Török Lajos

AZ OLVASÁS REGÉNYE


Umberto Eco: A tegnap szigete*1


Nem igényel különösebb magyarázatot annak a recepcionális tapasztalatnak az elfogadása, amely szerint az ezredvégi regény diszkurzív megalkotottságában domináns szerepet kapnak különbözõ jellegû destruktív mozzanatok. Umberto Eco regénye, A tegnap szigete, stratégiai szempontból kielégíteni látszik eme kanonikus beszédmódbeli sajátosság feltételeit. Témája egy 17. századi spanyol nemes élettörténetének megírását célzó elbeszélõ elmélkedései a "hõs" kézirattöredékei felett. Temporális értelemben mediális helyzetû (a kézirat tapasztalatának terepe és célszövegét megelõzõ "mûhelytanulmány" egyszerre), szövegközi viszonylatban pedig saját pretextusának és tételezett végtermékének metatextusa. E sajátos konfiguráció éppen ezért egy intertextuális átmenet helye, olyan diskurzus, amelyben a "történés" fogalma nem elsõsorban a történet-elbeszélésben, hanem az elõre- és visszautaló, illetve az önreflexív stratégiai mozgások mentén ragadható meg. Az elsõdleges narrátor összetett szerepstruktúrával rendelkezik: Roberto de la Grive életének elbeszélõje, filológus, a kézirat olvasója, interpretátora és saját írói módszerének leplezetlen kritikusa együttesen. Az önreflexív mozzanat elsõsorban az életrajzi regény megírhatóságának lehetõségét "boncolgató" hermeneutikai folyamat feltérképezésével közelíthetõ meg leginkább. Ugyanis a legmarkánsabban talán az az interpretációs réteg emelkedik ki, amely a mû elkészíthetõségének hitétõl a megírhatatlanság bejelentéséig terjed. Voltaképp ez az a réteg, amellyel összefüggésbe hozhatók a szövegalkotás stratégiáinak destruktív potenciáljai is. A kapcsolat e két pólus között egyrészrõl a narrátor és a kézirat, másrészrõl pedig Roberto önértelmezése és íródó regénye közti kommunikációs folyamatban képzõdik meg, hisz az ezekbõl származó diszkurzív felismerések A tegnap szigetének olvashatóságát is befolyásolják, mintegy "visszaírhatók" a szöveg recepcionális tapasztalatába.
     Eme öntükrözõ hermeneutikai játék egyik összetevõje a kommunikációs szintek mindegyikére jellemzõ rizomatikus szervezõdés. A posztmodern regényírásban elterjedt eljárás jelen elemzésünkben körvonalazódó szemantikai tartományának elõzetes meghatározásában magát Ecót hívhatjuk segítségül. Amikor a Széljegyzetek A rózsa nevéhez címû esszéjében a labirintus lehetséges típusairól értekezik, egyik megvalósulásaként értelmezi ezt az alakzatot. "A rizóma írja olyan, hogy bármelyik útja keresztezõdhet bármelyik másikkal. Nincs közepe, nincs széle, nincs kijárata, mert potenciálisan végtelen. A találgatás tere a rizómatér." Ami A rózsa nevében még egy szereplõ talányfejtõ tevékenységének értelmezésére korlátozódik, az A tegnap szigetében már a diszkurzív mezõ megalkotottságában játszik fontos szerepet. A regény "esemény"-szintjei voltaképp beszédszintek. Az elbeszélõ olvasói-interpretátori tevékenysége, a Roberto élettörténetének szakaszairól beszámoló levél- és naplótöredékek és saját regénye látszólag hierarchikus rendbe szervezõdnek, azonban olyan "keresztezõdések" bomlasztják ezeket a határokat, amelyek a megkülönböztetõ nyelvjátékok interdiszkurzívvá válása felé mutatnak. A narrátor és Roberto szólamának határozott elkülöníthetõségét a szabad-függõ beszéd alkalmazása teszi több esetben kérdésessé. A spanyol ifjú számára valós és regénye fiktív világa közti ontológiai különbség pedig az elõbbi megelõzöttségének fokozatos felszámolódásával törlõdik el. A mû írásához fogva még a kívüliség pozícióját hangoztatja: "Kitalálhatna egy történetet gondolta , olyat, amelynek persze nem õ a hõse, hiszen az a történet nem ezen a világon, hanem a Regények Országában játszódnék, éspedig párhuzamosan az õt körülvevõ világ eseményeivel, úgy, hogy a két eseménysor nem találkozhat és nem is fedheti egymást soha." (341. o.)2

     Ám ezt követõen az itt lefektetett tétel ellenkezõjével találkozunk (Robertónak "hõs"-ként beíródása saját regényébe és tapasztalati világa ismeretlen tényezõinek a mû történéseivel való helyettesítése).
     A rizómának "találgatások tere"-ként történõ realizálhatósága a narrátor regényírói mûveleteiben rejlõ szubverzív erõk összjátékában kísérhetõ leginkább figyelemmel. A kezdet és vég mint a feljegyzéstöredékek struktúraképzõ mozzanatának megvalósíthatóságába vetett hit problematizálása, ennek következtében pedig az integratív jellegû történetelbeszélésrõl való lemondása emelhetõ ki ebbõl a szempontból. A narrátor olyan regénykoncepció igézetében él, amely a megírhatóság legfõbb kritériumaiként az egészelvûséget, a bevezetés és befejezés diszkurzív kivitelezhetõségét és a morális tanulságnak mint metanarratív telosznak a szükségszerû voltát foglalja magába. A kézirat töredékszerûsége, mely a Roberto életére vonatkozó ismeretek tekintetében zavaró üres helyeket hoz létre, megakadályozva azt, hogy e korpusz alapján biztosíthatóvá váljék az élettörténet folytonossága, nos e fragmentum-jelleg enged szabad utat a "regényíró" projektív hajlamainak: "... meg kell állapítanunk, hogyan keveredik Roberto Casale ostromába. E tárgyban pedig a legcélszerûbb, ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, és elképzeljük, hogyan is történhetett." (29. o.) Azok a reflexív kijelentések, amelyek az életrajz szempontjából a lehetséges és a valós közti megkülönböztetésre utalnak (mint a fenti idézetben is), még problémamentesnek tartják az élettörténet-elbeszélésnek a projekciók révén is hitelesíthetõ diszkurzív integritását. Elsõsorban a narrátor autoritásának megkérdõjelezhetetlenségét garantálják. Egészen addig, míg az olvasásfolyamat tapasztalati mezõjébe be nem lépnek olyan elemek, amelyek már egy életrajzi regény elõzetesen lefektetett konfigurációjába beírhatatlanokká válnak, s amelyek eme uralmi pozíció elvesztésével fenyegetnek. E tényezõk diszkurzív hatóerejét a "találgatások teré"-nek a lehetséges világok fiktív és textuális dimenziókat létrehozó, útvesztõszerû hálózatával való összekapcsolódása teremti meg. Az elõbbiekben említett üres helyek narratív kitöltése még megnyugtató/eldönthetõ alternatívaként kezeli a "lehetséges" fogalmát. Ez utóbbi akkor válik szubverzív jellegûvé, amikor aláaknázza a tételezett regénynek mint teleologikus elbeszélés-folyamatnak a kivitelezhetõségét. A lehetséges világok azon elképzelése, amely minden számba jövõ alternatíva létének ugyanolyan esélyt biztosít, elsõsorban a Roberto alakjához köthetõ beszédtér közegében bontakozik ki. Szemantikai tartománya eléggé szerteágazó, hisz a "fõhõs"-nek az univerzumok sokaságáról szóló elmélkedésében legalább annyira magyarázó elv, mint önmaga és "valós" környezete dimenzionális elkülönbözõdéseinek egyenrangúságát hangoztató okfejtésében: "... ugyanebben a pillanatban sok-sok Roberto sok-sok mindent csinálhat, akár sok-sok más néven is. Ferrante néven is akár? S vajon lehet-e, hogy akkor az, amit õ az ellenséges testvérrõl saját maga által kitalált történetnek hisz, valójában annak a világnak a homályos megsejtései, amelyben vele, Robertóval nem az történik, amit a maga idejében s a maga világában átél, hanem valami más?" (401. o.)
     Az utóbb érintett jelentéstani mezõ kontextusába illeszthetõk a Sziget értelemtartományai is, hisz a hajó és a közötte húzódó délkör olyan határvonal, amely a mindenkori jelent és annak tegnapját választja ketté Roberto perspektívájában. E temporális "szakadás" helye voltaképp nem engedi meg, hogy a múlt a maga tejességében artikulálódjék, azzal pedig, hogy minden elmúló nap újraszituálja e tér- és idõbeli relációt, eldönthetetlenné teszi a "fõhõs" számára, hogy az odaát történtek valóban megestek-e vagy sem. Érzékletesen mutatja eme imaginatív vonatkoztatási rendszernek a destruktív erejét az a monológ, amelyben a spanyol ifjú találgatásokba bocsátkozik azzal kapcsolatban, hogy vajon Caspar atya kísérlete (egy harang belsejében a víz alatt átjutni a Szigetre) sikerült-e: "Várnom kell holnapig, gondolta. Aztán Caspar viszont nem tud egy napig várni, elfogy a levegõje! Aztán: nem neki kell várnia, hanem nekem, õ csak átsétált szépen a vasárnapba, mikor a délkör vonalán átlépett. Ó, istenem, de hát ha én a vasárnapi Szigetet látom, és õ vasárnap érkezett át oda, akkor õt is látnom kellene már! Nem, belezavarodtam. Én a mai Szigetet látom, lehetetlen, hogy a múltat lássam, mint holmi varázsgömbben. Csak odaát, a Szigeten van tegnap. Ha viszont a mai Szigetet látom, akkor látnom kéne õt is, hiszen õ ott van már, a Sziget tegnapjában, és másodszori vasárnapját tölti ... Egyébként akár tegnap, akár ma ért át, a parton kellett volna hagynia a felhasított harangját, de sehol sem látom. Persze bevihette magával az erdõbe is. Mikor? Tegnap. Nos tehát: vegyük úgy, hogy a vasárnapi Szigetet látom. Ki kell várnom a holnapot, hogy lássam, amint hétfõn megérkezik." (314-315. o.) Azonban ez a döntés is csak ideiglenesen megnyugtató. A Sziget, a hajó és az õket elválasztó délkör egészében találó emblémája egy olyan világnak, amely a maga relációjában semlegesíti bármilyen perspektíva autorizálhatóságát.

Egy ilyen jellegû tapasztalat íródik bele aztán a mû szövegvilágának reflexív horizontjába, s lesz az élettörténet-elbeszélés megírhatatlanságának "végsõ" érve: "Ha a teremtõ hajlandó nézetet változtatni, létezik-e még rend, amelyet Õ parancsolt rá a mindenségre? Lehet, hogy sok rendet parancsolt rá már kezdettõl fogva, lehet, hogy akár naponta is hajlandó rajtuk változtatni, lehet, hogy valami titkos rendhez igazodik a rendek és a perspektívák váltakozása, de úgy rendeltetett, hogy azt mi sohasem fedezhetjük fel, s helyette csak a minden új tapasztalás nyomán újrarendezõdõ látszatrendek színjátékát kísérjük figyelemmel. Akkor pedig Roberto de la Grive története csak egy végletes ég alá ûzetett boldogtalan szerelmesrõl szól, aki nem tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy a Föld olyan ellipszispályán mozog, amelynek csak egyik gyújtópontja a Nap. Sokan nyilván egyetértenek velem, hogy ennyibõl bizony nemigen sül ki olyan történet, aminek eleje és vége van." (470-471. o.)
     A fenti gondolatsorban rejtõzõ szorongás azonban nem marad a narrátor saját tapasztalatainak kellemetlen hozadéka., ugyanis A tegnap szigete utolsó bekezdéseiben még tartogat némi meglepetést Eco a regény "mintaolvasója" számára. (Ez az alakzat nála "a szövegbeli utasítások összessége, mely utasítások a szöveg lineáris kibontakozása során mondatokból vagy más jelzésekbõl pontosan összeállnak."3
)
     A "lineáris kibontakozás" a jelen esetben egyáltalán nem egy a diskurzus szervezõdésében kiteljesedõ figurát konstruál, hisz a záró megjegyzések egyszerre hiteltelenítik az állítások megelõzõ rendjének érvényességét és helyezik át a fent említett szorongást a "mintaolvasóba":
     "Végezetül pedig, ha regényt akarnék kihozni ebbõl a történetbõl, még egyszer bebizonyítanám: írni csak úgy lehet, hogy az ember palimpszesztet csinál egy megtalált kéziratból, hasztalan kapálózván a hatásiszony ellen. Utolérne az olvasó gyermeteg kíváncsisága is, hiszen õ tudni szeretné, hogy csakugyan megírta-e Roberto mindazokat a feljegyzéseket, amelyekkel én olyan sokáig bíbelõdtem. Õszintén meg kellene mondanom neki: nem lehetetlen, hogy azokat a feljegyzéseket valaki más írta, aki csupán színlelni akarta, hogy igazat beszél. Így viszont oda lenne a regényes hatás: mert a regényíró színlelje ugyan, hogy igazat beszél, de ne mondja meg komolyan, hogy színlel." (471. o.)
     Ezzel a zárlattal a szöveg egy olyan újraolvasás horizontjának feltételeit teremti meg, amely minden korább hitelesített diszkurzív mozzanatot kénytelen visszahelyezni a "lehetségesnek" az eldönthetõséget megelõzõ és egyben kizáró "perspektívájába".

 


1 * Umberto Eco: A tegnap szigete. Bp., 1998.      /vissza
2 A zárójelben megadott számok a vonatkozó idézetek regénybeli forráshelyeit jelölik.      /vissza
3 Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Bp., 1996. 27.      /vissza