PALIMPSZESZT
17. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Ladányi-Turóczy Csilla:
A Regensburgi Gyûjtemény szerelmesei és szerelmi ideáljaik

Tanulmányom témájául a 11. század második felében, Bajorföldön, valószínûleg a regensburgi St Emmeram kolostorban keletkezett München, Clm 17142-es számon számontartott, a 12. század elején egybemásolt kéziratban szereplõ 50 versbõl és verstöredékbõl álló gyûjteményt választottam, melyet elõször Wilhelm Wattenbach publikált,[1] késõbb pedig Peter Dronke a Medieval Latin and the Rise of European Love-Lyric c. könyvének II. kötetében[2] hozta nyilvánosságra. Én ez utóbbi szövegváltozatot és Dronke értelmezéseit követve vizsgáltam a gyûjteményt. Wattenbach publikációjának tartalma némileg különbözik a Dronke által a gyûjteménybe felvett mûvek összességétõl, de az értelmezés szempontjából ezek az eltérések nem rendelkeznek különösebb jelentõséggel.

Vizsgálódásom fõ tárgya a Regensburgi Gyûjtemény szerelemfelfogása, vagyis a versekben megnyilvánuló szerelemmel, szerelmi választással kapcsolatos gondolatok, eszmék tükrözõdése.[3] Elsõsorban azért tartom érdekesnek éppen ezt a problematikát, mert az udvari szerelem kialakulásáról, annak elõzményeirõl a romanista kutatók körében a tudományág egyik legizgalmasabb vitája folyik, mely máig nem jutott megnyugtató megoldáshoz. Ugyanakkor a romanisztika területén kívül, a középkori latinitás körébe tartozó, de nem igazán közismert mûvek egyike-másika érdekes információkkal szolgálhat. Erre érzett rá Dronke professzor is, midõn a középkor latin és vulgáris nyelvû írásait gyakran egymás mellé helyezve elemezte.

A Regensburgi Gyûjtemény másik különlegessége az, hogy az 50 vers nagy része, mintegy 30 (hozzávetõlegesen tudjuk csak megállapítani, mennyi, hiszen némelyik darabról nem derül ki, nõi vagy férfi beszélõrõl van-e szó) a kolostor apácáinak, novíciáinak ill. ott nevelkedõ nemes kisasszonyainak tollából származik, tehát némi képet adhat arról, hogyan vélekedtek a szerelemrõl a kor hölgyei - ha azoknak társadalmi szempontból nézve kis rétege is; mindenesetre az a réteg, mely az udvari szerelem szempontjából a 12. századtól számba jöhetett.

Felmerülhet az a kérdés, vajon ezek a versek valóban a szerelmi témába illenek-e bele, vagy csupán a Szt. Jeromos óta ismert és Venantius Fortunatus által oly népszerûvé tett, szerzetesek közötti, a keresztény amicitiára alapuló levelezés hagyományát folytatják - lévén, hogy nagy részük valóban az epistula mûfajába tartozik. Véleményem szerint ez csak részben igaz, mégpedig különbözõ okokból. Egyrészt a Venantius Fortunatus Radegundával és Ágnessel folytatott levelezésébõl csak Fortunatus részét ismerjük, miért is a hölgyek által megfogalmazott írásokat nem vethetjük össze szövegeinkkel, másrészt a Nagy Károly tiltó rendeletébõl ismert winileod, asszonyi szerelmes levél mûfaja arra enged következtetni, hogy az apácák, kolostorlakó leányok epistulái nem csupán az amicitia-hagyományból táplálkozhattak. Ehhez járul az az érv, amely az ovidiusi életmû népszerûségének fényére támaszkodik: a 11. században elsõsorban a Heroides olvasása, másolása, sõt: átdolgozása, fordítása volt úgymond divatban, de sok a hivatkozás az Amores és az Ars Amatoria ismeretére is. A kolostorlakó hölgyek szívesen merítettek ihletet az Ovidius-elképzelte hõsnõk, mitikus figurák szerelmi nyelvezetébõl - hangsúlyozom. szerelmi nyelvezetébõl, ami egyértelmû bizonyíték arra, hogy a szerzetesi levelezés túlment az amicitián alapuló szokásokon.

