KERESZTESI JÓZSEF
Titanic
love story

- Hans Carl Artmann modorában -

      - Nem hinném, kedvesem, hogy jó ötlet volna ez az utazás - mondja Sir Edward, és porceláncsészéje finoman koccan a csészealjon. Elegáns, keskeny, hosszú kezével eltartja magától a gőzölgő italt.
      - Attól tartok, bácsikám, hogy az elhatározásom megmásíthatatlan - Lady Nathalie hangja halk, de szigorúan cseng. A másodperc egy tört részéig farkasszemet néznek egymással.
      Sir Edward ekkor elengedi a csészealjat, és a tűzforró, vörösesbarna ceyloni az ölébe ömlik. Diszkréten üvölt: efféle diszkrét, visszafogott üvöltést csak olyan emberek képesek hallatni, akik neveltetésüknél fogva készség szintjén gyakorolják az emóciók kifejezésének csiszoltságát, akiknél a modor nem csupán a lélek kényszerű, társasági öltözéke.
      Gyors léptek közelednek, segítő kezek veszik gondjukba az immár hangtalanul hörgő lordot. Lady Nathalie mozdulatlanul és falfehéren mered a képre, fejében úgy pörögnek a gondolatok, mint egy megvadult mókuskerék. Egyet biztosan tud: ezzel az incidenssel végképp lehetetlenné vált utazása.

---  ---

      John Melone kopog a szalon nyitva hagyott ajtaján, majd beljebb lép.
      - Búcsúzni jöttem - mondja halkan az ifjú.
      A szőke Mary-Anne a zongoránál ül, mélyen a billentyűk fölé hajolva, és hatalmas erőfeszítéssel próbálja palástolni hangja remegését.
      - Hát mégis utazik?
      - A zongoraleckék miatt nem kell aggódnia: Miss Annabelle Simons volt olyan jó, és készséggel vállalta a további munkát. Ami a részleteket illeti...
      - Ez minden? - Mary-Anne hosszú hetek óta először néz John Melone szemébe. Tekintete szikrákat vet, szerelem és gyűlölet paralel izzó lángja lobog benne.
      A fiatalember a zongora mellé lép és leguggol, arca egy szintbe kerül a lányéval. Valahol a sarokban egy öreg, kövér egér rágcsálja a kottákat. Chopin, E-dúr keringő, opus 18.
      - Két jegyem van. Harmadosztály, Amerikába.
      Mary-Anne nem szól semmit. Ismét a klaviatúrára mered.

      Az ifjú Melone a hátsó kijáraton távozik. A szűk mellékutca sarkán hirtelen sötét árnyak fogják közre. A földre zuhan, és a mély csöndben csak a botok zuhogása hallatszik. Lord Leonardo, Mary-Anne bátyja a padlásszoba ablakából, a függöny mögül figyeli az eseményeket.

---  ---

      Lady Nathalie másnap délelőtt kilovagol. Hátasa, egy szelíd természetű, szürke lipicai kanca mintha megérezte volna gazdája zaklatott lelkiállapotát, idegesen rángatja a zablát, és minduntalan megtorpan, amikor hölgye gyorsabb ügetésre akarja ösztönözni. A park egy távoli csücskében Lady Nathalie leszáll a lóról, és lovaglóostorával ütni kezdi a szerencsétlen állatot. A kanca riadtan forgatja hatalmas, mélybarna szemeit, kitépi magát a lány keze közül és rettegve elvágtat. Lady Nathalie zokogva borul a rét sárga, lila és vérszín virágokkal tarkított füvére.

---  ---

      Lady Nathalie délelőtt a pálmaház büszkeségével, Kinggel, a hatalmas arapapagájjal játszik, délután gyónni megy. A következő napokat kora délelőttől késő délutánig a pálmaházban tölti.

---  ---

      Mr. Geoffrey Fox, Sir Edward intézője bejelentkezik a nagybeteg lordnál. Sir Edward hatalmas, Erzsébet-korabeli ágyában ül, háta felpárnázva, keze ügyében elintézésre váró, bizalmas iratok.
      - Üdvözlöm, uram. Remélem, már jobban van.
      - Hagyjuk ezt. Mi az igazság?
      - Az igazság... Khm. Nos, őszintén szólva, az igazság az, hogy...
      - Hagyjuk ezt. Hozzák ide.

