Boda Gergely

Harry noster

“– Ő híres lesz, sőt: élő legenda! […] Könyveket írnak majd róla, és […] minden gyerek ismerni fogja a nevét.

– Ahogy mondja. – Dumbledore szigorú pillantást vetett a professzorra félhold alakú szemüvege mögül. – Nincs az a gyerek, aki ezt ép ésszel kibírná…”

Harry Potter és a Bölcsek Köve

Hát nem csodás ez? Mintha egy újabb gyönyörű példája lenne az önmagát beteljesítő jóslatoknak, kezdve a milliókat – okkal – elbájoló ’97-ben útjára induló őrülettől, egészen a nem-túlzottan-méltányolható Columbus-filmig és a Coca-Coláig. Jómagam, miként a közmondásosan mindig jóindulatú angol sajtó, ennek szellemében nagyobbrészt inkább a kezdetekre reflektálok.

Mi is ez a dolog valójában?

Nehéz meghatározni, hogy mi az, amit egy (jó) ideje csak Harry Potter-jelenségnek hívnak1. Maga a kérdés is figyelmeztet arra, hogy ne csak egy irányba tekintsünk. Könnyed, laza – vagy annak szánt – témafelvetésünk máris süllyedni látszik a különféle megközelítések Szküllái és Kharübdiszei között. Kérdésünk vonatkozhat például arra, hogy mennyiben tekinthető fantasynek a Harry Potterek áradata. Könnyedén válaszolhatunk (válaszolhatnánk) erre azzal, hogy “semennyiben”. Ez azonban nem kell, hogy kielégítsen minket, és szívünk mélyén érezzük is, hogy egyrészt nem szükséges (maga az olcsó kielégülés), másrészt, hogy rengeteg más dologról is van szó, mint pusztán arról, hogy fantasy-e a Rowling-féle sorozat.

Mint látni fogjuk, én amellett érvelek, hogy nem fantasy. Mindemellett biztos vagyok abban, hogy maga a “sorozat”2, a “mű” fontos. Nem csak – vagy nem elsősorban – a nevelés (oktatás) területén betöltött szerepe miatt. Nem kell senkinek sem magyarázni azt, aki hallott akár csak harangozni a fenti – egyelőre – tetralógiáról,3 hogy mióta megjelent, a gyerekek olvasnak – legalábbis nagyobb részük, mint annak előtte. Lehet, hogy egyesek szomorúan könyvelik el, hogy egy ilyesféle “modern nyugati mesében” élik ki magukat – azt gondolom, hogy ha eddig gyakorlatilag nem olvastak,4 akkor már az is szinte hihetetlen eredmény, hogy ezt teszik. (Később nézzük meg, hogy miért.) Továbbá nem hiszem azt sem, hogy ez normális, ám el tudom hitetni magammal azt, hogy gyorsul a világ, és ilyen kis eredményeknek is örülni kell. (Tartok tőle, hogy igazam van.) Hitessünk, mert ez az egyetlen ellenszere annak, hogy nem fogadunk be. (Kivéve azt, hogy befogadunk, de ez a lehető legritkább, hiszen – Feldmárral szólva – minket is hipnotizáltak.)

Tudomásul kell venni azt, hogy a mai gyerekek nem úgy nőnek fel, hogy hétfőn nincs adás, hogy gyakorlatilag egy (vagy másfél) csatornát néznek, és hogy a műsoridő tetemes százalékában nem történik semmi. (Emlékszünk-e még a TV-újság adásszünet idejére ajánlott keresztrejtvényére? A mai gyermekek érthető oknál fogva nem.)

Nem véletlenül hozom példának a televíziót. Harry Potter egy TV-hős. Nem véletlenül lehetett ilyen könnyedén vászonra alkalmazni a történetet. (Úgy-ahogy, de ez megint más téma.5) Nem leírások, érzékeltetések, és ezek tesvérkéi működtetik ugyanis a szerkezetet – Rowling képekkel és dialógusokkal dolgozik. Leírások is vannak persze a regényben, de ezek egyáltalán nem terhelik a kiskorú olvasók odafigyelőképességét, hiszen az esetek nagy részében kis mozaikokból épül fel az az “ikonosztáz”, ami végül a teljes képet adja. Ha lehet így fogalmazni – verbális képregény.

