy talál rá okot: miért vállalja mindennek ellenére fajtáját, népét; például „Olykor utálom, néha szeretem: / Ennyi emberséges bánatot / Nem adott volna más fajta nekem” - olvasható a Pimasz, szép arccal című versében (1910). A föl-földobott kő azonban nem választásként, hanem „akaratlan”, kényszerű létállapotként írja le kötődését - mintegy vallásos vagy legalábbis irracionális meggyőződésként.
Mitikus arányok jellemzik a szereplőket is, az időbeli kereteket is: „Dőltömre Tökmag Jankók lesnek... / S meg kell maradnom Herkulesnek”, illetve „S késik az álom s a halálom... / Így nem fogok sohse meghalni”. A cím különös jelzője kényszerűséget jelez. Nemcsak a herkulesi nagyság és a hígfejű kicsinység, a költői én és a „sok senki” között feszül ironikusra hangolt ellentét, hanem magán az énen belül is: kötelesség küzd hajlammal - „Szeretném már magam utálni, / De, istenem, ők is utálnak: / Nem szabad, nem lehet megállni.” A harc tehát kényszerű, s hiába van terhére, része a szuverén személyiségnek. (A „muszáj” Ady szövegeiben többnyire rosszalló értelemben szerepel. Petőfi nem alkuszik című írásában (1910) éppen abban látja a nagy előd egyik legvonzóbb tulajdonságát, hogy „mértéktelen volt az utálata a muszáj-szelidekhez”.)
Kérdéssel indul s vitázó-perlekedő beszédhelyzetre utal a vers. A Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű versre emlékeztet a jelképes értelmű tulajdonnevek szerepeltetése, s még inkább az érvelő álláspontja: itt is egyszerre lép fel az ősi és a legújabb képviseletében (mint azt a cím is jelzi). De most jóval konkrétabb és szélesebb körre hivatkozik: a magyar történelem tiltakozó és lázadó erői ebben a versben szinte folyamatos hagyományként kerülnek össze. Nemcsak az egyéni mítosz, a hatalmasra növesztett én-tudat kap reprezentatív kifejezést, hanem a költészet klasszikus hivatása, a közösségteremtés is. Az alkotó egyéniség belső megvilágosodásának története egyszersmind külső - az egyénen túli - erők, az élet és a halál titokzatos játékának s az emberi sors remélt nemzeti és forradalmi megváltásának története is.
A Hunn, új legenda mintegy foglalata Ady esztétikájának. Elutasítja a „beszédes költő-példákat” és a „tolakodó Gráciát”: nemcsak a költői minták követését veti el, hanem az önállónak képzelt irodalom hagyományát és szépség-eszményét is. Teljes összhangban azzal a korábban írt bírálatával, melyben - Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskönyvéről (1907) szólva - Ady olyannak látja magát (az „irodalmi író”-ként jellemzett Kosztolányival szemben), mint aki elsősorban „emberi dokumentumokat” kínál, „csak szükségből verses” módon.
Különös ars poetica ez. Ady „életes” esztétikája magától értetődően rendel egymáshoz igen különböző, egymást sokszor kizáró gondolati-szemléleti elemeket. Már a kiinduló fogalom, az „élet” is egyszerre jelentette számára a külső és belső történés világát, a pozitivista módon felfogott esemény-valóságot és az életfilozófiák által leírt élmény-valóságot. Ady küldetéstudata éppúgy táplálkozott Nietzsche felsőbbrendű ember mítoszából, mint a magyar társadalom átalakítását sürgető polgári radikális és szocialista törekvésekből. Mélyen megélte a nagy kollektív mítoszok válságát, mégis vállalta a költő-váteszi szerepet, tekintettel a megkésett magyar fejlődésre.
Néhány hónappal a háború kitörése után, 1914 novemberében jelent meg a Nyugatban. Ha a lovas alakja talányos is, a címben szereplő jelző utalása félreérthetetlen; a költemény alkotója mindenkinél hamarább és mélyebben döbbent rá a fenyegető történelmi katasztrófára.
E versben a költői én alárendelt szerepet kap a megjelenített világ démonikus látványához képest. Már a felütés is (mely a vers végén ismétlődik, s így keretszerűen fogja egybe a többi szakaszt) démonikus világot idéz meg. A nyitó kép egyúttal a vers alapvető témáját, az Idő mitikus erejét is érzékelteti: a távoli, kultúra előtti vagy nélküli múlt, a volt erdők és ó-nádasok idejének jelenvalóságát s ennek értéktartományát is - infernó-jellegét, az elkárhozott lelkek kísértését („Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak”).
A vers leginkább kibontott tematikus rétege a múlt és a jelen egymásba épülése. Az Idő mintegy térbelileg jelenik meg: a volt erdők és ó-nádasok ős-sűrűjéból bozótként rekedt meg, de a bozót megelevenedik, s az a veszély fenyeget, hogy újra a pőre sík fölé kerekedik. A szimmetrikusan felépülő vers középső, ötödik versszaka összegezi az idősíkok egymásba érését: „Erdővel, náddal, pőre sík / Benőtteti hirtelen, újra / Novemberes, ködös magát / Mult századok ködébe bújva.” A szimbolikus jelentések egységes jelképrendszerbe illeszkednek. A sűrű: a múlt, a jelen: a pőre sík, mely erdővel, náddal nőtteti be hirtelen magát. Mintha a kultúra visszavételéről lenne szó e topográfiai leírásban: az organikus, burjánzó tenyészet, amely emberellenes, ismét rákényszeríti magát a rendezett, megművelt tájra. Igen fontos a „benőtteti” különös kifejezése: egyszerre utal aktivitásra és passzivitásra - a sík vidék a történések alanya még, de elszenvedő alanya.
A vers elátkozott világában egy feltartóztathatatlan kiüresedési folyamat megy végbe: „Kisértetes nálunk az Ősz / S fogyatkozott számú az ember”. A jelen teljesen ember nélküli, az élet mozdulatlanságba dermed: „Alusznak némán a faluk, / Múltat álmodván dideregve”. E mozdulatlanságnak a múlt kísértése és e kísértés mozgalmassága ad ellenpontot. Sajátos, kettős szerkezet jön létre így: a felszín és a mélység, a mozdulatlanná dermedt jelen és a kísértő múlt ellentéte.
De az ellentétek belső összefüggést takarnak, s átjátszásuk egymásba sejtelmessé és sejtelmességében még hátborzongatóbbá teszi ezt a világot. A költemény csúcspontja a hatodik versszak, amely a múltban elrendelt és jelenbe nyúló elkárhozás foglalatát adja: „Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök, / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök.” A sejtelmességet teljessé teszi a versszak grammatikai bizonytalansága; nem lehet tudni, hogy ennek az egyetlen mondatnak (ha egyáltalán mondatnak tekintjük) mi az állítmánya, és mi az alanya.
A múlt jelentése sem egyértelmű; például milyen múltról álmodoznak a falvak? Az elvadulás előtti, békés időszakról, amely immár eszményinek tűnik? Vagy arról az ősi korról, melynek rémei, vadjai a bozótból, a sűrűből „kielevenednek”? Vagy a kettő, a kétféle múlt egybeesik, vagy legalább összefügg egymással? Csak az bizonyos, hogy a jelenben az emberi világ pusztul, visszaszorul, s ez valami titokzatos elrendelés folytán történik, az előzmények pedig a távoli múltban találhatók.
A megjelenített táj idegenségét még nyomatékosabbá teszi, hogy a költői én hangsúlyozott távolságot tart vele szemben. Néhány, közvetlenül értékelést tartalmazó jelzőn kívül („régi, tompa nóta”, „vitéz, bús nagyapáink”) nem jelzi semmi a jelenlétét. Feltűnő, hogy a költői én és a címszereplő - inkább emberfölötti, mint emberi - alak helyzete mennyire hasonló: mindketten kívül maradnak a verstörténés világán. (Ezért is lehet azonosítani a kettő nézőpontját, jóllehet a költői én és a lovas nem azonos egymással.)
A hajdani, eltévedt lovas jelentése is talányos; igazi, többértelmű szimbólum. Bizonytalanok is annak eldöntésében a vers értelmezői, hogy a lovas az utat tévesztő magyarságot képviseli-e (talán ez az értelmezés látszik a legnyilvánvalóbbnak), vagy az egész emberiséget; vagy pedig egy „külső” nézőpontot jelent, a hetedik szakaszban szereplő „hajdani, eltévedt utas”-ét, aki nem talál nyugalmat az elkárhozott tájon. (És a lovas és a vándor - mint az európai kultúra nagy motívumai - még igen széles körét engedik meg az értelmezésnek.)
Baljós, fantomszerű jelenés ez a lovas - csak hallani lehet vak ügetését, útja úttalan erdők, nádasok, bozótok között vezet, novemberi ködök fénytelen szürkeségében. S örökös az útja, nemcsak azért, mert „vak”, tehát cél és irány nélküli, hanem azért is, mert (a vers végén) ismét visszatér, és helyzete mit se változott: folytatja, megy tovább. Arra ítéltetett, hogy állandóan úton legyen, és ne érkezzen meg soha, ahogy a pokol elkárhozott lelkeinek is örökös a szenvedésük. A forradalmi versek és a magyarság-versek egy részének létértelmezésével szemben itt egy vigasztalanul tragikus, körforgásszerű létállapot jelenik meg.
Fülep Lajos, egyike a keveseknek, aki a megjelenés másnapján hódoló cikket írt az Új versekről (méghozzá az ultrakonzervatív Az Ország című lapban), 1969-ben papírra vetett emlékezésében részletesen beszámol arról, hogy kezdetben még saját „haladó” szellemiségű elit-társaságában is mérhetetlen ellenszenv fogadta Ady verseit. A magyar költészet megújítására készülő fiatal Babits Mihályt és Kosztolányi Dezsőt is váratlanul érte és megzavarta az Új versek megjelenése. Úgy érezték, hogy Ady az ő elképzeléseiktől nagyon különböző, de kétségtelenül modern költészetével elébük vágott, Ady nemzet-ostorozó gesztusa pedig felháborította őket.
Hatvany Lajos, aki az Új verseket még fenntartásokkal üdvözölte, a Vér és arany után Egy olvasmány és egy megtérés története címmel nagyívű esszét publikált a Huszadik Század 1908. márciusi számában, s ebben - melyet „Ady Endre ellenségeinek” ajánlott - részletesen érvelt Ady fordulatos jelentősége mellett. A következő kötetek után egyre gyorsabban növekedett a „megtértek” tábora. Ady fellépésének jelentőségét jól érzékeltethetik egy olyan fiatalabb kortárs emlékező szavai, akire - mint egész nemzedékére - felszabadítón hatott ez a költészet.
A századelőn (de még a két háború között is) mindenekelőtt a totális lázadót, a minden korábbi értéket fölforgatót érzékelték Adyban, akit - Keresztury Dezső szavaival - csak „állandó viaskodással és állandó megütközéssel” lehet „igazán olvasni” Kevés költőnk van, aki ilyen mértékben kihívta volna a szélesebb közvélemény ellenkezését. Kivált A Holnap antológiában való részvétele (1908) keltette fel a figyelmet iránta - már csak azért is, mert egy csoport vagy irányzat mindig veszedelmesebb színben tűnik fel, mint egyetlen szerző -, s váltotta ki a konzervatív irodalmi fórumok kíméletlen támadását.
Szabolcska Mihály a Budapesti Hírlapban verssel tiltakozott A Holnap erotikája ellen. A Budapesti Hírlap befolyásos főszerkesztője, Rákosi Jenő pedig A Tisza-parton című Ady-verset „hazafiatlansága” miatt támadta. Az Új Idők szerkesztője, Herczeg Ferenc A Holnapról írt bírálatában megpróbálta Adyt leválasztani a többiekről (és lapjához is meg akarta nyerni munkatársnak őt). Hasonló fogással élt az ugyancsak konzervatív szellemű, a két háború között legnagyobb hatású magyar irodalomtörténésszé érő Horváth János is, aki - hogy megossza a Nyugat táborát -, „osztályozta” nyelvi tehetségüket.
Ugyanakkor Horváth János érdeme, hogy az Ady s a legújabb magyar lyra című könyvében (1910) elsőként próbált szembenézni Ady szimbolizmusával.
Adyt nemcsak a konzervatív hivatalosság támadta. 1909 januárjában a szociáldemokrata Népszavában Csizmadia Sándor, a magyar szocialista munkáslíra egyik megteremtője, tiltakozott Adynak a lapban való szerepeltetése ellen: „polgári nyafogásként”, „tébolydaköltészetként” utasította ki a munkásság fórumáról. Csizmadia kirohanását fölényesen visszaveri ugyan a Népszava irodalmi szerkesztője, de a szerkesztőség megosztott és tanácstalan, s még hetekig vitáznak azon, hogy a modern költészet távol áll-e vagy sem a munkásság lelkivilágától.
Az, hogy ismételten viták középpontjában állt, még inkább megerősítette a kortársakban azt a vélekedést: Ady totális lázadó, aki kedvét leli a normák fölforgatásában. S nem csupán a normák látványos megsértéséről és a költői illetékesség radikális kiterjesztéséről van szó, hanem egy szándékosan kirakatba tett, folyamatos botrányokozásról is. Nietzscheánus küldetéstudatról, hírlapírói kivitelben. Mert hírlapíró tapasztalatai is segítették Adyt abban, hogy befolyásolni tudja a vele kapcsolatos közvélemény alakulását. Talán ő az első irodalmunkban, aki nemcsak ambicionálta, de képes is volt előidézni saját kultuszának kiépítését. Petőfit még szerkesztőjének, Vahot Imrének kellett reklámoznia és sztárolnia, s ez csak ideig-óráig sikerült az érintett ellenállása miatt. Ady viszont, amikor csak tehette, maga kezdeményezett, s ha árukapcsolást érzékelt, mint A Holnap antológia esetében, nem vette tréfára a dolgot (ez volt egyik indítéka hírhedt írásának, A duk-duk afférnak is).
Ady fellépése a századelőn egy nagy hagyománnyal dicsekvő és megújulásra képtelen népies ízléseszménnyel szemben történt, s érthető, hogy jelentékeny ellenállásba ütközött. De éppen a konzervatív fenyegetés tartotta össze a progresszió táborát, tompítva és leplezve a belső ellentéteket. A századelő reformnemzedéke, a Huszadik Század és a Nyugat köre teljes mellel felsorakozott mögé. Az irodalmi életben hívek és ellenfelek egyaránt őt ismerték el az új irányzat első emberének. De ő maga egyszemélyes irányzat, illetve mozgalom akart lenni. Büszkeségét sérti, hogy A Holnap többi - pályakezdő - költőjével együtt emlegetik az ő költői forradalmát. A magyar Pimodán egyik folytatásában hangot ad félelmének, hogy mint faltörő kost használják ki őt mások. Elégedetlen a Nyugat szerkesztőinek kompromisszumos törekvéseivel is. Mindez magyarázza, de nem teszi menthetővé, hogy a konzervatív Új Idők 1908. november 15-i számában A duk-duk affér címmel gúnyos-epés cikket jelentet meg, amelyben közvetlenül Hatvany Lajost és Ignotust - közeli barátait, híveit -, közvetve pedig saját táborát támadja meg.
Keresztury Dezső igen találóan jellemezte Ady személyiségét: „Vezér akart lenni, de a maga kegyelméből való egyeduralkodó; nem keresett mestereket, legfeljebb előfutárokat; nem jóbarátok, egyenrangú, megbecsült munkatársak társaságát gyűjtötte maga köré, hanem cimborákét, hunyász rajongókét, akiket azzal ütött lovaggá, hogy együtt borozott velük, elfogadta adójukat, s módot adott nekik, hogy róla írva magukat is ünnepeljék.”
Ady nemcsak első munkatársa volt a Nyugatnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is. 1909. június 1-én a folyóirat külön Ady-számot jelentetett meg, benne Ady önéletrajzával. Ám az ő vezér szerepét korántsem mindenki fogadta el, és személye megosztotta a Nyugat táborát is. A Kosztolányihoz közelálló Karinthy Frigyes például irodalmi paródiákban gúnyolta ki Ady modorosságát; igaz, másokkal sem bánt kesztyűs kézzel: hívek és ellenfelek egyaránt megkapták a magukét. A Nyugat táborán belüli feszültségek legismertebb példája az Ady és Kosztolányi közötti ellentét. A megosztottság azonban nem okozott különösebb gondot, hiszen éppen az eredetiség, a szellemi különbözőség volt a belépőjegy a Nyugatba (és nemcsak oda).
Ady ambícióját (a politikába való beleszólásra) sem elégítette ki a politikától magát tudatosan távol tartó Nyugat. Ő a régi és az új harcát nem kívánta korlátozni az irodalomra; tisztában volt vele, hogy a modern, városias kultúra meghonosítása a tét, s ez a magyar glóbusz mélyreható átalakítását jelenti. A legnagyobb botrányt Ady körül „magyar Ugar”-ról adott látlelete, nemzet-ostorozó kirohanásai keltették.
Jellemző, hogy Lukács Györgynek Adyban a forradalom dalnokát méltató bírálata (1909) a Nyugatban nem jelenhetett meg, s így azt a Huszadik Század hozta le. A progresszió kis köreiből kerültek ki politikai hívei - akik kevesen voltak, igaz, nem akárkik. Lukács György mellett Jászi Oszkár írta a legértőbb cikket (1914) Ady egyszerre irodalmi és irodalmon túli jelentőségéről. Ady örült a felé forduló figyelemnek és elismerésnek (Jászi Oszkárt pedig politikai vezérének tekintette), ugyanakkor - méltán-méltatlanul - úgy érezte: nagyobb formátumú ő annál, semhogy beleférne a magyar progresszió kis köreibe vagy akár a magyar progresszió egészébe. Mint egyszemélyes irányzat, illetve mozgalom akart mindent vagy majdnem mindent képviselni, amivel maga is hozzájárult „magányossága” későbbi mítoszának kialakításához.
Ha a századelő korlátolt, de szabadelvű hagyományokat ápoló hivatalossága nem sokat tudott kezdeni Ady politikai költészetével, az ellenforradalmi korszak még annyit sem. Ám Ady magyar messiás-tudata és főként a háború idején fölerősödő nemzethalál víziója igencsak kapóra jött a háborús vereség, majd Trianon árnyékában. De a liberálisok, szabadkőművesek, zsidók és szocialisták körében folytatott bűnbak-kereső láz nem igazán tűrte meg Ady ez irányú kötődéseit. Első lépésben esztétikai szempontból gyöngének, legkevésbé „Adys”-nak kellett nyilvánítani politikai költészetét - ezt Szabó Dezső már 1919 tavaszán elkezdte, méghozzá A forradalmas Ady címmel publikált kis könyvecskéjében. Később pedig politikai irányvonalát kellett diszkvalifikálni; „politikailag teljesen analfabéta” - olvasható Szekfű Gyula Három nemzedékében (1920). Tehát tényleges politikai költészetétől és irányvonalától megfosztva vált politikai diskurzus szereplőjévé. Akár mulatságosnak is tekinthetők azok a bűvészmutatványok, ahogy Adyt a maga állította legfőbb ellenség-képpel, Tisza Istvánnal próbálták közös nevezőre hozni vagy ahogy zsidóbérencből előbb zsidók balekjává, majd áldozatává minősítették át.
S mivel az ellenforradalmi korszak hivatalossága csak félszívvel vállalta Adyt (annyira félszívvel, hogy 1927-ben Babits Mihálynak kellett megvédenie Ady Endre hazafiságát - A kettészakadt irodalom című vitairatában - Berzeviczy Albertnek, az Akadémia s mellette a Kisfaludy Társaság elnökének támadásával szemben), a népi írók mozgalma kapva-kapott rajta - a Szabó Dezső által adott Ady-képen alig módosítva. Az Ady-kultusz méreteit jól példázza, hogy 1928-ban (az ismert 1915-ös Ady-vers címét „kölcsönvéve”) Ifjú szívekben élek. A magyar fiatalság hitvallása Ady Endre költészetének történelmi tanulságai mellett címmel kis gyűjtemény jelent meg, amelyhez Szabó Dezső írt előszót és ahová (mások mellett) Féja Géza, Kodolányi János és Móricz Zsigmond adott lelkendező cikket, Makkai Sándor pedig a Magyar Fa sorsa című Ady-könyvéből egy fejezetet. „Akkor, amikor Adyból nagy nemzeti költőt kellett formálni - állapította meg utóbb Keresztury Dezső (1969) -, hazafiasan használható verseit válogatták össze. Becsülete tisztára mosdatásának eredménye volt öccsének rendkívül rossz életrajza. Sík Sándor tanulmányában majdnem katolikus lett; Makkai Sándor tanulmányában majdnem csak vallásos református.”
Ez ellen a kritikátlan kultusz ellen próbált föllépni Kosztolányi Dezső Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című, pamfletszerű írásával, amely A Toll 1919. július 14-i számában jelent meg és óriási vihart kavart. Kosztolányi mindenekelőtt Ady „messianizmusá”-t támadta. Kosztolányi írásának fogadtatása újabb bizonyítéka a kultusz virulásának. A hozzászólók túlnyomó része Ady védelmére sietett: nemcsak a Nyugat első nemzedékének nagyjai, de a fiatalabb nemzedékből is számosan, József Attilától Zilahy Lajosig, Féja Gézától Zsolt Béláig. Különösen fájt Kosztolányinak a hajdani barát, Babits elhatárolódása a vitában; úgy érezte, Babits nem állt ki egykor közösen vallott nézetük mellett. A Szabó Dezsőn nevelkedett Németh László viszont kevésnek találta Ady valóságos hatását.
Nagyon kevesen tudták magukat függetleníteni a kultusztól. Németh László előadásával csaknem egy időben jelent meg Szerb Antal Magyar irodalomtörténete (1934), amely először vállalkozott az életmű változásainak megrajzolására, s úttörő módon jelölte ki Ady mentalitásának, tájékozódásának legfőbb jellemzőit. Az ő érdeme az is, hogy Adyt integrálta a magyar irodalom történetének egészébe, s Vörösmarty mellett irodalmunk legnagyobb lírikusának ismerte el. Másik figyelemre méltó kivétel Keresztury Dezső nagyszerű esszéje, amit 1944-ben írt, Ady halálának 25. évfordulójára, s a magyar történelem újabb mélypontján próbált szembenézni Ady szerepével, súlyával.
1969-ben már olyan gyűjteményes kötet jelent meg, amelynek címe az 1915-ös Ady-vers címének parafrázisa: Ifjú szívekben élek? - így, kérdőjellel ellátva. Még szerepeltek benne a századelő Ady-élményén felnőtt nemzedéknek olyan képviselői, mint Benedek Marcell és Lukács György. De már a későbbi nemzedékek véleménye volt túlsúlyban, s ők Ady költészetének jelentős hatásvesztéséről számoltak be. Az 1945 utáni magyar líra két kiemelkedő alakja, Weöres Sándor és Pilinszky János hasonlóképpen nyilatkoztak arról, hogy bár Ady bűvöletében eszmélkedtek, de később eltávolodtak tőle.
„Számomra... döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő - mondta Pilinszky. - Mégis tökéletesen megértem, miért hanyatlott napjainkban költészete iránti szeretetünk, lelkesedésünk. A koncentrációs táborok világa, az egyetlen kis didergő molekulára redukált ember után mit kezdjünk Ady királyi pózaival?”
Keresztury Dezső azzal magyarázta a múló idő mellett Ady fakuló hatását, hogy elérte a klasszikusok közé kerülés végzete. Keresztury úgy látta, hogy már a harmincas évek végén elkezdődött igazi hatásának csökkenése, abban a pillanatban, amikor a két háború közti hivatalos irodalomtörténet-írás elismerte, hogy Ady nagy költő volt, s megfelelő retusokkal megformált szobrát beállította a nemzeti panteonba. Ady kanonizálása és egyszersmind elszürkítése tovább folytatódott a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, amikor Petőfi Sándor és József Attila mellett a hivatalos kultusz kiemelt szereplője lett. Politikai költészete látszólag teljes elismerésben részesült, csakhogy - a népi írók Ady-értelmezéséhez hasonlóan - most is elhallgatták, sőt tagadták szociáldemokrata és polgári radikális környezetét. Az életmű más részeit pedig a „két lelkű”-nek nyilvánított (hol harcos, hol pedig csüggeteg) költő dekadens hajtásaként marasztalták el. A koncepció részben Lukács Györgytől, részben pedig Révai József 1940-41-ben Moszkvában írt, itthon 1945-ben publikált Ady című tanulmányából származott.
Lukács és Révai koncepcióját követve dolgozta fel Ady pályájának 1905-1912 és 1914-1919 közé eső szakaszait Király István két monumentális könyvében (Ady Endre I-II., 1970, Intés az őrzőkhöz. Ady Endre költészete a világháború éveiben I-II., 1982). Mire Adyt a maga korának páratlanul tisztán látó, egyedül eligazodni képes hősévé avató művével Király elkészült, a politikai körülmények alapvetően megváltoztak és az Ady-filológia, valamint a századelő kutatása is jelentős eredményeket ért el. Ady Endre összes prózai műveinek kritikai kiadása során egyértelművé vált, hogy milyen szoros összefüggés van Ady publicisztikája és költészete között, s hogy maga Ady nem érthető meg kulturális és politikai környezete nélkül. Vezér Erzsébet Ady-könyvei (Ady Endre alkotásai és vallomásai tükrében, 1968; Ady Endre élete és pályája, 1969) már mentesek minden ideologikus túlzástól, bár az életrajz bennük jóval kimunkáltabb, mint a pályakép. Az életmű poétikai feltérképezésével és Ady fejlődéstörténeti helyének kijelölésével mind a mai napig adós irodalomtudományunk.
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)
Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)
Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.
(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.
Én beszennyezlek. Én beszennyezlek
A leghavasabb, legszebb éjen:
Hiába kisértsz hófehéren.
Színem elé parancsolom majd
Fehér köntösös szűzi árnyad,
Saját lelkemből fölcibállak.
Hiába libeg félve, fázva:
Telefröccsentem tintalével,
Vérrel, gennyel, könnyel, epével.
Hiába reszket, hiába reszket:
Befoltozom gyanuval, váddal,
Bepaskolom mérges csalánnal.
S míg libeg búsan, szerelemben,
Én kikacagom kósza árnyad,
Felé fúvok: menj, elbocsátlak.
Királyném, kigyúltak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még íly szegény.
Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud.
Király vagyok és te királyné,
Hát trónunk sohse lesz nekünk?
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.
Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.
Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.
Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.
Testedet, a kéjekre gyúltat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.
Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.
Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
Roggyant a lábam, süppedt a mellem,
Itt az ideje, össze kell esnem.
Lerogyok vígan, elnyúlok bátran,
Lalla, lalla,
Rokkantak halmán, nagy éjszakában.
Nagy rokkanásom kinek se fájjon,
Nem első hullás ezen a tájon:
Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,
Lalla, lalla,
Rokkanva ér el az éjszakáig.
Mocsaras rónán bércekre vágytam,
Egy kis halomig hozott a lábam.
Forró, szűz lelkünk rakjuk a sutra,
Lalla, lalla,
Be megjártad itt, óh, Zaratusztra.
Ám néha mégis szóljon az ének
Bús ég-vivásnak, átok-zenének,
Csalogatónak. Hadd jöjjön más is,
Lalla, lalla,
Rokkanjon más is, pusztuljon más is.
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.
Ha láttok a magyar Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás ménet:
Vágjátok el a kötelét,
Mert lélek az, bús, magyar lélek.
E föld a lelkek temetője,
Ciprusos, árva temetője,
Sok vér ömlött itt valaha
S maggyilkos méreg lett belőle.
Itt azok éltek, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogak a vetéltek.
Ez a szomorú magyar róna,
Halálszagú, bús, magyar róna,
Hány megölt lélek sikoltott
Bús átkot az egekig róla.
Óh, boldogak itt, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogak a vetéltek.
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Sugaras a fejem s az arcom,
Amerre járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom az alvó Párist,
Fényével elönt a hajnali Nap.
Ki vagyok? A győzelmes éber,
Aki bevárta, íme, a Napot
S aki napfényes glóriában
Büszkén és egyedül maga ragyog.
Ki vagyok? A Napisten papja,
Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.
Harangzúgás közt, hajnalfényben
Gyujtom a lángot a máglya alatt,
Táncolnak lelkemben s a máglyán
A sugarak, a napsugarak.
Evoé, szent ősláng, Napisten.
Még alszik itt e cifra rengeteg,
Én vártam, lestem a te jöttöd,
Papod vagyok, bolondod, beteged.
Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.
Boldog Ad-üköm pirosabb legény
Volt, ugyebár, mikor papod volt?
Hej, sápadok már ezer éve én.
Szent Napkeletnek mártirja vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton keres,
Táltosok átkos sarja talán.
Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.
Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
Ki sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a Napot.
Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.
Keleti vérem, ez a lomha,
Szomjúhozóan issza Nyugatot:
A Napisten legbúsabb papja,
Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.
Egy nóta csal. Rég dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,
Egy illat űz, csodavirágból
Lehelte tán be egyik ősanyám.
Valami ősi, régi rontás
Száll előttem s én lehajtom fejem,
Várok valamit. S amit várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.
Mit várok? Semmit. Egy asszony
Utamba állt és néha csókot ad:
Sohse látott ez a csókos Páris
Betegebb és szomorúbb csókokat.
Várok. Lesz egy végső borzongás,
Napszálltakor jön, el fog jönni, el
S akkor majd hiába ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.
Elmúlik a Napisten papja,
A legfurcsább és a legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt élt
S aki még Párisban sem szeretett.
Evoé, szent ősláng, Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva zúg,
Új csatára indul az Élet,
A nagyszerű, a pompás, a hazug.
Én is megyek, kóbor, pogány hős,
Új, balga Don, modern, bolond lovag,
Ki, mi van is, irtja, kiszórja
Önlelkéből az áldott álmokat.
Sugaras a fejem s az arcom,
Zúg a harang, megyek lassan tovább:
Megáldozott a dús Párisnak
Kövein a legkoldusabb nomád.
Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.
Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.
Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e
Vagy a svájci hegyek?
Holnap fehérebb én leszek, én.
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.
Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, isten veled.
Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj tovább.
Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.
Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.
Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.
Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.
Megölnek és nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.
Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.
Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.
A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.
A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.
Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.
Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecilia hajol lelkemre
Álmatagon.
A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.
Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”
Havas csúcsával nézi a napot
Daloknak szent hegye: a lelkem,
Gonosz tárnáktól általverten.
Álmok, leányok, bomlott ingerek,
Gondok, kínok vájták a mélyet:
Gyűltek a tárnák és a rémek.
Fent, fent a csúcson: nagy-nagy szűzi csönd,
Gondolat-manók csoda-tánca,
Lent: a rémeknek harsogása.
Lelkem tetőjén szent táncaikat
Fürge manók riadva járják,
Lentről, lentről búgnak a tárnák.
Egy pillanat és megindul a hegy:
A büszke tető táncos népe
Bevágódik a semmiségbe.
Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”
„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”
„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”
„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”
„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.
A tenger, ez a sápadt részeg,
Ezüstlávát ivott,
Reszket a Föld. Bús ragyogásban
Várunk valamit s szörnyű lázban.
A pálmás part inog,
Vadkaktuszok összehajolnak,
Sírnak a jázminok.
S ím, hirtelen violás árnyak
Csodás özöniben,
Messze, ahol az ár Eget ér,
Vörös szárnyú, nagy vizi szekér
Tör elő a Vizen.
Vörös szárnya repesve csapdos.
Megállott. Vár. Pihen.
Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?
Ő jön: az új vezér?
Milyen vörös iromba szárnya.
Új Hajnalnak a pírja, lángja,
Vagy vér az, újra vér?
Várunk. S áll, áll a lilás ködben
A nagy, vörös szekér.
Breton parton sújt majd az álom
S alszunk fehéren és halottan
Tengeres, téli, szürke tájon.
Jönnek erős, breton legények
S fejkötős, komoly, szűz leányok
S fölzeng egy bús, istenes ének.
Köd és zsolozsma. Zúg a tenger,
Vörös bárkára visznek minket
Könnyel, virággal, félelemmel.
S téli orkán vad szele dobban,
Vörös bárkánk tengerre vágtat
S futunk fehéren és halottan.
Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.
Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.
Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.
Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.
Nem kérdeni, hogy kit temetnek,
Csöngetyűzni a gyász-menetnek.
Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.
Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.
Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.
Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.
Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.
Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.
Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.
Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.
Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.
Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.
Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.
Őszi éjben, őszi éjben,
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra.
Őszi éjben, őszi délben,
Óh, be könnyű
Sírva, sírva leborulni.
Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
Ha a magyar Helikon adta,
Hervatag a hitünk s a szekfünk.
Azért bánatba sohse essünk.
Kicsi virág, szegény virág,
Úgyis eldoblak, beszélgessünk.
Te tudod, hogy én adtam többet.
Fenének kellett, amit adtak
És az se, amit megtagadtak.
Kicsi virág, szegény virág,
Hagyjatok meg úrnak, Magamnak.
Magyar gomb-lyuk virággal is bús,
Rád mégis sokak foga vásott.
Mély, nagy szemem megbabonázott.
Kicsi virág, szegény virág,
Irigyelnek a zabolások.
Míg nem jöttem, koldusok voltak,
Még sírni sem sírhattak szépen.
Én siratom magam s a népem,
Kicsi virág, szegény virág,
De ha megunom, általlépem.
Sok keresnivalóm itt úgy sincs,
Az ő Lomnicukon már ültem,
Tátrát és Karsztot átrepültem.
Kicsi virág, szegény virág,
Te tudod, hogy nem lelkesültem.
Én magamért vagyok s magamnak.
Akkor is, hogyha nótát mondok
S elpusztítnak rímek és gondok.
Kicsi virág, szegény virág,
Mért irigyelnek a bolondok?
Drága tudás az én tudásom
S egy szekfű is sok a magyarnak.
Irigy buták űznek, zavarnak.
Kicsi virág, szegény virág,
Hiszen eldoblak. Mit akarnak?
„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”
Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.
Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.
Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.
Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.
Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.
Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.
„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”
„Diák, írj magyar éneket,
Diák, a Földön Dante is élt.”
Kacagott, kacagott a diák.
Latin ütemben szállt a dal,
Nem magyarul, sohse magyarul.
Vergődött, vergődött a diák.
Lelkében Petrarca dalolt
S keltek újféle magyar zenék.
Álmodott, álmodott a diák.
De néha, titkos éjeken
Írt s eltépte, ha magyarul írt.
Zokogott, zokogott a diák.
Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.
Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.
Megállok lihegve: Páris, Páris,
Ember-sűrűs, gigászi vadon.
Pandur-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.
Nagy az én bűnöm: a lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
Hitszegő vagyok Álmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.
Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
Rejtve, kábultan és szabadon.
Hunnia új szegénylegényét
Őrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony.
Itt halok meg, nem a Dunánál.
Szemem nem zárják le csúf kezek.
Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
Valami nagy-nagy,
Bús semmiségbe beleveszek.
Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
Tisza kiönthet a magyar síkon:
Engem borít erdők erdője
S halottan is rejt
Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.
Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.
„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”
„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”
„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”
„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”
„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”
„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”
„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
Menton, november, Azur-ország
Nem volt soha kékebb.
Menjünk el innen, integetnek
A rózsaszínű párázatban
Csodálatosabb, azurabb vidékek.
Mentünk tovább, méla Cap-Martin,
Mindjárt itt az este.
Menjünk el innen, amott várnak
Alkonyos, áldott, enyhe csöndben
Szűz, nagy tájak, amott messze, messze.
És mentünk a csillagos éjben
S megyünk, amig élünk.
Óh, csodálatos Azur-ország:
Óh, Élet, milyen nagy és szép
Minden tájad, melyet el nem érünk.
Egy perc és megcsókol az Élet,
Testem vidám, lángoló katlan.
Égnek a nők, a házak, utcák,
A szívek, álmok. Minden ég
És minden halhatatlan.
Egy perc és kis ördögök jönnek:
Üstökkel a lángot lohasztják.
Jön a kétség, a húnyás, nagy Fagy.
A sár jön s tán eszünkbe jut
Egy vasalatlan nadrág.
Egy perc és szörnyü buta balság
Ül mellünkre jeges üleppel.
Röhögést hallunk: „Lapos erszény,
Bajos ember, kis valaki,
No-no, lassan a testtel.”
Egy perc és meghal minden bennünk.
Meghal a mesebeli herceg,
Meghal az Öröm. S mi sóhajtunk:
„Rossz Isten, adnál legalább
Csak tízszer ennyi percet.”
Havas üstökünket jégsapkás
Vihar-kölykök hada cibálja
S lábunk alatt Tavasz kacag,
Nyíló kaktusz, áloe, pálma.
Az Alpokon vagyunk a Végek,
Minden kis szél-ficsúr bolondja
S lent a Nap a szent sugarat
S őrült kékjét a tenger ontja.
Mi csak szögeljük büszke kínban
Fejünket a hideg egeknek
S lábunk alatt finom urak
S parfümös asszonyok nevetnek.
Mi védjük őket, mi: a Végek.
Gémberedett, nagy testünk óvja
S végzi, hogy másoknak legyen
Sok-sok, boldog, tavaszi óra.
Meghalna, ha egyszer lerogynánk,
Az a Tavasz, ott lent a parton,
Meghalna pálma s a mosoly
Finom, együgyű, úri ajkon.
Ha mi egyszer egy dörgedelmes,
Rettenetes, nagy példát adnánk:
Hegy-bajtársak, egy szép napon
Mi lenne, ha lelátogatnánk?
Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög.
Én tudom, állom, hogy ez: a Minden
S hogy minden egyéb hasztalan:
Vér és arany, vér és arany.
Meghal minden és elmúlik minden,
A dics, a dal, a rang, a bér.
De él az arany és a vér.
Nemzetek halnak s újra kikelnek
S szent a bátor, ki, mint magam,
Vallja mindig: vér és arany.
Én asszonyom, be jó, ha bántlak:
Meakulpázok, megtörök, sírok,
Várlak, kivánlak.
Én asszonyom, be jó, ha rossz vagy,
Szivemben százszor, százszor megöllek,
Űzlek, gyülöllek.
Én asszonyom, ugye, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.
Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.
„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.
Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.
Parfümje szálldos csókosan körül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül.
Egy Fárosz lángol messze valahol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol.
A daloló, vad tengert hallgatom
És álmodom az ócska pamlagon,
És álmodom az ócska pamlagon.
Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tenger és dalol a mult,
Dalol a tenger és dalol a mult.
Krisztus szent árnya s Heine ördög-arca
Táncolnak előttünk az uton.
Hull, hull a szitok, a röhej, a sugár.
Szaladnak a bélyegesek
S egy nagy csillag van a homlokukon.
Választott fajzat: messze előtte
Bitós, szomoru hegyek
S ők mennek rongyoltan, szórtan, bélyegesen.
Bús ördögök, szent mordály-égetők,
Én veletek megyek.
Véretek, ha idegen is százszor,
Mégis az enyém, az enyém,
Véres ajkakkal mézes asszonyaitok
S nyitott szívvel baráti, hű fiúk
Átöntötték belém.
Büszke kárhozók, eldobhattok százszor,
A lelkem százszor utánatok oson.
Örök bolygók, örök riasztgatók,
Idő kovászai, megyek én is veletek
Bélyegesen, csillagoson.
Miénk ez a könnyes, nagy Élet.
Kórágyon és kereszt alatt
Hajrá, hajrá a Jobb felé.
Én csúnya, sárga-foltos seregem,
Futok veled és megáldalak.
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.
Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors sziveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.
Az Illés-nép Ég felé rohan
S megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsucsain
Porzik szekerük és zörög.
Ég s Föld között, bús-hazátlanul
Hajtja őket a Sors szele.
Gonosz, hűvös szépségek felé
Száguld az Illés szekere.
Szivük izzik, agyuk jégcsapos,
A Föld reájuk fölkacag
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.
Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.
Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szivünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.
Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.
Az Isten hatalmas nagy úr,
Sötétség és világosság,
Rettenetes, zsarnok lakó:
Lelkünkbe ezredévek hozták.
Az Isten az egyszerüség,
Unja a túlságos jókat,
Unja a nyugtalanokat
S a sokszerű, nagy álmodókat.
Az Isten engem nem szeret,
Mert én sokáig kerestem,
Még meg se leltem s akkor is
Kötődtem vele s versenyeztem.
Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.
Havas Krisztus-kereszt az erdőn,
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?
Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?
Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?
Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.
Az én magyarságom
Mindennél keserűbb,
Mindennél igazabb.
Az én magyarságom
Véres és fekete,
Véres és szomorú.
Az én magyarságom
Büszke felleg-orom,
Büszke, nagy sirató.
Az én magyarságom:
Nincs ilyen átkozott,
Nincs ilyen igazi.
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Vörös jelek a Hadak Útján:
Hunniában valami készül,
Rongyos hadak, roppant hadak
Seregelnek vígan, vitézül.
Máma Tűz-ország Magyarország,
Fagyott testét a láng befutja.
Csoda esett. Földre esett,
Benépesült a Hadak Útja.
Százezernyi parittyás Dávid
Készül bízón, dalolva rátok:
Ejh, jó urak, dicső urak,
Ilyen gyávák a Góliátok?
E roppant nép nem Csaba népe,
Melyről legenda szólott nektek.
Más nép e nép, ez csak: a Nép,
A fölkelt Nép. S ugye, remegtek?
Dobban a Föld s piros virágos,
Nagy kedvvel a Napot köszöntjük.
És láng-folyó, szent láng-folyó
Minden utca, ha mi elöntjük.
Új hadsereg a Hadak Útján,
Új legenda, új harcos ének:
Ez a Jövő, a kész Jövő
S pirkadása a magyar Égnek.
Ez az ezer évig nyomorgók
Százszor lesujtott, bús csapatja,
De az erő, a friss Erő
S vígságát a nagy Élet adja.
Ágyú, gyilok, úri bitangság
Nem fog a mi dús ereinken:
Ha meghalunk, hát meghalunk
S ha meghalunk, meghalt itt minden.
Mi vagyunk: Jövő és Igazság,
Engesztelés és nagy Itélet,
És mi vagyunk, csak mi vagyunk
Jó Sors, ha kell s ha nem kell: Végzet.
Minden mienk, csak a tűrés nem
S nincs hatalom, amely megingat
És hangosan, nagy-hangosan
Idézzük meg hóhérainkat.
Ez az ország a mi országunk,
Itt most már a mi kezünk épít.
Tobzódtatok, tobzódtatok,
Éppen elég volt ezer évig.
Hír és dal ma riongva vág szét
Városfalak közt, falvan, pusztán:
Itt van a nép, megjött a Nép
Vihar-irammal, Hadak Útján.
Itt van a nép, trónt ülni fog most
Ezer évig férge a rögnek,
Itél a nép, ítélni fog
S ezerszer jaj a bűnösöknek.
A szalonoké parfümös rege,
Szilaj és új az utca éneke.
A régi dal: mitosz és diadal,
Véres és bús ének a fiatal.
A szalonokban a könny is hamis,
Az utcán hű az őrült kacaj is.
Amit felbecsül szentre a szalon,
Az az utcán rongy kóta, kusza lom.
Csinált sírások, ravasz kacajok,
Az utca bátran derül és sajog.
A szalon-ének beteg kedv-vidék,
Az utca bátran löki ki szivét.
