PALIMPSZESZT
17. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Klaudiosz Ailianosz:
Ilyenek az állatok

I. 1. A gém (eródiosz)

Egy bizonyos Diomédeia nevû szigeten sok gém él. Ezek állítólag a barbárokat nem bántják, sõt a közelükbe sem mennek. A viszont egy idegen görög vetõdik oda, a madarak, mintegy isteni késztetésre, karként kiterjesztve szárnyukat a közelébe mennek, hogy az idegent megöleljék és üdvözöljék. Még akkor sem rebbennek el, ha a görögök rájuk csapnak, csak állnak és hagyják, hogy megérintsék õket, ha pedig az emberek leülnek, a madarak az ölükbe röpülnek, mintha lakomára hívták volna õket. Állítólag ezek a gémek nem mások, mint Diomédész egykori társai, akik vele együtt harcoltak volt a trójai háborúban, ám utóbb eredeti alakjukból madárrá változtak. Máig õrzik azonban görög természetüket és görögszeretetüket.

I. 2. A papagájhal (szkarosz)

A papagájhal részint tengeri növényekkel, részint pedig algával táplálkozik. Valamennyi hal közül ez a legvérmesebb természetû. Olthatatlan asszonyvágya oka annak is, ha fogságba esik. Tapasztalt halászok ugyanis, jól ismerve e tulajdonságát, úgy állítanak csapdát neki, hogy egy elfogott nõstény szájaszéléhez eszpartófû-zsinórt erõsítenek és az élõ nõstényállatot maguk után vonszolják a tengeren át, jól tudván, merre található a papagájhalak lak-, háló- és gyülekezõhelye. Elõvesznek egy súlyos, három ujjnyi hosszú hengeres ólmot, a zsineget áthúzzák az ólom két végén, hogy ez a nehezék a víz alatt tartsa a fogoly halat. Az egyik halász ekkor a csónak széléhez erõsít egy szélesszájú varsát: a varsa szája a fogoly papagájhal felé mutat és egy megfelelõ nagyságú kõ tartja egyensúlyban. A hím papagájhalak, mint az olyan ifjak, akik csinos nõt pillantanak meg, rögtön a nõstény nyomába erednek, vágytól meghabarodva tolakodnak körülötte és hozzá próbálnak dörgölõzni, épp ahogyan a szerelmes ifjak szoktak csók, cirógatás vagy valami egyéb szerelmi zsákmány után törekedni. A halász ekkor a nõstényt óvatosan és fokozatosan bevezeti a varsába és miután így elõkészítette a kelepcét, a szeretõt szinte szerelme tárgyával csalja lépre. Ha pedig a hímek már eléggé közel jutottak a varsához, a halász beleengedi az ólomsúlyt - miközben az ólom a varsába hull, a zsinórral a nõstényt is magával rántja. És mivel a hímek is vele úsznak, fogságba esnek. Így bûnhõdnek kéjvágyukért.

I. 3. A pérhal (kephalosz)

A pér egyike azoknak a halaknak, amelyek állóvizekben élnek. Állítólag ura gyomrának és igen mértékletes életû lény. Sosem támad ugyanis élõ állatra, mert természeténél fogva hajlamos arra, hogy békét tartson valamennyi hallal. Ha döglött hala bukkan, elfogyasztja ugyan, de addig nem nyúl hozzá, amíg meg nem mozgatta a farkával. Ha a hal erre sem ad életjelet, a pér zsákmánya lesz, ám ha megmoccan, a pér békén hagyja.

I. 4. Az anthiasz

Ahogyan a hû barátok és igaz bajtársak szoktak egymáson segíteni, úgy segítik egymást azok a halak, akiket a halászatban járatosak anthiasznak neveznek - ezek is tengeri halak. Mihelyt ugyanis ezek a halak észreveszik, hogy egy társuk horogra akadt, amilyen gyorsan csak bírnak, hozzáúsznak, nekifeszítik hátukat, nekiveselkednek és teljes erejükkel nyomják, hogy megmentsék a kifogástól.

A papagájhalak is derék vitézek a maguk birodalmában. Elõretörnek és megpróbálják átharapni a zsineget, hogy megmentsék fogságba esett társukat. Sok esetben el is harapják a zsinórt és ne is várnak jutalmat az életmentésért. Megesik viszont, hogy képtelenek végbevinni a dolgot és kudarcot vallanak, noha mindent megtesznek, ami csak erejükbõl tellik. S az is megesett, állítólag, hogy egy papagájhalnak, aki a varsába akadt, csak a farka vége lógott ki erre körülötte úszkáló táresai belévájták fogukat és kiráncigálták barátjukat a csapdából. Ha pediga rabságba esettnek a feje lógott ki, a szabadon lévõ nyújtotta a farkát és a bentragadt harapott rá: így menekült meg. Így tesznek tehát ezek a teremtmények, embertársaim, pedig nem tanulják a szeretetet, hanem velük születik.

I. 5. A troktész (rókacápa)

A troktész ('falánk') természetét nevébõl és küllemébõl egyaránt könnyi ölismerni. Fogazata sûrû és összefüggõ és olyan erõs, hogy bármit át képes vele harapni, ami közé kerül. Ezért a troktész az egyetlen hal, amely, ha horogra akad, nem próbál levergõdni róla, hanem éppenhogy ráhúzódzkodik, hogy minél könnyebben elharaphasa a zsineget. A halászok emiatt trükkhöz folyamodnak: a horogvasat hosszú nyéllel látják el. Mivel azonban a troktész bármekkorát képes rugaszkodni, gyakran túlugorja a horogvasat is és szétépve a vontatózsinórt, visszatért a halak birodalmába.

A troktész csapatba verõdve a delfineket is megtámadja, és ha elszakíthat egyet a társaitól, körülveszi és bátran nekitámad, noha jól tudja, hogy a delfin nem veszi jó néven a harapdálást. A troktészek tehát elszántan nekiesnek a delfinnek, aki eközben hányja-veti magát és láthatóan õrjöng a fájdalomtól. Miközben ugrál, magávalrántja a rácsimpaszkodott troktészeket is. és bár a delfin megkísérli lerázni és agyoncsapni õket, nem engednek szorításukból, hanem élve marcangolják. Végül ki-ki avval a darabkával, amit kiharapott magának, eltûnik. A delfn pedig örülhet, ha tovaúszhat, miután fájdalma árán jóllakatta hívatlan vendégeit - már ha így nevezhetjük õket.

I. 6. A szerelmes kutya

Egy kutya állítólag belészeretett Gaukéba, a lantos lányba. Egyesek szerint nem is kutya volt az illetõ, hanem egy kos, megin mások gúnárról tudnak. A külíkiai Szóloszban pedig egy Xenophón nevû fiúba habarodott belé egy kutya, egy másik kamaszfiúba meg Spártában csinos külseje miatt bolondult belé - egy csuka.

I. 7. A sakál

Azt beszélik, a sakál a leg emberszeretõbb állat és ha emberrel találkozik, mintha tiszteletbõl tenné, kitér útjából. Ha pedig látja, hogy egy másik állat bántja az embert, azonnal segítségére siet.

