23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]
Mogorvember szokása volt minden szerdán, az uszodából való hazatérés után barátfülét enni. Ilyenkor még Hajrabló sem lehetett a szobában, a barátfül-evés szertartása mindig a legnagyobb titokban és csendben zajlott, és amíg be nem fejeződött, az öregasszony tiszteletteljes suttogássá halkította egyébként harsogó, szellemekkel beszélő hangját. Ő maga sem tudta, honnan jön az a sok barátfüle, hiszen Mogorvembernek már csak mogorvasága miatt sem volt egyetlen barátja sem, főleg nem olyan, aki értékes fülecskéit áldozta volna a szerdai ebéd gázkonvektor-oltárán. A fülekből azonban soha nem fogyott ki a mélyhűtő, és Hajrablónak nem volt más feladata, minthogy a legnagyobb jénai tálba tegye a jégbe fagyott füleket, a sütőbe tolja, majd annyira megcukrozza, hogy egy cimpadarab se látsszon ki. Nem állítjuk, hogy ez a feladat nem bizonyult általában teljesíthetetlennek, hiszen a szellemek egy pillanatra sem akartak nyugtot hagyni Hajrablónak. Ha a fülek odaégve vagy félig nyersen kerültek is Mogorvember asztalára, vagyis gázkonvektorára, erről soha egy szót sem szólt a ház ura, és az olaját vesztett asztal is mélyen hallgatott.
Ezen a különös, viharos napon azonban, amikor Hüvilyke mozdulatlanul feküdt az ágyon, párnája alatt a megviselt papírnőkkel, Üvegkalandor pedig a tükrök mögött szaladgált kardját rázogatva, a sötétképű megelégelte a fülek feláldozásának kegyetlen szokását. Helyesebben azt elégelte meg, hogy csak Mogorvember táplálkozhasson ebből a varázslatos ételből. Mivel Hüvilyke szinte öntudatlanul feküdt, ráadásul háttal neki, helyesen gondolta, hogy a merénylet észrevétlen maradhat, viszont csak a kislányra eshet a gyanú árnyéka, ha a barátfüle eltűnik a jénai tálból, és a gazda éhen marad. Nem sokat gondolkodott a dolgon, magához parancsolta Feketekezet, amely a papírnőért hálásan meresztgette ujjait, és felszólította, hogy rabolja el neki a barátfülét.
- Minek az neked? – kérdezte Feketekéz.
- Százötven éve nem ettem, főleg nem ilyen különlegességet, mint a barátfüle.
- Mert neked nincsenek barátaid, akik feláldoznák a fülüket.
- Az ujjukat is feláldozhatják. Mit szólnál egy jó kis paprikás barátujja nevű ételhez?
- Jól van, jól van, nem akadékoskodom többet. De edénnyel együtt hozzam, vagy zsírozzam össze a bőrkötésemet?
- Hozhatod edénnyel együtt.
- Esetleg le is ejthetem, nem könnyű egy jénait egy kézben hozni.
- Talán én tehetek róla, hogy nincs másik kezed? Nem én vesztettem el a párodat.
- Neked történetesen egy kezed sincs.
- Majd lesz, meglásd, csak a Lilafejet sikerüljön idecsábítanom.
- Hisz neki sincs keze.
- Neki is lesz, de most eridj és hoz ide a barátfülét, mert nagyon megéheztem.
Barátfüle azonban nem kúszott és nem csúszott le a bőrkesztyűről, így Feketekéznek sikerült felszolgálnia az ebédet. Búsuló nevét meghazudtoló vidámsággal csámcsogott, hosszú bajuszán csak úgy csorgott a zsír és a cukor, és mivel nem voltak ujjai, amelyeket megnyalhatott volna, Feketekéz bőrét cincálta, míg az meg nem legyintette.
- Na, most már jóllaktál? – kérdezte aztán.
- Százötven év után igazán jólesett – felelte a sötétképű.
- Most már csak arra vagyok kíváncsi, mit fog szólni Mogorvember.
- Hát a kislányra fogja majd az egészet. Jobb is, ha a jénait leteszed az ágy mellé.
- Nem sajnálod azt a kislányt?
- Miért sajnálnám, a gyerekek tőlem mindig irtóztak. És te csak törődj a papírnővel.
Ebben a pillanatban megérkezett Mogorvember.
Mogorvember mogorván jött, az ultrahangon kívül nem is tudta soha felvidítani semmi. Az uszodából jövet még háromszor olyan mogorva volt, mint egyébként, és háromszor olyan éhes, úgyhogy, miután megvető pillantást vetett a szokatlanul kicsire összehúzódott Hajrablóra, aki már megint a szellemekkel beszélgetett, bement a szobába és odalépett a gázkonvektorhoz, ahol persze a jénainak csak zsíros nyomát találta. A szerdai szertartás ily fokú semmibe vétele mogorvaságát megnégyszerezte.
- Hol a barátfülem? – üvöltötte vadul.
Hüvilyke felriadt révedezéséből, és gyorsan benyúlt a párna alá, hogy biztonságba helyezze a papírnőket.
Hajrabló reszketve lépett be a szobába:
- Papa, hát odatettem a melegre.
- Itt nincs semmi, már megint a barátnőiddel vagy elfoglalva, nem elég, hogy elhordod a zoknijaimat tudod hová, most már arra sem vagy képes, hogy megmelegíts egy ilyen egyszerű ételt?
- De hát ide tettem, mikor az előbb bejöttem. A nyoma itt is van.
- Sokmindennek van itt nyoma.
- Hüvilyke, nem láttad a barátfülét? – kérdezte Hajrabló az unokájától.
Akkor Hüvilyke már észrevette a jénait az ágya mellett, azt is látta, hogy a lázmérődarabok is ott hevernek változatlanul.
- A jénai itt van – felelete halkan.
- Mit keres a földön? – kiabálta Mogorvember?
- Lehet, hogy véletlenül odatettem – mentegetőzött Hajrabló.
- Persze, amikor megszólalt a telefon.
Hajrabló igyekezett felemelni a jénait, de persze belelépett a lázmérő cserepeibe, még szerencse, hogy gumipapucs volt rajta, mindenesetre megcsúszott és kiesett a kezéből az edény.
- Na, ehetek végre? – kérdezte a dühös Mogorvember.
- Istenem, a barátfüle eltűnt! – kiáltott Hajrabló mélységes megrendüléssel.
- Csak azt ne mondd, hogy a béka ette meg.
- Az biztos, hogy a béka nem lehetett, de Hüvilyke ...
- Hüvilyke, te voltál? – förmedt a kislányra az öreg.
- Én? Én egész végig meg se mozdultam!
- Márpedig más nem ehette meg.
Mogorvember kirángatta a kislányt az ágyból és mezítláb a padlóra állította. A lázmérő maradványai belefúródtak Hüvilyke talpába, de ő csak arra gondolt, nehogy elvegyék tőle a papírnőket. A nagy hangzavartól ismét kinyílt a szekrényajtó, megcsörrent a csontvázacska, Üvegkalandor látta, hogy a két papírnő Ultrahangú hátradugott kezében van, és a lány lassan közeledett a tükörhöz.
- Meg kell mentenem a papírnőket! – kiáltotta a csontvázacskának.
- Nem a papírnőket, a kislányt! – válaszolta az.
- Mit mondasz? Mogorvember üvöltésétől egy szót sem hallok!
- Te a kislányt keresed, nem a papírnőket!
- Mi van a papírnőkkel?
Hüvilyke odaért az ajtóhoz és a tükörhöz szorította a két papírnőt. Üvegkalandor két kézzel nyúlt utánuk, a foncsor csodálatos módon engedett, sikerült megragadnia Medillát, és Hüvilyke érezte, ahogy két erős kar átöleli, és ellenállhatatlan erővel húzza hátrafelé, a Mogorvember hangját már nem is hallotta, csak csontvázacska zörgött kedvesen, mintha biztatóan rá is mosolygott volna, milyen kedves fiú ez a csontvázacska, gondolta, aztán bezárult a foncsor, és látta saját magát, saját hálóinges kislány-testét, ahogy összerogy, mint egy megázott papírnő. Akkor azonban Üvegkalandor maga felé fordította, és Hüvilyke megpillantotta minden piperetükrök legpirosabb arcú lovagocskáját.
Abban a minutumban nagy csörrenéssel be is zárult a szekrényajtó, hallatszott, hogy a Mogorvember és Hajrabló kétségbeesetten élesztgetik a kislányt, de azt nem lehetett tudni, firtatják-e még a barátfüle sorsát. Hüvilyke még hálás is volt a sötétségért, hiszen nem felejthette el, milyen összetákolt a ruhája, már amennyi egyáltalán van. Eltartott néhány pillanatig, míg az eszébe jutott Imilla, az ostoba papírnőcske, akinek a kezét immár nem szorongatta.
- Bocsásson meg, hölgyem – szólította meg Üvegkalandor -, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, mikor ideszorult a tükörhöz. A foncsor, amint látja, megnyílt, de nem én szabadultam ki, hanem ön került fogságba.
- Ó, én egyáltalán nem bánom – felelte Hüvilyke -, de hol maradt Imilla? Nem, mintha hiányozna, ám mégis különös, hogy ilyen hirtelen nyoma veszett.
- Ha jól tudom, csontvázacska látja vendégül.
- De hol?
- Az az ő titkuk – felelte Üvegkalandor és mintha a hangja is mosolygott volna.
- Akkor egyedül vagyunk?
- Attól tartok.
Hüvilyke hátrébb húzódott, és nekiütközött a tükörnek.
- Először is azt mondja meg, kedves lovagocska, lehet-e itt valami ruhát szerezni, mert az enyém igen szakadozott.
A Tükör szelleme nem akarta felhívni Medilla figyelmét arra, hogy éveken keresztül mindig így látta, hogy nincs abban semmi, ő maga is másképpen nézett a középső papírnőre, mióta megsebezte, észrevette, hogy már nem is olyan sápadt kartonarcocskája, és a félig kiszáradt filctolldíszes írólapruha is kölcsönöz némi méltóságot személyének.
- Fel kell hívnom a figyelmét arra – válaszolt udvariasan a lovagocska Hüvilykének -, hogy a tükörnek ezen az oldalán semmi nem igazi a tükör túlsó oldalán értelmezett szempontból.
- Ne bonyolítsa, kedves Üvegkalandor, megelégszem a tükör ezen az oldalán valóságos ruhával is, ha akad ilyen.
- Hadd emlékeztessem, hogy éppen egy ruhásszekrény tükrében vagyunk.
Hüvilyke felnevetett.
- Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hát persze, hiszen itt annyi használatlan ruha van, amennyit csak akarunk!
- Talán Hajrabló nem használ egyet sem?
- Ó, nem, Hajrabló, ahogy ön nevezi, a fürdőteremben tartja azokat a ruháit, amelyeket valóban használ, ezek itt már rég nem mennek rá.
- Úgy tűnik, a kisasszony nagyon jól ismeri Hajrabló szokásait.
- Meglehet.
- Azt is tudja esetleg, miért van tele a szekrény használhatatlan ruhákkal?
- Csak ő nem tudja használni ezeket, én viszont igen.
A lány benyúlt az anyagok közé és megpróbálta kitapintani azt az égszínkék kimonót, ami mindig nagyon tetszett neki, de Hajrabló soha nem akart beleegyezni, hogy kislánynak való ruhácskát készítsenek belőle, pedig kettő is kitelt volna, egy Hüvilykének, egy meg Hunyulgának. Az anyag hűvös volt és selymes, és mikor a lány levette a fogasról, kiderült, hogy pont illik az ő kartontestecskéjére.
