|
|
|
|
|
||
Mi kérünk elnézést!
Napjaink magyar szépirodalmi műveinek olvastára nehezen lépdel el a ki az elmúltság e túlcsorduló hangsúlyozása mellett: a jövőidejűség, a - társadalmi, politikai, érdekelvű - horizontális szétterjedés ily lehetetlen volna?
Úgy látjuk, hogy a magyar szövegíró szorongásában olyan fokra jutott, hogy kritikátlanul átvette a hazai verziójú (egyébként sikeres és nagy tudásokat megmozgató) globális média mennyiségi sikerszemléletét. Fél, hogy a tételezett, persze külföldi, olvasója nem fogja érteni művét, nem fog neki "tetszeni", mert elképzel egy olyan elvárási horizontot, melyet olvasmányélményeiből és a magyar szerzők recepcióiból képez. Vagy mi mással magyarázható például a hrabali, márquezi beszédmód továbbklónozása, a térségi szótár strapálása?
Sorra jelennek meg a kései szocializmus, a népi-urbánus vita és a neoszociográfia tematikus szótárai, egyszóval a levitézlett, nosztalgia ihlette munkák ahelyett, hogy a ki csalás nélkül nézne szét (könnyedén). Aki így néz szét, annak térkép e táj, s tereptárgyai a számítógép, az Internet, a reklám, a média, a konszenzuális hallucinációk, a nanotechnológia, a biokémiai szerveződések, a globális szétrendeződés. Hogy más tereptárgyak megnézése is szép, nem vitatjuk, hiányérzetünk fejs rendszerben mégis oly meghatározó.
Barta Bandika és Balogh Endre
