PALIMPSZESZT
23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Telek Balázs:
A VÁMPÍRMÍTOSZ NAPJAINKBAN(kis vámpír-kompendium)

A fantasztikus irodalomnak, sci-finek, rémtörténetnek, két ikonikus figurája is könnyedén és magától értetődően olvasható a kortárs gender-orientált és queer-elméletek felől. Az egyik ilyen alak a robot, a kiborg, az android – itt a határsértés, ahogy azt Haraway megfogalmazta, a természetes és a mesterséges között van. A mesterséges élőlények, homonculus-ok Shelley Frankenstein-jétől, Ewers Alraune-ján át a kortárs, gyakran géntechnológiával, klónozással létrehozott műemberekig, mesterséges emberekig kedvelt toposzai a fantasztikus irodalomnak, és az azt elemző feminista, gender-centrikus és queer elméleteknek[1] .

A másik ilyen figura a vámpír. Míg a kiborg a szexualitástól megfosztott, a nem-szexuális úton létrehozott élet megjelenítője lett; a vámpír mindig a végletekig elvitt, veszélyes és pusztító, halálosan fertőző szexualitás szimbóluma volt. Brian Wilson Aldiss a tudományos-fantasztikus irodalom történetéről írt monográfiájában így jellemzi a leghíresebb vámpírregényt, Bram Stoker Drakuláját: „Az én elméletem szerint a Drakula metaforikusan és szépített formában csak a vámpírizmusról szól. Valódi témája a fin de siécle rögeszméje, a szifilisz. A Drakula a nemi betegség nagy, viktoriánus regénye, a vámpírizmus csupán metafora.”[2] Már az első nyugati vámpírtörténet, John William Polidori The Vampyre-je is amorális és pusztító csábítóként ábrázolja a vámpírt, Joseph Sheridan Le Fanu 1872-ben megjelent Carmilla-ja pedig elsőként mutatja be a női vámpírt leszbikusként. Ez a motívum, a vámpír biszexuálisként vagy androgünként való ábrázolása aztán később gyakori témája lesz a posztmodern vámpír-irodalomnak is.

Arany Zsuzsa 2003-as, az irodalmi vámpírmítoszról szóló tanulmányában[3] a jelenség kialakulásának történetét, Polidori The Vampyre-jének keletkezését idézi fel. Én ebben az írásban a vámpírmítosz kortárs előfordulásairól próbálok számot adni, arról, ahogy a téma a kortárs pop- és magaskulturális irodalomban, valamint a képregényirodalomban előbukkan.

A vámpír a kortárs irodalomban

A modern vámpírregények első és talán legeredetibb, de Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen példánya a Hugo és Bram Stoker-díjas Richard Matheson I Am Legend-je. Richard Matheson a méltán klasszikus horror/sci-fi tévésorozat, az Alkonyzóna (Twilight Zone) forgatókönyvírójaként vált ismertté. Ő írta a sorozat egyik legemlékezetesebb epizódjának, a Rémület húszezer láb magasan[4] -nak a forgatókönyvét is. Az I Am Legend megfordítja a klasszikus vámpírtörténetek alapszituációját: nem a magányos szörnyeteg áll szemben az emberi áldozatok és vámpírvadászok sokaságával, hanem egy olyan világban, ahol egy rejtélyes járvány mindenkit vámpírrá alakított, az utolsó, magányos ember küzd a túlélésért. Nem a vámpír az otthontalan, idegen, a szokásostól eltérő természetellenes lény, hanem az ember: az utolsó ember a legenda, a mítosz tárgya. A történet során, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az utolsó ember mennyire magára ölti a klasszikus vámpírtoposzhoz tartozó összes attribútumot: a rejtőzködő életformát, azt, hogy míg a világ alszik, ő vadászni jár.

Habár Stephen Kingre nem különösebben jellemző, hogy a horrorirodalom klasszikus toposzaihoz nyúl, a vámpírmítosz feldolgozását ő sem kerülhette el. Három írása foglalkozik vámpírokkal: a Salem's Lot című regénye és két a regényhez kapcsolódó elbeszélése, a Jerusalem's Lot valamint a Még egyet útravalónak (magyarul az Éjszakai műszak kötetben jelentek meg). A regény egy meglehetősen szokványos, de kétségkívül feszültségteli történetet mond el a Nathaniel Hawthorne írásaiból ismerős New England egy kis városkájában vámpír képében megjelenő Gonoszról és az ellene folytatott küzdelemről. A történet dramaturgiája, a vámpírvadász csoport belső dinamikája ismerős lehet bárkinek, aki valaha is látott hetvenes-évekbeli horrorfilmeket. Egyébként magából a történetből két filmváltozat is készült, egy még 1979-ben, a másik pedig 2004-ben. A kritikák egybehangzó véleménye szerint az egyik rosszabb mint a másik.

