PALIMPSZESZT
17. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Szegedy-Maszák Mihály:
Mûfajok a kánon peremén: napló és levél


Veled együtt és velem együtt
az idõ minden ütése-kopása
és erõssége hó alá kerül
abban a végsõ feledésben,
amit az Atya küld majd a világra.
A tél növekszik.
Egy magányos farkas jött le a faluba.
Reszket elõtted.
Mise ez.
Utolsó áldozás.
Milyen nap is van ma? Úgy élek,
hogy össze-összezavarom
az idõ menetrendjét.
"Latrokként - Simone Weil gyönyörû szavával
- tér és idõ keresztjére
vagyunk mi verve emberek."
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.
Ilyenkor metszõ élességgel látom a világot,
és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.

Pilinszky Juttához címû költeménye három részbõl áll. Az elsõnek "Levél", a másodiknak "Január", a harmadiknak "Naplórészlet" a címe. Az 1971 körül készült vers nyilvánvalóan kísérlet két olyan mûfajnak a lírával ötvözésére, amely sokáig nem számított az úgynevezett szépirodalom részének. Az elsõ szavaknak van megszólítottja, a záró szakasz pedig a mögöttes szöveg mûfajának elnevezését mintegy szó szerint értelmezve, a nap meghatározottságára utal, idõrendhez viszonyít, majd idézethez folyamodik, mintegy arra emlékeztetve, hogy a napló gyakran olvasmányhoz kapcsolódik. Lehetséges volna úgy is olvasni a két szélsõ szakaszt, mint a középsõben "elbeszéltek" kétféle átalakítását? Tény, hogy a levél s a napló mindenrõl szólhat. Mindkettõ befogadó mûfaj, szemben olyan kizáró mûfajokkal, mint például a vígjáték vagy a románc. Különböznek a történetmondásos mûfajoktól, elsõsorban azáltal, hogy hozzájuk képest töredékszerûek, de rokonságot is tartanak velük, hiszen az olvasó valamely élet- vagy életszakasz elbeszéléseként is felfoghat egy naplót illetve levelezést.

Mai ismereteink szerint annak a kérdésnek: mi az irodalom, nem igazán van létjogosultsága, sokkal inkább az kérdezhetõ meg, mikor irodalom egy nyelvi megnyilatkozás. Évszázadokkal ezelõtt a vershez képest a próza nem számított a magas kultúra részének. Nyugaton talán a francia irodalomban nyert elõször polgárjogot az elbeszélõ próza, amidõn Madame de La Fayette Corneille tragédiáihoz mérhetõ alkotást hozott létre, a La Princesse de Clčves címû regényt. A regény a legtöbb nemzeti irodalomban ponyvamûfajból vált magas igényûvé, nálunk magyaroknál alighanem a tizennyolcadik század végén. Az Etelka még a korábbi, a Fanni hagyományai már a késõbbi szakasszal hozható összefüggésbe. A folyamat legtöbb helyen csak a tizenkilencedik század második felében és a huszadik elején fejezõdött be: Flaubert, Fontane, Henry James vagy Kosztolányi nevével fémjelezhetõ a törekvés, mely a regény nyelvi megalkotottságát a líráéhoz foghatóvá tette. Ebbe a változásba jelentékenyen beleszólt a levél vagy napló formájában írt történetmondás. A Les liaisons dangereuses vagy a Fanni hagyományai azért élvezhetõbb a mai olvasó számára, mint sok más tizennyolcadik századi regény, mert Laclos s Kármán szebben írt, ami nemcsak egyéni tehetségüknek köszönhetõ, de annak is, hogy a levél-, önélet- s naplóírás pallérozottabb hagyományára tudtak támaszkodni.