A versek közösségi jellege, fõként a szüzek összetartása meglehetõsen szembetûnõ az egész gyûjteményben. A lányok gyakran beszélnek többes szám elsõ személyben, "vestalis chorus" -nak (V, 1: "Mittit vestalis chorus ad vos xenia pacis") nevezvén csoportjukat. Ez a kifejezés nem feltétlenül arról tanúskodik, hogy mai értelemben vett szüzek alkották közösségüket (Wattenbach természetesen sokkal kevesebb információ birtokában még apácákra gondolt), hiszen a középkor szüzesség-fogalma nem egyezett a miénkkel, sokkal inkább társadalmi és vallási jelentése volt mintsem szexuális: tudjuk, hogy az özvegység második szüzesség néven mint követendõ életforma jelenik meg a nemesasszonyok számára, ráadásul épp ebben a korszakban erõsíti meg a páli és jeromosi hagyományt a cluny reform tisztaságra (ez gyakran szexuális tisztaságra élezõdik ki) való felhívása, amely tkp. a nagy hatású kathar mozgalommal egyidõben vezette vissza a társadalmat az önmegtartoztatás világába, melyben a szerzetesség jelentette a tökéletes választást. Arra is utal azonban a "vestalis chorus" kifejezés, hogy nemesi származású hölgyekrõl van itt szó (köztudott, hogy a Vesta-szüzeket a régi Rómában a város legelõkelõbb leányai közül választották ki), ráadásul mûvelt hölgyekrõl, hiszen a költészetet felidézõ chorus szót használják (pl. caterva helyett). Ez a "vestalis chorus" azonban aláveti magát a férfiak (vszg. klerikusok) uralmának: "Concedens vestre dominandi iura caterve..." (V,2), noha azzal a feltétellel, hogy a Virtus nem szenved csorbát: "Sic tamen, ut precium Virtus sibi reddat honestum…" - vagyis, csakúgy mint Constantia, ezek a szüzek is ragaszkodnak bizonyos magasabb rendû értékekhez, melyek lassan udvari értékekké alakulnak.

A tanítványi alázat (VI-VIII. vers), mely a klerikust magisternek, doctornak szólítja, jól megfér a provanszál költészetben oly jelentõssé váló "joi" fogalmával: "Mens mea letatur" (VIII, 1), és, csakúgy, mint Baldericus Burgulianus (1046-1130) levelezõtársánál, domna Constantiánál, aki a Le Ronceray kolostor lakójaként kifejezetten ovidiusi hatásra írta verses leveleit[4] , alkalomadtán a féltékenység érzésével (VI). Míg a férfi magister vagy doctor (egy esetben frater - XXVIL -, máskor pater- XLIX. a megszólítás), a leány amica - és nem csupán a keresztény amicitia-fogalmon belül -, hiszen Catullus is ezt a szót használja a szeretõ megjelölésére, ellentétben a törvényes hitves fogalmával, és ez a szóhasználat a középkorban is széles körben elterjedt (pl.: "Iam dulcis amica venito..." - Die Cambridger Lieder, op. cit., Nr. 27) , noha jelenthet esetenként egyszerû barátnét is. Az apáca (monialis) szó mindössze egyszer jelenik meg az egész gyûjteményben, mégpedig negatív, lekicsinylést sugalló szövegkörnyezetben:


"Sum merito tutus, perfectos quosque secutus,
Et sic semper ero, quia sit mihi litera medo.
Cur paterer tali quod lederer moniali?
Immo viros pellam multe mage vinco puellam!"

(XIX, 1-4)

A klerikus itt egyértelmûen sértett büszkeségében ír ezen a módon - magát próbálja meggyõzni arról, hogy egy vszg. szerelmi visszautasítás mit sem árthat neki, aki tökéletes mestereket követett és férfiakat is könnyûszerrel legyõz, nemhogy egy egyszerû lányt, egy apácát... A puella szót is csak ezen az egy helyen találjuk meg, gondolhatunk ismét Catullusra, aki ezt a szót is barátnõ értelemben használja: "Passer, deliciae est meae puellae..."[5]

E vers kissé megalázó hanghordozásával szemben a férfiak által írt költemények nagy része a panegyrikus hagyományt követi, ill. azt a fajta hangvételt, amelyet Venantius Fortunatusnál láttunk. Itt talán mégis más a dicsõítés jelentése, hiszen, ha elõkelõ származású hölgyeket is szólítanak meg, hatalmasak kegyes ellenszolgáltatásaira nemigen számíthattak - az ellenszolgáltatás inkább szerelmi természetû lehetett. Hiszen a szerelmesek együttlétét, csakúgy, mint Constantia és Baudri esetében, még az apátnõ is meg tudja akadályozni (a VII. versben: Ymber), nyilvánvaló tehát a találkák és a kapcsolatok titkos jellege.


