PALIMPSZESZT
17. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Ács Pál:
A helyreállított kert

Akutagava Rjúnoszuke: A kert

"Miért ne élnénk annak a bûvöletében, amiben hiszünk?" - tette fel híres kérdését a pusztuló japán múlt romjai fölött borongó Akutagava. A kert címû novella olvasása és értelmezése hozzásegíthet bennünket a válaszhoz.

A elbeszélés a nemzeti hagyományaiba zárkózó régi Japán végét jelentõ 1868-as Meidzsi-restauráció utáni idõkben kezdõdik. Ekkor már semmi sem állhatta útját a nyugati kultúra mindent átalakító hatásának a távol-keleti országban.

A novella egy hajdan fényes régi kert és egy õsi család egymásba fonódó, egymást formáló sorsának története. A Nakamurák birtokában lévõ kert természetesen japánkert: az embert magába fogadó örök természet allegóriája, maga is emberkéz alkotta mû. Egy elejtett megjegyzésbõl kiderül, hogy olyan híres kertész tervei szerint épült, aki mindent a régimódi választékosság szellemében rendezett el: Egy lopótök alakú tó egyik oldalán mesterséges dombok emelkedtek, a túlsó oldalán vízesések zúgtak. A fák alatt a buddhista kertekben megszokott meditációs pavilonok álltak: a "Berepülõ kócsag kunyhója" és a "Szív megtisztulásának pagodája".

A família életereje fokról fokra csökken. Az idõs, visszavonultan élõ családfõ meghal gutaütésben, legidõsebb fiával rövidesen tüdõbaj végez, a középsõ fiú kicsapongó életet él, a családfõi tisztet átvevõ legkisebb testvér pedig csak a pénzzel törõdik. Gyermeke csupán a legidõsebb fiúnak születik, a koraszülött Renicsi - õ képviseli a harmadik nemzedéket.

A családdal együtt a kert is fokozatos romlásnak indul. Már az öreg Nakamura életében "a pusztulás bizonyos jeleit" mutatja, s néhány év alatt teljesen elvadul. Az iskola "modern", nyugatias gondolkodású igazgatójának tanácsára gyümölcsfákat telepítenek bele. Tûzvész pusztít a közelben, a vízesések kiszáradnak, s végül egy szokatlanul nagy hó összeroppantja a "Berepülõ kócsag kunyhójá"-t.

Az elbeszélés folytatása különös fordulatot hoz. A nemi betegségben szenvedõ középsõ fiú hirtelen visszatér az atyai házba, s miközben nyugtalanul forgolódik "Buddha szobájának" padlóján, egy húsz-harminc évvel korábban divatos dalocska foszlányai szûrõdnek be hozzá, amely a szamurájok hõsi helytállását dicsõíti.

Elméje hirtelen megvilágosodik.

Ettõl kezdve az élete új irányt vesz, elhatározza, hogy minden erejét a kert helyreállításának, kiigazításának szenteli: "Azt akarom, hogy olyan legyen a kert, mint azelõtt volt" - mondja. Senki sem érti, senki sem támogatja ebben, kivéve ábrándos unokaöccsét, Renicsit. Vállalkozása nem jár teljes sikerrel, de kudarcnak sem nevezhetõ. Úgy hal meg, hogy elégedettnek érezheti magát. "A tízéves munka megtanította a sors iránti alázatra, és a sors iránti alázat mentette meg."

A történet befejezése a kert teljes pusztulását hozza: vasútállomást építenek a helyén, s lassan senki sem emlékezik már arra, hogy valaha létezett. De egyvalaki mégis: Renicsi Tokióban festészetet tanul egy európai ízlésû mûteremben. Álmaiban olykor feltûnik nagybátyja keserves arca, amely azt súgja neki: "Te még gyermekként segítettél nekem. Most én segítek neked."

