Szörényi László:
J. Brunel Modern latin Parnasszusa (1808) és a neolatin költészet a modernség hajnalán

Legelõször is - úgy gondolom - meg kell magyaráznom az tanulmányom címében szereplõ "neolatin" szó jelentését, mivel az általam használt szöveg összefüggésében talán még nem elég egyértelmû. Régebben, nagyjából 1970 elõtt, ugyanis a mintegy 1300-tól, vagy általánosabban fogalmazva, Petrarca korától napjainkig létezõ latin nyelvû írásmûvek egészére leginkább az "újkori latin", elsõ felére pedig a "humanista latin", második felére pedig a "modern", XX. századi korszakára végül a "jelenkori latin irodalom" kifejezést használták. A "neolatin" kifejezést a belga, leuveni professzor, a két éve elhunyt Jozef IJsewijn terjesztette el és honosította meg az egész világon, a francia nyelvterületen is - noha még nem egyszer használják a korábbi terminológiát is.

Jean Brunel nyugdíjas arles-i irodalomprofesszor, egy mitológiai kézikönyv és egy Phaedrus-fordítás szerzõje, évtizedes gyûjtõmunkára támaszkodva Lyonban jelentette meg, 1808-ban két kötetes, majdnem ezer oldalra terjedõ latin-francia antológiáját, amelynek címe: Parnasse latin moderne. Az alcím tanúbizonysága szerint a "szépmûvészetek újjászületésétõl" kezdve létrejött latin költészetbõl válogatott. (Könnyen lehet, hogy Brunelt a "reneszánsz" mûszó korai kidolgozói vagy elõfutárai között kell nyilvántartanunk: hiszen eddig úgy tartottuk, hogy jóval késõbb, Michelet teremtette meg ezt a korszak-terminust.

Az antológiát Antoine François Fourcroy-nak, a nagy kémikusnak, Napoleon közoktatásügyi miniszterének ajánlotta (1755-1809). Ebben hangsúlyozza a múzsai tudományok - vagyis a mûvészetek - és a természettudományok elválaszthatatlan kapcsolatát. Fontenelle, Buffon, D'Alembert példáját hozza fel bizonyítékként. Megállapítja, hogy a miniszter által felügyelt közoktatás mindkét területért felelõs, ezért Fourcroy-nak ügyelnie kell arra, hogy kellõ módon összhangba hozza a tudománnyal a költészet érdekeit az oly hatalmas birodalom oktatásügyének újjászervezésekor. E fenséges terv szerzõje maga a "nagy ember", azaz a császár, aki nagy gondolatait miniszterei felvilágosodott kiválasztása révén valósítja meg. S e nagy ember nagy gondolata tetszéssel idõzött a latin Múzsákon. (Vagyis Napoleon szereti a neolatin költészetet …) Így tehát Brunel reméli, hogy ha Horatius és Vergilius megtalálta a maguk Maecenasát, Santeuil és Vaniere is meg fogják találni a magukét.

Brunel tehát nem kevesebbet javasolt az új tanterv kidolgozásáért felelõs legfõbb államhivatalnoknak, mint hogy illessze be a kötelezõ olvasmányok sorába a középiskolai klasszikusok közé az európai neolatin költészet nagyjait is. Javaslata - amelyhez hasonlók csak a legutóbbi évtizedekben hangoztak el és valósultak meg, legalábbis néhány európai országban - akkor nem talált meghallgatásra. Fourcroy, mint tudjuk, egy év múlva meghalt. Hogy foglalkozott-e egyáltalán õ, vagy valamely utódja komolyabban a javaslattal, azt csak a francia oktatástörténészek tisztázhatják, levéltári kutatás alapján. Ám ha a nagyralátó tervbõl akkor nem is lett semmi, mindenesetre létrejött az európai irodalomtörténet ismereteink szerint legelsõ kétnyelvû neolatin költészeti antológiája.

A továbbiakban azt próbálom megvizsgálni, hogy egyrészt milyen kritériumok alapján válogatott be a szerkesztõ, Brunel nem-franciaországi költõket összeállításába, másrészt pedig azt, hogy miképpen reprezentálta a kortárs, illetve élõ költészetet az antológiában.

Ami az elsõ kérdést illeti, le kell szögeznünk, hogy a válogatás túlnyomóan francia latin költõket vesz fel. Ezt még az is nyomatékosítja, hogy egyetlen késõ antik keresztény költõt is szerepeltet, tehát jóval korábbit a kijelölt korszak-kezdetnél, a reneszánsznál, és e költõ nem más, mint a galliai Ausonius, aki így mintegy az egész francia latin költészet védszellemévé vagy alapítójává lép elõ, jelképesen. Mégis: természetes a bõvebb, az európai merítés. Az elõbb már elemzett ajánlás után elhelyezett Elõszóban elmondja, hogy elsõsorban azokból válogatott, akiknek volt már francia fordításuk - mindenesetre, csak akkor alkalmazta ezeket, ha jó színvonalúak voltak. (A többihez maga készített - többnyire prózai - fordítást.) Amikor a neolatin nagyokat veszi sorra, akik méltó módon tanulmányozhatók és élvezhetõk együtt az antikokkal, két franciát emel ki (Rapin és Commire), ám melléjük mindjárt egy olaszt is: a francia klasszicizmus teoretikusai által olyannyira bálványozott Girolamo Vidát. Sõt, magát az elõszót is egy külföldi neolatin költõ, vagyis a walesi-angol epigrammaíró Owen versével zárja:

(Az antikoktól, leginkább talán Macrobiustól és Senecától merített méh-hasonlat itt nem az imitációra utal, hanem a lyoni könyvtárakban végzett sokéves kutatómunka eredményeképpen létrejött válogatásra.)