Ami régen “mágia” volt, mára feledett babona. Ami apáinknak cyberpunk vagy inkább sci-fi, nekünk a jelen. És ami nekünk már-már a jövő, azt a gyerekek – gondolok itt elsősorban a 8–14 évesekre – jelenként élik meg, és egyre jobban belelátnak – akár tetszik, akár nem. Nagyon nehéz lenne megmagyarázni nekik, miért jobb a Légy jó mindhalálig-ot elolvasni, mint megnézni videón. (Én nem tudnám, próbáltam. Nagyon meggyőzőek tudnak lenni.) Hiszen ugyanaz, csak az egyik jóval tovább tart és fárasztóbb. (Egy gyereknek nyilvánvalóan nem beszélhetünk “érvényes” olvasatokról.) Elsősorban azt kell tudomásul venni, hogy ez nem az ő hibájuk. Oly korban élünk e földön…

És mivel nem vagyok bizonyos abban, hogy minden olvasó átesett már a Potter-katarzison,6 bármennyire nem szeretném, tartok tőle, elkerülhetetlen legalább az alapszituációt, illetve a – meglepően jól kidolgozott – hátteret vázolnom.

Adott egy teljesen átlagos kisfiú, az átlagosnál sokkal rosszabb körülmények között; nevelőszülei utálják – olyannyira, hogy az már-már az elképzelhetőség rovására megy; nehéz elhinni, hogy egy ilyen esetben (különösen Angliában) nem mozdulnának nagyon gyorsan a “szervek” (Potter a lépcső alatti gardróbban lakik, levetett, túlméretezett ruhákat hord, és egyáltalán – minden alkalmat megragadnak, hogy megalázzák). Egészen addig nagyon hamupipőkés élete van, míg ki nem derül, hogy ő bizony arra predesztinált, hogy (nagy) varázsló legyen belőle, el is viszik a Roxfort varázslóképző iskolába7 – itt jegyezném meg, hogy Tóth Tamás Boldizsár fordítása egyszerűen zseniális –, ahol beszerzi a (meseregény esetében legalábbis) kötelező jellegű barátokat, és egyre többet tud meg múltjáról. Szülei nem autóbalesetben haltak meg, ahogy nevelőszülei állították, hanem egy gonosz varázsló – Szauron Lights, ejtsd: Voldemort – ölte meg őket, akinek még a nevét sem szabad kimondani, és elpusztította volna az akkor még csecsemő Harryt is, ha a halálos átok valahogy vissza nem fordul reá – hiába, ki spellt8 fog, spell által vész –; ám a gonosz varázsló nem halt meg, jöhetnek a történések.

Gyakorlatilag minden fontos leíratott, és láthatjuk, hogy igazából nem a hihetetlenül eredeti és kidolgozott “merész” alapkonfliktus az, ami olyannyira “viszi” a művet. A “miért hát e töretlen népszerűség” kérdése sokszor, sok fórumon előadatott már, lényegi válasz nélkül maradva. Nem is szeretnék ebbe belemenni, “szerény javaslataim” vannak csupán, amiket megpróbálok el-elrejteni a szövegben, nehogy rámhúzzák, hogy “meg akarom mondani a tutit”.

Rowling – ha hinni lehet a pletykáknak – egy Manchester–London vonatút során dolgozta ki meséjét, állítólag, mire beérkezett Londonba, már minden lényeges szereplő kulcsrakész volt.9 (Gyakorlatilag – az eddigi négy rész alapján – az írónő a szereplők szintjén azt teszi, hogy – minimálisan, gyakorlatilag, pár attribútummal “markolva” – kidolgozza a főbb karaktereket, ügyelve rá, hogy később bármit “hozzájuk” lehessen építeni, és ezek mellett a kidolgozottság nulla fokát képviselő statisztákat foglalkoztat.)

A Potter-regények világa – ahogy az mostanság egyre gyakrabban előfordul: Matrix, Dark City, 13th floor, Vanilla Sky (illetve a – jóval sikerültebb – eredetije, a Nyisd ki a szemed), 1 link, etc. – egy valós és egy látszatvilág keveredése.10 A látszatvilág jelenkorunk világa, illetve, ahol a történet játszódik, Anglia, a maga kis double-deckereivel, hivatalnokaival, kertvárosaival; míg a valós világ – fellebbentvén a maja fátylát – ugyanez, varázslókkal, mágiával, szörnyekkel.11

Ez a felosztás – ilyen formában – nagyon szerencsés belépő a sikerregények közé. Ebben a mai, metanarratíváktól megszabadult (-e?), ennek ellenére terhelt, egyben varázstalanított (Entzauberung) világban12 a – Brian Aldiss után – szolipszista eszképizmus iskolapéldája, még akkor is, ha maga a “belemenekülés” nem is annyira szolipszista, hisz megosztható. A két világ közötti feszültség – amit sokszor a kis Harry és “látszatcsaládja” között fennálló tenzió képvisel – ismét folyamatos lehetőségeket nyújt a változatosság létrehozására. Ekkorra azonban már “benne vagyunk” a regényben, már “beavatottként” olvassuk a muglik13 világát, úgy, hogy észre sem vettük, mikor kerültünk a kulisszák mögé.

A Potter-regény sikerregény, meseregény, iskolaregény – egy kötet egy “tanévhosszra” korlátozódik, a történések – a regények elejét és az utolsó néhány oldalt leszámítva – az iskola területére. A konfliktusok egyébként eddig még mindig az iskola területén oldódtak meg – még a világ egészét érintő problémák is. A jelzett terület igazgatója – Dumbledore professzor – egyúttal egy kissé istent is játszik saját kis patiójában; mindent tud, mindig tud, jól tud. (Nem világos, hogy akkor miért nem fojtja el csírájában a bajok árját. Ilyen és ehhez hasonló következetlenségekkel itt-ott összefuthatunk a regényben, különösen a varázslók világa és a muglivilág közötti nexus kapcsán. Néhol zavarók – általában valahogy akár meg is lehet magyarázni őket –, a fennmaradókról pedig leginkább ne vegyünk tudomást,14 ahogy ezt megtettük például a Star Wars esetében is. Mielőtt a SW-rajongók megköveznek: nem, nem gondolom, hogy jelentőségében egy szintre kell vagy akár lehet emelni a két – hét15 – művet.) Az “iskolaregény” kifejezés persze eléggé megtévesztő, erős Musil- vagy Ottlik-asszociációkat működtethet, pedig ez a világ meglehetősen távol áll mind az Iskola a határon, mind pedig – mondjuk – a Törless iskolaévei világától.

A konfliktusjelleg erőteljes, a zárt közösségek, a – néhol – túlzó autoriter rendszer, az ebből származó, ezzel szemben felálló csínyek, és egyéb dolgok utal(hat)nak a Potter-regények iskolaregény voltára, mégis, a fenti három beskatulyázás közül ez a legnehezebben fenntartható, itt egyszerűen a hangsúly tevődik át az (iskolai?) élet teljesen más szféráira. A sikerregényt talán nem kell magyarázni, sőt, azt hiszem, hogy ez a cím egyszerűen elvitathatatlan.

Ám meseregény. Miért mondjuk rá, hogy meseregény: miért nem lehet egyszerűen “lemesézni”, vagy miért nem mondjuk rá, hogy “fantasy”? Anélkül, hogy elbagatellizálnám a dolgokat, elsősorban azt kell felelnem, hogy hossza miatt nem mese, illetve, a fantasy kapcsán, hogy igazság szerint nem nagyon tudjuk, hogy mi a fantasy. A fantasyvel foglalkozó szakirodalom16 “szerencsére” eléggé csekély és széttartó ahhoz, hogy a fantasy műfaji kérdéseire ne tudjunk mindenkinek tetsző, összefogott választ adni.

A Potter-regényekre nagyon nehezen, helyenként egyáltalán nem alkalmazható a Propp-féle “mesegrammatika” – nincs ezen semmi csodálkoznivaló, lévén az eredetileg orosz varázsmesékre íródott; mint már említettem, a Rowling-világ olyannyira széttartó, nemkülönben – eddig – annyira kis részét volt alkalmunk megismerni, hogy az írónő bármelyik folytatásban előkaphat egy olyan ötletet, mely tönkrezúzhatja a legjobban kidolgozott elméleteket is – hiába, mindig nehéz még nem létező dolgokra (mint például a Potter-regények hét kötete) elméletet gyártani. A világ egyébként ellen is áll a Propp-vizsgálatnak, túlságosan szabad, és szabály-talan a szerkesztésére nézve. (Erős a gyanúm, hogy először vannak kész a “dolgok” és a “történések”, és csak utána kerül “körítés” mögéjük.)

