Lope de Vega:
Olmedo lovagja
- részlet -

Délután Inés kisétált
a vásárba andalogva,
oly szép volt, hogy Medinában
úgy tûnt, mintha hajnalodna.
Fürtjeit befonta gonddal
tarka-barka szalagokba,
férfilelkek vesztek ott el
a szalagba gabalyodva.
Szeme gyilkos, diadalmas
pillantását szerteszórta,
boldog volt, ki belehalt, és
kit megkímélt, panaszolta.
Annyi báj volt a kezében,
csak a vívó puhatolja
ilyen finom mozdulattal,
hogy a kardját hova tolja.
Olykor elfedte fehérlõ,
puha ujját ruhaujja,
ujjongva fogadta minden,
ha elõtûnt keze újra.
Több hívószó volt szavában,
mint a harcra hívó dobban,
toborzott is regimentet,
hol minden szív érte dobban.
Nem volt díszes a ruhája,
sem az alja, sem a korca -
minek is? Hisz ragyogóbb volt
az a fogsor, az az orca.
Francia volt a köténye,
baszk volt alatta a szoknya,
idegen nyelveket öltött,
nehogy titkát kikotyogja.
Szalagos, szines cipõjét
is szivünk vesztére hordta,
a pillantást megkötözte,
és a lelket eltiporta.
Mandulafa, ha virágzik,
nem lehet szebb nála, mert a
haja szép volt, és a bõre
illatosabb, mint a gyertya.
Szerelem volt a csalétke,
nevetett, a sok bolondja
hogy ficánkol, és a végén
hogy akadnak mind horogra.
Fülönfüggõket ígértek
neki, gyönggyel kirakottat,
de süket volt, mint a kígyó,
nem örült, ily kacatoknak.
Más szép, meztelen nyakára
gyémántot kínált dadogva,
de mit gyémánt annak, aki
a gyémántot túlragyogja.
Én odadnám, mondtam - ám csak
némán, szavak nélkül szóltam -
egy hajszáláért a lelkem,
egy léptéért aki voltam.
S õ némán nézett szemembe,
mégis úgy tûnt, mintha szólna:
"Maradjon itt, Don Alonso,
ne menjen még Olmedóba."
Fabia, reményt adott ez...
A templomban láttam õt ma,
parasztlányból úrinõvé
változott át tegnap óta.
Ha az unikornis szarva
csodát tesz a vízbe lógva,
ily szent elefántcsont ujjal
nyúlt a szenteltvíztartóba.
Odaléptem, és e víz most
enyhülést hozott a lobra,
amit szép szemével ejtett
rajtam baziliszkusz-módra.
Õ együtt volt a húgával,
összenéztek mosolyogva,
az én társam csak a vágy volt,
annak kapott el a sodra.
Beléptek egy kápolnába -
és nekem e kis kápolna
esküvõkrõl suttogott, és
hogy szerelme mint ápolna.
De az ábránd örömébe
baljós hangok avatkoztak:
"Ma a harang jönni hív még,
holnap érted harangoznak."
Hol a kesztyûm, hol a könyvem,
ejtettem el zavaromban,
szemem elvontam Inésrõl,
de visszatért oda nyomban.
Õ erényem és szerelmem
mintha megsejtette volna,
úgy tûnt, mintha pillantásra
pillantással válaszolna -
s csak a bolond nézelõdik
ok nélkül vagy sanda okkal,
Fabia, de nem történhet
meg ilyesmi angyalokkal.
E hitben és e reménnyel
fogtam a kezembe tollat,
hogy e levelet megírjam,
és most arról tudakollak,
eljuttatnád-e kezébe
a veszéllyel nem számolva,
ha megteszed, rabod leszek
egy életre, megláncolva,
(miként házasodni vágyó,
nemes szívem Inés foglya),
és jutalmul markod egy szép
aranylánc is ütni fogja.