PALIMPSZESZT
23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Vitório Káli:
A GYŰRŰ

Finisterra[1] kolostorának környékén élt egyszer egy Viatara nevű favágó, akinek két fia volt. Az idősebbet Agualongának hívták, a másikat Mascortelnek. Házuk az erdőben állt egy patak mellett, meglehetősen messzire a legközelebbi falutól.

Mikor az apa már érezte, hogy közeledik halálának órája, maga elé hívta a fiait és így szólt hozzájuk: – Utam végére értem, a gondviselés új feladatokat jelölt ki számomra, és most el kell távoznom. – Megparancsolta, hogy hozzanak elő egy finisterrai fából készült ládikát, amelyet régi időktől fogva a lépcső alatti mélyedésben őrzött. A két fivér nagy erőfeszítés árán tudta csak a ládikát az öreg ágyához cipelni. Az apa így folytatta: – Ez minden vagyonom, amit rátok hagyok: egy aranypénzekkel teli zsák, ennyit tudtam összegyűjteni a mai napig. Agualonga szeme felcsillant. Soha életében nem látott még ennyi aranyat. Bedugta a kezét a zsákba és visszaejtett néhány pénzdarabot. Ebben a pillanatban Mascortel így szólt: – Apám, ha megengedi, az egyetlen emlék, amelyet magától kérek, a gyűrűje. – Az öreget meglepte a fiú kérése. – De ez a gyűrű alig ér valamit, Mascortel. – Nem baj. Mégis csak a maga gyűrűje, egykor a nagyapámtól kapta, az meg az ő apjától, az meg a nagyapám nagyapjától, apám. – Így el is intézték az örökség felosztását, és az öreg áldását adta rájuk.

Éjjel Viatara visszaadta lelkét a teremtőnek: Mascortel keservesen megsiratta, Agualonga ravaszul kivárt. Egyetlen kívülállóként Palaio, a házi szolga volt jelen az öreg halálakor: ő nevelte a fiúkat gyerekkoruk óta és szinte családtagnak számított az erdőszéli viskóban. Az idősebb testvér mindjárt sietett biztonságba helyezni a zsákot, a szolga segített neki cipekedni: a kincset a fiú szobájába vitték, aki azt tervezte, hogy majd elássa a ház mellett, nehogy valaki ellopja. Mascortel felhúzta apja gyűrűjét az ujjára, hogy így őrizze meg, míg el nem érkezik indulásának órája.

Hajnal felé sírt ástak a kút melletti gesztenyefa ágai alatt, és belehelyezték a halotti lepelbe csavart öreg testét. Ugyanez történt azelőtt a család patriarcháival is. Születtek, léteztek és mikor meghaltak, ugyanabban a földben éltek újra. A gyászolók aztán, mivel nagyon kimerültek az éjszakai virrasztásban, úgy döntöttek, hogy saját szobáikba vonulnak és lepihennek. Úgy esett, hogy Mascortel nagyon mély álomba zuhant. Agualonga, aki már mindent eltervezett, bement a testvéréhez, lábujjhegyen lopózott lassan a közelébe, aztán lehúzta ujjáról a gyűrűt, mert az gondolta, hogy az is nagyon értékes. Mascortel ebből mit sem vett észre, keze lelógott az ágyról. Illetve az, hogy semmit nem vett észre, mégsem teljesen igaz. Az a ködös látomása volt, hogy különös erő lebeg a közelében, úgy tűnt, látja, ahogy az apja rózsaszín felhőkön és hullócsillagokon gyalogol a kolostor felé, közelebbről pedig mit vett észre? Kinyitotta a szemét és összerezzent. Közvetlen mellette, a padlón egy kígyó vonaglott, nyelvével szurkálta össze a teret: a fiú mindjárt felpattant az ágyon, ránézett a ruhásszekrényhez támasztott fejszére, kiszámította, hogy nincs más megoldás, odaugrott hozzá, aztán szembefordult a kígyóval, amely tüzesen bámult rá, majd puff, a villámszerű ütés a hüllőt két vonagló darabra szaggatta. A fiú letörölte a verítéket a homlokáról, rohant a bátyja szobájába, és mivel nem találta sehol, Palaio-ért kiáltott. A szolga még mindig a verandán ült, ugyanis le sem feküdt. Mascortel a bátyja felől kérdezte. Palaio azt válaszolta, hogy a fiú nemrég elhagyta a szobáját és még el is ment mellette, de mivel ő a hold árnyékában ült, Agualonga nem vette észre, hogy ő van. A másik elmesélte, hogy járt a kígyóval. – Képzeld csak, Palaio, az állat fölmászott volna az ágyra. – Az öreg keresett egy kosarat, aztán mindketten bementek Mascortel szobájába a kígyó maradványaiért. A ház előtt földelték el, kertben.

