PALIMPSZESZT
17. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Garcilaso de la Vega:
XXXVI. szonett


    A la entrada de un valle, en un desierto,
de nadie atravesaba, ni se vía,
vi que con extraneza un can hacía
extremos de dolor con desconcierto:
    ahora suelta el llanto al cielo aberto,
ora va rastreando por la vía;
camina, vuelve, para y todavía
quedaba desmayado como muerto.
    Y fué que se apartó de su presencia
su amo, y no le hallaba, y esto siente,
mirad hasta do llega el mal de ausencia.
    Movióme a compasión ver su accidente;
díjele lastimando: <Ten paciencia,
que yo alcanzo razón y estoy ausente.>
    Egy völgybejáratnál, a pusztaságban,
mely elhagyottan állt, és elfeledten,
egy bús kutyát döbbenve észrevettem:
nyüszítve sírt, szorongva bánatában.
    A mennyet ostromolta kínra váltan,
s kushadt megint, fejét lehajtva mélyen,
megindult, visszajött, megállt, s erõtlen
rogyott le, már halálos ájulásban.
    Mindezt miért? - urát sehol se látta,
nem lelte fel, s magát siratta fennen.
Ilyen lehet szeretteink hiánya!
    A sorsa bánatot fakasztva bennem
e szókra inditott: - Remélj, te árva,
én ésszel bírok, s önmagam feledtem.
Ladányi-Turóczy Csilla fordítása