A két novella a regény cselekményéhez kapcsolódik: az első, hangsúlyosan és nyíltan Lovecraftiánus jellegű, naplófeljegyzésekből és levelekből összeálló történetben a kisváros múltjának rémségeit rekonstruálja, a másik pedig egy néhány oldalas epizóddal járul hozzá a regény történetéhez.

Ha nem is a legjobb, de kétségtelenül a legnagyobb hatású modern vámpírregény Anne Rice Interjú a vámpírral-ja. A kortárs gótikus divatért igen nagy részben ez a könyv a felelős. A regény története a XIX. századi New Orleanstól a XX. század végének Amerikájáig ível. Hősei vámpírok, de nem a korábbi vámpírregény vérszívó fenevadai, hanem dekadens és spleenes dandyk. A könyvre a vámpírtematika ellenére sem a horror, sem a terror jelenléte nem túlságosan jellemző, az uralkodó hangulat inkább a szentimentálisan túlburjánzó világfájdalom. A regény mindezek ellenére (vagy talán pont ezek miatt?) elsöprő sikert aratott, valódi kultuszkönyv lett, a depressziós, elidegenedett tinédzserek bibliája, így aztán végül valami valóban horrorisztikus történt: a regényből könyvsorozat lett. A Vámpír-krónikák címen futó sorozatban vagy tucatnyi regény jelent meg, de, míg az első könyv minden hibája ellenére is valami valóban originálisat és újat tett hozzá a vámpírmítoszhoz, a többi kötet gyakorlatilag az első egy-két könyv ötleteinek újrafelhasználása. Túlírt, a végtelenségig szétnyújtott, szenvelgő szövegek.

A könyv 1994-es filmfeldolgozása a főszerepekben Tom Cruise-zal és Brad Pitt-tel sikert aratott. Sikerült a maníros, de dekadensen frivol hangvételt megőrizni, egyedi és megfelelő látványvilágot létrehozni, és a kritikusok legnagyobb megdöbbenésére még Tom Cruise is képes volt valódi színészi teljesítményt nyújtani.

A folytatás, a Queen of the Damned 2002-es filmváltozata viszont szintén tökéletes kudarc lett: a romantikus, byronias elátkozottság-póz helyére videoklipekre emlékeztető látványvilág, a színészek helyére popsztárok és műanyag-arcú modellek kerültek. Bár a vágástechnika és a zenevilág tökéletesen idézte a kortárs popzenei videoklipeket, de még a videoklipekben is koherensebb történettel és hitelesebb színészi játékkel találkozhatunk, mint ebben a filmben.

A kilencvenes évek eleje új trendeket hozott a vámpíroknak. Bret Easton Ellis, az Amerikai psycho addigra már kultikusként tisztelt és gyűlölt szerzője, 1994-es kötetében, a The Informers-ben megalkotja az MTV-generáció vámpírjait:

„... hálával gondolok arra a burbanki pasira, akivel az új, méretre szabott koporsót csináltattam magamnak. Van benne minden: FM rádió, kazettás magnó, digitális ébresztőóra, márkás Perry Ellis ágynemű, telefon, kis színes tévé, beépített videóval és kábelcsatlakozással (MTV, HBO).”[5]

Ezeket a vámpírokat már csak az különbözteti meg Ellis többi, X-Generációs, Nyugati-parti hősétől, hogy emberek vérét szívják; illetve egész pontos csak az, hogy nem pusztán metaforikusan véve, hanem szó szerinti értelemben szívják az emberek vérét; sőt, egyes Ellis hősöktől még ennyi se.

Ahogy a gender-centrikus irodalom kezdett működésbe lépni, megjelentek az ehhez az irányzathoz köthető vámpírok is. Poppy Z. Brite vámpírjai[6] , bár a Rice-féle érzelgős gótikához tartoznak, annyiben jelentenek újítást, hogy, mint életen túli lények, túllépnek a gender társadalmi kötöttségein is: nem-nélküli, biszexuális lények. A vámpír itt nem szörnyetegként, hanem a határokat dekonstruáló, elbizonytalanító személyként jelenik meg: a legalapvetőbb oppozíció, az élet/halál kettőség különállásának destrukciója után, a férfi/nő oppozíció felbontása már gyerekjáték számukra.