Ott siratják a mult isteneket,
Itt nekik már rég beesteledett.
Ott tanult, pompás, fölséges karok,
Itt együgyű, de viharos dalok.
Holnap tán égi dal lesz a rege,
De föld-robaj az utca éneke.
Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre, magyar proletárok.
Ami csak szépség s ami reménység,
Mind ti vagytok a Tisza körül.
Nincs a világon még annyi bánat
S annyi láncosa nincs még a világnak,
Mint itt és nincs annyi nagy éhség.
Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a Szépnek hajt titeket.
Nagyobb igaza sohse volt népnek,
Hitványabb Nérók még seholse éltek.
Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.
Én, beteg ember, csupáncsak várok,
Vitézlő harcos nem lehetek.
De szíveteket megérdemeltem,
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
Véreim, magyar proletárok.
Nyár-éjszakán a grófi szérün
Reccsen a deszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.
Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
Fut, reszket a riadt mezőn
Az égő élet heve.
Koldus, rossz álmú zsellér ébred,
Lompos, bús kutya csahol.
Az egész táj vad fájdalom.
S a gróf mulat valahol.
Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
„Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?”
„Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha.
Ne sírj, grófodnak lesz azért
Leánya, pénze, bora.”
„Ne félj, a tél meg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethez, szemhez nincs közöd,
Grófi föld ez és magyar.”
S mégis, amikor jön a reggel
S pernyét fújnak a szelek,
A grófi szérün ott zokog
Egy egész koldus-sereg.
Siratják a semmit, a másét,
- A gróf tán épp agarász -
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász.
Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nemes.
Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni
Kaszás népemmel, mert a Nyár heves.
A Nyár heves s a kasza egyenes.
Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes, nagy dühvel özönöl?
Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?
Rablóváraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?
Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.
Jaj azoknak, kik álmot szőnek
Rólam, hivő barátnak
S szeretőnek.
Jaj azoknak, akik szeretnek,
Mert nem hiszek már régen
A szivemnek.
Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.
Tinta-folyamról tengerre hajtja
Bárkáinkat a fekete ár
S várja a győztest egy fehér kendő
Százezer éve már.
Lobog a szirtről, valaha régen
Ősi poéták álom-asszonya
Szent remegésben, nagy áhítással,
Sírva tűzte oda.
Meghaltunk, de föltámadtunk érte,
Fojtjuk egymást, rongyolt a mezünk.
Lobog felénk az a fehér kendő
S evezünk, evezünk.
Versengünk immár százezer éve,
Marjuk a vad, fekete habot
Minden asszonyok asszonyáért, ki
Régen-régen halott.
Lobog előttünk a fehér kendő,
Vinnyog, nyerít a fekete ár:
Tépetten, rongyban mi csak hajózunk
Százezer éve már.
Hív bennünket a halott menyasszony,
Minden asszonyoknak asszonya,
Futunk. S szegény, tintás, rossz szivünkkel
Sohse érünk oda.
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Tíz jó évig a halálban,
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.
Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szivem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.
Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.
Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren.
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.
Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.
Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva,
Be jó volna, hogyha fájna.
Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.
Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De így éltünk vitézmódra.
Gábor fiam Bécsé,
Oda is van nőve,
Örzse lyányom a Krisztusé,
Papok szeretője.
Morva grófé földem,
Asszonyom a sírban.
Menjünk, menjünk Munkács felé,
Már eleget sírtam.
Nincsen e világon,
Nem maradt már semmi:
Esze komám, ideje már
Rákócziért menni.
Magyar bolondoknak
Bolond útját járom,
Bécsi lator lett a fiam,
Pap-céda a lyányom.
Váradon gyaláznak,
Bécsben kinevetnek,
Ciberén élt Esze komám,
Mondok egyet kendnek.
Urak, papok dölyfét,
Ím, eleget tűrtük,
Gyomrunkba a sok bánatot
Már eleget gyűrtük.
Rákóczi, akárki,
Jöjjön valahára:
Kígyóinknak, Esze komám,
Lépjünk a nyakára.
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
Két szegény karomat kinyujtom
Száz mértföldre. Hat éve
Már, hogy először elért
S meghalnék, ha most,
Először, el nem érne.
Megint megvertek, kirudaltak,
Megint nem vagyok senki,
Megint fogd meg a kezem,
Hívj, akarj megint
Másoktól elszeretni.
Karjaimhoz nincs joga másnak,
Űzhetnek bajba, kínba
S áldottak, kik ezt teszik,
Mert te, asszonyom,
Így szaladsz karjaimba.
Szivem küldöm, ez ó frigy-ládát
S kivánok harcos, jó napot.
Véreim, ti dübörgő ezrek,
Tagadjatok meg, mégis-mégis
Én a tiétek vagyok.
Kötésünket a Sors akarta,
Nem érdem, nem bűn, nem erény,
Nem szükség, de nem is ravaszság:
Helóta nép, helóta költő,
Találkoztunk, ti meg én.
Bennünk nagyságos erők várnak,
Hogy életre ébredjenek,
Bennünk egy szép ország rejtőzik,
Mint gím a fekete csalitban
S leskődnek a vérebek.
Ha nem láttok testvéreteknek,
Megsokasodnak a redők
Bús homlokomon és lelkem táján,
De még mindig ifjan állok meg
Bősz Júdásaim előtt.
Még csak mártir-fényt sem akartam,
Csak amiről a Sors tehet:
Odaadni magamtól, szépen
Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit,
Forradalmas lelkemet.
Tietek vagyok, mindegy most már,
Hogy nem kellek, vagy kellek-e.
Egy a Napunk gyönyörű égen.
Jaj, hogy elföd e Naptól néha
A gonoszság fellege.
Duhaj kedvek Eldorádója,
Száz tivornyás hely, ne bomolj.
Csitt, most valahol, tán Ujpesten,
Húszesztendős legénynek vackán
Álmodik a Nyomor.
Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó,
Melle horpadt, válla kiáll,
Arcán zúzos, jeges nedvesség,
Mosolyog. Szent, nehéz álmában
Urabb, mint egy király.
Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan fölkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.
Kevesebb vért a köhögésnél
És a munkánál több erőt
S hogy ne kellessen megjelenni
Legalább tíz-húsz esztendőig
Az Úr szine előtt.
Te, nagyváros, csupán öt percig
Álljon ürítetlen a bor
Dús asztalán dús nábobidnak,
Mert valahol talán utolsót
Álmodik a Nyomor.
Az én apám reggeltől estig
Izzadva lót-fut, robotol,
Az én apámnál nincs jobb ember,
Nincs, nincs sehol.
Az én apám kopott kabátú,
De nekem új ruhát veszen
S beszél nekem egy szép jövőről
Szerelmesen.
Az én apám gazdagok foglya,
Bántják, megalázzák szegényt,
De estére elhozza hozzánk
A jó reményt.
Az én apám harcos, nagy ember,
Értünk ad gőgöt és erőt,
De önmagát meg nem alázza
A pénz előtt.
Az én apám bús, szegény ember,
De ha nem nézné a fiát,
Megállítná ezt a nagy, földi
Komédiát.
Az én apám ha nem akarná,
Nem volnának a gazdagok,
Olyan volna minden kis társam,
Mint én vagyok.
Az én apám ha egyet szólna,
Hajh, megremegnének sokan,
Vígan annyian nem élnének
És boldogan.
Az én apám dolgozik és küzd,
Nála erősebb nincs talán,
Hatalmasabb a királynál is
Az én apám.
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.
Szokásos hívással hadd hívjam Múzsámat,
Szegény, bús testemet, mely vívott csatákat,
Mely ma is annyi bajt és Sátán-dalt érlel
A benne lakozó Múzsa kegyelmével.
Múzsám: Szilágyságban határzott, vén testem,
Ki miatt tömérdek bűnbe s dalba estem
S kinek ereszkedett inakkal sincs másod,
Dalold le utolsó, nagy dal-tartozásod.
Sorsomnak, titkomnak hetedik lakatja
Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja.
Fiaim, lányaim paripák taposták
S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták.
Dalolj nekem, Múzsám, ne a hét vezérről,
Dalolj nekem, Múzsám, a nagy csatatérről,
Hol, ahogy először ember nézett Napba,
Embernek sorsáról jegyződött bús mappa.
Melynél szörnyűbb téren Attila se harcolt,
Melyet női testen gyémánt-Végzet karcolt,
Ninivék, Xerxesek, fajták, birodalmak
Hol vígan süllyedvén víg halállal haltak.
Nagy énekmondásnak tudom, mi az ára,
Én is készültem a hunn trilógiára,
De mikor Árpádék s talántán hunn atyjuk
Mind csak addig voltak, míg megszakadt magvuk.
Valami hős harcos én sohase voltam,
De a nagy harctéren sokat kóboroltam,
Sok-sok gyermekemet ölte meg a hőség,
Meddő táborozás, meddő vakmerőség.
Csókkal, csókfélével birom én és bírtam,
Ám zsoldos nem valék, hamar untam, sírtam.
S ha vannak multamban bármely semmiségek,
Ezek a sírások, ezek voltak szépek.
Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,
Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,
De volt ravatalos, halálos-víg torna,
Játék a halállal, titkos élet-forma.
Akárhol s bárkiért vágyódásba estem,
Vér áztatta nyomom Párisban vagy Pesten,
Mindig önnön vérem és soha a másé,
Soha a levésé, mindig a mulásé.
De voltam bárkinél tisztább és fehérebb,
Voltam engedelmes gyermeke a vérnek,
Becsületes hímként csaptam nő-zavarnak
S becsületes voltam embernek, magyarnak.
E félszeg országban, hol ezer év óta
Hímnek is az derék csak, ki pátrióta,
Fölzokogó, csukló tréfa-zokkal mondom:
A nagy csatatéren erre is volt gondom.
Gazdagok ringyóit én el nem szerettem,
Koldusok mátkáit soha el nem vettem,
Küzdöttem, csókoltam szomorú rogyásig,
De csak ha biztatott az a némber másik.
Nem voltam villámos, förgeteges csókja
Senki szép asszonynak s durva hóditója.
Diadal-sarcokat már csak akkor szedtem,
Ha karomba-hullót, megadót szerettem.
Áldott, kedves mégis az alkalom vétke,
Mikor legelőször kényszeritett térdre
Asszony-ember előtt kicsi kölyök-korban
És áldott a vigasz, mit leltem a borban.
Szent bor: asszony ellen talált drága méreg,
Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek:
Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval
S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval.
Addig is büszkélkedj, Múzsám, drága testem,
Mint a Názáreti, latrok közt, kereszten.
Pál apostol mondta s te híven megtartod:
Hitedet megőrzéd s megharcoltad harcod.
Mérges nyilak belém nemegyszer repültek,
Sebeim tüzeltek, sebeim heggültek
S ha újra kezdhetném friss komédiásként,
Ma is igaz volnék, ma se tennék másként.
Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne
Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe.
Már elhallgatni is milyen érdem volna,
De vallani mindent: volt életem dolga.
Tetsző, hazug-szűz dalt dalolni még tudnék,
Erkölcsös hazugok kegyébe bejutnék,
De akarok szólni, de akarom látni:
Mer ma is hazudni álerkölcsöt bárki?
Akarom, hogy végre valaki meg merje
Mondani: nem a szív a csók fejedelme
S nem a csók a tető s nem a csók a minden,
Mint kötelezteténk hazudni azt rímben.
Itt állok s Lutherként mondom: engem Isten
Úgy tartson fiának s bajban úgy segítsen,
Hogy minden titoknak ez a megoldása
S hogy igaz lelkemnek ez a vallomása.
Hajh, igen, emlékszem: mindig az a fűző,
Omló, habos szoknya, vérünket fölűző,
Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék,
De mindig az a cél, mindig az a szándék.
Mindig az a játék s mindig véres torna
S mindig mintha kiki egy-egy Isten volna.
Ezt a nagy szándékot nagy okok okolják
S még a tagadók is mindig szándékolják.
Kik által s miképpen lettem, aki lettem?
Nem tudom, de tudom, hogy kellett szeretnem
S a nagy csatatéren, lehettem bár olcsó,
Nem voltam sem barbár, sem furcsa utolsó.
S tudtam nagyszerüen, költősen szeretni,
Valaki számára egyetlenegy lenni,
Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben.
De a harctér: Harctér és az élet: Élet
S az asszony-test néha sokkal-sokkal mélyebb,
Mélyebb az Életnél, mélyebb a Halálnál,
Mélyebb az álmodnál, mellyel vágyva hálnál.
Nem tudom, hogy mikor jön életem vége,
Mikor derül ki majd minden semmisége,
De nyugodtan halok: én nem csupán voltam
S érdemes harctéren esek el majd holtan.
Révész Bélának küldöm.
(Márciusi Nap, nagy a te hatalmad
S magyar Márciust, magyar forradalmat
Nem gyujtottál ránk ezer évig mégsem:
Ültünk örökkön jeges senyvedésben.)
S verje meg az Isten a verejtékünket,
Verje meg veréssel egész életünket,
Ha tovább tengődünk ilyen kábult-árván,
Csókunkat a szánkban, álmunkat a párnán,
Gyermeket igérő legszebb ingerünket,
Verjen meg az Isten, verjen meg bennünket,
Verje meg a tettünk, verje meg az álmunk,
Dunai-tiszai régi megállásunk,
Verje a multunkat, verje a jövőnket
S betyáros magunkból elkövetkezőket,
Ha el nem tiporjuk, kik utunkat állják:
Magyar Márciusunk minden akadályát.
Verje meg, verje meg, ha van verő Isten,
Aki csak egy kicsit ósdit akar itten,
Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni
Mindent, ami régi, ezeréves holmi,
Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul
S Etelközt teszi meg hű magyar határul.
Óság-tartók népe most ront ellenünkbe:
Fiatal Március, most nézz a szemünkbe
S úgy adj nekünk erőt, sugarat, hatalmat,
Amily híven hisszük ezt a forradalmat.
Nekünk forradalmas minden futó óra,
Gőgös, gazdag grófra s gazdagult zsidóra
Haragszunk és vagyunk egyazon haraggal,
Tán ki sem mondható, gyilkos indulattal.
Mert a világ siet s most kerül dűlőre:
Érdemesek vagyunk életre s jövőre?
Büdös úr-szag, pénz-szag sehol így nem kábít,
Minden: változásért és újért kiált itt.
S ha papok tömjénjük gőgösebben rázzák,
Mindezek halálos sorsunk magyarázzák:
Petőfi szavánál van szükség jobb szóra:
Mindent meglátóra, mindent fölrugóra.
E fényes Március csatasorba állít:
Végre talán eljut bús Magyarországig.
(Márciusi Nap, nagy a te verésed,
Csodatevőn szép te megérkezésed,
De akard végre, hogy mi is akarjunk,
De akard végre, hogy csúnyán ne haljunk.)
Magyar bolyba sodort léttel
Sírom el, hogy nincs magyarság,
Nincs kivétel
S még a fájdalmunk is régi.
Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért.
Csak cammogva fonjuk éltünk
Mások elhányt guzsalyáról
S nem kár értünk,
Ha elvágják fonalunkat.
Csak valami más is volna
A mi másolt életünkben,
Mint új borba
Belesajtolt szagos fürtök.
De a mi kis bolyunk semmi,
Húsvéttalan a magyarság
S írni, tenni
Mégis űznek nagy parancsok.
Nem tudom, hogy mi a célja
Ennek a hazug életnek,
Mégis néha
Ezért mindent lángba dobnék.
Mi az én nyomoruságom,
Bármi koldus, bármilyen bús?
Sírva látom:
Kietlenebb a fajtámé.
Céljainkat elcélozták,
Életünket már elélték.
Cirkusz-ponyvák
Bohóc-sorsa leng előttünk.
Zilahi jó barátaimnak
Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar,
De közben búsan lekönyököl,
Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar.
Olykor utálom, néha szeretem:
Ennyi emberséges bánatot
Nem adott volna más fajta nekem.
Van-e célja és nagy akarata,
Hoz-e valamit, ami övé,
Ami magyar, ami igaz maga?
Van-e nagy, ős küzdésünknek neve,
Vagy elvérezünk névtelenül,
Mint a kóbor tigrisek serege?
Ez a mi szép, koldus, úri fajunk
Nyugtalanít: példája vagyok:
Ha meghalunk, majd egyformán halunk.
Pimasz, szép arcot talál a Halál
S szeretőnkért rejtjük a bánatunk,
Szeretőnkért, ki a tilosba jár.
A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.
„Áldjon meg az Isten
Minden jóságodért,
Sok hallgatásodért
És gonoszságodért.
Sok rossz, bántó szódért
Áldassál melegen,
Sok hidegségedért
Hevülj a szivemen,
Úgy is vége most már,
Úgy is ezer bajom,
Oktalanság árán
Kész a ravatalom.
Hát én megáldalak,
De amíg áldalak,
Csókolj, de ne nagyon.
Áldva, csöndben, békén,
Emlékkel és csókkal
Akarlak elhagyni,
Meleg után fagyni,
Egyedül maradni,
Egyedül érezni,
Egyedül meghalni,
Áldjon meg az Isten.”
A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.
„Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem, és ide s tova hányattatom, mint a sáska.”
Zsoltárok könyve 109.
Akaratomból is kihullassz,
Én akart, vágyott Istenem,
Már magamat sem ismerem
S Hozzád beszélni rontás fullaszt.
Üldöztetésimben kellettél
S kerestelek bús-szilajon
S már-már jajomból kihagyom
Neved, mely szebb minden neveknél.
Szent Képzelés, örök hit-balzsam,
Ki létlenül is leglevőbb,
Meghalok szent Szined előtt
S akarom, hogy hited akarjam.
Megűzeték s nem nyugszom addig,
Míg hitedet meg nem nyerem,
Mert kockán van az életem,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.
S hányattatom, miként a sáska,
Mert csak Tenéked van erőd
S mert nem láttam régen előbb:
Nem szabad hinni senki másba.
Új Kisértet jár, harsog a hír,
Ki jött nem éjfélkor, de nappal,
Dacosan viselt, vörös és szép,
De még az Úristen előtt sem
Levehető sisakkal.
Jelenéseit én hallgatom,
Szóbeszédjét sok, henye főnek,
De már tudom, hogy kiről van szó:
Nagy jöttéről és ittlétéről
Az én szent keritőmnek.
Hogy szeressék, ezt tán tiltja is,
Mert ő nem számit úri szemre,
De nagy szeretettel átadja
Magát és Kisértet-mivoltát
Bármilyen küzdelemre.
Sokszor találkoztam vele már,
Vitáztam vele, verekedtem,
De ha elhagytam talán százszor,
Ezerszer tértem vissza hozzá
S mindig szerelmesebben.
Ez a nagy, nappali Kisértet,
Ki szemet lefog, agyat kábít,
Ráborul minden tisztes szívre
S érezteti: hatalmasabb, több,
Mint itt akárki másik.
Ki csak percnyi becsülettel él,
Éli ezt a silány világot,
Beismeri búsan, miként én:
Kisértetet, kisérendőbbet,
Soha, sohase látott.
Mindent elvesztünk, én már tudom,
E tétova, szomoru földön,
De mezét ez új Kisértetnek,
Vörös mezét vígan és újból,
Újból magamra öltöm.
Ezt az egyetlen Kisértetet
Nem tudom könnyen elhessentni:
Magyar vagyok s keserű sorssal,
De édes daccal harsogom, hogy
Ez: van s nincs itt más semmi.
Semmi, mint ez új Kisértetünk,
Melytől rengve fél gyönge elme,
Félnek obsitosi a Multnak
S akit kisér fiatal útján
Az aggottak félelme.
Hajh, megutáltam az életet,
Lelkem csatákban összelőtten,
De lelkem és e bús, magyar föld
Új Kisértetét várva várja
S itt piroslik előttem.
Az én Istenem sújtsa le azt,
Ki e hitet kétli, gátolná
S akit az új Kisértet kisért,
Kapja meg a csodát, megváltást,
Istenem hozza hozzá.
Hóditották ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanitják.
De nem így volt ezer évig,
Munkás embert ág is húzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát gúzsba.
Magyarország dús ország volt,
Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.
Csak a gazdag, csak a zsarnok
Élt föl minden földi jókat.
Megláncolták, butitották
A dolgozó milliókat.
Ma már a szivek bátrabbak,
Sápadtak a gyermek-orcák,
Ha összeszakad Ég és Föld,
Mégis más lesz Magyarország.
Ez az ország mindnyájunké,
Hol bilincset urak vernek:
Háborura készüljön föl
Minden sápadt munkás-gyermek.
Van e földnek áldott Napja,
Pirosító levegője
És ha lefogja az úr-had,
Munkával elvesszük tőle.
Föl, gyermekek, tanulásra,
Háborura, egészségre:
Ti lesztek majd e rab ország
Megváltott és boldog népe.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Schöpflin Aladárnak küldöm.
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.
Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.
Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.
Garami Ernőnek küldöm.
Utólszor raktak katonákat,
Pandúrt s vérebeket nyakunkba:
Végig-kacag vidám testünkön
Győzedelmes tervünk: a Munka.
Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,
Rabságok, sebek, búk és keservek
Izzadtságos, rossz, magyar földjét
S ha most támadunk, le nem vernek.
A csúf Halált itt vetették el
Soha-soha ki-nem-kelésre
És ma mégis a Duna-tájon
Legbujább a harag vetése
S itt liheg a Halál virradatban,
Mint szabadulás hite a rabban,
Ez a legkülömb élet-sejtő
Ma nálunk jár-kél legvigabban.
Néztek bármerre, sorsot láttok
És isteni robbantó kedvet,
Élettel-kináltak aggódnak
S buta haldoklók lelkesednek:
Nép készül az ó selejtes bűnre
S mielőtt a régi mód letünne,
Már összefogva az új itt áll
Glóriásan és fölkészülve.
Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.
Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
Keletiség, zsandár, alázat,
Egy Isten se tudná lefogni
Ereinkben ma már a lázat.
Ma még tán egymást összetévesztjük,
Holnap egy leszünk, észre se vesszük.
Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt,
Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.
Hallgassátok az esték zümjét
S friss sóhaját a reggeleknek:
Budapestnek futós uccáin
S falvak csöndjén dühök remegnek.
Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,
Olyat látunk, amit sohse láttunk:
Oldódik a nyári melegben
Fagyos, keserves, magyar átkunk.
Eljött hát végre a pusztánkba
Isten szent küldöttje: a Sátán.
Szüzek voltunk a forradalmak
Magas, piros, hős nászi-ágyán.
De bőrünk alól kisüt lobogva
Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
Csönd van, mintha nem is rezzennénk
S rohanunk a forradalomba.
A Galilei Körnek küldöm.
Robogj föl, Láznak ifju serege,
Villogj, tekintet, világbiró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz
S mi harcból harcba csapat-számlát tartunk.
Mi szétáradtunk űzhetetlenül
S hol élet zeng, ott vivódva mi élünk.
Kis, romlott ország vén kadáverét
Fűti élettel a vér, a mi vérünk.
Száguldva jártunk s most megpihenünk,
Hol friss szivek, szomjas szemek fogadnak:
Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk,
Piros kedvű, új ütemű lovaghad.
Kik voltunk tegnap ködrongy-fantomok,
Csatákat gyűrünk megemberesedve,
Tegnap még buták tréfája valánk
S ma vagy holnap már Isten legjobb kedve.
Futótűz volt a sárkány-paripánk,
Bevett vár minden óvhatatlan szándék,
Ölünkben szabad, új és romboló
Garmadával a megváltó ajándék.
Mise, tömjénfüst, dicső babonák
Dőlhetnek ránk már bús, keserü tűzbe,
Hálózva futjuk mink az ereket
Új élet-műként, üzetve és űzve.
Szétcsörtetett a Láznak csapata,
Betűt, vonalt, színt és hitet kiváltott,
Hályogot tépett a magyar szemen
S mink nézetjük most vele a világot.
S hiába: a vakság már nem magyar,
Nincs magyar glóbus és a magyar észnek
Meg kell tanulni a mi ütemünk
S nem magyar sors az ábrándos enyészet.
Átváltódik, kit lázunk megkerül,
Mélyül s tornyosul gondolat és álom,
Megrázkódik újat lesve a szív
S minden szokottság fojtogat, mint járom.
Így lettünk mi az új-látó szemek,
Új rezdülés és ünnep az idegben,
Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más,
Mióta mi lüktetünk a szivekben.
Ki minket üldöz, szivét vágja ki,
Ki minket nem ért, önmagát gyalázza,
Mert ott vagyunk mi immár mindenütt:
Új a világ nálunk is már, hozsánna.
Tűz, vér, láz, ujság, boldog változás,
Csupa teremtés lángol a szemekben,
Örök tavasz, örök forradalom,
Óh, ékeskedjél mindig ékesebben.
Robogj föl, Láznak ifju serege,
Villogj, tekintet, világbiró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz,
Harsogó Tavasz, kisérd el a harcunk.
Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.
Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.
Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.
Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
S életemnek csak nézői a maiak.
Messziről és messzire megy ez élet
S csak: élet ez, summája ezrekének,
Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.
S életük ez a mérsékelt csodáknak,
Mikben mégis ős állandóság vágtat,
Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
Másolja ám el életét a gyönge,
Fúrja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
Nekem beszédes költő-példák némák,
Sem a betelt s kikerített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
Bennem a szándék sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.
Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
Százféle bajnok mássá sohse váltan,
Ütő legény, aki az ütést álltam:
Így állva, várva vagyok egészen magyar.
Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
Protestáló hit s küldetéses vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
Ki voltam öreg grammás-diák korban,
Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
Külön jussom: vénen is diák lehetek.
Kalapom, szűröm, szivem förgetegben,
Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
Külön alkuja lehet a Halállal,
Akit, amikor milliókat vállal,
Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.
A tolakodó Gráciát ellöktem,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
A Minden kellett s megillet a Semmisem.
Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.
Szende Pálnak küldöm.
Még magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák.
A Föld nem tud futni,
Csak a Földnek népe
S ezer Kinizsi sem
Térülhet elébe.
Nagy az idegen Föld,
Sokasul az útja,
Tegnap csatatér volt
S ma puszta a Puszta:
Éhes magyaroknak
Nem futja a kedvük,
Míg az igazukat
Tán kiverekedjük.
Verekedés közben,
Hajh, ürül a korcsma,
Menekül az inség
Szökve, bukdácsolva.
Bécsben a korcsmáros
Tán még nem is sejti,
Vagy ha tán sejti is,
Könnyen elfelejti.
Éles a hajósíp,
Hallja baj-tetőzve
Zselénszky gulyása,
Tisza urak csősze.
Hivogatja a síp,
Nyomor eldobolja:
Úgy elfogy a magyar,
Mintha nem lett volna.
Elmegy a kútágas,
Marad csak a kútja,
Meg híres Werbőczi
Úri pereputtya.
Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hivasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.
Kernstok Károlynak, baráti szeretettel
Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam,
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
Kezében óriás rostával
Áll az Idő és rostál egyre,
Világokat szed és rostál ki
Vidáman és nem keseregve
S búsul csak az, akit kihullat.
S aki kihull, megérdemelte,
Az ocsut az Idő nem szánja,
Aszott nemzetek, hült világok,
Tört életek miazmás vágya
Halálra-valók s nem kár értük.
Szóljak próféták új szavával:
Nem kik mertek tagadni multat,
De kik nem magvak a Jövőnek,
Mindig azok, akik kihullnak:
Világok, népek, girhes eszmék.
Fonnyadtak s összezsugorodtak,
(Így szól az új próféta-ének)
Az Úr, az Idő áll örökké,
De elmulnak a renyhe népek
S velük együtt a tiszta Lóthok.
Óh, aszottak és be nem teltek
S óh, magam is faj-sorsom osztván,
Be igazság szerint hullunk ki
A kegyetlen óriás rostán,
Kedvét nem töltvén az Időnek.
Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál.
A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.
Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.
Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.
Egy emberöltőn folyt a dáridó
S ékes meséje Toldi hűségének,
Soha egy riasztó, becsületes,
Egy szabaditó vagy keserü ének.
Most már orgia és eszeveszett
Haláltánc már a nemesurak tánca
S dühbe csapott a béres igricek
Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.
De künn a dal szabaditó s szabad,
Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,
Most már csakis úgy nem volna remény,
Ha, mint tegnap, aljasul elpihenne.
Hát ahogyan a csodák jönnek,
Úgy írtam megint ezt a könyvet.
Se nem magamnak és se másnak:
Talán egy szép föltámadásnak.
Se nem harcnak, se nem békének:
Édesanyám halott nénjének.
Ő tudta, látta, vélte, hitte,
Hogy ez a világ legszebbikje.
És úgy halt meg, hogy azt se tudta:
Mi lesz itt az okosság útja.
S ha késlekedik az okosság,
Nem poéta-fajták okozzák.
Jönnek rendjei a csodáknak,
Kiket eddig tán meg se láttak.
Jönnek mindenek, jönnek, jönnek,
De a hiteim elköszönnek.
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő,
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.
Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.
Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.
És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb tegnapot.
Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.
Aztán rossz szivemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.
1916. szeptember
A Mában élni a Jövőért,
Az Újnak tenni hitet:
Valamikor csináltam én ezt?
Mintha valami baj ért volna,
Dobása valakinek,
Homlokomon éles, nagy kő ért.
Harcos valómból kiszakadtam?
Véres-e a homlokom?
Igaz-e csúf menekülésem,
Vagy csak véres ésszel, homlokkal
Álmodom és gondolom?
Jaj, be szörnyüen megriadtam.
S mégis most már váltott a kedvem:
Régieket keresek.
Pedig, ugye, nem történt nagy baj?
Tán egy kicsit megzavarodtam
És a szavam kevesebb
S csak még hitből van kevesebbem.
Ugye, azért tartnak a harcok
S nem változott a világ?
Csak az én vén homlokom vérzik?
A Jövőt is el csak én dobtam
S tagadom a mai Mát?
Én, jaj, a régiekkel tartok.
Drága Tegnap, sebetlen homlok,
Hajh, nagyon szeressetek,
Nagyon szeress, éltem leéltje,
Hátha mégis baj van a Földön
És igazak a sebek
S minden Leendő összeomlott.
Bús gőzösök nyínak s kutyáim
Üvöltnek: ez az éjjel rendje,
Sokasodott hadak és vadak
Hozzák őket gerjedelembe:
Mert a hadak megsokasodtak,
Mert a vadak elsokasodtak.
Ritkított, vén erdők jajongnak,
Mindörökre hantolt emlékek
Cincognak föl megsüketítőn
S száz kába, rossz szava az éjnek,
Mert az éjnek megnőtt a hangja,
Mert a Rémnek ezer a hangja.
Óh, éjszakák, kutyák és élet,
Hadak, vadak és mai sorsunk:
Akkor voltunk mi derekak,
Mikor még így együtt nem voltunk.
De végig-vágott a világon
Valaki, nagyon, a világon.
Minden Külön össze-zsibolygott
S mégis mindenek szét-szakadtak:
Gőzösök, kutyák, hadak, vadak,
De erdők, éjek megmaradtak,
Nagy riadások megmaradtak,
S a kisértetek megmaradtak.
Kezem szomorú áldását hinti:
Óh, tegnapi halott mozdulatok,
Óh, érintések halott kéje,
Óh, tegnapi kis bánataink, ti,
Óh, tegnapi bizakodásaink,
Óh, tegnapi Tegnap igéje:
Noli tangere.
Néztük: az Ember
Különbje magas szivárványhidon
Istenülésnek amint nekivág
És gazdagodik mind-gazdagodó
Kényességekkel, új ingerekkel
S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
Jószág, az Ember: maga a világ.
Önimádatunk kelyhe kicsordult
S mindenkiket megitatni akart
Nehéz kedvéből, e drága borbul.
S a ma: didergő, gyászos büszkeség:
„Ne félj”, „Ne osztozz” - kis biztatások
Lemészárolt, dicső tervek felett,
Kik élet voltak és többek voltak,
Mint dobott, hulló, apró emberek.
Óh, tegnapi cirkulusok, halott,
Szent ábrák, gyilkos árkokba fúltak.
Kezem szomorú áldását hinti:
Óh, tegnapi halott mozdulatok,
Óh, érintések halott kéje,
Óh, tegnapi kis bánataink, ti,
Óh, tegnapi bizakodásaink,
Óh, tegnapi Tegnap igéje:
Noli tangere.
Óh, hóhér Idő,
Óh, tegnapi Tegnap igéje,
Megrontásoddal megszépült varázs.
Terítve a Föld: lakni tessék,
Tombolj, Világ, most szabadult el
Pokloknak minden pokla rajtad,
Ha akartad vagy nem akartad,
Hollókkal és kóbor kutyákkal
Kész a lakoma, kész az egység.
Véres bor koponya-pohárban,
Hajtsd föl, Világ, idd ki fenékig,
Idd ki hősiesen és bátran:
Most már mindegy, most rohanj végig,
Végig a Téboly zöld-vér-útján.
S Téboly, most már ne szemérmeskedj,
Szakadnak a vásznak, szakadnak,
Eljött az álmodt minden-mindegy,
Esküdjünk a mindent-szabadnak,
Bőrünk úgyis ördögök bőre:
Lakomázzunk s aztán - előre.
Ha tivornya, legyen tivornya,
Olyan mindegy, élni, nem élni
S gyáva-e az ember vagy hérosz,
Olyan mindegy: van-e tán még rossz
S van-e még tán megbecsülendő?
Herold-csizmám egy kicsit sáros,
De jövök vígság-hirdetéssel:
Ordíts, kapu és kiálts, város,
Kárhozzatok, most van a napja
S akinek van még virradatja,
Ne haljon meg kárhozás nélkül.
Egész világ szőttje kibomlott
S én egy nyomorék fonál hurkán
Még mindig csak bénán zsibongok?
Mit törődjünk elmultak voltján?
Terítve a Föld, lakni tessék:
Éljünk dögig e nagy tivornyán.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmult nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Bucsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Gyötrött és tépett magamat
Régi hiteiben fürösztve
Vérből, jajból és lángból
Szedegetem össze
S elteszem, mint életes holtat.
Kell még Tegnapról hív tanu
S kell talán az én hadisarcom,
Hogy drága mementóként
Fölemeljem arcom
Egy új emberű új világra.
Vád nélkül széttekintgetek
Majd vertségek és diadalmak
Földjén, hogy a kaoszból
Harsos igét halljak,
Vagy harsos igét én hallassak.
Hős emberségem, várakozz,
Szép álmokat aludj, lefénylett
Jós és jó magyarságom,
Hívni fog az Élet
S föltámadások örök Rendje.
Most tél van s szegény mag-magam
Megnémítva és behavazva
Rendeltetés hitével
Őrzöm meg tavaszra,
Igazimnak sarjadásáig.
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Medve esz meg, az is mindegy,
Az a szomorú és régi:
Véletlen, ki esz minket.
S az a szomorú és mindegy,
Hogy jó időben bennünket
Sorsunkra mi se intett.
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Bánja fene, hogy ki fal föl
Buta, bús, mindegy-minket.
1915. április
Mert gyáva volt és szolga volt
S életét élni sohse merte,
A Sors, a sorsa,
Hajh, be megverte, be megverte.
Most itt várhatja a Pokolt
Szórva, megtépetten, ritkulva
S a Sors, a sorsa,
A sorsa búsabb, mint a multja.
És most a multja bünteti
Fekete korbáccsal, keményen,
A Sors, a sorsa:
Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen?
Rossz, drága fajta, ki felé
Kerekedtek mindig a latrok,
A Sors, a sorsa
Bűnben, vészben és bennem harsog.
Jaj, vajon mit akar vele
Ezredek bűne, súlya, átka,
A Sors, a sorsa:
A sorsom nagy tragédiája?
Bajban van a messze város,
Gyürkőzni kell a Halállal:
Gyürkőzz, János, rohanj, János.
Királyfiak s nagy leventék,
Ha palástjukat ott-hagyták:
Rohanj, ha rongy is a mentéd.
Mesebeli király-lyánnyal
Hogyha akarsz találkozni:
Hadakozzál a Sárkánnyal.
Csak a mese s csak az átok
Tartott eddig így-úgy is még
S jók e csakok s e csalások.
Így csináltad ezt már régen,
Van egy kis tapasztalásod
Csalatásban és fenében.
De csinálod, mert csinálod,
De csináld, mert erre lettél
S ha már álltad, hát kiállod.
Vagy nem állod s megbénultan
Gunnyasztani fogsz, ha merhetsz,
Öreg bűnödön, a Multon.
Kellesz a nagy arénára
Akkor is, ha életednek
Életed lesz majd az ára.
Ha már egyszer idegenbe
Valamikor ide bujtál,
Rohanj jól kimelegedve.
A király-lyány: mese, János,
De nincs élőbb a mesénél
S mese ellen minden káros.
Bajban van a messze város,
Gyürkőzni kell a Halállal:
Gyürkőzz, János, rohanj, János.
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kisértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-keritéses síkon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
Ember hajléki már rég nem épűlnek,
Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.
Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.
Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?
Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.
Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
Emberségesek igen megréműlnek,
Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.
Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
Labdázó fiúk halálba merűlnek,
Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.
S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
Buták, fáradtak és néha örűlnek,
Szegény emberek mindent kitörűlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.
Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békűlnek
S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.
Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.
Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.
Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szívei védenek.
Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.
Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.
Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón
Legbőszebb óránk se volt léha.
Be szépeket elhittünk akkor
És a Poklot hogy elfeledtük
És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyű akkord.
Megszakadt szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.
Imádkozzunk, hogy higyve higgyünk:
Van Isten, de vigyáz Magára,
Van Isten s tán éppen olyas,
Kilyenekben valaha hittünk.
Adjuk Neki hittel magunkat,
Ő mégiscsak legjobb Kisértet,
Nincs már semmi hinnivaló,
Higgyünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.
Mert ő mégis legjobb Kisértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.
Fölgyujtogattam minden hevülésem
S hideg szemmel is megvizsgáltam magam:
Hitem, harcaim, bús kétkedéseim.
Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem
Beléd oldódnom, szent, gyötrött Sokaság.
Nem csillapítnak könnyes vigaszaid
Csillapító, nagy együtt-szenvedésben,
Vérző, egyszerű meghajlásra a Sors
Nem tud rábírni mégsem, mégsem, mégsem -
Külön szenvedek emberként, magyarként.
Százszor próbáltam elűzni sejtésem
S megharagvásom sötét démonait
S úszni az áradt, együttes vizeken.
Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem -
Külön utálok s külön nem enyhülök.
Bár teljesednék jámbor bizakodók
Golgotás hite nagy teljesedésben,
Bár megszépülne, jobbulna a világ.
Úgy fáj ez a Most s mégsem, mégsem, mégsem
Szabad beállnom hivőnek hitetlen.
Be szép, ha nem is igaz, hogy ment:
Virágosan, szamárháton és sírva.
A Biblia írja,
Hogy Nagypéntekre nem is gondolt,
Csak ment, ment és a szive szomj volt.
Ilyen szomjas szivekkel járják
Azóta is és pálmák nélkül
Gyorsult kálváriáját
Az Életnek s mit tőle kapni,
Szamárháton annyi, de annyi
Vitéze a Jónak.
Be szép: pálmák napja holnap
S e vén legenda megderül:
Tán kerül
Ezután is szamaras ember
Másokért küzdő szerelemmel.
Hiszen úgy kell, kell a szamárság.
Jézus, Tavasz és Jeruzsálem:
Be régi-régi történet ez,
Ámen, ámen.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.
Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.
Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.
Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégiscsak tegnapi embernek.
Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.
De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.
Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.
Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.
Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gúnyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.
Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.
Segítsd meg, Isten, új lovaddal
A régi, hű útra-kelőt,
Hogy sóbálvánnyá ne meredjek
Mai csodák előtt.
Az Irgalmatlant küldd társamnak,
A rohanó, büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.
Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.
A nagy Nyíl kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.
A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet.
A nagy Nyíl az útját kiszabta,
Teljes és nyugodt mámorok
Célját áhíttatja süvöltve,
Míg a Föld háborog.
Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az Embert víg célja:
Piros, tartós öröm.
Élet s Halál együtt-mérendők
S akit a nagy Nyíl útja bánt,
Hadd, óh, Uram, szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.
Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön.
Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg új lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Előbbre és tovább.
A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.
Szabad, hű tenger volt a lelkem,
Nem érdemeltem,
Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt,
Mert igazam volt, igazam volt.
Szabad volt minden lobogónak
S a mentő csónak
Tengeremen mindig meglelte partját.
Gaz fátumok másként akarják.
De két hajó szeli még küzdve,
Lesve és űzve
Egymást tépett lobogókkal: a fáradt
Félelem s a hetyke Utálat.
De mit utáljak, mitől féljek
És miért éljek?
Elsülyesztem még ezt a két hajómat,
Lelkem adom a Titkolónak.
A Titkoló, a Sors, az Isten,
Ez a sok Nincsen
Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger
S ásít sós, hideg, unott szemmel.
Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.
Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.
Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.
Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.
(részlet)
Sírás és panaszkodás
Hozzád száll a mi nagy panaszunk, néhai való királyunk, Korvin, most amikor a magyar fórumon, Pusztaszeren, új nagy kötést csinálnak a magyarok. Hajh, vajon újat-e? Serlegetekbe még nem ömlött felvágott ereitek nedve, még nem kész a lakoma. Nem hallgatnátok-e meg még a lakoma előtt az igriceket?
A mi mondanivalónk nem sok: értjük a magyar Athén fórumát, halljuk a szittya paripák prüszkölését. Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok? Az Időre röhögtök, miért legyen másként, mint Szvatopluk után: szent Ázsia nevében törtetni fogtok előre.
Mi, fanyar igricek, azonban kiáltunk még egyet hozzátok. Omlásra készülő vérünket az egekig kiabáltatjuk föl: mit tettetek velünk? Mi komolyan vettük az Időt, mi 1896-ban komolyan 1896-ot írtunk, ti nem, ti csak 896-ot éreztetek akkor is. Meghurcolt benneteket ezer esztendő, át- és átitatta véreteket kun vérrel, tatár vérrel, szláv vérrel, örmény vérrel, görög vérrel, germán vérrel, oláh vérrel. Ti már nem lehettek Koppányok s Gyulák, s ti Koppányok s Gyulák vagytok mégis.
Vívjátok a dühös szerelemi harcot Áron nyughatatlan népével: ebben a gyilkos ölelkezésben bíztunk eddig, a semita élesztőben, a zsidó segítségben. Elmúlt ez is, ez a bizalmunk: erős vagy te, Pusztaszer, erősebb vagy Jeruzsálemnél, erősebb vagy Babilonnál, erősebb vagy Rómánál, erősebb vagy Párizsnál. Légy hivalkodó: erősebb leszel Bécsnél is.
Néha úgy képzeljük, ebben van a ti életetek, véreink, magyarok. Hogy megálltok, s kemény koponyátokat előreszegzitek, nem csalóka, tarka ideálok befogadására, de - döfésre.
Hiszen álljatok meg, mradjatok meg, tartsátok meg koponyáitok kerekségét és keménységét, éljetek a magyar glóbusz nagyszerűen ostoba hitében. De mit csináltok velünk, mi is magyarok vagyunk, és minket elbolondítottatok.
Meséljük el: Európa ámulására ezelőtt valami negyven és pár évvel újra fölbukkantatok, én véreim. Nem akartátok, hogy Európa állattenyésztő legyen miattatok: mert teste közepében benneteket tenyészt. Már akkor Petőfitek is volt, valami csodálatos kultúrcsiklandozás borzongó kéjére emlékeztetek.
Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.
Miért hazudták, hogy a komp - híd -, ó, Potyomkin, te kenetes kezű szent ember, te csak Katalin cárnőt csaltad meg.
Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa.
A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differnciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hgoy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre.
Közben zuhanások történtek, a Grünwald Bélák és a Péterfy Jenők menekültek, mihelyst tisztán láttak. Ki tudja, hányan és kik voltak ők, ki tudja, hányan jártak még rosszabbul, a többsége a szerencsétlen kiváltaknak csak vergődött. A nagy Humbugot meg nem ismerte, a nagy valóságba bele nem borzadt.
Bulgária nem csinál Ripeket a fiaiból, nem hiteti el velük, hogy ő kultúrállam. A ploiesti-i oláh az ő nagy lángú fiát elküldi szépen franciának, a szerb iskola nem tanítja, hogy a szerb géniusz ormain jár a kultúrának.
Minket kergettek előre, nem volt szabad hátranézni, meglátni, honnan megyünk robogva. Meglátni, hogy néhány fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati életben tartják a milliókat. A fáraók azt akarták, hogy legyenek itt gúlák és piramisok. Vérét és idegét hordja össze néhány vak bolond: hivalkodjanak majd vele ők.
Tízezer ember előreszaladt, európivá vált idegenben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.
Ime, egyszerre zúgás, a kendőzött Ázsia lemossa az arcát, szája bugyborékol, s kiárasztja folyóit, melyeknek áradata szörnyűséges, mint a Jankcekiangé.
Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták?
Nagy vagy, én népem, nagy vagy, én népem: ezer éve élsz folytonos harcban Európával, csapatokat gyűjtöttél közben, holott véreztél. De a gondolatot nem engedted győzedelmeskedni gyermekeid koponyáin, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet megszűzietlenítése ellen. És hogy most utolsó dátuma járt le az Időnek, hatalmasabban kelsz fel, mint valaha: zajlik a tatárság a Kárpátok alatt.
Kompország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel; mi lesz ezekkel? Aranyas felét nem bánjuk, aranyuk partra veti őket valahol Nyugaton, nem kénytelenek érezni, hogy nincs hova menni. Hogy elnyeli őket a magyar tatárság, a valóság, melyre, íme, ma ébrednek szegény magyar Ripek, hogy ez elnyeli őket.
Morituri te salutant: új magyar társadalom, az elámítottak, a becsapottak, az előreszaladottak, a kijátszottak, a túlfejlődött magyar lelkek, a vértanúságra kiválasztott magyarok.
Ki-ki úgy oldja meg a maga nagy problémáját, ahogy tudja. Száz évvel előbbre élni nem lehet, bolygani az űrben nem lehet. Kompország Keletnek indul, kérezkedjék fel reá a gyenge.
És látom az új áldozatot Hadúrnak, az új Gellért-papokat. Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek a homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akinek a szemeiből új érzések máglyája világít, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott az Eszme idegen és ékes isteneinek: az elveszett. Azt besüllyesztik a mélységes, a piszkos, az örvénylő árba. Ave Caesar, morituri te salutant. De a halál előtt halgass meg bennünket, Hunyadi János fia.
[...]
(részletek)
1
Tas Péter vagyok, harminchét esztendős, meglehetősen fáradt ember, költő vagy mi az ördög, az engem ma már nem érdekel. Távol élek mindentől, mindenkitől, egy-két könyvet, egy-két hitet s a napi boromat és pálinkámat tűröm meg magam mellett. És vallomásokat akarok tenni minden kényszer nélkül, vallomásokat és meglátásokat küldök azoknak, akik az ilyesmit szeretik.
Tas vagyok, jó név, s a famíliám nagyon, túlságosan magyar família, s a Tasokat évszázadokon keresztül holtrészegen kellett kocsival hazahozni a hegyi pincéből, ahova ebéd után áhítatosan kiballagtak. Van egy bátyám, komoly, jó polgári ember, akinek részegeskedése is kormányozható, famíliájára veszettül büszke, s ő azt állítja, hogy a mi legősibb ősünk a legendás Tas vezér. Viszont bizonyos, hogy a Dózsa-féle lázadás korában már olyan koldusok voltunk, mint ma, mi: Tasok. A vallomások, amiket itt meg akarok kezdeni, nagyon furcsák, nagyon szokatlanok, s Magyarországon, ahol abból élünk, hogy hazudunk egymásnak, példátlanok is. Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenik, beleviszik az ivásba.
A francia Pimodán egy korszakban a kétségbeesett s magukat koruktól erőnek erejével elválasztó íróknak és művészeknek felejtőhelye volt. Egy hotel, melynek titkos helyiségében a szent Ópiumtól nyerték az enyhülést azok, akiket Párizs, a világ, az élet megcsömörlesztett, s akik valamivel többnek hitték magukat, mint az akkor már alaposan kikezdett keresztyén és másféle Isten. Vendégképpen, elég ideig s Gautier sugalmazására idejárt Baudelaire is, sőt eljött kíváncsiságból az a nem kisebb nevű ember, aki ma: Balzac. Balzacnak szerencsére volt esze és bivalyereje, s ő, aki egy diner-re föl tudott hörpintgetni három üvegnyi médocot, nem kért az ópiumból, nem kellett neki. Neki a bor se volt szükség és muszáj: ő, ha akarta, olyannak látta az életet, mint amilyen az élet nem tud, vagy nem akar lenni, tehát szépnek és elbírhatónak, érdemesnek.
Ellenben már Tinódi előtt minden magyar valakinek egy kicsit részegesnek kellett lennie egészen mostanáig, amikor megérkeztünk a nálunk sokkal készebb, ügyesebb zsidókhoz, akik már, ha magyar írók és művészek, igaziak, régi és nemes faj lévén, rossz gyomrú fajta, okosabb és finomabb narkotikumokat tudnak kieszelni és használni, mint a szesz. Én szegény Tas Péter, nem tehetek róla, hogy ameddig gyomorral bírom, az alkoholhoz menekülök ma is még, valahányszor a to be or not to be-nél kisebb vagy nagyobb, de mindig szörnyű kérdés kínoz, halálba akar vinni, holott a haláltól, mely közel kaszál hozzám, félek. Atyai ágon csupa egyszerű emberekre hivatkozhatom, holott kerültek a Tasokból és hamar lerongyoltakból valamikor homo regiusok is a maguk földjén, s nagyon tetszik nekem egy XIII. vagy XIV. századbeli ősöm, aki nagy szerepű ember volt, de csak így nevezte magát: Tas Barla diák. Azonban, hogy szamárésszel és mulatságos szükségből én éppen verseket írtam, s olykor írok, úgy gondolom, hogy ezt nem az atyai leszármazódásomnak köszönhetem egészen, hiszen alapjában elég gyámoltalan emberek valának a Tasok. Úgy rabolhatták őket a harciasabb magyar dinasztanépek, egyébként valószínűleg rokon famíliák, ahogy csak akarták, rabolták is, és egy erdélyi faluban, úgy hallom, egy félfalunyi Tas él. Bocskorosak, parasztok, s mióta a filoxéra pusztít, pálinkát ivók, de akárhogyan próbálták tagadni nadrágos és hétszilvafás gőggel atyafiságukat előttem az atyám és a nagyatyám, biztos, hogy rokonaim ők, ők az én rokonaim.
2
Anyai ágon nagy sorig kálvinista pap és tanító az ősöm, de Gáboriánoknak hívják őket, s ez gyanús: ezek nem ezeréves magyarok, ezeket nagyobb nyugtalanság hozta el erre, mint az ősmagyar lovasokat. Van is egy tradíció a különös, kenetes foglalkozásokat űző s éppen nem kenetes famíliában, hogy mielőtt Kálvin hite eljött volna Magyarországra, a Gáboriánok örmények és pápisták voltak.
A Gáboriánok nyugtalan emberek voltak valamennyien, ami nem illik se paphoz, se iskolamesterhez, de ők erről nyilván nem tehettek. Gáborián Ádám, a nagyatyám, versifikáló ember volt, mondják, s ha versei nem lehettek fölséges művek, halni szépen halt meg Gáborián Ádám; részegen és bánatosan nekiment a Szamosnak. Akkor már nem volt pap, s bár a katedrán is okvetlenül hitetlen és hűtelen volt gondolatban néhányszor a Seregek Urához, élni mégse tudott nélküle, szegény, bolondos ember volt. Egyáltalában a Gáboriánok lelkileg csak annyira bírták az egyensúlyt, mint anyagiakban a Tasok. E két nem egyforma baj ellen egyformán védekeztek: ittak, úgy látszik, a Gáboriánok nem teljes magyar talentummal. Ez lesz a magyarázója, hogy egy-két alapos őrült került ki Gáborián Ádámon kívül is az anyám famíliájából, ó, igen. Egzaltált, bolond, valószínűleg nem magyar família, mely azért vibrált, remegett, kínlódott annyit, hogy zsenit teremjen, ami - akármennyire önhitt vagyok is - nem jelenti azt, hogy énvelem biztosan célt ért.
Mindenesetre: én már nem érkeztem vígan, kevés bajjal és kevés terheltséggel az életre s ahhoz, amit hosszú húzódozás, titubálás után mégis csinálni kezdtem: az írósághoz. Legrokonabbnak az összes volt és lehető magyar költők közül Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz, akibe szintén befolyt, ha igaz, egy kis szemitaféle vér. Őrülten más világ a világom, mint amit, ha esetleg akármilyen nációba születtek volna bele, eltitkolhatnék mások elől. Magyarországon, ahol a kivétel szinte olyan sűrű, mint az utálatos, durva, ázsiai köznapiság és útszéliség, nagy, nagy csapás ez. Ázsiában az én fajtám második rendű fajta volt, amely nem juthatott el se az ópiumhoz, se a komoly Nirvánához, miként nem jutott el Laocéhoz, sem ahhoz a nagy kultúrához, melynek a krisztusi kultúra csak beteg árnyéka.
Mondom: Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért. Csokonaiban, Csokonai egy-egy versében, babonásan megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas és meggyötört idegrendszer pörölymunkájából. Ó, ez nagy és titkos tudományom nekem: szavakon, agyakon, szellemességeken, régi embereken és írásokon is megérezni és megismerni a hajdani, elillant italmámort. Embereket, írókat, magyarokat, nemrég meghaltakat s ma is élőket ismerek, akiket talán később, ha folytatom ez írást, meg is nevezek, s akik valamennyien érdekes, bús, rokon példák. A németek hírhedt alkoholisták, s Hartlebennél különb Hartleben is ért már náluk hartlebeni sorsot, de a művész temperamentumok alkoholizmusa nálunk a legkiabálóbb és legtipikusabb. A magyar fajtában öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhetetlenségé, mely a féllelkek átka. Féllelkűek lehettünk mint szép és harcias barbárok is már, s nem ok nélkül, sőt jogos keserűséggel döngettük a kultúrás Bizánc kapuját, s kellemetlenkedtünk a nyugati Európának. Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártíraureolával ékesítünk, a mi tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen.
A művész, aki egy kicsit zseni és magyar, természetesen ezer métermázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén az átkot. S megint magyar oka van annak, hogy nem hasist eszik hozzá, ami magasabb, finomabb idegrendszerek mérge, de kényszerűen és stílusosan boroskupát fog vagy pálinkásbutykost.
Kíváncsiságból megkíséreltem egysezr, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság, s az újromán fajták után csak a szemita fajtákban s talán a japánban van meg nagyobb mértékben, az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, porszínű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam, és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turistakötele nélkül a meredélyen.
Egy-két hangot akartam csak most megütni magamban és azokban, akiknek lélekhúrjaiban az én melódiáim alusznak. Talán kissé bizarr ez a bevezető írás programnak, de megsejteti, hogy mikről, kikről és hogyan akarok szólni. Az alkohollal, érzésekkel és versekkel élő ember a szeszélyes impulziók szeszélyes, beteg akrobatája. Néha olyan fegyverszünetet tart a lelke, hogy a halál és temető valósággal csataterek hozzá mérve. Máskor zúgva, mindent elöntve indul meg, mint valami kiszabadult mesefolyam, s ilyenkor megszégyenül előtte minden bivalyidegrendszer és isteni egészség. Mintha azonban azt máris meg tudtam volna mondani, hogy micsoda a magyar Pimodán, az Alkohol-hotel, amelynek a tetője kertté van alakítva, ahova lift nélkül kerülünk föl, s ahol felséges magyar lelkek virulnak vagy hervadnak el, mielőtt az igaz virulásba belefoghatnának. [...]
4
Egy káprázatosan gazdag fejű, fiatal és máris diadalmas magyar író, barátom, egyszer, amikor még Budapesten éltem, a zseniről adott magyarázatot. Ma sem tudom, ötlet volt-e, blaszfémia, tragikus meggyőződés, hecc vagy micsoda? Azt bizonyítgatta, hogy a zseni, a géniusz, a kellő időben megérkezett - (óvatosan nevezem meg) a vérbaj. Tehát valamelyik dédapánk szerencsétlensége nem skrofulaként üt ki rajtunk, hanem - zsenik leszünk. Minden kutatás szerint Dante korában nem ismerte Európa a szerelemnek e száz percenten fölüli pótadóját. Amerikából hozták, indián ajándékképpen Olaszországba francia katonák - mondja az egyik tudós. A másik Keletre mutat, bár nem letetlen, sőt valószínű, hogy Keletnek, ahol mert nagyon romboló, átehát valószínűleg nagyon fiatal, mi adtuk ezt a betegséget, mi Európa. Igy fizettük meg tudniillik a világosságot, mely közmondás szerint Keletről jön, s melyet valóban így szokás megfizetni.
Ha ötlet is volt, engem foglalkoztatott a dolog, s már akkor mondtam a barátomnak: és az alkohol? Azután tovább töprengtem, s valami affélére lyukadtam ki: hogy valóban régi atavisztikus mérgek eredménye lehet a zseni. A nyavalyák is úgy halnak meg, mint korszakok, állatfajok és világfelfogások, úgy is születnek. Ki tudja, az ősember micsoda irtózatos nyavalyákat ismerhetett, cipelt a testében, de amelyek vissza tudnak ütni az utódokban millió évek múlva is. Hanem az alkohol okvetlenül éppen olyan végzetes bűne volt az embernek, ez bizonyos, mint a csók, melyet mégse úgy eszközölnek a gerlék, mint mi. Ahogy nőtt majom vagy micsoda őseinknek szellemi befogadó talentuma, úgy nőtt a félelmük a betegségektől, haláltól, kétségtől és bánattól. Ez vitte az embert a szerelmi raffinement-ok s mesterséges mámorok kigondolására. Ezekből lettek az idegbajok és idegpotenciák, sőt ezekből lesz lassan-lassan a művészet. Ha nem félnék, hogy Rousseau-ba botlom akaratlanul, azt mondanám, hogy a civilizáció az emberegyedek betegségeinek virulens össztétele, egy Halálfa, amely virágzik. Mákból, nadragulyából, nem tudom én miből csinálta az öntudata miatt szenvedő ember az első varázsszert. Bizonyos, hogy a bor későbben jött, s ez mintha a szumir elmélet mellett bizonyítana: akármilyen habarékfajta s félfajta volnánk mi magyarok, régi fajták életei lappanganak bennünk. Mert az erjedt kancatej meséjében nem hiszek, s nem hiszem el, hogy görögöknél vagy bolgáréknál rúgtak be először a bortól a magyarok. Ámbár egykutya: a szeszes mámort ismerték, szerették, vadították, hatalmasították magukat vele jobban, mint mások. Természetesen, hogy a zseni, aki az emberi civilizáció legbolondabb és legszebb virága, attól koldul, aminek létét köszönheti. Máshol más, talán kikutathatatlan, régi mérgek is dolgozhatnak a zseniben, s nálunk is talán, ahol a fajok nagyon összezagyválódtak. De az alkoholnak elsőbbségi jogának kell lennie nálunk, csatázók voltunk, csatázó fajta, s bizony alkohol nélkül nem lehettünk volna néha-néha Núbia párducai. Valahány fölemelő eseménye van szép, hivatalos, magyar históriánknak, egy filozófiailag képzett borszakértőt szeretnék kihallgatni róluk, felőlük.
Csokonai első magyarunk volt, aki az egyén isteni felsőbbségét magyarul érezte, s a többit elvégezte az az öröklés, amely fiatalon hajtotta őt föl a Halál elé. Vannak bizonyosságok, amelyek kívülről-belülről állandóan verik az ember mellét. Például, ha azt érzi, sőt tudja az ember, hogy a saját létezése vagy humbug, vagy beteg cáfolata minden fejlődéstörvénynek. Ha Heine kurd vagy albán zsidónak születik, ezen ő okvetlenül segített volna. De képzeljük el, hogy Montaigne a maga idejében magyarnak születik. Képzeljük el, hogy Csokonai Vitéz Mihály az akkori Moldovában, oláhnak s belsőleg olyanként terem meg, amilyen volt. Ezek gyakoriságok s mégis problémák, napihírek és mégis titkok, és ideje volna már, hogy Lombrosónál és sokféle epigonjánál valaki alaposabbn bánjon el a zsenivel s az úgynevezett egyéniséggel. Az, amit Madách korszellemnek nevez, úgyis föl van készülve erre a nagy és talán szükséges leszámolásra. El kell következnie annak a boldog kornak, amikor konszolidált, okos társadalomban egyéniségnek, zseninek nem szabad születnie. Ez is Nyugaton fog megtörténni - előbb, s mi még sokáig fogunk vendégeket szállítani -, nem mondom, hogy okvetlenül csak az Alkohol-hotelnek, de - a Szerencsétlenségnek. Ehhez különösen megvan nekünk minden tehetségünk, rendeltetésünk, átkunk és mindenünk. Franciaországban már talán csak az auvergne-i zsákhordók vigasztalódnak borral, amikor még nálunk kénytelenek lesznek alkoholt szedni magukba azok is, akik, mint kötelességtudó Atlaszok, emelik vállukon az eget s az Univerzumot. [...]
7
Asszonylélek vagyok, âme féminine, ma is, amikor nem futkosok többé hisztériás sírással Budapest, Párizs és Róma háromszögében. Már sok mindennel tisztában vagyok, sok minden nem kell, ami valamikor borzasztóan kellett, s ezer oktalan rohamom van ma is még naponként. Elkezd fájni egy régi, hiú fájdalom, s úgy fáj, hogy majd megbolondulok, rágondolok egy régi gondolatra, s szeretnék karddal összeaprítani néhány embert. A Tasok vitézlő vére ez, huncutul effeminálódva, falusi vér és lélek, de női lélek, úri lélek, gyáva lélek, barbár lélek. A többi csak cafrang rajtam, a többi: a civilizáció, a nehezemre eső férfiaskodás, a Nietzsche koncepciójára rálicitáló énkultusz. Ez mind: úri és barbár, ami együtt női és természetes negációja a mai kultúrának, mely férfias, sőt nőférfiasító, demokrata és szociális, mindenekfölött pedig mesterséges.
Amikor író vagy mi az ördög lett belőlem, találkoznon és barátkoznom kellett volna egy valahonnani, goromba Sainte-Beuve-vel. Ez nyilván észrevette volna (honny soit, qui Wilde-ra gondol), hogy alapjában, belül, igazán, én asszony vagyok. S így szólott volna hozzám: Madame, így nem lehet írói pályára lépni, tessék előbb eldobni a fiatalságát s asszonyos hiúságát. Mert ott kezdődött az én tragédiám, hogy fiatal és asszonyosan hiú vagyok, amióta eszmélek. Hiába koptam, kopaszodtam, podagrásodtam, s leptek el a nyavalyák, mindig Chaulnes hercegnőként éreztem: egy hercegnő, egy Tas Péter, a plebs számára sohse lehet idősebb harmincesztendősnél. S így gyűlöltettem meg magamat az emberekkel, akik fontos személyek, de akiket én sohse tartottam elég embereknek, holott ha megkoszorúztak, jólesett. Igy voltam kénytelen, mikor már a sírógörcsök közelről fenyegettek, hogy férifasságom látszatát megőrizzem, alkoholba menekülni, honnan, amíg fiatalsággal bírtam, mindig mint részeg győző kerültem ki.
[...]
9
Bezzeg faltörő kosnak akkoriban, elején az én történetemnek, jó voltam, sőt nagyon jó voltam. E csak kulturálatlanságában egységes, magyarul betyár, zsidóul frech, még nemes fölbuzdulásaiban is hazug Budapesten. Vad-bús, egyelőre ártalmatlan, a magyarság és a jó véletlenségű vallás passepartout-jával fölszerelt, kemény fej. Neki is mentem minden falnak, a szittyának és betű nélkülinek elsősorban, mert ehhez első jussom volt, de a héber betűsnek is, ha muszáj volt. Egy-két rést törtem, úgy emlékszem, egy-két babonát szétrúgtam, egy-két embert meghódítottam, talán. A csoda csak két napig csoda, az emberek fölocsúdtak, s a halottakat eltakarították velem együtt. Az én fejem kissé összetört, de a szemem ép maradt, s láttam, mint ugrálnak be a réseken, azok, akik engem a legharagosabban ugrattak. Ez is fátum: olyan embernek születni, aki másoknak egyengeti az útját harminc éven belül és mindenütt, a leendőknek is. De ennél a fátumnál jobban fáj, hogy véres fejemet és szívemet senki se látja, most se látja. Amikor, abban az időben, melyben ezek történtek, egy kis enyhülést s barátokat akartam az alkoholon kívül, bolondokat vagy igazán fantasztákat kellett társaimul kikeresnem. Akiknek a dolgok külső rendje szerint testvérekként kellett volna állniok mellettem, elmentek a vásárra, már előre örültek a bekövetkezendőknek, amikor nem szükséges az én személyemmel, mint aktuálissal foglalkozniok. Valószínű, hogy asszonylelkem beleránt, kényszerít sok igazságtalanságba is, de a haragom igazságos. S nevetek előre azon az engem vigasztalni akaró bölcsen, aki kül- és belföldi példákkal akar meggyőzni arról, hogy ez mindig így volt. Nekem sem Akiba, se más, hitelesebb bölcs nem imponál: a hivatásos bölcs tanároknak dolgozik, az egyéniség viszont a saját maga filozófusa. Joga van mindenkinek, akinek képessége van hozzá, saját hibáit megbocsátani s reklamálni az emberektől azt, ami hite szerint reklamálandó.
[...]
(részlet)
Vaády Imre de genere Bajtsch és Kronstein A. Béla urak a napokban megszagolták, hogy én Budapesten vagyok, s beállítottak a hotelembe. Komor volt a két úr, elszánt, fölkészült gőgű, s nem tudom, kiknek a nevében beszélők. Azaz beszélni csak Vaády Imre beszélt, s Kronstein A. Béla úr e beszédhez csupán méltóságot és kísérő gesztusokat nyújtott.
- Ady úr - mondta Vaády -, ön verseket ír, s megsérti Magyarország literáris közönségét avval a balga gyanúval, hogy az ön verseit nem értik meg.
- Uram - válaszoltam én nem túlságosan bátor hangon -, valószínűleg egy kis tévedés is lesz ebben a dologban. Hadúrra, Jehovára és minden Istenre esküszöm, akik önöknél számítanak, hogy a legérthetetlenebb verseimet se hiszem csalhatatlanul érthetetleneknek.
- De ön fogta magát, és forradalmat, fölkelést, újítást, sőt újulást hirdet, ön lázít, ön henceg, és sereget gyűjt, mint Szerbia..
- Én? Nem uram, azaz urak, én nem vétkeztem, én nem vagyok olyan bűnös ember, mint önök hiszik: én csupán vagyok. Bűnnek elég bűn ez, de ez a bűn annyira hasonlít az eredendő bűnhöz, hogy nem volna szabad érte elkárhoztatni.
- Igen ám, de önnek a nyomában kétszáz apró Ady száguld, s csörgeti a fegyverét. Hogy így, hogy úgy, majd megmutatjuk a harcias öregeknek, az ifjú véneknek s a boldog sikerhezérteknek. Ezt mégicsak ön csinálta, ön rendezi a modernség vagy nem tudom micsoda nevében?
- Hallgassanak meg, urak, és ne ragadtassák magukat esetleges inzultusokra, mielőtt meg nem hallgattak légyen.
- Halljuk, Halljuk! - zúgtak Vaády Imre de genere Bajtsch és Kronstein A. Béla urak.
- Tehát, uraim, én nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. Melanéziában van egy duk-duk nevű társaság, afféle ősformájú szabadkőmívesség, ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy ő a vezér. Talán ilyen vezér lehetek én ugyanakkor, mikor a régi hasonszőrű magyarokkal való közösséget jobban érzem, mint ember valaha érezhette. Gondolják-e, uraim, hogy én helyrehoztatatlanul megsértettem önöket s azokat, akik önökkel együttéreznek?
- Az ön emberei azt hirdetik, hogy le kell számolni mindenkivel, aki csak ön és önök előtt élt és élt vala. Tehát a magyar modernek nagy leszámolásra készülnek, és önnek ezt tudnia kell.
- Nem, én nem tudom ezt az ügyet, s nem tudok semmit arról a forradalomról, amely állítólag nevemben, az én nevemben dúl. Se Balassánál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat. Különben is régen tisztázott dolog, hogy a modernek roppant szolid emberek: a jövendő klasszikusai. Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet, s most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre - tudom - nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.
- De legalább magyarázza meg nekünk, mit jelent a modernség, forradalom és a többi?
- Jelenti azt, hogy a talentumnak megvan a maga brutális fátuma minden időben, még az aranykorokban is. Pláne, ha egy kis interregnum van, mint nálunk volt az utolsó időkben. Ha aranykor helyett szűkös esztendők után mer jelentkezni valaki akármilyen értékkel, de értékesnek látszóan, az ilyen ember úgy jár, mint a mesebeli gazdag, akiről minden ruhaholmit leszednek, s közben azt mondogatják neki, hogy csodálatos köntöse és ruhái vannak.
- Szóval, ön kijelenti, hogy nem akart bennünket, sem a magyar közönséget nem akarta megsérteni?
- Igen, én ezt kijelentem, s nem azért jelentem ki, mert az urak olyan szigorúak hozzám. Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm. Én inkább akarnék központi főszolgabíró vagy alispán lenni Szilágy vármegyében, a vármegyémben, mint hírhedt költő. Nyilván erre teremtődtem, de fájna, ha olyan ízetlennek, be se pácolt vadnak látszanék, mint amilyennek látszom. E kabaréországban talán jobban tudnék élni, ha ilyen volnék, de nem vagyok ilyen.
- Tehát ön nem akarta megsérteni a magyar publikumot, s kimagyarázással elintézhetjük ezt az ügyet?
Vaády Imrét, de genere Bajtschot és Kronstein A. Bélát, egy shakespeare-es mondással engedtem el magamtól.
- Vannak dolgok, uraim, az ég alatt, melyek esetleg csöppségek, de amelyek egyszer meg fognak nőni. S ha nem nőnek meg, akkor is nagy dolog az, hogy vannak az Ég alatt becsületes emberek is.
(részlet)
[...]
Csak először hangzik őrültül és furcsán, de igaz: a Petőfi Sándor Magyarországa valóságosabb volt a mainál. Ördögbe is a kapitalista civilizáció nem a non plus ultra, s egy társadalmat nem az tesz lelkessé és megállapodottá, hogy például a mai Franciaország vagy Németország nyomában jár-e. Kína se kutya, s a sanyargatott India olyan mélységes, hatalmas erejű, hogy ma talán még nem is sejtjük. A mai Magyarország egy bátortalan, nagyobb arányú, de összevissza valami, egy káosz. A Petőfi Magyarországában volt lélek, alap és szilárdság, hagyománya, rendje volt a Petőfi Magyarországának. József császár küldhette a fölvilágosító röpiratokat: senki sem olvasott, kíváncsiskodott, de a búbos kemencékben egészen hasznosak voltak e papirosmázsák. És még Petőfi korában is a forradalmár Kossuth, a magyar konzul, annyira nem volt fölforgató, mint XVI. Lajos sem volt az. Kossuth egy európaibb, földetlenebb és temperamentumosabb junker volt, mint a mai junkerek. Hajh, ha valakinek a Burg körül eszébe jut ekkor, hogy a veszedelmes prókátorból milyen ártatlan nádor tudna lenni. De viszont egy új Napóleon próbálta volna akár a lengyel királysággal józanságba zökkenteni Petőfi Sándort.
Mégis: akkor volt egy megállapodott Magyarország, egy társadalom, egy egyszínű társadalom. Hogy ez a struktúra három-négyszáz évvel hátrább való volt a nyugati társadalmi fejlődéstől, nem fontos, nem a legfontosabb - itt, Petőfi is csak úgy születhetett és lehetett e társadalom kifogyhatatlan erejű mennykövévé, mert őt ez a mégiscsak múltas és rendezett társadalom termette. Az 1848-as félmunka keservesen megbosszulta magát e földrajzilag is és különben is elátkozott nemzeten. Ha akkor egészen megcsináljuk azt, amit akkor harmadrészben csináltak, s amiből azóta is vissza-visszacsipegetttek, nem itt tartanánk. Bizonyos dolgokat, históriaian nagyokat, csak egyetlenegyszer s csak egyetlenegy időben lehet megcsinálni. Ha Kossuth akkor nem kívánt volna kedves barátságban maradni a Habsburgokkal, a kortárs Csák Mátékkal s cifra ruhás nagypapokkal, ma nem itt tartnánk bizony. Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zenebonás népköltő tízmillió embernél tisztábban látott, jobban látott.
Persze hogy az ember századok számára lehessen bölcs, okos, ahhoz nagyon ugrifülesnek, csacsinak, rajongónak, szeleburdinak, megbízhatatlannak kell lennie. A komoly, élni tudó, polgári lény arról nevezetes éppen, hogy a saját élete határai között mozog. Petőfi petőfisége és végzete pedig az, hogy ő nem volt megfontolt, komoly ember, ő egy izgága gyermek volt.
Gyermek: sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresnék az összes nagy szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e jgogal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.
Sohse volt Petőfinek - ó, néhai, áldott, istennél istenebb, örökös gyermek - lehetetlen érzése vagy gondolata. Mert amit érzett, amit ő bárhogyan, röppentve talán, kigondolt, ahhoz azonnal hozzáadta a lehetőség hitét. Csak a gyermek becsületes, s ha a homo sapiens gondolkozással van megverve, akkor - Petőfi Sándornak van igaza. Vagy érték, sőt kincs, a gondolkozás, akkor komolyabban kell számolni vele, mint a vese erdeményeivel. Ha az embert a tudata teszi emberré és magáévá, akkor minden tudat és gondolat: a valóság. A szivárvány után futó gyermeknek sokkal nagyobb igaza volt, mint Arany Jánosnak, aki általában nem szerette a szivárványt. És ha Aranyt elégikus versre hangolta az, hogy az Akadémiában nem kap úri, sokszobás lakást, Petőfi átkot mondhatott volna azért is, hogy nem a versailles-i kastély az övé, ha netalán eszébe jut.
[...]
Petőfi azt kereste a házasságban, amitől - aminek még a gondolatától is - Szendrey Júlia menekült: egészséges, közönséges szomszédaink idilljét. Persze hogy ilyen esetben minden Petőfi úgy lakol, mint a mienk, aki éppen Szendrey Júliában fedezi föl e nagy sorsprobléma megoldóját. Abban a Júliában, aki mikor először gondol arra, hogy Petőfi vezesse ki őt a kicsinyesség, csönd és unalom honábaól, csak a megszokástól retteg. Pillanatig sem iparkodik azzal tisztába jönni, hogy jól fog-e esni a Petőfiné-ség testi konzekvenciája, amihez pedig volt talentuma, a testiséghez tudniillik. Naplójában kedve szerint tudott hazudni önmagának is, de Petőfiért még naplós áltatásokkal sem volt eleinte túlságosan kedve megerőltetni magát.
Júlia úgy gondolta: elég az, hogy Petőfi elviszi városi életbe, lázba, szenzációba, szabadságba, férfiak, győzelmek, lehetőségek közé. Mikor Petőfivel összezördül, Amerikába készül, de Párizson keresztül, s franciául tanul nagy hévvel, hogy „kurizáltasson magának a francia gavalléroktól”. Hazugság, hazugság, éppen úgy, mint amikor Júlia naplója kezd szerelmi írásgyakorlat lenni, átdolgozása a leglángolóbb Petőfi-verseknek. S mikor Júlia már elhitette magával, hogy féltett életét Petőfire bízza, akármi jöjjön azután, mert Petőfit, csak Petőfit szereti, voltaképpen visszatért ösztöneinek a sugalmához: csak Petőfi viheti őt arra, amerre vágyai űzték. És Petőfi hiába dalolta: „Isten veled, te szép családi élet” ez a „szép családi élet” gyors, biztos, kegyetlen tempóban eljött.
Nagyon meg kellene cibálni az egész kort s minket ezúttal érdeklő szereplőit, hogy igazit kacaghassunk a majdnem lányrabló Petőfin. A nagy harcon, melybe beleképzelte tagadhatatlanul érdekes önszemélyét először Petőfi s romantikus szörnyűséges és zord aparangját a vén Szendrey. Hiszen Gyulai Pál csakugyan vőnek valóbb valaki volt később Petőfinél, ha nem is ért föl Uray szolgabíró úrral. De bizony én úgy érzem, hogy az öreg Szendrey okosan zordoskodott és komédiázott, már azért is, mert abban az időben a komédiázás volt az őszinteség divatos formája. Gondolta az öreg Ignác úr: ez a leány így is, úgy is bolondot fog csinálni, összekerült egy másik bolonddal, ez a legokosabb megoldás. Legyenek egymáséi, hozomány se kell, támogatás sem, lelkiismeretesség sem, az övék lesz, hála istennek, mindenért minden felelősség. Petőfi pedig olyan ujjongással vitte el Erdődből Júliát, mintha ő lett volna a megelevenedett mesehős, aki, íme, hozza a hétfejű sárkánytól a megszabadított királyleányt.
Nem bántom a mézesheteket, hiszen Júliának volt önmaga számára és önmagáért elég fantáziája, hogy mulasson. Petőfi valószínűleg sokszor érezte magát kielégítettnek és boldognak, habár kétségei s keserű izgalmai hamarosan támadtak. Petőfi valószínűleg minden viharos csók után elfáradt, kételkedett és búsongott, s ő Júliával aligha bírta volna ki egy álló évig Koltón. Nyilván mind a ketten egyformán s gyorsan kívánkoztak az emberek közé, mások közé, egy kis dicsekedő körutazás után Pestre. Júlia már Koltón azt érezte, hogy a regénynek vége, nagyon érdekes, nagyon szép volt, de már elmosódott, idegen. Hiúsága révén még Pest előtt s pesti szerény életük kezdetén is azonban jólesően meg-meghullámlik a lelke. Még mindig el tudta magával hitetni, hogy ő Petőfihez tartozik, s hogy mindennek így kellett lennie.
Petőfi pedig dolgozik, fut, tanul, tárgyal, s vigasztaló verseket ír a már vigasztalásra szoruló Júliának. Mikor már ezek sem segítenek, írat az asszonyáról, arcképét közölteti, társaságokba viszi. S mert az idők kezdenek elektromosak, izgatók, később mennykövesek lenni, a hisztériás Júlia ideje is megérkezett végre.
Hiszen Petőfi biztatás nélkül vetette volna magát oda talán a szilajodó események közé. De mégis másként, máshol, ha mellette nincs a már szinte háborodásig fölizgatott, szenzációkat akaró asszony. Már Petőfi néha panaszkodik is, hogy később szégyellje magát érte, de panaszkodik, és - mégis rohan uszítottként. Ingerlékeny lesz, s ő, aki a kétségbeesést tartotta, hirdette a legnagyobb emberi bűnnek, egyre gyakrabban kap okot a kétségbeesésre. Hol van már az a Petőfi, aki a nyugalomért keresi a feleséget, s aki megveti a különösködő asszonyokat? Most igaztalanul támad meg s hálátlanul egy régi barátot, holnap könnyelmű barátságot köt a Júlia kedvéért. Ambíciók szállják meg, mint a beteg ördöngőst, ambíciók, melyek sohse voltak, s Júlia nélkül sohse lettek volna az ő ambíciói. Nagyszerű szereplése még nagyszerűbb lett volna a szabadságmozgalmakban, ha nem a Júlia féktelen nagyravágya kontárkodik belé. Petőfiné miatt szabadult föl benne az eddig férfiasan viselkedő, könnyelmű, oktalanul bajkereső gyermek. Elszólásai, merész, nagy-nagy vállalkozásai, elkeserítő kudarcai s félgyőzedelme mind Júliáért esnek. Petőfi magához veszi gyámolításra szorult szüleit, s Júlia nem titkolja, hogy neki kellemetlen ez az öreg pár. Júlia gyermeket vár, s nem nagy örömmel várja, bizonyosan jobban szerette volna, ha ez a gyerek késik. Békétlenebb, mint valaha az asszony, s Petőfi immár nemcsak biztatsára, de szabaduló, feledtető vággyal ágál a fórumon. A Júlia nyugtalansága miatt rohant olyan előre az események országútján Petőfi, hogy gúnyolódó ellenségei örvendve látták: nem térhet vissza. Petőfi nem alkuszik, s nem alkudott: csúfolták, hogy csak verseiben szeret meghalni, s megmutatta, hogy az igazi halálig is el tud menni.
Az erdődi George Sand tehát teljesítette küldetését Petőfi mellett, szinte a görög mitológia kérlelhetetlenségével, kokárdával, vörös övszalaggal, vörös frígiai sipkával követte a férjét, míg az sorsához el nem érkezett.
A rövid hajú, férfiruhás, szivarozó, szabados, végzetes Júlia azonban csak addig érdekel minket, míg a Petőfié volt. Bűnösnek mondani könnyelműség és tudatlanság volna: ő szimbólumos büntetése volt Petőfi életének és zsenijének.
[...]
(részlet)
(...)
Egész pontosan emlékszem, ha az évre nem is, de a tényre, hogy Medve Miklós, Ady debreceni barátja, hozta nekem Ady Endrének: Még egyszer című, vidéken megjelent kis verses füzetét. Arany kultuszán nevelt Gyulai Pál-tanítvány, belenéztem a kötetbe. Nem értettem, nem tetszett. A kötetkét, alighogy belenéztem, bosszúsan dobtam föl a könyvespolc tetejére. Néhány nappal később jött Jászi Oszkár, és figyelmeztetett Ady Krisztusok mártírja című versére. Azt mondtam Jászinak: megyei Nietzsche. Különben van valami a dologban. Ady életének ebben a stádiumában ilyen megyei Nietzsche volt. Nem mintha Nietzschét nagyon olvasta volna, inkább csak hallott róla harangozni. De ez elég volt az ő számára, hogy csupa pogánysággal teljék el a lelke, s paraszt Apollónak képzelje magát.
Aztán jöttek az Ady-versek a Budapesti Naplóban. Nekem idegen versek. Idegenek akkor is, amikor Ady kötetbe gyűjtötte össze: az Új versek kötetébe. A Harc a Nagyúrral ugyan megdöbbentett. Úgy éreztem (ez a kabarék és überbrettlik ideje volt), hogy ezt a verset valami magyar Yvette Guilbert-nek kellene elszavalnia. De ami a kötetet illeti, nem láttam a különbséget Ady Endre és az akkor divatozó, francia kabaré-poézis között. Hitemet megerősíteni véltem Ady Endrének Jehan Rictus-ből való fordításaiban. A vár fehér asszonya, még a technikájában is, Maeterlincknek Serres chaudes című verseskötetére emlékeztet. Én a Baudelaire-fordításokon keresztül egyelőre még csak a baudelaire-i hatást éreztem itt is, ott is, az egész kötetben. A gesztus, az akarás, az egész törekvés, Gyulai Pál szemináriumában, Aranyon nevelt diák számára, csak antipatikus lehetett. Ezt meg is írtam a Huszadik Században. Ez után a bírálat után esett első találkozásunk, a Huszadik Század valamelyik lakomáján. Ady felém jött, mellém ült, mondta, hogy Párizsból jön, Párizsba megy. Bírálatomról úgy beszélt nekem, ahogy illett, ahogy megérdemeltem. Udvariasan megmosolyogta.
Majd Ady körébe, a Nyugat körébe kerültem, de Adytól még mindig idegenül. A Vér és arany gyűjteményig kellett várnom. Ki nem állhattam a könyv címlapján a misztikus, de dilettáns Ady-portrét. Tudom, azt mondtam: Amilyen ez a kép, olyanok a versek. De nem mondtam ezt sokáig. Felcsaptam a kötetet, szemem a versre esik, melynek címe: Sírás az Élet-fa alatt...
Lentről néztem ős terebélyed,
Piros csodákkal rakott Élet...
stb. stb. most ez a szívembe markolt. Azóta Ady az enyém volt, én örökre Adyé. Ahol a könyvet kinyitottam, minden vers egyszerre felém zenélt. (Érdekes, hogy az Új versekkel szemben akkor még mindig idegenül álltam. Mindezt nem röstellem őszintén bevallani, hiszen - ha jól tudom - Móricz Zsiga is körülbelül így járt, Babits se sokkal másképp. Azt hiszem, fontos irodalomtörténeti adat, hogy az Ady-hívek sem jutottak el rögtön Adyhoz. Nevelődniök kellett hozzá. Minden kötetért külön viaskodnunk kellett. Adynak nem legértékesebb hívei, kik rögtön fölesküdtek a mester szavára.)
(...)
Általános elismerést szerettem volna számára, hogy ne érezze magát többé űzött vadnak. Haragudtam a Nyugatra, s haragszom ma is, hogy Adyt rendelte alá annak az irodalomnak, melynek e korszakban s e nemzedékben, Ady után s Ady mellett nem volt folytatása. Hiszen Babits, Móricz, Kaffka, Szép, Karinthy, Kosztolányi és a Nyugat virágzása idején, Adyval együtt léptek föl. A Nyugat hibás politikája volt, hogy ezt a kört, mely a maga sorsát e folyóiratra bízta, nem vitte céltudatosan a siker és érvényesülés felé, melyhez mindannyioknak joga volt. A Nyugat az örök fejlődés folyóirata akart lenni. De én tudtam, ami azóta be is következett, hogyha új irodalmi törekvések nőnek, azok úgyis a Nyugat ellenére fognak támadni, a Nyugat ellen küzdve. Helytelennek tartottam tehát, hogy a Nyugat minden száma új írókkal experimentált. Ezek a Nyugat arriváltjait, különösen pedig Adyt, ki sokkal előbb juthatott volna országos elismeréshez, elszakították az elismerés szócsövétől, a liberális sajtótól. Ady, Babits és Móricz, valami gyanús modernség karámjába voltak így évekig bezárva, melyhez tulajdonképpen semmi közük sincs. Támadásokat kellett kiállniok e folyóirat hasábjain megjelent kísérletezők gyönge alkotásaiért. S a Nyugat szerkesztői ezt jóhiszeműen tették, szent rajongással, apostolokként, de apostolságuk mártíriumát, sajnos, Ady szenvedte végig. Beszélgetéseinkben, ha Adynak elmondtam, hogy a redaktor ne legyen apostol, hanem menedzser vagy színidirektor, ki ensemble-ját jól összetartja, ahelyett, hogy folyton bolygatná és piszkálgatná, hát bizony Ady mindig nekem adott igazat. De mikor a Nyugat szerkesztőivel nyílt konfliktusra került a sor, akkor fájdalmamra látnom kellett, hogy Ady, aki engem biztatgatott, ugyanakkor ellenfeleimmel is fraternizál. Olyan napok voltak, mikor nagyon érzékeny voltam, mert igazammal nagyon magam álltam. Ady ugyan baráti szavakban s meleg levelekben köszönte meg, amit - komolyan mondom most, annyi év után - csakis az ő érdekében véltem megteendőnek. De amit vártam tőle, s amit ígért, és amire égetően szükségem volt, hogy a nyilvánosság előtt ebben az értelemben nyilatkozzék, az csak elmaradt. Elváltam a Nyugattól s a Nyugattal együtt Adytól. Ez lett a második nagy konfliktusunk.