Lássuk tehát, mely külföldi neolatin költõket talált Brunel méltónak arra, hogy Parnasszusára fölengedje õket. Betûrendben - ez ugyanis a két kötet sorrendjének elve - elsõ közülük a nápolyi Benjamino Accolti, majd a Forliban született Andrelini. (Nála biztosan szerepet játszott az is, hogy élete nagyobb részét Franciaországban töltötte. A szerkesztõ ráadásul meg is védi a francia lexikonokban róla elterjedt pedantizmus és kisszerûség vádjától.) Jön a venetói-goriziai Balbo, majd a holland Barlaeus. (Nála nyilván francia történeti tárgyválasztása is számított.) A következõ a brabanti jezsuita, Martinus Becanus, II. Ferdinánd császár gyóntatója. Sámson történetét meséli el szent - azaz bibliai tárgyú - idillben. A híres skót Buchanant fölveszi, francia kapcsolatai és zsoltár-parafrázisai miatt, ám a szerzetesrendeket támadó, indecens-nek minõsített verseit hallgatással mellõzi. A zsoltároknál La Harpe egykorú, klasszikus fordítását közli. A nagy holland klasszikus filológustól, Burmantól is közöl egy szép epigrammát.

Három olasz következik: a ferrarai Calcagnini, a mantovai Capilupi és a római Casanova, kámea-szerû történeti epigrammái az utolsónak, mitológiai epigrammái az elsõnek, Bembóra írott sírfelirata a középsõnek: ezek voltak a választás okai. A veronai Cotta is egy gyászverssel szerepel. A firenzei Datti gyászelégiájának bevételét töretlen népszerûsége indokolta. Flaminiot föltehetõleg pásztori lantjának tiszta horatiusi hangja miatt, Girolamo Fracastorot pedig azért választotta Brunel, mert klasszikus értékûnek tartotta a vérbajról szóló mitológizáló tanköltemény, a Syphilis Macquer és Lacombe által készített francia fordítását. A cosenzai Franchininak szintén voltak francia kapcsolatai. Giraldi és Gravina egy-egy gyászverssel szerepel: Brunel vonzódott e mûfajhoz, fia korán hunyt el. Grotius azért került be, hogy bizonyítsa: költõnek sem volt kisebb, mint filozófusnak. Az ifjabb Guarino a magyar Janus Pannoniusra írott híres gyászepigrammájával szerepel. (Sajnos, maga Janus semmivel.) Nicolas Heinsius, a nagy holland filológus professzor, Daniel Heinsius fia a következõ külföldi tudós költõ. Õt követi a talán leghíresebb holland neolatin szerzõ, Janus Secundus. Az elsõ kötetben van még két olasz is: a velencei Landini elsõsorban Dante-kommentárjairól volt híres, itt is egy Dantéra írott kitûnõ epigrammával szerepel; Brunel - úgy látszik - nem osztotta a francia felvilágosodás Dante-ellenességét. A firenzei Lorenzo Lippi görög mûvészekre írott epigrammáival került be. Az ars poeticák és a mûvészetbölcselet egyébként is az antológia központi gyûjtõkörébe tartoznak. Az elsõ kötet ötvenegy költõjébõl huszonhárom külföldi! A második kötet viszont ötvenkilenc szerzõ verseibõl válogat és ezek közül harmincöt külföldi. Mindösszesen tehát száztízbõl ötvennyolc, több mint a fele. (Terjedelemben persze más a helyzet, mert a hazai szerzõktõl Brunel sokkal hosszabb szövegeket vagy szövegrészleteket válogatott.) Olaszokon, hollandokon, briteken kívül vannak még németek (pl.: a jezsuita Bidermann, vagy Glandorp) és két lengyel is: elsõsorban Sarbiewski; persze, a lengyel Horatiusnak vagy Pindarosznak nevezett jezsuita költõ és professzor híres volt római mûködése miatt Nyugaton, annál nagyobb meglepetés viszont a szintén jezsuita, danczkai (Gdañsk) lengyel neolatin költõ, Ines beválogatása; igaz, Brunel abban a szekcióban helyezte el, ahol az életrajzilag fel nem derített, nem azonosított költõket szerepelteti, neve után nézhettek akár spanyolnak is.

