Csehy Zoltán:
BECCADELLI HERMAPHRODITUSÁNAK KÖTETKOMPOZÍCIÓS ELJÁRÁSAI A QUATTROCENTO NEOLATIN VERSKÖTET-KOMPOZÍCIÓINAK TÜKRÉBEN

1. A perszonifikált verskötet

Szerkesztett, határozott koncepciós elvek alapján megkonstruált verskötetek már az antikvitásban is léteztek. A szakirodalom szerint a tudatos komponálás elvei rendkívül sokfélék lehetnek. Bollók János például egy (pszeudo) theokritoszi epigrammaciklus rendezõ elveként a pythagoreus harmóniatan, az asztrológia és a Ptolemaioszok uralkodókultuszának istenségei elõtti hódolat egymást kölcsönösen megtermékenyítõ szempontjait tárgyalja kompozíciós szerepben.[1] Persze, a kötetkonstruáló eljárások legközkeletûbb antik megvalósulásai korántsem ilyen összetettek. A leginkább hangoztatott elvek közül a két legismertebb az úgynevezett ομφαλοζ-elv, mely a szimmetriára épít, valamint a változatos elméleti hátterû ποικιλικ-koncepció.

A Quattrocento humanista szerzõi alapjában véve az antik kompozíciós elvekbõl indulnak ki[2], de vannak egyedülálló, sajátos elképzelésrendszereken nyugvó alkotások is. A humanista kötetkompozíciók korántsem a teljességre törekvõ tipológiájához közelítve érdemes egy kissé elidõzni a perszonifikált verskötet mozzanatánál. A perszonifikált írásmû ókori vonatkozásait Mario Citroni[3] vizsgálta tanulmányaiban: eszerint az írásmû lehet pl. fiú (puer), szökött rabszolga (servus fugitivus) pl. egy sajátos értelmezés szerint Horatiusnál (Epist. I 20), de a versek lehetnek akár maguk a Khariszok is (Theokritosznál, XVI, 5-12). Általánosabb esetben, kivált úgy vélem Martialisnál, az allegorizálás elmarad vagy csak részben valósul meg, s a vivificatio a puszta megszemélyesítésre korlátozódik. Martialisnál az I 3 az óvatlan, a világról mit sem sejtõ, naiv becsvágytól hajtott könyv türelmetlen kalandvágyként reprezentált publikálása tematizálódik sajátos, játékos apologikus elemekkel összejátszva (pl. "Aetherias, lascive, cupis volitare, per auras: / I, fuge, sed poteras tutior esse domi., I 3, 11-12). (Ó te pajkos, az éteri lég magasába vágysz repülni, menj, szaladj, de otthon nagyobb biztosnságban lennél.)E vers humanista variánsa, felülírása a Hermaphroditus II 35. verse is, de Pontano Amoresének elsõ versében is Martialis-elemekkel találkozunk, nála azonban a dedikációs szándék is erõteljes, miután a vers monologikus szövegrendje sajátos interakciós eltolódás révén (a könyvhöz való fordulásban) megváltozik: " nunc ad te redeo, Libelle, felix, / I felix, pete nobilem sodalem" (most hozzád fordulok, Könvecske, boldog, menj boldog, s keresd nemes társamat). Az akár gyalogosan, akár a tengeren utazó könyv is megjelenik (X 104). A perszonifikáció egyéb martialisi formái: a perszonifikáció funkcionálhat egyfajta dedikációs protézisként a varietas elve szerint akár a kötettesten belül is ( IV 86, VII 84, IX 99), felmerül a világjárt, nevet szerzett könyv (a költõi önreprezentáció alter egójaként mûködtetve) hódításainak potenciális és valós számbavéte kapcsán, s a vers valóságos diadalmenetet tár elénk, melynek élen a könyv=szerzõ=caesar halad (VII 97). Érdemes kitérni a versforma perszonifikációjára is, mely már Catullusnál is megjelenik (42). Míg Catullus a hendecasyllabust, Martialis a scazont személyesíti meg (I 96, VII 26). Q. Horatius Flaccus kötetperszonifikációi közül figyelmet érdemel az a mozzanat, amikor a szerelmi viszony és az olvasás összejátszása révén a könyv mintegy a szerelmi partner pozícióját is felvállalja egy kép erejéig (Epist. I 20, 7-8): "et scis / in breve te cogi, cum plenus languet amator", "mert szeretõd, miután eltelt veled, elhagy unottan", Bede Anna ford.) A szerelmes Leander pozícióját ölti magára a vers, az episztola (hiszen a szerelmes episztola mindig is a szerelmes fél alter egója) Ovidius heroidájában (18, 15-18). Maxwell-Stuart[4] Sztratón verseinek, verskötetének vizsgálatakor az AP XII. 208-as vers alapján a könyvet a paedicatióra készülõ hímvesszõ merész allegóriájának tartja. Mindeme perszonifikációk viszont korlátozott, olykor csupán egy-egy versre, írásmûre vonatkoznak, vagy hatókörük nem lép túl a nevezett versen, a kötetek tulajdonképpeni kompozíciójában betöltött szerepük tehát korántsem olyan meghatározó, mint azoknak a humanista szerkesztési elképzelésrendszereknek a perszonifikációs koncepciója, melyek a Quattrocento idején realizálódtak. Antonio Beccadelli Hermaphroditusa[5] nyitja meg e típus sorát, s egyben ez a mû marad mindvégig az elgondolás legsikerültebb reprezentánsa. A Hermaphroditus címû kötetnek nemcsak a fõhõse Hermaphroditus, hanem teste egyben a szöveg teste is, hiszen a kötet az õ férfi és nõi egységes mivoltja szerint bomlik két könyvecskére. Ráadásul a megszemélyesülés a mû egész rendszerét átitatja, ahogy arról a továbbiakban bõvebben is szó lesz. Hermaphroditus a kötet számos helyén azonosul a könyvvel magával, s testi kalandjainak története elválaszthatatlan a könyv szellemi történéseitõl. A Hermaphroditus elleni invektívák szintén perszonifikálják a mûvet. A perszonifikált kötet mozzanata tetten érhetõ Christoforo Landino Xandrájában is, bár a kötet koncepciós elvére nincs hatással.[6] Pontano csak töredékes és vitatható rekonstrukciókban létezõ beccadellianus Pruritusában (1449) Pruritus[7] a megszemélyesített szexuális ingerként jelenik meg, mely még az elaggott férfiasságot is szerelemre tüzeli (incitare). E catulliánus illetve martialisi terminológia a verissima lex néven ismertté vált esztétikai elvnek van alárendelve. A kötetkompozícióban fontos szerepû perszonifikációs játék megléte merõ feltételezés maradhat csupán.

A humanista Quattrocento egyik újabb kötetkompozíciós típusának legismertebb példáját Francesco Filelfo Satyrae[8] címen ismert mûve adja, melynek "matematikai" struktúrája a következõ: a kompozíció alapsejtjét a hecatosticha (100 soros vers) alkotja, majd 10 hecatosticha alkot 1 decast, mely 1000 sort jelent. A teljes mû 10 decasból, azaz 10 000 sorból áll. Ebben a precíz, abszolút formalista monumentalitásban kapnak helyet aztán a lehetõ legvariábilisabb témák. A százas szám bûvöletében alkot az elégiaköltõ Pacifico Massimo is, aki verseit Hecatelegionnak nevezte el, de a nála korábban alkotó, meglehetõsen konvencionálisan verselõ Antonio Baratella vérszegény formai "mutatványokból" álló Ecatometrologia (1420) címû kompozíciója is a vázolt rendszerekkel rokon.

A már említett Filelfo Odae néven ismert kompozíciója egy újabb, az elõbbiekkel bozonyos vonásokban mégis rokon kötetszerkezet-típust testesít meg. Az elv ezúttal is a tizes számmal függ össze: az egyes könyveket Apollóról és a kilenc Múzsáról nevezte el, (I. könyv= Apollo, II. könyv=Clio, III. könyv=Euterpe, stb.) s így egy valóságos lírai Dekameron alakul ki.

Basinio da Parma kompozíciója Sigismondo Pandolfo Malatesta szerelmérõl Isotta degli Atti iránt, az Isotteus, szintén jelentõs árnyalattal gazdagítja a kompozíciós eljárásokat: harminc verses episztolát, heroidát foglal rendszerbe, s a Sigismondo és Isotta közti szerelemrõl szóló 13 heroidát hangolja össze saját szerelmi levelezésével, s ezt egészíti ki Isolda és az apja közti levélváltás, valamint Sigismondo verse Amorhoz.

E "szerelmi regényhez" csatlakozik talán Giovanni Marrasio Angelinetuma is (1429?), mely mindössze kilenc verset tartalmaz: egy prefatiót, egy verset Giovanni da Pratóhoz, egyet Tommaso Piccolominihez, egyet Leonardo Aretinóhoz, a többi pedig Angelina-vers. Az elsõ és utolsó vers keretében valóságos fiktív autobiográfia rajzolódik ki: az ív Angelina elérhetetlen szépségének rendkívüli ihletettségû festésétõl, saját szerelmének bizonygatásán, a szerelmi udvarlás elutasítása miatti kesergés szenvedéslabirintusán át a költõ elképzelt haláláig vezet. A konstrukció szempontjából sem mellékes a kötetet átható kontrasztív indíttatás: a költõ a Piccolomini család õseirõl szeretne írni, de megreked Angelinánál. A harcias epikus kompozíciót a szerelmi lelki csata mozzanatainak regisztrálása helyettesíti.

Beccadelli verse Marrasióhoz[9], mely Angelina bájait részletezi, kettõs olvasatot kínál, lévén, hogy a verskötet dicséretét is allegorikus értelemben magába rejti. Parodisztikus iróniával szemléli a kötet petrarkista-elégikus tendenciáit, amikor a légies Angelina cunnusát sem hagyja ki dicséretébõl, mondván: "balsama cunnus olet" (balzsamot áraszt a cunnusa). Az Angelinetum majdhogynem lineáris szerkezetû, noha a varietas-elv nyomai is mutatkoznak, hiszen az Angelina-versek közé két félig-meddig homogén elem is vegyül.

A Quattrocento egyik leggyakoribb verskötettípusa alighanem a szerelmi dedikációs verskötet: ilyenkor egy kiemelt, gyakran a végletekig idealizált nõalak ölti magára a Múzsa és ugyanakkor a tárgy tükörpozícióját. A nõi név, mint cím ezt a funkciókomplexumot mûkódteti, a kötetkompozícióban betöltött szerepe kiváltságos, de csak a varietas keretein belül. Példaként emeljük ki Aenea Silvio Piccolomini Cintiáját (1436-42?). Cinthia egyszerre Múzsa, ihletõ: "Tu mihi das ipsas scribendi in carmina vires, / tu facis ingenium, tu facis elogium. / Te duce concedunt dive in mea vota sorores", (Te adsz nekem a versíráshoz erõt, te adod a tehetséget, te vagy a kezdet. A te vezetéseddel támogatják az isteni nõvérek terveimet.) és egyszerre téma "te quoque, si liceat, carmine ad astra feram" (téged, ha szabad, versemmel a csillagokig emellek). A Cinthia-versek csak a varietas keretében a gyakorisági mutatók erévén dominálnak, nem állnak össze, mint pl. Marrasio Angelinetumában az Angela-versek, epikus vonulatot is tartalmazó szerelmi naplóvá (az elsõ hét vers pozíciói pl. a bb x a x a - a-Cinthia-vers, b-két Vergilius-laus, x-homogén elemek). Ugyanezt a jelenséget érhetjük tetten már Cristoforo Landino Xandrájában (1443-44?) is: "Xandra dedit quondam nobis in carmine vires, / nunc titulum libro candida Xandra dabit", (Xandra adott egykor erõt a verseimhez, most a lágy Xandra fog címet adni a könyvemnek) vagyis felölti a kötet feletti abszolút hatalmi pozíció rekvizítumait, a szöveg valamennyi érdeme belõle fakad, hiszen egyszerre téma és a megvalósítás transzcendens irányítója. Basinio da Parma Cirise szintúgy a költõi alkotás feletti hatalom istennõjeként jelenik meg ("Illa mihi dederat sacros legisse poetas", Miatta olvastam a szent költõket).

Aeneas Sylvius Piccolomini Cinthiája, Landino Xandrája, vagy példának okáért Giovanantonio Campano Carminája, de még Pontano Amorese is inkább az antikvitás varietas-felfogásával mutatnak rokonságot, míg talán Basinio da Parma Cyrisében, Tito Vespasiano Strozzi Eroticonjában, Elisio Calenzio Aurimpa-verseiben vagy például Gabriele Altiliónál, esetleg Manilio Rallo Iuveniles ingenii lususában a varietas elve mellett figyelemre méltó kompozíciós tényezõkre világíthatnak rá a petrarkista konstrukciók körül kibontakozó elméleti elképzelések is. Nem hagyhatjuk említetlenül Vetési László "humanista ízlés szerint megkomponált" versciklusát sem, mely elsõsorban alkalmi versek gyûjteménye erõteljesen retorizált hangnemben, elenyészõ lírai felizzásokkal. [10] A keretkompozíciót a Vitéz Jánoshoz írt versek alkotják,[11] s a közéjük ékelõdõ corpust a varietas elve szerint rendezi el a költõ különféle motivikus hidak kiépítésével. Ilyen hidat alakít ki pl. az ajándékozás motívumait tematizáló vershármas között, melyek közül az elsõ egy kiváló bor ajánlása (Ad praestantissimum virum M. Hieronymum Castellum in optimi vini commendationem), a másik ( a Praesulis ad docti…kezdetû) a lakomaajándék szokását érinti, a harmadik, (Ad Reverendissimum Dominum Joannem Strigoniensem Archiepiscopus) mely egyúttal a ciklus záróverse, a verset, illetve a könyvet túl szerény ajándéknak mondja a világ egyéb kincseihez mérve. Motivikus hidat találunk az illír ifjú motívumában az In Illyrici iuvenis minoris Philerdi sagittatoris egregii laudem és az Ad Nicolaum Amaltum Illyricum iuvenem doctrinarum generosissimum, excultum probe de Jani pontificis excellentia versek között is. A kontrasztivitás, mint hídképzõ elem érvényesül az Aspiciant alii… kezdetû és az Ad generosum et eruditum iuvenem Laurentium Strozzam címû költemények között. Míg az elsõ a Múzsák, a költészet alternatíváját állítja szembe a háborúval, s talán ezáltal mintegy a szerzõ kisköltészeti beállítottságát is indokolja, mígnem a Strozzihoz írt vers a haditettek megéneklésére buzdítja a jogtudomány irányába elkalandozó költõt. A varietas-mozzanat, ha nem is eléggé pregnánsan, de mégiscsak érvényesül a verselés terén is, hiszen a ciklus disztichonjai közt egy hexameteres kompozíció is akad.

A kompozíciós elv vizsgálatánál fontos szempont annak tudatosítása is, hogy az elvek olykor meglehetõsen bonyolult szövevényt alkotnak, hogy a szöveghagyományozódás a legtöbb esetben a konstrukciókat befolyásoló változatokat is feltételez, az önazonosság gyakorta kérdéses, hogy a konstrukciókutatásnak csak akkor van igazán értelme, ha termékeny párbeszédbe képes vonni a mû egészét a kielemzett rendszerrel, s újabb olvasatok elkészítésére serkent.

2. A tematikus megoszlás lehetõségei

Antonio Beccadelli Hermaphroditusának kompozíciós rendszere részben az antikvitásban gyökerezik, részben saját komponensek alakították. Az antik eljárások közül feltétlen érdemes megnézni a könyvet a fenn emlegetett két alaptípus szemszögébõl. Az antik omjaloV-elv érvényesülésének munkája a kötet vagy szövegegység központi fontosságú verséhez viszonyított szervezõdés logikus föltérképezésében rejlik. A szimmetrikus elv a kötet távoli pontjait kapcsolhatja harmonikus egységbe, sokszor valóban eléggé sajátos jegyek (párhuzam, kontraszt, stb.) alapján.

Ha Beccadelli Hermaphroditusára mintegy a "köldökében" található szövegcsoport kijelölése felõl nézünk, azaz rávetítjük a fenti elvet a mû rendszerére, központi pozícióba a könyv felosztásáról, a mû olvasásáról szóló, illetve a nagyköltészet pozícióin ironizáló kardinális fontosságú verskompozíciók kerülhetnének. Ezen centrum látványos köreit alkothatnák a keretszakaszok: azaz a nyitó-ajánló vers és a záró-ajánló vers köre, az intelem-versek (I 4 és II 2) köre, s néhány belsõ kört is talán sikerülne kialakítani a legkülönfélébb szempontokat figyelembe véve ( pl. a Matthia Lupi-versek egy csoportjának már-már szimmetrikus elhelyezkedését figyelembe véve: I 16 és 17 // II 15 és 16) Az elv leegyszerûsített képletét a következõ séma foglalja össze:

a/(c)/b// A// b/(c)/a,

ahol A a központi magot jelenti, melyhez erõteljesesen kötõdnek az exordium és a peroráció szövegei (a), s melyet hasonlóan jelentõs súllyal vesz körül az avatatlanokat elûzését célzó verspár (b), s végül (a) és (b) közé kerülnének a belsõ viszonyrendszer bonyolult összefüggései. E látszólagos, bár nem minden alap nélküli rend viszont aligha tartható a két könyvecskébõl álló Hermaphroditus legtudatosabb költõi elrendezéselvének, hiszen eleve megbontja a kötetek széttagoltsát, s figyelmen kívül hagyja az elsõ könyvecske 42. versében megfogalmazott bipoláris, ugyanakkor holisztikus kompozíciós elvet, valamint el kell ismerni, hogy csupán a belsõ viszonyrendszerek meglehetõsen mesterkélt hálózatával lehetne valóban mûködtetni a vázolt képletet. Sokkal célszerûbb kiindulni a 42. "köldökversbõl", melyben Beccadelli elmagyarázza Cosmusnak, miért áll két részbõl a mûve, s miképpen érvényesül a felosztási szempont:

A Beccadelli-szakirodalom makacsul ellenáll e tartalmi, bipoláris architektonikájú elv kompozíciós alkalmazhatóságának: Beccadelli legjelesebb kutatója, Donatella Coppini szerint a Hermaphroditus nem engedelmeskedik igazán a két pólusú elrendezésnek, s nincs egységesen kimutatható struktúra, a legkézenfekvõbb lehetõség a varietas elvének applikálása.[12] Véleményem szerint ez túl kényelmes álláspont, hiszen a bipoláris elv architektonikus funkciója végeredményben az obszcén szövegartikulációk szempontjából igazolhatónak látszik, s elképzelhetõ egy olyan összetettebb struktúra is, mely logikus egésszé hangolja a felmerülõ lehetõségeket.

A Hermaphroditus valóban két könyvecskébõl áll (libelli). Az elsõ könyvecske Hermaphroditus hímiségének, a második nõiségének van alárendelve.[13] E sorrend megokolására több nem kifejezetten meggyõzõ elgondolás is fölhozható:
1. A mitológiai Hermaphroditus is elõbb volt férfi, mint nõ, azaz hímnõs.
2. A verskötetben kirajzolódó epikus -ív (mely szerint Hermaphroditust, látjuk megszületni, felcseperedni, kalandozni a "penis" és a "cunnus" világában, majd megérkezni a célba, a bordélyba) ráakaszkodott az antik szexualitás pederasztikus diskurzusára is, melynek során a fiú elõször férfiakkal érintkezik, majd megférfiasodva fordul a nõi nemhez.
3. Az idézett versben szójáték is megbújhat, mely a "secundus" szó kettõs értelmével játszik, s így nemcsak arra utal Beccadelli, hogy másodikul következik a "cunnus", hanem hogy a téma Comus érdeklõdésére nézve most vesz alkalmasabb, kedvezõbb, szórakoztatóbb fordulatot, azaz a sorrend egyszersmind gradáció is.
A megoldást alighanem a priapikus költészeten keresztül átlényegített antik epikus hagyományhoz való viszonyban találjuk meg, errõl viszont a Kisköltészet és / vagy epikum c. fejezetben szólunk. A Hermaphroditus kettõs egységének szentelt könyv parodisztikus színezetet is ölthet, amennyiben reakcióként fogjuk fel arra az antik gyakorlatra, mely rendszerint a Múzsákat vagy más isteneket használt dedikációs vagy invokációs bázisul.
Michele Natale szemérmes monográfiája[14] a kötetkompozíció elveként az elsõ könyvecske záróversének kettõs felosztását tekinti, mely szerint az elsõ kötet ebéd utáni olvasmánynak készült, a második pedig a boros vacsora táján olvasandó, s így a kötet egyetlen nap alatt el is olvasható. Az egyetlen nap két részre való tagolása Hermaphroditus kettõs énjének tagolásával vonható párhuzamba. Ez a felosztás nem igazán befolyásolja a kötetkompozíciót, sokkal inkább a versek természetére, a kisköltészet pozícióira, illetve az ételmetaforika toposzkincseire utal.

A Hermaphroditus perszonifikált verskötet. Ez a megszemélyesítés a kötet egész értelmezési rendszerére kiterjed (a belsõ alakzatokat vizsgálva azokkal az antik indítatású megszemélyesítésekkel szemben, melyek a verset Thaliával vagy a Camaenával azonosítják). Hermaphroditus maga a könyv. A könyv részei az õ részei, a részeivel megesettek pedig az õ kalandjai, a megfogalmazott szabályok az õ regulái, a kötet írásának élvezete az õ tere, teste a szöveg teste is, a mû elkészülése, célba juttatása pedig Hermaphroditus kielégülése a bordélyban. A hermaphroditusi test kettõssége könyvecskékre bomlik:

Az elsõ könyvecske obszcén versanyaga valóban "pene potens" (9), hiszen nemcsak hogy a "penis"-versek ide összpontosulnak, de a lexikális építkezés is ez irányba mutat. Hermaphroditus férfi-része számos funkcióban érhetõ tetten: mintegy priapikus jelként védi a könyvecskét a szûzektõl és a tisztességes családanyáktól (4), a nõi önkény és szexuális étvágy kiszolgáltatott áldozata lesz (5), a paedicatio végrehajtójaként a holtat kiengesztelõ lenimen záloga (7), mérete a férfiasság fokmérõje is egyben , a futuendi copia letéteményese, s így Thalia ihletõje (9), befogadott mennyisége felülmúlhatja az ökrök teherbíró képességét is (12), a paedicatio és az irrumatio csüggedetlen bajnoka (13-14), a kíváncsi szüzek és erényes istennõk hatásos tovaûzõje (15), de szerencsétlenebb körülmények közt (bûzlõ far, száj) contracta (19), legyen bár több, mint fán a gally, akkor is egy nap alatt elnyûhetõ (21), olykor képtelen a kívánt állapotba jutni (22), a könyv szimbolikus részeként követelik a kasztrálását (23 és 33), titkos fajtalankodó, ifjak megrontója (26), a baráti tréfálkozás játékos eszköze ugyancsak a paedicatio keretein belül (34), deus ortorum (38), olykor csak elõbukkan (40), végül a könyvecske ura lesz (42).

A második kötet hermaphroditusi része és kinevezett úrnõje a cunnus.
Már a második vers is egyértelmûen a bordélyba utalja a könyvet: a szüzek Heliconja helyett Thais bordélya lesz a priapikus hangvétel helikoni tere (2), s Hermaphroditus hányattatásai is (részint a kimerítõ testi igénybevétel, részint a lelket lankasztó irodalmi-esztétikai csatározások, a várható kritikai recepció miatt) itt érnek véget (37).
A cunnus a legfõbb istennõi attribútum (3), végleges összezáródása szörnyûbb lehet, mint a menny kapujának bezárása az üdvözülni vágyó orra elõtt (4), a gyanútlan férfi hajótörést szenvedhet rajta (7), e szerencsétlenségtõl csupán irdatlan bûze menthet meg (8), a férfi megháromszorozódott pokolbeli kínjainak egyik meghatározó komponense (10), ugyanakkor balzsamos illatú és lágy (13), birtokolhatja bár özvegy, menyasszony, utcanõ, szûzlány, mégsem kell, hogy a legnagyobb fututor prédája legyen (20), titkos légyottok vágytárgya (24), szüléskor Lucina istennõ teritóriuma, máskor havi tömjénnel áldoz az istennõknek (25), munkaeszköz, melyet olykor kiskutya nyalogat (30), Hermaphroditus egyik célpontja, része, gyönyörforrása (37). A második kötetben a mentula szerepe csupán a hermaphroditusi teljesség színezõ megjelenítésében artikulálódik.

A tematikus felosztás az ambivalens természetû obszcén verseknél elsõsorban az olvasás pozícióját jelöli ki, vagyis azt, milyen irányból olvassunk, azaz a penis vagy a cunnus felõl közelítsük-e meg a vers komikumát az értelmezés során.

3. Az eloszlási tendenciák számbavétele

Ha a versek eloszlását nézzük a két kötetben, azaz a kötetbesorolás miértjére irányítjuk a kérdésfelvetést, egy-egy verscsoport szórása, elhelyezése a bipoláris rendszer adott helyére három szórási arányelvet mutat:

1. az arányos eloszlás tendenciájának engedelmeskednek például a Lentulus-versek, melyek 1:1 arányban oszlanak el a két féltekén. Az elsõ részbe került vers (13) Lentulus pathicus voltának leleplezése, s így a hím-Hermaphroditus égisze alá rendelõdik, a második könyvecske Lentulus-verse (20) a titkon pathicus vagy paedico szerepet vállaló, ám magát nõbolond fututorként prezentáló nõies Lentulus leleplezése a cunnusok különféle típusainak semmibe vételével a nõi fertály rendszerében értelmezendõ. Az Ursa-versek eloszlási aránya 3:4. Az elsõ könyvecske 5. versében Ursa a penist veszélyezteti, a 7. vers Ursa orrának és gerjedelmének összefüggéseit kutatja, ám lényegbében a penisrõl szól, mivel az orr és a hímtag méretét összekapcsoló antik toposzra utal (pl. Martialis VI 36), valójában tehát nem arról van szó, hogy Ursa orra a térdét verdesi, sokkal inkább arról, hogy a méretes péniszre irányuló vágykivetülés az orr nagyságának eufemisztikusabb képében nyert megfogalmazást. A 26. vers Ursa tékozlásairól számol be, aki a verses levél hõsének számtalan penisét is el tudná nyûni egyetlen nap leforgása alatt. A második könyvecske Ursa-versei maximálisan eleget tesznek a beosztási kritériumrendszernek, hiszen a kisciklust alkotó négy vers (7-10) Ursa rettenetes, hajótöréssel fenyegetõ vulvájáról, annak szagáról, pokoli faráról, s a vérig sértett Ursa vigasztalásáról szól.

2. a mûfajarányos eloszlási tendencia érvényesülését láthatjuk például az epitáfiumok 5:4 arányú rendszerében, melyek közül az obszcén-erotikus tartalmúak az aktusban résztvevõ domináns testrésznek megfelelõ szekcióba kerültek. Nichina kurtizán kiszolgált cunnusa és epikus szélességgel tálalt tevékenysége (30) annak rendje és módja szerint a második kötetben kapott helyet, míg a sánta Pegasus epitáfiuma az elsõ könyvecskébe került (7), mivel a halottkiengesztelõ áldozatot a penis hivatott bemutatni. Az episztolák, illetve episztolaszerû verspárok eloszlása is arányos. A bipoláris kompozíciós elv utalja a paedicatio és irrumatio megunhatatlanságáról szóló Lepidinusnak szánt válaszokat az elsõ egységbe, míg az Ursa rettenetes méretû vulvájáról szóló levélváltás a szerzõ és Aurispa között a második könyvecskébe került.

3. a párhuzamosság mint eloszlási tendencia meglehetõsen korlátozott funkciójú, de jelenléte kimutatható. A keretapparátus a nyitó- és zárópozíciók révén paralellisztikus jelleget ölt: I 1 II 1 // I 43 II 38. A két kötet közti megközelítõleges párhuzamos szituálás e funkciót eltekintve is mûködõképes lehet: pl. a Matthias Lupius-versek egy csoportjának elrendezése ezt mutatja - I 16-17 // II 15-16, két kényszerû utazást tematizáló vers lokalizációjában is funkcionális - I 9 // II 13. Az admonitiókkal ugyanez a helyzet: I 4 // II 2.

Az obszcén hangvételû és ennek megfelelõ lexikájú versek pozícióinak mindegyike értelmezhetõ a bipoláris egység szemszögébõl. Mindössze két problematikusabb obszcén szöveg marad, melyek megítélése összetettebb szemléletet követel. Az elsõ könyvecske 6. verse Corvinusról szól, aki borát jobban féltette, mint felesége cunnusát, a cunnus a penis szabad prédája lett. Lexikálisan e vers inkább a második kötetbe tartozhatna, ám ha a szerzõi pozíciótulajdonítás mentén olvassuk, a hangsúly Corvinus felszarvazhatóságán van, akinek penisét, azaz nemi vágyát a borozásban rejlõ gyönyör helyettesíti, pótolja. Az epigramma pozícióját azonban sokkal inkább meghatározza az a csoportszervezõdés, mely a 4. vers alapmotívumaiból indul ki, s mely a h-ímtagot és a részegséget (részeg Múzsát) jelöli meg ihletõ forrásként. Ehhez kapcsolódik mintegy demonstrációképpen az 5. vers, mely a hímtag hányattatásait és féltését mutatja be, illetve a 6. vers, mely a bor féltésének komikus megfogalmazása. E csoport mintegy allegorikusan az ihlet elapadásának félelmét textualizálja a komikum áttételes territóriumában. A másik problematikusnak ítélhetõ szöveg pozíciója könnyebben magyarázható: a második könyvecske 6. verse Philopappa és Sterconus szerelmét kritizálja, láthatóan tehát férfiak közti szerelemrõl van szó, a szöveg mégis a feminim Hermaphroditus felségterületére került. Sterconus meglehetõsen eleven és érzékletesen undorító ábrázolásának csúcsa farának abisszális nagysága, mely a mentulát a herékkel együtt felemészti. Sterconus ráadásul more lupae, azaz az utcanõk szokásai szerint viselkedik. A feminimitás, a férfitest nõivé degradálásának alakzatait variáló költemény márcsak ezért is joggal kerülhetett e könyvecskébe, ám az sem elhanyagolandó, hogy Sterconus óriási ûrként ható fara vezeti föl az Ursa kolosszális vulváját megéneklõ kisciklust (7-10).

4. A dinamikus varietas

A Hermaphroditus kötetkompozíciós vezérelve tehát elsõ fokon a bipoláris tartalmi elv, mely nem pusztán az ábrázolt aktus besorolásán alapszik, hanem az adott szöveg pozíciójából fakadó értelmezési keretet is meghatározza. Az ambivalens természetû szövegek megítélésénél ez hathatós támpont, de egyetlen szöveg esetében sem elhanyagolható szempont. Valóságos kört alakít ki a rendszer, melynek körvonalán két irányban is mozoghatunk.
A hangoztatott architektonikus elv a kötet perszonifikált természetébõl ered, s így erõteljes szálak kötik a vázolt allegorikus ívhez is.

De mi a helyzet a nem obszcén lexikájú versanyaggal? A két párhuzamos kötet nem obszcén anyagát a tartalmi elvnek alárendelt s azt egyszersmind kiegészítõ varietas szabályszerûségei határozzák meg, de ez a szabály terjed ki lényegében a cunnus illetve a penis égisze alá rendelt obszcén versek pontos pozíciójának odaítélésére is az allegorikus ív mentén. A varietas elv úttörõ szerepének fölismerése K. P. Schulze nevéhez köthetõ. A változatosság elvének fõ kritériuma, hogy a hasonló tartalmú vagy versformájú verseket egy közbevetett vagy kontrasztív szöveg választja szét az a / b / a képlet szerint. Persze, mindez csak alapvariáció, s percre sem szabad feledni az elv rugalmasságát és dimanizmusát, mely Horváth István Károly megújított varietas-koncepciójában, mely W. Kroll, W. Port és K. P. Schulze elgondolásait tökéletesíti, a rendszer abszolút lényegét jelenti: " Nyilvánvaló, hogy az azonos formájú vagy tartalmú verseknek egy heterogén harmadikkal való különválasztása (a /b /a) csak alapforma, melynek megvalósítása egész verseskönyvön keresztül éppen az ellenkezõ hatást érné el: unalmassá, egyhangúvá lenne a kötet. Épp ezért e forma gyakran módosul úgy, hogy egész, összetartozó költeményekbõl álló csoportok kerülnek az egyes vers helyére, ami már önmagában is három variációs alaplehetõséget kínál (a / bb/a vagy aa/ b /aa vagy aa/ b / aa), melyek kombinációja folytán aztán számtalan változat adódik."[15] A Hermaphroditus egyes, a bipoláris elv által determinált könyvecskéiben kirajzolódó varietas Horváth István Károly alaposabb koncepciójára támaszkodva nyer igazán értelmet, hiszen az a / b / a képlet nyújtotta alaplehetõségre is találunk példákat, de a varietas dinamizmusát a különféle csoportkonstrukciók közt fönálló viszonyok rendkívül variabilis hálózata adja. Az alapképletet adja pl. a második könyvecske két Nichina-verse közé ékelt, a sienai pestisrõl szóló vers konstrukciója: 30 / 31 /32, vagy az ugyancsak a második könyvben szereplõ két könyörgõ vers ( az elsõben a szerzõ egy Catullus-kötetért, a másodikban Lucia nimfa könnyû szüléséért könyörög) közé ékelt Matthias Lupi titkos szerelmi életét ecsetelõ vers együttese: 23 / 24 /25. De a nyitókönyvecske elsõ három verse is ezt az alakzatot mutatja, hiszen két Cosmushoz írt vers közé ékelõdik egy soliloquium: 1 /2 /3. A varietas dinamikus hálózata a Hermaphroditus egyes köteteiben azonban sokkal inkább az alapképlet kombinációiban valósul meg. A második könyv hírhedt Ursa-ciklusának képlete például így fest: a + a / b/ a, azaz 7+8 /9/ 10. Az elsõ két vers levélváltás a szerzõ és Aurispa között Ursa vulvájának tágassága és bûze okán, majd egy lírai bocsánatkérés, az obszcén versek palinódiája következik, végül visszatér és feldúsul a bûzös vulva tematikája. Hasonló konstrukciót alkot a Matthias Lupius versek közé ékelt Maura-verspár elrendezése is ugyancsak a második kötetben: a + a / b + b / a, azaz 15+16 / 17+18 / 19. Az elsõ könyvecske Matthias Lupius-verseinek pozíciója még ennél is dinamikusabb varietasról árulkodik: a + a / b + b / c +c/ a+ a, azaz 10+11/ 12+13/ 14+15/ 16+17. Itt a homogén egység megduplázódik, s az alaptéma csak utána tér vissza, hogy keretezze a konstrukciót. Két Matthias Lupius sántaságát gúnyoló vers után két más-más címzetthez írt, ám a birtoklás (habes scapula, solus habes) motívuma révén egységet képezõ verspár következik, majd a homogén bázis másik fele textualizálódik egy a bázis elsõ feléhez is gyönge tartalmi szállal kötõdõ paedicatióról és irrumatióról szóló kérdés-válasz formájában, mindkettõ Lepidinus kapcsán, s csak a ketté hasadt homogén bázis után jelentkezik újra a fõmotívumot adó két Matthias Lupius vers ismét, melyek ezúttal az ismert humanista tanár és eposzköltõ szellemi tulajdonságait figurázzák ki.

5. Lakomaidõ

A Hermaphroditus kötetfelosztásának tematikus koncepciója mellett egy másik elv is fölmerül, mégpedig az I 43. (Ad Cosmum virum clarissimum quando et cui legere libellum debeat) vers alapján, melyben a költõ a könyv elsõ szakaszát ebéd utánra, második részét pedig a vacsora után javasolja felolvasni:

A felolvasás tehát két étkezési idõponthoz ("kronotoposzhoz") kötõdik. A kétkönyvecskés felosztás újabb indoklása a mûalkotást lényegében ételnek fogja fel, közegét pedig a lakoma utáni felüdülésben jelöli meg. A lakoma-mû, illetve az étel-alkotás párhuzama az ókortól a középkoron át is mûködõ ételmetaforikához kapcsolódik:[16] így lesz az I 2. versben (Ad semet ipsum loquitur et respondet) Plautus és Cicero nyomán epulae az egyértelmûen rangos irodalmi alkotásból, valamint az epulaet kísérõ-kiegészítõ oluscula a topos modestiae szellemében felkínált kisköltészetbõl:
A lakoma-alkotás talán legpregnánsabb reneszánsz párhuzama Dante Conviviója: a versek lényegében étkek, melyek értelmezései-magyarázatai a "kenyerek".
A két étkezés határozott elkülönítése mintegy szétszakítja Hermaphroditus testét, hogy a nap elteltével újfent egybeforrhasson. A Hermaphroditus ideje ebbõl fakadóan kettõs természetû: a kétrészes felolvasás folyamatos ideje könyvenként egyfajta processzuális idõt alkot, melynek hosszabb-rövidebb egységeit a specifikus versidõk adják. Ez a processzuális idõ az ebéd utáni szakaszra, illetve a vacsora idejére bomlik: az ebéd idején a jóllakottaknak, vacsora után pedig a bortól elázottaknak szánt felüdülés, az élvezet habzsolásának ideje, miképp az I 19. versben, melynek verstörténése mindössze annyi, hogy Ursa egyetlen nap leforgása alatt bármit képes elfogyasztani, tönkre tenni, ronggyá élvezni vagy elnyûni. Az e versben kirajzolódó architektonikus keret, az uno…die refrénszerû szituálása folytán az I 43. vers lényegében az I 19. vers visszhangverse.
Beccadelli szellemi csemegét kínál: az oluscula-jelleg a varietas költõi elvének remek metaforája, a vázolt, egy napnyi idõtartam pedig egészséges összhangban van az antik brevitas eszményével.

6. A csoportszervezõdés szabályszerûségei

A dinamikus varietas-felfogás szempontjából izgalmasnak mutatkozik a csoportképzõ eljárások föltérképezése:
A quaestio - responsio típusú episztolikus mellérendelés[17] értelmében kerülnek egymás mellé a következõ szövegek: I 14 ( Lepidinus ab auctore quaerit cur qui semel paedicare coeperit haudquamquam desistit) és az I 15 (Ad Lepidinum responsio et quare ursus cauda caret ), vagy a második könyvben a 7. (Ad Aurispam de Ursae vulva) és a 8. (Aurispae responsio) vers.

E mellérendelés különössége, hogy nemcsak verspárt alakít ki, hanem egy versen belül is mûködõképes, az I 2 ( Ad semet ipsum loquitur et respondet) elsõ disztichonja a quaestio, a második pedig a responsio.
A varietas dinamikájának felel meg az a tény is, hogy olykor csupán a responsio vagy a quaestio marad a kötetben. (pl. I 9, Ad Cornutum respondet quare relicta Etruria tristior sit vagy az I 21, Ad Baptistam Albertinum de Ursae luxuria)

A visszhang-vers típusa úgy alakítja ki a mellérendelést, hogy egy adott szöveghez hasonló hangulatú, bizonyos közös lexikai elemekkel bíró, s már-már az anacyclicus szerkesztés irányába ható "utózöngét" rendel. Erre két példával is szolgálhatunk: az I 28. vers (Lauridius ad auctorem de flagrantissimo amore suo), melyben Lauridius beszámol perzselõ szerelmérõl a perugiai Carlo iránt, mintegy visszhangként vonzza magához Beccadelli válaszát a 29. versben (Ad Lauridium responsio de amore suo), melyben Beccadelli a sienai Lutia iránti fergeteges szerelmérõl vall. Egy (pszeudo)felkérésre írt alkalmi vers a mû második könyvében Marcus Succinus nevében próbálja megnyerni gyengéd versben Lucius Maurát (II 17, Pro Marco Succino ad Lucium Mauram). E vers utózöngéje a 18., melyben a költõ ugyancsak Marcus Succinus helyett versben (Pro Marco Succino orat et ut speret de Lucio Maura exhortatur) könyörög, hogy az elõbbi vers minden célkitûzése sikerrel járjon, s biztatja a szerelmest.

A csoportszervezõdés alaptípusát a legtöbbször a puszta tematikus kohézió adja. Ez rendeli egymás mellé pl. a Matthias Lupius-versek csoportjait: Lupius sántasága kapcsolja össze az I 10 és 11 verseket, tanári, grammatikusi csõdje az I 16 és 17. verset, s e két típusú gúnyolódás egymás után való rendezése kapcsolja egybe a II 15 és 16. verset, melyek közül az elsõ a sántát, a második a grammatikust teszi nevetségessé. Ilyen alapon kerülnek egymás mellé a Cosmushoz szóló kötettel kapcsolatos instrukciók is pl. az I 42 és 43 versek esetében.

A kontrasztivitás is csoportalkotó elemmé léphet elõ, pl. az elsõ könyvecskében a 18. vers Alda szépségét a mítoszkorrekciós eljárásnak köszönhetõen túlexponálja többek közt azzal, hogy balzsamot vizel és violát ürít, amire a 19. vers Coridonja kapcsán túlexponált undor és valóságos "bûzkatalógus" felel. Hasonló meggondolás rendeli egymás mellé Crispus egy ürítõ paraszt megjelenése miatt elmaradt dicséretét (I 40) és Aurispa valós dicséretét (41). Csoportalkotó lehet továbbá a demonstrációs igénnyel fellépõ vers lokalizációja. Az elsõ könyvecske 4. verse az inguent és a merumot jelöli meg kulcsfogalomként, melynek mintegy demonstrációi, holdjai lesznek a következõ szövegek. Az inguen kalandjait és veszélyeztetettségét meséli el az 5. vers, a bor veszélyeztetettségét a 6. Az I 21., Ursa szexuális telhetetlenségérõl és a 22., Quintiusának heteroszexuális impotenciájáról szóló versek szintén a mellérendelés kontrasztjában érdekeltek.

Ugyancsak harmonizációt sugall a terjedelmi azonosság szerinti csoportosítás jó néhány pregnáns mozzanata is. Ilyenkor azonos terjedelmû egységek követik egymást: I 4 - I 5, I 13 - I 14, I 16 - I 17, I 22 - I 23, I 24 - I 25, II 4 - II 5, II 15 - II 16). Ez a szövegterjedelmi csoportpozíció a dinamikus szerkesztés eljárásaival számol (kontrasztivitás, hasonlóság, interakció), tehát a pozicionális viszonyok kialakításában, illetve a feszültségindukálásban fontos szerep tulajdonítható neki.

A vázolt jellemzõ csoportképzõ elemek a Hermaphroditus dinamikus varietasának letéteményesei. A bipoláris tartalmi elv szerinti tagolás rendjénél beszéltünk a hasonló verseket érintõ szórás tendenciáiról, melyek az obszcén versek esetében a fenti elveknek alárendelve mûködnek. A kötetekben kimunkált, a bipoláris elv lokális megvalósulását is pontosító, ugyanakkor a mû minden szövegére vonatkozó varietast a vázolt arányos és mûfajarányos szórási tendenciák mellett egyéb tendenciák is dinamizálják. Az arányos eloszlásssal szemben állva, a bipoláris elvnek engedelmeskedve kerülnek a Mamurianus-versek (I 11, I 13) a penis fennhatósága alá és a Nichina-versek a cunnus hatókörébe (II 30, II 32). Az õrvers tendenciájának lényege egy olyan szórás kialakítása, melyben az adott téma vagy motívum megszövegesülésének bizonyos darabját leszámítva minden elem a másik (kontrasztív) egységbe tagozódik be. Az Alda-versekbõl csupán egy került mintegy felütésként, õrálló vers gyanánt az elsõ könyvbe (18), az össszes többi a második könyvet gazdagítja (3, 4, 5), az apologikus versek inkább az elsõ kötetbe kerülnek (10, 17, 20, 25, 33), de a második kötetben is megjelenik egy kardinális fontosságú apologikus vers (11).

7. Az elidegenítõ effektusok speciális pozíciói

Az elidegenítõ effektusok a varietas dinamikáját biztosítják. Szerepük az alábbi funkciókban ragadható meg:

a) A csoportelválasztás elszigetelõ mozzanatát valósítja meg pl. a II 6. vers, mely az Alda-ciklust (II 3-5) és az Ursa-ciklust (II 7-10) választja el radikálisan egymástól. Mindez a tematikus kontraszt (homoszexuális viszony) ábrázolásával és a vers terjedelmével történik. A cunnus-témavariáns sajátos verziójaként rajzolódik ki a ribancként viselkedõ kiélt passzív homoszexuális test-térképe. A II 6. vers önállósága csak a második könyv terében érvényesül igazán, a kompozíció totalizáló rendjében párhuzamot képez az I 19. szöveggel. Hasonlóképpen szakítja meg a II 31. elégikus hangvételû epigramma a szerves (örömlány)epitáfiumok kontinuumát (II 30, II 32), illetõleg a perszonifikált könyv itinerariumát megjelenítõ versek (potenciális) csoportpozícióját (II 35, II 37) felszámoló terjedelmes, komikus (gebe)panaszdal is ilyen szerepet tölt be (II 36).

b) Csoportelnyelés - magpozíció. A második könyv Matthias Lupius tanéri pozícióit relativizáló és gúnyoló harsány epigrammasorozat (II 15, II 16, II 19) folyamatát (témavariánsait) a Lucius Maura iránti szerelmet tematizáló sajátos csoportképzõdmény (II 17, II 18) töri meg: a varietas elv ilyenkor sajátos magpozícióba helyez egy nagyobb egységet, csoportot, s a befogadó egység utolsó tagja mintegy visszacsatolásként funkcionál. A befogadott mag-csoport visszacsatoló verse késõbbi lokalizációt mutat (II 34). Összetettebb kontaminációt hoz létre az I 10- I 17 versegység: a potenciális Matthias Lupius-kontinuumot (I 10, I 11, I 16, I 17) egy beékelt magpozíciót alkotó verspár (Lentulus-versek, I 14, I 15) és egy csoportelválasztó funkciójú szakasz, egy Mamurianus-vers (I 13), valamint egy hasonló ‚podex'-tematizáló, szintén homoszexuális vers (I 14) lazább csoportja töri meg. a Mamurianus-vers visszacsatolása az I 33., semleges pozíciójú epigramma lesz. A kettõs magot a vezércsoport abszolút szimmetrikusan gyûrûzi be.

c) Motivikus kontinuum eltávolító szerepben. Az I 5. Ursa-vers rekvizítumbázisának laza motivikus kontinuuma az I 6 (vinum) és I 7 (podex) versegység, mely az I 5 és I 7 Ursa-kontinuumát bontja meg. Az I 23 - I 29 Lauridius-vereinek, kivált az utóbbinak mintegy motivikus folytatása az I 30 (Lutia, sienai szerelem), melyhez az I 31 utózöngeként csatlakozik. A Lauridius-verseket egy kontrasztív csoport ( I 26, I 27) elõzi meg, illetve egy epitáfiumszervezõdés, mely egy testvérpár pestishalálábnak állít emléket. Ezen epitáfiumcsoport, és az ugyancsak pestisben elhunyt Catharina epitáfiuma ( I 32) közé ékelõdnek a vázolt csoportszervezõdések, melyek egy része közt épp a laza, motivikus kontinuum tölti be az eltávolító szerepet. Az I 26 és I 25 versek kontrasztív, semleges elempárosa után az I 28 és I 29 tematikailag kontrasztív, ám szoros episztolikus egységet képezõ csoportja következik tehát, melynek utolsó eleme motivikus kontinuumot alkot az I 30 és I 31. egymáshoz viszonyítva alá- és fölérendelt pozíciójú verscsoporttal. Ez a szervezõdés szigeteli el az I 24, I 25 és I 32 öszzehangolható egységeit.

d) Felfokozott heterogenitás. Az I 32. és az I 37. epitáfiumok közé négy heterogén elem ékelõdik: a potenciális epitáfiumfolyamatosságot a versek varietasa zülleszti szét. Az I 34 és I 36 epigramma a ‚paedicatio' motívuma alapján rokon, ám az I 35. vers csoportelválasztó funkciója révén pozíciójuk az a/ b/ a alapképlet szerint módosul. Az I 33 és I 35 teljességgel heterogén elemként viselkedik, s ehhez társul elidegenítõ elemként az I 34- I 36 motivikus egysége. A heterogenitás radikalizálódik, a varietas térnyerése úgyszintén.

Összegezve elmondható, hogy a Hermaphroditus vezérelve elsõ fokon a bipoláris tematikus elv, mely döntõen befolyásolja az obszcén-erotikus szövegek eloszlását, ám e szétosztott szövegcsoportok lokalizációját a dinamikus varietas elve határozza meg. Mivel a Hermaphroditus perszonifikált verskötet, a nem erotikus illetve obszcén szövegek is, noha fokozottabban engedelmeskednek a varietas kívánalmainak, alárendelhetõk egy allegorikus ívnek, mely Hermaphroditus testeként értelmezi a mûvet, s így például a szexuális csatározások tökéletes párhuzamai az irodalmi csatározások, a könyv szellemi aspektusai pedig Hermaphroditus testi aspektusainak figyelembe vételével kínálnak izgalmas, kétrétegû olvasatot. A dinamikus varietas elvének szituálásában fontos szerepük van továbbá bizonyos csoportképzõ tendenciáknak, s kisebb mértékben a varietast befolyásolják a kompozíció egészét érintõ szórási irányulások is.