Némi túlzással azt is állíthatjuk, ami az elbeszélõ prózánál a tizenhetedik századtól a huszadikig tartó folyamatként jellemezhetõ, a napló és a levél esetében inkább csak az elmúlt évtizedekben vált bizonyossá. Mondhatnók, hogy a naplók s levelek kiadása a pozitivizmus korában lendült föl, amikor e két mûfajt elsõsorban életrajzi s történeti forrásként hasznosították, de ez kissé egyszerûsítés volna. Annyi bizonyos, hogy a pozitivista kutatók múlhatatlan érdemeket szereztek naplók s levelek kiadása terén, de ártottak is e két mûfaj hírnevének, amennyiben az életrajzi s mûvelõdéstörténeti forrás szerepkörére szûkítették a jelentõségüket. Az életrajzi s olykor lélektani megközelítéssel szemben kibontakozó ellenhatás bekövetkeztével a formalisták, "új kritikusok" és strukturalisták azután a mûalkotások értelmezése szempontjából érvénytelennek nyilvánították mindazt, amit valamely szerzõ "magán jellegû nyilatkozatának" minõsítettek. Úgy vélték, egy levélben tett kijelentés lehet egyértelmû, a jelentõs költemény, regény s fõként színpadi mû viszont mindig többféleképp magyarázható. Újabb ellenhatást hoztak azok az irodalmárok, akiket hol valamely "école thématique" képviselõinek, hol genfi iskolának szokás nevezni. Marcel Raymond, Albert Béguin, Georges Poulet, Jean-Pierre Richard, Jean Starobinski, Jean Rousset könyvei fémjelzik ezt az irányzatot, sõt az amerikai J. Hillis Miller-nek korai könyveire is lehet gondolni, amelyeket dekonstrukciós fordulata elõtt írt. A szóban forgó munkák egy-egy szerzõ különbözõ mûfajú szövegeit valósággal egy szintre hozták. Ugyanúgy hivatkoztak levelekre, mint színmûvekre, regényekre vagy lírai költeményekre. A napló s a levél az õ tevékenységükben teljes jogú irodalommá vált. Igaz, azon az áron, hogy az életmû lett érvényes egységgé - ami, legalábbis jelenleg úgy látjuk, nem magától értetõdõ igazság. Felfogásuk ennek ellenére máig érezteti hatását. Ha nem tévederk, a mûvelõdéstudomány (cultural studies) éppúgy sokat köszönhet nekik, mint az újhistorizmus, mely valamely történeti emléket (dokumentumot) hoz összefüggésbe egy mûalkotással, s így némileg kérdésessé teszi a megkülönböztetést kettejük között.

Ha eltekintünk az ilyen vargabetûktõl, madártávlatból nézve azt állapíthatjuk meg, hogy a bennünket jelenleg foglalkoztató két mûfaj az irodalmi kánon peremérõl fokozatosan közeledett az irodalom központi részének számító mûfajokhoz. Azokat a leveleket, amelyeket Madame de Sévigné a tizenhetedik század második felében írt, a következõ században adták ki, s legalábbis részben Sainte-Beuve kezdeményezésének köszönhetõ, hogy a tizenkilencedik század óta a "grand sičcle" legjelentõsebb teljesítményei közé számítanak. Proust már úgy idézi föl e leveleket nagy regényében, hogy az õ mûvével teljesen egyenrangú írásmód megtestesüléseinek tekinti õket. A napló átértékelése is lényegében a tizenkilencedik században kezdõdött, föltehetõen abban az idõszakban, amidõn a romantika élenjáró képviselõi a "journal intime kereteit a vallomás hagyományával társították. A szürrealizmus távlatából készült átértékelés, melynek legjelentõsebb teljesítményeként Albert Béguin A romantikus lélek és az álom (L'Ame romantique et le ręve) címmel 1937-ben kiadott könyve említhetõ, már-már egyenesen e naplók alapján határozta meg a romantikát.

A magyar kultúrában is hasonló irányú folyamatról beszélhetünk. Abban, hogy a hangsúly a levél mint történeti emlék vagy forrás (dokumentum) eszményérõl áttevõdött a szépirodalom részeként számon tartható mûfajra, jelentõs szerepet játszhatott a költõi levél s a levélregény hagyománya, valamint a fölismerés, hogy Mikes Kelemen törökországi leveleiben feltûnõ az elhallgatás és a kitalált elem. Persze, nem szabad felednünk, hogy bizonyos értelemben minden levél címzettje kitalált: a levélíró maga elé képzeli azt, akinek küldi üzenetét, föltételezi, hogy így vagy úgy fogadja az õ szavait., amikor azok elérnek hozzá. A küldõ s a címzett épúgy a megnyilatkozás részei, ahogyan egy lírai vers beszélõje s megszólítottja. Erre emlékeztet Pilinszky versének elsõ sorában a "veled" s "velem".