Leegyszerűsítve felfoghatnánk úgy a fantasyt, mint a fantasztikus irodalom egy speciális alesetét – ez valószínűleg meg is állná a helyét, csak akkor meg kell mondani, hogy mi az, ami komplementer halmazától megkülönbözteti17. (Már a fantasztikus irodalom elválasztása az irodalom egyéb területeitől is problémát okoz.)

Mi lehet az, ami a fantasyt a fantasztikus irodalom egyéb ágaitól megkülönbözteti? Úgy gondolom – és már félek is, fogom fejem –, hogy ebben az esetben (is) kénytelenek vagyunk a “jól bevált” “mainstream-megkülönböztetést” megtenni. A “régivonalas” fantasynek ugyanis szerény véleményem szerint van néhány olyan jellegzetessége, mely – bizonyos korlátozások mellett – alkalmas lehet arra, hogy segítségükkel (és több-kevesebb szerencsével) megkülönböztessük őket az egyéb területektől, jelen esetben elsősorban a mesétől – mint a másik vetélytárstól a Potter-regények besorolása terén.

Ilyen megkülönböztető lehet például a világfelépítés. A fantasy – fantasyben is megkülönböztethetünk mintegy hat-nyolc (meglehetősen összemosható) irányzatot: az említett high fantasy, a dark fantasy, a heroic fantasy etc. – mindig kínosan ügyel a világára – összetett, kidolgozott, világos: következetes és ellentmondásmentes, “jól formált string”. A mesék esetében a legtöbb jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy hihetetlenül kidolgozott hátterük lehetővé teszi “típusmesék” írását. A fantasy esetében eme kidolgozott világok minden részletességük mellett is annyira egyediek, hogy egy ismert író általunk jól ismert világán – Tolkien, Pratchett, Feist etc. – egy bárki által írt történetet olvasva egyértelműen eldönthető, hol – adott esetben az is, mikor – játszódik a történet. A Rowling-művek esetében ez a megközelítés kis bukkanókat rejt magában, a már említett “nem-befejezettség” miatt, de azt mondhatjuk, hogy jó eséllyel sikerülhet beazonosítani egy Potter-világon játszódó történetet, még akkor is, ha az nem az ismert helyszínek egyikén játszódik. Fantasy – Mese – 1 : 0.

Azonban – ebbe is bele lehet kötni, jaj, de mennyire! – a fantasyk tetemes része – legalábbis nagyrészt műfaji jellemzőinél fogva – utazásregény. Bármely (el)ismertebb fantasyt vesszük górcső alá, akár az említett Tolkien-, Pratchett-, Feist-hármast, szerencsétlen hősök, ha csak egy pillanatra is, abbahagyják a kalandkodást, szövetségszövögetést, jólmegérdemeltpihenést, azon kapják magukat, hogy lovagolnak, talpalnak vagy hajóznak valahova.18 Ezzel szemben minden Potter-regényben kettőt, és csak kettőt utaznak; egyet oda, s egyet vissza, ezt akár fintorként is olvashatjuk a fantasyk irányába. Szó sincs itt utazásról, a Harry Potter nem fantasy. 1 : 1.

Hasonló stílusban – és “szerkesztettségben” – lehetne még folytatni a végtelenségig, ám a kedves olvasó szellemi és jómagam fizikai épségének érdekében nem teszem. A Harry Potter ugyanis meseregény és pont. Kicsit (nép)mese az elhagyatott és meggyötört legkisebb fiúról, kicsit fantasy varázslókkal és szörnyekkel, kicsit (nép)mese szigorúan megállapíthatóan jó vagy gonosz szereplőkkel, kicsit fantasy a maga világmegalkotottságában etc.

Jut eszembe: akkor legyünk már egy kicsit kronologikusabbak, és mondjuk meg, hogy a Végtelen történet micsoda. Miután megbeszéltük, és – mint egy jó marxista konferencián – meg is szavaztuk, mi légyen az, megmondom, mi a Harry Potter. Ugyanaz.