"Est amor electus sub amico pectora tectus.
Qui tacite currit amor omnia federa vincit."

(XXIII)

A regensburgi versek világa ebben is hasonlít a kb. 100 évvel késõbb kivirágzó udvari költészetre ill. az abban ábrázolt udvari szerelemre, melynek egyik legalapvetõbb jellemzõje a titok, a szekretizmus. Míg a trubadúrok szerelmei és a Chrétien de Troyes Lancelot-jában mintává formált Lancelot-Geneviévre szerelem házasságtörõ jellege miatt törvénytelen, vagyis titoktartásra ítélt, addig ez a kolostori változat valójában hasonló szerelmi háromszöget vázol fel nekünk: hiszen a törvényes férj Krisztus, annak hitvese (amennyiben apácáról van szó) a leány, és a szeretõ a törvényes férjnek hûbérese, azaz hûséges lovagja (miles Christi) ... Annyi a különbség, hogy ez elõl a törvényes férj elõl bárki hiába titkolná a hûtlenséget. Hozzá kell tennünk, hogy a leányok nagy többsége mégsem volt apáca, tehát a fogadalomszegés sem lehetett igazán gyakori, a szerelem titkos voltát inkább a társadalmi játékszabályok tiszteletben tartása indokolta. Mind a klerikusok házasodhattak még ebben az idõben (bár nem volt tanácsos, teljes tiltás alá sem esett), mind a lányok férjhez mehettek - de a házasságnak és a szerelemnek vajmi kevés köze volt egymáshoz, így aztán a kolostori szerelmesek sem ezt a törvényes megoldást tartották szemük elõtt. Létezett egyfajta közös megegyezésen alapuló kapocs, ún. foedus amoris, amely a közösség szemében egymáshoz tartozóvá tett egy férfit és nõt, de ez nem jelentett életközösséget, és ugyanolyan törékeny volt, mint a mai szerelmi kapcsolatok. Nem, mintha az örök szerelem eszménye nem jelenne meg: "Hoc fidei pignus semper servabo benignus" (XXV, 8), de ezek elsõsorban a vágyakat és nem a valóságot tükrözik. (Mindenesetre azt bizonyítják, hogy nem a trubadúrok találták ki a szerelmet.)

Nem ez a legérdekesebb azonban a Regensburgi Gyûjtemény szerelemfelfogását illetõen. A XXVI. töredékes versben egy férfi panaszát hallhatjuk, aki a trubadúrokhoz hasonlóan a hölgyet abszolút hatalommal ruházza fel és értetlenül áll annak különbözõ irányú mozgásaival szemben - a tanítvány-tanító viszony hierarchiája teljesen megfordul itt, a klerikus a hölgyet magához képest magas polcra helyezi és némi kétségbeeséssel figyeli az úrnõ irányváltoztatásait: a 9 soros versben 5 mozgásigét találunk:


"Cum descendesti - sed dic, ubi me posuisti? -
Totus eram tecum, sperabam te quoque mecum.
Iste sed accessus me commovet atque recessus.
Descendens
ad me, quo nescio cesseris a me."

(XXVI, 3-7)

A hölgy magasról alászáll, majd közeledik és távolodik. A halmozott formában megjelenõ mozgásige-használat Szt. Ambrus "Infende qui regis Israel" c. himnuszára emlékeztet, mely egyébiránt a 18. zsoltárt idézi (Ps. 18, 7):


"Egressus eius a patre,
regressus
eius ad patrem,
excursus
usque ad infernos,
recursus
ad sedem dei."[6]

De a trubadúrok távoli szerelem-fogalmát, amor de lonh-át is megelõlegezi. A folytatás azonban még érdekesebb:
"Sto, stas: sic stamus! mutuo sic nos adamamus..."

(XXV, 8)