A napló rangjának magyarországi átminõsüléséhez legnagyobb mértékben talán Széchenyi naplóinak 1925 és 1939 között Viszota Gyula sajtó alá rendezésében kibocsátott hat kötete illetve a döblingi hagyaték Károlyi Árpád szerkesztésében már 1921-ben kiadott anyagának elsõ kötete járult hozzá. A bennük olvashatók megerõsítették azt a föltevést, hogy szerzõjük a romantikának nemzetközi vonatkozásban is kiemelkedõ írója volt. A naplókból készített magyar fordítások, Bóka László 1943-ban közzétett válogatása, majd nagy késéssel az a bõ szemelvénygyûjtemény, mely 1978-ban, Oltványi Ambrus szerkesztésében jelent meg, mintegy véglegesítette Széchenyi helyét a magyar romantika meghatározó egyéniségei között. Ez utóbbi kiadványnak külön súlyt adott, hogy két elismert mûfordító, Jékely Zoltán és Györffy Miklós vállalkozott a magyar szöveg elkészítésére, az elõszót Sõtér István írta, s a kötet megjelenésekor fölolvasásokat rendeztek, színészek közremûködésével. Széchenyi természetesen már nagyon korán a magyar irodalom részévé vált. Talán Kemény Zsigmond, Gyulai Pál és Péterfy Jenõ értekezõ mûvei nevezhetõk kezdeményezõnek ebben a vonatkozásban, de Széchenyi mûveinek irodalmi elfogadottságát kiadványok is jelzik, például a "Remekírók Képes Könyvtára" címû sorozatnak Beöthy Zsolt bevezetésével ellátott s 1901-ben megjelent két kötete. E válogatás érthetõ módon nem tartalmazott részletet a naplókból, s lényegében ugyanez vonatkozott a korabeli középiskolai tankönyvekre is. Kosztolányi Dezsõ, Szerb Antal s Németh László viszont már hihetõleg a naplókat is figyelembe véve alakította át a Széchenyi életmûvérõl korábban ismert képet, és e módosulás tovább folytatódott a kommunista szigor enyhülése után, a hetvenes évek végétõl. Napjainkra már többé-kevésbé általánosan elterjedtnek mondható a föltevés, mely szerint Széchenyinek mint a romantika európai rangú képviselõjének alighanem a napló a fõmûve. Tagadhatatlan, hogy a német nyelv túlsúlya vagyis a nagyobb nemzetközi hozzáférhetõség is indokolta, hogy ezt az álláspontot igyekeztem magam is képviselni olyan nemzetközi vállalkozásokban, mint az 1988-ban a Romanticism in National Context címmel a Cambridge University Press-nél kiadott s utóbb fûzött változatban is hozzáférhetõvé vált könyv vagy az A Comparative History of Literatures in European Languages címû\ sorozat Romantic Irony címû kötete.

Fölvetõdik a kérdés: helyénvaló-e irodalmi s nem irodalmi jellegû naplóról vagy levelezésrõl beszélnünk. Azt a lehetõséget, hogy alaktani (morfológiai) szempontok alapján tegyünk ilyen különbséget, ki kell zárni, hiszen az irodalomnak nincsenek, nem lehetnek ilyen ismérvei, csakis történetileg igencsak változó intézményként határozható meg. 1984-ben a Magyar hírmondó címû sorozatban kiadtam Tóth Péter református lelkész 1836 és 1842 között vezetett naplóföljegyzéseit. Ez a szöveg alaktanilag semmilyen vonatkozásban nem tér el Széchenyi naplójától, legföljebb annyiban, hogy jórészt magyar nyelvû. Természetesen nem a két szerzõ egyenrangúságát akarom állítani, csupán azt, hogy az utóbb Fényeslitkén lelkészkedõ, nem nemes születésû Tóth Péter ifjúkori naplója nem kevésbé irodalmias, hiszen a följegyzéseket vezetõ fiatalember életének szereplõi minduntalan a Wilhelm Meister alakjaivá változnak át és megfordítva. "A naplót én írom, s késõbb (...) a napló kezd írni engem. Õ lesz az író, és én az írás. Õ a toll, és én a füzet. Egy napló nem arra való, hogy nyomot hagyjunk a világban. Ellenkezõleg. A hajnal vagy az éjszaka csendjében épp ahhoz segíthet hozzá, hogy megszabaduljunk önmagunktól." Pilinszkynek ezt a megjegyzését (Tanulmányok, esszék, cikkek II. Budapest: Századvég, 1993, 240) bármely naplóra vonatkoztatni lehet. Mi több, ha komolyan vesszük a hermeneutikának azt a tanítását, hogy mûvek csakis hatástörténetük révén lehetnek irodalmi alkotások, akkor megnõ a naplók s levelezések értéke, mert fõként ilyen mûfajú szövegekbõl következtethetünk arra, mit s hogyan olvastak a különbözõ korszakokban. Még a jelentõs írók is naplójukban vagy leveleikben árulják el leginkább, mit is értékelnek az örökségbõl. A zenében könnyebb érvényt szerezni a hatástörténetnek, hiszen bõ évszázada léteznek hangfelvételek, amelyek elárulják, hogyan olvasták különbözõ nemzedékek a mûveket, amelyek sosem "ugyanazok". Az irodalomban sokkal kevesebbet tudunk, jórészt föltevésekre vagyunk kényszerítve, s a naplók vagy levelek segítenek pótolni e hiányt.

A két szóban forgó mûfaj közül egyiket sem könnyû leírni. Mindkettõt rokonság fûzi az önéletíráshoz, visszaemlékezéshez és vallomáshoz, amennyiben általában elsõ személy a beszélõ - akit természetesen a lírai énhez hasonlóan nem célszerû életrajzi értelemben vett személlyel azonosítani -, és mindkettõben helye lehet a kapóra jött gondolatoknak, annak, amit a francia "esprit d'apropos"-nak nevez. "Olyan mûvészet, szellem (genius) és készség (technique) ez - mondja Derrida -, mely azt jelenti, hogy valaki tudja, miként lehet megragadni az alkalmat, hogy lehet élni vele, a leggazdagságosabban bánni az esetlegességgel (contingency) s a khairoszból vagy kháoszból jelentõs, megõrizhetõ, szükséges, sõt akár kitörölhetetlen eseményt létrehozni" ("Typewriter Ribbon: Limited Ink (2) ("within such limits")", inTom Cohen, Barbara Cohen, J. Hillis Millet, Andrzej Warnowski, eds.: Material Events: Paul de Man and the Afterlife of Theory, Minneapolis: University of Minnesota Press, 2OO1, 282).

Valamely naplóban nyilvánvalóan erõsebb a folytonosság, mint egyazon szerzõnek különbözõ személyekhez intézett leveleiben. Aligha túlzás föltételezni, hogy végsõ soron minden napló szerzõje számol azzal, hogy más is olvasni fogja, amit õ papírra vet. Ebbõl a szempontból aligha választja el lényegi különbség az olyan följegyzéseket, amelyeknek egy része már a szerzõ életében s tudtával megjelenik - André Gide naplójára lehet gondolni - az olyanoktól, melyek utóbb is csak hiányosankerülnek a nyilvánosság elé. Mivel a mûvek csakis hatástörténetük révén válnak az irodalom részévé, tulajdonképpen nincs is sok értelme fölvetni a teljesség igényét. Mint ismeretes, Márai naplói még Nyugaton is csak töredékesen jelentek meg, s noha utólag több kötet kiegészítés is az olvasók elé került, aligha lehetünk bizonyosak abban, hogy minden följegyzése hozzáférhetõ. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a naplók általában a célelvûen elõre haladó vallomás és a töredékszerû följegyzéshalmaz végletei között helyezhetõk el. E két ideáltípus közül az elõbbiben nagy, az utóbbiban viszont elenyészõ jelentõsége van a szövegrészek idõbeli meghatározottságának s egymásutánjuknak. Nagy általánosságban, tehát az írásmód belsõ változásaitól eltekintve, Széchenyi naplója az elsõhöz, Máraié viszont a másodikhoz állhat közelebb. Ez is okozhatja, hogy a huszadik századi szerzõ följegyzéseiben lényegesen több az önismétlés.

A levelezés a naplóhoz képest inkább szövegek halmazaként fogható föl. A Pilinszkytõl vett idézet arra emlékeztet, hogy a naplóíró önmaga olvasója is. Kialakulhat benne bizonyos megszokás. Erõs benne a kísértés, hogy mindig ugyanazt a szerepet vegye föl, ugyanazt a beszédhelyzetet idézze, valahányszor elõveszi naplóját, hogy továbbírja azt.