- Itt minden kisebb, mint a kinti világban? – kérdezte Üvegkalandortól.
- Attól függ.
- Mitől?
- Azt én sem tudom.
- Mióta él itt, a tükörben, Üvegkalandor?
- A kinti éveket tekintve sejtelmem sincs.
- Nem tudja, hány éves?
- Nem. És kegyed?
Hüvilyke elgondolkodott. Üvegkalandor biztosan jóval idősebb lehetett, mint amennyit be mert volna vallani, a kislánynak pedig honnan is tudhatta volna, valóban hány évesek a papírnők. Ha Manci néni Hajrabló nővére, akkor iszonyú régen is kivághatta őket, persze még mindig nem olyan régen, mint amilyen régen a sötétképű megátkozta Üvegkalandort, vagy ki tudja.
- Sejtelmem sincs – felelte inkább.
- Na látja. Mindez nem is számít. Most, hogy illendő öltözéket kerített magának, akár be is mutathatnám a tükrön túli birodalmat, ha óhajtja.
- Hát nincs mindenütt sötét?
- Ó, nem, ha az ajtót nem csukják ránk, akkor természetesen nincs sötét. Legvilágosabb a konyhában van, mehetünk talán először oda.
- Ott van Hunyulga.
- Parancsol? Ki van ott?
Hogy is nevezték a papírnők a húgát? Szőkeségnek? Legalább nem adtak neki olyan sértő nevet, mint önnön magának.
- Elnézést, ott van Szőkeség.
- Valami miatt kíváncsi rá?
- Csak ő segíthet rajtunk, Üvegkalandor.
- Egy óriás? Már hogy segíthetne?
- Majd meglátja, azt hiszem, segíthet.
- Hát akkor, Medilla kisasszony, nyújtsa a kezét és sétáljunk át a konyhába.
Hüvilyke furcsállva tapasztalta, hogy papírkeze finoman átnedvesedett, amint megérintette a lovagocskáét. Pedig beázásról szó sem lehetett.
Hunyulga egészen megfeledkezett a nővéréről és a papírnőkről. Mikutyánkat ringatta a konyhában, az pedig igyekezett nagyon jól viselkedni, mert abban reménykedett, hogy a kislány így megszabadítja Hajrabló fogságából, aki még tisztességes nevet sem tudott adni neki.
Hunyulga szeretett volna egy igazi kutyát, de legalább is egy olyat, amelynek a fején kívül más testrésze is van, szegény Mikutyánk ilyen bőséges készletekkel nem rendelkezett.
- Látod – beszélt a párnához a kislány -, ha egy kutyának nincs nyaka, mint neked, akkor nem lehet nyakörvet adni rá, és akkor hogyan vezethetné bárki pórázon?
- Mit beszél a Szőkeség a fejebecskéhez? – kérdezte Üvegkalandor, mikor végre odaértek a konyhába és ki- vagy benéztek a konyha szalonrészében falra erősített egyik polcon felejtett bőrtákolmányon, amelynek közepén pici tükör is volt.
- Én sem hallom – felelte csodálkozva Hüvilyke. – De biztos arról mesél neki, hogy milyen jó lenne, ha test is tartozna a fejéhez.
- Attól tartok, ez ebben a lakásban elég gyakori probléma, Medilla, bocsásson meg, Hüvilyke.
- Hát még emlékszik?