Mozgás, vagyis instabilitás helyett most hirtelen megáll minden, a sto 1 ige coniugatio-jában találjuk magunkat: "Állok, állsz: így állunk!" - vagyis a korábbi, a költõt megzavaró mindenféle irányú mozgás sehová nem vezetett: a szerelmesek újból szembeállnak egymással, helyzetük azonos a kiindulási helyzettel és az amo 1 igéhez rendelt mozgásigék elõtt szokásos ad prefixum magát a szerelmet teszi önkéntelen mozgássá - vagyis: bárhogy menekülne a hölgy (érdekes, hogy itt nem a férfi mozog, akinek egyébiránt nagyobb a mozgási szabadsága, hanem a zárdában fogoly hölgy - vagyis a mozgás sokkal inkább spirituális mintsem fizikai), abban a pillanatban, hogy megáll, a szerelem újra a férfihoz vonzza, akár akarják õk ketten, akár nem: "Unum si velle sit nobis, sit quoque nolle!" (ibidem, 9). Szempontunkból ennek a különös és nagyon modern hangvételû versnek a legérdekesebb jellemzõje mégis a férfi és a nõ szintbéli különbsége - ami a jelek szerint már nem csupán valóságos rangbéli adottságokból fakad, hanem egyfajta szerelmi ideológiából, amely az udvari kultúrában fejlõdik ki igazán: a hölgy ebben a versben az utolsó sorig mint egy istenség jelenik meg - csak a végén derül ki, hogy Amoron neki sincs hatalma, mint ahogy egyetlen földi halandónak és a klasszikus mitológia szerint egyetlen istennek sem.

A férfi megszólaló azonban nem ebben az egy költeményben látszik magát teljes mértékben alávetni úrnõje akaratának. A XXIX. versben is feje tetejére áll az ún. "férfias középkor" (Georges Duby egyik esszégyûjteményének címe hangzik így: Male Moyen Âge):


"Femineisque mares cesserunt litibus omnes!
Sic satis exemplis nec commonitum memoratis
Hanc ut devitem (quia non sum par tibi) litem."

(XXIX, 5-7)

Ha a férfi csupán úrnõje szépségének dicséretét vinné túlzásba, azon nem csodálkoznánk, de itt sokkal többrõl van szó: annak szellemi ereje és mûvészi tehetsége elõtt is meghajol. Természetesen erre is találunk példát a Baldericus-Constantia levelezés kapcsán, az önpocskondiázásig azonban nem jutott a dicsõítés - Baldericus aligha mondta volna, hagy nem egyenrangú Constantiával költészet szempontjából. Értelmezhetjük ezt ironikusnak is, még ezzel együtt sem jelentéktelen a gondolat megjelenése; talán nem a feltétlen alázat, a férfi által magában legtöbbre tartott erény megtagadása a legnagyobb szerelmi bizonyíték? Chrétien de Troyes legalábbis így látta, mikor megírta a Lancelot-t, a Kordé lovagját: ez a tökéletes szerelmes nem restell felszállni a szégyenkordéra csak azért, mert ez az egyetlen módja annak, hogy imádott királynéja nyomába eredjen, sõt: szerelmének abszolút voltát még úgy is hajlandó bizonyítani, hogy, mikor a királyné úgy kívánja, a szégyent és nevetségességet vállalva az egész lovagi torna leggyalázatosabb lovagjának szerepét vállalja magára.

A fenti sorokkal kapcsolatban nem feltételezhetünk hasonló fennköltséget, a regensburgi szerelmes versek nagy része, mint már említettem, gunyoros, csipkelõdõ hangvétellel lepi meg az olvasót. A XXIX-es számú epistolát címzettje, a hölgy válaszában a dicséretet túlzott volta ellenére is szívesen fogadja, mert:


"Me - non ingratum mihi, quamvis gratia verbum
Hoc tua prestiterit potius quam res solidarit.
Sed laus quam fatur dilectio non reprobatur..."[7]

(XXX, 5)

Teszi mindezt azzal a fenntartással, hogy hasonló dicshimnuszokat nem szabad túl komolyan venni - mint ahogy õ sem teszi - ritka egészséges, önkritikus, tisztánlátó állásfoglalás ez, azon túl, hogy valóban könnyed költészetrõl van itt szó. Ez játékos hangnem valóban jellemzõ a gyûjtemény nagy részére, és ez azért érdekes elsõsorban, mert a hölgyek részérõl talán még hangsúlyozottabb, mint a férfiakéról, márpedig ez a tény arra a következtetésre vezethet bennünket, hogy legalább az udvari kultúra könnyedebb, amor leu-féle változatának kialakításában a hölgyeknek volt némi szerepe.

A klerikus-lovag szerelmi versengés témakörében, melyrõl egyértelmûen tanúskodik több 12-14. sz. között, férfiak által írt mû, a Regensburgi Gyûjtemény egy-egy hölgyek tollából származó darabja is érdekességekkel szolgál. A XXXIV-es számú levélben egy leány szapulja szerelmesét, aki nem válaszolt korábbi írására. Hogy a klerikust megalázza, harcképtelennek, lovagokkal szemben férfiatlannak mondja:


"Nec lorica tuum pectus protexit ineptum,
Ensis namque tuus, multa ferrugine tectus,
Etsi percussit hostem, sine vulnere mansit..."

(XXXIV, 25-27)
Aztán szerelmesét gyáva rabszolgához hasonlítja:
"At miror clipeum tua que ferret manus aptum?
Dextra reor: timido nam convenit hoc bene sclavo."[8]

(XXXIV, 28-29)

Végül azzal tetézi e gunyoros sértések sorozatát, hogy szellemi képességeiben is kételkedni kezd: "Mittere se velles, vel si componere scires." (XXXIV, 32). Nyilvánvaló, hogy az egész levél könnyed hangvételû, nem komoly szerelmes panasz, mint azt az ovidiusi hõsöktõl megszoktuk, mint ahogy Constantiához képest is magabízóbb, merészebb, önállóbb. A megalázott klerikus válasza is errõl a felfogásbeli különbségrõl tanúskodik: átveszi a rabszolga megnevezést a lány levelébõl, ahelyett, hogy megsértõdne vagy bosszankodna rajta:


"Non servo nonum, quod amicis scribo, per annum;
Peniteatque 'sclavi' consimilesque tui,
Huius desidie, nosti, quia causa fuere:
Illorum subitus me latuit reditus."

(XXXV, 3-8)

Ráadásul egy szellemes Horarius Ars Poetica-reminiszcenciával ki is húzza a panasz méregfogát - hogy nem õrizgeti a barátainak írt leveleket kilenc évig, az Ars Poetica egy passzusára utal, melyben a nagy klasszikus költõ azt tanácsolja, hogy az elkészült verseket ilyen hosszú ideig hagyjuk állni:


"et nostras nonumque prematur in annum
membranis intus positis..."

(Hor., Ars Poet., 388-389)[9]

Csupán annyi a különbség, hagy nem nagy mûalkotásokról, hanem egyszerû, pársoros epistulákról van szó.

Még érdekesebb a klerikus-lovag témával kapcsolatban a XXXIX. vers, mely szintén egy hölgy tollából származik. A levél elején még arról esik szó, ovidiusi módon, mennyire nagy szomorúságot okozott a férfi (klerikus) távozása, ezután azonban kiderül, hogy a hölgynek nemsokára vigasztalója akadt, mégpedig domnus Hugo és társai személyében:


"Crederet hoc durum pia mens - si non daret unum
Solamen nobis domni comitatus Hugonis."

(XXXIX, 3-4)

Hugo úr és barátai a leírás alapján már egyáltalán nem papok, hanem ifjú nemesek, udvari emberek, valószínûleg lovagok:


"Hic o! o! quantos secum deduxit amicos,
Vestibus insignes, et verbis se reputantes
Omnes victuros quos Norica nutrit ephebos!"

(XXXIX, 5-7)

A lelkesedésrõl árulkodó sorokhoz a hölgy azért ravaszul hozzáfûzi, hogy igazán nem tettek rá nagyobb benyomást a jövõ hõsei: "Non nobis horum placet experimentia morum." (XXXIX, 8), ha azonban megállják a helyüket, a klerikus szerelmi pozíciója egyáltalán nem tekinthetõ biztosnak:


"Si steterint clari, vos flebitis inde reiecti;
Si fuerint victi, cantabitis inde recepti."[10]

(XXXIX, 9-10)

Ami igazán meglepõ ezekben a nõi strófákban, az a végtelen magabiztosság és könnyedség, amely jellemzi õket. Érdekes, és persze logikus módon a késõbbi nõi versek nagy részére nem jellemzõ ez a kifejezetten feminista hangvétel - fõképp a pseudo-feminin költemények tükrözik a hölgyek alávetettségét (pl. galego-portugál cantiga de amigo). A regensburgi szüzek azonban mégsem állnak teljesen egyedül magabiztosságukkal: ahogy Peter Dronke megjegyzi., bizony meríthettek a 11. sz. közepe táján szintén Dél-Németországban létrejött különös latin nyelvû epikus mûbõl, a Ruodlieb románcból: "In both contexts there is a sparkle or even crackle - of wit, which is the woman's device to elicit attention and a certain deference from the menfolk."[11] Ebben a korát messze megelõzve udvari értékeket hirdetõ regényben Herilis, a (szerelmi) házasságára készülõ leány megtagadja az egyoldalú hûségesküt, mintegy a kettõs erkölcs elve ellen fellázadva, és ugyanannak a fogadalomnak letételére kötelezi võlegényét, mint amire a szokásjog szerint õ kényszerül:


"Iudicium parile decet ut patiatur uterque.
Cur servare fidem debeo, dic, meliorem,
Quam mihi tu debes?"[12]

(Ruodlieb, XIV, 70-72)

Már ez az igény is meglehetõsen különös egy 11. sz.-i kisasszonytól, ami azonban még furcsább, az a võlegény készséges beleegyezése:


"… Fiat, dilecta, velut vis.
Umquam si faciam, tibi quae dedero bona perdam."

(Ruodlieb, XIV, 82-83)

Mint láthatjuk, a regensburgi hölgyek és Herilis álláspontja meglehetõsen közel áll egymáshoz, nem valószínûtlen, hogy az azonos kultúrkörben, nem sokkal korábban, talán magának III. Henriknek megrendelésére keletkezett elbeszélõ mûvet a kolostorlakó lányok is ismerték - a Ruodlieb-románc ugyan a lovagi erényeket hirdeti már, de szerzõje természetesen szerzetes, nevét ugyan nem tudjuk, azt azonban igen, hogy a kulturális központnak számító Tegernsee-i kolostorban lehetett barát.

A Regensburgi Gyûjteményre nem jellemzõ a szabadszájúság, mint sok más korabeli szövegre, az érzékiség azonban megjelenik, noha bizonyos esetekben jelképekbe burkolva: ezzel a trubadúrlíra világához közelíti: az a szépen formált edény ("Vas bene tornatum" - XIII, 2) talán nem maga a lány, aki önmagát adja a szomjazónak ("nitidumque, bibentibus aptum" - ibidem), némi szentségtörõ, eucharisztikus párhuzammal élve? Mivel a "vas" szót a zsoltárok: pl. Ps. 2, 9'. "Reges eos in virgea ferrea * et tamquam vas figuli confringes eos"[13] és Szt. Jeromos is: Ep. 22, 4: "Quamdiu hoc fragili corpuscolo continemur, quamdiu et concupiscit spiritus adversus carnem et caro adversus spiritum, nulla est certa victoria"[14] emberi test, fõképp szûz leány meghatározására használják, kézenfekvõnek tartom ezt a magyarázatot. Az erotikus hangvétel a XIV-XV. versben is visszatér, némi gunyoros felhanggal:


"En ego quem nosti, sed amantem prodere noli!
Deprecor ad vetulam te mane venire capellam.
Pulsato leviter, quoniam manet inde minister.
Quod celat pectus modo, tunc retegit tibi lectus."

(XIV)

Nyilvánvaló, hogy a találka titkos és nem hiába titkos: célja nem egyszerû udvarias beszélgetés. Mindenesetre a következõ versbõl kiderül, hogy az eset nem volt egyedi, sõt! A találkára invitáló klerikus vagy egy korábban elcsábított leány csúfolódik-e, nem tudjuk, de annyi biztos, hogy itt nem fennkölt udvari szerelemrõl van szó:


H, primam sibi sors bona fecit amicam.
Prima tamen non es, quia duxerat antea bis tres:
Septima venisti, supremaque vix placuisti."

(XV, 2-4)

Egy másik versben is a prima amica-ról van szó, de ellentétes hangsúllyal - itt valóban elsõ, ha nem is a sorban, de minõségben a leány, a barátnõ, és hogy az amica meghatározás egyértelmûen szexuális kapcsolatra utal, azt a bûntudat megjelenése teszi nyilvánvalóvá:


"Gaude quod primam te sors mihi fecit amicam.
Me turbat graviter qui crebro defluit Ymber,
Nam vereor nostris hanc vindictam dare culpis."

(VII)

A bûntudat azonban általában nem jellemzi a regensburgi leányok és férfiak verseit. A költemények nagy része örömet lát a szerelemben, olyan önfeledt és szenvedélyes örömet, amelyet pl. a Volturnus folyó áramlásához hasonlít a II. vers szerzõje - majd Ovidiust idézve ("Odero si potero...": Amores, III. 11,35), de Catullus "Odi et amo"-féle szerelemfelfogását magáévá téve - a horatiusi "Carpe diem" filozófiáját hirdeti:


"Advolat et stillat, pugnat Volturnus et undat.
Qui procul est oculis procul est a lumine cordis.
Odero si potero, si non, invitus amabo,
Nec recolens fusum, nec anus - iam pergito lusum!
Commoda qui sacrat stolida sibi dona rependat!

