Edward Herbert, lord of Cherbury:

Sonnet of Black Beauty

Black beauty, which above that common light,
Whose Power can no colours here renew
But those which darkness can again subdue,
Do'st still remain unvary'd to the sight,
And like an object equal to the view,
Art neither chang'd with day, nor hid with night
When all these colours which the world call bright,
And which old Poetry doth so persue,
Are with the night so perished and gone,
That of their being there remains no mark,
Thou still abidest so intirely one,
That we may know thy blackness is a spark
Of light inaccessible, and alone
Our darkness which can make us think it dark.

Szonett a fekete szépségrõl

Fekete szépség, ki e fényen túl.
Melynek ereje csak oly színeket
Újít, mit újra majd homály temet,
Megmaradsz, szemnek változatlanul,
Akár egy tárgy, mi látványával egy,
S nem vagy más nappal, s ha rád éj borul;
Ha e sok szín, mit fénylõnek tanul
A föld, s a régi költészet szeret,
Az éjben elenyészett, s szerteszállt,
Úgy, hogy voltuknak sem leled jelét,
Te továbbra is oly szilárdan állsz,
Hogy tudjuk, szikra e feketeség,
Elérhetetlen fénybõl, s csak saját
Homályunk miatt hisszük, hogy sötét.