Caesarius Heisterbacensis 

Csodás történetek

V. fejezet: A démonokról

2. történet
A lovag, aki nem hitt a démonok létezésében

Falkenstein várából egy Heinrich nevű lovag a mi szerzetesünknek, Caesariusnak, Prüm akkori apátjának pohárnoka volt. Ahogy Caesariustól megtudtam, ez a lovag nem hitt a démonokban, s azt állította, mindaz, amit róluk hall vagy hallott, csak üres locsogás. Ezért aztán magához hívatott egy Philipp nevű klerikust, aki jól ismerte a fekete mágiát, s esdekelve kérte, hogy mutasson neki démonokat. Amaz azt mondta neki, hogy a démonok látványa rettenetes és veszélyes, s akárkinek nem tanácsos meglátni azokat. De mivel a lovag makacsul erősködött, így szólt: “Ha megígéred, hogy sem rokonaid, sem pedig barátaid által nem esik bántódásom, ha netalán a démonok megcsalnának, rád ijesztenének vagy kárt tennének benned, úgy teljesítem kívánságodat.” A lovag megígérte.

Egy napon délidőben – a déli démonoknak ilyenkor a legnagyobb az erejük – elvezette a lovagot egy útkereszteződéshez, kardjával kört rajzolt köréje, s amikor az a körben állt, elmagyarázta neki a kör törvényét. “Bármelyik végtagodat dugod is ki a körből, mielőtt visszatérek, meghalsz, a démonok ugyanis kihúznak onnan, s akkor el vagy veszve.” Figyelmeztette, hogy ha kérik is a démonok, semmit se adjon, semmit se ígérjen meg nekik, ne vessen keresztet, majd hozzátette még: “A démonok mindenféle módon kísértésbe visznek és rád ijesztenek majd, de semmilyen kárt nem tudnak benned tenni, ha követed utasításaimat.” Erre magára hagyta.

Mikoron a lovag egyedül ült a körben, látta, amint vízáradat zúdul felé, aztán disznók röfögését, szelek üvöltését hallotta, és sok más hasonlót, amivel a démonok meg akarták rémiszteni. Mivel azonban az éles lövedékek közeledtét előre látta, a hasonló ijesztgetések nem tudtak kárt tenni benne.

Végül látta, amint a szomszédos erdőben a fák csúcsa fölé magasodva csúf, emberi árnyhoz hasonlatos valami közeledett felé. Rögvest rájött, hogy az ördög az. Az is volt. Ahogy a kört elérte, megállt, s megkérdezte a lovagot, hogy mit akar tőle. Úgy nézett ki, mint egy nagy, sőt nagyon nagy fekete ember, fekete ruha volt rajta, s annyira csúf volt, hogy a lovag nem bírt ránézni. Így szólt hozzá: “Jól tetted, hogy eljöttél, mert látni szerettelek volna.” “Minek?” – kérdezte az ördög. Amaz így válaszolt: “Sokat hallottam rólad.” Amikor pedig az ördög azt tudakolta, mit hallott róla, a lovag így szólt: “Kevés jót és sok rosszat.” Erre az ördög: “Gyakran ok nélkül ítélnek és átkoznak el az emberek. Soha nem okoztam kárt senkinek, senkinek nem okozok fájdalmat, csak ha felbőszítenek. A te Philipp mestered nekem jó barátom, én meg az övé. Kérdezd csak meg, okoztam-e bajt valaha is neki. Azt teszem, ami neki tetszik, ő meg mindenben engedelmeskedik nekem. Hívott engem, s nyomban itt termettem nálad.” Erre azt kérdezte a lovag: “Hol voltál, amikor hívott téged?” A démon így válaszolt: “Olyan messze a tengeren túl, amilyen messze van ettől a helytől a tenger. Így aztán igencsak jogos és méltányos, hogy az erőfeszítésemért ajándékot adj.” A lovag erre azt kérdezte: “Mit akarsz kapni?” “Azt kívánom, és erre kérlek, hogy add nekem a kabátodat.” Amikor a lovag azt mondta, hogy nem adja neki oda, az ördög először az övét, majd a nyájból egy juhot követelt. A lovag egyiket sem adta. Végül az ördög a házának kakasát kérte. Erre a lovag azt kérdezte: “Mihez kell neked az én kakasom?” A démon így válaszolt “Énekelnie kell nekem.” Erre a lovag: “És hogy akarod megfogni?” “Arra ne legyen gondod, csak add oda!” “Semmit sem adok neked”, felelte a lovag, “ de mondd el nekem, honnan van ekkora tudományod?”

Erre így szólt a démon: “A Földön semmi gonoszság nem történik, ami előttem rejtve maradna. S hogy tudd, igazat beszélek: figyelj csak, abban a faluban és abban a házban veszítetted el az ártatlanságodat, ott és ott követted el ezeket és ezeket a bűnöket.” A lovag nem mondhatta, hogy az ördög nem az igazságot mondja. S amikor az ördög már megint követelt valamit, azt pedig megint megtagadta, kinyújtotta a kezét utána, mintha meg akarná markolni és ki akarná rántani, a lovag pedig ettől úgy megijedt, hogy hátra zuhant, s felkiáltott. A kiabálásra odasietett Philipp, s erre azonmód eltűnt a jelenség. Attól az órától fogva a lovag mindig sápadt volt, s természetes színét soha többé nem nyerte vissza. Azóta Istennek tetszőbb életet élt, és hitte, hogy vannak démonok. Nem is olyan rég történt, hogy meghalt.

16. történet
Miként jutott a becsvágyó szerzetes az akasztófára?

Campban, amely a kölni püspökségben található, a cisztercita rend egyik házában élt az egyik laikus testvér – miként azt a mi rendünk egyik, a történetet jól ismerő papjától, egy igazságszerető embertől hallottam –, aki a szerzetesekkel beszélgetve oly sokat tanult tőlük, hogy végül már egy szöveget is el tudott olvasni. Ettől elcsábítva és megcsalatva titokban könyveket íratott magának, és már kedvét kezdte lelni a bűnös módon birtokába került holmikban. Mikoron pedig a laikus testvérnek megtiltották a tanulást, amelybe túlzottan belevetette magát, a tanulás vágyától hajtva hitét is elhagyta. Életkora miatt azonban csak csekély előrehaladást ért el. Erre aztán bűnbánóan visszatért a kolostorba, s miután ezt immáron harmadszor is megtette, a kolostorból a világi iskolába ment, majd újra visszatért, az ördögnek bőséges alkalmat adott arra, hogy becsapja. Az ugyanis angyal képében több ízben is megjelent neki, s így szólt hozzá: “Tanulj csak szorgalmasan, mert úgy leszen, hogy Halberstadt püspöke leszel – ekként határozott az Úristen is.” Az ostoba ember nem ismerte fel az ördög ravaszkodását: azt remélte, a régi csodák újra beteljesülnek általa. Egyszóval, egy napon megjelent a csábító a laikus testvérnek, s hangosan, derűs ábrázattal így szólt: “Ma meghalt Halberstadt püspöke, sebtében gyere a városba, amely püspökéül az Úristen téged szánt. Elhatározását nem lehet megváltoztatni.” A szerencsétlen erre a legnagyobb csendben azonmód elhagyta a kolostort, az éjszakát pedig Xanten városa közelében egy erényes pap házában töltötte. Hogy azonban püspöki székhelyére kellő pompában érkezzék, még az éjszaka, napfelkelte előtt felkelt, felnyergelte vendéglátójának egyik nemes lovát, rátette annak kabátját, majd lóra ült és ellovagolt. Másnap reggel a ház lakói aztán felfedezték a lopást, a hitehagyott ember után iramodtak, nyakon csípték, s a lopott holmival együtt a világi bíróság elé vonszolták. Elítélték, így a püspöki szék helyett az akasztófát foglalta el.

37. történet
Eberhard lovag csodás utazása

Ugyanabban az évben, amikor Philipp király Ottóval, a későbbi császárral az első alkalommal hadra lépett, egy Eberhard nevű, Amel faluból származó erényes lovag súlyosan ágynak esett. Mikoron a betegség már az agyát is elérte, olyan őrjöngésbe kezdett, hogy saját hitvesével szemben, akit megbetegedése előtt nagyon szeretett, akkora gyűlölet és irtózat fogta el, hogy sem látványát, sem hangját nem bírta elviselni. Ekkor egy napon az ördög, ember képét magára öltve, megjelent a betegnek, s így szólt hozzá: “Eberhard, akarod-e, hogy elválasszanak a hitvesedtől?” Amikor pedig az ekként válaszolt: “Teljes szívemből erre vágyakozom”, az ördög így folytatta: “Magam viszlek hát el a lovamon Rómába, ahol könnyedén el fogjuk érni, hogy a pápa a hitvesedtől elválasszon.”

Egyszóval, a lovagnak úgy rémlett, hogy az ördög felszólítására felszállt annak lovára, aztán az ördög háta mögött ülve Rómában találta magát, ahol az ördög eljárt az ő ügyében, majd a pápa a bíborosok jelenlétében hitvesétől ünnepélyesen elválasztotta, a válást pedig egy pápai pecséttel ellátott irattal megerősítette. Csudálkozásra adott azonban okot, hogy attól az órától fogva, amikor az ördög a lelkét igencsak különös módon elragadta, teste élettelenül hevert az ágyában, s már csak a mellkasánál volt érezhető némi melegség. Emiatt halogatták még egyáltalán a temetést.

Mivel a lovag látszólag a válás miatt felettébb örvendezett, így szólt az ördög: “Akarod-e, hogy most Jeruzsálembe vigyelek, ahol az Uradat keresztre feszítették és eltemették, s a többi szent helyre, amelyet a keresztények látni kívánnak?” Különösen e szavakból ismerte fel később a lovag, hogy démonnal van dolga. Amikor így válaszolt: “Szeretném és kívánom is”, a szellem a lovag lelkét felemelte, a tengeren túlra vitte és a sírtemplomban letette. Majd megmutatta neki a többi szent helyet is, a lovag pedig mindenütt imádkozott. Ekkor a démon így folytatta: “Akarod-e ellenségeteket, Sephadint és seregét látni?” Amikor az igennel válaszolt, abban a pillanatban elvezette őt a táborhoz, s megmutatta neki a királyt, a fejedelmeket, a katonákat, a fegyvereket, a zászlókat, a sátrakat és az egész sereget.

Ezután azt kérdezte a démon: “Vissza akarsz-e térni az otthonodba?” Az pedig így válaszolt: “Igen, ideje hazatérni.” Azonmód felemelte a szellem, s Lombardiába vitte. Itt azt kérdezte a démon: “Látod-e ott azt az erdőt? Hamarosan betér ebbe az erdőbe egy ember a te faludból, aki szamarával portékáját erre a vidékre hozza, hogy itt túladjon rajta, de a rablók meg fogják ölni. Meg akarod-e őt óvni ettől?” Erre az válaszul így szólt: “Szívesen.” Aztán mindjárt szembe is találkozott vele, s elmondta neki, hogy az erdőben rablók tanyáznak. Az pedig, mint jól ismert földijét, barátságosan üdvözölte, köszönetet mondott neki, majd rátért egy másik útra.

Amint megérkeztek Frankfurtba, a démon újra megszólalt: “Ismered-e Walramot, Limburg hercegének fiát?” Az így válaszolt: “Jól ismerem, gyakran voltam háborúban vele.” Amikor azonban a démon azt kérdezte: “Akarod-e most látni őt?”, a lovag így válaszolt: “Hiszen elutazott a tengeren túlra.” A démon így válaszolt: “Szó sincs róla, most éppen sokkal inkább szövetséget köt Philipp királlyal, aki országotokat rablóhadjáratokkal és gyújtogatással pusztasággá teszi majd.” S ez, miként láttuk, beteljesült, amikor vezetése alatt Andernachot, Remagent, Bonnt és sok más települést felégettek. A lovag erre így válaszolt: “Ezt nagyon sajnálom.” Miután látta a királyt a hercegekkel és látta Walramot is, lelke bántódás nélkül visszakerült az ágyába és a testébe. Nem sokkal ezután elkezdett lélegezni és felgyógyulni, hitvesét pedig, akit elrablása előtt gyűlölt, újra szerette, ahogy annak előtte. Sokak csudálkozására később gyakran mesélte, mit halott és mit látott. A helyeket és embereket azonban, melyeket Rómában, Jeruzsálemben, Lombardiában és Németországban látott, jobban felismerte és megjegyezte, mintha saját valóságos szemével látta volna őket. Róma városának fekvését, Ince, az akkori pápa, a bíborosok kinézetét és a templomok külsejét, Sephadin megjelenését Jeruzsálem vidékén és seregének látványát, miként a folyók, a hegyek, a várak és a települések nevét, amelyeken áthaladt, mind ismerte, és olyan pontosan tudta leírni őket, hogy mindazoknak, akik saját szemükkel látták azokat, semmilyen ellenvetésük nem lehetett. Időközben pedig a parasztember is visszatért portékájával Lombardiából, s sokaknak tanúságul adta, hogy a lovagot látta ott, és figyelmeztetésének hála, elkerülte a veszélyt, hogy a rablók prédájául essék.

Fordította Hammerstein Judit