Ez a történet a "jelenlévõ múlt" története: cselekvésbe forduló nosztalgia. Kérdés persze, hogy a valóban megtörtént múlt válik-e itt jelenvalóvá, vagy csupán annak képzelt mása? S ha tényleg megvalósul, mennyi valódisága van ennek a létezésnek?

A helyreállított kert természetesen már nem az a kert, amelyet a híres kertész valaha megálmodott, össze sem lehetett hasonlítani a régivel. A visszaalakításon munkálkodó középsõ fiú nem azt a kertet formálja újra, amely valaha létezett, hanem azt, amilyennek az õ emlékeiben él. És az emlékezete sok mindent kihagy az egykori képbõl, ugyanakkor át is formálja azt. "Mégis, mikor beköszöntött az õsz, a megnyírt bokrok és fû olyan körvonalat adtak a kertnek, amely homályosan emlékeztetett a régire." Ez a homályos emlék mintegy igazolja az elszánt, s olykor értelmetlennek tûnõ rekonstrukciós munkálatokat: "a kert mégiscsak létezett".

Létezett. De a hõsi múltat elkorcsosító európaisággal szembeállított buddhista japánkert a novella világában lassan maga is európai kertté alakul - jelentése, önmagán túlmutató értelme áthajlik a nyugati kultúra kertmetaforájába. Az "õsjapán" mesébe az európai irodalom toposzai keverednek. A három testvér, köztük a tékozló fiú története önmagában persze még nem lenne európai. De a hõsöket mozgató erõ, a vágy, hogy azok lehessünk, akik voltunk - ez már a romantika hullámain érkezõ európai "modernség" része.

Ez a jelentéstöbblet a novella mûvészetszemléletébõl fakad. A japánkert maga is mûalkotás, nem azonos a természettel. Pusztulását nem szándékos rongálás, hanem gondatlanság okozza: a család immár nem tart igényt a világ mûvészies szemléletére. Ez a nemtörõdömség mintegy utat enged a természet zabolátlanságának: "a kertben és a kerten kívül is a kert emberkéz alkotta festõi szépsége mögül elõtör valami ismeretlen, nyugtalanító, vad erõ".

Ezzel a romboló, "vad erõvel" csupán a mûvészet szállhat szembe: másolja, utánozza, lefesti - ily módon igyekszik hatástalanítani. A romlásnak indult Nakamura-házban szívesen látott vendég Szeigecu, a költõ, akinek egyik haikuját maga a házigazda, a legidõsebb fiú alakítja át saját veszendõ kertjének metaforájává: "A sziklák között / A vízesések fénye / Még ott villog." A középsõ testvér rajzolni tanítja a gyermek Renicsit. A palatáblán hegyek, hajók tûnnek fel, s ez az imagináció végsõ soron a vízbõl és földbõl elrendezett japánkert fogalmát körvonalazza. Ehhez járul egy virágzó cseresznyefákról szóló dalocska "papírra vetett" töredéke - amely az emberkéz alkotta kert harmadik legfontosabb elemét, az ültetett fát idézi fel.

Az alkotási (újraalkotási) folyamatot valamiféle furcsa zavarodottság jellemzi. Ennek az oka az, hogy az alkotó "csupán homályosan, mintegy álomban tudta maga elé képzelni a régi kertet. Hogyan helyezkedtek el a fák, hogyan húzódtak az ösvények - mihelyt próbálta fölidézni, minden összefolyt emlékezetében." Ily módon a nosztalgikus kertépítés európai mûvészetté, maguk a kertépítõk pedig a japán szellemiségtõl idegen, európai mûvészekké változnak. A hajdani japánkert átalakul az európai irodalom "belsõ kert"-jévé, s a kert "kiigazítására" irányuló vágy és emlékezet egyetlen puszta képpé, a festõ Renicsi képévé. Ennek a képnek a szemléletében azonban - talán - létrejöhet az óhajtott egyensúly, és újra megpillanthatóvá válik a "Szív megtisztulásának pagodája".