(...)
(1919)
(részlet)
(...)
I.
Ady Endre ... ha csak róla lenne szó, minden egyszerűbb lenne. Szinte csak variálni kellene az ő szavait: „Míg nem jöttem, koldusok voltak, Még sírni sem sírhattak szépen. Én siratom magam s a népem.” Nem volna túlzás ezt modani: ha Ady Endre nem volna, ki kellene találni. Nem lenne ... mert megtették már (nem kell neveket írni, úgyis tudja őket mindenki). Mert hiába minden, Ady mégis a magyar versek Adyja elsősorban, a forradalom néküli magyar forradalmárok poétája. Siratnivalóan groteszk ez az Ady Endre publikuma. Olyan emberekből áll, akik úgy érzik: nincsen segítség, csak a forradalom. Akik ezt látják: ami van, az nem volt új és jó sohasem, csak elnyelője mindig minden újnak és jónak; rossz, amin nem lehet toldani, amit el kell pusztítani, hogy helyet adjon új lehetőségeknek. Forradalom kellene, de még megkísérelésének távoli lehetőségeit sem lehet remélni. Csak vezetők lennének; olyan emberek, akiket - talán - nagy emberekké tehetne egy csak álmokban létező forradalom és a forradalom utáni Magyarország.
És mindenben így van. Mindenütt a magyarok a „legmodernebbek”. Sírnivalóan groteszkül járnak elöl a legradikálisabban minden új művészi és filozófiai mozgalomban; minél becsületesebbek és minél magyarabbak, annál inkább. Mert nincs magyar kultúra, ahová bekapcsolódni lehetne, és mert a régi európai ilyen szempontból semmit sem jelent, csak a messze jövő hozhatja meg a megálmodott közösséget számukra. Ilyen az orosz entellektüelek helyzete is, de azoknak legalább van forradalmuk, és így van miben formát találnia a kultúra után való vágyódásaiknak, és ez a „teljesülés” formát és súlyt ad minden, nem direkt szociális és politikai alkotásuknak is; a magyarok vágyódásai meddők kell hogy maradjanak örökre. Mert Magyarországon a forradalom csak lelkiállapot, csak az egyetlen pozitív, formai lehetősége annak, hogy a végtelen izoláltság okozta kétségbeesés csak kifejezést is bírjon kapni. Csak lelkiállapot, csak vágyódás, és annyira és oly kizárólag az, hogy nemcsak nem felel meg neki a valóságban semmi, de még mint képzelődésben sincsen benne semmi igazán megfogható, semmi egy bár utópisztikus realitásba belekapcsolódó.
Ennek a forradalomtól megfosztott forradalmiságnak világából valók az Ady Endre magyar versei. Már egy régebbi versében (Vízió a lápon az Új versek-ben) tiszta kifejezést kap ezen érzés: kell a forradalom neki, Ady Endrének, a mai magyar embernek. Kell, nem mert megjött az ideje, nem mert hasznos volna, mert új értékeket hozna és elpusztítana régi hitványságokat, de mert neki kell, neki, hogy tovább bírjon élni, hogy gyökértelen szeretetét legyen hol elültetnie, hogy benne elpusztuló gazdagságait legyen kinek és hová adnia. Kell hogy élete formát találjon valahol.
Sokáig lesz, sokáig tart még
A régi sors, a régi átok?
Késlekedő, tunya, vörös Nap
Hozzád kiáltok.
Nem akarok dühvel meghalni,
Ajzott és visszatartott ívvel
Remény nélkül, fekete gyásszal,
Fekete szívvel.
Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap,
Ez az Ady Endre (és minden magyar entellektüel) helyzete a proletársághoz; még konkrétabb, még kézzelfoghatóbb formát nyerése a leglégiesebb, a leggyávább, leghalkabb és alig tudatossá tehető vágyódásoknak. Ha egy Gorkij szocialista lesz: egy nagy vágyódás kap egész teljesülést; ha egy Shaw vagy Anatole France: egy gondolkodó levonja társadalomfilozófiájának minden konzekvenciáját. Az Ady Endre szocializmusa: vallás (kisebbeknél csak narkotikum); kiáltó szó a pusztában, segélyért ordítása egy megfulladónak, görcsös belekapaszkodás az egyetlen lehetőségbe, ami még van, csak imádva (vagy néha káromolva) azt; ismeretlennek, titokzatosnak és mégis közelinek, mégis az egyetlen igazán reálisnak érezvén azt.
Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre, magyar proletárok.
Meddő dolog arról beszélni, milyen viszonyban van Ady a szocializmussal; a szocializmus csak forma itt, amelyben érzései formára találnak. Ha ezeknek a forradalmi daloknak vannak stílusban rokonaik, akkor a Baudelaire blaszfémiái azok, vagy a Verlaine Mária-versei és leginkább talán Brentano katolikus litániái. Nem is kell olyan versekre hivatkozni, ahol összeolvad vallás és forradalom (pl. Az Isten harsonája), vagy csak olyanok számára, akiknek az Isten nevet kell látniok, hogy valamiben felismerjék a vallásosat; Adynak minden verse vallásos vers. Ha egész röviden akarnám formulázni azt, ami a legmélyebben közös valamennyiben, azt kellene mondanom: vallásos versek, egy nagy, misztikus, vallásos érzés kiáradása mindenfelé és mindenhová. Egy olyan erős vallásos potencia, egy oly végtelenül heves megkívánása a vallásnak van itt, hogy mitológia lesz ezeknek a verseknek világában mindenből, Isten vagy ördög az élet minden megnyilvánulásából, zsoltár minden versből, ami róluk íródott. (És itt is - felesleges dokumentumnak - rendelkezésünkre állanak az ő szavai: „Korcs hegyi-beszéd minden dalom”.)
Mitológia lesz az egész életből Ady verseiben. Egy egészen új magyar mitológia jött létre már a magyar versekben is. A messze-távolban Párizs, a csábító, a gyönyörű, a mindennek anyja, az új Heszperidák szigete, és a közelben a Magyar Ugar, a purgatórium és az inferno sok, válogatott kínokat termő köre és odúja. És félelmes árnyékokat vető erőt kapnak itt Pusztaszer és Dévény, Csák Máté és Debrecen város. És megindul ellenük a küzdelem: a kurucok régi küzdelme, a Dózsa Györgyök örök harca és a Vazulok és a Szent Margitok megölt lelkei sírnak kíséretet a nagy viadalhoz.
És a még nagyobbak, a még mélyebbek: az ős Kaján mítosza és az Ond vezéré és még sok másé. És egy lépést se kell kifelé tenni ebből a világból, és ott vannak a Baál isten himnuszai, a Pénz isten litániái, a rejtelmekkel teli bihari legendák Csönd-hercegről, a Nyár elégiái és a nagy körtánc a Léda arany-szobra körül. És csak nyílt kifejezést kapott, csak egészen tiszta kifejezést, minden közbeeső állomás, minden „élmény” és „szimbólum” elhagyásával ez a mindig meglevő érzés a legújabb versekben, az Isten-versekben.
Ady Endre misztikus, mi az értelme ennek a kifejezésnek? Talán ez: a misztikusnak (csak az érzésformát veszem, és nem megnyilvánulásait) nincsen distancia-problémája. Tehát ezt: a misztikus számára nincsenek ellentmondások, nincsen különbség a „nézetek” között; ő minden, és mindennek az ellenkezője is egyszersmind. Ezt: a misztikus számára nincsenek nagy dolgok, és nincsenek kicsinyek; nincsenek szent dolgok, és nincsenek profánok; nincsenek „valóságok”, és nincsenek álmok; és nem léteznek azok a különbségek, amelyeket mi a konkrét és az absztrakt, a szubjektív és az objektív között meg szoktunk tenni. Ez a középkorban igen egyszerű és igen könnyen átlátható volt: a misztikus az volt, akiben minden vallássá lett, vagy talán így inkább: akiben a vallás, a vallásnak érzés-esszenciája a mindenné lett. De ez ma éppen ilyen egyszerű, ha talán nem is olyan könnyen átlátható, és az egész különbség egy régi és egy mai misztikus között csak az, hogy a réginek voltak formái, és a mainak már nincsenek. A réginek biztos és megingathatatlan formákat adott az egyház, a hivatalos vallás, a Biblia, formákat, amelyeknek szilárd falai közé bátran ömölhettek az eksztázisok forró lávapatakjai. A mai misztikusnak nincs hol formát találnia, neki magának kell magából megteremtenie mindent: az Istent és az ördögöt, a földet és a túlvilágot, a Megváltót és az Antikrisztust, a szenteket és az elkárhozottakat; neki magának kell megírnia a Bibliát, és mindazt, aminek kedvéért aztán elolvasná. Így a lényeg minden azonossága mellett elveszti a típus tisztaságát: költészetnek látszik csupán. Mert felületes látás számára nincs különbség a költői „motívum” vagy „tárgy” és a misztikus élet-exegézis között; ami egészen tisztán elválasztotta őket egymástól akkor, az egyiknek játék-, a másiknak pozitív, igazság-jellege, ma megszűnt már, és ma csak mint érzésforma létezik a misztikusság mindenütt és mindenfelé elszóródva. Ma így minden igazi költő többé-kevésbé misztikus, sokkal inkább és sokkal erősebben, mint a középkorban; talán azért, mert ma - kényszerűségből - költő lesz a misztikusok legnagyobb részéből.
Próbáljuk meg most már innen meghatározni Ady stílusát. Talán legegyszerűbben a végletek által lehetne. Mondhatnám: Ady lírája a legtisztábban fogalmi líra; és ezt: Ady lírája a legérzékibb líra valamennyi között. És összefoglalásképpen: Ady lírájában nincsen különbség közel és távol között. Nem abban az értelemben, mintha a distanciálás művészi problémája lenne megoldva, közel és távol artisztikusan kiegyenlítve (ez midnen jó versben így van), de egészen szó szerint. Úgy, hogy nincsen különbség közel és távol, konkrét és absztrakt, én és világ, élmény és szimbólum között (és ezt a párhuzamossági sort a végtelenig lehetne folytatni). Ady versei alig személyesek már. Nem a szemeink előtt nő egy élmény a szimbólumig, a végtelenségig, a mindent-magába-foglalásig, de úgy hat valahogy, mintha a két legszélső pólus, az, ami a dolgok és ami a lélek legmélyén szunnyad, amit mind a kettőnél mindig eltakar az, amit egyéniségnek vagy hangulatnak, vagy pillanatnyiságnak szoktunk nevezni, mintha csak ezek a végső ponton léteznének, és pattannának össze oly vehemenciával, hogy eggyé-válásuk tüze elválaszthatatlan egységgé olvasztja őket. Ady képeinek érzékisége szinte fájdalmasan erős és közvetlen, de az, ami képpé válik bennük, a leghidegebb biztonsággal és a legcélbatalálóbb absztraktsággal fogalmi, megállapító, minden csak-egyénin messze túl levő. Csak egypár példát írok ide: „Ilyen bánat-folt nincsen fölvarrva E kerek földön senkire, Csak fajából kinőtt magyarra.” Vagy: „Éreztem az Isten-szagot S kerestem akkor valakit.” Vagy: „Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben S most nézd, Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem.” Minden Ady-vers villámgyors precizitással világít meg, és végleges erővel fejez ki egy helyzetet; mindenütt a hatás legfőbb titka talán abban a semmi más módon meg sem közelíthető, súlyos és tömör pontosságban van, amivel egy-egy definíció (hiába, nincs más szó erre!) magába foglal mindent. Ilyenekre gondolok főleg: „Rossz a világ itt, dacos Hunnia Álmodva vívja a régi csatát. Veri a Jövőt ...” Talán így van: az Ady-versekben minden kérdés metafizikává lesz, minden hang valahonnan túlról, a dolgokon túlról jön; minél érzékenyebb és fájóbb közelségből hangzik el, annál erősebben. Ezért lehet mitológiát alkotó az ő költői látása; mert szimbólumai a legmegfoghatóbb érzéki erővel élnek, és mégis olyan mélyről megfogottak, olyan „általánosak”, hogy semmi egyéni, semmi, még a legjobb értelemben vett mesteremberi megcsináltságnak sem látszik rajtuk nyoma. Úgy hatnak még a legvadabb fantáziák is, mintha valahonnan a földből nőttek volna ki, eredet nélkül, ősök nélkül, alkotó nélkül.
Mondottuk: Ady versei szinte személytelenek már, pedig alig írtak mélyebb és tisztább konfessziókat náluknál; és mégsem lehetne belőlük az Ady „imaginary portrait”-ját megrajzolni. Ady minden, és mindennek az ellenkezője; az ő lírája minden hangulatnak örökkévalósággá merevítése. Úgy hat a verseinek összessége, mintha a lelke egy nagy tükör lenne csak, amelyben tökéletes szépséggel és mélységben tükröződik minden, de minden tükröződik, amit a pillanatok hoznak. Ady misztikus, és a misztikus számára nincsen különbség nagy dolog és kicsiny, pillanat és örökkévalóság között, még annyi sem, mintha az egyik emanációja lenne a másiknak. Mindent ki lehetne olvasni ezekből a versekből, de minden egyes dolognak vagy nézőpontnak az ellenkezőjét is egyszersmind. A misztikusnak minden egyformán nagy, és csak a vallás volt az, ami formát adott a régieknek; a mainak csak pillanatai vannak, a mainak megnyilvánulásai millió külön, magában befejezett és egymásnak ellentmondó hangulat-atom egymásmellettiségéből állanak. Csak mint ilyen versek kaphatnak formát, de egy misztikusnak sohasem lehet elég, ha megírt egypár vagy akár egy egész nagy sor „szép” verset.
Itt van a magyar versek jelentősége Ady számára: bennük találnak először formát misztikus vágyódásai, verseken, esztétikai hatásokon túlmenő jelentőséget; beleérnek az életbe, belenőnek abba, formálják, átgyúrják, újrateremtik azt; szavakat találnak ezrek még dadogásig sem érett panaszai és fájdalmai számára, imakönyveket adnak istenkeresőknek, és harci zsoltárokkal ráznak fel álmaikból évszázadok óta szunnyadókat. Adynak kellettek a magyar versek, hogy ne csak poéta legyen, mert ő mint poéta nem bírta volna el soha az életet, mert neki nem lehetett volna formája az, hogy költő legyen, akinek verseit finom kezek tapogatják körül, mintha karcsú vázák lennének, vagy akinek halk szavait szégyenlős lelkűek suttogják csendes szobákban, hogy maguk elől is elrejtsék, amit éreznek.
Rám néznek és minden rendben van:
„Nagy valaki ez, vagy nagy senki”.
Csupán azt nem kérdi senki sem:
Gyűlölni kell-e vagy szeretni?
Úgy bánnak velem, mint kisdeddel,
Hol elaltatnak, hol fölráznak.
Minek születtem: valakinek,
Prófétának vagy zsigorásnak?
Itt találkozik az Ady centrális élménye az Adyt olvasók centrális élményével. Mert bizonyos: ez az ő igazi jelentősége a mai Magyarország számára; a lelkiismeret, a harci dal, a harsona, a lobogó, amely köré minden csoportosulhat, ha harc lesz valamikor, a jelszó, amelyet este a tábortüzeknél virrasztók váltanak. De szinte azt lehetne mondani: véletlen így az Ady hatása, mert nála mégis csak epizódok a magyar versek; az ő lelke mindent egyformán és egyforma erővel tükröz, hát tükrözi ezt is, ezt, éppen azt, ami mai magyaroknak olyan nagyon, olyan pótolhatatlan mélységgel kell. És ezt kellene mondanunk, ha csak költőt látnánk Adyban; ha az ő abnormisan intenzív, mély és spontán átélőképességét tipikusan költőinek, eolhárfaszerűnek látnók, olyannak, melyet minden szél egyformán bír szólaltatni. A magyar versekben egyfelől fúj a szél, csak egy lehetőség van, és nincs annak ellenkezője; itt ki vannak osztva a szerepek előre és örök időkre, szigorú kizárólagossággal van elválasztva a jó a gonosztól, és kemény, rikító, plakátszerűen éles színezéssel vakító fehérre festve az egyik, és ragyogó feketére a másik. Igaz: a régi misztikus nem tesz különbségeket, de azért nem tesz, mert a vallás megteszi helyette; Adynak itt magának kell megteremtenie a kereteket, és ezen belül minden úgy alakul aztán, mint bárhol másutt.
Mindez már csodálatos gazdagsággal és sokszínűséggel ígérkezett, és részben meg is volt a régi kötetekben, de a legtisztább stílust mégiscsak az újban találta meg. Ady Endre nyelve folyton zengőbben egyszerű, nagyobb vonalú és többet átfogó lesz. Miután a Vér és arany egypár versében elérte az „érdekesség”, a sok színben ragyogás tetőpontját, most mindig egyszerűbb, kevés nagy folttal és egypár erős vonallal dolgozó lesz; közelebb ahhoz az egyszerűség felé menő fejlődéshez, amin a mai festők legjobbjai és egypár igen nagy költő (Kipling, Verhaeren, Stefan George stb.) dolgoznak. Nem veszt ezáltal érzéki erejéből, de tüze, ha talán hevesebb is, mint volt, most már fékezettebb, színei, ha ragyogóbbak is a régieknél, mégis erősebb kompozíciókba szigorúbb erővel belefoglaltak.
Az Isten-versekben szublimálódik ez az érzés a legerősebben, a metafizikának kézzel tapintható kizárólagosságában, a csak végső érzéseket, csak a végső pontokon való megállásokat kifejező, sziklaszerű súlyossággal gördülő szavakban. Ady lírája egy szép és nagy, az egyetlen igaz értelemben folyton primitívebb lesz. Minden vágyról, minden gondolatról, minden látásról mindig erősebben foszlik le minden véletlen, minden kísérő, minden impresszionisztikus, és egypár nagy érzés kizárólagos és felséges monotóniájával hömpölyögnek a legutolsó versek áradatai. Régebben minden vers egy tájék, vagy egy ember, vagy egy nagy szituáció volt, ma mindegyik csak egy nagy, egyszerű, mindent magába foglaló nagyvonalú gesztus.
Így áll a harmincesztendős Ady Endre a mai magyar lírában, mint a fiatalok legfiatalabbika. Valamikor megcsinálta az első nagy felfordulást a magyar lírában, színeket és hangokat adván az utána jövőknek, és bátorságot, lehetőségeket és utakat az újhoz, merészhez, színeshez és érdekeshez. Ma azon a ponton van, hogy megcsinálja az új átalakulást: a küzdelmet az „érdekes” ellen, azt, ami ma még csak a képzőművészekben vált tudatossá, ami ellen a leghevesebben tiltakoznék, és fog is tiltakozni, a hivatalosan „új” magyar irodalom, ami - írók között - csak egypár egészen fiatal íróban kezd, a legtöbbször alig tudatosan, megszólalni, ami talán csak egypár év múlva fog (ha fog) teljes erővel megnyilatkozni ott.
Így áll előttünk a harmincéves Ady Endre, mint a legerősebben, legbiztosabban a jövőbe mutató magyar író valamennyi között. Az ő - a legmélyén - egészen időtlen lírája, mint szociális hatásaiban az egyedül számba jövő, mint az emberileg legmélyebben megrázó, mint a formailag legizgatóbban aktuális mai magyar költészet.
(1909)
(részletek)
Ady A magunk szerelmé-ben azt vallotta, hogy
De lelkemből más sohasem érdekelte
Fölszánt poéta-ceruzámat,
Csupán Politika és Szerelem.
Ady politikájáról akarok beszélni, de ha meg akarjuk érteni Ady költészetének politikumát, meg kell érteni azt a Magyarországot, amelyben ez a politika s politikai munka lefolyt. A harminc évvel ezelőtti Magyarországot... Hiszen mi még benne vagyunk. Az ember ifjúkorának ideálját viszi magával az életre, az ideálok megmaradnak, ha elmúlik is a börtön, amelynek lerombolására születtek az ideálok... Mi még ott vagyunk otthon, de íme, már mellettünk dolgozik két generáció, amelyik nem volt benne. Öcséink, sőt fiaink állanak itt, s gyakran tanácstalanul nézik elmúlt nyomorúságok elleni nekiszegüléseinket.
Ady nem volt politikus.
Pláne abban az értelemben, ahogy ma már a politika tudomány lett. Ma a tudomány szögezi le, hogy a kis nemzetek a világpolitika függvényei. Még a harminc év előtti ifjúság ezt nem tudta, s aki rájött, hogy Magyarország egy bezárt dzsungel, amelyet csak mesterségesen tartottak abban az illúzióban, hogy ez külön magyar glóbus: az forradalmár volt. Ady nem foglalkozott politikai tudományokkal: ő csak fia volt ennek a lezárt dzsungelnek, ennek a magyar glóbusnak, aki a saját lelkén és testén keresztül érezte meg a szörnyűségét a lefojtottságnak, amiben hazája szenved, s felhördült minden pillanatban, mint egy sebzett vad.
Ez a fel-felhördülés, ez volt a politikai költészete.
(...)
1906-ban jelent meg első kötete, mely őt véglegesen jellemzi, az Új versek.
Ebben a kötetében van egy szenzációs felfedezése: a magyar Ugar! Ez a szó, ez a fogalom a legteljesebb mértékben az övé s a legteljesebb mértékben forradalmi.
Forradalmi, mert szemben áll a régi magyar felfogással, mind a két nemzeti irány érzésével.
Abban ugyanis a legcsökönyösebb arisztokrata s a legkurucabb szittya is megegyezett, hogy Magyarország egy tejjel-mézzel folyó Kánaán. Olyan, mint egy édességes Tündérország, amelyhez hasonló kertje az Istennek több nincs. Ha a föld Isten kalapja, úgy hazánk bokréta rajta, vagy ahogy Petőfi után ötven évvel énekelték, csipkés selyemkendő, amelyet az Isten leterített jókedvében erre a tájra.
Erre jön Ady, s meglátja ezt a vidéket abban a pillanatban, mikor üresen, elhagyatva, szándékosan terméketlenül hagyva hever, mikor: ugar. Puszta és sáros és reménytelen. Az ősi mezőgazdasági kultúra kietlen ötlete: hogy a föld javításának egyetlen módja, ha egy évig semmit sem termelnek rajta. Hogy minden harmadik évben ugarban kell hagyni a „kimeríthetetlen bőségű” anyaföldet.
Ennek a kietlen ugarbanhagyásnak, ennek az ugar-meglátásnak költői kifejezése Ady alapproblémája.
Ez jelentette a vágyát a szakadatlan művelés, a folytonos kultúra s a legmagasabb kultúrában-tartás felé. Mint ahogy a mezőgazdaság már nem is ismeri az ugarban-veszteglés, az erők elvesztegetésének ezt az ősi naiv módszerét. Arra való a növények váltakozó termelése, arra való a trágya s a munka intenzív módja, hogy ne kelljen a termőterületnek egyharmadát állandó ugarban hagyni. Ehhez a képhez aztán hozzáfűzte a magyar életnek minden kóros és kínos képzetét. A vadságot, a barbárságot, a kultúra képtelenségét.
(1930)
(részlet)
Az irodalmi élet bizonyos korszakos lépésekkel halad előre. Minden korszakának megvan a maga uralkodó színe, jellege, ízlése, mely elfogulttá tesz a bele nem illő, a tőle különváló iránt. De majdnem törvényszerűleg e különállókból, e kívül maradottakból válnak a továbbhaladás gyökerei vagy legalább rugói.
Nos hát a forradalom utáni magyar irodalom főalakja Arany. Petőfit és Aranyt együtt szoktuk emlegetni, holott ők tulajdonképpen egymásután következnek. A forradalom utáni Arany egy újabb lépést jelent az irodalmi haladásban. Amíg Petőfi él, Arany is szorosabb értelemben népies; nem csupán vére, neveltetése, addigi életviszonyai miatt, hanem a lángeszű nagy költő példájára is. Elég Petőfivel való levelezését olvasnunk, hogy kitűnjék, mennyire igyekszik, a maga egyénisége rovására, hozzá alkalmazkodni.
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”
Ezt írja 1855-ben az Emlények-ben, hat évvel a forradalmi dalnok eltűnése után. S ha valaki azt hinné, hogy ez csak rhetorika, költői szépelgés, olvassa a következő sorokat, miket 1860-ban Bulcsú Károly költeményei bírálatában írt: „Ne ámítsuk magunkat. Mondjuk ki tisztán, hogy Petőfi befolyása - mint minden nagy sükerrel nyilatkozó géniuszé - gátolta és gátolja nálunk még most is a költők egyéni fejlődését; így vagy amúgy, de még folyvást az ő képére és hasonlatosságára teremtettünk. Hogy nem mindenki egészen olyan, mint ő, annak első és legnagyobb oka, mert nem képes olyan lenni; másik, hogy a jóravaló tehetség minden áron akarna menekülni az ő befolyása alól.”
Arany maga valóban igyekezett s tudott is végül menekülni alóla. Az ő igazi költői egyénisége csak a forradalom után bontakozik ki teljes nagy eredetiségében, s jelentékeny a távolodás Tolditól Toldi Szerelméig, a Varró leányoktól a Tetemre hívásig, az első lyrai daraboktól az Őszikékig. Naiv, fiatalkori könnyűség, demokrata tendencia, erősen népi nyelv, kelletlen s ügyetlen hazafiaskodás: ez a Petőfivel együtt élő s az ő erős hatása alatt álló Arany. Minden ízében tudatos, megfontolt, tömör művészet, tendenciátlanság, a régiség egész tárházát kiaknázó nyelv és vershasználat, „vaskos, reális” kézzelfoghatóság, nagyarányú koncepciók, népiesség helyett - mint ő szokta mondani „általános nemzeti” jelleg: ez a Petőfi eltűntével magára maradt s egy másik lángelme bűvköréből kiszabadult, igazi Arany.
Petőfitől való eltávolodása azonban épp oly csendes és tiszteletteljes, mint volt a Kisfaludyé Kazinczytól, csak végeredményében nem oly lényegbevágó. Mindamellett reakció mind a két eset, ha szabad így nevezni egy tudatos irányváltoztatást, mely nem forradalmi hűhóval, hanem előde érdemeinek teljes tudatával s tiszteletben tartásával kíván tért nyitni a maga eredetiségének.
Míg Arany az irodalmi helyzet ily tiszta felfogásával és önértéke tudatával igyekszik önállóságra jutni, körülötte, kivált a forradalmat követő első tíz évben, lármás, duhaj Petőfi-utánzóktól hangos az irodalom. Ezek elnémítása, megszégyenítése látszott az akkori kritika elsőrendű feladatának. Arany barátai közt különösen Gyulai Pál vívta éles figyverrel ezt az irtó harcot; Arany maga is bírált folyóiratában, a többiek részben kritikával, részben saját példájukkal álltak hívei közé. Így apránkint tisztult a kép, a „hivatalos” irodalomban Arany egyeduralma biztosítva volt, s övé lett - a nagyok közt a legszerényebbé - az utánoztatás nyűge s dicsősége. Azóta a Budapesti Szemle, a Gyulai Pálé, volt az Arany János-féle klasszicizmus legkitartóbb harcosa: akár a szerkesztő maga, akár az ő szellemében nevelt munkatársai, könyörtelenül támadtak az „Értesítő”-ben mindent, ami szertelen, mindent, ami korlátlanul egyéni, ami fantasztikus, ami hazafias dagály, - mindent, ami Petőfi puszta utánzata - s ezt jól is tették. Tagadhatatlan azonban, hogy az Arany-utánzatokkal szemben elnézőbbek voltak, nemcsak kritikáikban, hanem az olynemű költemények közlése által is. E határozott irányt csak konstatálni kívánom s ha értékelni kellene, nemhogy hibául, inkább érdemül tudnám be.
Ez az Arany János-féle magyar klasszicizmus még napjainkban is tart, bár a nagy költő kortársai egyenként itt hagyogatnak bennünket. Csak nemrég költözött el Szász Károly, ki nagy arányokban igyekezett minden téren nyomon követni a vezért s csak a napokban tért örök nyugovóra Gyulai Pál, kiben a lezáruló korszak irodalmi öntudata testesült meg.
(...)
Gyökeres, de nem fitogtatott nemzeti érzés az inspirációban; plaszticitás, lélektani hűség az objektív műfajokban; bizonyos önmérséklet, józan tervezés a lyrában; szabályosság, magyar formák tökéletessége a kivitelben: jellemzi ezt a korszakot, melynek központi alakja Arany János, kiben - méltán - ma is az irodalmi fejlődés tetőpontját látjuk.
(...)
Itt van Ady: itt a reakció s itt van nyomban az utalás Vajda Jánosra és Reviczkyre, kikben, a „Holnap” bevezető sorai szerint, elődeiket látják. E két jeles lyrikus csakugyan nem tartozott Arany János követői közé s bizonyos, hogy a Budapesti Szemle nem méltányolta őket érdemök szerint.
(...)
Ady Endrééknek feltétlenül megvan az az érdemök, hogy újra felélesztették az irodalmi érdeklődést. Valljuk be őszintén, hogy még néhány évvel ezelőtt csak ímmel-ámmal vettünk kezünkbe egy-egy hetilapot s ha prózáját elolvastuk is futólag, verseit únottan mértük végig. A vers-féle különösen kiesett kegyünkből, ami különben nem egészen mi rajtunk múlt. Kinek-kinek megvolt a maga verselője s új név, kezdő verselő senkit sem érdekelt.
De egyszerre csak újfajta versekről hallottunk meglepő magasztalásokat, vagy olcsó élceket. Hitetlenül, vagy előre is nevetésre illeszkedő arccal nyitottunk fel új folyóiratot, új verskötetet s csakhamar megbotránkozással dobtuk a sarokba. A magasztalások azonban tovább folytatódtak s fúrni kezdte oldalunkat az érthetetlen elragadtatás. Figyelni kezdtünk, keresni próbáltuk a költői nagyság jeleit, mik némely fiatal ismerősünket a rajongásig fölizgattak. Mennél nagyobb lett megbotránkozásunk, annál türelmetlenebbé vált várakozásunk: mennél kevésbbé elégített ki az ál-újdonság handabandája, annál mohóbban lestük az igazi újat.
(...) Új lyrikusainak különösen három ponton mondtak nemet a mi addigi általános igenünkre. Erős, de sohasem támadó, sohasem fitogtatott nemzeti érzés és fajszeretet; tisztes, férfias szemérem; s világos, közérthető beszéd: azt hittük, ez a három végérvényesen megmarad, vagy legalább nyíltan meg nem támadtatik a magyar irodalomban. Helyesebben mondva: nem is hittük, mert nem is gondoltunk rá, hogy van ilyen, annyira természetesnek találtuk. S most egyszerre új irány indul, mely tagadásba veszi mind a hármat, s gőgös nemzetköziséggel, satnya érzékiséggel és nagyképű homállyal lep meg. E három kő volt a megbotránkozás köve.
(...)
Adynak és híveinek szűk, alacsony ez a szerencsétlen Magyarország, „ez a nagy sivatag, ez a magyar Puszta”, „ez a szomorú magyar róna, halálszagú, bús, magyar róna”, ez az „elvadult táj”, ez a „magyar Ugar”, ez a „téli Magyarország”. Ő már ült a mi Lomnicunkon, Tátrát és Karsztot átrepült. Itt még nem jött el a „csodák” ideje: ő vagy ezer évvel elébb érkezett kelleténél. Pedig Ős-Napkelet olyannak álmodta a magyart, amilyen ő: „hősnek, borúsnak, büszke szertelennek” stb. Ő egy szerencsétlen, idő előtti megvalósulása a magyar ideálnak: mitevő legyen itt a kanászok között? Elsorvad itt a költői hajlam mint a „Hortobágy poétájá”-ban, kiből szent dalnok lett volna minden más táján a világnak,
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
Párizst, a „szép ámulások szent városát” sírva hagyja el, mert a „magyar Temető”, az elátkozott hely, neki: hazája, a daltalan táj, a naptalan Kelet várja koldus zsivajával.
De Magyarország, a naptalan Kelet, nemcsak a nyugati Párizszsal szemben húzza a rövidebbet, hanem a még keletebbre eső Gangesz partjaival szemben is. Úgy járt, mint szent Péter, ki egyszer Krisztussal együtt egy korcsmaszoba földjén hált meg; a táncoló huszárok mind csak őt rugdalták, mert ő feküdt kívül: megunta a dolgot: egyet gondolt s Krisztust hagyva kívül, a fal tövéhez fordult; csakhogy a táncosok is gondoltak egyet s most már úgy találták, hogy eleget kapott a szélső, kapjon a belső is: így történt, hogy megint csak Péter húzta a rövidebbet. Magyarország is keletre van Párizstól s ezért jár ki neki a rugdalás; hanem a Gangesztől már csak nyugatra fekszik? Mindegy! Eleget kapott a keleti, hadd vegye ki most már a nyugati is a maga porcióját:
Gémes kút, malom-alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza partján mit keresek?
Hogy mit keres a Tisza partján? Megmondom: olvasó közönséget. S ez igen vigasztaló ránk nézve.
(...)
Hogyan lehet kifejezni, azaz másokkal is közölni lelki életünk tudattalanul végbemenő folyamatait? Közölni úgy, hogy tudattalan jellegük a közlés által le ne töröltessék?
A beszéd ugyanis a gondolkozás hallható megnyilatkozása, a gondolkozás pedig tudatossá tevés: hogy lehessen ily közvetlenül tudattalan lelki folyamatokat kifejezni?
(...)
A következőkben csak Ady verseiből merítem adataimat, mert ő az egyetlen megbízható kalauz; a többi csak utánzó.
Jóformán egész költészete a képes beszéd egy különös neme, mely nemcsak egyes sorokban, itt-amott bukkan elő, hanem a legtöbbször egész költeményei nem egyebek egy-egy olyan képnél. S ez a képes beszéd nem afajta, mint amelyet eddigi költészetünk általában használt. Hogy milyen? - azt a következő példák s fejtegetések fogják meghatározni.
Legkönnyebben jutunk el a világos látáshoz, ha oly példákból indulunk ki, melyek mintegy átmenetnek tekinthetők a régi és az új képes beszéd között, s melyekben pontosan megjelölhető a határ, ahol az új fellép. Ady egy kis költeménye (Lelkek a pányván) így kezdődik: „Kipányvázták a lelkemet, Mert ficánkolt csikói tűzben”: ez eddig közönséges metafora. Minden képes beszéd két tényező viszonyán alapszik: egyik a kifejezendő (gondolat, érzés, állapot, szemlélet stb.), másik a kifejező (s ez a kép). Példánkban a léleknek valami kényszerített állapota a kifejezendő, s a pányvázás a kifejező, a kép. Bizonyos, hogy itt a kép csak segédeszköz, a megértetés eszköze; tehát nem önmagáért van s ez minden metaforával közös tulajdonság. De lássuk a kis költemény második versszakát:
Ha láttok a magyar Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás ménet:
Vágjátok el a kötelét,
Mert lélek az, bús magyar lélek.
Nem érezte-e meg minden olvasóm (illetőleg az Adyé), hogyan átbillent minden érdek, minden fontosság, minden súly a kifejezendőről a kifejezőre? A kipányvázott csikó, mely az imént csak eszköze volt egy bizonyos lelkiállapot kifejezésének, tehát csak kép volt: itt most a maga testi valóságában lép elő, úgy amint a legelőn látjuk, tehát egy valóságos szemléletnek lesz a tárgya. S ez már nem metafora. A legelső különbség tehát, amit a metafora és az ilyen képes beszéd közt megállapíthatni, az, hogy míg a metaforában a kép csak eszköz, csak a kifejezendő tartalom kedvéért van: itt önálló, konkrét létezést nyer: a szó szoros értelmében megelevenül.
S mi lett a kifejezendővel: a lélekkel? Belemegy a konkrét valósággá élesztett képbe, sőt vele teljesen azonosíttatik: az a csikó, melyet evvel a két szememmel, valósággal látok s amely ott van kipányvázva a legelőn, az maga egy bús magyar lélek. S ezt a költő hiszi, hinnie kell, mert hisz felszólít, hogy vágjuk el a kötelét, szabadítsuk fel. S ez a másik nagy különbség. A metaforát sem az olvasó, sem a költő nem veszi betűszerinti igazságnak, csak a kifejezés egy eszközének; tudjuk, hogy csak „átvitt értelemmel”, „képleges beszéddel”, „példálózással” van dolgunk, mely nem akar s nem is fog senkit félrevezetni. De ennél a képes beszédnél nemcsak egy viszony konstatálása történik meg; itt a költő úgy viselkedik, mintha maga betűszerint hinné s velünk is el akarná hitetni, amit képes beszéde állít.
(...)
A költő főfeladata tehát az ilyen fajta költészetben az, hogy egy-egy megnyilatkozni kívánó, futólagos, alig észrevehető, elemezhetetlen, mert tudatalatti lélekállapot, vagy lelki esemény kifejezésére szuggesztiv erejű szimbolumot találjon. S ebben nagy mester Ady, itt az ő nagy költői eredetisége. Utánzói csak mesterkednek, mikor a nála megsejtett eljárást próbálják másolni, s nem is sikerül úgy nekik, mert nincs meg bennök az a lelki alap, a gondolkozásmódnak, a költői érzésnek és látásnak az a naiv törvényszerűsége, ami csak eredeti költőben lehet meg. Ady nem okoskodik, nem spekulál; ő nem keresi verejtékezve a megfelelő szimbolumot. Az ő szubjektiv érzése oly természetű, hogy szinte létrejötte pillanatában kényszerűleg magával hozza a megfelelő tárgyi látomást; vagy megfordítva: tárgyi látomásaiba rögtön beleönti lelkét egész szubjektiv közvetlenségével.
Szándékosan használtam itt a látomás szót. Mert ez már nem látás. Látás: a valóság hamisítatlan észrevétele; látomás: a valóság szubjektiv észrevétele; vagyis a tárgyi igazság rögtöni átidomítása a költő akkori lelki állapota szerint. Itt a szemlélő alany a korlátlan úr, ki „átteremti e viselt világot”, mindenbe, amit lát, hall, észrevesz, önmagát érzi bele. Ha tehát egy ilyen látomását közli velünk, avval együtt lelki állapotát is belénk önti, éppen azon különbség által, melyet a tárgyi valóság s az ő látomása között veszünk észre.
(...)
Sok más szempontból lehetne s kellene még megvilágítani a legújabb magyar lyrai költészetet. A Nietzschei filozófiával, a Baudelaire-Verlaine-féle lyrával, a mai szocialisztikus és nemzetközi törekvésekkel s a hazai társadalmi viszonyokkal való kapcsolata; megannyi fontos tárgya volna a komoly vizsgálatnak. S bizonyára lesz is illetékes tudós megfigyelő, ki ezt a munkát el fogja végezni.
(...)
Megvallom, még mielőtt szememre vethetné valaki, én nem tudok teljesen elfogulatlan maradni minden kérdéssel szemben, mi az új lyrával kapcsolatos. Ami benne tiszta esztétikai érték, azt nemcsak elemezni, hanem méltányolni, sőt élvezni is tudom, jóllehet oly környezetből kell kihámoznom, mellyel a legnagyobb mértékben ellenszenvezem: egy léha erkölcsi felfogás salakjából.
Természetes ennélfogva dolgozatomnak is bizonyos kettőssége. Más szemmel nézem Adyt, kinek, ha erkölcsi felfogása elítélendő is, költői ereje tagadhatatlan, - mint azokat, kik az ő költői tehetsége nélkül csak erkölcsi felfogását, csak látszólagos ujdonságát sajátították el s verseket írnak, melyek már nemcsak erkölcsileg, hanem ízlésünkben, sőt józan értelmünkben is megbotránkoztatnak. Ezek csak a vérszagra gyűltek oda, csak a még most sikerrel biztató plakátra írták fel nevöket. Sorsuk az lesz, mi a Petőfi-utánzóké volt: értéktelen hűhójuk el fog hallgatni s a „jóravaló tehetség” szabadulni igyekszik közülük s Ady hatása alól. És pedig mennél előbb, annál jobb, - jobb magára Adyra is. Mert róla is elmondhatni Gyulaival: „nem azon oldalról becsülik legtöbben, hol valóban nagy s utánzói mindinkább emelik ki gyöngéit”.
Viszont magában Adyban is különbséget teszek az igazi költő s - amint ő mondja - a „muszáj Herkules” közt, aki nem belső szükségből ír, hanem ... Isten tudja miért; talán azért, hogy kötekedjék, hogy mennél különbözőbbnek mutassa magát az átlagos magyartól, hogy sérthesse azt, aki nem tud vele s irányával megbarátkozni? Vagy önhittségből, mert azt véli, hogy ő mindig költő s minden sora drágagyöngyöt ér? Vagy mert csakugyan muszáj írnia? De ki kényszeríti? Kinek telhet öröme benne, vagy kinek lehet haszna belőle, ha Ady ihletetlen is ír, amikor t.i. költői magva nem lehet annak, amit ír s csak modora maradhat meg, de modorosság formájában? Hiszen ez „ugratás” volna s Ady talán mégsem olyan naiv?
Meg kell azonban adni, hogy Ady olyanok malmára hajtja a vizet, akiknek legközelebbi céljuk nem lehet más, mint a rombolás s akik gúnyosan s kárörömmel szoktak csodálkozni rajta, ha feljajdúl az, kinek hajlékát döngetik. Újabban mindennapos dolog, hogy a magyarságot szidják, kisebbítik, gúnyolják s „kultur-embernek” csak az tartatik a magyarok közül, ki a szidalmazókhoz szegődik, vagy bárgyú udvariassággal tér napirendre gáncsaik fölött. Ady nekik igen nagy nyereség: oly magyarán bánik el a magyarral s oly irodalmi hűhó kiséretében, hogy gyönyörűség nézni.
(...)
(1910)
Megjelent német és francia fordításban is
Jött értem a fekete hajó
Jött értem fekete vizen.
Álom-királyfit, vitt tova vitt
Moslék-országnak mentiben -
Fekete hajó, fekete vizen.
Moslék-ország, hajh, cudar ország,
Hajh, Hortobágy, zsír-szívű rém;
Hajh, Átok-város, Redves-ugar:
Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém?
Fekete vizeken jöttem én.
Vagyok a nyugati sirály -:
De magyarnak köpött ki a föld
Moslék-ország a nyakamon ül
Engemet Moslék-ország örökölt:
Nyöszörög a hájszagú föld.
Már nem megyek el, fekete hajó
Moslék-ország hagy’ örülj, szegény!