      Félóra múlva King, a hatalmas arapapagáj ott ül Sir Edward betegágya mellett tágas kalitkája aranyozott papagájhintáján.
      A lordon újabb lázroham vesz erőt. Sem a kenőcsök, sem a titokzatos keleti szerek nem segítenek, melyeket ifjúkori barátjától és klubtársától, Sir Lemmingtontól kapott, aki huszonhét évet szolgált a kalkuttai lovasezred kötelékében.
      - Papagájhinta... - hörgi falsápadtan, elkékült ajakkal.
Int az inasnak, hogy távozzon, majd reszketeg, halvány kezének valószínűtlenül hosszú mutatóujjával benyúl a rácsok között, és finoman       megérinti a hintát. King, a papagáj mozgásba lendül, félrebillenti a fejét, és recsegő hangon megszólal:
      - Vétkeztem, atyám.
      Sir Edward a madárra mered, lázbeteg homlokán verejték gyöngyözik.
      - Vétkeztem, atyám.
      A lord ismét meglöki a hintát, ezúttal kicsit erősebben.
      - Szerelmi bűnök - recsegi a papagáj. - Szerelmi bűnök tucatnyi módja.

---  ---

      - Parancsol egy teát?
      - Teát? Köszönöm, nem kérek.
      Agatha nővér, az Irgalmasok Rendje Szeplőtelen Fogantatásról elnevezett szeretetkórházának vezetője gyanakodva méregeti az előtte ülő Lady Nathalie-t.
      - Nincs jogom visszautasítani nagylelkű, és nyilván alapos megfontolás gyümölcseként hozott döntését. De vajon tisztában van-e azzal ladysége, hogy a mi kórházunk munkakörülményei olyan tapasztalatokkal szolgálnak, amelyekre Önnek már csak neveltetésénél fogva sem volt alkalma felkészülni?
      - Ahogy említette, Agatha nővér, elhatározásom alapos megfontolás következményeként, s szilárd elhatározással született.
Agatha nővér megnyomja az asztali csengő gombját. Módjában állt már tapasztalni több jó házból származó, finom kisasszony nagy lendülettel kezdett, ám rövid úton véget érő pályafutását a Szeplőtelen Fogantatás Szeretetkórházban.
      Alacsony, sápadt ápolónő lép be az ajtón, lehajtott fejjel.
      - Sára nővér, volna szíves megmutatni a mi kórházunkat Nathalie nővérnek?

---  ---

      Sir Edward az ágyában fekszik, takarója alá bámul: leforrázott ölét nézegeti.
      - Szerelmi bűnök tucatnyi módja - recsegi King, a hatalmas arapapagáj.

---  ---

      Lady Nathalie John Melone ágyának szélén ül, és óvatosan mozgatja a férfi sérült karját.
      - Fáj?
      A kis kórházi szobában két ágy áll, az egyik üresen: aznap hajnalban szállítottak át el innen egy öreg matrózt a leprakórházba, s bár a helyiséget sürgősen fertőtlenítették, a Szeplőtelen Fogantatás Szeretetkórházban uralkodó zsúfoltság miatt nem állt módjukban új szobába költöztetni a súlyos sérüléseiből felépülőben lévő Melone-t.
      Lady Nathalie kötést cserél az ifjú homlokán.
      - Zongoraművész vagyok. Szükségem van a kezemre.
      - Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Ígérem, hogy meg fog gyógyulni.
      Lady Nathalie tekintete az éjjeliszekrényre téved, s ismerős papírdarabot pillant meg rajta. Sápadtan kérdezi:
      - Ez a jegy...
      - Emlék. Fájó emlék. Tán jobb lett volna, ha én is ott vagyok a hajón.
      - Ne mondjon ilyet!
      Az ifjú Melone mélybarna szeme bánatosan csillog.
      - Nővér, ön olyan kedves hozzám, nem áll hát szándékomban megbántani. Mégis azt kell mondjam, ha csak felét is ismerné annak, amit szenvednem kellett, megértené, hogy miért kívánom ezt.
      Lady Nathalie rögzíti a pólyát a férfi fején, és csinos kis göngyölegbe tekeri a maradék gézt. A Szeplőtelen Fogantatás Szeretetkórházban takarékosan bánnak a kötszerrel.
      - Bárcsak egyszer olyannyira a bizalmába fogadna, hogy rám merné bízni e titkokat...
      - Nem titok. Egyszerű történet, csak oly szomorú. Két jegy volt, de egyedül kellett volna elutaznom.
      Lady Nathalie elővesz egy csinos, de egyszerű bőrtárcát, kinyitja: egy első osztályra szóló jegy lapul benne.
      Az ifju Melone dermedten bámulja.