Úttörõ jelentõségûnek tarthatjuk Jean Brunel világirodalmi perspektíváját akkor is, ha teljességgel hiányoznak pl. a spanyol, portugál, skandináv, cseh, magyar, horvát neolatin költõk; a lyoni könyvtár és magángyûjtemények alapján dolgozott és még ma is, sajnos, alig akad Európában olyan könyvtár, ahol több-kevesebb teljességgel tanulmányozhatók a tengernyi neolatin költészet alkotásai. Az sem véletlen, hogy a külföldiek között is - mert a franciáknál is így van - annyi a jezsuita író: e szerzetesrend fordított a legtöbb gondot a renden belüli írásbeliség nemzetközi forgalmára. Rátérve már mos az antológia francia kortársi részére, jó pár meglepetést találunk. IJsewijn kézikönyve éppen a forradalom, illetve Napoleon korára teszi a XVIII. század végéig oly virágzó franciaországi neolatin irodalom hirtelen kihalását, legalábbis majdnem teljes elnémulását. (Eltekinthetünk most néhány késõbbi, szórványos fejleménytõl, valamint a XIX. század végéig élõ gyakorlattól, hogy ti. az egyetemi disszertációkat latinul kellett írni, ezért pl. még Romain Rolland is latinul nyújtotta be doktori értekezését, amelynek címe: Cur ars picturae apud Italos XVI saeculi deciderit /1895/). A forradalom idején Párizsban sok verse, vagy epigrafikus stílusban készült latin újság is - mellesleg jegyezzük meg, hogy Magyarországon tovább, egészen 1842-ig; végül tud a szakirodalom arról, hogy J. J. Lucet és Eckard 1811-ben, a Sasfiók születésekor latin nyelvû dicsõítõ és üdvözlõ genethliaconokat, vagyis születést ünneplõ költeményeket nyújtott át I. Napoleonnak és feleségének.

Brunel gyûjteményében viszont nem egy kortárs mûveket találnunk, amelyekkel bizonyítja, hogy a XVI. század óta töretlen franciaországi neolatin költészet még nem ért véget. Az elsõ: az 1740-ben St. Chamas-ban (Bouches-du Rhône megye) született l'abbé Paul, magának Brunelnek a tanítványa. Jezsuita tradíciót követ, különbözõ római szerzõket fordított franciára, viszont Boileau l'Art poétique-ját és egy egész francia antológiát latinra. Brunel azonban közli néhány frisebb fordítását is. Idézzük pl. Damin Bonapartéra írott epigrammáját Paul abbé latinjában:

Ám nem csak fordítókat tud felmutatni kortársai közül Brunel, hanem eredeti költõket is. A legérdekesebb kétségtelenül Crouzet, a Becsületrend lovagja, akadémikus (associé de l'institut national), a katonai akadémia tanügyi igazgatója (director des études). Az antológiában közölt mûvének címe: "Colloquium apud Elysios manes inter Carolum magnum et consultissimum virum Tronchet", azaz franciául: Entretien de Charlemagne et du sénateur Tronchet, dans l'Elysée" A mû két mûfaj tudatos keresztezése: az egyik a Lukianosz által teremtett alvilági beszélgetések mûfaja, olyan sokáig népszerû a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus korában, de megérte a XX. századot is, gondoljunk csak Salvatore Madariagára; míg azonban legtöbbször szatirikus célokat szolgált, sõt, a politikai pamflet egyik jól körülhatárolható mûfajává vált, itt, mivel keresztezõdött, illetve kontaminálódott a túlvilági látomás a prófécia mûfajával - elég Platónra, a Cicero-féle Scipio álmára, Vergilius Aeneisének VI. énekére, vagy az újkorból Petrarca Africájára gondolnunk - hõseposzi karaktert nyert a publicisztikai helyett. A frissen elhunyt Tronchet szenátor a túlvilágon a népe és birodalma jövõéért aggódó Nagy Károly császárnak felidézi Napoleon dicsõséges tetteit és így a régi császár megnyugodhat: országa ismét jó kezekbe került. Mivel a mû végén a francia kultúra új aranykorának eljövetelét ígéri a jóslat, érdemes belõle idézni:

Megint csak más mûfaj életképességét vannak hivatva bizonyítani Etienne-Louis Geoffroy, párizsi orvos és természettudós, szintén akadémiai tag Hygieine c. tankölteményének az antológiába felvett terjedelmes szemelvényei. (A francia fordítás készítõje, Launois szerint a cím: "Hygiene, ou l'Art de conserver la Santé".) Különösen megindító, lucretiusi színeket használ a költõ a pestis leírásában és ezen belül egy pusztító erejû, a mekkai zarándoklatból kiindult járvány ecsetelésében. (Megjegyzendõ, hogy a korban még nagyon erõsen tartotta pozícióit Európa-szerte a latin tanköltemény, különösen Hollandiában és Magyarországon.)

Megemlíthetjük még Revers abbé Jean Racine-fordítását, Caux de Cappeval Henriade-fordítástöredékét és egy ismeretlen latinista Télémaque-fordítását. Ám a kötet végén Brunel szerényen, csak betûjellel jelezve, közli néhány saját versét is. Búcsúzzunk el tehát az antológiától, ettõl az úttörõ vállalkozástól, a szerkesztõnek fia halálára írott epitáfiumával: