|
|
|
|
|
||
Hallgasd, hadd mondom el, || mit mély álomban láttam,
különös látomás || köszöntött rám,
míg a beszéddel bírók || békében nyugodtak.
Mintha láttam volna || a magasba nyúlni
egy csodálatos fát || fénnyel körbefonva,
tündökletes törzset. || Tiszta arany
borította talpig. || Tövénél a földön
kövek ékítették, || a keresztfa vállán
még öt nemes ékszer. || Gyönyörködve nézték az Úr angyalai,
mert nem volt az bűnöző bitója; || a boldog seregek a mennyben,
az örökre szépek || szívükben áhítattal álltak,
s a férfiak a földön, || mind e fenséges teremtés.
Szépséges volt a szabadulás fája, || bűnöktől szeplős a lelkem,
gyalázat sebezte. || Láttam a győzelem fáját
ékes öltözékben, || örömben ragyogni.
Arany díszítette, || drágakövek fedték,
fénnyel felövezték || a Fennvaló keresztjét.
A csillogás mélyén || megláthattam akkor
a gyarló bűnösök || gyötrelmes kínjait,
vérrel gyöngyözött a fa jobb oldala, || vigasztalan bánat szállta meg a lelkem,
reszketve néztem, || hogy a ragyogó jel
öltözékét, színét váltotta: || olykor vértől volt csatakos,
az élet nedve áztatta, || máskor nemes kövek takarták.
Lábánál hevertem || hosszú ideig,
megindultan néztem || a Megváltó fáját.
Egyszer csak hallottam || hangja zendülését,
szavait így fűzte || a fák legjobbika:
"Sok ideje annak, || - soha nem felejtem -
az erdő szélén || szekerce hasított,
vagdosta gyökerem. || Vad ellenségek ragadtak meg,
bitófává tettek a bámészkodóknak, || bűnözőket kellett magasba emelnem.
Férfiak vittek a vállukon, || vonszoltak a hegyre,
hóhéraim hada leláncolt engem. || Láttam, ahogy az embernép Ura
rendíthetetlen jött hozzám, || hogy rajtam magasba hágjon.
Nem volt szabad nekem || az Úr szava ellen
repedni, eltörni, || mikor remegni láttam
a földnek felszínét. || Felkoncolhattam volna
ellenségeinket, || de erősen álltam.
Ledobta köntösét az ifjú hős, || maga a hatalmas Isten,
félelem nélkül, állhatatosan || fellépett a magas bitóra
mindenki láttára, merészen, || megváltani az embernépet.
Remegtem, mikor karjával körbefont az Ember, || kidőlni nem hagyott,
a föld színére esni. || Erősen kellett állnom.
Keresztnek állítottak. || Királyt emeltem a magasba,
a mennyek urát. || Nem mertem ledőlni.
Átütöttek engem fekete szegekkel, || a fájdalmas sebek még látszanak rajtam,
a gyalázat nyílt jelei. || Gyilkosuk nem lehettem.
Együtt szenvedtük mi ketten a szégyent, || vér szennyezett engem,
ami a Szent Gyermek oldalából fakadt, || mikor szabadon engedte lelkét.
A hegy tetején || tűrnöm kellett
fájdalmas sorsom, || láttam a seregek Urát
kínokban senyvedni. || A sötétség felhők
homályába vonta || a Hatalmas testét,
a fénylő ragyogást. || Felhők árnyékából
ránkborult a sötét. || Sírt az egész teremtés,
gyászolták a Király halálát, || Krisztust a kereszten.
Tanúja voltam, || hogy távoli földekről
Hercegükhöz jöttek || a hűséges szolgák.
Keservesen kínzott a bánat. || Kezéhez hajoltam a férfiaknak,
alázatos lélekkel, készségesen. || Levették ők a mindenható Istent,
leemelték őt a kemény kínok közül. || A kardvivők otthagytak engem
vértől verítékezve állnom. || Vasnyilak nyoma sajgott rajtam.
Lefektették töretett tetemét, || testének fejéhez álltak,
nézték csendben a mennyeknek Urát, || s ő magában pihent,
kimerült a győzelem után. || Készítni kezdtek neki földcsarnokot
az emberek, szemei előtt gyilkosának. || Szikrázó kőből faragták ki azt,
belefektették a győzelem Urát, || gyászdalt énekeltek fölötte,
fájdalommal telve az estidőn. || Felkerekedtek aztán,
távozni készültek a magasztos Úrtól, || s ő kíséret nélkül maradt ott.