Maga “a” Harry Potter

Harry Potter szűkebb szociális (szf)éráját tekintve – bármilyen furcsán is hangzik – igazán jó helyzetben van: rendelkezik egy barátnővel, aki – egyrészt barát, de – potenciális nő (és akkor még nem is beszéltünk a – szintén nem-túl-látens – húg szerepéről) és egy (fiú)baráttal, akit, bár nagyon szeret, mindig könnyen fölé tud emelkedni.19 (Ja, pénze is van, dögivel…)

Mindezeket persze bőven kompenzálja Harry szerencsétlen múltja és jelene – jövőjéről bölcsen hallgatunk, hiszen könnyen belátható, hogy ha az iskolai karrier közben ő(ke)t érő problémák megoldódnak, nevezetes (legyőzhetetlen – de azért annyira nem, hiszen a tökéletességet senki sem szereti: ez persze csak jóslat) tagja lesz a varázslótársadalomnak.

Ez Rowling egyik “varázslatos” megoldása, és – mint a többinél is – döbbenetesen egyszerű dologról van szó: legyenek Potternek olyan tulajdonságai, melyek – bár nem emberfelettiek – mindig kisegítik őt a bajból, de ne lehessen előre tudni, mi az.20

Ilyen értelemben ez egyfajta kvázi-fejlődésregény: nem zajlik tulajdonképpeni fejlődés, hiszen Harry tulajdonképpen olyan marad végig,21 amilyennek a kezdet kezdetén megismertük – magyarul az az elején bemutatott néhány tulajdonsága megmarad, ám mindig újabb és újabb dolgokat tudunk meg róla – miközben “megismerkedünk” az olyan tulajdonságok fontosságával, mint a talpraesettség, ravaszság etc., illetve azzal, hogy milyen fontos a szeretet, barátság, hűség – ezek a “rejtettségek” egyszerre bukkannak elénk a múltból és a jövőből: “előfejlődnek” minden idősíkon.

Ne felejtsük el azt sem, hogy Harry Potter szociokulturális helyzetét tekintve elsősorban “David Copperfield” – Rézmező Dávid. Bámulatos, hogy Rowling mennyire szeretné teljesen átlagos ifjoncnak láttatni Pottert. Mindent elkövet, hogy Harry – látszatra – egy legyen a többi diák között, akinek a fent említett dolgok miatt (árvaság, gonosz mostohák, sanyarú – folyamatban levő – gyermekkor etc.) még rosszabb is a sorsa, mint hasonszőrű diáktársainak (és sikereit mindig pusztán fent említett jó tulajdonságainak köszönheti). Persze mindig kilóg a lóláb. Nem könnyű úgy Copperfieldnek lenni, hogy az embernek tetemes betétje van a Gringottsban22, és persze az átlagos “átlagos diákok” nem nagyon “szoktak” überbrutál vezérvarázslók által kántált halálos átkokat túlélni. Szóval, annyira nem jön össze ez a “tömegbe olvasztás”, de azért szép próbálkozás volt.

Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy annyira nem is árva: vannak neki szupplementumai – elsősorban apaszupplementum: Dumbledore; de van (lehet) neki anyaszupplementuma is: McGalagony személyében. Milyen érdekes ez, merthogy Potter mégiscsak fiú, ergo az anyaszupplementumnak “kellene” erősebbnek lennie. (Talán azért van ez így, mert Rowling nő?) Meg aztán van neki egy természetistenség- (vagy tán inkább szatírszerű?), darabos, roppant erős és kedves segítője is: Hagrid, aki a “bukott diák”-sztereotípia aranyos képviselője, és kiszámíthatatlan – valljuk be: kissé mafla – alaptermészete miatt Rowling számára ismét nagyszerű könnyítést ad. Amennyiben nem tudja vagy nem akarja a kis hősök direkt és nyilvánvalóan nagyon ügyes nyomozásfolytatását, ha egy kis véletlent akar az események közé szőni, ha egy kis figyelemelterelő mellékvágányra van szükség: ott van mindjárt Hagrid, aki elszólja magát, és adott a nyom, amit lehet követni, aki sárkányt nevel (ami persze tilos), akivel bemehetnek a Tiltott Rengetegbe (ami persze tiltott), aki ellen szintén ármánykodnak a gonoszok (lám, milyen gonoszok: még ez a kedves Hagrid is!) etc. Igaz, hogy pocsék süteményt süt, de a sikereinek – amiket bárgyúsága ellenére is elér, hála Dumbledore-nak és a mázlinak – lehet örülni, az élet különböző területein jelentkező inkompetenciáján pedig lehet szórakozni. (Felejthetetlen például a negyedik részben Hagrid udvarlása.)