(II)

A trubadúrköltészetre késõbb oly jellemzõ tavaszi nyitókép elõzménye is feltûnik - ez a német kifejezéssel Natureingang-nak nevezett eszköz valószínûleg paraliturgikus eredetû, az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a korabeli világi dalokban szívesen alkalmazták (a már említett Levis exsurgit Zephirus jó példa erre): a regensburgi versek III. számú darabja így kezdõdik:


"Quicquid flos flori rutilans sub tempore verni,
Hoc demandat ei, pariter ludos ymenei
Qui te pre cunctis amat: excole nomen amantis..."

(III, 13)
Az édes idõt a költõ a vers végén újra emlegeti:
"Tecum dulcis amor - amor est dulcissimus ardor,
Sed lactas steriles, perdulce tempus, amores..."

(111,16)

Csakúgy, mint késõbb a trubadúrok, a szerelmi állapottal hozza összefüggésbe az édességes évszakot, a tavaszt - mely idõnként összhangban van a költõ boldogságával, máskor azonban éppen ellenkezik vele, mint ebben az esetben is: hiszen az édességes idõ meddõ szerelmeket szoptat. Nem állíthatjuk egyetlen tavaszi nyitókép alapján, hogy akárcsak a provanszálok Dénes, portugál király szerint, csak tavasszal tudnak szeretni[15] (és a szerelemrõl énekelni), sõt, még azt sem mondhatjuk, hogy a természet igazán fontos szerepet töltene be ezekben a költeményekben. A trubadúrlíra másik fontos szereplõje a madárvilág (fõként a csalogány és a pacsirta jelennek meg gyakran, de mindig énekesmadarakról van szó) - a mi gyûjteményünkben azonban két madár kerül szóba név szerint, és az egyik éppen az énekesmadarak ellentéte, a holló (a másik a gerlice, a szûzi szerelem jelképes madara: XLV, 2: "Turturis in morem mihi serva fide pudorem"). Ez is egy mitológiai utalás formájában arra történetre emlékezteti címzettjét a vers nõi írója, melyben Apollo a holló fehér színét feketére cserélte fel:


"Sta mecum, ne quid presumptio garrula possit.
Parvulus ergo cave tibi, ne gravius cruciere
Quam corvus niveam cum dempsit lingua figuram."

(XLIV, 3-5)

A történetet Ovidius csak felületesen közli,[16] és nála nem derül ki, hogy valójában nem az itteni szövegkörnyezetbe illõ fecsegés volt a holló bûne, hanem inkább az, hogy rossz hírt vitt urának, Apollónak. (A mítoszt Kerényi Károly: Görög mitológia c. könyvében Pindarosz alapján idézi (Pi. P. 3.5) - a madár Korbnis és Iskhys menyegzõjének hírét viszi az istennek, aki korábban teherbe ejtette Korónist.[17] ) A fecsegés emlegetése viszont ismét a korábban említett szekretizmus-fogalomhoz vezet vissza bennünket: a titoktartás képessége alapvetõ követelmény a szerelmesekkel kapcsolatban, mégpedig mindkét nembeli szerelmeseket illetõen.

Csakúgy, mint a titoktartás, a finomság, a nemes viselkedés is elvárható már a klerikus szerelmestõl. A fizikai durvaság olyan mindennapos volt, hogy a finomabb bánásmódot nem lehetett természetes dolognak venni, Baldericus is ezért mondja, hogy nem durva ember õ: "Non sum durus homo" (op. cit.) Az udvari kultúra megelõlegzésének tûnik a XLVI. vers utolsó szavának gondolata is, melyben a szerelmes lány dicsõíti szeretõjét, aki Herkulesnél nemesebb, mert nem használta ki fölényét - utalva ezzel valószínûleg a szexuális aktus elmaradására, mivel elõtte a hesperidák büszke fáiról leszakított almákról esik szó (az alma pedig régi erotikus szimbólum):


"Hesperidum ramis hec mala recepia superbis
Doxa puellarum dat regi Palladiarum.
Hercule nobilior, quia non tulit omnia victor."[18]

(XLVI)

A nemesség (nobilitas - noblesse) fogalma itt nem rangbéli, hanem erkölcsi kategóriaként jelenik meg tehát. Szintén arisztokratikus kép a magister Pallasi szüzek királyával való azonosítása.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a regensburgi leányok és magisterek önmagukról és egymásról alkotott szerelmi ideálképe erõsen kötõdik a vér szerinti és a szellemi pallérozottságból származó lelki nemesség követelményéhez egyaránt, ugyanakkor szerelmi kapcsolataikat, ha valamilyen belsõ, közösségi törvény íratlan szabályai szerint legitimnek tartják is, a külvilággal szemben érzik a titkolózás szükségességét, ami hangsúlyozott szekretizmusukhoz vezet.

Lábjegyzet:
[1] Wilhelm WATTENBACH, Sitzungsberichte der Bayerischen Akademie der Wissenschaften, Phil-hist Klasse, III (1873). S. 710 ff
[2] Peter DRONKE, Medieval Latin and the Rise of European Love-Lyric, Volume II, Oxford, at the Clarendon Press, 196a
[3] Ebben a témában magyar és francia nyelven már publikált dolgozatom (magyarul megjelent a Kalligram Folyóirat 2002. januári számában Klerikus és lovag mint szerelmes a 11-12. század nõi verseiben (Szerelemfelfogás és udvari szerelem nõi szemszögbõl) címmel, franciául Clerc et chevalier comme amoureaux dans la poésie féminine des Xie et XIIIe sičcles cím alatt a Studia Romanica de Debrecen-ben, SERIES LITTERARIA, FASC. XXII, Études de Littérature médiévale - Recherches actuelles en Hongrie, 2000) a Regensburgi Gyûjteményt ugyan tárgyalja, de jelen tanulmánnyal ellentétben nem tartalmaz részletes szövegelemzéseket. A tárgyról igazán bõven a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány honlapján a VOX MULIERIS c. tematikus számban lehet olvasni.
[4] Hilbert kiadásában: Baldricus Burgulianus Carmina, hrsg. von K. HILBERT, Heidelberg, 1979
[5] Carmina CATULLI, op. cit., carm. 2., 30. old.
[6] AMBROSIUS, Intende qui regis Israel, 6. strófa, Lateinische Lyrik des Mittelalters, Philipp RECLAM jun. Stuttgart, 1995.
[7] Wattenbachnál: "Laus etenim, quam fert dilectio, non reprobatur." (S. 724)
[8] Wattenbach ezt a sclavus-t szlávként értelmezi, bár ezzel a gúnyolódás értelmetlenné válna. A szó a németben is fennmaradt Sklave=rabszolga jelentésben szerepel itt, melyet, ellentétben a klasszikus latin servus kifejezéssel, a keresztény használat nem ruházott fel spirituális tartalommal.
[9] Quintus HORATIUS Flaccus Összes versei, Corvina Kiadó, Budapest, 1961.
[10] Wattenbach ugyan klerikusokat lát bennük, erre azonban nincsenek meggyõzõ érvei: "An Laien, an Krieger und Hofleute, kann man unter diesen Verhältnissen kaum denken..." WATTENBACH, op. cit., S. 731. Feltevése vszg. abból a téves elképzelésbõl fakad, mi szerint a hölgyek mindegyike apáca és a clausura nem teszi lehetõvé világi férfiak látogatását. A modern történeti kutatások ezt a feltevést cáfolták.
[11] Peter DRONKE, Women Writers of the Middle Ages, A Critical Study of texts from Perpetua (†203) to Marguerrte Porete (†1310), Cambridge University Press, Cambridge, 1984, p. 91.
[12] Karl LANGOSCH, Waltharius - Ruodlieb - Märchenepen, Lateinische Epik des Mittelalters mit deutschen Versen, Rütten & Loming, Berlin, 1956.
[13] Psalterium latino-hungaricum, Cella Benedicta ad Tres Fontes de Bél, Bélapátfalva, 1992.
[14] Select Letters of, St Jerome, Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, London, William Heinemann Ltd., MCMLXXX, p. 60.
[15] "Proençaes soen mui ben trobar e dizen eles que é con amor
mays os que troban no tempo da flor
e nen en outro, sey eu ben que non
an ram gran coyta no seu coraçon
qual m'eu por mha senhor vejo levar"

Dom Dinis, Proençaes soen mui ben trobar, 1-6. sor, in: J. J. NUNES: Cantigas d'Amor, Lisboa 1972, pp.148-149
[16] OVID. Metam. II, 540-541 ff: "lingua fuit damno: lingua faciente loquaci, / qui color albus erat, nunc est contrarius albo."
[17] KERÉNYI, Görög mitológia, Gondolat, Budapest, 1977, 97. old.
[18] Wattenbach valódi almákra gondol és valódi királyra: szerinte vszg. a királynak küldött ajándék kísérõszövege lehetett ez a három sor - az értelmezés lehetséges, de szerintem nem valószínû.