Laza ferdinen, laza ferdinen
Fekete vizen, fekete legény,
Hajh, kutyafáját, szomoru legény.
Nem dolgozni jöttem ide
Nem dolgozni jöttem ide
Törpe-fejű, mit akarsz tőlem?
Nehéz munka az enyém
Nehéz munka az enyém
Mi vagyunk az Új Undokak.
De jött hozzám egy törpe
De jött hozzám egy törpe
S kérdezte, mit akarok?
„Ti vagytok az Új Undokak
Ti vagytok az Új Undokak
Menjetek dolgozni ti is.”
Felgerjedt szittya vérem
Felgerjedt szittya vérem
S rászóltam Törpe-fejűre:
Hát maga megbolondult,
Hát maga megbolondult,
Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?
(1908)
Nem hivalgó, cifra páva
Nem modern az én szivem.
Egyszerűség lakik benne
Mosolyogva szeliden.
Egyszerü, de tiszta nóták
Amiket én dalolok -
Mert a szivem sugja őket,
Nem is olyan nagy dolog.
Ugy csicsereg az én szivem
Egyszerüen, szabadon,
Mint a pintyőke madárka
Fönt a lombos ágakon.
Ami a szivemen fekszik
Azt dalolom, semmi mást:
Legelő, kicsiny birkáktól
Tanultam a versirást.
Egyszerü és tiszta nóta
Gólyafészek, háztető -
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthető.
A jó isten egyszerünek
Alkotta az eszemet.
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelidség, szeretet.
Kicsi hunyhó, szerető sziv,
Messze égbolt, tiszta, kék -
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetőleg máma még.
(1909)
Mester, egy ifju agg, setétlő, béna, sánta
Szól félszegen feléd, motyogva és szeliden:
Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ivben
Olvasva énekid a vénhedt utcasárba...
S ki elmekegte őket, nyifegve csendesen,
S halk, holdas esteken, vetvén a keshedt ágyot
Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott
Málé kis inasod én szörnyü Mesterem.
Alázatal, szeliden, ki ünnepelni jöttem
Könnyes, fakó szivemmel és trottyos térdemen;
Mely úgy fáj alkonyatkor, csúzos bokámba lenn,
Mikor elaggott felhők boronganak fölöttem.
Mert isten vagy, csekélység, és két isten és három
Oly bús, kietlen mindegy ... s eszembe jut a tantim,
Ki egyszer látott téged a pályaudvarban kinn’
S szegény, jó grószpapa, ki ellenőr Parádon.
(1911)
(részlet)
(...) Ady ma már nagyobb kultúrértéke minden gondolkodó magyarnak, mint azok túlnyomó többsége együttvéve, kik most közéletet és politikát csinálnak.
De Ady Endre nemcsak új szavak, új formák és új ritmusok kovácsolója, nemcsak az életlendület nagy átértékelője, szóval nemcsak esztétikai narkotikum és hevítőszer: az ő költészete művészeti ragyogása mellett mint tömegmozgalom, mint szociális erő válik az Új-Magyarország egyik legizgatóbb és legtöbbet ígérő kultúrproblémájává. Miként Petőfi tisztábban szimbolizálja a 48-as nemzedék forradalmi magyarságának egész érzésskáláját és célkitűzéseit, mint Kossuth vagy bárki más a vezető politikusok közül: azonképpen Adyt fogja tanulmányozni a jövő történetírója, ha a huszadik szézad Magyarországa nagy lelki krízisét megérteni törekszik. Miként Petőfi, úgy Ady egyetlen kora költői erőkifejtésében azért, mert náluk a legszélesebben és legmélyebben társadalmi a legizzóbban és legátéltebben egyénivé válik. Célkitűzőkké, sőt propagandistákká lesznek anélkül, hogy szónokokká vagy politikusokká válnának. Új társadalmi eszményt és közéleti moralitást hirdetnek anélkül, hogy a fórumra kiállnának. Nem a l’art pour l’art-t tagadják meg, hanem nagy lelkük tüzében egyetlenné, egyénivé, tehát művészivé égetik, ami másokban cak kölcsönkért érzs vagy elmélet. (...)
Az Ady múzsája mindenekelőtt forradalmat jelent azzal a reakciós tespedéssel szemben, melybe 67 után jutott az ország, s mely a kilencvenes években kulminált. A nagybirtokos hazafiság szelleme borította el az egész közéletet, mely a haza elleni merényletnek denunciálta a birtoktalanoknak és az elégedetleneknek minden megmozdulását... Kínos szélcsend nehezedett a magyar szellemi életre, mely a nacionalista jelszavak csépelésében merült ki. S aki nem üvöltött velük, azt egyszerűen kimarták, labunkózták vagy agyonhallgatták... A szocializmust rendőrileg kezelték, a nemzetiségi kérdést szolgabíráikkal elnyomták, s a fajmagyar politika nagyobb dicsőségére fegyverrel és középkori ízű törvényekkel tiporták le az alföldi nincstelenek szabadságharcát. Közben egy rejtett antiszemitizmust neveltek nagyra, mely kegyesen szemet hunyt a gazdag zsidók panamái előtt... (...) Ezzel a közhangulattal szemben az irodalom ízlésesebb és kényesebb része a káváházakba vonult vissza. Egy-két bátrabb felkelő (például Vajda János és Thury Zoltán) szomorú sorsa óvatosságra intette a megélni akarókat. (...)
Ezzel a latifundiumos kínai fallal és ezzel a kávéházas álforradalommal szemben Ady költészete a falu hadüzenete volt. Valódi paraszt- és valódi proletárérzelmek viharzottak itt fel a grófok, uzsorások és kitartottjaik ellen. Az igazi forradalom szele süvöltött itt, nagy, szent, zsoltáros komolysággal... A parasztkérdés szelleme dübörög itt a maga félelmetességében, a Dózsa György lelkéből lelkezetten, nem pedig zsúrhasználatra. (...)
De Petőfin is túlmegy ennek a költészetnek nagyszerű humanitása és liberalizmusa, mikor fölfedezi nemzetiségi mostohatestvéreinket, s újra született jakobinuslendülettel megérzi, hogy a magára hagyott magyar ügy elveszett az idegen fajúak bajtársi támogatása nélkül. A paraszt, a proletár lírikus fölfedezése mellett ez az Ady harmadik nagy társadalmi meglátása.
Persze istentelennek és hazaárulónak kiáltották ki a húsosfazekak egyházi és nemzeti őrei. Pedig e költészet két legbecsesebb vonása épp egy új vallásosság és egy új hazafiság megalkotásában áll... Miközben lerombolta a kiskirályok, a szolgabírák és az uzsorások hazának csúfolt érdekszövetkezetét: nagyszerűen káprázatos látomásokkal újra alkotta a munkások, a parasztok, a dolgos emberek hazáját. Ha a magyar forradalom ma nem toporzékol tehetetlen dühvel a kizsákmányoló haza ellen, ha kezdjük érezni e földnek melegét és a benne szunnyadó csírák vigasztalásos fakadását, ha nem a haza ellen, hanem a haza megváltásáért küzd a kitagadottak serege: azt elsősorban ennek a kevély, magyar nemzetrombolónak köszönjük.
(1914)
(részletek)
(...)
Pontról pontra elmondom, úgy, ahogy bennem él, mi idegenít el ettől a költészettől. Véleményemet nem tartom csalhatatlannak. Csak egy ember szava ez. De egy olyan ember szava, aki pályája során elégszer tanúságot tett arról, hogy hű egyetlen meggyőződéséhez és hitvallásához, az irodalomhoz, s a jobb- és baloldal íróit pártatlanul ítéli meg. A vitairat természetéből folyik az is, hogy nem időzöm ama versei mellett, melyeket az elsők között ismertem el, hanem azokat a különbségeket emelem ki, melyek elválasztanak tőle, s munkásságát a szememben inkább ellenszenvessé, mint rokonszenvessé teszik, inkább korccsá, felemássá, mint egésszé és tökéletessé. (...)
Gondolatvilágának főtengelye: a messianizmus. Az a tudat, hogy a világ boldogtalan, s az a hit, hogy valakinek, egy új megváltónak kell jönnie, s az majd mindent egy csapásra jóvátesz és rendbe hoz. Ezt a keleti miszticizmust átveszi minden prófétáló kenetességével, s megfejelve újabb szózatokkal, valami ellentmondó bölcseletté gyúrja. Állandóan szólogatja a Holnapot, mely szebb lesz, mint a Ma vagy a rút Tegnap. Az a huszonnégy óra, mely az időhatárok között elmúlik, döntő. A nagybetűs szavak titkos jelképek gyanánt szakadatlanul ismétlődnek verseiben. Nemegyszer ezt olvassuk: Mák, ami nem az ismert növény, hanem a „ma” többes száma, s egy ízben ezt is olvassuk: „életemnek csak mája fázik”, ami nem az ismert epeválasztó szerv, hanem a „ma” egyes száma. Úgy látszik, hisz abban, hogy a Ma, mely tegnap még dicső Holnap volt, és holnap már rút Tegnap lesz, nem hasonlít lényegében minden siralmas naphoz, mely a világ teremtése óta lepergett a boldogtalan, szenvedésre és halálra rendelt emberiség fölött, s abban is hisz, hogy évezredek lesújtó tapasztalata egyszerre semmivé válik. Tehát ha nem is huszonnégy óra, de kétszáznegyven nap vagy kétezernégyszáz esztendő meghozhatja a végleges, örvendetes megoldást. Pesszimizmusa ennélfogva nem mély, csak külsőleges. Alapjában egy felületes, könnyen hivő optimizmus lakozik benne.
Lehet, latin műveltségem és hajlandóságom tesz képtelenné arra, hogy bármely ilyen mítoszt, bármely ilyen bölcseletet elfogadjak. Szeretem az élet tragikumát színről színre, a maga nyerseségében, a legnagyobb fényben szemlélni. Logikai ellentmondásai talán ezért bántanak. Tudom, egy költőtől nem szabad betű szerint való logikát követelni. Végre ő nem az értelemre, hanem az érzésre föllebbez. Világnézete azonban annyira sérti értelmemet, hogy érezni is képtelen vagyok vele. Hangja nem oly meggyőző, hogy bírálatomat el tudná némítani. E messianizmus által elveszti az idegrendszeremmel való kapcsolódást. Nem meri tudomásul venni a könyörtelen, pogány természetet, melyben sokkal több rejtély van és rémület, mint efféle kölcsönkért kabbalisztikus építményben. Ez eltakarja előle azt, ami igazán fontos, létünk változhatatlan siralmát, s kisebb dolgok felé irányítja figyelmét.
Ő maga is „küldetést” érez, mégpedig többfélét. Az első körülbelül az, hogy ennek a földnek a Messiása legyen. Hogy miből áll az ilyenfajta küldetés, nem tudjuk. Gyakran halljuk, hogy „harcol”, és fajtáját ostorozza a jövő felé. A beállítás kissé az irodalomtörténeti könyvek mintáira emlékeztet. Hiszen a politika manapság midenütt mesterség lett és tudomány. Éppen ezért a politikai költészet pusztulóban is van. Egykor, mikor az élet még nem hasadt rétegekre a munkafelosztás elve szerint, a társadalmak régi szervezetlenségében, mikor a sajtó, vezércikk, kortesbeszéd, parlament nem szippantotta el minden mondanivalóját, még lehetett tárgya és értelme. Türteiosz, aki egy kezdetleges ókori társadalomban „lanttal kezében buzdítja a csatát”, azért megrázó, azért nem nevetséges, mert van reménye arra, hogy szavának közvetlen hatása is lesz. A modern költőnek alig. Vajmi kevéssé valószínű, hogy egy költő, a jelenkor reklámparkjai, kormányrendszerei közepette mindaddig követeli verseiben az általános, egyenlő, községekre is kiterjedő, titkos választójogot, a hadikölcsönök valorizációját, a munkáskórházakat és napközi otthonokat, míg azokat meg is adják. Aki komolyen és őszintén ilyen hivatást érez magában, az helyesebben teszi, ha hatásosabb eszközökhöz folyamodik. Mint képviselő vagy utcai agitátor inkább előmozdíthatja célját. A költő a kifejezés művésze. Hivatása az, hogy a benne alaktalanul forrongó természeti erőket, melyeket értelemmel nem lehet megközelíteni, érzékletesen megformálja, mintegy létezőt teremtve a megfoghatatlanból, s ezzel a roppant munkával véget is ér hivatása. Ha politikai költészetre vetemedik, két veszedelem fenyegeti. Vagy néven nevezi, hogy mit akar, s akkor tartalmas, de művészileg lapos és unalmas. Vagy pedig csak céloz erre, messziről, tétován, s akkor pufogóvá, fráziscséplővé, jelszavassá válik, afféle dörgedelmes néptribunná.
Ady - ez tagadhatatlan - elsősorban mint politikai költő híres, emlegetett. Művészi szempontból itt támadható legerősebben. Az írástudatlanok, akik egy költőt mindig az életkörülményei s a témái szerint ítélnek meg, nem pedig a belső mivolta, vagyis a művészete, a formája alapján, szeretik Petőfivel együtt emlegetni, melléje, sőt sokszor magasan föléje helyezni. Ady nem bírja ki az összehasonlítást ezzel az isteni zsenikölyökkel, aki a világirodalom legáradóbb, legtermészetesebb, leggazdagabb, legrokonszenvesebb, legösztönösebb, legfrissebb, legcsodásabb lírai lángelméje. Petőfi huszonöt éves korában hal meg, s akkor be is fejezi megmagyarázhatatlan, őseredetiségéből táplálkozó fejlődését. Ady ebben a korában még kortársainak zsúrversikéit utánozza. Petőfi magába öleli az egész életet, minden nagyságot és kicsiséget, minden tragikumot és komikumot, aminthogy ez a kettő soha sincs külön-külön, hanem együtt, örökös kölcsönhatásban. Ady attól kezdve, hogy párizsi tartózkodása alatt megleli hangját, a politikai küldetés és halál pózában áll, anélkül hogy kimozdulna belőle. Petőfi a legmélyebb értelemben humoros is. Ady humortalan, száraz és izzó. Petőfi ragyogó megfigyelő, éles elme, a valóság érzékletes művésze, alakjai lélegzenek, tájképei élnek, még prózája is folyékony. Ady prózája csak a hírlapi vitában melegszik föl, különben csikorgó, kurta lélegzetű, emberei papirosfigurák. Petőfi tanult fő, literátus, a betű tisztelője, Shakespeare ihletes fordítója. Adynak a francia szellem a pórusáig se hat, műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi. Petőfi, aki sohase látta a tengert, és Ausztrián kívül nem járt külföldön, világvárosi jelenség. Ady, minden Párizs-rajongása ellenére, nem az. Petőfi nyugat-európai formában fejezi ki, hogy magyar. Ady melldöngető, magyarkodó formában fejezi ki, hogy nyugat-európai. Petőfi bátor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngúnyoló, egy élő, szeszélyes, örökké változó ember. Ady mindig csak a szomorú Vátesz. Petőfi egyszerűen a nép fia, tőrőlmetszett demokrata, senki más. Ady szintén demokrata, de túlontúl sokat emlegeti, hogy úr is, Ond vezér ivadéka. Petőfi forró egyéniségében minden ellentét, minden ellentmondás szervessé olvad. Adynál néha csodálkozom, hogy a dekadens énekes Esze Tamás és Tyukodi pajtás kuruc „komája” is. Petőfi hazafisága a földé, a gyermeki, ősi kegyeleté, egy néppé tágult családé, az ösztöné. Ady egy tudományos értelmi tételre esküszik, az ő „szent jásziság”-ára. Petőfi forradalmi heve, az úri renddel való vagdalkozása, királygyűlölete, fennkölt világpolgársága az őszinteség elsöprő erejével hat, mert mögötte egy gyermeklelket érzünk, a hit ércfedezetét.
Csak egyetlen dolog indokolja és fogadtatja el a politikai költészetet: a teljes elfogultság. Az az elfogultság, amely nem tekint sem jobbra, sem balra, hanem vakon hisz abban, amit hirdet, végletek közt hánykolódik, nem bánva, hogy fölszakad belőle a természet minden sara, önzés, gyűlölet, harag. Efféle kitárulás megrázó, mert emberi és szép is lehet, mert a költőnek művészi lendületet, teremtő erőt adhat a dühe.
Adynál ezt ritkán tapasztaljuk. Politikai verseit többnyire megrendelésre írta a napilapok tárcarovatába, vagy a Galilei-kör március 15-i ünnepére, mintegy versenyezve Ábrányi Emillel, aki ezen a napon csengőbb rímekben és ötletesebb formában a másik, jobboldali tábort szolgálta ki. Ezek a versei nagyhangúak, döcögősek, fáradtak. Olyan általánosságokon nyargal, melyeket egy névtelen vezércikkíró is átallana vállalni. Emellett kétkedő. Vajon hogy gyúljak lángra ezeknél a formában is ósdi rigmusoknál, melyekben a szavak kacér magakelletéssel handabandáznak, mikor csak így biztatja ifjú társait:
Indultok? jó, ideje már bizony,
(Tartok veletek, váltig, holtig, persze)
Bizom egy kicsit és mégse bizom.
(Levél ifjú társakhoz)
Máskor ilyen suta:
Igaz álom a merész álom,
Hol megnő az álom mezője
S ahol minden ember, ki igaz,
Másiknak dacos szeretője
S ahova majd vérhajók visznek.
(Igaz, uccai álmok)
Ez az erőteljesebbek közül való:
Minden a Sorsé, szeressétek
Öt is, a vad, geszti bolondot,
A gyújtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje,
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.
(Rohanunk a forradalomba)
(...)
Mindenesetre súlyos vád egy költő ellen, ha valaki azt állítja róla, hogy nincs benne ízlés. Adynak, különösen a kezdő korszakában, gyakran vannak ihletes pillanatai, amikor az alvajáró ösztönével biztosan leli meg a hangját, s diadalmasan végigénekli nótáját. Művészi ízlése rendes körülmények között ki-kihagy. Ekkor riadtan, észbe kap. Leplezni próbálja pőreségét. Valami kacskaringós, agyafúrt, elkényszeredett stílust húz magára, mely alól mindinkább kikandikál ízléshiánya. Mindenáron eredeti akar lenni. Ez a vágy az eredetiség halála. Fél az egyszerűségtől. Attól tart, hogy ezzel üressé válik. Az egyszerűség valóban csak akkor tartalmas, ha mögötte van is valami. Ehhez igazság kell és alázat. Verseit egy költőprimadonna világbolondító mozdulatával „küldi” - nem „ajánlja” híveinek. Egyik ajánlás szóról szóra így hangzik: „Lesznai Annának, ennek a nagyszerű nőnek, de sokkal inkább valakinek és nőnél különb nagyszerű embernek kezébe helyezem e verseket, melyek egy vagy több fiatal nőhöz búgnak, epekednek, de vétkesek, tehát egy korrekt Lesznai Anna védelmére bizony rászorulnak, s ez így van jól.” Nehezebb volna egyetlen mondatban több ízetlenséget összehordani. Ilyen részletek után lesütjük szemünket, elpirulunk s igyekszünk másra gondolni.
Minden költőben van egy modor, melyet magára öltött. Voltaképp ez a modor a lényege, az értéke. Természetes költő nincsen. A természetes költő az, aki nem ír. Az, aki ír, szükségszerűen alakoskodik, egyéniségét vetíti ki, redőzi előttünk, azokat az érzéseit ismételgeti, melyek parancsoló rögeszmékként kísértik, azokat a szavait visszhangozza, melyek meghatározzák őt, maga és mások előtt. Shakespeare modora is áttetsző. Előre lehet sejteni, hogy mit fog művelni: most muzsikál a szerelemről, most mély lélegzetet vesz, és egy briliáns hasonlatot vág ki a holdról, most elsiratja a bukó hőst, majdnem mindig ugyanazzal az ütemmel, ugyanazzal a szócsoporttal. A nagy költőknél ez a modor jóízű. Egyenesen várjuk a dallamokat, a betéteket, a zeneszólamokat, és mikor visszatérnek, mindig meglepnek, mindig fölfrissülünk általuk. Adynál ez a modor rosszízű. Rettegünk attól, hogy visszatérnek kedvelt lemezei. Zörögve jönnek elénk: a Mák, a Holnap, a Tegnapok, a szent Élet, a nagy Élet, a véres Élet, a bús Élet, az életes Élet, a Harcok és Hullások, a Bizonyok és Háthák, az új Krisztusok s a régi Krisztusok is. Ez már nem modor, hanem - érzés és gondolat híján - modorosság.
Amint vallja, az életben kettő érdekelte igazán: „Csupán Politika és Szerelem.” Szerelmi költeményeinek zöme beállított. Az Új versek elé ezt az ajánlást írta: „Ezek a versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket. Én el szoktam pusztítani verseimet, fogyó életem növő lázában, mély viharzásban, a poklok tüzében. Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni, és átnyújtom őket Léda asszonynak.”
Egy kissé vidékies trubadúr hangja ez. Ebben az édeskés lovagi formában udvarol, intézi szakadatlan vallomásait a nőkhöz. Mindegyik ilyen szerelmes versének legmegfelelőbb címe ez lehetne: „Hozzá”. Megverseli az ideálok haját, fehér vállát, kék vagy barna szemét. Rendszerint keresztnevüket is szerepelteti, mert az ideált valahogy meg kell szólítani. Érzelmesnek ritkán érzelmes. Annál gyakrabban érzelgős.
Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.
(Szerelem és ravatal)
Ennek az avult romantikának olykor maga is érzi a komikumát. Ezért ellensúlyozni igyekszik a túlontúl édeset. A nők: kis senkik és éhes csukák. Egy zsurnaliszta fölényével szól róluk:
Úgy kellenek a meghagyásaid,
Mert megint bűnbe estem,
S kérdem: szeretek, ím, egy új leányt,
Szeressem, ne szeressem?
(Kérdés kék szemekhöz)
(...)
Egy kritikus ezt írta róla: „a magyar nyelv sohase hallott zenéjét szólaltatta meg”. Fölháborodva kérdezem, hogy ezt a megállapítást, melyet Vörösmarty wagneri zenekara, Petőfi harsonája, Arany andalító mélyhegedűje után tett, vajon erre is vonatkoztatta-e, erre a süket citerára, erre a nyafogó csimpolyára? Kötetei hemzsegnek ilyesmiktől:
Jaj, be szép, hogy vagyok,
Jaj, be szép, hogy vagynak,
Jaj, be szép, hogy minden Való szép,
Jaj, be szép a Szép.
(Szép a Szép)
Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem az a baja, hogy „érthetetlen”. Az a baja, hogy érthető. Gondolják meg, hogy ezrével és ezrével vannak lelkes gyerkőcök, akik önöknek, komoly felnőtt férfiaknak tanúbizonyságára elhitték, hogy remekírójuknak minden igéje a legnagyobb mélység és a legmagasabb művészet, s amikor az iskolapad alatt láztól zöld arccal és piros füllel olvasnak ilyen klapanciákat, akkor úgy tekintenek rájuk, mint egy oromra, melyet egykor nekik is el kell érniök. Emlékezzenek vissza, hogy amikor a külföld többszörös kísérletezés után jóakaratú vállvonogatással fogadta verseit, akkor önök azt mondották, hogy „ezt a sohase hallott zenét nem lehet semmiféle más nyelvre átültetni”. Hát itt az eredeti. Legyen vége ennek a hazugságnak, ennek az áprilisjáratásnak. Legalább én mindaddig, míg meg tudom különböztetni a merészséget az ízléstelenségtől, az erőt a nagyhangúságtól, a rejtett, nemes célzást, a gondolatok titáni ugrándozását a tartalmatlanságtól, ellenszegülök ennek a léha divatnak.
Hallom a vádat, hogy kipécézett idézetekkel bármely költőóriást meg lehet semmisíteni. Hajlandó vagyok a kétkedőket több óráig hasonló idézetekkel szórakoztatni. Most pedig azt az ellenvetést hallom, hogy a részletek nem számítanak, csak az egész, s egy igazi zseni nem is törődhet a szókkal, mint holmi szóbogarász. Kérdezem: mivel törődik az az igazi zseni, aki véletlenül ír is, ha nem a szókkal? Talán a lombfűrészeléssel? Vagy a lóidomítással? Vagy talán az Élettel, a nagy, véres Élettel, melyről sohase tudni, hogy zenés kávéház-e vagy szerkesztőség? Az írástudatlanok eddig mindig azzal állottak elő, hogy csak az élet fontos, az élmény. De miben van az író élete, élménye, aki egy papírlaphoz szögezte magát, ha nem a betűiben? Mi ad fogalmat életéről, élménye izzásáról, ha nem a betűi? Nincs-e minden teremtett embernek élete és élménye, anyja, kedvese, fájdalma és halála? Nem mindegy-e, hogy az, aki az álmatlanságról vall, tizenöt éjszaka nem aludt-e, vagy csak egy éjszaka? Mit ér az élet, az élmények száza, ezre, ha azokat nem tudja kifejezni? Hát nem a kifejezés eredetisége, ereje által magasztosodik valaki költővé?
Az, amit a garázda írástudatlanok elkövettek, bűn volt az irodalom, az ifjúság, a jóhiszemű közönség és maga Ady ellen is. Lehet, hogy ez a kritika kegyetlen. Olyan kegyetlen, mint az igazság. De ők kegyetlenebbek voltak hozzá. Olyan kegyetlenek, amilyen csak a langyos puhaság lehet. Amikor pápává emelték, s minden sorát kéjelegve szürcsölték a nagy nyilvánosság előtt, amikor a költőt kilökték az utcára, az irodalmi sehonnaiak bálványául, a „szürkék hegedősévé” tették őt, azzá, amivé nem akart lenni. Van azonban egy másik Ady is. Ez még mindig az előkelő szellemek, a szenvedő lelkek lírikusa. „Iskolát” nem teremtett. Mindez a politikai hűhó folytán került a köztudatba s néhány szajkózó könyvbe. Sok hangos híve volt, de tanítványa, követője alig, néhány korán letűnt, értéktelen epigont kivéve, aki nagybetűit, hányavetiségét majmolta. Azok, akik vele együtt jelentkeztek, a maguk útján jártak. Lendülete bátorítólag hatott egyesekre, de vezérkedése csak társadalmi jellegű volt. Az irodalmi matéria, melyet hozott, nem alkalmas a folytatásra, mások fejlesztésére. Csak jelszavai keringenek, de szavai nem váltak vérré, mint Petőfiéi vagy Aranyéi. Nyelve sokszor ízesen magyar, de szókincse nem gazdag. Azok az újítások, melyekkel kísérletezett, összetételei, elvonásai nem szerencsések, többnyire kiagyaltak, mesterkéltek. (Tavasz-várás, Csók-kunyhó, göth, hars stb.) Kevés költő hagyott maga után annyi selejtest, művészileg idétlent, és modorost. Mégis jelentős tehetség volt. Maradandót alkotott azzal a harminc-negyven versével, mely pályája szerencsés termékének tekinthető. Nem tündököl a lángész kápráztató fényével. Helye nincs is se Petőfi, se Arany, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett, csak az érdekes, csonka nagy tehetségek között. Akadhatnak olyanok, akik ezután is sokkal elnézőbben látják alakját. De lehetetlennek tartom, hogy a művészetre fogékony, tisztafejű emberek között nagy különbségek tátonganának megítélése tekintetében.
(1929)
(részletek)
(...)
Ha a századvég költőit olvassuk, észre kell vennünk, hogy a saját személyükre nézve - versben - szerények voltak. Nem támasztottak önmagukkal szemben nagy igényeket és nem igyekeztek feltűnővé tenni önmagukat. Ady éppen ellenkezőleg kezdettől fogva büszkén, nagy öntudatossággal lépett fel s önmagát állította mindennek a közepébe. Abszolút személyes lírát csinált, nem a mindenki poézisét, hanem egyetlen emberét, Ady Endréét. A hangját nem temperálta, fennhangon szólt, igenis, nem várta meg szerényen és jólnevelten, erőszakkal is magára vonta a figyelmet. Nyilván hirdette magáról, hogy újító forradalmár, hogy rombolni akar, támadni minden ellen, amit a költészetben érvényesnek tartottak, szembeállani a polgári világgal, - az ellenkezőjét csinálni annak, amit addig csináltak. Könyve tagadhatatlanul úgy hatott, mint egy provokáció.
A hangja csupa dacos ingerültség volt. Mintha szüntelen a harag állapotában lett volna s haragját kiöntené maga körül mindenkire. A könyv azóta híressé vált vezető verse válasz az ellene intézett támadásokra. Gőgösen a mellére üt, már az első sorban:
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat...
Az ősmagyarságra való nyílt célzásokkal előjogot vindikál magának a magyarságra születése szerint, üldözöttnek érzi magát, gyűlölettel fordul támadói ellen, - „tiporjatok reám durván, gazul”, - hogy a végén dacosan kiáltson fel:
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar...
Góg és Magóg, az énekes Vazul, Pusztaszer - történelmi szimbolumok, mintegy ellenséges történelmi hatalmakat idéznek, de a költő egyúttal hozzá is köti magát velük a magyarsághoz és megpendül benne a gőgös önérzet: külömb magyarnak érzi magát minden körülötte élő magyarnál. És ez az egész lírai magatartására jellemző vers mindjárt arra kényszerít, hogy az olvasó más asszociációk szerint gondolkozzék, mint ahogy a magyar vers megszoktatta. Nincs benne árnyéka sem azoknak a meghitt képeknek és vonatkozásoknak, melyeket a magyar líra oly rég variált s a melyeket oly könnyű volt olvasni, szinte oda se kellett gondolni. A költő már az első lapon bejelenti, hogy nem keresi az olvasók kedvét, követeli, mint valami neki járó tributumot, a figyelmet és elismerést. Ki lehet magyarázni ebből a kis versből egész attitude-jét a magyar világgal szemben s legmagasabbra törő igényét önmagával szemben. Úgy lép fel, mint valaki, aki természeténél fogva nagy költő. Mintegy rádupláz erre az önérzetes hangra a kötet utolsó verse (Uj vizeken járok) - ebben a „holnapra” való jogát jelenti be s mintegy megmondja jövő költői programját:
Nem kellenek a megálmodott álmok.
Uj kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Repülj hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok,
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek, vagy a korcsoma gőze:
Repülj hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
Ezekben a sorokban nemcsak az van benne, hogy mit tart magáról, hanem az is, mit tart másokról, akik a „szürkék hegedősei” - az önigazolás egyúttal támadás is. Ez a valódi Ady-módszer: támadóan védekezni. S ez a támadó hang végigvonul az egész köteten. Soha még költő - Petőfi sem - foglalkozott annyit önmagával. Minden szava egyenesen önmagára van vonatkoztatva s minden verse személyes, nincs számára általános érzés, csak a maga érzése, az egész világ mintha csak arra való volna, hogy képeket szolgáltasson neki és reagáljon reá. Nem a mindenki világában mozgunk, hanem az Ady világában. S minden vers egy konkrétumhoz fűződik, egy élményhez, szerelme egy jelenetéhez, valaki egy szavához, egy úti benyomáshoz, egy ellene intézett támadáshoz. Mindegyik olyan, mint egy friss sebből kibuggyanó vércsepp. A bánata sem az a névtelen bánat, állandó attitude-je a XIX. századi költőknek. Neki konkrét bánatai vannak, a szerelem egy-egy keserű órája, egy gondolat, amely a szerelmi mámor közben kapaszkodott bele, egy sérelem, valakitől, vagy valamitől való elszakadás. A neuraszténiája is más, mint az előtte járt költőké, az idegeknek állandó feszültsége, amely ingerült és ingerlékeny állapotot idéz elő, nyugtalanító bizonytalanság-érzés, amely nem engedi sehol, semmiben megnyugodni, nem engedi élvezni az élet egyetlen derűs pillanatát. A betegség ott van mögötte mindig mint sötét gond, soha nem szól magáról mint egészségesről, soha nem látjuk nyugalmi állapotban, nincs egy vidám mosolya, ha elmosolyodik is, ez mindig vagy fájdalmas, vagy irónikus mosoly.
A szerelme minden, csak nem idilli. Amit a szerelemmel asszociál, az valósággal riasztó volt az akkori magyar világban. A szerelmi életre vonatkozó lélektani és fiziológiai ismeretek akkor még nem voltak annyira elterjedve, mint manapság. Az emberek elfogadták a szerelemnek azt az ősi elgondolását, amit a költők nemzedékek nemzedékein át plántáltak tovább, nem tartották szükségesnek az emberi élet e nagy rejtelmét felfedezni. Fizikai részét befedték a diszkréció képmutató fátyolával, érzelmi részére megtartották az ősi frazeológiát s így a szerelem valami egyszerű, ártalmatlan dolognak tűnt fel, amivel nem érdemes sokat foglalkozni, legfeljebb a költők ábrándoznak róla. Nem törődtek azzal, ami életük egyik legnagyobb dolga volt, nem vették észre, nem is akarták észrevenni bonyolultságát, azt a sok mindenféle élettényezőt, ami mind belejátszik. Röviden szólva, a háború előtti magyar embereknek nem volt szexuális műveltségük.
Ady szerelmével, ahogy verseiben megjelent, nem a boldogság, a beteljesülés, az intimitás képzetei voltak rokonságban, hanem a nyugtalan örök szomjazás, a soha be nem teljesülés, a mámoros exaltáció. A szerelemnek szomszédos képzete a halál, kín és gyűlölet; viziói: félig csókolt csókok, szerelmi máglya, a vár fehér asszonya, a beszennyezett nő, tüzes sajgó seb, a szirttetőn meredten álló szerelmesek és más hasonlók. Különös világ ez, minden fel van benne nagyítva, az idegek pattanásig feszült állapota elváltoztatja a dolgok arányait, minden vizióvá lesz és minden, különösen a szerelem minden mozzanata, tragikus színt kap, zord komorság és valami kegyetlen vonás torzítja el a költő arcát. Mintha önkínzó örömet szerezne neki az ijesztő képek felidézése s mintha a szerelmesek mögött mindig ott állna a halál. Örök viaskodás ez a szerelemmel, a nővel, a teljes egyesülés soha be nem teljesülő vágya, a nemek kettészakadásának örök tragédiája. Érezni benne az érzékek csillapíthatatlan szomjúságát, a rájuk mért korlátok szüntelen döngetését, a nagy kielégületlenséget, a zsarnoki vágyat, az élet csúcsaira gyötrődve kapaszkodó ember minduntalan visszahullását.
(...)
Ez a radikális csoport lelkes örömmel ölelte karjaiba Adyt, aki szívesen fogadta hódolatát, nemcsak a politikai irányvonal közösségénél fogva, hanem azért is, mert szükségét érezte, hogy politikailag valahová tartozzék s legyenek, akikre támaszkodni tud. Személyileg keveset érintkezett velük, leginkább csak Jászival, akiről mindig tisztelettel és megbecsüléssel nyilatkozott s mikor a radikálisok párttá szerveződtek, engedte, hogy őt a párt ornamentikájának legszembetűnőbb helyére állítsák, de a pártéletben nem vett részt. Erre az emberektől idegenkedő természeténél és életmódjánál fogva nem is volt alkalmas. Volt ugyan idő, amikor képviselői mandátumról ábrándozott, de ezt maga se vette egész komolyan.
Egy dologban eltért a radikálisoktól, akik a nagy átalakulást demokratikus, parlamenti úton képzelték el. Ő kezdettől fogva a forradalomban látta az egyedüli megváltást. Ebben alighanem Petőfi szuggesztiója alatt állott, aki legnagyobb hatással volt attitude-jére. De míg Petőfi forradalma politikai forradalom volt, ő a társadalmi forradalom panaceájában hitt. Első szoros értelemben politikai verse, a Fölszállott a páva szókimondóan forradalmi vers, a vármegyék „nemzeti ellenállása” sugallta.
A forradalmi gondolat hozta az egyetlen forradalmi célú párt, a szociáldemokraták közelébe, akiknek főleg tollforgató fiatalsága tüntető örömmel fogadta közeledését. Az öregebbek hűvösebbek voltak iránta, nem bíztak szocializmusában s a reprezentáns szocialista költő, Csizmadia Sándor egyenesen megtámadta. Arról természetesen szó sem lehet, hogy tudományosan megalapozott világnézet, a marxista eszmemenet tanulmányozása vezette volna Adyt az ipari munkásság pártja felé. Erről nem volt több ismerete, mint akármely ujságolvaó művelt embernek. A radikálisságot azonban akkor csak egy vékony vonal választotta el a szocializmustól, a párt főembereinek jórésze tulajdonképpen csak elhelyezkedése révén volt polgári, világfelfogása szerint a szocialistákhoz tartozott. Ady az uralkodó rétegek és szerveik elleni harc és a forradalmi gondolat révén érzett a szocializmussal lelki kapcsolatot, amely később lassanként meglazult, de teljesen meg nem szakadt. Az egész magyar világgal állott szemben, szükségét érezte annak a hátvédnek, melyet a szocialista tömegek nyújtottak neki. Viszont a szocialistáknak fontos volt, propagandájuk szempontjából Ady növekvő prestige-e. Rámutathattak: ime van nagy költőnk is! Ady azonban sohase csak a munkásságot látta szeme előtt, neki az egész magyarság fájt, az egész magyar jövő rémképei gyötörték: politikai magatartásának csak egy része volt akár a radikálizmus, akár a szociáldemokrácia.
Mind a kettő egyforma gyűlöletes volt az egész középosztály szemében. Az akkori magyar emberek átlaga még kevesebbet tudott a szociológiáról és a szocializmusról, mint a mai, valami bęte noire-t láttak mindkettőben, összeesküvésfélét a nemzeti érdek ellen, a nemzetköziséget nemzetellenességre magyarázta félre a sajtójuk s még közszájon forgott Bartha Miklós szállóigéje: hazátlan bitangok. A virulenciája teljességében lévő sovinizmus a maga természetében rejlő türelmetlenséggel ontotta ki rájuk dühét s ebben a hangulatban a politikai vita a sajtóban kölcsönös becsmérléssé fajult. Ady népszerűtlenségét csak annál jobban növelte a szocialistákkal való barátsága. Érthetetlennek, vagy csak alantas érdekekkel magyarázhatónak találták, hogy egy magyar nemes ember, kálvinista ősök ivadéka ennyire eltévelyedett.
(...)
A „nagy” vers a Vér és arany idejében, az a mű, amely egyetlen kompozicióban összefoglalja egész eddigi életét, mindazt, amit érzett és gondolt, amivel harcolt, amit szeretett és gyűlölt, amire vágyott és amiről lemondott, lényének minden titkát - Az ős Kaján.
Vizió ez is, mint minden Ady-vers. Egy misztikus, csak sejtett, vagy talán csak álmodott alak itatja a költőt: nagy magyar ivások képzetei rajzanak fel, mikor a cimborák borral vívják a hajnalig tartó nagy csatát, aki közülük a vezér, az kényszeríti tovább inni a lerogyásig a többit, fülükbe nótázva, a pohár egyre bujdosik a borral áztatott asztalon. Vidéki magyar emberek ismerős képe ez, amint meglebben, az arcába csap az embernek a borszag. Ki ez az ős Kaján? Inkább ne kérdezzük, ne keressük szemmel látható alakját, ne akarjunk belőle allegóriát csinálni. Démon ő, minden romlásnak démona, lázálomban fogant alak, a bíborba öltöztetett rossz, az emberi léleknek az a visszája, amely miatt vergődik, elbukik, lehull az asztal alá, az élet poklába. Keletről jön, mint minden démon, de itt különös hangsúlyozása van annak, hogy Keletről: magyar démon ez. Az ember viaskodik vele a szabadulásért, de hasztalan, a démon az erősebb, ő az úr, „apám, császárom, istenem”. S a költő könyörög neki:
Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.
Könyörögve sorolja el bánatait, örömtelenségét, kiábrándultságát, magyar kicsiség-érzését, anyját, Lédát, költő-voltát s mikor végres ős Kaján otthagyja,
... feszülettel, tört pohárral,
Hűlt testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
Az ős Kaján mithikus köd-alakjába van kivetítve mindaz, ami Adyban rontás volt, azok a szörnyű romboló erők, amelyek lelke mélyében láncra verve, de hatalmukat mindig éreztetve rejtőznek. Énjének árnyéka ez, ami a Bűn felé sodorja. Amit verseiben külön-külön elmondott, azt rövid, jelzés-szerű mondatokban itt mintegy költői curriculum vitaeban, egész valójával való leszámolásban mondja el - teljesen feltárja magát néhány strófában.
Realitás és vizionárus álom ölelkezik a sorokban: egyes pillanatokban, mintha tisztán, lerajzolhatóan látnók az ős Kaján alakját, de amint el akarjuk fogni, elvész az álomködben. A korcsma-ablakon át kilátni az életre, a valóságra:
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon -
s a realitás, amely beletódul az álomszerű jelenetbe, csak fokozza a sejtelmes homály-érzést, mint a ködben kigyulladó lámpafény. Valóság és képzelődés folyton vibráló játéka ijedt sejtéseket kelt, az egésznek roppant varázsa éppen abban van, hogy nem látjuk tisztán, csak úgy, mintha félhomályos szobában néznénk. A sorok közül görcsös sírás hangzik ki, kifejezhetetlen élet-fájdalom, a veszendő ember hörgő segélykiáltása, szörnyű bűntudat, a pusztulás rettegése. A szaggatott mondatokban - a legtöbb mondat egy-egy sor - a gondolatok egymáshoz sorakoznak, látszólag lazán és nagy távolságokat átugorva - érezni a lelkiállapot végső lefokozottságát, az ötsoros strófák tompa rímtelenségébe úgy csap bele az utolsó sornak a másodikkal összecsengő ríme, mint egy minduntalan ismétlődő óra-kondulás.
Ez a vers, pályájának egyik legnagyszerűbb alkotása, sok bosszúságot szerzett Adynak. Ez a sora: „Mit ér az ember, ha magyar” - szállóigévé vált, melyet sokfélekép variáltak, de mindig ellenségesen. Mintegy jelszava lett azoknak a támadásoknak, amelyek a költő magyar érzését vonták kétségbe. A magyar hiúság érezte magát sértve általa. Nem voltak hozzászokva, hogy költő másképpen írjon a magyarról, mint az öntetszelgő tömjénezés hangján. Pedig Adynak ez a sora azt a fájdalmat fejezi ki, amelyet a kicsiny, szegény nemzet fia érez a nagy vezető nemzetek gazdag életének, aránytalnaul szélesebb lehetőségeinek láttára. Magyarázatul oda kell vonni a Duna vallomása keserű strófáját, amelyekben ez a fájdalom téma szerint van kimondva:
... Boldog népet itt sohse látott.
A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Bismarck mondása: nem tud elképzelni nagyobb szerencsétlenséget, mint kis nemzet fiának születni. Ezt a szerencsétlenséget érezte Ady gyötrő fájdalommal.
Jászai Mari Az ős Kajánt az antialkoholista egyesületben mint alkoholellenes propaganda-verset szavalta, ami még jobban bosszantotta Adyt. Fájt neki, hogy a nemzet első művésznője ennyire félreérti s az ős Kaján démoni viziójában nem lát mást, mint az alkohol csábításának allegóriáját.
(...)
