| WILLIAM SHAKESPEARE |
 |
|
|
  |
|
II.
Ha arcod negyven tél ostromja dúlta,
S szépség-kerted árkokkal ásta fel,
Az ifjúság, most csodált s büszke gúnya,
Ócska rongy lesz, mely szemét közt hever.
S ha kérdik: hol hagytad szépségedet,
S hol a fényes napoknak kincseit,
Azt hinni, őrzi még gödrös szemed,
Torz dícséret, s rútul megszégyenít.
Ám szépséged mily illőbb díja lenne,
Ha szólnál: "Szép gyermekem számot ad
Majd éltemért, hogy bűneim kimentse"
S látnák így, mily szép ő - teáltalad.
Így újra éledne öregkorod,
S forrna véred, bár érzed: megfagyott.
IV.
Pazarlón mért tékozlod csak magadra
Örökségül kapott szépségedet?
A Természet, ha ad, köcsönbe adja,
S ha bőkezű, fösvény te se lehetsz.
Így hát, szép fukar, veszni mért hagyod
A bő adományt, melyet adni adtak?
Te meddő uzsorás, pompás vagyonod
Mit ér úgy, ha hasznát se látod annak?
Mert csak önmagaddal kereskedel,
Édes magad csalja meg önmagát,
S ha a Természet szól: távozni kell,
Hogyan készítsz majd illő számadást?
Ha nem használtad, veled hal a szép,
Ha igen, vagyonod ő osztja szét.
XII.
Ha nézem, ahogy peregnek az órák,
S a tündöklő nap undok éjbe hull,
Hogy az ibolya elveszti virágját,
S hollószín fürt is ezüstté fakul;
Ha látom lomb nélkül a büszke fákat,
Ahol bús árny borult nemrég a nyájra,
S hogy érett kalászok kévékben állnak,
Szúrós szakállal végső útra várva;
Akkor szépségedről tűnődöm el,
S hogy az idő téged is meggyaláz,
Mert minden kedves szépnek menni kell,
S enyészni gyorsan, hogy kövesse más.
A kaszás Időtől nem óv semmi se:
Csak utódod által dacolhatsz vele.