Eddig a lány meg sem merte nézni magának Üvegkalandort. Hogy lehet egy lovagocskának ennyire piros az arca! Mert bizony az volt, haja pedig ébenfekete, a legkülönösebb azonban Üvegkalandor testének anyaga lehetett, mert Hüvilyke nem tudott rájönni, miből van. Talán valami különleges üvegből, de áttetsző azért nem volt, és merev sem, szép hajlékony ujjacskái forrón szorongatták a kislányéit, és a középső papírnő még azt se bánta volna, ha kartoncsuklóját a lovagocska egészen összegyűri. De amint kiértek a fényre, Üvegkalandor szemérmesen elengedte Hüvilyke kezét és illemtudóan kísérte a tükörig.
- Nos, itt vagyunk, kisasszony – kerülte ki a választ a Tükör szelleme -, azt mondta, Szőkeség a segítségünkre lehet.
- Ha szólni nem is tudunk hozzá – mondta kék ruháját igazgatva Hüvilyke -, levelet azért írhatunk.
- Erre valóban nem gondoltam. És a Szőkeség tud olvasni?
- Ó, igen, noha még csak első osztályos, de már silabizálni tud.
- És mit írna neki a levélben?
- Azt természetesen, hogy keresse meg a kamrában a nylonba burkolt bundát, mögötte a piros táskát, a piros táskában a piperetükröt, és a többi már önön múlik, kedves Üvegkalandor.
- Ó, ami a többit illeti, amiatt, azt hiszem, már nem kell aggódnom.
- Ennyire biztos benne? – sütötte le a szemét Hüvilyke.
- Bocsásson meg, valóban elhamarkodottan szóltam. Nem akartam megsérteni.
A lovagocska arcát még pirosabbra festette a szégyen.
- Mire írhatnánk a levelet? – kérdezte a kislány gyorsan.
- Papírunk az van – húzta elő kardját az Üvegkalandor -, bár nem szívesen áldoznám fel.
- Szó se lehet róla – tiltakozott Hüvilyke, a kardot nem áldozzuk fel.
- Akkor csak egy megoldás marad.
- Az írólapruhám hátoldala.
- Így van. Elfordulok, amíg leveti.
- Köszönöm.
Időközben Mogorvember és Hajrabló újra ágyba tették Hüvilyke testét, amelyben Medilla lakozott öntudatlanul. A két öreg nagyon megijedt, lázat akartak mérni, de a lázmérő darabjai a padlón hevertek, kivéve azt az egyet, amely a tükrön túlon volt, Üvegkalandor zsebében, merthogy eltette emlékbe. Mogorvember még a barátfülét is megbocsátotta, annyira aggódott az unokájáért, és elküldte a feleségét a szomszédba lázmérőért, elég meggondolatlanul, hiszen a szomszédban Bunda Katinka lakott, a pletyka és a bútorhúzogatás nagyasszonya, Hajrabló egyik legkedvesebb barátnéje. Míg Mogorvember az ágy szélén ült a lázmérőt várva, sötétképű egyszer csak iszonyú kordulást hallatott.
- Mi ez? – riadt fel feketekéz Upsilla mellől.
- A gyomrom – felelte Bujdosó.
- Tán elfelejtetted, hogy csak mellkép vagy? Miféle gyomorról beszélsz?
- Már pedig gyomrom nőtt, ugyan hová ment volna barátfüle, miután lenyeltem?
- Na és csak gyomrod nőtt, vagy egyéb testrészeid is?
- Azt hiszem, bizony, egész alakos portré lettem.
- Hihetetlen! Ez a barátfüle valóban varázsétel.
- Az lehet, feketekéz – tette megszokásból a kesztyűt szája elé a sötétképű -, de félig nyers volt és most vissza akar térni a jénaiba.
- Az már baj – mormolta feketekéz.
- Ki kell mennem a képből.
- Biztos, hogy van lábad?
- Van hát, érzem, ahogy szorít a csizma.
- És mi lesz Mogorvemberrel?
- Mi lenne, csak nem árul el, hiszen ő vett meg egy kiállításon.
- De nem egész alakos képként.
- Hát ráadást kap, azért még senki nem panaszkodott. Jaj, mennem kell!