(1934)
(részletek)
Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, olyannyira, hogy ha a régi egyéniségtisztelő iskola hívei lennénk, Ady Endre koráról kellene beszélni. Adyban volt valami prófetikus, volt benne valami a „jelből, amelynek ellentmondatik”. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. Olyan volt Ady, mint a kő Jókai regényében, mely belehull az olvadt kristály tavába, és egyszerre bazaltoszlopok sorakoznak égfelé. Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy kontra Ady-állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki. A pro-Ady táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet - itt volt a harc, amiért harcolni lehetett. A nemzedék többi íróját is Ady Endre magyarázza meg - nem mintha Ady hatása nagyobb kortársaira jelentékeny lett volna, hanem, mert nem lettek volna azok, akik, Ady Endre aurája nélkül, az Ady körüli harcok, az Ady által megindított nagy áttörés, az Ady mögé csoportosuló társadalom lendülete nélkül.
(...)
Szülőföldje, melyet haláláig szívében hordott, szintén átmeneti terület a „vén Szilágyság” az egykori Partium része, évszázadokon át beékelve török és magyar, erdélyi és magyarországi magyar közé. Örökölte a táj, az országrész tradícióit: Kelet-Magyarország nagyobb Európa-közelségét, amit politikai, nevelési és felekezeti hagyományok fenntartottak a reformáció ideje óta - és Kelet-Magyarország nagyobb Kelet-közelségét: ősei nem keveredtek vér szerint germán és szláv fajtákkal, mint a dunántúli és északi magyarok. Emberföldrajzi hovatartozásában is átmeneti ember volt, két kultúra ütközője, Kelet és Nyugat olyan intezitással találkozott benne, mint talán csak az oroszokban.
Hídszerű Ady vallása is, a magyar kálvinizmus. A kálvinizmus, az alapvonásokat megőrizve, mindig változik, fejlődik, idomul, és ezer árnyalata még mindig kálvinizmus marad. Csak a kálvinizmus belső rugalmassága, egyéniségtisztelete termelhette ki az Isten-kereső Adyt, azt az Adyt, aki világnézeti forradalmat idézett fel. Ha katolikus ember került azoknak az áramlatoknak a sodrába, amelyek Adyt ragadták Isten-kereső útjain, kénytelen volt katolicizmusától elszakadni - de Ady a legnagyobb istentávolság korszakaiban is megmaradhaatott hű kálvinistának, mindig úgy foghatta fel magát, mint a kálvinizmus egy újabb fázisának megvalósítóját, mindig elmondhatta magáról őszintén:
Protestáns harcos vérmezőn
Lelkem a kor Gusztáv-Adolfja.
(...)
Az Új Versek és a közvetlen utána megjelent Vér és Arany indítják meg Ady romantikus korszakát. Ady, aki a magyar irodalom legtudatosabb költője volt, köteteinek a címét nem ötletszerűen, nem a jóhangzás szerint választotta, hanem a cím is éppoly tervszerűen hozzátartozott az önkifejezés funkciójához, mint a ciklusokra való beosztás. Legtöbb címe csodálatos rálátás, az egész kötet hangulatát és Ady akkori korszakának az alaptónusát kifejezi.
Első korszaka „vér és arany”. Tárgyban uralkodik Ady legmerészebb tematikus újítása, a szerelem testi oldalának és általában a modern élet anyagi részének, a pénzgondoknak, a prózának költészetté tétele - formában pedig az erős, rikító színek, a vér és arany. A versek a maximális átütőerő elve szerint komponálódnak: általában igen rövidek a sorok és a mondatok is, és ebbe a tömör építménybe annyi szokatlanság, új szó, új kép van elhelyezve, amennyit csak megbír a vers. A legtöbb vers magját egy-egy kép alkotja, egy verssé nőtt hasonlat, amint a versek címe is mutatja. Midász király sarja, Búgnak a tárnák, Vörös szekér a tengeren stb. - vagy pedig egy fel nem oldható mitikus szimbólum: Harc a Nagyúrral, Az ős Kaján, A vár fehér asszonya. Mítoszalkotó fantáziája ebben az időben még teljes, töretlen. Minden nagy probléma megleli a maga vízióját, a maga kísértetét vagy szörnyetegét, mely oly igazul hat, mint hogyha évszázadok óta élne már a nép képzeletében, mint a hétfejű sárkány. Az ember kénytelen azt gondolni, hogy Ady a magyarság kollektív tudatalattijából merített, és kimondta azokat a mítoszokat, melyek szótlanul kísértettek évezrede már, a nem létező magyar mitológiát.
Ady első korszakának a stílusát a későbbitől az különbözteti meg, hogy itt-ott, rejtve-lopva, olyankor, mikor az ember legkevésbé sincs felkészülve ellene, szentimentális formulák vannak elhelyezve a verseibe, gondosan eltakart vermek, melyekbe a gyanútlan olvasó belehull, és meghatódik. Ekkor Ady még nem tudott teljesen lemondani arról, hogy „költői” legyen a szó régi, holdvilágos értelmében. Tartani kell tőle, hogy ezek a szentimentális formulák nagymértékben hozzájárultak Ady sikeréhez, mint Wagner népszerűségéhez azok a részletek, melyeket az olasz iskolának tett koncesszióképpen szerzett. Mondják, hogy mikor Ignotus elolvasta az Egyedül a tengerrel c. verset, elragadtatottan kiáltott fel: „Ez a vers, amit Farkas Imre egész életében szeretett volna megírni!”
(...)
A magunk szerelme és a Ki látott engem magaslatán születik meg a késői Ady hangja. A rövid mondatokat hosszú, bonyolult, egész strófákon átkígyózó mondatok váltják fel. A gondolat, amely itt kifejezésért küzd, mélyről jött és komplikált, nem férne el plasztikus képekben és rövid mondatokban. Elmarad minden lágyság, minden poentírozás és minden szép latinos-franciás hang. A biblia és a XVI. századi kálvinista költészet az egyetlen irodalmi hatás, ami megmarad. A késői Ady stílusa komor és fenséges, mint Miltoné, mintha a zsoltáros századok küzdelme újulna ki, és nyom nélkül vonultak volna el a kisszerű, racionalista és érzelmes századok.
Ez a stílusa a késői Ady két kötetének, a Halottak élén-nek és a posztumusz Utolsó hajók kötetnek. A világháború kitörése kiváltja a testileg-lelkileg összetört Adyból azt a nagy fordulatot, ami minden nagy alkotó életében bekövetkezik, a fausti megoldást: a hazatalálást a kollektívumhoz. Önszerelme a magyarságra hulló iszonyat alatt annyira kiszélesedik, hogy önmagát szinte már el is felejti, és csak egy gyötrő fókusz marad meg a tudatban: „a fajtám sorsa”. Adynak egy pillanatig sem volt illúziója a háborúról. Nem tekintette a magyarság háborújának - a mesebeli János nekigyürkőzött, mert azt mondták neki, hogy bajban van a messzi város. Körülötte a győzelmi jelentések megtévesztő boldogságában úszott az ország, és ő Kasszandra-sorssal, nem kételkedve a végső tragédiában, lovagolt a halottak élén. A halottak és a halni készülők, a vérző magyarság volt az a kollektivitás, ahová Ady hazatalált, és amelynek szolgálatában írta utolsó és legnagyobb verseit. Ezek a versek egészen másképp voltak érthetetlenek, mint azok, amelyeket a régiek nyelvi újításuk miatt nem értettek - ezek érthetetlenek voltak, mert a költő divinációja a próféták homályosságával beszélt jövendő ismeretlen dolgokról. Utolsó korszakának versei csak a nagy összeomlás után, Ady sírja fölött nyerték el igazi értelmüket.
(...)
Talán semmiben sem volt Ady Magyarországon annyira újító és annyira európai, mint ahogy a szerelmet felfogta. Jöttéig a szerelem magyar költő számára még mindig a biedermeier hagyományok Petőfi által szentesített idillikus érzése volt. A szőke, kékszemű „kislány” meg nem kísértett tisztaságának kultusza, a reménytelen és az enyelgő szerelem rekvizítiumaival felszerelve. Csak Vajda János, akit Ady ősének vallott, ismerte a másik szerelmet.
Nyugaton a kékszemű, szőke kislány már csak az alsóbb irodalomban élt és él tovább, talán örökké. Az egykori lírai hősnő ma az amerikai filmek örök-ártatlan angyala. De a magasabb irodalomban éppen Ady korában nagy reakció állt be a szőke kislányok hegemóniája ellen. Ibsen, Hauptmann, Gorkij és főképp Strindberg egy más, ellentétes nőtípust állított be a változó irodalmi érdeklődés középpontjába: a démoni, veszedelmes, kiismerhetetlen nőt. (Ma már ez a típus még elavultabb, mint a szőke kislány.) A szerelem, mellyel a férfi e felé a nőtípus felé fordul, szintén más, mint a régi szerelem: az idilli, gyengéd és felemelő érzés helyét a vad, kegyetlen és leküzdhetetlen szenvedély foglalja el - egy új érzés, melyben ugyanannyi a gyűlölet, mint a szeretet, „Mindenki öl, aki szeret”, mondja az akkoriban legdivatosabb költő, Oscar Wilde.
A szerelem végzet. Ezt az attitűdöt Ady készen kapta az aszketikus Baudelaire-től, és csatlakozik a nyugati költők nagy táborához, kik, mint ő, a szerelemt gyógyíthatatlan betegségnek érzik, vétkes szenvedélynek, mint az ópiumot, ellene küzdeni mindhiába.
Ha összehasonlítjuk Ady szerelmes verseit pl. Petőfiével, az első, ami feltűnik, Ady verseinek komorsága. Minden nyájasság hiányzik ezekből a versekből, valami sötét, vallásias atmoszférába kerültünk, ahol véres előre-elrendelések teljesülnek. A szerelmesek sosem mosolyognak egymásra, szerelmük örök harc, „héja-nász az avaron”. Szerelem és halál megint oly közeli rokonok, mint Vörösmartynál.
Másik feltűnő nagy különbség, hogy Ady szakított a magyar költészet hagyományos szemérmességével. Előtte magyar költő nemigen írt a szerelem testi oldaláról és a vágyakról, melyek nem elégszenek meg az enyelgéssel. Ez a tartózkodás a magyar líra egyik legerősebb tradíciója, és mélyen összeforrt a magyar idealizmus természetével. Káros következménye az volt, hogy a nyomtatot szerelmi líra mellett mindig volt egy másik, kéziratban terjedő, pornografikus líra, a Vásárhelyi daloskönyv óta, és ez a hivatalos líránál sokkal olvasottabb volt. Utolsó képviselője, Réthy László, túlélte népszerűségben az Ady-kor viharait is.
Ady fejlődésének hármas ritmusát szerelmi lírájában is meg lehet találni. Első korszakában a Léda-zsoltárok a végzetes, nagy szerelem változatait hozzák. Nincs pszichológiai regény, mely teljesebben feljegyezné ezeket a változatokat, mint Ady lírája. Az egymást gyötrés boldogsága, a meddőség kínjai, az időnkénti közöny és a közönyösség fájdalma, az elvágyódás és az el nem menekülhetés, a szerelem elmúlásától való rettegés, az öregedés átka, a szerelem goethés visszaemlékezése születés-előtti dolgokra:
Valamikor lyányom voltál,
Az én biztos lyányom voltál.
Lyányom avagy feleségem?
halálvágy a szerelemben, csók az ájulásig, gyötrő önismerés: „híven sohase szerettem”, és az örök kielégületlenség Hágár-oltára - mind-mind a modern szerelem egész haláltánca benne van ezekben a versekben.
A hármas ritmus második tételét, az antitézist, a Magunk szerelme és a Ki látott engem kötet képviseli. Ady Lédát az Elbocsátó szép üzenettel (kegyetlenebb verset még Heine sem írt) kikapcsolta életéből, és felfedező útra indult. Megábrázolója lett a szerelem nélküli szerelemnek, a hazudott és felfújt érzés belső gyötrelmeinek, és annak a kicsi, de fájdalmasan igaz érzésnek, ami ott van a hazudott szerelmek alján is. Ki tudja a testet a lélektől elválasztani? - kis senkikhez, kis női csukákhoz írt verseiben a mélység, a humánum sokszor még nagyobb, mint a Léda-zsoltárokban. Mert Lédája nincs mindenkinek, de a kis senkik dicséretével Ady az egész kor szerelmi mondanivalóját fejezi ki.
A harmadik korszak az utolsó, és a posztumusz-kötetben meghozza a szintézist, a bölcsek késő derűjét, a rezignációt. A Csinszkához írt versek meghittek, bensőségesek, éjszaki-fényes boldogsággal áradók. Amint kibékült a halállal, kibékült a szerelemmel is. Most már nem végzet-küldötte harc a szerelem, hanem megbékélés, összebúvás a megindult világban, csöndes hazaérkezés.
Mi volt a démon, ami Adyt asszonytól asszonyig űzte, mikor már összetört testét alig vonszolta tovább, hogy csak a halála előtt találjon pihenésre (és akkor is csak a versekben, mert a valóságban megmaradt a réginek)? Az, hogy Ady tulajdonképpen nem tudott szeretni. Minden asszonyt szeretett - abban akit karjai közt tartott, egyúttal az emlékeit is szerette, és azt az asszonyt is, kit még nem ismert, akit várt -, de sosem szerette azt az asszonyt, akit éppen szeretett. Mindig csak önmagát szerette, asszonyokban tükröződve; az asszony szerelme is csak az önszerelem formája volt. „Nem a némbert, én magamat csókolom”, mondja. Innen az örökös kielégítetlenség, ezért Lázár a csókok lakomáján.
(1934)
(részletek)
Adyt egyre ritkában emlegetik, s akik emlegetik, egyre kevésbé ismerik. Újabb költőinken alig érezzük nyomát, a műkedvelők közül csak a tájékozatlanabbak utánozgatják. Olykor rendeznek még egy-egy Ady-estélyt, de műsor, szereplők, tolmácsolás alig öregbítik Ady dicsőségét. Akik felfedezték, hogy mindig a hatalomban ülő miniszterek a legtehetségesebbek; a költői dicsőség utcáit is élők neveire kezdik átkeresztelni; az irodalmi halhatatlanság teli van Bethlen-sétányokkal. Mint a magyar gyomor, a magyar emlékezet is tökéletesen emészt; tizenöt évvel Ady halála után alig vesszük észre, hogy élt.
Amíg ez az Ady-bessz a költő közvetlen, bénító befolyásával küszködött: érthető volt, sőt egészséges. Nagy költő nagy árnyékot vet s faiskoláknak nap kell, nem árnyék. Aki nem akart belezuhanni Ady vonzásába, menekülnie kellett tőle; természetes, hohy a legkülönbek menekültek legjobban.
(...)
* * *
Ady magára utalt költő. Mások is voltak magányosak, de magányukat a közös kultúra eszközeivel fejezték ki, hiszen semminek sem közösebb a nyelve, mint a magánynak. Ady életalakítás és kifejezés harcában volt magára utalt. Kereshetjük kapcsolatait a századvégi francia költészettel, ezek a kapcsolatok felületesek. Kortársai közt nincs senki, akihez igazi művész-rokonság fűzné; a magyar irodalomban néhány vállalt ős közt egy igazi elődje van, a magyar költőközösségből kivaduló Vajda János. A mi legnagyobb költőink számontartják európai rokonaikat s hátra vagy oldalt biztatón szorítják egymás kezét. Ady kimaradt a szorító kezeknek ebből a füzéréből, a művelődés folyamában, ahol minden folytat és folytatódik, ő egyhelyben forgó örvény.
(...)
Adyból ezt a hatalmas gondolkozói potenciát annál kevésbé lehet elsikkasztani, mert ez határozza meg lírája jellegét; nemcsak egy nagy gondolkozó lírája, hanem filozófiai jellegű líra. Ismeretes, hogy miben különböznek filozófia és tudomány. A tudomány a tapasztalatokkal foglalkozik; a filozófia a tapasztalatok előfeltételeivel: az egyiknek a megismerhető világ fontos, a másiknak, amit a lélek megismerés közben a világhoz hozzáad. Ha összehasonlítjuk Petőfit Adyval, hasonló különbséget látunk. Petőfi birodalma az élmény, Adyé az élményfele tóduló lélek. Petőfi Juliskája megölelehtő húsvér nő, Ady Lédája az ölelő behunyt szeme mögött élő nő, maga az ölelő. Mintahogy a filozófusnak a tapasztalat csak kiinduló pont, melytől befele távolodik, úgy menekül vissza Ady az élmény érzéki, szemléletes körülményeiből oda, ahol az élmények teremtődnek.
Ezért nincs Ady költészetében természet. Ha a természetből indul is ki, nem élvezi az ábrázolás lebegő pillanatát. Az Alföld, amelyen átutazik, a Kalota-folyó, amelyen tempós magyarjai átvonulnak, belezuhan a lelkébe; a kép elé ömlő lélek gomolygása a vidék; az érzékelhető természet helyét egy indulat-természet foglalja el. Ady költészetének egyetlen tája: a tulajdon lelke. Ennek a tájnak a természeti tüneményeit figyeli, az életét is szinte azért idézi fel maga körül, hogy ez a táj szemlélő szeme számára eloldja viharait és alkonyait. Ady élete egy belső teljességet szolgál; költészetét és körülményeit ugyanaz a rendező, kikerekítő elv alakítja.
Tudjuk, hogy a kor, amelyben Ady élt, a lélekkutatás kora. Freud a lélekelemzés felfedezője, néhány esztendővel idősebb nála. Bizonyos értelemben Ady is lélekelemző, szétválasztja lelke alkotó hajlamait, egy-egy motívuma: egy kielemzett indulat s versei rendjében ezekből a teremtő indulatokból állítja össze magát, bolygókból a naprendszert. De mennyire különbözik ez a lélekelemzés a Freudétől. Ő is titkokat keres, de nem az elsüllyedt, gennyedő emlékek titkait, mint a lélekelemzés, hanem az alapösztönökben kibomló titkokat, nem azt a kicsinyes, anyagias tudatalattit, amelyben a lélektan horgászgat, hanem az élet-halál közt kifeszülő lélek napi igazságai alatt lappangó igazságot - az emberi lényeg titkát s a halállal határolt emberi idő titkát.
Tudjuk, hogy köteteit ciklusokra osztotta. Ezek a ciklusok nemcsak egy kalap alá fogott versek, hanem egy indulat kényszerében írt versek, egyik a másiknak továbbvivője, kiigazítása, egyensúlyba billentője. A ciklusok segélyével Ady lírája könnyen áttekinthető. Első vállalt kötetében az Új versekben (ha A daloló Párizst elhagyom) három ciklus van: A magyar ugaron: a magyarságé; Léda asszony zsoltárai: a szerelemé; Szűz ormok vándora: az élet pátoszáé. A későbbi kötetekben ezek a ciklusok osztódnak tovább, mint egy terebélyes családfa. A magyar ugaron egyik utódága: A magyar Messiások, a Muszáj Herkules, a másik A téli Magyarország, Esze Tamás komája, harmadik Az utca éneke s A jönvedő fehérei. Léda asszony zsoltárai két ágra hasadnak: Léda ajkai közt a szerelemé, a Hágár oltára a szerelmeskedésé. Leggazdagabban oszlik a harmadik ciklus. Az élet-pátosz sarkallója a halál, láthatára: a holnap, ura: az Őskaján, nyomorúsága: a pénz, virága: a csók, hamuja a szomorúság s az ajkáról fölszivárgó „Ádám, hol vagy” az Isten. Négy kötetében rendre kibomlanak ezek a motívumok; a negyedik kötet végén bejelenti, hogy elhallgat s rá néhány hónapra megírja a Minden-titkok első verseit, hogy még egyszer seregszemlét tartson motívumain.
Címből és fölosztásból egész nyilvánvaló, hogy egy nagy összefoglaló filozófiai költeménynek szánta ezt a kötetet. A fejezet-címek: Az Isten titkai, A szerelem titkai, A szomorúság titkai, A magyarság titkai, A dicsőség titkai, Az Élet-halál titkai szinte gyermekes naivsággal vallják meg a szándékot. Ady Iliászában ez a kötet a hajók katalógusa. A ciklusok ettől a kötettől fogva állandók, már-már rovatszerűek; az utolsó évek forradalmi láza s a háború csak félelmetes, szép ráadás, hogy az embertelenségben széttekintő ember még magasabbra vesse magát minden motívumában.
Hanem amilyen könnyen tekinthető át ez a lírai székesegyház alaprajzában s körvonalaiban, olyan beláthatatlan az egyes versek utalásaiban. Ez a mű semmit sem mond ki kétszer. A folytatódó motívumok minden új kötetéből új arccal merülnek fel s minden vers új leleplezés, új állítás, vagy ahogy Ady mondaná: új titok, melynek külön nyelven, a maga számára készült kifejezés-formán át kell beszélnie. Léha beszéd azt találgatni, hogy Adyból ötven vers marad-e meg vagy öt. Egy székesegyháznak lehetnek jobban-rosszabban kifaragott szobrai; nem lehet leverni párkányaikról őket. Mindegyik mond valamit s együtt mondják ki a templomot. Minél jobban ismeri az ember Adyt, annál több tökéletlenséget talál híres verseiben s annál több figyelemreméltót az elrejtettekben.
(...)
A magyarság helyzete az utolsó három-négy évszázadban nagyot változott. A tizenhatodik-tizenhetedik század művelt magyarja még maga is nép: Balassa, Bornemisza, Zrínyi, Bethlen Miklós a nemzet állapotát azzal a nyers-tárgyilagossággal nevezik meg, amellyel saját kihulló fajukról vagy borközi kihágásaikról szólnak. A megújhodás korában megzavarodott ez a tárgyilagosság, a magyar sorsról csak retorikus szólásmódokban szabad gondolkozni; nemzeti dicsőség, nemzeti halál, nemzeti feltámadás piros és fekete függönyei közt szónokolunk; a nemzet: alkalom szép érzésekre. A kiegyezés után egészen szétfoszlik ez a helyzetérzés: pukkancs-igék és találomra föleresztett európai jelszavak közt támolygunk; azokat, akik mint Vajda és Tolnai kimondják, amit látnak, elkapja a szédült tömeg s addig forgatja körbe, míg bele nem őrülnek. Ebben a millenniumi rózsaködben Ady újságíró radikalizmusa alól szinte hónapok alatt bontakozik ki a legbiztosabb magyar helyzetérzés. Történelmünknek nincs nyersebb összegezője, mint ez a félig tanult ember, aki a fájdalom visszahagyott iszapjából ítélte meg történelmünk. Mintha az idő bozótjából jött volna, emlékezetében egymás mellé kerültek távoleső korok s századokon eloszló tapasztalatok folytak egybe. A népről mondják, hogy bár kívül él a történelmen, amelyet vele és rovására csinálnak s egyes hullámait el is felejti, az egésznek a nyomását megőrzi magában. Ady magyar helyzetérzése is erre a százados sorsnyomásra emlékezik. Amit a magyar viszonyokról, magyar múltról tud, gyanít, egy természetében hordott bizonyossághoz igazodik. Ő a magyar, a történelem vele történt; ha a magyarságról beszél, csak emlékezik.
Erőnknek nincs célja s céljaink mögött nincs erő. A jobbak szándéka és a nép mocorgása nem találkoznak egymással. A tehetség eleve elítélt s a nép elhagyott. Ady magára ismer: szörnyeteg nép ez. Lelkesedését idegenek nyargalták meg s melankóliájába idegenek eresztik élősködő csápjaikat. Felpimpózzák a nemzeti önérzet szalagaival s országában nincs egy zug, ahol gondolkozóba eshetne nyomorúsága fölött. Irodalma, tudománya, politikája nem azért van, hogy lássa helyzetét, hanem hogy ne lássa. Aki fülébe súgja az igazságot, kopókkal kerítik meg, aki megrázza a vállát, elhurcolják. Nép és tudat közt a szervezett érdek és szervezett hazugság ködei, melyek eltemetik a népet s elfojtják az igazságba bevillanó gondolatot.
Azóta elég sokszor hallott szavak, de ahogy Ady kimondta: két eszméletlenség közt egy ébrenlét. A magyar sors senkinek a szemében sem tükröződött kegyetlenebbül, de szebben sem. Nemesebb értelmet senkiben sem nyert, mint benne, aki értelmetlenségét keseregte. Nem midnen írónak van joga hozzá, hogy magát népével azonosítsa; Adynak volt. Ő a magyar sorsot magából beszélte: ide-oda hányt céltalansága: az ő céltalansága volt, de ha csodált valamit népében, akkor is magát csodálhatta benne. Ha a magyarságot idáig a Nyugattal szemben pironkodó korcstudat gyötörte, Ady, anélkül, hogy helyzetén egy vonásnyit szépített volna, megmutatta a méltóságot, melyet sorsából és természetéből meríthet. Nyugatra hajtotta a magyart, de közben ősibb kultúrák felé bocsátott gyökeret: a régi protestáns Magyarországon át a Bibliába, saját lírikus-vérmérsékén át a görögségbe. Ézsaiás és Apolló: ezek voltak kedves rejtek-nevei. Ő figyelmezett rá először, hogy a magyarságnak a keresztyén-latin műveltség alatt kell keresnie választott rokonait s költészete, mely egyszerre nyilall a zsidók vallásos pátosza s a görögök félbarbár zsenialitása felé, olyan láthatárt nyit a magyar vers előtt, amellyel azóta még szembeállni sem volt képes senki sem.
Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is. Míg magárahagyott természetéért küzdött, új lírai eszközöket teremtett a magyar természet számára. Hangja minden más magyar költőétől különbözik. Nem annyira, mint egyik egyénisége a másikétól, hanem mint egyik kultúráé a másikétól. Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Tóth Árpád, Babits hangja dőlt, folyó írás, az Adyé álló. Vannak álló versek és vannak haladók, vannak sorok, amelyek mennek valamerre s vannak, amelyek egy helyben dobbantanak. Megint Ady és Petőfi a két nagy ellentét. Petőfi fölhág valahová a versben, Ady megveti a lábát, megszobrosodik. Ennek a különbségnek, melyre Földessy Gyula is felhívta már a figyelmet, sokkal mélyebb okai vannak, mint a metaforára gyanakvó ész hiszi. Míg a nyugati gondolkodás logikai egységekben halad előre, a gondolatok egy végkövetkeztetés, zárótétel felé marsolnak, a régibb népeknél rögtön kész a mondanivalót kifejező kép s a gondolkozás csak azt járja körül. Ady kép-gondolkozó. Verse elején kész a látomás s szakaszai már csak a látomást cirkálják körül. Ő nem lendületes; szilárd. Minden magyar költő bele tudott törődni a jambus vagy a görög időmérték sima iramába, Ady megállította, széttörte, lehorgonyozta; a magyar népköltészet tagoló hajlandósága dobban fel a sima vers alól. Sorai ritmikailag is állanak: formaforradalmának ez végső magyarázata. Ha a régiséget nem évszámokkal, hanem az eredet gyökereivel mérjük, Ady a legrégibb magyar költő, versének a gondolati és formai szerkezetéből egy Európa-alatti magyar lélek szól.
A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála.
(1934)
(részletek)
(...)
Az első út, amelyen elindult, a publicistáé volt. Tehetségének, hajlamainak nagyon sok eleme irányította erre, s a kor kedvező lehetőségeket nyújtott neki. Őseitől, a szilágysági kisnemesi sarjaktól örökségképpen kapta a politizálás szenvedélyét, s egész életében rendkívüli módon érdekelte a közélet. Falvakban és kisvárosokban nőtt fel, debreceni s nagyváradi redakciókban kezdett önállósodni; még külföldön is, Párizsban, az ő Bakonyában, a magyar élet igézetében élt, magyarokkal, magyar érdekű dolgokról vitázott, hazafelé figyelt; a modern Európától csak magvakat kapott, nem alapos műveltséget; Pesten meg, a züllés és megújulás fortyogó katlanában, minden pórusán át a napi közélet szívódott belé. Ez az iskola az autodidakszisé volt ugyan, de az élet ismeretére nevelt. Ady egyéniségét nem „szigorú gyermekszoba”, „magas iskola”, s „jó társasági szellem” formálta, hanem a parasztságból alig fejjel kiemelkedő kisurak gonddal bélelt élete, nyomorúságos kisvárosok, diákpajtások, újságíró-kollégák, színészek s egyéb bohémek, öldöklő és utált szerelmek, lenézett, de elfogadott mecénások, gyűlölve tisztelt politikai ellenfelek s kétellyel vállalt szövetségesek, ájult rajongók, értetlen gúnyolódók és vad üldözők világa. Ösztöne tehát, amellyel lemérte a forrongó kor erőit, s készsége, hogy a közvéleményt alakító egyes csoportok kifejezőjeként beleszóljon a vitákba - minden közírói tevékenység első feltételei -, igen korán kifejlődtek. Tehetségének ezek a rügyei pattantak fel legelébb: mikor mint költő még semmit sem mutatott, 25-26 éves korában, az újságírásban már jó eredményeket ért el. Mindvégig újságíró is maradt; kényszerből, de kedvtelésből is.
Már családi hagyománya s neveltetése az ellenzék soraiba állította. A vidék, amelynek szülötte, a szabadságszerető, kemény-nyakú szilágysági nép, s a család, amelyből származott, a protestáns, rátarti, plebejus voltukban fejedelmi gőgöt és dacot hordozó diósadi Adyk, a kuruc hagyományokat ápoló, fogcsikorgatva vagy legénykedve, de mindenképpen Habsburg-ellenes tiszántúli kisvárosok: mind ellenzékiségének fészkei és táplálói. Méginkább odavitte temperamentuma, amely a tekintélytiszteletet csak önmagát illetően tűrte, amelyet az úri Magyarország részéről már korán érzékeny sebek értek, s amely akkor virágzott ki igazán, ha ellentmondhatott. De az ellenzék oldalára állította őt érzés- és gondolatvilága is. Akinek, mint neki, állandóan éreznie kellett maga körül az őszinte érzésviharoktól kavart közvélemény lelkes ünneplését, az a századforduló Magyarországán csak az ellenzéken találhatott magához méltó szerepet; különösen akkor, ha szívében és eszében már nem is a magyar nemzet, hanem a fajta állott a legfontosabb helyen. Ebben a korban már egyre határozottabban azonosították az igaz magyarság ügyét az ellenzékben, kisebbségben levők, a kurucok és bujdosók ügyével, s Ady nemcsak hogy elfogadta, de, tudjuk, egyenesen magyar sorstörvénnyé emelte ezt a véleményt.
A publicista pályája tehát nyitva állt előtte; el is indult rajta, de nem járta végig. Legalábbis nem a szó gyakorlati értelmében. Költészetének nagyobbik fele publicisztikai ihletű és célzatú ugyan, de életének útja mégis egészen más irányban haladt. Ahhoz, hogy az állam, a társadalom vagy a gazdaság valamelyik nagyhatalmát szolgálja, túlságosan gőgös és önfejű, népbarát és radikális volt. Ahhoz viszont, hogy maga teremtsen magának pártot, szervezetet, sem közéleti súlya, sem taktikai fölénye, sem szervező tehetsége, sem politikai műveltsége nem volt elégséges. Vezér akart lenni, de a maga kegyelméből való egyeduralkodó; nem keresett mestereket, legfeljebb előfutárokat; nem jóbarátok, egyenrangú, megbecsült munkatársak társaságát gyűjtötte maga köré, hanem cimborákét, hunyász rajongókét, akiket azzal ütött lovaggá, hogy együtt borozott velük, elfogadta adójukat, s módot adott nekik, hogy róla írva magukat is ünnepeljék. Politikai gyakorlattal alig, komoly tapasztalatokkal csak kis mértékben rendelkezett; tudása a „naturalistáé” volt, aki újságokon, folyóiratokon, beszélgetéseken s vitákon túl elsősorban a maga élményeiből és ösztönéből merít tájékozódást és szempontokat. Újságírói működésére csak másfajta nagysága vet érdekes fényt; cikkei és tanulmányai számba sem jöhetnek versei mellett. Ezt ő magának is kellett tudnia; nem öröklétre szánta, nem gyűjtötte össze őket. A közírói pályánál sokkal magasabbra tört, mondanivalói egyre mélyebbek és súlyosabbak lettek. Olyasmiről kellett beszélnie, amiről csak a költő szólhatott.
*
Költő még nem tűnt fel Magyarországon olyan országos botrányok közepette, mint ő. Már szókincse is feltűnő, szóhasználata is kihívó volt. Nyers, rikító divatszavakat, nyelvújító kedvének egyéni s egyénieskedő alkotásait a nép s a történelem, a kurucság s a biblia szavaival és fordulataival keverte,nyafkán vagy zordan, nyeglén vagy bibliás pátosszal, kristályragyogással vagy az olcsó érzelmesség gőzében, ahogy szeszélye vagy ihlete diktálta. Ritmusai hanyagnak, érdesnek, ápolatlannak s zenétlennek tetszettek. Akik nyelvalkotóként ünnepelték, főként a nyelv újszerű lejtését és merész hangzatait, a lángész teremtő önkényét tisztelték verselésében, s az elszakadást a megszokott klasszikus hagyománytól. Költői jelképnyelve, képzeletének látomásteremtő, sejtelmeket igéző, mágiára hajló természete Magyarországon példa nélkül való volt; lehet-e csodálkozni rajt, ha barátai és magyarázói között is nem egy találkozott, aki ködösségét, homályát, „érthetetlenségét” külön költői értékként ünnepelte, nyilván azért is, mert bírálói egyebek közt ezt is szemére vetették. Hallatlan és botrányos volt Magyarországon az a tartalom is, amit verseiben találtak, vagy találni véltek olvasói. Az, hogy a költő közvetlen személyességgel szól magánéletéről, nem lehetett éppen újdonság egy irodalomban, amelynek vezetői Petőfire esküdtek; de Ady olysmiről énekelt, amiről nemcsak a közmorál, de az illendőség, a lovagiasság és férfias jó ízlés is tiltotta beszélni: a beteg, tilos, bűnös szerelemről, az élet gonosz mámorairól, a pénzről, a lét szörnyű, zavaros és véres élményeiről. Az országos ügyekbe beleszóló költő sem ismeretlen nálunk; sőt a közvélemény és kritika ezen a téren épp a századforduló körül túlságosan sokat is követelt az íróktól. De Ady radikális volt, s nemcsak azt támadta, amit az egykorú hivatalosság a hagyomány legszentebb értékének hirdetett, hanem azt is, amire a polgári Magyarország törekedett, s népet, fajt emlegetett a szocializmus és liberalizmus harcai közepette. Nem pártok vezére akart lenni: ezeknek harcaiban is egyre inkább az élet és sors hatalmainak birkózását szemlélte s énekelte. Misztikus, transzcendens, ha úgy tetszik, filozófus költő volt; nem abban látta hivatását, hogy az élet tapasztalati valóságait ábrázolja, hanem abban, hgoy örvényeibe merüljön s értelmét keresse. Emiatt újabb idegenség s a félreértések újabb tömege támadt körülötte a filozófiától amúgy is idegenkedő, józan magyar világban.
Igaz, a botrányt maga is kereste és élvezte. Ma már látjuk, hogy az ő helye is elő volt készítve; sejtelmekben, csírákban, atomokban csaknem minden megvan már előtte, részben még a magyar életben és irodalomban is. Amit ő adott, eleinte alig volt más, mint az összegezés lendülete, a kimondott szó visszhangzó ereje, a fellépés merészsége: a botrány vállalása. Amit ki kellett fejeznie: a lét sötét és irtózatos démonológiája, szükségképpen megdöbbenést, vihart, háborúságot okozott mindenütt, ahol a század vulkántalajából feltört, Nyugaton és Keleten egyaránt.
(...)
A középkori keresztény Európa mély kollektív vallásos élményének utolsó, viharos és nagy embertömegeket elöntő kiáradása a reformáció és ellenreformáció korában még kielégíthette az Istenre szomjas lelkeket, az ész, a felvilágosodás, a kísérleti tudomány s a racionalizált gazdaságpolitika korában azonban egyre jobban visszahúzódott a történelmi egyházak hagyományos keretei közé, s alig lépte túl az intim vallásos élet vagy az egyházpolitika határait; a laikus műveltség körében a vallás kétségessé, nevetségessé, legjobb esetben is magánüggyé vagy néplélektani, szellem- és társadalomtörténeti vizsgálódás tárgyává lett. Azok a géniuszok tehát, akikban mégis feltört az egyházak formáin lélekben kívül rekedt tömegek vallásos élménye, s akiket szellemük, műveltségük, rangjuk felülemelt a szektások Európa-szerte fel-feltűnő mozgalmain, a spiritizmuson, teozófián s az ezekhez hasonló félművelt valláspótlékok híg áramain, egy korszakban, amelynek műveltsége már teljesen elszakadt a kollektív vallásosság alaprétegétől, szükségképpen magánossá, a világban idegenné, valahogyan monstruózussá váltak. A modern idők súlyos szellemi válságainak okai nem kis részben itt keresendők: az irracionalizmus forró és zavaros búvópatakjai azokon a szakadékokon buktak fel ismét, amelyek vallás és műveltség szétválása nyomán keletkeztek.
Ady is innen támad fel; kormosan, iszaposan, titokzatosan és ijesztően, mint az „Isten szörnyetege”. Költészetében a modern európai szellem és az ősi vallás kollektív élmények (nyugatiaké s keletieké egyaránt!) mérkőzésének nagyszerű látványa tárul elénk. Ez a mű tehát egy kor válságának dokumentuma, s nem egy új vallás evangéliuma. Ahhoz, hogy - mint ezt néhányan tanítják - egy új hit körvonalai bonatkozzanak ki benne, túlságosan személyes, elfolyó és kimérikus. Adynak mély vallásos megrendülései s elragadtatásai voltak, életéből és tanításából - ha szabad misztikus, orfikus révületének szavait így neveznünk - hiányzik azonban a tevékeny vallás rétege, a hétköznap, a munka, az egyszerű embertömegek vallásossága. Élmény, ihlet és indulat egymagában még nem elégséges egy átfogó vallásos világkép kialakítására. S ne feledjük, hogy a kor sem volt a vallást kihordó közösségeké. A szörny-zsenik vagy énjük magányába zárkóztak tehát, vagy valamilyen nem vallásos közösség feltámadó tömegeibe vették be magukat, hogy gyülekezetet érezzenek maguk körül. Igy merült le Ady a magyarságba, s tette a XIX. század erősen szellemi-racionális nemzetélménye helyett a sötétebb, mitikusabb, irracionálisabb fajélméynt egyházának alapélményévé.
Ezen a területen találkozunk elsősorban azokkal az erőkkel, amelyek a leginkább termékenyítve sugároztak ki művéből. Ami belőle eleven, életet fakasztó hatásként tovább áramolhat, nem stílusa: nyelve, formái, jelképei, kifejezőeszközei. Ezek oly könnyen utánozhatók, hogy igényes író nem mérkőzik velük, s oly árulkodóan egyéniek, hogy a jó ízlésű művelt átlag a maga írói gyakorlatában félve elkerüli őket. De Adynak magának sem a stílus volt igazán fontos. Szívesen parádézott ugyan verseinek forradalmi és meghökkentően eredeti köntösével is, utánzóit azonban maga nézte le legjobban; nem költői iskolát akart alapítani, ilyen nem is támadt nyomán. Ami igazán hatott és hat Adyból, az életérzése, világszemlélete s elsősorban a magyarságról való víziója és tanítása. Vannak, akik a magyar önismeret legmélyebb forrásának nevezik. Nem hisszük, hogy ez így van; bizonyos azonban, hogy az elmúlt negyedszázad magyar önszemléletét döntően befolyásolta. E páratlan hatás előfeltétele lehetett az, hogy Ady a magyarság kollektív tudatalattijának élményeit hozta felszínre, lehetett az, hogy a tragikus pátoszú kép, amelyet fajtája sorsáról rajzolt, megfelelt az összeomlás ijedelmekkel, keserűséggel, váddal és bűntudattal telt légkörének, de lehetett az is, hogy a kép elsősorban megfogalmazásának művészi erejével és szuggesztivitásával nyerte meg a lelkeket. Valószínű, hogy mindez együtt hatott. Bizonyos azonban, hogy Ady azon kevesek közé tartozik, akik képesek voltak a magyarságnak vallásos, misztikus, transzcendens értelmezést adni. Az elmúlt 25 év magyar szellemi élete az ő magyar mítosza nélkül elképzelhetetlen: ennek igézete élt az elszakított részek magyarságában, mint az öntudat, a szellemi kezdeményezés egyik legfőbb táplálója, ezt bontotta ki széles freskóiban Szabó Dezső, ennek megfogalmazását adja a korszak legmagasabb bölcseleti igényekkel írt magyarság-portréja, Prohászka Lajosé, ennek sugalmai hatják át Németh László képét, amelyet a saját hazájában kisebbségbe szorult magyarságról festett - hogy csak a hatás főbb irányait jelezzük.
Amit Ady a magyarság önszemléletének felbolygatása, gazdagítása, átformálása s elmélyítése érdekében tett, legnagyobb tiszteletünkre méltó. De ezen a ponton kell a legkomolyabb tudással, a legmélyebb igazságszeretettel s a legbecsületesebb felelősséggel vitába is szállnunk vele. A kor látványa, bizonyos történelmi és aktuális tapasztalatok indokolttá tehetik a magyarság önszemléletének keserű pesszimizmusát. Ez nem változtathat azonban azon a tényen, hogy a magyar nép és történelmi műveltség egésze éppolyan kevéssé fér el a „gyűrkőzz János”, az „eltévedt lovas”, a honában bujdosóvá lett kuruc tragikus szimbólumaiban, mint a millennium hírhedt volgai lovasában. A teljes magyarság sokkal több is, más is, mint az a zord, tépett, nehézvérű, indulatos, barbár, Istentől megszállott és űzött nép, amely Ady művéből elénk lép. Ezentúl: a magyarság társadalmi valóság, milliónyi olyan konkrét erő és ellenállás, hagyomány és kezdemény, ember, szervezet, intézmény, gyakorlati feladat, technikai probléma egysége, amelyben egy indulattelt, keserű és pesszimista mítosz valósága s az életről való látomása Ady esetében is két külön dolog, s ezt elsősorban azoknak kellene figyelembe venniök, akik minden élethelyzetben az ő műveit ütik fel, mint a mohamedán a Koránt.
(...)
(1944)
(részlet)
A vers címe: Hunn, új legenda. Ady ebben két lényeges karakterjegyét keríti össze: az ő tradicionális magyarságát (amit családjának az Árpád-ház idejéből eredésével s az ő „új”, tehát jelenes forradalmi magyarságát.
Még egyszer visszatérve a dedikációra, Ady boszorkányosan értette a lelki megnyilvánulások összetartozását is, így azt is, hogy szeretet és bántás egy lelki-tőről valók, s a „hála” itt nagyon őszinte szó, nemcsak Hatvany őt féltő szeretetéért, hanem azért is, hogy kiráncigálta belőle ezt a verset.
1. vsz. Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
S életemnek csak nézői a maiak.
Az első sor - láttuk - Hatvanynak szól. Gesztusai: minden elrendeltetett-kiszabódott emberi-művészi tevése-vevése. Csak nézői: az ő élet-drámájának, tehát semmi beleszólási közük nem lehet ebbe, mert ennek egyedüli aktora: ő.