I. 8. Nikiász és kutyái

Egy bizonyos Nikiász, meggondolatlanul eltávolodott falkavadász-társaitól és egy szénégetõ kemencegödrébe esett. Kutyái, látva sorsát, nem hagyták el a verem környékét, hanem elõbb nyüszítve és vonyítva jártak a kemence körül, utóbb meg, óvatosan és vigyázva foguk közé kapták a közelben járók ruháját és megpróbálták a szerencsétlenség színhelyére ráncigálni õket. Mintha csak könyörögtek volna nekik, siessenek gazdájuk segítségére. Egy ember végül s, látva igyekezetüket, gyanítani kezdte, mi történt és követte az állatokat. Rá is bukkant a kemencében halálra perzselõdött Nikiászra és maradványaiból kitalálhatta, mi történt.

I. 9. A here (képhén)

A here, aki a méhek között születik, nap közben a lépek közt rejtõzködik, ám éjjel, ha látja, hogy a méhek alszanak már, nekitámad annak, amit építetek és kárt tesz a kasban. Mikor a méhek rájönnek, mi történt - töbségük ugyan alszik, mert holtfáradt, néhányan azonban lesben állnak - elkapják a herét és jól elagyabugyálják (persze nem túl erõsen), majd elûzik és számûzetésre vetik. De a herének ennyi sem elég, hiszen tunyának és pákosztosnak született, márpedig mindekktõ meglehetõsen rossz tulajdonság. Így hát elrejtõzik a kaptáron túl, és ha a méhek kirajzanak termõföldjeikre, belopkszik a kasba és megintcsak teszi, amit szokott, azaz tömi magát és fosztogatja a méhek mézkincstárát. A méhek pedig, megtérve legelõjükrõl megint elcsípik és ekkor már nem csak kíméletesen páholják el és nem csak megfutamítják, hanem nagy hévvel rávetik magukat és végleg elintézik a tolvajt. Ne ítéld túl szigorúnak ezt a büntetést, hiszen falnkságáért és torkosságáért méltán lakolt életével a here. Méhészek mesélték nekem a dolgot és én bizony hiszek nekik.

I. 10. A méhekrõl

Még a méhek között is akadnak lusták, bár még õk sem viselkednek úgy, mint egy here, hiszen nem teszik tönkre a lépeket és nem is ácsingóznak a mézre, hanem virágokból táplálkoznak és a többiekkel együtt õk is kirajzanak a mezõre. S bár a mézkészítésben és a gyûjtögetésbe ügyetlenek, mégsem tétlenkednek: némelyikük vizet hord királya és a kas vénei számára, mert a vének a király mellett maradnak és testõrségét alkotják. Közben más méheknek az a dolguk, hogy a holtakat hordják ki a kasból. Fonos ugyanis, hogy a lépek tiszták maradjanak, ezért nem tûrik hát a halottakat odabent. Megint mások éjjel állnak õrséget: úgy vigyáznak erre a lép-gazdaságra, mintha valami kisded város lenne.

I. 11. A méhek életkora

A méhek életkora a következõképpen tudható meg. Az egyévesek csillogók és olívaolaj színûek, az idõsebbek mind szemre, mind pedig tapintásra durvábbak és a kortól ráncosaknak látszanak. A tapasztalatuk és ügyességük viszont nagyobb, hiszen az átélt idõ megtanította õket a mézkészítés mesterségére. Sõt, még jósolni és képesek, vagyis elõre tudják, mikor várható esõ vagy fagy. Ha pedig arra számítanak, hogy az említettek valamelyike közeleg, nem röpülnek túl messzire, hanem kasuk körül keringenek, hogy ajtóközelben maradjanak. Ezekbõl a jelekbõl képesek a méhészek is megjósolni a vihar közeledtét, és tudják rá figyelmeztetni a parasztokat. A méhek különben korántsem rettegnek úgy a fagytól, mint a záportól vagy a havazástól. Gyakran szállnak széllel szemben is, lábuk közt pontosan akkorka kavicsot cipelve, amekkorával még könnyedén röpülnek. Ez az eszköz részint arra szolgál, hogy széllel szemben is megõrizzék egyensúlyukat, részint pedig arra, hogy a levegõmozgás el ne térítse õket útjukból.

I. 12. A pérhal (kephalosz)

A szerelem hatalmát a halak nemzetségébõl is sokan ismerik, hiszen Erósz isten a lenti világban, a tenger mélységeiben élõket sem nézi le és veti meg. E daimónnak a pérhal is áldoz, igaz, nem minden fajtája, csak az, amelyiket éles orráról nevezték el a halak különbözõ fajainak megkülönböztetéséhez értõ emberek. Ez a fajta - állítólag - nagy mennyiségben fogható az akhaiai öböl környékén és halászata igen változatos módokon zajlik. Ám a következõ halászati módszer bizonyítja legjobban, milyen eszeveszetten buja is ez a hal:

A halász szerez egy nõstény pért és egy hsszú botra vagy zsinegre erõsíti. ( A zsineg is legyen jó hosszú!) Ezután a part mentén sétálva maga után húzza a vízben úszó és vergõdõ halat. Az elsõ halász nyomában egy másik ember jár hálóval és ez a hálós ember éberen figyel ara, hogy merre, mi történik. A nõstény pért tehát így vonszolják egészen addig, amíg a hímek valamennyien föl nem figyelnek rá (ahogyan a kicsapongó ifjak figyelnek föl az útjukba kerülõ csinos lányra.), és míg a hímek eszüket veszítve a vágytól, a közelébe nem úsznak. Ekkor a hálós ember kiveti hálóját és általában - a közelben úszkáló halak heves gyönyörágyának hála - jó szerencsével is jár. Az elsõ halász szempontjából lényeges, hogy a fogoly nõsténypér fiatal és jóhúsú legyen, hogy minél több hím vesszen utána és minél több lásson benne ingerlõ csalétket. Ha ugyanis a nõstény vánnyadt, a hímek többsége mit sem törõdik vele és tovaúszik. Ám ha egy hím egyszer belébolondul egy nõsténybe, soha el nem hagyja, mert - Zeuszra! - tulajdonképpen nem is a nõstény külseje, hanem saját bujasága ejti rabul szegényt.

I. 13. Az aitnaiosz-hal

Megesik az is, hogy egyes derék halak önmegtartóztatásból mutatnak példát. Ha például az aitnaiosz-hal - ez a neve - feleségnek társat választ és házasságra lép párjával, más nõstényt többé nem érint és nincs szüksége sem szerzõdésre, sem hozományra, hogy hûségét megtartsa. Az aitnaioszt nem a törvény fenyegetése tartja vissza a bûntõl, õ nem Szolónt rettegi. Milyen nemes és tiszteletreméltó törvény is az övé - és az erkölcstelen emberek mégsem rettennek vissza attól, hogy megszegjék.

I. 14. Az ajakoshal (kosszüphosz thalattiosz)

Az ajakoshal tartózkodási- és szórakozóhelye a sziklák és üreges kiszögellések vidéke. Mindannyian többnejûek: az üregeket násszobákként jegyeseiknek engedik át. Házaséletünknek elpuhultsága és az a tény, hogy a többnejûségbe lelik örömüket, kéjsóvár barbárokra jellemzõ dolog és - ha komoly dolgokon viccelõdni szabad - a médek vay a perzsák életmódjához hasonlít.

Az ajakoshal valamennyi hal közt a legféltékenyebb, ám különösen akkor válik azzá, ha neje éppen utódokat hoz világra. (Az efféle szavak ugyan igencsak sikamlóssá teszik mondandónak, használatukra azonban maga a természet jogosít fel bennünket.) Míg tehát a nõstények, a vajúdásra készülõve otthon pihennek, a hím, jó férj módjára, utódjáért aggódva a bejáratot õrzi, hogy megekadályozza a kívülrõl fenyegetõ veszedelmeket. Mert úgy látszik, mintha még meg sem született fiait is szeretné, és apai aggodalma okozná idõ elõtti félszét. A teljes napot étlen-szomjan tölti, egyedül gondja táplálja. Késõ délután azonban elhagyja õrhelyét és élelem után néz. Nem is marad éhen. Persze odabent, a szülés alatt vagy után a nõstények is mind találnak az üregekben és a sziklák körül elegendõ hínárt: õk evvel verik el éhüket.