Egyszóval ha csak Dumbledore (a világ vezető – ez azért érzékeltetett – varázslóképzőjének igazgatója) és Hagrid (mint eme iskola szintemindenese – vö. “a portás minden intézet legfontosabb embere”-paradigma) barátságát nézzük, már akkor lehet látni, hogy a “hivatalos helyszínen”, ahol maga a történet játszódik, is komoly hátszéllel lavírozik a fiú. (Ekkor még nem is beszéltünk egy lekötelezett házimanóról, aki ugyan eddig többet ártott, mint használt, de ne feledjük, hogy a házimanók komoly mágikus hatalommal bírnak; illetve Harry Potter keresztapjáról, Sirius Blackről, aki szintén bír ezzel, vele kapcsolatban csak az a probléma, hogy mindenki – mínusz négy ember – meg van róla győződve, hogy elmebeteg tömeggyilkos.)

Mindeme segítőknél nyilván hangsúlyosabbak az “ellenek”, Draco Malfoy – sőt, ahogy Potter most már kinőtte a negyedik kötetet is, egyre hangsúlyosabban Lucius Malfoy, az apa. Draco Malfoyt nem lehet komoly ellenfélnek elkönyvelni – Harry magát Voldemortot győzi le úton-útfélen, hogy állhatna meg vele szemben a kis Draco? Arra persze jó, hogy csendesen szemétkedjen, de semmi komolyabb problémát nem tud okozni. Határozottan nagyobb problémát okoz Perselus Piton, a bájitaltanár, lévén felnőtt, képzett (vezető) mágus, ráadásul már a kezdetektől – mikor Draco még kezet nyújt Harrynak, aki durván utasítja el – gyűlöli őt. Állandó ellenség Frics is, az iskolagondnok, de hát ő minden diákot utál, hiszen ő maga kvibli: máguscsaládból származó “varázstalan”, olyan, aki nem tudja használni a mágiát. (Kedves jelenet s egyben jó példa a könyv[ek]ben található párhuzamra világunk és a varázslóvilág között, mikor egy apróbb csíny után Frics szobájába viszi Pottert, ahol Harry rádöbben a gondnok kvibli mivoltára: az ugyanis megrendelte a VillámVarázs-t; “Levelező tanfolyam kezdő varázslók számára […] A VillámVarázs a legújabb tudományos eredményeken alapuló, biztos sikert ígérő tanfolyam. Garantáltan azonnali sikerélmény! A topshami Madam S. Tchalan ezt írta nekünk: blablabla D. J. Prod táltosmester (Didsbury) leveléből idézünk: A feleségem sosem tartott elég bűbájosnak, de az egyhónapos VillámVarázs kurzus után sikerült kecskévé változtatnom őt! Köszönöm, VillámVarázs!” Azt hiszem nem is kell jobb idézetet találni ahhoz, mennyire is veszi komolyan Rowling a mágiát…)

Toldások

Pár szó a filmről

A helyszín a patinás Oxford. A forgatás előtt rendszeresek voltak a diáktüntetések, hogy itt aztán nem. Aztán mégis. Lehet, hogy a vezetőség nem véletlenül vezetőség – jobb financiális érzékük lehet.

A film rendezője Columbus – szegényt (bár Bakács Tibor Settenkedő állítja) nem Charlesnak hívják, hanem Christophernek; ha nem lőtte volna le Robert Jakobson kapcsán Kálmán C. György a poént, azaz “biztos egy rokon”, akkor én is szívesen elviccelődnék ezen.