2. vsz. Messziről és messzire megy az élet.
S csak: élet ez, summája ezrekének,
Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.
A messziről - Hunn ... legendáról lévén szó, a magyarság ősi kezdetéig való visszamenést jelenti. Egészen más az eset Akik mindig elkésnek-, a Halottan és idegenen-, a Nem először sírok-nál, amikor lényének teljes valóságát akarta szóba foglalni, abból nem hagyhatta ki az ő örökéletűségét. Hogy azután ezt a „messziről”-t és „messziré”-t hogyan értelmezik, azzal szuverénül nem törődött. Ő elsősorban maga-magának írt („Én magamért vagyok magamnak” - írta a Beszélgetés egy szekfűvel-ben), hogy költészetéből mit kapiskálnak vagy nem kapiskálnak, azon túltette magát. Első önéletrajzában ezt írja: „Egyelőre nem várom senkitől, hogy annak lásson, aki vagyok, s magam se szeretném, ha igaz értékemért lennék ismert vagy híres Ady Endre.” Persze az megint más lapra tartozik, hogy „szerette volna, ha szeretik”, s vágyott az után az elismerés után, amit már kortársaitól is elvárhatott s - részben meg is kapott. Az első föltétlen „ódai” (az Ady szava rólam) hódolatot tőlem kapta. - A 14. vsz.: „A Minden kellett”-je is arra vall, hogy Ady egész valóját, egész eszmevilágának kvintesszenciáját akarta belevinni ebbe a versébe. „Siratom azokat, akik nem születtek a maguk hazájában, nagyon messziről jöttek s ha oda akarnának jutni, ahová stafétáknak küldték valahonnan őket, éppen tíz életet kellene élniök.” A magyar Pimodán X. harmadik kikezdés. „(Nagy ember és nagy nemzet élhet úgy, Ahogy táncos, szent hóbortja akarja s ahogy futnak e menekült sorok, Úgy buggyan ki szívemből megfacsarva Magyarság fénye, könnye s tört hite... E kis regény mégis végetér egyszer, De mi lesz ez ős magyar gyötrelemmel?)” - Margita és Sorsunk. E sorokban Ady páratlan magyarságszeretete nyilatkozik meg szintén, de - nem „gőgösen és követelőn”, hanem megrázón tragikus szomorúsággal.
„S csak: élet ez, summája ezrekének”, a „csak”, itt, a „többet” jelenti, azaz: több a művészetnél, mert „summája ezrekének”: milliókat és milliókat ért rajta, az ezeréves magyarség egészét, tehát az a bizonyos költői alakzat az, amit „kicsinyítés”-nek nevez a poétika. Örök magyar határpör, meg nem szakadott: határpörök voltak a városok, faluk közötti viszálykodások (Arany J. Hamis tanú-jában) a birtok-határokért, itt: a magyarság gőgös és követelő juss-bejelentése az emberiség életében-kultúrájában tőle elfoglalt és neki kijáró birtokhelyére; Adyt csak Adyval lehet magyarázni, itt, ezt a kommentálást igazolja Az Értől az Óceánig és a Lovatlan szent György: „Amit tudok, érte tudtam, Ha elbukok, nem én buktam: Bennem egy ősi gőg lázadt...”
3. vsz. S életük ez a mérsékelt csodáknak,
Mikben mégis ős állandóság vágtat,
Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
Mérsékelt csoda: nehezen értettem meg. Egyszer csak eszembe villant, amit Ady mondott Petőfiről a Petőfi nem alkuszik-jában: „Petőfi az Univerzum kisebb csodái közé tartozik”: e két kijelentés pontosan összevág. Ezt már megírtam legelső Ady-könyvemben (1919 június). Ős állandóság, mert ezek a „mérsékelt” csodák ősidők óta tartanak a magyar kultúrában, részben továbbfolytatása ez a „határ-pör”-gondolatnak: a helytállás vágya a népek kultúrversenyében. Zsarnokin életik: a szenvedő igeformát Ady itt művészi biztonsággal rántja ide: az „ős állandóság” „törvény”-képzete is belejátszik s a „zsarnokin” képzet is.
4. vsz. Másolja ám el életét a gyönge,
Fúrja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
Másolja stb.: Ady első önéletrajzi vázlatában ezt írja: „Tanítóim nem voltak, nem volt tanítókra szükségem, mert éltem s nagyon éreztem az életet. Éreztem, akartam, teljes egészében, hatványán.” (Ez, szó szerint természetesen, nem felel meg a valóságnak; nincs az a Michelangelo vagy Beethoven, aki nem okult volna másoktól; viszont lényegében mégis igaz, mert a zsenik szuverénül hódítanak magukévá minden idegen értéket, s ezeket úgy kebelezik bele a maguk világába, mint a legsajátabb sajátukat: a Holnap-motívumot pl. csaknem kétségtelenül A. France-tól ragadományozta Ady, de ennek dúsabb értelemt adott, mint a nagy francia író. Fúrja magát elélten ...: amire más poéták már példát adtak, mintegy „el-éltek” előtte; a göröngybe: megvető mozdulatú szó: más után indulni földhöztapadása a fantáziának. Enyhe szabály: könnyű dolog, készen kapott „szabály”, „olimpuszi gémeknek” való művész- és élet-cél (Gémek az Olimpusz alatt: „be jó ó-hangú madárnak lenni”).
5. vsz. Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
Figyeljünk jól: nem a „költészetének”, de a Sorsának: „Ez életnek a fejedelme vagyok” - Keserű imádságok Mylittához VI. és egy csomó más versben. Felelet Hatvanynak, aki Arany, Goethe, Flaubert művészi gondját ajánlotta Adynak követendő például. Hogy tempóz Arany: tempósnak mondják, aki minden munka-végzésében pedánsan köti magát a pontos szokásos rendhez. Kicsinylő, de találó jellemzése Arany szabály-követő konzervatív művészi klasszicitásának. Petőfi hogy istenül: ez a Petőfi dolga volt, Ady szava szerint az „istennél több emberé”. Egyszer Ady is mondta magáról: „Megistenülök, magamért csak, Vagy megdöglök csak magamért” (az ő antitézises stílusában) a Nem játszom tovább-ban és egy más versében: „Én magamért vagyok s magamnak...”
6. vsz. Nekem beszédes költő-példák némák,
Sem a betelt s kikerített poémák,
Sem mutatványos fátum nem kenyerem.
Beszédes költőpéldák: amikre őt Hatvany figyelmeztette. Betelt, kikerített poémák: a művészi, gondos megformáltság, ismét Hatvanynak adott válasz. Mutatványos fátum: amit példakövetésül szokás ajánlani.
7. vsz. Bennem a szándék, sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.
Szándéka a magyarság sok százados szándéka. Magyar bevárás: a magyarság patópálsága, ezért „Úr-verte” ajándék az elkésése. Mintha azt mondaná, elkéstünk, de itt vagyok.
8. vsz. Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
Célzás Ady forradalmi írásaira és verseire. Jacques Bonhomme: a volt elnyomott francia paraszt csúfneve, itt: a lomha, csökönyös, úrtisztelő magyar parasztra alkalmazva.
9. vsz. Százféle bajnok, mássá sohse váltan,
Ütő legény, aki az ütést álltam:
Igy állva, várva vagyok egészen magyar.
Mássá sohse váltan: ugyanez a gondolat a Száz hűségű hűség-ben. Ütő legény: A régi csapszékben szintén így. „Szeretek sebeket osztogatni, s tudok sebeket viselni” - Válasz egy nyilatkozatra. Nagyváradi Napló, 1902. okt. 25.
10. vsz. Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
Protestáló hit, s küldetéses vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
Egy ágban: a „magyar fa”, a magyarság egy ágában (az „ág” genealogikusan értve, szélesebben kifejtve: a magyarság egy ősi ágában). Szabadulás, béklyó: forradalom és tradíciós megkötöttség (ennek szimbolikus igazolása az Ady-vers, mely egyrészt a legfajibb, legtradíciósabb alapon alakult ki, másrészt éppúgy a forradalmisága ihlette, mint a Bartók Béla zenéjét). Protestáló hit: protestál és hisz: Luthert juttatja eszünkbe, akire Ady már egyszer hivatkozott A Szerelem époszá-ban („Itt állok s Lutherként mondom” stb.). Küldetéses vétó: őt azért „küldték”, hogy tiltakozzék, s így töltse be a „törvényt”. Eb ura fakó (kutyának kutya az ura - a „fakó” szót használták „kutya” értelemben is - rokon valamennyire az: „egyik kutya, másik eb”): már a XVII. században ősi mondás, Bercsényi híres fölkiáltása. Ugocsa non coronat: főképp német-ellenességet jelent, de a konok, önfejű magyarkodás kulturális fajisággá nemesedett magyarságát. (L. Ad az Isten-t és a Gőzösről az Alföld 3-6. versszakait.) Ugocsa non coronat: a kis megye szuverén kijelentése a XVI. vagy XVII. századi országgyűlésen. Eredete bizonytalan. L. Tóth Béla kitűnő Szájról-szájra c. könyvének 26-27. lapját. Sokszor használják ma is, legnagyobbrészt szatirikus értelemben.
11. vsz. Ki voltam öreg grammás-diák korban,
Égnek lendültem s százszor megbotoltan,
Külön jussom: vénen is diák lehetek.
1. sor: az „ifjú vénség” gondolatát az Örvendezz, ifjú, ifjúságodban versben is megtaláljuk. Ady már kora ifjúságában is érezte-szenvedte az élet komolyságát. Gramma görög szó: betű, könyv. 2. sor: istenes transzcendens hangulatai és „bűnei” egymással szembeállítva.
12. vsz. Kalapom, szűröm, szívem förgetegben,
Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
Egy magyar népdal felhasználása (szegény tragikus sorsú, ifjúkori felejthetetlen barátom, a nagytudású szociológus, Braun Róbert juttatta eszembe): „Ha látom a fergeteg elejét, Begyűröm a süvegem tetejét, Csak úgy nézem az időt alóla, Még a jég is visszapattog róla.” A „szívem” szó (a förgeteg is erre vonatkozik): célzás szerelmi életére; a jég, vád, szidalom irodalmi ellenfeleinek támadásaira.
13. vsz. Külön alkuja lehet a Halállal,
Akit amikor milliókat vállal,
Nem bámított az Élet sok, új kapuja.
Ady a Hunn, új legendá-ban különösebben domborítja ki a maga magyar fajiságát, de ez a 13. és 14. vsz. egyéniségének legszélesebb emberségű, a Halálon is győzelmet vevő hatalmát akarja megéreztetni. A 13. versszakkal rokon értelmű versek vagy sorok: A Tenger ákombákoma, A megszépítő fátuma s több más vers is. 1. és 2. sor: nem költő-dicsőséget alkudott ki tőle, hanem életet (Ady Halál-költészetére, a Halál-probléma megfejtésére tett célzás - tehát idevág A Minden-Titkok versei-nek prológusa is)... amikor milliókat vállal: ti. már nem a népét, de az egész emberi nemet reprezentálja (itt milliókról van szó, a vers elején ezrekről beszélt - Ady minden szót latra vet, és helyén alkalmaz). 3. sor: azaz bátor szívvel és ésszel vágott neki az Élet titkainak-kapuinak (nagy erővel állítja be ide Ady az ismert képes frázist: „bámul mint a borjú az új kapura”).
14. vsz. A tolakodó Gráciát ellöktem,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
A Minden kellett s megillet a Semmisem.
Az első versszakban s a két utolsóban Ady tömören összesűrített feleletet ad Hatvany kritikájára és tanácsaira: a Grácia, itt, metonimikusan a költészet szépségét szimbolizálja (mint Kazinczyéknál és Csokonainál a gráciák), s a „bűvész” a l’art pour l’art-oskodó, brillírozó költő helyett áll. A Minden az életegésznek szinonimája. A „Semmisem”-ből azt vélem kihangzani, hogy a Hatvany bíráló szavai annyira fájtak neki, hogy az őt-értékelését, kritikáját olybá vette hatványozottan túlzott művészi érzékenységében, mintha semmit sem érne az egész költészete; de többféle jelentés is belesűrül ebbe a mondatba: akinek Minden kellett, az semmihez se jut, s talán még a misztikus „Semmi” fogalom is kísért benne, mint Ady számos versében, pl. A ködbe-fúlt hajók, Zuhanás a Semmibe, Sárban veszett hó, A békés eltávozás.
15. vsz. Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.
Továbbfolytatása e versszek annak a gondolatnak, hogy az Élet-egész több a művészetnél, s hogy az ember több Adyban a költőnél (a „költő, mily bitang ez a név” - mondta Arany), s a költészete volt őérette, nem ő a költészetéért. Különös szépségű a Hunn, új legendá-ban a hunn-képzet stílusos ráalkalmazása a „Nagyúr” Adyra: a hunn monda szerint a fejedelmek, „nagyurak” temetésekor leölték szolgáikat, hogy a másvilágon tovább szolgálják őket.
A Hunn, új legenda Ady gazdag magyar hetének, egész-emberiség-ölelő pátoszba átcsapó felmagasztosítása: emberi-művészi szempontból nagy e versben a legforróbb nemzeti érzésnek és a legmagasabbrendű emberségnek összehangolása.
(...)
(1949)
Ady ébresztett rá a költészet értelmére tizennégy éves koromban. Mégis tökéletesen megértem, miért hanyatlott napjainkban költészete iránti szeretetünk, lelkesedésünk. A koncentrációs táborok világa, az egyetlen kis didergő molekulára redukált ember után mit kezdjünk Ady királyi pózaival? József Attila mérésadatai az emberről és a mindenségről kétségtelenül sokkalta pontosabbak, használhatóbbak számunkra.
Ady helye a világirodalomban? Sajnos, Adyt fordítani szinte lehetetlen. Költészete főként nyelvi és képi szuggesztiókból él, ami sehogy se tűri meg a fordítás - minden fordítás - nélkülözhetetlen értelmező munkáját. Igaz, minden költői nyelv szimbolikus, nemcsak Adyé. De például József Attila szimbólumai valamiféle hyperkonkrétság szabatosságával hatnak - tökéletesen fotogének, hogy úgy mondjam, tehát fordíthatóak, előhívhatóak, átvihetőek bármelyik idegen nyelv képernyőjére.
Ady jövője? Az értékelésében mutatkozó apály - szerintem - előbb-utóbb eltűnik majd. Hiszen épp költészetének „királyi eleme” rendkívül gazdag, sokrétű, ha sokszor több is van benne - sajnos - a nietzscheánus, mint az evangéliumi királyságból.
Ady és a modernitás? Számomra - mindenek ellenére - döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot. Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott. Hogy mások Európa modernebb törekvéseit közvetítették volna? Mit számít? Ady egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot. A többi irodalom. És többnyire csak irodalom már.
Hatása? Közvetlenül vagy közvetve szinte valamennyiünkben tovább él. Legnyilvánvalóbban Juhász Ferenc lírájában, aki Ady kozmikus sugallatait igyekszik lenyűgöző részletmunkákkal egy az egyhez arányban konkretizálni.
(1969)
(részlet)
(...)
A vendégek mind úgy emlékeznek vissza Ady csucsai napjaira, hogy - különösen az első időkben - Ady örömét lelte a csucsai „földesúr” szerepében. Puskával vadászott madarakra, rákászott a Sebes-Körösben, szamárfogaton járt be a faluba, látogatókat fogadott, és maga is el-ellátogatott a környékbeli jobb házakhoz vizitbe.
Látszólag kiegyensúlyozott vidéki életet élt tehát Csucsán. Ám ez az élet még háború nélkül sem tudta volna őt hosszabb ideig kielégíteni. A háborús helyzet azonban teljesen felborította egyensúlyát. Két ízben sorozták. Először alkalmatlannak találták, másodszor, 1916 elején besorozták ugyan, be is kellett vonulnia Kolozsvárra, de annyi kedvezményt kapott, hogy fölmentése megérkeztéig hotelben lakhatott. Dolgozni nehezen tudott csak. A háború legörcsölte költői ihletét. „Nekem nincs más szenvedésem, mint a háború, s nem lehet írnom csak akadozott lélekzet-vételeket” - írja öccsének.
Fáj, hogy az én éles torkom
Ma hurokkal, bénán hordom.
(Kétkedő, magyar lelkem)
De meg közlési lehetőségei is megnehezedtek a cenzúra és a zavaros postai viszonyok miatt. Mindez anyagi helyzetét is súlyosan érintette. Kötetét már második éve nem sikerült kiadatnia. 1915-ben ismét megpróbálkozik vele, hogy A nagy Hitető címmel sajtó alá készített versgyűjteményét kiadja. Csinszka meg is rajzolja a címlapját. De hiába. Ugyanígy sikertelen marad minden kísérlete, hogy egy novelláskötetet elhelyezzen. Az év közepén pedig újra megindulnak ellene az irodalmi és politikai reakció útszéli hangú támadásai.
Ugyanazok lépnek sorompóba ellene, akik évekkel ezelőtt is olcsó népszerűséget szereztek a félműveltek előtt ostoba akadékoskodásaikkal: a Borsszem Jankó című élclap és Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja. Mindkét helyről jövő támadásoknak az volt a nem is titkolt politikai célja, hogy Ady defetista magatartását a háborúval szemben megbélyegezzék, sőt denunciálják.
A Borsszem Jankó az érthetetlenség vádját elveníti fel újra kínos szellemességű élceiben. Ady rossz idegállapotára vall, hogy még ezek a nívótlan csúfolódások is bántották. Öccsének írja: „... a Borsszem Jankó heccelődése fáj: hiszen nekem muszáj és - nem lehet írnom.” A Világban pedig keserűen állapítja meg: „Tavaly s meg a régibb karácsony óta két verskötetnyi versem gyülemlett össze. A közelebbi múlt karácsonykor egy kötetemnek már is illett volna megjelennie, ezért külön biztató pénzt is kaptam. S még ezt a kötetemet is csak bajosan válogatom össze aratás végére. Mivel sok benne a háború előtt élt és érzett élet. S itt nem az a baj, hogy kiestem az Időből, de hogy a verseknek szörnyű nagy az aktualitásuk. A Háború előtt tehát még írhattam háborús verseket, a Háború óta, nem kell magyaráznom, hogy mit tehettem. Leglebírhatatlanabb jajaimat a közlés szenvedélyének isteni átkával megverten el kellett mégis olykor jajgatnom. Persze, hogy most lettem azután az igazi értelmetlen Ady azoknak, akik ilyennek szerettek mindig deklarálni. Kínoz a Föld mai szörnyűsége és kínoz hazám földjének sorsa. Próbálja valakivel kijáratni a Borsszem Jankó szerkesztője, hogy szabadjon, s akkor én a legértelmesebb versekkel, jó, derék háborús versekkel fogom helyrehozni, ami kissé nehezen érthetőt világéletemben versben vagy prózában elkövettem.”
1915 derekára kicsit kijózanodtak, akik a háború első hónapjaiban megrészegedtek a vértől. A Nyugat is egyre merészebben emeli fel szavát a militarizmus ellen. Az augusztus 16-i számban egyszerre jelenik meg három fontos háborúellenes írás: Hatvany Harcoló betűk című cikke, mely olyan nagy szellemek militarista kisiklásait állítja pellengérre, mint France, Thomas Mann, Dehmel, Verhaeren és még sokan. A cikket Hatvany tüntetően Adynak ajánlja, és nyíltan kimondja benne: „Mért lelkesednek a háborúért a krónikások, bölcsek és látnokok, akiknek mindenkinél jobban kellene tudniok, hogy a háború csak a nemzetek gyilkos és hiábavaló őrváltási parádéja, nem pedig a világ megváltása valamelyik győzedelmes nemzet által?” Ebben a számban jelent meg Ady verse, az Intés az őrzőkhöz, amely nem kevésbé nyíltan beszél a háború elaljasító hatásáról:
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Végül ez a szám hozta Babits Játszottam a kezével című versét, mely ezzel a háborúellenes és felségsértő kijelentéssel végződik:
Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!
A nacionalista háborús sajtó felkapta fejét ennyi „istentelenség” láttára, és sorompóba küldte leggátlástalanabb tollnokát, Rákosi Jenőt. Rákosi azonban most nem elégszik meg egyetlen durva támadó cikkel: frontális támadást indít az egész Nyugat ellen. Átlátszó provokációt eszel ki. Egy fiatalemberrel levelet írat Adynak, mondaná el véleményét Gyóni Gézáról, aki a fontról ez idő tájt küldte haza háborús verseit. Ady kertelés nélkül kimondja: „Gyóni (Áchim) Géza sohase volt költő és nem is lesz.” Ez a véleméyne annál jogosultabb volt, mivel Gyóni a legfeltűnőbb Ady utánzók közé tartozott, és ekkor még nem ismerhette későbbi kiábrándult hangú verseit. Rákosi Jenő ezt a privátlevelet használja fel, hogy belekössön Adyba. Míg Gyónit a legerősebb költői tehetségnek mondja cikkében, addig Adyról ilyen hangon ír: „Az irodalomtörténet el fogja e perverz, bérelhető ágyak izzadságában fogant klinikaszagtól megihletett költészetet intézni, mondván: igen, ez is beletartozik az irodalomba, valamint hogy hozzá tartozik a Parnasszus flórájához a - bolondgomba is...” Adyt Hatvany kitartottjának rágalmazza, majd az érhetetlenség vádjával ízléstelenül kigúnyolja az Intés az őrzőkhöz és A nagy hintajáték című verseit. Ezután Babitsnak ront neki. Babits ekkor még aktív tanár volt, Rákosi cikke pedig nem átallotta őt tanári minőségében denunciálni. Támadássorozatába belekeveri Ady magánéletét, házasságát, öccsét és egyéb ízléstelenségekkel tűzdeli tele cikkeit. Emellett meglovagolja a nemzeti érzékenységet is: a frontszökevény Ady a hazája iránti kötelességét teljesítő Gyóni Gézát támadta meg.
Rákosi durva, igazságtalan és nívótlan támadása megint összekovácsolja a progresszívek egységforontját a háború ellen. A legnemesebb szellemek szólalnak meg a vitában Ady védelmében. Legelsőnek Móricz Zsigmond válaszol Adyhoz intézett nyílt levelében: „Kedves bartáom, a BH-t kezembe adták; egy magánleveledet, úgy látszik, jogosításod nélkül, közli, s a AEDunántúli sámánAF veri a dobot hozzá. Nem restellem ezeket a régimódi énekeseket: ők így tanultak. Ők voltak a tapogatók és kapkodók (Strum und Drang), jó szándék a kis kávéforrásnál. Mikor megnőttek, életük szebb és tüzesb érzéseit őrizték lelkük fenekén, s energiájukat be tudták fektetni a megélés üzemébe. Nálunk az érzés: az élet. A látás, a gondolat, a kimondás: a Lét. Mi nem azért jöttünk, hogy éljünk, hanem, hogy hallassuk az Élet hangját. A legfőbb csapás, amivel halandót sújthat a Sors. Az emberi boldogtalanság a legbővebb erő forrása. Bezárva lenni a test bőrtönébe, s mindent értve, tudva, ismerve vegetálni, mint a tengert visszhangzó, parti szirt. Én már úgy hallgatom a Lélek muzsikáját, mint víz alatt véletlen megütött harangot. Elsüllyedt varázsharang, fölötted irtóztató vihar dühöng: soká fognak utána zengeni a fájó szikla martok.”
Ady védelmében megszólalt még Jászi, Hatvany, Ignotus, Fenyő Miksa, Franyó Zoltán, Mariay Ödön és mások. Kaffka Margit is megírta a maga cikkét a Világnak, de terjedelmi okokból kimaradt.
Ady csak a vitának egy becsületsértő inszinuációjára reflektál nyilatkozattal a Budapesti Hírlap és a Világ hasábjain. Rákosinak szóló indulatos válaszát sem a Nyugat, sem a Világ nem közölte. A Világnak szánt válasz kézirata azonban fennmaradt. Csak idegállapotának teljes dúltságával magyarázható, hogy ő, aki az Alkotmánnyal, Bartha Miklóssal, Tóth Bélával, Csizmadiával, Szabolcskával és minden rendű nívós és nívótlan ellenfelekkel olyan okosan, fölényesen, sziporkázó szellemben tudott polemizálni, most ilyeneket ír le: „ez a fél látású, sanda sváb mészáros”. „És most Rákosi úrnak s kik általa örülnek, kijelentem, hogy vége az aggságenyhítő harcoknak: én ezzel az úrral, akiről olyan sokat tudok, többé szóba nem állok. Irodalmiakról már régen nem óhajtottam vele diskurálni, de hogy az én magyar patriotizmusomat ez a vén sváb korrigálja, kritizálja: szörnyűség. Figyelmeztetem Rákosi Jenő környezetét, hogy ez elvénhült gyermek kezében hagyni, feledni igen nagy kár volt - a nem gyermeknek való kést.”
Talán igazuk volt ez alkalommal a Nyugat és a Világ szerkesztőinek, amikor nem közölték Ady ingerült s ezzel Rákosi szintjéhez leereszkedő válaszát. Sokkal méltóbb válasz volt ennél az örökkévalóságnak adresszált névtelen prózaverse a Nyugatban: „Kinek lehet joga a költőt kérdezni és a költőt feleltetni? Kinek lehet igaza a költővel szemben? A költőket bántani! A végtelenség megfigyelőjét helyéről leráncigálni. Megvakítani azt a fényforrást, amely csillagokat szór a ködbe. Lövöldözni az isten repülőjére, aki a tornyok és felhők között vergődik szélben és hidegben egyedül. Csodálatos ellenekezése az egyforma embereknek az olyannal, aki egyetlen.”
De mindennél hatásosabban tesz pontot minden idők Ady-vitáinak és Ady-revízióinak végére ekkoriban írt verse: Ifjú szívekben élek.
(...)
(1969)
(részlet)
(...)
Nemcsak a maga érzékletes valóságában, de az eltévedés tája volt az itt megjelenített áttételesen, közvetetten is. Érvényesült a jellegzetesen adys, transzpozíciós, többsíkú szerkesztés. Nemcsak egyfajta konkrét, reális táj volt a versben ábrázolt, de számos hangulatteremtő, poétikai és nyelvi elem révén egyben az emberi létezés időtlen tája is. Egzisztenciális táj. S mint ilyenhez is az otthontalanság, a veszélyeztetettség tartozott hozzá központi ismérvként. Azt konretizálón, a belső emberi, egzisztenciális eltévedést lehetővé tevőn: 1. az abszurditás, 2. a rémek, 3. a nihil világában járt a versben ábrázolt hős.
Az abszurditás hírhozójaként mindenekelőtt kísértetiesség jellemezte a vers belső hangulati terét. Nemcsak a szavak vonzása („Kísértetes nálunk az Ősz”; „csupa titok”) vitt ebbe az irányba, de errefelé vittek egyes képi mozzanatok is. A kísértetiesség, a sejtelmesség fokozója volt már egymagában az alapvető képi megjelenítési mód: a látomásos allegória, a sajátosan adys vízió. Mert éppúgy, mint hajdan Az ős Kaján vagy a Harc a Nagyúrral című költeményekben, a látomás tett itt is egy esetleges képet jelentéssel telítetté, egzisztenciális érvényűvé. Kibontakozott a látomás hangulati, poétikai kisugárzása. Éppúgy, mint az álomban, a képtelenségek, az ész ellenőrzése alól kisikló dolgok világa idéződött meg. Mint például Blake vagy Yeats versei, Kafka írásai tanúskodtak erről: egy kísérteties, abszurd valóság megjelenítésére volt alkalmas elsősorban mindig a vízió. S ez a hatása érvényesült itt is. Rémmesék legköre varázsolódott elő. Oly világ tűnt fel, hol hajdani eszelősök jártak, s rohantak mesébe illőn, különös epitheton ornansszal ellátva a nagymérgü medvék.
A kísértetiessel egy irányba hatott, a látomás jelleget erősítette fel az uralkodón jelenlevő stiláris alakzat: a megszemélyesítés. Lehetővé vált ennek segítségével a lehetetlen is. Múltat álmodva, dideregve aludtak itt a falvak, volt erdők és ó nádasok láncolt lelkei riadoztak, süket volt a köd, pőrén bújt el a sík, ködgubában járt a november. Kioldott a megszemélyesítés a megszokott, elautomatizált összefüggésekből, rejtélyes káosszá változtatta mintegy a világot. Az abszurditás tája lett a versben felmutatott.
A sejtelmességet, a kísértetiességet növelték a képi megjelenítésen túl oly poétikai elemek, mint például az indítás hangsúlyozottan akusztikai jellege: a hangzó vak ügetés. Ahol csak hang van, s a látvány hiányzik, elővarázsolódik ott a kísértetiesség. S ezt növelte az akart, szándékolt elszemélytelenítés: az indító hallani főnévi igenév, a nőtteti, ez a műveltető ige, a „Csupa vérzés, csupa titok, - Csupa nyomások, csupa ősök”-féle nominális mondatszerkesztés. Egy irányba hatottak ezek a nyelvi jegyek mind: elillegalizálták a cselekvő alanyt, sugallták a titokzatosságot.
Végül, de nem utolsósorban ezt fokozta a szaggatott, jelzéses előadásmód, az akart művészi homály. A kiszigetelés. Eltűnt az oksági lánc. Hiányzott a kellő számú információ. S innen eredőn nem egy esetben megjelent a polivalencia, a többértelműség. Igy például rögtön az első versszaknál bizonytalanná vált, van-e okozati összefüggés „az eltévedt lovas” ügetésének zaja és a „láncolt lelkek” riadozása közt, hogy vajon a lovas ébreszti-e az erdők „láncolt lelkét”, vagy egymástól független, párhuzamos folyamat a kettő. Nem véletlen, hogy oly gyakoriak voltak a vers egyes mozzanatai kapcsán az eltérő, nemegyszer ellentétes magyarázatok. Ha az egyik értelmező a falusi szegénységgel kapcsolta össze például a „köd-guba” kifejezést, a másik méltóságteljes lassúságot, tempósságot asszociált hozzá: nagygazdavonást. Az egyik a magyarugar-motívum hajdani szánnivló, „kipányvázott lelkeivel”, lemetszett szárnyú embereivel - ezekkel a hagyományos adys képekkel - azonosította a „láncolt lelkeket”, a másik a nemléthez kötött szörnyűségeket érezte feltörni bennük. Az egyik virágzónak, bújtatónak, a másik rémtelinek ítélte a versben ábrázolt múltat. Az egyik „szent eszelősökként”, az új hőseiként pozitív hangsúllyal, a másik negatívan, a téboly megszállotjaként könyvelte el a versben feltűnő „eszelősöket”. Stb. Hiányos adalékok folytán ingóvá változott minden jelentés. S művészi eszköz volt ez. Művészi homály. Éppúgy, mint az áradó, mindent egybemosó köd, sodorta magával a kísértetiességet, a titokzatosat. Megjelenítette az abszurd világot.
A veszélyeztetettség, az otthontalanság másik hírhozójaként rémekkel telt meg az ábrázolt miliő. Nem véletlenül kapott külön verstani hangsúlyt egy birtokos jelzős szerkezetet megbontó enjambement révén a Rém szó. („Most hirtelen téli mesék - Rémei kielevenednek.”) Hangsúlyt kapott ez általában is. Tárgytalan félelmet, szorongást sugalló rémvilágnak tűnt a versben ábrázolt. Fő jellemzője volt az emberellenesség. Igaz: nyíltan, közvetlenül csak egyetlen esetben, egy de-vel kezdődő ellentétező mondat révén („De nincsen fény...”) állította szembe egymással a művészi formálás a környzetet és a vers hősét, rejtetten, lappangva végigvonult azonban ez az ellentét a költemény egészén.
„Fogyatkozott számú” volt itt az ember. Eltűnt, elveszett. Ha metonimiává váltan, falu-ként jelen volt is, akkor is aludt. Az eltévedt lovast az ember felől nézve magány vette körül. Grasszáltak viszont a különféle emberellenes erők. Komorlott a rémvilág jellegzetes képi mozzanata: a zsarnokmotívum. Az emberrel rímként is szembeállítva, mint gazda járt a maga óriás udvarán, ezen a „domb-kerítéses síkon” a ködgubás November. Látszott az ellenotthon. S a zsarnoki uralom egyéb jelképe, láncoltság, vérzés, nyomás jelent meg. A szorongást keltő rémvilág - az ellenotthon - másik jellegzetes képi hírhozójaként feltűnt a vad-kép. Mint Grunding, Kubin, Filla, Lohmar huszadik századi léthelyzetet idéző képein: szörnyetegek, vadak törtek elő. A „köd-bozótból” kirohant: ordas, bölény, nagymérgü medve. A zsarnoki lét s a vadak árnyékában szükségszerűen megsokasodtak a félelem szavai: riadoz, lapul, búj, didereg követte egymást. A látomás így jellegzetesn huszadik századi veretet kapott. A veszélyérzésnek, az élet irracionalitásának, kiismerhetetlenségének híreit hozta. Rettegés és szorongás áradt belőle. Negatív misztika.
Ugyanezt a hangulatot erősítette fel a verset átható, cselekménybeli és nyelvi elemekkel szuggerált katasztrófaérzet. Hirtelen elevenedtek ki itt a „téli mesék rémei”, hirtelen nőttette be magát a „pőre sík”. A félelem adott légkörében a katasztrófaérzés hírhozója volt a cselekményformálás hangsúlyozott hirtelensége. Mint ahogy az adott kontextusban ebbe az irányba vittek a különféle szintaktikai és lexikai szokatlanságok is. Viszonylagosan sűrűbben tűntek fel például inverziók, szórendmegbontások. Hol az állítmány emelődött ki („Alusznak némán a faluk”), hol a határozó („Erdővel, náddal pőre sík - Benőttetti hirtelen, újra”), hol a birtokos jelző dobódott hátra („Vak ügetését hallani - Eltévedt, hajdani lovasnak”); hol az igekötő (Hajdani, eltévedt utas - Vág neki új hínárú útnak”), hol pedig a mellékmondat került az élre („Hol foltokban imitt-amott - Ős sűrűből bozót rekedt meg”). A gyakoriság révén poétikai jelentést kaptak ezek a mondattani rendellenességek. Érzékeltették a váratlanságot, a szokatlanságot.
Hasonló okokból, mint az inverziók, váltak poétikailag is jelentőssé a szokatlan szóösszetételek és szóképzések: a neologizmusok. Az adott összefüggésben ezek is a katasztrófaérzést mélyítették el. Együtt járt velük hangulatilag a meglepetésszerű, a kiszámíthatatlan. Oly újonnan képzett szavak tűntek fel, mint kielevenednek, novemberes, hínárú, s oly nem mindnnapi összetételek, mint köd-bozót, nagymérgü, domb-kerítéses, köd-guba. Hogy mennyire poétikaialg szándékolt volt ez a nyelvi sajátság, meggyőzően mutatta az első változat: a Nyugatban közölt szövegben még ily szó is akadt: sűr („Ősi sűrből bozót rekedt meg”). A hirtelen veszélyek, a rontó katasztrófák rémvilágához illettek a szokottból kitépő, váratlan szavak. Rajtuk keresztül is megfogalmazódott az idegenségérzés, az elveszett otthonosságtudat.
Végül az egzisztenciális tájat, az otthontalanság táját konkretizálóan a nihil jelent meg. Az áradt a ködben. „De nincsen fény, nincs lámpa-láng - És hírük sincsen a faluknak” - halmozódtak tartalmat közlőn a tagadó elemek. A Nincs világa volt ez. Ennek ismérveként 1. perspektívátlanság, 2. negativitás volt itt uralkodó. A hiányzó fény („nincsen fény”) éppúgy mutatta a távlat elvesztését, mint az idő- vagy térkezelés. Az idő síkján egybeolvadt, egymásba ment át a múlt és jelen, eltűnt közöttük a választóvonal, a jövő felé hiányzott viszont minden utalás, minden átjárás. Megszakadt a folyamatosság. A múltat magába szívó jelen mintegy börtönként zárt. Hangsúlyozódott a rögzítő most, itt. („Most téli mesék...”; „Itt van a sűrű”; „Itt van a régi, tompa nóta”). A cselekvést elnyújtón gyakorító ige tűnt fel (riadoz). Elhagyódott nem egy esetben az igekötő, tartósságot sugallva ezzel is („láncolt lelkei”; „fogyatkozott számú”; „múlt századok”). Állítmányként szerepelt az időjelzésre képtelen főnévi igenév (hallani). Szuggerálta mindez a mozdulatlanságot, az időnkívüliséget. Paradox módon folytonossághiány fogta körül a folytonosság hősét. Mint ahogy ebbe az irányba hatott a visszatérő szerkesztésmód is, az AXA versképlet. Az utolsó strófa hajszálnyi változtatással az elsőt ismételte meg. Kompozíciós meghatározó lett a perspektívátlanság történetfilozófiája: az örök körforgás.
Nemcsak az időkezelés érzékeltette a tűnt perspektívát, de a térkezelés is. Az is zártságot s ugyanakkor változatlanságot sugallt. Kerítés, domb, erdő, nádas, bozót, sűrű fogta a láthatárt, és kínálta ugyanazt az egyhangúságot. S a perspektívátlanság érzését vitték át az adott kontextusban a befogadóba oly jellegzetes - ellentmondásosságot szuggeráló - nyelvi elemek, mint például a szinesztéziák. A hallást jelentő főnévhez látási vagy tapintási képzetet tartalmazó jelző társult és viszont. Vak ügetés-ről, süket köd-ről, tompa nóták-ról beszélt a költemény. Összekuszálódtak mind az érzékszervek. Formát kapott az eltévedés tája: a labirintusvilág.
A távlattalanság mellett a nihilt érzékeltetendő a negativitás volt adott mint másik jellegzetes formai meghatározó. Negativitás az ember szempontjából. A vak, a süket, a néma tűnt fel a miliő jellemzése során: az érzékszervektől való megfosztottság. Még a „sima” helyett is a negativitás irányába húzó, a nincstelenségre, a kiraboltságra utaló pőre állott („pőre sík”). A táj tulajdonságait felidéző versszak („Csupa vérzés, csupa titok...”) jobbára negatív irányba húzó, az embertől, az ember munkájától nem befolyásolt - dehumanizáló - ismérveket sorolt (vérzés, titok, nyomás, ős, erdő, nádas, eszelős). Menekülő jellegűek, negatív irányúak voltak a cselekvésformák is (alszik, didereg, búj, lapul). A távlattalanságot a negativitás, a benne felnyíló negatív távlat tette teljessé. Igy konkretizálódott az ábrázolt egzisztenciális tájnak egyik legfőbb jellemző jegye: a nihil, a Semmi. Az otthontalanság tájához, az abszurditás és a rémek világához ez tartozott hozzá mint harmadik ismérv.
(1982)
(részletek)
Fellépése a magyar líra egész történetének leglátványosabb s alighanem legradikálisabb fordulatát hozta. Harmadik kötetétől kezdve, amelyik ugyanabban az évben és ugyanazzal a - nálunk félreérthetetlenül kihívó - címmel jelent meg, mint a Monarchia költészetének másik nagy szimbolista áttörése, Rilke versgyűjteménye - tehát az Új Versektől kezdve (1906) személye is, pályája is, sőt szinte minden egyes megnyilatkozása önnönmagánál nagyobb jelentőséget kapott, életének és életművének saját súlyát egy - máig is szuggesztív - gesztus ereje sokszorozta meg, az újszerűség lázadó gesztusáé, helyét, szerepét, sőt jellegét, sajátosságait megérteni kevés az oeuvre szokásos fogalma, lényegéhez, minden sorát átható esztétikai lényegéhez is hozzátartozik, hogy Ady neve, verseivel, cikkeivel, utazásaival és szerelmeivel egy valóságos Ady-jelenséget, vagy akár Ady-mítoszt jelent a magyar irodalomban; nem csoda hát, hogy talán Petőfi kivételével nincs még egy magyar költő, akiről életében és halála után csak közel annyit írtak volna, mint róla.
A cikkek és tanulmányok, pontosabban szólva a rajongások és kiátkozások áradata teljes erővel a hamar elkövetkező újabb kötet után (Vér és arany, 1907) indult meg, amikor az irodalmi és irodalmon kívüli közvélemény ráeszmélt az „Új idők új dalainak” tökéletes lázadására. Verseiben a sokféle, s minden irányban megtorpant, midnen irányban elfojtott feszültségektől terhelt ország valamennyi reprezentatív törekvése önnönmagát illetve ellenségét ismerhette fel: a magyar szimbolizmus első igazi áttörése, igen jellemzően az irányzat nálunk sok vonatkozásban sajátos jellegére és szerepére, a megszólaltatás, a kimondás erejével keltett vihart.
Stílusának radikális forradalma ugyanis egy egész - amennyire steril, annyira homogén - képzetrendszert rendített meg. Verseiben, romantikus szenvedéllyel, vad és brutáis igazságokat mondott ki, „a finom remegések”, „a szűz borzongások” lázító erejű felismeréseit, metaforikusan - de csak félig metaforikusan - úgy fogalmazhatnánk, egyszerre botránkoztatta meg olvasóit Baudelaire és Freud, Heine és Nietzsche, sőt némiképp Marx igazságaival; a tárgyaknak és reáliáknak, érzéseknek és helyzeteknek olyan végletesen új tömegét zúdította be képeibe és költeményeibe, hogy még látomásos kombinációi nélkül is, már maguk a primér tények gyökeresen változtatták meg a lírai tematikának, a versben megfogalmazható, illetve megfogalmazandó tartalomnak zárt, akkoriban kivált zárt kánonját.
(...)