Ezzel Bujdosó kibotlott a képből, és majdnem orra esett, annyira elszokott a járástól. Mogorvember halálra rémülve ugrott fel az ágy széléről, pedig ő szokott mindenkit félelemmel eltölteni. Medilla szerencsére továbbra sem volt magánál. Bujdosó kirohant a fürdőterembe, feldöntötte Lilafejet, és mielőtt bocsánatot kérhetett volna, kicsusszant belőle a barátfüle, nagyon is megviselt állapotban.
Mogorvember nem Bujdosó után vetette magát, hanem be a kamrába, vadul cibált ki onnan mindent, hogy megtalálja a rozsdás kardot, mert egy ilyen elvetemült betörő ellen csak fegyverrel a kezében akart kiállni. Már kihajította az összes műanyag álarcot és szilveszteri szalagot, a pamutbábuk tekergőztek a karján, két babkonzerv is fejbe ütötte, de a kard markolatát csak nem sikerült megtalálnia. Bujdosó időközben jobban lett, felemelte Lilafejet a földről, aki sikongatva követelte, hogy tegye le és ne nyúljon hozzá többet, de arra is figyelmeztette, hogy Mogorvember mindjárt visszacsinálja a varázslatot, ha nem előzi meg.
- De hát mit tegyek, istennőm? – kérdezte kétségbeesetten a Bujdosó.
- Tegye be őt a képkeretbe.
- Vajon belefér?
- Ez legyen a legnagyobb gondja!
- Megfogadom a tanácsát, felséges, és bocsásson meg még egyszer, hogy feldöntöttem!
Azzal már rohant is, könnyűszerrel felemelte a vén Mogorvembert a földről és becipelte a szobába. Tonton csak a zajt hallotta a dobozából, de majd kiverte az oldalát, hogy láthasson valamit.
Senki nem vette észre, mi történt a szobában, csak Tonton volt fültanúja az eseményeknek, és korábbi viselkedése miatt egyáltalán nem érezte biztonságban magát, ezért inkább abbahagyta a kaparászást, remélve, hogy a Búsulónak nem is jut eszébe. Mikor a sötétképű visszatért a fürdőterembe, hogy megköszönje Lilafejnek a jótanácsot, a csontvázat kezdte szólongatni, hátha meglóbálja magát és ettől kinyílik a szekrényajtó. Csontvázacska azonban Imillával volt elfoglalva.
Hüvilyke eközben megírta a levelét.
Hunyulga azonnal észrevette a damillevél érkezését, tudta is, kitől jött, mert csak a két testvér használta ezt a különleges üzengetési módot, ha eltiltották őket egymástól és más-más helyiségben kellett lenniük. Azon viszont csodálkozott a kislány, hogy nagybeteg nővére, aki állítólag ájultan fekszik, hogy levelezhet vele. Mikor kihajtogatta az írást, még jobban elámult, mert az olyan nyelven volt, amelyen egy szót sem értett.
Hüvilyke ugyanis nem tudta, hogy a damillevél ugyan átcsusszan a tükrön, az azonban átalakítja a betűket. Hunyulga, látván, hogy egyedül nem jut semmire, úgy döntött, beviszi a levelet a szobába Hajrablóhoz, mikor azonban belépett, a sötétképűt találta ott Lilafejjel a kezében, a nagyapa kedvenc foteljában, de nem vette mindjárt észre, hogy nem a nagyapa az, bár furcsállotta a külsejét.
- Milyen csúf vagy – mondta a kislány csodálkozva -, és milyen különös ruhát vettél fel! Elcseréltek az uszodában?
- Dehogy cseréltek, Szőkeség – felelte Búsuló -. A kamrából vettem ki ezt a régi ruhámat, mert nagyanyád mindig eldugja a holmimat.
- És hol a nagyi?
- Nem tudom, elment valahová.
- Hát Hüvilyke miért fekszik olyan csendesen? Hisz az előbb levelet küldött nekem.
- Miféle levelet?
- Itt van, csak nem tudom elolvasni, ezért keresem a nagyit.
- Mutasd csak azt a levelet!
Hunyulga nem akarta odaadni az írást ennek az igazán megcsúfult és furcsa ruhájú nagyapának, aki ráadásul a Lilafej simogatásában lelte épp örömét, ahelyett, hogy újságot olvasna, vagy az unokája betegágyánál ülne.
- Ostoba levél volt – mondta azután a sötétképű – és nem is a testvéred írta, hiszen látod, hogy öntudatlanul fekszik.
- Dehogynem ő írta! – kiabálta sírva Hunyulga. – Nem is vagy te a nagyapám, csak egy csúnya öregember!
A kislány kirohant a szobából, hogy elmenjen megkeresni Hajrablót, az azonban épp akkor érkezett vissza Bunda Katinkától, persze anélkül, hogy lázmérőt hozott volna, mert mindjárt az első pletykás pillanatban megfeledkezett az egészről.
- Nagyi, nagyi, egy idegen van a szobában! – kiabálta sírva Hunyulga.
- Miféle idegen?
Hajrabló kinyitotta az ajtót és látta, hogy egy csúnya öregember ül a fotelben, Lilafejjel az ölében.
- Miért mondod a nagyapádra, hogy idegen?
- De hisz ez nem is a nagyapa! – erősködött a kislány.
- Már hogy ne lenne a nagyapa. Jaj, a lázmérő, hát nem elfelejtettem!
- Nagyi, én félek.
- Nem kell félned, szaladj csak át Bunda Katinka nénihez és hozzál egy lázmérőt, addig én priznicelni fogom Hüvilykét.
Ettől a szótól azonban kinyílt a volt papírnő szeme, Medilla felült az ágyban és így szólt:
- Szó sem lehet róla, semmi bajom, nem kell priznic.
- Nahát, magadhoz tértél? – csodálkozott Hajrabló, de ebben a pillanatban megszólalt a szellemek készüléke és ő hanyatt-homlok rohant a fürdőterembe.
Hunyulga odament a nővére testében lakozó Medillához, de egy pillanatra sem vette le a szemét a sötétképűről.
- Hüvilyke, mit írtál a levélben? – kérdezte tőle.
- Milyen levélben?
Medilla tekintete üresnek látszott, mikor pedig Hunyulga megérintette nővére homlokát, érezte, hogy az egyáltalán nem forró.
- Hisz te nem is vagy lázas! Csak tetteted a betegséget! Tényleg megetted azt a pocsék barátfülét? Na, mindegy, ez most nem számít, de nézd, ki ül a fotelban – suttogta a kislány -, ez nem a nagyapa! A nagyi azonban nem akarja észrevenni a különbséget.
- Búsuló – mondta Medilla -, Búsuló ül a fotelben és Lilafej istennőt simogatja.
- Búsuló? Te ismered ezt a rondaságot?
- Ő Üvegkalandor ellensége. És most kiszabadult a képből.
- Milyen képből?
Medilla a szobaajtó felé mutatott, amely mellett ott függött az újra csak mellképpé zsugorodott festmény, keretében az eltorzult arcú Mogorvemberrel.
- Hüvilyke, most mit csináljunk? Ki kell szabadítanunk nagyapát a képből – mondta Hunyulga.
- Én nem Hüvilyke vagyok – felelte Medilla. – Csak most értettem meg, a nővéred ellopta a testemet és bement helyettem a tükörbe Üvegkalandorhoz. Valami levélről beszéltél, amit a nővéred írt.
- Igen, a damillevél. Nem értettem, mi áll benne, a sötétképű meg eltépte.
- Akkor biztosan a tükörből jött.
- De hogy lophatta el a nővérem a testedet? Ki vagy te?
- Medilla papírnő.
- Az egyik papírnő?
- A középső.
- És hol vannak a többiek?
- Upsilla a nagyapáddal együtt a képben, őt a Feketekéz rabolta el.
- A híres Feketekéz? A képben van a nagyapával?
- Nem tudom, hogy híres-e, szerintem csak egy egyszerű fél bőrkesztyű.
- És a harmadik papírnő?
- Imilla, hát azt nem tudom, épp a szekrényajtó tükrénél voltunk, amikor a nővéred ellopta a testemet.
- Nézzük meg a szekrényajtót, hátha ott van valahol.
- Nem félsz a sötétképűtől?
- Amíg vele van Lilafej, addig szerintem nem is lát semmi mást.
- Szerelmes a parókatartóba?
- Azt mondja, hogy istennő.
A két lány odalopózott a szekrényhez, Medilla lassan kinyitotta az ajtót és csontvázacska megkocogtatta a tükröt. Imilla ott függött vele együtt, de mintha észre sem vette volna a gyerekeket.
- Itt van Imilla – mondta Hunyulga.
- De nem ismer meg, ebben a testben olyan vagyok neki, mint egy idegen.
- Most mit tegyünk?
- Írjál damillevelet a nővérednek és küldd el a tükörbe.
- De a betűk úgyis összekeverednek!
- Hát majd én diktálom, és mire odaér, a betűk úgy keverednek össze, hogy ő is megértse.
- És segíthet rajtunk?
- Csak Üvegkalandor segíthet rajtunk, ő tudja legyőzni sötétképűt és kiszabadítani a nagyapádat, meg Upsillát.
- Már megint Üvegkalandor! Ki az?
- A legszebb lovagocska a tükörvilágban! És a nővéred most egyedül van vele! Pedig őt nekem rendelte Manci néni!
- Milyen Manci néni?
- Jaj, te óriáskislány, nem tudsz semmiről?
Hunyulga tényleg nem tudott semmiről, ezért Medilla mindent alaposan elmesélt neki, míg a konyhában olyan tollat kerestek, amely ír is. Medilla aztán lediktálta a válaszlevél szövegét Hunyulgának, mert ő maga sosem tanult meg írni, akármilyen jó tanítónő is volt valamikor Manci néni.
- És bele kell írnom, hogy az Üvegkalandornak tudnia kell a kötelességét! – tette hozzá a végén Medilla.
- Hogy meg kell mentenie a nagyapát?
- Dehogy is, hogy engem sebzett meg, és nem a nővéredet!
- És hol a seb?
- Hát, ezen a testen nem látszik.
- De reggel még látszott, mert a nagyi be is kötötte gézzel.
- Nem értesz te ehhez, írd csak bele: Vidróbimáru fomitárem entimélesz?
Ekkor Hajrabló végre befejezte hosszas beszélgetését, és belépett a konyhába.
- Hát ti mit műveltek itt? Felforgattátok az egész irodámat!
- Csak egy író tollat kerestünk.
- Na, mindegy, mit szóltok a Libapresszó megnyitásához?
Medilla nagy szemeket meresztett, de Hunyulga oldalba bökte:
- Hát persze, nagyi, nyissuk meg a Libapresszót.
Hajrabló erre elkezdte kipakolni az ecetet, paprikát, a lejárt szavatosságú zacskós leveseket, a tormát, a beszáradt mustárt, a por- és kristálycukrot, a sót, a borsot, az uborkaleveleket és még egy sor, felismerhetetlenségig eltorzult konyhai eszközt.
Közben a lányok elindították a damillevelet, amely zizegve futott a célja felé.
- Biztos vagy benne, hogy a szöveg jól fog átalakulni? – kérdezte Hunyulga.
- Persze – felelte a volt papírnő, miközben le nem vette a szemét a Hajrabló által kipakolt dolgokról. – És te biztos vagy benne, hogy ebbe nem fogunk belehalni? Mert én még soha életemben nem ettem...