Bár a vámpírok eredetét általában Erdélyhez kötik, (földrajzilag tájékozatlanabb szerzők pedig gyakorta Magyarországhoz), magyar vámpír lényegében nincs. Egy majdnem akad, Szécsi Noémi vámpírregényének[7] főhőse/főhősnője (itt is eldönthetetlen az elbeszélő neme, a név: „J. V. Amper” sem segít: elvégre ez nem más, mint az „I Vamper” torzítása), de tulajdonképpen ő is inkább Finnugor vámpír. A kisregény (illetve ahogy a cím alatti műfajmegjelölés fogalmaz: Vérmese) vámpírhőse kelletlenül fogadja a vámpírságot. Bár férfifaló nagymamája folyamatosan bíztatja a családi örökség felvállalására, ő nem akar VAMPír lenni: ő inkább mesekönyveket akar írni „Inisiatívról, a hetvenkedő, de gyáva nyusziról...”. Egyébként valószínűleg Szécsi regényhőse a világirodalom első bölcsész-végzettségű vámpírja.[8] A regény folyamatosan játszik a vámpírmítosz kellékeivel, az egyik legtudatosabb kezelése a témának, viszont az állandóan jelenlevő ironikus eltávolításnak a következtében nem jelenik meg benne a horrornak a lehetősége sem. Ha a vámpír a szövegben nem szörnyetegként, hanem az irodalmi és kulturális hagyományozódásból ránk maradt közhelyek, kellékek sokaságaként jelenik meg, akkor nem kelt rémületet: senki sem fél egy toposztól.

A vámpír a képregényekben

Valóban ijesztő vámpírokkal legkönnyebben a képregények lapjain találkozhatunk. A comics-ok szerzői még képesek használni és hatásosan használni a vámpírmítosznak olyan kellékeit, amiket a regények, novellák szerzői már elhasználtként dobnának félre.

A képregényirodalom egyik legrégebbi, legikonikusabb alakja, a Batman, a Denevérember figurája is igen szorosan kötődik a vámpírmítoszhoz. Bár a figura maga nem vámpír, de a jelmezes bűnüldöző tudatosan választja magának a vámpírok borzongattató mítoszait felidéző kosztümöt.

Megpróbálom röviden összefoglalni a Denevérember eredetmítoszát: a milliomos Bruce Wayne gyermekként szemtanúja szülei erőszakos halálának (rablógyilkosság áldozatai lesznek), és ez a feldolgozatlan trauma arra kényszeríti, hogy felnőttként személyazonosságát titkolva, denevérjelmezbe öltözve vívjon szélmalomharcot a bűnözők ellen...

A gótikus kellékek itt kellékként vannak alkalmazva, hogy rémületet keltsenek[9] , nem pusztán a történetek antagonistáiban, de az olvasóban is. A figura látszólag rendelkezik a vámpír minden attribútumával, a legfontosabbat, a vérivást leszámítva. Emberi alteregója egy gótikus kastélyban él, a kastély alatt hatalmas, de rejtett barlangrendszerrel; éjszaka tevékenykedik; kettős életet él: nappal vagyonos, nőcsábász üzletember (vö. a vámpír is arisztokratikus jellegű: dandy), éjjel denevérként kelt félelmet; maga a létezése is gyakran pusztán mitikusnak, városi legendának tekintett.

Bár mint láttuk, a legismertebb vámpír-szerű képregényfigura valójában nem vámpír, akadnak szép számmal igazi vámpírok is a képregényirodalomban. Az angol comics nagy öregje, Alan Moore, Swamp Thing című képregényében (általában ettől a sorozatától szokták datálni a modern horrorképregény kezdeteit) arra is képes, hogy egy egyszerű csavarral megújítsa, még ijesztőbbé tegye a vámpír-t: az American Gothic történetfüzér részeként megjelenő The Curse című történetben vízalatti vámpírokkal terrorizál egy amerikai kisvárost. A víz közegének idegensége és fenyegetősége, és a vámpírok által keltett rémület kölcsönös felerősítik egymást, ezáltal létrehozva a képregényirodalom egyik legijesztőbb horror-meséjét.

A kortárs amerikai comics fiatal tehetsége, az I am Legend képregényadaptációját is jegyző Steve Niles 2003-ban kezdte szőni azóta egyre terebélyesedő vámpír-sagáját. A 30 Days of Night szintén a vámpírok környezetének megválasztásával újítja meg a mítoszt. A változtatás itt is rendkívül kézenfekvő és magától értetődő, és épp ezért rendkívül hatásos is: itt a vámpírok megjelenésének színhelye egy alaszkai kisváros, a hosszú, egy hónapig tartó téli éjszaka alatt. A kiemelkedő, lázálomszerű történet elmondásában Niles egyenrangú partnere a grafikus Ben Templesmith. Templesmith festett történetkockái a történet rettenetét és brutalitását hangsúlyozzák, azonban a képek sohasem válnak naturalisztikussá, inkább expresszionista erővel vagy a japán festményekre emlékeztető éles színekkel jelenítik meg a borzalmat.