Megírt azonban addig több száz újságcikket is, mert szenvedélyes újságíró volt és szenvedélyes politikai érdeklődés élt benne. Bizonyos, hogy nála radikálisabban nemigen gondolkodott akkor senki Magyarországon; akármiről cikkezett is, színházi előadásokról vagy az ultramontanizmusról, a kisváros eseményeiről vagy a fiatalság újatakarásáról - és valóban minden érdekelte -, épp az ellentétek, a meglevő és lehetséges konfliktusok lekerekítésének konszenzusát nem volt hajlandó elfogadni. Publicista kortársai közül a legmerészebbek a liberalizmus relativizmusát, akár úgy mondhatnánk, világnéezt értékű szemtelenségét szegezték szembe a konzervativizmus uralmával. Ő a feszültség publicisztikáját teremtette meg; cikkeiben kiélezett, sőt gyakran nagybetűs ellentéteket állított szembe, szeszélyes ritmikájú pátoszuk végképp nem az újságírás logikáját követte, de nem is csupán egy gondolat hatásos, végletes kifejezésére törekedett. Tónusváltásokon, elliptikus fordulatokon vagy nyílt felkiáltásokon át, a téma valóságos fontosságát mindig túllépő indulattal, intenzitással valamennyire fogalom, sőt jelenségszerűvé teszi azt az eseményt, embert, helyzetet, amiről a cikke szól, illetve a másik oldalról, azt az embert is - saját magát -, akinek jelenlétét és látásmódját agresszív erővel hangsúlyozza, s aki a cikknek nemcsak írója, hanem inkább kimondva, mint kimondatlanul főszereplője is. Ismétlem: ragyogó politikai érzék vezérelte, s cikkei fontos, néha nagyon fontos felismerésekről szólnak - mégis, csaknem kivétel nélkül, témájuknál nagyobb, s valamennyire tárgytalan feszültséget árasztanak. Éppenséggel nem is köznapi stílusban íródtak, sőt nagyon távol attól; prózájuk akár Huysmans vagy Jules Laforgue zsúfolt prózáját juttathatná eszünkbe, de szemben velük határozottan nem statikus karakterű, tematikusan erősen kötött és célratörő, alig van benne öntetszelgés és játék. Irását mindig témája valamilyen aspektusának, illetve még inkább már önnön reakciója valamilyen vetületének kinagyításával, túlexponálásával kezdi, majd a hamar, s mintegy tömbszerűen kirajzolt - kimondott ellentéteket kifejezetten dinamikus hatású trópusok, elsősorban igék és metaforák során át közelíti a látványos poenhez. Igy éri el, hogy súlyos politikai tartalmuk ellenére, az olvasó figyelmét mégis az azt megszólaltató s drámai színezetű személyiség vonzza, amely viszont - hasonlatosan ahhoz, amit megírt - szintén valamennyire absztrahálódik, jelenségszerűvé válik - s annál inkább, mert nemcsak erősen hangsúlyozott alkotója és főszereplője a cikknek, hanem agresszív szubjektivitásával kicsit magához hasonlít, vagyis kicsit a maga reakciójából vetít ki mindent, amit leír. Valóság és fikció, tárgyiasság és irrealitás, személy és külvilág között fellazultak a szilárd határok. A téma közvetlen társadalmi célzatának, érdekességének és ennek a fajta megfogalmazásnak, illetve inkább: látás- és láttatásmódnak találkozása viszont az irányzat magyarországi formájának, Ady egész költészetének alapvető sajátossága és kettőssége; mert ha van politikai publicisztika, amelynek kapcsán jogos a szimbolizmus irányába mutató vonásokról beszélni, úgy ez az erősen stilizált próza feltétlenül az.
(...)
Baudelaire példája, úgy tetszik, mindenekelőtt ezt jelentette a számára: egy másfajta megszólalás lehetőségével - és persze konkrét formájával - azt a költészetfelfogást változtatta meg, amely mintegy hátterükben, a korszak minden magyar versét eleve lebéklyózta. Nemcsak azért, mert a személyiség igazabb önkifejezésére törekedve számos tematikai tabut rögtön feloldott; hanem mert a művészetet mint a kifejezés teljességét egyszersmind a személyiség körébe vonta, sőt úgy tekintette, mint a személyiség megélésének, megvalósításának egyetlen igazi lehetőségét. Az alkotás ennek az önmegvalósításnak, vagy mondjuk így: az önmegvalósítás küzdelmének lett feszültségekkel teli színtere, a művészet pedig elkülönült a köznapi dolgok világától, külön-létet, privilégizált külön-létet nyert, mivel külön-létet nyert az a belső univerzum is, amelynek terében a műalkotás létrejön, lejátszódik, és amelynek „kapcsolatai”, törvényei, igazságai keresik és kapják megfogalmazásukat az egyetlen igazi entitásban, a Szépségben. Állítsuk ezt szembe a kor magyar kánonjával, a prekoncepcionált eszmeiség és a tárgyi-tapasztalati valóság arc poeticájával - e koordináták a műalkotás genezisét, értékét és érvényét egyaránt hivatottak meghatározni -, s nyilvánvaló a Les fleurs du mal és a Hotel Pimodan példájának jelentősége.
Egy ilyen szembeállítás persze jogtalannak is tetszhet, annyira leegyszerűsítette fogalmait. Hiszen a szimbolizmusnak akár ideál-képzete is lényegesen összetettebb jelenség, s Ady még az itt felvett modell-karakterisztikumok mindegyikének sem felel meg egyenlő mértékben, a Szépség kultuszát például csak meglehetősen távolról visszhangozta; amellett nem tekintettük sem azokat a kezdeményeket és a több, mint kezdeményeket, amelyek a magyar lírát már Ady előtt a szimbolizmus felé közlítették, sem magának Adynak - a publicisztika vonatkozásában például az előbb jelzett - természetes törekvését az új kifejezésmód felé. Ám egyelőre a hatás irányát kívánnánk csak jellemezni, és nem a létrejött életművet. Ez utóbbinak sokan vitatják szimbolista karakterét. Állapítsunk meg tehát most csak annyit, hogy ha szimbolizmuson nem csupán szűk iskolát, illetve stíluseszközök halmazát, hanem az európai költészetnek Baudelaire-től Rilkéig terjedő vonulatát értjük, azt a váltást, amely a lírai történés színhelyét teljes egészében a belső térbe helyezte, kiinduló helyzetét és témáját, s így a benne megfogalmazott tárgyi elemeket is hangsúlyozottan fiktívvé tette, az értelmi közlés és a hangulati érzékeltetés arányát az utóbbi javára megváltoztatta, nyelvét a képi-jelképi fogalmazásmód jegyében nagymértékben újraformálta, a költeményben - és a költészetben - pedig a romantika univerzális érvényű mítoszának felbomlása után, individuális mítoszt kívánt teremteni és megszólaltatni, ismétlem, ha szimbolizmuson ezt a - tágabb körben költészetfilozófiai, sőt történetfilozófiai értelmű - váltást és ezt a költői magatartást értjük, így Ady fordulata egyértelműen az európai szimbolizmus körébe tartozik.
(...)
Ady szimbolizmusa a lelkiállapot forradalmának és a forradalom lelkiállapotának lírájában született meg. Új élményvilágának minden eleme, szerelmes verseinek fantomizált nőképzetétől a felismerésig, amely múltjával és jelenével veszendőnek és elkárhozottnak vizionálta magát az egész országot, ezért hordozta magában egyként a lázadás meghatározó gesztusát; így tért vissza egy kifejezetten líraiatlan indulatát-vesztett korszak után a magyar lírába teljes érvényével a lírai érzelem.
Egyértelműen érzelmi, sőt egyértelműen élmény-költészet ez - de e fogalmak, illetve e magatartás dimenzióit Ady a végletekig tágította. A versek centrumában nemcsak hogy tematikusan, de agresszív hangsúllyal megnevezetten maga a költő áll, már csupán a kimondás elhivatottságának transzcendenciája révén ez időben Ady igen távol került a személyiség válságának, illetve az elszemélytelenedésnek vele kortárs irányzataitól.
Legtágabb keretük, vers-helyzetük gyakran életképszerű, majdnem hogy valamilyen cselekményt, illetve történést is kirajzolnak, de az életképnek határoztotan a balladába áthajló, erősen feszített s feltétlenül sötét, tragikus tónusú formációját alkojta meg. Vidám verse egyébként jószerint egész pályáján nincs egyetlenegy sem, költészete minden könnyedséget nélkülöz, úgy tetszik, még a fogalmazás, a szépség öröméről sem tud - amiről pedig még a tragikus hangzású Baudelaire sem volt hajlandó lemondani -, mivel mindig s kivétel nélkül nehéz fajsúlyút, jelentőségteljeset kívánt közölni; verseit meg is terheli valamennyire a nagyotmondás állandó kényszere.
A vers témája, valamelyest leegyszerűsítésben, az Én és a külvilág kollíziója, vagyis annak a folyamatnak a csúcspontján íródik, tör ki, amelyben az életérzés a világra rávetődik: költeményei mintha monológoknak lennének a betetőzései, építésük erősen drámai színezetű, ihletüknek és hatásuknak legfeltűnőbb vonása a kompozíció - minden síkot áthatoló - dinamikus, egzaltáltan dinamikus jellege.
(...)
Világképében minden lényhez és minden tárgyhoz titok, s több: fátum tartozik, amely valósággal belerobban a szimbólumokba. A hajnal a vágyak feszülésének és elfulladásának vibráló birodalma, az asszony képében egy sötéthatalmú és sötétbánatú indiai istennő rejlik, s a kert, ahol megpillantja őt, az is mágikus és bódító illatok fájdalmát árasztja; az utazás a Gare de’l Est az önhalál gyakran kísértő képébe vált át, Párizs a rejtelmek és az elrejtőzés birodalma, és egy ivászaton a költészet szellemével vív halálos párbajt. Örökös szereplíra; jelképteremtő erejének pedig sem extenzív, sem intenzív fegyelmező vagy gátló korlátai nincsenek. A táj, az ország: elátkozott föld, amelyben minden és mindenki pusztulni kárhoztatott; önmagát viszont egyszer gyermeknek, másszor saját - képzelt vagy valóban létezett - ősének éli meg, egyik költeményében az Úr kiválasztottja, Illés próféta, akit tüzes szekér repít a mennybe, a másikban komor arcú, egyszerű breton halászok süllyesztik koporsóját a vizek mélyeibe - de kész arra is, hogy személyének bármilyen gesztusát, tekintetét, csókját, álmát, ihletét tegye alkotása tárgyává és jelképévé. Szimbólumait ezért lehetetlen akárcsak megközelítőleg is felsorolni, (- ahogy az említettek is egy-egy versnek a vezérjelképei -); alkotómódszerének lényege, hogy minden költeményében autonóm jelképeket teremt, s ennek jegyében minden egyes - tárgyi és nem tárgyi - elemet oly mértékben túldimenzionál, hogy már nemcsak a jelzőkkel övezett névszók, de végül még maguk a szokatlanul érzékletes igék is, sőt alkalmasint bármilyen trópus és bármilyen nyelvtani elem jelképes értékűvé válhat.
A szimbolista költő-Én képzet köré, versmodelljének másik gyújtópontjában, a külvilágéban ily módon határozottan az irányzatra jellmező, tehát jelkép-értékű, személyre-vonatkoztatott, fiktív és spiritualizált képrendszer épül. Az alkotásaiban lezajló dráma, vagyis az egész versfolyamat így kerül át lelkének színterébe; minden stilizáció mindig is individualizál, ez pedig tökéletesen stilizált, nyíltan szubjektivizált világ: folyamatait, látomásait, küzdelmeit ez a stilizáció fordítja át, interiorizálja a lélek belső színpadára.
Maga az életanyag azonban, a konfliktus, amely ezeknek a verseknek nem is csak a mélyén rejlik, hanem valósággal kikiált belőlük erősen kötött, reális, és semmi esetre sem korlátozódik a belső színpadra, amelyen megjeleníttetik.
(1974)
Ignotus: A fekete zongora. Nyugat, 1908. (Kötetben:) Kísérletek. Budapest 1910. Ignotus hírhedtté vált írása Ady „érthetetlen” zsenialitásáról.
Hatvany Lajos: Egy olvasmány és egy megtérés története. Huszadik Század, 1908. Ady a kortársak közt. 1919. (Kötetben:) Ady. I-II. Budapest 1959. E kétkötetes gyűjtemény tartalmazza Hatvany valamennyi Adyról szóló írását és a felbecsülhetetlen értékű levelezését a költővel. Nélkülözhetetlen forrásmű.
Lukács György: Új magyar költők (A Holnap). Huszadik Század, 1908. Új magyar líra. Huszadik Század, 1909. (Kötetben:) Ifjúkori művek (1902-1918). Budapest 1977. Ady mint „a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétája”: a fiatal Lukács minden alapot nélkülöző, vallásos attitűdként értelmezi Ady lázadását.
Tóth Árpád: Ady Endrének. Nyugat, 1909. (Kötetben:) Összes versei, versfordításai és novellái. Budapest 1962. Hódoló óda Adyhoz. Karinthy megírta kegyetlen paródiáját, amiből kisüt a szerző feneketlen alázata. De ha az eredetit olvassuk, az is paródiaként hat.
Móricz Zsigmond: Én, mámor-fejedelmem. Nyugat, 1909. Ady Endre. Ady-múzeum, 1924. A költő harca a láthatatlan sárkánnyal. Nyugat, 1930. Ady. Nyugat, 1930. (Kötetben:) Tanulmányok I. Budapest 1978. Csupán néhány cím a tucatnyi írásból, amit Móricz Adynak, illetve Ady emlékének szentelt. Közülük az első az elragadtatás megvallása: a Vér és arany kötet a megvilágosodás erejével hatott Móriczra. A költő harca a láthatatlan sárkánnyal azokkal szemben veszi föl a kesztyűt, akik lekicsinylik Ady politikai jelentőségét - Móricznak ez a legnagyobb szabású írása Adyról.
Horváth János: Ady s a legújabb magyar lyra. Budapest 1910. Ady szimbolizmusának első tudományos igényű értelmezése, a XIX. századi magyar irodalom felől értékelve, konzervatív nézőpontból.
Karinthy Frigyes: Hady Endre. Ady-paródiák. 1908-1911. (Kötetben:) Így írtok ti. Budapest 1911. A legismertebb „Ady-versek” közé tartoznak. Elterjedt nézet, hogy Karinthy a Nyugat költőit szeretetteljesen ironizálta, szemben (például) Szabolcska Mihállyal. A kortárs olvasók nem vettek észre efféle különbséget.
Jászi Oszkár: Egy verseskönyvről. Világ, 1914. (Kötetben:) J. O. publicisztikája. Budapest 1982. A Ki látott engem? című Ady-kötet megjelenése alkalmából írt vezércikk, amely mai napig érvényesen jelölte ki Ady politikai jelentőségét.
Szabó Dezső: A romantikus Ady. Nyugat, 1911. A forradalmas Ady. Budapest 1919. (Kötetben:) Ady. Budapest 1982. Szabó Dezső két korai esszéje Adyról, pontosabban Ady szellemtörténeti pozíciójáról. Mindkét írás alapgondolata a kollektív romantikus” Ady szembeállítása az „anarchikus romantikus” Baudelaire-rel és Verlaine-nel. Szabó Dezső az Elsodort falu című regényében (1919) újraértelmezte Adyt, s ezzel lett ihletője a népi írók Ady-képének.
Babits Mihály: Tanulmány Adyról. Nyugat, 1920. Megjegyzések Földessy Ady-könyvére. Nyugat, 1921. A kettészakadt irodalom. Válasz Berzeviczy Albertnak. Nyugat, 1927. (Kötetben:) Esszék, tanulmányok. Budapest 1978. Babits az első két írásában Földessy Gyulával vitázva bontja ki saját felfogását Adyról, a harmadikban a hivatalosságot képviselő Berzeviczy Alberttel szemben veszi védelmébe Ady hazafiságát.
Szekfű Gyula: Három nemzedék. Budapest 1920. A negyedik könyv utolsó fejezete - mint azt a címe is jelzi (Két magyar sors a hanyatló korban) - nem kevesebbet állít, mint hogy Ady Endre és Tisza István gróf sorsa együtt példázza a magyar faj tragikumba torkolló fejlődéstörténetét.
Révész Béla: Ady Endre életéről, verseiről, jelleméről. Gyoma 1922. Révész Béla első könyve Adyról, pontosabban Ady életéről, amiről valóban sok ismerete volt, igen közeli barátja lévén a költőnek. Későbbi könyvei kevésbé megbízhatóak.
Ady-múzeum. Szerk. Dóczy Jenő és Földessy Gyula. Budapest 1924-1925. Igen hasznos gyűjtemény; A Holnap körüli vitáról, Ady fogadtatásáról és sok más kérdésről közöl fontos adatokat.
Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái. (1925) Budapest 1947. Hangulatos életképek a századelő magyar művészeinek bohém életviteléről.
Makkai Sándor: Magyar fa sorsa. A vádlott Ady költészete. Kolozsvár 1927. Kultikus beállítottságú könyv, amely Ady protestáns elismertetését célozza.
Ifjú szívekben élek. A magyar fiatalság hitvallása Ady Endre költészetének történelmi tanulságai mellett. Budapest 1928. Az alcím pontosan kifejezi a kis gyűjteményes kötet szerkesztőjének és szerzőinek szándékát; a két háború közötti Ady-kultusz jellegzetes dokumentuma.
Kosztolányi Dezső: Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről. A Toll, 1929. (Kötetben:) Egy ég alatt. Budapest 1977. Kosztolányi az Ady-kultusz ellen emelte fel a szavát, méltán. Írása nem igazságtalanabb, mint amit Ady írt róla. Ady messianizmusának elutasítása a maga antimessianisztikus nézőpontjából tökéletesen helytálló, mint ahogy Ady modorosságainak (az életmű sikerült részét nem érintő) bírálata is. Tanulságosak a Kosztolányi véleményéhez kapcsolódó, többnyire vele szemben állást foglaló vitairatok is. Az „Ady-revízió” néven elérdemesült vita jellemző fejezete a magyar irodalmi kultusz történetének.
Bölöni György: Az igazi Ady. Paris 1934. Bölöni baloldali nézőpontból próbálta visszaperelni Adyt a háború utáni úri „kisajátítóitól”. Ady közeli barátjaként, párizsi életének társaként sok fontos adatot közöl; könyve alapvető adalék a költő életrajzához.
Schöpflin Aladár: Ady Endre. Budapest 1934. Ady Endre életének és pályájának első monografikus igényű feldolgozása. Schöpflin, aki a Nyugat egyik vezető kritikusa volt, igen tárgyilagosan, ugyanakkor a közös ügy meggyőződéses híveként láttatja Adyt.
Szerb Antal: Ady Endre. (Kötetben:) Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár 1934. Először vállalkozott az életmű változásainak megrajzolására, s úttörő módon jelölte ki Ady mentalitásának, tájékozódásának legfőbb jellemzőit. Ma is nélkülözhetetlen alapmű.
Németh László: Az Ady-pör. Társadalomtudomány, 1927. (Kötetben:) Készülődés. Budapest 1941. Ady Endre. Tanú, 1934. (Kötetben:) A minőség forradalma. Budapest 1943. Magyar ritmus. 1939. (Kötetben:) Az én katedrám. Budapest 1969. Kisebbségben. Budapest 1939. Távolról sem soroltuk fel az összes Németh László-írást Adyról. Németh László - előbb Szabó Dezsőt követve, majd elszakadva tőle - Adyt nemcsak a modern magyar irodalom, hanem a modern magyar kultúra középponti alakjának tette meg. Miközben Németh az Ady körül kialakult kultuszt a tényleges szembenézés megkerülésének tekintette, maga is kultikusan közelített Adyhoz.
Hegedűs Loránt: Ady és Tisza. Budapest 1940. Kísérlet Szekfű Gyula ötletének filológiai alátámasztására. Hegedűs maga is „két meggyőződésű” ember volt: Ady-rajongó és Tisza István-hívő.
Halász Előd: Nietzsche és Ady. Budapest 1942. Az Ady-irodalomban páratlan komparatisztikai mű, szellemtörténeti nézőponttal. A párhuzamok tükrében megemelődik Ady gondolkodói teljesítménye.
Féja Géza: Ady Endre. (Kötetben:) Nagy vállalkozások kora. A magyar irodalom története 1867-tol napjainkig. Budapest 1943. Szerb Antal magyar irodalomtörténetének ellenpárja, a népi írók mozgalmának nézőpontjából. Féja nem tagadja el Ady megtévedéseit sem, ugyanakkor nem hagy kétséget afelől, hogy olyan „költő-óriás, a magyarság lényének és létének olyan összefoglalása, aminő ezer esztendőben egyszer érkezik”. A századelő irodalmát Ady-rokonokra és Ady ellenzékére osztja.
Keresztury Dezső: Ady. Halálának 25-ik évfordulójára. Magyar Csillag, 1944. (Kötetben:) Örökség. Magyar író-arcképek. Budapest 1970. A népi írók Ady-képét viszi tovább, de megtisztítva a kultikus elemektől. Egyike a fölöttébb ritka kiegyensúlyozott Ady-portréknak.
Révai József: Ady. Budapest 1945. Ady értékelése kommunista nézőpontból. Révai ifjú korában Ady-rajongó volt; tárgyismerete ideologikus elfogultsága ellenére is érvényesül.
Földessy Gyula: Ady minden titkai. Budapest, 1949. Az Ady-versek „poéta-adminisztrátorá”-nak legfontosabb könyve Ady életművéről. Nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy valamennyi kötetet, ciklust és verset értelmezze. Megkerülhetetlen mű, még akkor is, ha a szerző szellemi horizontja meglehetősen szűkös, s nemritkán melléfog a szimbólumok felfejtésében.
Emlékezések Ady Endréről 1-5. kötet. Szerk. Kovalovszky Miklós. Budapest 1961-1993. Nagyszerű kalauz - nemcsak Adyhoz, hanem a magyar századelőhöz is.
Ifjú szívekben élek? (Vallomások Adyról). Budapest 1969. Lukács Györgytől Hajas Tiborig jelentős személyek mondják el véleményüket Ady időszerűségéről, illetve időszerűtlenségéről. Különösen fontosnak tűnik Keresztury Dezső és Pilinszky János írása.
Vezér Ezsébet: Ady Endre élete és pályája. Budapest 1969. Az 1945 után írt Ady-monográfiák közül mindmáig a legmegbízhatóbb. De számításba kell venni, hogy ami Schöpflin Aladár számára magától értetődő volt - így pl. Ady baloldali radikalizmusa -, ekkor újra felfedezendő tettnek számított.
Schweitzer Pál: Ember az embertelenségben. Budapest 1969. Ady háború alatti korszakának fölöttébb alapos taglalása és méltatása.
Fülep Lajos: Ady éjszakái és éjszakája. 1969. (Kötetben:) Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok 1920-1970. Budapest 1976. Fülep írt az egyik első méltatást az Új versekről, s így hamar személyes ismeretségbe került a költővel. Kései emlékezése sok fontos észrevétellel járul hozzá Ady mentalitásának megismeréséhez.
Király István: Ady Endre I-II. Budapest 1970. Intés az őrzőkhöz. Ady Endre költészete a világháború éveiben I-II. Budapest 1982. Ady kommunista szempontú kultuszának gigantikus torzója. Ady életművét Király négy szakaszra osztotta: 1905-1908: az érzelmi forradalmiság időszaka; 1908-1912: a kétmeggyőződésű forradalmiság ideje; 1912-1914: a plebejus-népi forradalmiság periódusa; 1914-1919: a valóság forradalmára. A harmadik korszak elemzésével adós maradt. Könyveiben a feltűnő ideologikus elfogultság ellenére is találhatók érzékeny elemzések - pl. Az eltévedt lovasról vagy a kuruc versekről.
Pór Péter: A szimbolista fordulat Ady költészetében. Valóság, 1974. A téma egyik legfigyelemreméltóbb feldolgozása.
„Akarom: tisztán lássatok”. Tudományos ülésszak Ady Endre születésének 100. évfordulóján. Budapest 1980. Sok fontos tanulmány található ebben a kötetben, amely jól reprezentálja a hetvenes évek Ady-kutatásának érdeklődését és válasz-kísérleteit.
„A Tisza-parton”. Ritmikai kérdések egy Ady-vers kapcsán. Budapest 1981. Annak a tudományos tanácskozásnak az anyaga, ahol Adynak a címben megadott versét elemezték a verstan honi szakértői. Az értelmezések változatossága egyfelől igen érdekesnek, másfelől a hírénél kevésbé egzaktnak mutatják e diszciplínát.
Szilágyi Péter: Ady verselése. Budapest 1990. Ady verstani sajátosságainak és újításainak monografikus igényű áttekintése.
1.1 Képzelje el, hogy 1900 és 1908 között Pesten élt.
a) Milyen jelentősebb magyar írók és művészek nevével találkozhatott ekkor? (Öt nevet kérünk.)
b) Milyen jelentősebb új magyar irodalmi alkotások jelentek meg ebben az időszakban? (Három címet kérünk.)
c) Milyen kulturális és politikai lapokat olvashatott? (Két címet kérünk.)
1.2 Az alábbi földrajzi helyszínek közül melyek játszottak fontos szerepet Ady életében?
Bécs
Berlin
Budapest
Bukarest
Csucsa
Debrecen
Érmindszent
Kolozsvár
Moszkva
Nagykanizsa
Nagyvárad
Párizs
Pécs
Szeged
Szekszárd
Veszprém
1.3 Aláhúzással jelölje, hogy az alább felsorolt alkotók közül kik voltak Ady kortársai! (Kortársán értve mindenkit, aki vele egy időben élt!)
Apollinaire
Arany János
Babits Mihály
Balzac
Bartók Béla
Baudelaire
Bródy Sándor
Csontváry Kosztka Tivadar
Goethe
Hatvany Lajos
Heine
Jókai Mór
Juhász Ferenc
Franz Kafka
Mikszáth Kálmán
Molnár Ferenc
Móricz Zsigmond
Nietzsche
Pilinszky János
Szabó Dezső
1.4 Fejtse ki röviden, hogy Adyval milyen kapcsolatban álltak az alább felsorolt személyiségek!
a) Áchim András
b) Babits Mihály
c) Hatvany Lajos
d) Horváth János
e) Jászi Oszkár
f) Juhász Gyula
g) Kosztolányi Dezső
h) Móricz Zsigmond
i) gróf Tisza István
1.5 Válaszoljon a következő kérdésekre!
a) „Fény városa”, „szép ámulások szent városa” - így nevezte a költő. Melyik városról van szó?
b) Mi volt a „darabontkormány” és milyen kapcsolatban állt vele Ady?
c) Hogyan lett Brüll Adélból Léda, Boncza Bertából Csinszka?
d) 1908 szeptemberében korszakos jelentőségű antológia jelent meg, hét költő verseiből. Soroljon fel legalább hármat a hétből! Mi volt az antológia neve? Milyen volt a korabeli fogadtatása?
e) Kik voltak a Nyugat szerkesztői és nevesebb szerzői a folyóirat indulásakor? Milyen funkciót töltött be Ady a Nyugatban?
f) Melyik politikai pártnak volt az alapító tagja Ady?
g) Részt vett-e Ady a világháborúban? Az őszirózsás forradalomban? A kommünben?
2.1 Olvassa el figyelmesen az alábbi pályaképet! Milyen téves, illetve pontatlan ismereteket tartalmaz?
Ady pályájának legalább három szakaszát szokás megkülönböztetni. Már az első verseskötetében megtalálta saját hangját. Ehhez képest művészi visszaesést hozott az 1906 februárjában megjelent Új versek című kötet. Ebben külön ciklust szentelt ekkori szerelmének, Csinszkának. Következo kötete, a Vér és arany rendkívüli hatással volt Móricz Zsigmondra, akit Ady barátságába fogadott. Ady nagyon szerette Budapestet, a „Fény városá”-nak nevezte. 1908 szeptemberében jelent meg A Tegnap című, korszakos jelentoségű antológia Ady és hat költotársa verseiből. 1910 és 1914 között jelentős változás következett be költészetében: a szecessziós-szimbolista látásmódot expresszionista elemeket is tartalmazó, archaizáló-egyszerűsíto szemlélet váltotta fel (amit a világháború - Ady által az első pillanattól örömmel fogadott - heroikus világa még jobban fölerősített). A háború végén jelent meg A halottak élén című kötete (1918).
2.2 A következő kérdések a Góg és Magóg fia vagyok én... című versre vonatkoznak.
a) Határozza meg a vers szimbólumainak jelentését!
b) Bizonyítsa, hogy a költői én ősi jogaira hivatkozik! Miképp egyeztethető ez össze az új képviseletével?
c) Vizsgálja meg a vers ritmusát! Kötött-e a sorok szótagszáma és ütembeosztása? Milyen a verselése: hangsúlyos, időmértékes vagy mindkettő? (Ha az utóbbi, hogyan nevezik ezt, és hol találkozott vele korábbi tanulmányai során?) Ha a vers időmértékes: jambikus vagy trochaikus a lejtése? Válaszát indokolja!
2.3 A következő kérdések a Héja-nász az avaron és a Lédával a bálban című versekre vonatkoznak.
a) Milyen ellentét(ek) képezi(k) alapját a verseknek? Egységes-e a hangnemük? Melyik a leggyakoribb szófajuk, és mi ennek a szerepe?
b) Ady szerelem-élményének mintegy összegezése A Szerelem eposzából című költemény (1910). A vers egyik szakaszát idézzük:
Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,
Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,
De volt ravatalos, halálos-víg torna,
Játék a halállal, titkos élet-forma.
Értelmezze e sorokat! Ady költői vallomását alátámasztja-e az olvasott Léda-vers? Válaszát indokolja!
2.4 A következő kérdések A Tisza-parton című versre vonatkoznak.
a) A vers mely soraiban szerepel a költői én, és mely soraiban nem? Miért alakul ez a két szakaszban annyira eltérően?
b) Az első versszakban megjelenő táj különösségét jelzik az egzotikus név és a szokatlan szavak, a fölösleges többes szám és a furcsa egyeztetési hiba - keresse meg ezeket!
c) Mi a jelentése az „álom-bakók” összetételnek, és mire utal vissza a vers szövegében?
d) Olvassa el a A Gare de l’Esten című veret! Mi jellemzi a vers beszédhelyzetét? Melyik szó szerepel (származékaival együtt) legtöbbször a szövegben? Miért? Mi a két helyszín szembeállításának alapja? Az ötödik szakasz megszorítással él Párizs dicsőítésében - mi ennek a jelentősége? A költői én végül melyik tájat választja? A zárlat halál-ábrázolásához hasonlóval melyik más Ady-versben (versekben) találkozott?
e) A Gangesz-parti őshaza már egy 1902-es Ady-versben is megjelenik: „Én siratom a napkeletet, / Siratom a Gangesz partját, / Honnan romlásra elkerültünk” (Lótusz). Hasonló elképzeléssel (a romlatlan ősiről) hol találkozott korábbi tanulmányaiban?
f) Olvassa el újra a Rákosi Jenő bírálatából idézett részletet! Indokolja meg, miért nem lehet elfogadni szempontjait! Találkozott-e már olvasmányaiban hasonló érveléssel?
2.5 A következő kérdések A magyar Messiások és A muszáj Herkules című versekre vonatkoznak.
a) Milyen nyelvi eszközök teszik állapotszerűvé A magyar Messiások és mozgalmassá A muszáj Herkules című verset? Felfogható-e helyzetdalnak az első, ars poeticának a második?
b) Bizonyítsa más Ady-versekkel, hogy a lírai hős a kilátástalan küzdelem ellenére sem szenved teljes kudarcot! Akad-e ellenpélda?
2.6 Jellemezze Ady istenes költészetét!
a) Hogyan kell értelmezni a költő alábbi nyilatkozatát: „Szabadgondolkozó vagyok... De nem ismerek szebb szabadgondolkozást, mint az Istennel való nyugtalan és kritikus foglalkozást. Vagy-vagy: végre valaki vagy megtalálja, vagy véglegesen leszámol vele az emberi élet gyönyörű, elképzelhetetlenül nagy megkönnyebbülésére.” (Az Isten az irodalomban, 1910)?
b) Mi kárhoztatja kudarcra A Sion-hegy alatt költői énjét? Miért marad el a találkozás?
c) Olvassa el az Istenhez hanyatló árnyék című verset (1911)! (A menekülő Élet című kötet istenes versciklusának címadó költeménye.) A két vers jól példázza, hogy mennyire változatos Ady istenes költészete akár a gesztuskészlet, akár a nyelvi megformáltság tekintetében. Az Istenhez hanyatló árnyék szándékosan dísztelen, archaizáló szövege (melybe Ady a 109. zsoltár két sorát is beleszőtte Károlyi Gáspár fordítása alapján) a költői én vívódását azonosítja az Úrral szövetséget kötő próféták helyzetével. Hivőnek vagy hitetlennek mutatkozik a költői én? Minek nevezi Istent? Mit jelent ez a sor: „Ki létlenül is leglevőbb”?
2.7 Jellemezze Ady forradalmi költészetét!
a) Petőfi esetében a szakirodalom gyakran beszél „szabadságvallás”-ról. Elmondható-e ez Adyról is? Válaszát indokolja!
b) Mely politikai erőkkel rokonszenvezett Ady? Hozzon fel példának mindegyik esetben egy-egy Ady-verset!
c) „Nyáréjszakán a grófi szérűn / Reccsen a deszka-palánk / S asztag-városban pirosan / Mordul az égre a láng. / Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, (...) Az egész táj vad fájdalom.” - Ady melyik verstípusával rokonítható az idézett szöveg?
d) Értelmezze a következő részletet a Magyar jakobinus dala című versbol: „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”! Milyen összefüggés van Ady itt megjelenő álláspontja és Octavian Goga román költő háború alatti magatartása között?
2.8 Foglalja össze Ady magyarság- és kuruc-verseinek legfőbb jellegzetességeit!
a) A Nekünk Mohács kell egyik értelmezője (Király István) önbírálatot is lát a versben, ami elviselhetővé teszi a könyörtelen nemzetostorozást. Keressen érveket e vélemény mellett és ellen! Milyen nyelvi-hangzásbeli eszközökkel éri el a szöveg, hogy szinte minden szó akkora nyomatékot kap?
b) Értelmezze A fajok cirkuszában című vers elso két sorát! Bizonyítsa, hogy a vers nemcsak tragikus, hanem egyúttal ironikus helyzetet mutat be! Milyen verstani eszközökkel él, s ezek miképp járulnak hozzá a szöveg jelentésének hatásos érvényesüléséhez?
c) A Bujdosó kuruc rigmusát vesse egybe Az utolsó kuruc című verssel! Van olyan értelmezés (Szilágyi Péteré), mely szerint a lengyel borral és asszonnyal vigadó kuruc nem szegénylegény, hanem a Bercsényi-féle urak közül való. A közember „utolsó kuruc” árokparton pusztul el, és azt vallja, hogy „Nincsen Lengyelország, / Nincs hely a kurucnak”. Igazat ad-e ennek az értelmezésnek?
d) Ki a hőse a Sípja régi babonának című versnek? Hogyan és hányféleképpen szólítja meg népét, s milyen érzelmeket tükröznek a megszólítások? Mire utal a vers címe? Milyen beszédhelyzetet tételez föl a szöveg? Egy közismert dal rímeit találjuk az utolsó versszakban („issza-vissza”). Ha ismeri, idézze a szöveget! Van-e az egyezésnek funkciója?
2.9 A következő kérdések a Kocsi-út az éjszakában című versre vonatkoznak.
a) A szakaszokat rövidebb, szentenciaszerűen ható sorok vezetik és zárják le. Mi a szerepe ismétlésüknek?
b) A középső szakaszban nem jelenik meg a költői én. Miért nem? Miben különbözik a középső szakasz a másik kettőtől?
c) Milyen párhuzamot mutat az első és a második versszak első sorainak jelentése? Milyen hasonló párhuzamok vannak még a versben?
2.10 A következő kérdések a Hunn, új legenda című versre vonatkoznak.
a) Mi a cím jelentése? Hogyan függ össze az utolsó szakaszban megjelenő képpel? Hol hivatkozik még a költő ősi jogcímére?
b) A vers szállóigéket is szimbólummá emel. Melyek ezek, és mi a jelentésük a szöveg egészében?
c) A költő egy helyen nem magyar példára is utal - mi ennek a funkciója?
d) Hasonlítsa össze Ady költői számvetését a francia szimbolista költők ars poeticáival!
2.11 Jellemezze Ady korszakváltását 1910 és 1914 között!
2.12 A következő kérdések Az eltévedt lovas című versre vonatkoznak.
a) Mi utal a vers szövegében a háborúra? Értelmezze a harmadik szakasz jelentését!
b) Keressen olyan motívumokat a versben, melyek a magyarságra utalnak!
c) Keressen példát a szövegben a szinesztéziára; a szokatlan szóösszetételekre; az inverziókra (fordított szórendre)! Mi a funkciójuk ezeknek?
d) Mi az „eltévedt lovas” jelentése? Érveljen álláspontja mellett!
2.13 A következő kérdések a De ha mégis? című versre vonatkoznak.
a) Mely kifejezések ismétlődnek legtöbbször a szövegben? Mi a funkciójuk az ismétlődéseknek?
b) Miért könyörög a költő? Mi a „tegnapi ember” jelentése? (A „szögek vernek” a keresztre feszített megváltó szenvedését idézi fel.)
c) Mit tudunk meg a versből Csinszkáról? Van olyan álláspont is, amely éppen a Csinszka-versek szerelmét látja bensőségesnek, s szembeállítja azokat a Léda-versekkel. Melyik álláspontot fogadja el? Válaszát indokolja!
3.1 Folytassa a következő megállapításokat oly módon, hogy (a tárgytól függően) 2-3 helytálló adatot, tényt, állítást tartalmazzon a kiegészítés is!
a) Ady Endre és Móricz Zsigmond - mindketten az induló Nyugat reprezentatív szerzői - kölcsönösen nagyra becsülték egymást, Móricz számára felszabadító élmény volt Adytól...
b) Ady Endre is, Kosztolányi Dezső is a liberális Budapesti Napló belső munkatársai és az induló Nyugat elismert szerzői voltak, de (talán alkatuk és költői világképük különbözősége miatt) kölcsönösen idegenkedtek egymás művészetétől. Ezt bizonyítja, hogy...
c) Az Új Idők szerkesztője, Herczeg Ferenc megpróbálta Adyt leválasztani a többiekről, ezért Adytól egy olyan cikket adott közre...
d) Szabolcska Mihály kitörő lelkesedését Ady költészete iránt jól érzékelteti Karinthy Frigyes paródiája...
3.2 Az alább felsorolt személyiségek hogyan fogadták Ady költészetét?
a) Horváth János
b) Lukács György
c) Rákosi Jenő
d) Jászi Oszkár
3.3 Milyen történelmi okai voltak a két háború közötti Ady-kultusznak?
3.4 Az alábbiakban néhány részletet idézünk Kosztolányi Dezső Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című írásából. Mivel ért egyet és mivel nem? Véleményét indokolja!
„Véleményemet nem tartom csalhatatlannak. Csak egy ember szava ez. De egy olyan ember szava, aki pályája során elégszer tanúságot tett arról, hogy hű egyetlen meggyoződéséhez és hitvallásához, az irodalomhoz, s a jobb- és baloldal íróit pártatlanul ítéli meg. A vitairat természetéből folyik az is, hogy nem időzöm ama versei mellett, melyeket az elsők között ismertem el, hanem azokat a különbségeket emelem ki, melyek elválasztanak tőle, s munkásságát a szememben inkább ellenszenvessé, mint rokonszenvessé teszik, inkább korccsá, felemássá, mint egésszé és tökéletessé. (...)
Gondolatvilágának főtengelye: a messianizmus. Az a tudat, hogy a világ boldogtalan, s az a hit, hogy valakinek, egy új megváltónak kell jönnie, s az majd mindent egy csapásra jóvátesz és rendbe hoz. Ezt a keleti miszticizmust átveszi minden prófétáló kenetességével, s megfejelve újabb szózatokkal, valami ellentmondó bölcseletté gyúrja. Állandóan szólogatja a Holnapot, mely szebb lesz, mint a Ma vagy a rút Tegnap. Az a huszonnégy óra , mely az időhatárok között elmúlik, döntő. A nagybetűs szavak titkos jelképek gyanánt szakadatlanul ismétlődnek verseiben. Nemegyszer ezt olvassuk: Mák, ami nem az ismert növény, hanem a »ma« többes száma, s egy ízben ezt is olvassuk: »életemnek csak mája fázik«, ami nem az ismert epeválasztó szerv, hanem a »ma« egyes száma. Úgy látszik, hisz abban, hogy a Ma, mely tegnap még dicső Holnap volt, és holnap már rút Tegnap lesz, nem hasonlít lényegében minden siralmas naphoz, mely a világ teremtése óta lepergett a boldogtalan, szenvedésre és halálra rendelt emberiség fölött, s abban is hisz, hogy évezredek lesújtó tapasztalata egyszerre semmivé válik. Tehát ha nem is huszonnégy óra, de kétszáznegyven nap vagy kétezernégyszáz esztendő meghozhatja a végleges, örvendetes megoldást. Pesszimizmusa ennélfogva nem mély, csak külsőleges. Alapjában egy felületes, könnyen hivő optimizmus lakozik benne.
Lehet, latin műveltségem és hajlandóságom tesz képtelenné arra, hogy bármely ilyen mítoszt, bármely ilyen bölcseletet elfogadjak. Szeretem az élet tragikumát színrol színre, a maga nyerseségében, a legnagyobb fényben szemlélni. Logikai ellentmondásai talán ezért bántanak. Tudom, egy költőtől nem szabad betű szerint való logikát követelni. Végre ő nem az értelemre, hanem az érzésre föllebbez. Világnézete azonban annyira sérti értelmemet, hogy érezni is képtelen vagyok vele. Hangja nem oly meggyőző, hogy bírálatomat el tudná némítani. E messsianizmus által elveszti a idegrendszeremmel való kapcsolódást. Nem meri tudomásul venni a könyörtelen, pogány természetet, melyben sokkal több rejtély van és rémület, mint efféle kölcsönkért kabbalisztikus építményben. Ez eltakarja előle azt, ami igazán fontos, létünk változhatatlan siralmát, s kisebb dolgok felé irányítja figyelmét.
Ő maga is »küldetést« érez, mégpedig többfélét. Az elso körülbelül az, hogy ennek a földnek a Messiása legyen. Hogy miből áll az ilyenfajta küldetés, nem tudjuk. Gyakran halljuk, hogy »harcol«, és fajtáját ostorozza a jövő felé. A beállítás kissé az irodalomtörténeti könyvek mintáira emlékeztet. Hiszen a politika manapság mindenütt mesterség lett és tudomány. Éppen ezért a politikai költészet pusztulóban is van. Egykor, mikor az élet még nem hasadt rétegekre a munkafelosztás elve szerint, a társadalmak régi szervezetlenségében, mikor a sajtó, vezércikk, kortesbeszéd, parlament nem szippantotta el minden mondanivalóját, még lehetett tárgya és értelme. Türteiosz, aki egy kezdetleges ókori társadalomban »lanttal kezében buzdítja a csatát«, azért megrázó, azért nem nevetséges, mert van reménye arra, hogy szavának közvetlen hatása is lesz. A modern költőnek alig. Vajmi kevéssé valószínű, hogy egy költő, a jelenkor reklámparkjai, kormányrendszerei közepette mindaddig követeli verseiben az általános, egyenlő, községekre is kiterjedő, titkos választójogot, a hadikölcsönök valorizációját, a munkáskórházakat és napközi otthonokat, míg azokat meg is adják. Aki komolyan és őszintén ilyen hivatást érez magában, az helyesebben teszi, ha hatásosabb eszközökhöz folyamodik. Mint képviselő vagy utcai agitátor inkább előmozdíthatja célját. A költő a kifejezés művésze. Hivatása az, hogy a benne alaktalanul forrongó természeti erőket, melyeket értelemmel nem lehet megközelíteni, érzékletesen megformálja, mintegy létezőt teremtve a megfoghatatlanból, s ezzel a roppant munkával véget is ér hivatása. Ha politikai költészetre vetemedik, két veszedelem fenyegeti. Vagy néven nevezi, hogy mit akar, s akkor tartalmas, de művészileg lapos és unalmas. Vagy pedig csak céloz erre, messzirol, tétován, s akkor pufogóvá, fráziscséplővé, jelszavassá válik, afféle dörgedelmes néptribunná.”
3.5 Egyetért-e Pilinszky János véleményével? Ő ugyanis ezt mondta Adyról:
„Számomra... döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. (...) Mégis tökéletesen megértem, miért hanyatlott napjainkban költészete iránti szeretetünk, lelkesedésünk. A koncentrációs táborok világa, az egyetlen kis didergő molekulára redukált ember után mit kezdjünk Ady királyi pózaival?”
Álláspontját indokolja!