Ismerhetjük olyan szép pénzt hozó, de bugyutának is csak nagy jóindulattal nevezhető filmek révén, mint például a Home Alone. Már a kezdeteknél összefuthattunk néhány botránnyal, például a gyerekszereplők gázsiját illetően, de a folytatás sem volt zökkenőmentes. Richard Harris – aki Dumbledore-t játssza, s állítólag csak unokája kedvéért vállalta a szerepet – elhunyt. Lehet keresni új színészt: felmerült például, hogy “Gandalf” (Ian McKellen) elvállalná a szerepet. A forgatások állandó halasztódása miatt viszont Hermione (Emma Watson), Ron Weasley (Rupert Grint) és maga Harry Potter (Daniel Radcliffe) is csak nagy nehézségek árán játszhatja el a fiatal kis trió szerepét, hisz gyúrják már egy ideje a maturációt. Mindenesetre a következő részben (Harry Potter és az azkabani fogoly, előreláthatólag 2004-ben) biztosan ők szerepelnek még. A rendező azonban változik, Columbus letészi a lantot, Alfonso Cuarón felkapja azt.

Az első rész kapcsán az tűnik a legnagyobb hibának, hogy aki nem olvasta el, nem érti. Jómagam ezt nem tudom megítélni, de sok helyről hallottam ezt; annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a regényhez képest történt kihagyások nem mindenütt érthetők és/vagy kellően megalapozottak. A szereplők, a helyszínek és a képek azonban tagadhatatlanul “viszik a filmet”.

Bonyolódik a dolog, a második rész nem hozta azt a sikert, amit elvártak, nem tudom, miért, egyáltalán nem rosszabb az elsőnél. Ráadásul jóval eseménydúsabb – izgalmas jelenetek egymásutánja –, s a már említett házimanó, Dobby sem ok nélkül jelöltetett az Oscarra: pont olyan viccesen sajnálatra méltó, aranyosan visszataszító, és annyira emberi, mint kell; szerencsére a Jar-Jar-effektust is el tudták kerülni.23

Draco Malfoy (Tom Felton) is tudja hozni azt, amit az előző részben: döbbenetesen jól játszik a fiú. Az már “csak” az érem másik oldala, hogy – lévén ő a gonosz és megátalkodott Malfoy –, szerencsétlen gyerek addig kapta a becsmérlő, fenyegető, sértő leveleket, hogy ma már pszichológushoz jár. Hja, tudjuk, Isten állatkertje…

Nem mehetünk el továbbá az ismert Shakespeare-színész és -feldolgozó, Kenneth Branagh mellett sem, aki Lockhart professzor szerepében színészkedik – kétszeresen is. Kitűnően teszi a beképzelt öntömjéntanárt, aki azt játssza, hogy híresen jól (el)bánik a veszedelmes lényekkel.

A kritika kritikája (?)

Amellett, hogy – mint tudjuk – a gyerekek elkezdtek olvasni, a Potter-regények gyakorlatilag olyan örök emberi értékekre tanítanak, mint a fent említettek. Többek között emiatt döbbentem meg annyira, mikor az első olyan írást olvastam eme művekről, melyek meglehetősen kedvezőtlen színekben festették le a regényt.

A (lábjegyzetben már említett) vádak hallatán (olvastán) először – rusztikusan fogalmazva – köpni-nyelni nem tudtam. (Fogalmazhattam volna csúnyábban is.) A teljesség igénye nélkül – és hogy többé-kevésbé úriember maradhassak – csak felsorolnék néhányat a megalapozott, értelmes vádak közül:

Okkultizmusra és sátánimádatra uszít (sic!), eltorzítja gyermekeink világképét, akik majd jól azt hiszik, hogy van mágia, pedig nincs; azzal mindent meg lehet oldani, pedig nem. (Mennyire összetartó táborral van dolgunk? Egy másik kritika szerint azért veszélyes, mert mágia igenis van, és felhívja erre a figyelmet. A hülyeség csimborasszója: eme tábor egy prominens képviselője a TV-ben képes volt ehhez hozzáfűzni azt [most figyeljünk!]: érdemes elgondolkodni, hogy a középkorban évszázadokig üldözték a boszorkányokat, ennek csak volt valami oka!)