---  ---

      Mr. Geoffrey Fox idegesen dobol a mahagóni íróasztal lapján, ahogy a főlovászmester beszámolóját hallgatja.
      - Nem tudom, mi üthetett bele, uram. Az egyik legszelídebb kanca volt, most pedig egyszerűen senkit sem enged a közelébe.
Mr. Fox gondterhelten fújtat, majd az asztalilámpa barátságos, aranysárga fénykörébe behajolva a főlovászmester orra elé tolja szivartárcáját.
      - Köszönöm, uram.
      Rágyújtanak, eregetik a füstöt.
      - Lady Nathalie kedvenc hátasa. Gondolja, hogy bármilyen gondot jelenthet, ha...?
      - Nem hiszem, uram. Nem bánt az senkit, csak valamilyen rejtélyes oknál fogva hirtelen elvadult.
      - És ha megveszett?
      - Egy lipicai, uram? Nem gondolnám.
      Mr. Geoffrey Fox leveri a hamut szivarjáról.
      - All right. További utasításig hadd maradjon ott, ahol van. Egyéb hírek?

---  ---

      - Az utazás és a bánat édestestvérek - mondja az ifjú John Melone, és letelepszik a padra Lady Nathalie mellé.
      A kórházpark lassan megtelik a tavaszi napfényben sütkérező, sétáló lábadozókkal.
      - A gyógyítás és a gyógyulás is azok - rebegi halkan Lady Nathalie, és megfogja a zongoraművész kezét. Ez a mozdulat az utóbbi napokban teljesen természetessé vált számukra, s a kórház valószínűtlen, álomszerűen szűrt légkörében nem is keltett megütközést senkiben.
      - A rózsa és a méh is.
      - Az álom és a mámor.
      - Káin és Ábel.

---  ---

      Sir Edward lázbetegen fekszik, egész éjszaka az ablak indigókék, csillagokkal pöttyözött négyszögét bámulja. Valahol, messzi a parkban egy ló nyerít. Lehetetlen, gondolja Sir Edward, és fejét hatalmas erőfeszítéssel a vastag, kéziszövésű faliszőnyeggel letakart óriási kalitka felé fordítja. A szőnyeg mögül egyenletes, nagyon-nagyon halk nyikorgás hallatszik.
      - Papagájhinta... - nyögi Sir Edward.

---  ---

      A kórházpark a nagyvizit előtti órában: ez a nap legboldogabb időszaka John Melone és Lady Nathalie számára.
      - Ha ott vagyunk a hajón, darling - mondja az ifjú, s szívéhez húzza a leány kezét -, meglehet, sohasem ismerjük meg egymást.
      - Meglehet, egymás mellett lebegünk a jeges, tükörsima vízen, kezünk és lábunk ólomsúllyal zsibbad, fejünk kékellő jéggolyó...
      - Szívünk hidegen izzó jégtömb.
      Könnyű borzongás fut végig a lányon.
      - Ne igyunk egy teát, kedvesem?
      Lady Nathalie elsápad és előredől.
      - Teát? Nem, köszönöm. Teát soha többé.

---  ---

      A park ezüstszín holdfényben úszik. A főlovászmester madarásztávcsövével a kezében némán kuporog a hatalmas szilfa ágai közt, s megbűvölten figyeli rejtekéről, ahogy a szürke lipicai végigkocog a halastó fahídján.
      Ugyanezen az órán Sir Edward furcsán artikulált hangot hall álmában.
      - Szerelmi bűnök tucatnyi módja - recsegi az álomszerű, nem-emberi hang, és Sir Edward súlyosan sérült ölét kellemesen ismerős bizsergés önti el.