I. 15. Az ajakoshal halászata

Az ajakoshal halászatában járatos halász egy súlyos ólomdarabot erõsít horgára, amelyre egy nagy rákot húz, majd a vízbe veti a csalit. Ezutá kicsit megmozgatja a zsinórt, táplálkozásra ingerelve és bíztatva zsákmányát. A rák mozgásával azt a látszatot kelti, mintha a csalirák az ajakoshal odvába akarna behatolni. Az ajakoshal persze dühbe gurul és látva a rákot nagy mérgében semmi másra nem vágyik, csak hogy dühe tárgyát elpusztítsa, még éhségét is feledi ilyenkor. Mikor aztán összezúzta a rákot, elõjön, mert úgy gondolja, elõbbrevaló és fontosabb a tápláléknál az, hogy egy õrt ne lehessen szunyókáláson kapni. (Ha az ajakoshal meg akar enni egy elébe vetõdött llatot, összezúzza, majd hagyja döglõdni. Csak akkor eszik belõle, ha látja, hogy a zsákmányállat már kimúlt.) Mivel tehát a nõstények tudják, hogy a hím úgyis megvédi õket, dabent maradnak és háztartásukkal törõdnek csupán. Ám ha a hím eltûnik, megzavarodnak, tanácstalanságukban elkóborolnak és a halász zsákmányául esnek.

Ugyan mit szólnak ehhez a költõk, akik örökké Euadnét, Iphisz leányát és Alkésztiszt, Peliász leányát dicsõítik?

I. 16. A makréla (glaukosz)

A halak között a glaukosz a minta-apa. Erõsen ügyel ugyanis társa utódaira, nehogy támadás vagy más baj érhesse õket. És míg azok boldogan és félelem nélkül úszkálnak a tengerben, az õ ébersége pillanatra sem lankad. Néha az utóvédet vezeti, néha elõl jár, de mindig a kicsinyek mellett úszik, hol ezen, hol pedig azon az oldalon. Ha viszont valamelyik fiatal megijed valamitõl, apja azonnal kitátja száját és befogadja kicsinyét. Késõbb, aztán, ha a félelemre már nincs ok, ugyanúgy hányja ki a menedéket keresõt, ahogy korábban szájába vette - a kishal pedig sértetlenül úszik tova.

I. 17. A kutyahal (küón)

Mihelyt a tengeri kutya kicsinye a világra jön, anyja mellett kezd úszkálni. Ha pedig valamelyikük megijed, visszabújik anyja méhébe. Késõbb, ha ijedtsége megszûnt, megint elõjön - mintha újra megszületnék.

I. 18. A delfin és kicsinye

Csodálni szokták az asszonyokat, amiért annyira szeretik gyermeküket, mégis azt tapasztaltam, hogy egyes nõk fiuk, vagy lányuk halála után is tovább éltek, sõt el is feledkeztek szenvedésükrõl, gyászuk pedig idõvel enyhült. A nõsténydelfin viszont minden teremtményt fölülmúl utódimádatában. Kettõt szokott kölykezni. (…) Ha pedig egy halász megsebesít egy kisdelfint a szigonyával, vagy hegyes csáklyájával. (…) A szigony a felsõ végén likas és egy hosszú zsinór van hozzáerõsítve. A szigonyvégek alámerülnek, és fogva tartják a zsákmányt. Amíg a sebesült delfinnek elég az ereje, a halász hagyja peregni a zsinórt, hogy az állat el ne szakítsa, és hogy magát a halászt kettõs baj ne érje, nevezetesen, hogy a delfin se lépjen meg a szigonnyal és õ se maradjon hoppon. Mihelyt azonban észreveszi, hogy a delfin lankad, és hogy a seb erejét veszi, óvatosan a közelébe evez, és zsákmányul ejti. Ám az anyadelfint nem rettentik meg a történtek, és nem menekül el félelmében, hanem titokzatos ösztönétõl hajtva, vágyódva követi kicsinyét. S bár rettentõ a félelme, nem hátrál meg: nem hagyhatja el gyermekét, akit pusztulás fenyeget. S valóban, olyan közel jön a halászokhoz, - mintha bosszút akarna állni rajtuk - hogy szinte kézzel is elérhetõ. S miközben így cselekszik, noha megvédhetné magát és megmenekülhetne, gyermekével együtt rabságba esik. Ha viszont mindkét kicsinye vele van, és látja, hogy az egyik megsebesült és horogra akad - mint korábban mondottam - a sértetlen után úszik: farkával lökdösve és szájával harapdálva eltereli öt a veszély közelébõl. Fújó, tagolatlan hangot ad ilyenkor, a menekülés jele gyanánt így menti meg kicsinyét. A kisdelfin tehát elmenekül, ám anyja helyben marad, mig rabságba nem esik és együtt pusztul el fogoly gyermekével.

I. 19. Az ördögrája (búsz thalattiosz)

Az ördögrája az iszapban születik, és noha születésekor igen kicsi, késõbb törpébõl óriássá fejlik. Hasa alja fehér, háta, feje és oldala mélyfekete, szája apró, fogazatát pedig még akkor sem lehet látni, ha kitátja a száját. A rája rendkívül hosszú és lapos állat. Bár tömegével fogyasztja a halakat, kedvence mégis az emberhús. Csekély erejével tisztában van, csupán nagy testében bízik. Ezért, ha a vízben úszkáló vagy valami után vadászva buvárkodó embert lát, a víz színére emelkedik, és testét megfeszítve nekitámad az embernek, teljes súlyával ránehezedik, és miközben rémületet kelt a nyomorultban, testével teljesen fölémagasodik, mint valami tetõ, megakadályozva, hogy a víz színére jusson és levegõt vegyen. Mivel az ember így képtelen levegõt venni, természetesen elpusztul, a rája pedig ráveti magát, és kedvenc lakomájához jutva nyeri el türelme jutalmát.

I. 20. A kabóca (tettix)

Az énekes állatok valamennyien a nyelvüket használják ahhoz, hogy kellemes hangot adjanak, a kabócák azonban a véknyukban képzik mindent túlharsogó énekük. Harmattal táplálkoznak és hajnaltól délig csöndben vannak. Ám ha a nap legforróbb szakába lép, buzgó kórustagok módjára rákezdenek jellegzetes lármájukra: a pásztorok, aratók, vándorok feje fölül száll alá énekük. E daloskedvvel a természet a hímeket áldotta meg. A nõsténykabóca néma: úgy hallgat, mint valami szemérmetes lányka.

I. 21. A pók (arakhné)

Úgy mondják, a szövést és fonást Ergané istennõ találta föl, ám a pókot a természet képezte ki a szövés mesterségére. A pók nem utánzás utján sajátította el tudományát, és amit szõ, azt nem kívülrõl szerzi, hanem saját hasából termeli a fonalat, hálóját kifeszítve így állít kelepcét a szárnyas, röpködõ állatoknak: õbelõlük nyeri azután azt az anyagot, amit hasából elõvéve a szövéshez használ. A pók olyan nagyon szorgos, hogy még a legjobbkezû, szövésben legjáratosabb asszony sem kelhet vele versenyre: fonala még a hajszálnál is vékonyabb.