Sok ideig || sírtunk mi akkor
helyünkön állva, || hamvadta után is
harcosok hangjának. || A holttest kihűlt,
a lélek szép lakása. || Ledöntöttek minket,
a földre borultunk. || Betelt a végzet.
Mély gödörbe temettek minket. || De a Mindenható szolgái,
a rokonok || rámleltek,
felöveztek engem || ezüsttel, arannyal.
Én szeretett hősöm, || hallhattad most,
hogy gonoszok tetteit || tűrnöm kellett,
megtapasztalnom a szomorú szenvedést. || Most eljött ideje,
hogy leboruljanak || lábaim elé
férfiak a földön, || mind e fenséges teremtés
e jelhez imádkozzék. || Az Isten fia rajtam
megfeszíttetett. || Magasulok dicsőn
most a mennyek alatt, || és megváltok bűnéből
minden teremtettet, || aki tisztel engem.
Valaha én voltam || vétkek megtorlója,
gyűlölt halál fája, || de a helyes utat
én szabtam meg || a szó hordozóinak.
Lásd, megtisztelt || a magasságok Ura
az erdő fái fölött, || a fényes királyság Őre,
mint ahogy Máriát, || ő maga anyját is
a mennybéli Isten || mindenek számára
naggyá tette || a nők nemzetsége fölött.
Én szeretett hősöm, || halld hát küldetésed:
fedd fel látomásod || a földi embereknek.
Hirdesd, hogy ez || a halhatatlanság fája,
hol a Mindenhatót || mardosta a kín
a tévelygő ember || temérdek bűnéért
és Ádám || átkozott cselekedetéért.
Rajtam halált kóstolt. || De az Úr kikelt sírjából
roppant erejével, || hogy reménységet adjon.
A mennyekbe ment fel, || onnan tér majd vissza
az embernép körébe || a középső földre
az ítélkezés napján || az Isten maga,
a Mindenható, || minden angyalával.
Számbaveszi ő, || a számonkérés Ura
mindegyiküket. || Mulandó életük
érdeme szerint || szól majd ítélete.
Nem felelhet senki || félelem nélkül
a szavakra, || miket szól a Hatalmas.
Megkérdi a sokaságot, || merre van az ember,
ki a Király nevében || a keserű halált
meg merné kóstolni, || mint ő maga tette.
Krisztus kérdésére || kevesen tudnak ott
félelem nélkül || felelni bármit is.
De félni e földön || fölösleges annak,
ki keblében hordja || a kegyelem jelét:
a kereszt által fog || a királyságba jutni
a földi homályból || a halhatatlan lélek,
ki a kegyelem Urával || kíván lakozni."
Imádkoztam a fához || felemelt szívvel,
megújult hittel. || Magányom éjjelén
senki sem látott. || Lelkem elszántsága
vezérel most az úton. || Viseltem sokáig
a vágyakozásnak hosszú idejét. || Vigaszom, reményem,
hogy e fenséges fát || fellelhessem egyszer
a többi ember előtt, || tiszta áhítattal
elébe boruljak. || Benső szomjúságom
betölti életem, || biztonságot, védelmet
csak a kereszttől várok. || Kevés hatalmas
barátom van e földön. || Felkerekedtek ők,
a világ vidámságát maguk mögött hagyták, || a mennybéli Úrral
lakoznak a magasban, || mindenek Atyjával,
végtelen örömben. || Örökösen várom,
mikor lesz, || hogy a Mindenható keresztje,
mit e földi létben || látnom adatott,
messzire visz || mulandó életemből,
s oda ragad el, || hol repes a lélek,
béke honol ott, || hol a Bárány népe
lakománál vigad || végtelen örömben,
s helyemre leültet, || házában lesz lakásom,
szentek seregében || szüntelen dicsőség,
boldogság lesz jussom. || Barátom Ő legyen,
ki itt a földön || fájdalmakat élt
a bitófán || a bűnös ember miatt,
ki megszabadított, || s mindünknek új életet,
mennyei otthont adott. || Megújult az öröm
kegyelemmel és áldással || az örök kínok helyén.
A Fiú győzelmes volt || fényes küldetésén,
hatalmas és sikeres, || mikor sokasággal jött
Atyja lakhelyére, || lelkek seregével
az angyalok kedvére || a kegyelem Ura,
és minden szentekére, || kik a mennyek országában
dicsőségben éltek, || mikor diadalmas uruk,
a hatalmas Isten || honába érkezett.
Óangolból fordította
Miklós Ágnes Kata és Nagy Andrea