Japán animációs művészeit sem hagyták érintetlenül a vámpírok. A kortárs japán animációs filmek, anime-k két kiemelkedő és igen sikeres darabja is ezzel a témával foglalkozik: a Hellsing a Stoker-i történetet szövi tovább, a címszereplő Hellsing valószínűleg a Dracula Van Helsing-jének a leszármazottja, a történet egyik vámpír-szereplőjét pedig Alucard-nak nevezik. Meglehetősen szabadon kezeli a nyugati vámpírmítoszokat, meglehetősen szokatlan, de élvezetes eredménnyel. A másik japán vámpír-anime a Vampire Hunter X. Ez az újabban a nyugati filmekben is egyre gyakrabban előforduló[10] „vámpírvadász vámpír” témát dolgozza fel. Az ehhez a típushoz tartozó történetekben a vámpír, mint az abszolút idegen, végérvényesen a társadalmon kívül rekesztett kitaszított, a hozzá hasonlók elpusztításával, kiirtásával igyekszik asszimilálódni az őt megvető társadalomhoz.

Konklúzió

Bármilyen sok alakváltozatban is jelenik meg a vámpír a kortárs irodalomban, bárhogyan is transzmutálódik a vámpírmítosz, de világosan láthatóvá vált az a tendencia, hogy – akárcsak a figura megjelenésékor – ma sem pusztán a horror, a rettegéskeltés eszközeként, hanem valamiféle más dolog metaforájaként alkalmazzák. Leggyakrabban különböző (főleg szexuális) kisebbségi diskurzusokhoz kapcsolódva, a kirekesztettként, a normativitás határain kívülre vetettként jelenik meg. A vámpír a renden kívülre lökött, a legitimáló hierarchiákat fenyegető, megbolygató létező. Egyszóval a vámpírmítosz: a queer popularizált mítosza.

Jegyzetek:

[1]Magyar nyelven is olvasható Mary Ann Doane-nek a „mechanikus nő” filmes történetét feminista szemszögből elemző tanulmánya: Technifília, :technika, reprezentáció és a női. In: Sétáló ágyak, 1998, Kijárat. 167-191.
[2]Aldiss, Brian Wilson – Wingrove, David: Trillió éves dáridó – a science fiction története, 1995, Cédrus-Szukits. 174.
[3]Arany Zsuzsa: Vámpírmítosz az irodalomban. In: Az elbeszélés módozatai, 2003. Osiris. 71-89.
[4]Az epizódban egy klausztrófóbiás, repüléstől rettegő, ráadásul éppen egy elmegyógyintézet kezeléséből kiengedett fiatalember (a Star Trek-kel világhírűvé vált William Shatner játssza) egy repülőút során a gép ablakán kipillantva arra lesz figyelmes, hogy valami furcsa, fenyegető kreatúra utazik a repülőgép szárnyán. Az első pillantásra abszurdnak és irracionálisnak látszó kiindulóhelyzet meglepően hatásos, az empirikus tapasztalás érvényességét feszegető, feszültségteli történetet eredményez.
[5]Bret Easton ELLIS: A nyár titkai. In: Az informátorok, 1996. Európa. 212.
[6]BRITE, Poppy Z.: Lost Souls, 1992, Delacorte.
[7]SZÉCSI Noémi: Finnugor vámpír, 2002, JAK—Kijárat Kiadó.
[8]A bölcsészeti szál, ha ironikus formában is, de végigvonul a regényen, pl. „Például a diákok nemzetközi társaságának köszönhetően megtanultam franciául káromkodni – azóta is így vezetem le az apró bosszúságok keltette feszültségeimet, nem szeretek nyíltan trágárkodni. Azt mondom néha: egy zsák lakan, egy zsák derrida, de ha mondjuk mezítláb belerúgok egy bútor éles sarkába, így kiáltok: “ Fukó!”. Vég nélkül sorolhatnám még az elsajátított gyakorlati készségeket, de természetesen igyekeztem elméleti tudást is magamévá tenni a főiskolán. „
[9]Ahogy a képregényhős gyakran emlegeti: „A bűnözők gyáva és babonás népség.”
[10]Lásd pl. a szintén képregényes és rajzfilmes gyökerekkel bíró Blade-sorozatot, vagy Joss Whedon tévésorozatát, az Angel-t.



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]