I. 22. A hangya (mürméx)

A történészek magasztalják a babiloniak és a káldeusok csillagtudományát. Ám a hangyákat, bár nem néznek soha föl az égre, s nem tudják a hónap napjait sem megszámolni ujjaikon, a természet mégis hasonló, különleges képességgel áldotta meg. A hónap elsõ napján ugyanis mindig otthon maradnak, és soha el nem hagyják a bolyukat, hanem nyugton vannak odabent.

I. 23. A szargosz-hal (tengeri keszegféle)

A szargosz-hal hazája olyan sziklák és odvak vidéke, amelyekben keskeny hasadékok nyílnak, úgyhogy a nap sugarai beléjük hatolhatnak és fénnyel tölthetik meg a repedéseket. A szargoszok ugyanis mindefajta fényt szeretnek, ám kedvencük mégis a napsugár. Tömegesen élnek itt. Törzshelyük a tenger sekély része, és különösen a part mentén szeretnek úszkálni. Ki tudja, milyen okból, de erõsen vonzódnak a kecskékhez. Ha egy vagy két, a part mentén legelészõ kecske árnyéka vetõdik a vízre, sebesen odaúsznak és fölugrálnak hozzá, mintha örömükben tennék. Abbeli vágyukban, hogy a kecskéket megérinthessék, ki is ugranak a vízbõl, noha egyébként egyáltalán nem ugrálós fajták. Sõt, még akkor is megérzik a kecske szagát, ha éppen a hullámok alatt járnak, és a gyönyörûség kedvéért azon igyekeznek, hogy a közelükbe kerülhessenek. Mivel pedig ily bolondjai a szerelemnek, vágyuk tárgya lesz a vesztük is. A halász ugyanis egy, a szarvával együtt lenyúzott kecskebõrbe burkolózik, majd, mint a zsámányát lesõ vadász, háta mögött a nappal, abba a vízbe, amelyben az említett halak élnek, kecskehúslevesben áztatott árpadarát szór. A szagoszok pedig, mivel az ismerõs szag úgy vonzza õket, mint valami varázsige, odasereglenek és a kecskebõr bûvöletében elkezdik enni az árpadarát. A halász pedig nagy tömeget fog ki belõlük egy tompa horoggal és egy fehér lenzsinórral, amelyet nem nádhoz, hanem somfabothoz erõsít. Fontos ugyanis, hogy a halat, ha bekapta a csalit, gyorsan kirántsuk, nehogy megijessze a többieket. Kézzel is meg lehet fogni õket, ha a tüskéket, amelyeket védelmükre felmeresztenek, a fejétõl kezdve finoman hátrasimítjuk, vagy ha addig szorítjuk az állatot, míg ki nem tudjuk húzni a sziklák közül, amelyek közt megpróbál elbújni.

I. 24. A vipera (ekhisz)

A vipera nõsténye köré tekeredve szokott közösülni. A nõstény pedig minden ellenkezés nélkül tûri ezt. Ám ha befejezik szerelmeskedésüket, a leányzó gonoszul fizet meg párjának a szerelmes együttlétért, mert elkapja a nyakát és leharapja a fejét. A hím tehát meghal, a nõstény pedig megfogan és vemhes lesz. Ám nem tojásokat hoz világra, hanem élõ utódokat, kik azonnal elvetemült természetük szerint cselekszenek. Keresztülrágják ugyanis magukat anyjuk hasán, kibújnak belõle: így bosszulják meg apjuk halálát. Nos, drámaíró barátaim, mit szólnának ehhez a ti Oresztészeitek és Alkmaiónjaitok?

I. 25. A hiéna (hüaina)

Ha idén hímnek látod a hiénát, jövõre ugyanõt nõsténynek látod majd, és viszont, ha most nõsténynek látod, legközelebb tapasztalhatod hímnek. Mindkét nem jellemzõi megtalálhatók ugyanis bennük: mindketten egyszerre férjek s feleségek, évrõl évre váltogatják nemüket. Ez az állat tehát nem kérkedésben, hanem tetteiben múlja fölül Kaineuszt és Teiresziászt.

I. 26. A tengeri keszeg (kantharosz thalattiosz)

Amint az emberek küzdenek a szép nõkért, úgy harcolnak az állatok is nõstényeikért: kecskebak a kecskebakkal, bika a bikával és a kos vetélytársával az anyajuhért. Még a tengeri keszegek is egymásnak mennek a nõstényért. Szülõhazájuk rideg vidék, féltékenyek, és szemmel láthatóan hevesek küzdenek nõstényeikért. S nem egyszerre több nõstényért küzdenek meg, mint a szargoszok, hanem ki-ki a sajátjáért, épp ahogyan Meneláosz harcolt Párisszal az õ asszonyáért.

I. 27. A polip (oktopusz)

A polip folyton eszik, mivel rendkívül falánk és cseles állat. Ennek oka az, hogy valamennyi tengeri állat közt õ válogatja meg legkevésbé táplálékát. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy ha zsákmány nélkül marad, saját karjait eszi meg, így tölti meg bendõjét és segít magán, zsákmány híján. Késõbb azután újranöveszti hibádzó testrészét. Mintha csak a természet gondoskodnék számára ilymódon készételrõl, éhínség idejére.

I. 28. A darázs (szféx)

A darazsak lódögben teremnek. Ha ugyanis a dög oszlásnak indul, ezek az állatok kiröpülnek a bensejébõl. A leggyorsabb állat így terem szárnyas lényeket - lóból így lesz darázs.

I. 29. A kuvik (glaux)

Agyafúrt és démoni egy állat a kuvik. Ha a madarászok rabul ejtik, õ is rabul ejti õket. Gazdái úgy bánnak azután vele, mint kedvencükkel és úgy hordozzák vállukon - Zeuszra - mint valami talizmánt. Éjjel õrködik fölöttük, bájoló énekével, lágy, zsongító bûvöletet terjeszt, és a maga közelébe vonzza a többi madarat. Fényes nappal pedig másképpen ingerli, bolonddá téve õket: Mindig más- és más arckifejezést ölt ugyanis, a madarak pedig, látva alakváltozását, valamennyien megbabonázva, bambán, félelemtõl, mégpedig igen erõs félelemtõl nyûgözve, csak ülnek mozdulatlan.

I. 30. A farkashal (labrax) és a garnéla (karisz)

A farkashalnak, aki - ha tréfálnom szabad - a halak leghaspókabbika, a garnéla a gyöngéje. Mivel pedig a sekélyvízben él, a sekélyvízi garnélára ácsingózik. A garnélának ugyanis három fajtája ismert: az elsõt már említettem, a második hínárok közt él, a harmadik pedig a sziklákat lakja. Mivel a gérnélák nem képesek magukat megvédelmezni, inkább együtt pusztulnak támadójukkal. S velük kapcsolatban nem elhamarkodott a "trükk" kifejezést sem használni. Mert példának okáért, ha úgy látják, hogy zsákmányul esnek, fejük elõreugró részét, mely egy háromsorevezös hajó orrához hasonlít, és rendkívül éles, fûrész-szerû bevágásokkal ékes, elõreszegzik és könnyedén, ügyesen elõrevetik magukat. A farkashal nagyra tátja a száját, noha szájpadlása lágy. Bekapja tehát a szerencsétlen garnélát abban a hiszemben, hogy jót lakomázik. A garnéla meg odabent, rabságában és a szájüreg tágas terében szinte örömtáncot lejt, majd nyomorult vadászába döfködi tüskéit: a farkashal belsõ részei felsebzõdnek és mivel meg is dagadnak, dõl belõlük a vér, így a hal megfullad. Ugye hogy újfajta módja ez a gyilkos pusztulásának?