---  ---

       - Látogatója érkezett - mondja az ügyeletes nővér, és hátralép, hogy a jövevény beléphessen az ajtón. John Melone egy karosszékben ül, kezében toll és kottafüzet, s meglepetten tekint a belépő férfira. Mary-Anne bátyja, Lord Leonardo áll előtte.
      - Beszélni kívánok Önnel - szól.
      Az ifjú Melone nem kínálja hellyel a vendéget, de ölébe helyezi a füzetet.
      - Hallgatom.
      Lord Leonardo feszes tartással áll a beteg művész karosszéke előtt.
- Én vagyok az Ön ellen elkövetett attrocitás okozója. Ezúttal ünnepélyesen elnézést kérek az eset miatt, és állok elébe, hogy bármilyen természetű, Ön által megkövetelt elégtétellel szolgáljak.
      Melone a főnemes napbarnított, csinos arcát fürkészi.
- Kérem. Habár indokaival nem vagyok tisztában, mégis azt kell mondanom, hogy számomra az Ön bocsánatkérése megfelelő elégtétel. Kérem, ezek után ne beszéljünk az ügyről.
      - Köszönöm nagylelkű gesztusát, Mr. Melone. Az elmondottakon kívül kötelességem közölni Önnel, hogy ezt az exkuzációt szeretett testvérhúgom, Lady Mary-Anne Di Caprio nyomatékos kérésére vittem végbe. Lady Di Caprio tiszteletteljes üdvözletét küldi, s megkért, hogy közöljem a tényt, miszerint múlt szombat óta Sir Anthony Popperson jegyese.
      Az ifjú Melone metsző hűvösséggel válaszol:
      - Gratulálok az eljegyzéshez, s megkérem, hogy adja át tiszelt húgának legőszintébb jókívánságaimat.
      - Kérem. A viszontlátásra, Mr. Melone.
      - A viszontlátásra, Lord Leonardo.
      Az ifjú lord sarkon fordul, s belebotlik az épp érkező Lady Nathalie-ba.
      - Elnézést - motyogja.

---  ---

       - Lassan rendbejönnek a dolgok - hörgi Sir Edward hirtelen rátört lázrohamában.
      - Igen, uram - mondja Mr. Geoffrey Fox, az intéző. - A ló, amelyet a minap említettem... A szürke lipicai. Nos, visszatért az istállóba. Azt hiszem, ez az ügy is szerencsésen rendeződött.
      - Igen - Sir Edward hangja rekedten sípol. - Köszönöm, Fox. Hagyjon magamra.

---  ---

       - Ha ott vagyok a hajón, sosem ismerem meg, kedvesem - súgja Lady Nathalie, és Lord Leonardo széles vállára hajtja a fejét.
      - Ugyan, darling. Ne gondolkodjon efféléken. Most itt vagyunk, nem igaz?

---  ---

      John Melone, mivel se rokonai, se barátai nincsenek, a látogatási órákat Lady Nathalie társaságában szokta tölteni. Ezen a délutánon sokáig keresi, mire megtalálja a bejárati kapuhoz legközelebb eső padon. A pad előtt Lord Leonardo áll, könnyed testtartásban, s élénken magyaráz valamit a kacagó lánynak.
      A zongoraművész a padhoz siet, szinte rohanva. Merev felsőtesttel billeg egy darabig, a felháborodástól egy szót sem bír kinyögni.
      - Ismerik egymást? - kérdezi mosolyogva Lady Nathalie.
      - Ó, igen - mondja barátságosan Lord Leonardo. - Hello!
      Az ifjú Melone kiprésel egy kényszeredett mosolyt, biccent, majd visszavonul a szobájába. Zokogva tépi szét kottafüzetét, majd az éjjeliszekrény nyitott fiókjába nyúl, és minden dühét beleadva többször bevágja azt. Ropognak ujjcsontjai, mintha csak egy öreg, kövér egér rágcsálná a kottákat.

---  ---

      Az ifjú Lord Leonardo tiszteletét teszi jövendőbelije nevelőatyjánál, Sir Edwardnál. Az öregúr hónapok óta fekvőbeteg, s láthatólag nincs valami fényes állapotban.
      - Inna egy teát, Sir? - kérdezi Sir Edward. - Sajnos, én nem tarthatok Önnel, az orvosom megtiltotta a teaivást.
      - Érdekes, Lady Nathalie sem issza - mosolyog Lord Leonardo. - Nem szereti.
      Aranyozott kalitkájában rekedt hangon felberreg King, a hatalmas arapapagáj.