Bármennyire halmazszerûbb legyen egy szerzõ levelezése, mivel e mûfaj hosszú évszázadokon, sõt több évezreden át a társas érintkezést szolgálta, magától értetõdik, hogy a naplónál is fokozottabb mértékben alakított ki megszokásokat. A választékos írásmódra oktató kézikönyvek egészen a számítógépes üzenetküldés elterjedéséig, vagyis a közelmúltig fontos szerepet játszottak a levélírás szabályainak elterjesztésében. A tizenkilencedik században nemzedékek tanulták a levelezés helyes módját francia "grammaire"-ekbõl, és az 1960-as években még én is G. H. Vallins Good English: How to Write It címmel, elõször 1951-ben, majd azután évente legalább egyszer kiadott könyvének "On Writing a Letter" címû fejezetébõl sajátítottam el az angol levelezés alapelveit.

A naplóhoz hasonlóan a levelezésnél is sokan úgy gondolják, csakis olyan szerzõknek a levelei tartozhatnak az irodalomhoz, akiknek más mûfajban alkotott mûvei általános megbecsülésnek örvendenek. Mivel nagyon veszélyesnek tartom a kánon megmerevedését és az irodalmat nem szûkíteném a magas kultúrára, nem tudom elfogadni ezt az álláspontot. Azt a véleményt is erõsen vitathatónak tekintem, mely szerint csakis a régiségbõl ránk maradt leveleknek lehet értékük. A magyar irodalomtörténet örökségének egyik súlyos fogyatékossága, hogy nincs válasz arra a kérdésre, meddig kell számon tartanunk az összes magyar nyelvû szöveget.

A levelezések értelmezésének még egy sebezhetõ pontja van. A múltban az életrajzok készítõit az a föltevés vezette, hogy az emberi személyiség önazonossága vitathatatlan. Irodalmi kánonok címû könyvem egyik fejezete Kosztolányi levelezésének kiadásával foglalkozik. Ebben a tanulmányban nemcsak azt igyekeztem érzékeltetni, hogy megbízható kiadás csakis olyan szövegeket tartalmazhat, amelyeket a sajtó alá rendezõ saját szemével látott és hitelesnek talált, de azt is, mennyire veszélyes lehet töredékesen fönnmaradt levelezés alapján megrajzolni egy személyiséget. Nincs olyan szerzõ, akinek minden levele fönnmaradt volna. Ennél is fontosabb emlékeztetni magunkat arra, hogy az emberi személyiség szükségképpen önellentmondásos. Egy levélíró õszinteségét állítani vagy tagadni nem kisebb tévedés, mint valamely jó regény vagy színmû egyik szereplõjének nézeteit az író felfogásával azonosítani. Valamely levél legalább annyit árul el címzettjérõl, mint arról, aki megfogalmazta a levelet.

A levél lényegétõl elválaszthatatlan a szerepjátszás, mivel érintkezés csakis úgy lehetséges, ha engedményt teszünk annak, akihez fordulunk. A levél sok vonatkozásban hasonlít a drámai monológhoz, másrészt a közmondáshoz. Az elsõbõl következik, hogy a levélíró mintegy álarcot tart maga elé, s a címzett ezt jól tudja. A második hasonlóság annyit jelent, hogy valamely levél önmagában véve értelmezhetetlen. Csakis annak a helyzetnek a távlatából érthetõ, amely két személy idõben szigorúan meghatározott viszonyától függ. Vannak elõzményei s lehetnek követkeményei. Valami indokolta megírását, és Austin szaknyelvén szólva nem megállapító (constative), hanem végreható (performative) megnyilatkozásnak tekinthetõ. Megfejtése ezért a lehetõ legnehezebb hermeneutikai föladatok közé tartozik. Legtöbb esetben egy párbeszéd töredékéhez hasonlítható, amelyet csakis az egész összefüggésrendszert figyelembe véve lehet értelmezni. Egy levélen nemcsak küldõjének, de címzettjének nyelve is nyomot hagy. Az eszményi kiadás valamely szerzõ által írt levelek mellett a neki küldött válaszokat, sõt a válaszolók másokhoz intézett leveleit is tartalmazná. Az eredmény mintegy olyan levélregényhez hasonlíthatna, amelyben küldõk és címzettek sokféle és szûntelenül változó beszélgetése bontakozik ki. A könyv korszakában ez a cél reménytelenül távolinak bizonyult, de a számítógépek korában talán kevésbé lesz elérhetetlen, s akkor lényegesen többet tudhatunk meg az irodalom történetérõl.