I. 31. A tarajos sül (hüsztrix)

Karmának erejében és fogának élességében bízik a medve, a farkas, a leopárd és az oroszlán, de a sündisznót sem hagyta a természet védõfegyverek nélkül, noha neki - mint mondják - semmi ilyesmije nincsen. Azokra ugyanis, akik romlására törnek, dárdaképpen, fedõszõrzetét lövöldözi ki, és tüskéit felmeresztve gyakran célba is talál. S ezek a szõrök úgy pattannak elõ, mintha íjhúrról lõtték volna ki õket.

I. 32. Gyûlölség az állatok közt

Rettentõ baj és szörnyû kórság az ellenségeskedés és az örökös gyûlölség, ha már az esztelen állatokban is meggyökeredzik és nem irtható ki belõlük. A muréna (muraina) például a polipot (polüpusz) utálja, a polip a homárra (karabosz) fenekedik, a murénának pedig a homár a legnagyobb ellensége. A muréna, éles fogazatával elmetszi a polip lábait, azután még a hasát is felhasítja, mégpedig igen sebesen. A muréna ugyanis úszik, mig a polip csúszik-mászik. S noha a polip váltogatni tudja a színét is - a háttérkõzet színe szerint - úgy tûnik, még evvel a trükkel sem ér sokat, hiszen a muréna elég gyorsfelfogású ahhoz, hogy észrevegye a polip cselét.

Ami a homárokat illeti, a polipok ölelésükkel fojtják meg õket, és ha sikerrel jártak a fojtogatásban, kiszopogatják a húsukat. A murénával szemben viszont a homár a szarvát mereszti föl s dühödten hívja párbajra támadóját. Ilyenkor a muréna szemtelen módon megpróbálja leharapni azokat a tüskéket, amelyek ellenfele védelmére hivatottak. Csakhogy a homár kinyújtja ollóját, mint valami kezet, kétfelõl keményen megragadja vele a muréna torkát és nem enged szorításából. A muréna erre nekibúsul és megpróbálja átfúrni, áttörni magát a homár páncélján, ám mivel e páncél egybenõtt a homár testével, a muréna elernyed, föladja a harcot, végül haldokolva összerogy. A homár pedig nagy lakomát csap ellenfelébõl.

I. 33. A muréna (muraina)

A muréna nevû hal a tengerben él. Ha körülfogja a háló gyorsan úszni kezd és igen bölcsen gyenge szemet vagy hasadékot keres a hálón. Ha pedig megfelelõ helyre bukkan, keresztülsiklik rajta és újból szabadon úszkál. Ha az egyik murénának sikerül e dolog, valamennyi rabságbaesett társa ugyanazon az úton menekül utána, mintha vezetõjük jelölte volna ki útjukat.

I. 34. A tintahal ( szépia)

Ha az effélében járatos halászok tintahalat szeretnének fogni s a tintahal észreveszi szándékukat, tintát bocsát ki testébõl, maga fölé lövelli, és úgy körülveszi magát e tintával, hogy megtévesztve a halász tekintetét, teljesen láthatatlanná válik. Noha ugyanis ott van a halász orra elõtt, az semmit sem lát belõle. Homérosz szerint Pószeidón is hasonló felhõbe burkolta Aineiászt, így csapta be egykor Akhilleuszt.

I. 35. A madarak és a boszorkányság

A természet megfejthetetlen és csodálatos gondoskodása eredményeképp még a tudatlan állatok is meg tudják védeni magukat a szemmelverõk és varázslók ártó tekintete ellen. Úgy hallom ugyanis, hogy rontás elleni szerként az örvösgalambok, hogy megvédjék fiaikat, lecsipegetik a babérfa hajtásait s beleszövik fészkükbe. A kányák szamártövist, a sólymok cikóriát, a gerlék íriszvirágot, a hollók szûzfát, a búbosbankák pedig vénuszhajat használnak, amelyet egyesek "bájhaj"-nak is neveznek, a varjú verbénát, a kuvik borostyánt, a gém rákot, a fogoly a nád bugáját, a fenyõrigó pedig mirtuszvirágot alkalmaz. A búbospacsirta tarackbúzával védekezik, a sasok (aetoi) meg olyan követ szereznek, amelyet róluk neveztek "aetitész"-nek. Ez a kõ állítólag terhes nõknek is jót tesz, mert megakadályozza a vetélést.

I. 36. Bénítómódszerek

A zsibbasztórája (narké), mint nevébõl is következik, mindent megbénít és elzsibbaszt, amihez hozzáér. A gályatartó hal (ekhenéisz) pedig a hajókra tapad, innen kapta "gályatartó" nevét. Amíg a jégmadár (alküón) egyhelyben ül, a tenger nyugodt, a szelek pedig békésen és lágyan lengedeznek. Ez a madár a tél derekán rakja le tojásait: ilyenkor az ég derûs és az idõ kellemes - ebben az idõszakban éljük az ún. "jégmadár" napokat. Ha a ló véletlenül farkasnyomba lép, rögtön megbénul. Ha a farkas nyakcsigolyáját mozgó négyesfogat elébe hajítod, és a lovak rálépnek a csigolyára, úgy megállnak tõle, mintha a lábuk a földbe gyökerezett volna. Ha egy oroszlán tölgyfalevélre teszi a mancsát, megdermed. S ugyanez történik a farkassal, ha a csillagvirág (szküllé) közelébe megy. Ezért szokták a rókák a csillagvirágot a farkas vackára hajítani, és bölcsen is járnak el, ha ezt teszik, hiszen a farkas éppúgy fenekedik a rókára, mint ahogyan a róka reá.

I. 37. Ellen- és rokonszenvek 1.

A gólyák igen bölcsen képesek távoltartani a tojásaikra ácsingózó denevéreket. A denevér egyetlen érintése ugyanis terméketlenné " szelessé" teszi a tojást. Ezt a következõképpen elõzik meg: Platánleveleket hordanak a fészkükre, és mihelyt a denevérek a gólyák közelébe kerülnek, a levelek hatására megbénulnak és ártalmatlanokká válnak.

A természet hasonló adománnyal látta el a fecskéket is. Az õ tojásaikban a csótányok (szilphai) tesznek kárt. Az anyamadarak ezért zellerlevelekkel védik csirkéiket, igy a svábbogarak nem tudnak hozzájuk férkõzni. Ha pedig egy polipra rutát dobunk, a polip megmerevedik, legalább is igy mondják. Ha meg egy kígyót náddal érintesz meg, az elsõ ütésre mozdulatlanná válik, és bénultan fekszik, ha azonban másodszor vagy harmadszor is megütöd, nyomban visszanyeri az erejét. A muréna is megbénul, ha egyszer zsibbasztórájával megütik, de ha többször csapnak rá, csak még dühösebb lesz.

Halászok beszélik, hogy még a polipok is kimásznak a szárazra, ha olajágat fektetnek eléjük a partra.

Minden állat ellenméregnek tartja az elefántzsírt, ha pedig az ember dörzsöl belõle egy keveset a testére, még akkor is sértetlenül megmenekül, ha csupaszon száll szembe a legvadabb ellenséggel.

I. 38. Ellen- és rokonszenvek 2.

Az elefánt a pörgeszarvú kostól és a disznóröfögéstõl fél. Így történhetett, hogy a rómaiak megfutamíthatták az épeiroszi Pürrhosz elefántjait, és nagy diadalt arathattak fölötte.

Ha az elefántot a nõi báj megigézi, dühe csillapul, valósággal belebódul a szépségbe.

Azt beszélik, hogy az egyiptomi Alexandriában a bizánci Arisztophanész egy koszorúfonó lány szerelméért egy elefánttal rivalizált. Az elefánt mindenfajta illatszert is kedvel, és a balzsamok és virágok illatában is nagy gyönyörûségét leli.

Ha egy tolvaj vagy rabló el akarja hallgattatni a kutyákat, mert túl vadak, és meg akarja futamítani õket, állítólag halotti máglyáról való üszköt kell szereznie, és evvel kell megközelítenie õket.Az üszöktõl ugyanis a kutyák halálra rémülnek. A következõ történetet hallomás alapján írom le: Ha az ember megnyír egy farkas-harapta birkát, és feldolgozva a gyapját, tunikát készít magának belõle, a tunika idegesíteni fogja õt. "viszketegséget szerez magának" vele - mint mondani szokták.

Ha egy ember egy lakomán veszekedést és vitát akar kavarni, egy kutyaharapta követ kell a borba dobnia, hogy földühítse ivócimboráit.

Az illatszerrel behintett büdösbogarak, nem viselik el a jó szagot, hanem belehalnak. Ugyanígy a cserzõvargák, akik bûzben élik életüket, állítólag szintén undorodnak az illatszerektõl.

Az egyiptomiak pedig azt állítják, hogy minden kígyóféle iszonyodik az íbisz tollától.

I. 39. A tüskésrája (trügón)

A leghozzáértõbb rájavadászok leginkább akkor nem szoktak csalódni, ha a következõ módszerhez folyamodnak. Megállnak valahol, majd táncba és kellemes énekbe kezdenek. A ráját ellágyítja a zene, elbûvöli a tánc és közelebb jön. A halász pedig óvatosan és lépésrõl lépésre hátrál, egészen addig, ahol a szerencsétlen állatok számára már elõ van készítve a csapda, mármint a kifeszített háló. Ekkor a ráják beleesnek a csapdába és kifoghatók: mindenekelõtt a tánc és a dal volt a vesztük.

I. 40. A tonhal (orkünosz)

A tonhal szörnyû nagy hal és igencsak tisztában van érdekeivel. E tudományához nem mesterséges, hanem természetes úton jutott. Ha például a horog beléakadt, a fenékig merül és hozzádörgöli-csiszatolja magát a talajhoz, szájával erõsen csapkodva, hogy megszabaduljon a horogtól. Ha ez nem sikerül, széthúzza a sebét, kiköpi azt, ami fájdalmat okozott neki, majd felveti magát a víz színére. Gyakran azonban hiába erõlködik, a halász pedig, akárhogy ellenkezik, felhúzza magához és zsákmányul ejti.

I. 41. A feketefarkú keszeg (lanurosz)

A feketefarkú keszeg a halak leggyávábbika: a halászok erre a tanúk. Mert kerítõhálóval lehetetlen megfogni õket, és a világért sem mennek az ember közelébe. Legföljebb akkor foghatók ki, ha észrevétlenül s véletlenül keríti be õket a háló. Ha pedig nyugodt és sima a tenger, ez a hal békésen fekszik alant a sziklákon vagy a hínár közt, és úgy elbújik, ahogy csak tud, elfödve a testét. De ha viharos az idõ, látva hogy a többi hal a hánykolódó hullámok közül a mélybe merül, a feketefarkú fölbátorodik és a part közelébe úszik, a sziklák mellé, mert úgy hiszi, hogy a feje felett lebegõ hab elegendõ védelmet nyújt számára, s elrejtõzhet, elbújhat benne. De a feketefarkúak, valami megmagyarázhatatlan módon azt is tudják, hogy ilyen napokon és éjeken a halászok nem hajózhatnak ki a tengerre, a rettentõ magas hullámok õrült tánca miatt. Viharos idõben gyûjtik tehát össze táplálékukat, mert ilyenkor a hullám lesodorja a sziklákról és beszívja a partról részükre az eleséget. A feketefarkúak a legszennyesebb táplálékot fogyasztják, olyasmit, amit a többi hal, ha csak nagy éhség nem gyötri, nem enne meg egykönnyen. Ha azonban csöndes az idõ csak a fövenyt túrják föl, és csak rajta legelésznek. Azt azonban, hogy miként halásszák õket, majd másutt mondom el.

I. 42. A sas (aetosz)

A madarak közt a sas lát a legélesebben. Homérosz is jól tudta ezt, és Patroklosz történetében említi is, mikor e madárhoz hasonlítja Maneláoszt, aki Antilokhoszt keresi, hogy kénytelen-kelletlen Akhilleuszhoz küldje a társa pusztulásáról szóló hírrel, kit maga Akhilleusz küldött volt a harcba, ám soha többé nem üdvözölhetett, noha erõsen vágyakozott rá. A sasról azt is mondják, hogy nem csak önmaga szempontjából hasznos, hanem az ember látásán is segít. Ha ugyanis egy tompán látó ember a sas epéjét attikai mézzel keverve a szemére keni, látni fog, sõt tekintete rendkívül élessé válik.

I. 43. A fülemüle (aédósz)

A fülemüle a legtisztább hangú és legmuzikálisabb madár. Csengõ és igen erõs énekével bezengi az elhagyatott vidékeket. Azt is beszélik, hogy húsa álmatlanságot okoz. Ám elvetemült és szörnyen ostoba az, aki ilyesfajta étket fogyaszt. Ez a hús ugyanis már eleve rosszhatású: azt az álmot ûzi el, aki - Homérosz szerint - minden isten és ember királya.

I. 44. A darumadár (geranosz)

A darvak rikoltása záport idéz elõ - mondják. Az agyuknak pedig a nõkre van bizonyos szerelemvágy-keltõ varázshatása, már hogyha hihetünk azoknak, akik ezt a dolgot elõször megf figyelték.

I. 45. A keselyu (güpsz) es a fakopáncs (drükolaptész)

Ha megperzseljük a keselyû tollát - mint hallom - könnyedén elõ tudjuk csalni a kígyókat rejtek- s búvóhelyükröl. A "fakopáncs" nevû állat a nevét is tevékenységérõl kapta. Horgasan görbe a csõre, ennek segítségével vési ki a tölgyfákat és rakja a fészekként használt vájatba fiait. Nincs szüksége szalmára, belõle készített fonadékra vagy egyéb építményre. Ha pedig egy követ szorítva belé valaki eltorlaszolná az odú bejáratát, a madár hamar rájön, miben sántikál az illetõ: valami olyan füvet szerez, amelyik a kõben is kárt képes tenni, és ezt a füvet ráhelyezi a kõre. A kõ pedig, undorában és mert nem bírja elviselni a dolgot, kiugrik helyébõl, és íme, máris nyitva áll a madár elõtt kedves menedéke.