Félelmet, borzongást kelt. Elfogadtatja a sátánizmust – a főhős (szegény Potter, ha tudná, mennyire gonosz, nem tudna többet tükörbe nézni) homlokán levő jel (egy szerencsétlen villám) köztudottan (!) a Sátán (nem, nem vagyok sátánista, csak azért írom nagybetűvel, mert tulajdonnév, bocs) egyik jele. (Rendben, az SS kapcsán még csak-csak kötözködhetnek, de itt? Égessünk meg minden transzformátort? – Vagy csak vegyük le a szekrényekről a villámot, hátha agyonvág valakit a ménkű? – Itt mindenki megbolondult?)

Kedvencem (az egyik): a visszataszító dolgok nem Istentől valók. (Égessünk meg minden pattanásos embert is. Ja, kinek van tüszős mandulagyulladása, jöhet! Persze a hozzászólót sem hasonlítanám vezető kozmetikai cégek modelljeihez…)

Van még kedvencem: azt vetik a könyv szemére, hogy ha már ennyire olvasott, akkor miért nem használja ezt arra, hogy tanítja a gyerekeket, jó viselkedésre és erkölcsre nevelhetne. Kicsit összekeverték a fiúk a dolgokat. Ha azt tenné (ti. orrba-szájba okítana), akkor kutya nem olvasná, viszont ez esetben – lévén kutya nem olvassa – nem is kellene okít-nevelni.

Még vicc: (jó)néhány ilyen “epilepsziásra fanatizált fundamentalista”24 olyat csinált, amit a negyvenes évek óta nem nagyon látott a világ, és előhozta a – viszonylag gyakran előhozott – “sírjak vagy röhögjek”-érzést: autodafé. A harmadik évezredben ott tartunk, hogy homo sapiensek (bölcs vagy értelmes emberek – mind a jelzőt, mind pedig a jelző tárgyát kérdőjelekkel látnám el) kimennek terekre, és mivel nem tetszik nekik valami, elégetik. (Nem szeretnék a szomszédjuk lenni, és Inter–Juve örökrangadót nézni a barátaimmal. Félnék.) Csak még annyit a dolog kapcsán: ha már megyünk az EU-ba, remélem nem kerülök velük egy fülkébe.

Appendix – jegyzem, a másik csoport se kutya. Talán csak az a jobb, hogy nem agresszorkodnak, de a hülyeség azért ott is burjánzik, kezdve a “hiteles” varázsló- és boszorkányképző intézetektől egészen a hóbaglyokat tömegesen felvásárló legyenmegagyereknekmindene-bagázsig. Szerencsétlen (védett!) állatok pedig, uram bocsá, ragadozók, meg különben is vadállatok, lehet majd csodálkozni, ha a kis klambónak – aki ezek után (ilyet lehet nem észrevenni?) sokkal inkább Dursley, mint Harry Potter – jól kikaparja a szemét.

Joanne K. Rowling

1965. július 31-én született Bristolban, onnan költöztek Winterbourne-be. (Állítólag volt ott egy szomszéd család, Potterék, és ezt jobb névnek tartotta, mint amilyen az övé.) Az Exeter University francia szakának elvégzése után az Amnesty Internationalnél helyezkedett el. 1990-ben jött a Potter-ötlet, az említett Manchester–London vonatút alatt. 1992-ben Portugáliába költözött férjével, majd – a válás után – vissza, Angliába, Edinburgh-be. Itt – ismerjük a mesét – kávéházakban írta meg a Harry Potter első részét, állítólag olyan szegényen, hogy órákig üldögélt egy kávé mellett. (Jó, de ha szegény volt, akkor minek ment kávéházakba?)

A kiadók – mondhatni bevett szokás szerint – nem voltak hajlandók kiadni, míg Christopher Little a Bloombury Children Bookstól be nem adta a derekát, ami valószínűleg élete legjobb döntése volt. 1997. júniusban megjelenik a Harry Potter és a bölcsek köve, nem sokkal később a Scholastic Books 150 ezer dollárt fizet az amerikai kiadás jogáért, ami meg is jelenik 1998-ban; nem sokkal később 2. és 3. kötet követi. Ezek a könyvek aztán el is helyezték magukat a New York Times bestsellerlistájának első három helyén. A többi – hogy közhelykedjünk még egy jót utoljára – már (befejezetlen) történelem.