I. 46. A sügér (szünodusz)

A sügerek nem élnek egyedül, mert képtelenek elviselni a társaiktól való elkülönítést és a magányt. Korcsoport szerint szeretnek egybeverõdni. A fiatalok is csoportosan úszkálnak és az idõsebbek is összetartanak. Ahogy a mondás is szól: "Hasonszõrû a hasonszõrût kedveli" - ezek az állatok is a magukfajtával való együttlétet kedvelik, és mint társak és barátok osztják meg velük foglalatosságaikat és kedvteléseiket. Ilymódon fognak ki vadászaikon is. Ha ugyanis a halász csalit vet közéjük, valamennyien a csali köré gyûlnek, és kört alkotva egymásra néznek: mintegy jelezve egymásnak, hogy tilos közeledni és megérinteni az alámerített csalétket. Az így csatarendbe állt halak mozdulatlanul várnak, ám hirtelen megérkezik egy másik, idegen rajból való sügér és lenyeli a csalit: magánya okozza hát vesztét. Amíg ezt a halat a halász kifogja, a többi biztonságban érzi magát, mert azt hiszi, megmenekült, ám mivel így elbízzák magukat, õk is horogra kerülnek.

I. 47. A holló ( korax)

Büntetésképp a hollót egész nyáron át szomjúság gyötri: úgy tartják, károgásával tesz bizonyságot az õt sújtó isteni bosszúról. A dolognak állítólag a következõ az oka: Egykor a holló Apollón szolgálatában állt. Gazdája vízért küldte õt. Út közben egy vetéshez ért, amely magas volt ugyan, de még éretlen, megvárta hát míg megérik, mivel szemelgetni akart belõle: a kapott paranccsal pedig mit sem törõdött. Emiatt az év legszárazabb szakában szomjúság a büntetése. Mindez mesének látszik, ám az istenség iránti tiszteletbõl, hadd mondjam el mégis.

I. 48. A holló (korax)

A hollót szent madárnak és Apollón hiuének tartják. Mint efféle, a közhit szerint jóslásra is alkalmas, és azok, akik a madarak helyzetébõl, hangjából, illetve bal- vagy jobbfelöl való röptébõl olvasni tudnak, a holló károgásából is képesek jósolni. Úgy hallom, a hollótojás megfeketíti a hajat. Aki a haját festi vele, tartson a szájában olajat, és ajkát szorítsa össze, különben hajával együtt a fogai is megfeketednek, és azután nehéz lesz újból fehérre mosni õket.

I.49. A gyurgyalag (meropsz)

A gyurgyalag állítólag éppen ellentétes irányba repül, mint a többi madár, hiszen a többiek arra röpülnek, amerre néznek, a gyurgyalag viszont hátrafelé. Én pedig csak bámulom e különös, hihetetlen és furcsa mozgásmódot, amely erre az állatra jellemzõ.

I. 50. A muréna és a vipera szerelme

Ha a murénát szerelmi vágy tölti el, a tengerbõl a szárazra jön, mert hevesen vágyódik társ, mégpedig nem is akármilyen gonosz társ után: a vipera fészkéhez igyekszik ugyanis, hogy ott ölelkezzék vele. Azt is állítják, hogy a hím vipera eszeveszett szerelemvágyában ugyanígy tesz: lemegy a tengerhez, és ahogy a becsípett szerelmesek kopogtatnak fuvolájukkal kedvesük ajtaján, úgy hívja elõ õ is sziszegésével szeretõjét - az pedig elõ is bukkan a tengerbõl. Így hozza a természet össze a különélõket közös vágyukban és ágyukban.

I. 51. Mibõl lesz a kígyó?

A halott ember gerincében lévõ velõ állítólag kígyóvá alakul át. Ha pedig az állat elõjön, a legnemesebb dologból a legalantasabb siklik elõ. Egyébként a kiváló és jó emberek teteme nyugton lehet és békességet nyer, ahogyan a derék ember lelke is elnyeri jutalmát, amint azt a bölcsek verseikben megéneklik. Csupán a gonosztevõk gerincébõl erednek ilyen szörnyek még haláluk után is. Nomármost, vagy mese az egész, vagy ha hihetõ, csak a gonosz hullákra vonatkozóan az. Úgy gondolom ugyanis, kígyók apjává lenni méltó büntetés számukra.

I. 52. A fecske (khelidón)

A fecske a legszebb évszak megérkeztét jelzi. Szereti az embert, és örömét leli abban, ha evvel a lénnyel oszthatja meg lakhelyét. Hívatlanul érkezik, és ahol jól érzi magát és jól van, onnét is költözik késõbb el. Az emberek, a Homérosz által is megénekelt vendégbarátság törvénye szerint bánnak a fecskével: ez a törvény arra utasít, hogy szeressük vendégünket, amíg nálunk idõzik, ha visont el akar menni, engedjük útjára.

I. 53. A kecske (aix)

A kecskének elõnyös tulajdonsága az a mód, ahogyan - a pásztorok elbeszélései szerint - a levegõt veszi. A fülén keresztül ugyanis éppen úgy képes lélegezni, ahogy az orrán át, továbbá az õ érzékszervei a legkifinomultabbak a hasított patájúak közt. Ennek okát nem tudom megadni, egyszerûen így mondták nekem: onnét tudom. Ha viszont a kecske is Prométheusz teremtménye, mondja meg õ maga, miért alkotta ilyennek.

I. 54. A mérgeskígyók

Azt mondják, hogy a vipera és a többbi mérgeskígyó marására létezik néhány fajta ellenméreg. Állitólag némelyik italként, némelyik pedig kenetként alkalmazható. Sõt, a marás hatása ráolvasással is enyhíthetõ. Úgy tudom, egyedül az áspiskígyó marása gyógyíthatatlan és egyedül erre nem akad ellenszer. Ez az állat valóban méltán utálatos, mivel igen hajlamos a rosszra. De még nála is elvetemültebb és kivédhetetlenebb lény az olyan boszorkány, mint amilyen - állítólag - Kirké és Médeia volt, hiszen az áspismarás mérgezõ hatását harapás okozza, míg a boszorkányok - állítólag - puszta érintésükkel is képesek ölni.

I. 55. A cápa (küón thalattiosz)

A cápának három faja van. Az elsõ hatalmas és a legrettenetesebb tengeri szörnyek közé sorolható. Az egyéb cápákból kétfajtát különböztethetünk meg, ezek mind a tenger alján élnek és egykönyök hosszúak. A foltosakat "galeosz"nak (macskacápának) nevezik, ha pedig a többit mind "kentriné"-nek (tüskésnek) hívod, nem tévedsz nagyot. A foltosak bõre lágyabb és feje laposabb, a többieket pedig, akiknek bõre érdes és a feje csúcsban végzõdik, bõrük fehérsége különbözteti meg társaiktól. Tövisek nõnek rajtuk: részint a nyakukon, részint meg a farkukon. Ezek a tüskék kemények, szívósak és valamilyen mérget lövellnek ki magukból. Mindkét kis cápafélét az iszapban és sárban lehet megfogni: azt is megmondom, hogyan. Csaliként egy fehér halat engednek a mélybe, amelynek elõbb kivágják a gerincét. Mihelyt egy cápát sikerült elfogni és megakasztani, társai, akik látják mi történt, valamennyien odasietnek és követik fölfelé vezetõ útjában, és egészen addig nem állnak meg, míg a csónakhoz nem érnek. Valószinüleg irígységbõl teszik ezt, mert azt hiszik, hogy társuk valami kis élelemhez jutott valahonnan, és csak magának akarja megtartani a zsákmányt. Gyakran megesik az is, hogy a cápák közül némelyik egyenest a csónakba ugrik s így maga okozza vesztét.

I. 56. A tüskésrája (trügón)

A tüskés rája tüskéje legyõzhetetlen fegyver. Azonnal sebez és öl, és még a tengerrõl mindent tudó halászok is borzadnak láttán. Ember ugyanis meg nem gyógyíthatja az általa okozott sebet, sõt az sem segíthet rajta, aki okozta. Erre ugyanis valószinüleg csak a pélioni kõrisfadárda esetében volt lehetõség.

I. 57. A szarvasvipera (kerasztész)

Kicsiny állat a szarvasvipera: kígyóféle, homloka fölött a csigaszarvakhoz hasonló két szarval, bár a viperaszarvak nem lágyak. Mármost ezek a kígyók valamennyi líbiai élõlény ellenségei, csupán a pszüllosznak nevezett nép iránt barátságosak, mivel a pszülloszok érzéketlenek harapásukkal szemben, és könnyedén ki tudják kúrálni e gonosz állat áldozatait. Módszerük a következõ: Annak, aki még azelõtt jut el hozzájuk, szándékosan vagy véletlenül, hogysem egész testét átjárta volna méreg, kiöblítik a száját vízzel, lemossák a kezét, majd mindkét vizet megitatják vele: ezután az illetõ meggyógyul, sõt azontúl mindenfajta mérgezéssel szemben ellenállóvá válik.

Ismeretes egy líbiai történet, amely úgy szól, hogy ha egy pszüllosz gyanakszik a feleségére, mert házasságtörõnek tartja, és emiatt gyûlöli, ha továbbá azt gyanítja, hogy a tõle való gyereke fattyú, és idegen törzs származéka, akkor a gyermeket igen kegyetlen vizsgának veti alá: Szarvasviperákkal tölt teli egy ládát és közéjük veti a kicsit, épp ahogy az aranymûves teszi a tûzre az aranyat, így teszi próbára utódát. A kígyók rögtön földühödnek, fölemelkednek és a testükben rejlõ méreggel fenyegetik a gyermeket. ám mihelyt a gyermek hozzájuk ér, megjuhászodnak, a líbiai így meggyõzõdhet róla, hogy nem fattyúnak, hanem saját sarjának atyja. Ez a törzs állítólag más mérgezõ és veszedelmes marású állatokkal szemben is ellenálló. Mármost, ha a líbiaiak mindezt csak kitalálták, tudják meg, hogy nem engem, csupán magukat csapták be vele.

I. 58. A méhek ellenségei

A méheknek a következõ állatok az ellenségeik s haragosaik: a cinke aigithalosz) a fiókáival egyetemben, a darazsak, a fecskék, a kígyók, a pókok és az éjjelilepkék (lüngai). A méhek félnek ezektõl az állatoktól, ezért a méhészek megpróbálják távol tartani õket kaptáraiktól, vagy bolhafüvet füstölve, vagy pedig zöld mákot szórva, illetve helyezve a kas elé. Az említett állatok ugyanis viszolyognak ezektõl a növényektõl. A darazsakat pedig a következõképpen lehet elfogni: A darázsfészek elé egy kast kell akasztani, bele kell tenni egy kis sprotnit vagy egy lazacot és velük együtt egy kis heringet vagy szardiniát is. A darazsak ekkor, természetes ízlésüktõl vezettetve, s ráéhezve a csalira, tömegesen hullanak a kasba, s ha egyszer csapdába estek, többé nincs menekvés számukra. A gyíkok is vadásznak a méhekre, meg a szárazföldi krokodilok (varánuszok?) is. Ám az õ elpusztításuknak szintén ismeretes a módja, és ez a következõ: Áztass árpát hunyorba, vagy önts rá pitypang- vagy mályvalevet, és hintsd szét a méhkas környékén. Mihelyt az említett állatok belekóstolnak ebbe, megdöglenek. Ha a méhész az ökörfarkkóró vagy a dió levelét egy medencébe dobja, könnyedén elpusztíthatja vele az ebihalakat. Az éjjelilepkék (phallainai) viszont éjjel irthatók, ha erõs fényforrást helyezünk a kas elé, a fényforrás alá pedig olajjal teli edényeket teszünk. Az éjjelilepkék a fénybe röpülnek, beleesnek az olajba, és végük van. Másképpen nem foghatók el egykönnyen. A cinkék pedig, ha belekóstolnak a borral itatott mézbe, megkótyagosodnak, a földre esnek és vergõdve fekszenek ott, így azután könnyedén el lehet fogni õket, miközben szárnyra próbálnak kapni, noha még állni sem tudnak rendesen. Ám a fecskét, énekére tekintettel, nem szokták megölni, pedig könnyen megtehetnék. Elég megakadályozni a fecskét abban, hogy a kasok alá fészkeljen.

A méhek továbbá utálnak mindenfajta bûzt és illatszert egyaránt, nem viselik el az undorító szagokat, de az ernyesztõ illatokat sem, épp ugy irtóznak az elõbbitõl s nézik le az utóbbit, mint ahogy a mûvelt és jólnevelt leányok teszik.

I. 59. A méhekrõl és lakhelyeikrõl.

Az idõsebbik Kürosz, úgy mondják, igen büszke volt perszepoliszi palotájára, amelyet maga építtetett egykor. Dáriust hasonlóképpen büszkeséggel töltötte el szuszai épületeinek nagyszerûsége, hiszen õ gondolta ki e híres palotákat. Második Kürosz lüdiai kertjeit saját királyi kezével, drága köntösében és nagyértékû, gyönyörû ékeszereivel ékesen ültette, és büszkén emlegette is ezt minden görögnek sõt a spártai Lüszandernek is, mikor az Lüdiában meglátogatta õt.

A történetírók magasztalják ezeket az épületeket, ám a méhek lakhelyeire, noha azok sokkalta bölcsebben elrendezettek és nagyobb ügyességrõl árulkodnak, egyetlen szót nem vesztegetnek. Az említett királyok sokak gyötrelme árán tettek ugyan ezt meg azt, ám kedvesebb lény a méheknél sohasem létezett, sõt okosabb se nagyon.

Elõször királyaik szobáit készítik el: ezek tágasak és legalul helyezkednek el. Köréjük korlátot emelnek, fal vagy sövény gyanánt, evvel is kiemelve a királyi lakhely fontosságát. A méhek három osztályba sorolják magukat és lakhelyeiket is eszerint osztják be. A legidõsebbek laknak legközelebb a királyi palotához, õmellettük a legfiatalabbak élnek, az ifjak s az életük virágjában lévõk pedig az utóbbiakon tul tartózkodnak. Így hát a legidõsebbek alkotják a király testõrségét, az ifjak pedig a legkisebbeket õrzik.

I. 60. A méhkirályok

Egyesek szerint a méhek királyainak nincs fullánkjuk. Mások szerint viszont nagyerejû és borotvaéles fullánkkal születnek, mégsem használják soha emberrel vagy más méhekkel szemben: puszta fenyegetésül viselik. Nem lenne ugyanis méltó ekkora nép urához és parancsolójához, hogy bajt okozzon. S a méhek szakértõi állítják, hogy a többi méh uralkodói jelenlétében behúzza fullánkját mintegy megalázkodva és meghajtva magát a tekintély elõtt. Akárhogy is, e királyokon mindkét esetben csodálkozhatunk - ha nincs mivel bántaniuk a többieket: az is nagyszerû, ám ha van mivel, s mégsem bántanak senkit, az még sokkal derekabb dolog.

(Peri zoón idiotétosz - On the Characteristic of Animals. Ed. and transl. by E. H.
Warmington, Loeb Classical Library. Cambridge-London, 1971. Vol.1. 8-85.p.)

Ford.: Magyar László András