Mascortel úgy gondolta, a bátyja átment a faluba, hogy értesítse az embereket az apjuk haláláról. Délután öt felé járhatott, mikor Palaio bekiáltott érte. Két másik favágó érkezett a verandához, hevesen gesztikuláltak, és a kerti ösvény felé mutogattak. – Mascortel sógor – kiabált az egyik nagy hangon –, jöjjön hamar, mert borzalmas dolog történt. – Izgatottan mesélték, hogy Agualonga teste félbe vágva hever egy vértócsa közepén: csak az ördög lehetett képes így félbevágni egy embert. Rohantak mind a megjelölt helyre. Valóban ott találták Mascortel bátyjának maradványait. Testvére mindjárt észrevette, hogy a halott bal tenyere félig nyitva hever ott, benne apjuk gyűrűje: az élettelen kéz még a birtoklás vágyával szorította. Az is feltűnt neki, hogy a test minden bizonnyal a kert irányából kúszott el addig a helyig, jézus, követni kezdte a nyomot visszafelé és nem fért hozzá kétség, bátyja teste pontosan abból az immár megbolygatott gödörből mászott elő, amelyben a kígyót földelték el.

Ebben a pillanatban közölte Palaio a két favágóval, hogy az öreg Viatara az éj beálltakor elhunyt. – Agualonga biztos elment a faluba, hogy hírt adjon az esetről. – Értetlenül nézett a férfiakra. Hozzátette: – Hát maguk még nem is tudták? – Azok csodálkoztak. Nem tudtak semmiről, hogyan is tudtak volna? – És megnézhetjük a szerencsétlent? – Mascortel szárazon felelte: – Már lent nyugszik, az isten földjében, amott, a gesztenyefa alatt. – Nézte-nézte a kígyó sírját, érezte, hogy nagyon távoli, más hangok hallatszanak a növények és a füvek gyökerein keresztül, hogy a halál rituáléja szentségtörés és az emberi méltóság ellen való, és mégis, hogyan érthetné meg szemének misztifikációját?

Most a favágók is alaposabban körülnéztek. Egyikük megszólalt: – Ide hallgasson, komám Agualongát nem itt ölték ám meg – és egy messzibb pontra mutatott. – Odaát történt, a kertben, aztán idehozták az ösvényre. – A másik hozzátette: – Biztos azért tették pont ide, hogy mindenki lássa. Követni kezdték a nyomokat és valóban csak akkor torpantak meg, mikor odaértek a felnyitott kis sírhoz, amely vértől és vizelettől volt mocskos. – Ezen a helyen ölték meg – állapította meg a magasabbik. – Mascortel gyors pillantást váltott Palaio-val. Mindketten a világlelkek határán álltak.

Visszatértek Agualonga holttestéhez és a két favágó előadta a véleményét. Egyik, mikor észrevette a halott tenyérben megbúvó gyűrűt, arra a feltételezésre jutott, hogy a férfit egy útonálló támadta meg, és ha az ékszert nem vitte magával, az csak azért történhetett, mert abban a pillanatban az elhunyt valami nagyobb értékű dolgot cipelt. A másik csak csóválta a fejét és lehurrogta a társát: mivel a gyűrű az öreg Viataráé volt, nehezen érthető, hogyan kerülhetett ilyen rövid idővel az apa halála után a fiúhoz. Ezért aztán úgy döntöttek, a bonyodalmak elkerülése végett jobb lesz titokban tartani a történteket, mert ha nem így tesznek, a falubeliek még rájuk fognak gyanakodni. Egy biztos: tanúk nem voltak és az igazságszolgáltatás csak zaklatná őket. Ebben meg is egyeztek. Megbizonyosodván arról, hogy Mascortel és a szolga is hallgatni fog, nekiláttak, hogy eltüntessék az undorító bűn nyomait. A kertben kiszélesítették a gödröt, mélyebbre ástak, majd sírba fektették Agualonga testének előbb egyik, aztán másik felét, de ezúttal fejét keletnek fordították, térdét pedig, mintegy a visszatérés jeleként, az arcához illesztették. Mascortel olyan merev volt, mint valami márványszobor. Nem volt rá oka, de titokban és észrevétlen azért ejtett egy könnyet (vagy másképp: sírhatnékja volt, hiszen az élet egyetlen valódi értelme a testvéri szeretet). Az egyik favágó megpróbálta kivenni a gyűrűt Agualonga kezéből, de az még mindig olyan erősen szorította az ékszert, hogy nem járt sikerrel.

A munka befejezése után a két férfi visszatért a faluba. Aznap este Mascortel és a szolga egy falatot sem tudott lenyelni. A Finisterra szűz erdejében az utóbbi órák során történt események miatt mindkettőjükön eluralkodott a félelem. Annyira rettegtek szóba hozni a kígyó esetét, hogy elaludni sem tudtak. Ott maradtak a verandán, ültek és várták, hogy az éjszaka elhozza a döbbenetükre adható egyetlen választ. Az éjszaka pedig tényleg el is hozta. Lehet, hogy nem hiszi el nekem senki, a választ mégis megkapták. Lassú, nyugodt, súlyos válasz volt. És teljesen átjárta őket. Érzékeik számára olyan világossá vált minden, hogy úgy hitték, átlépték a lét meghatározatlan határát.

Először a ló árnyéka derengett fel. Az éjszaka akkorra a fák által alkotott vastag falak mögött már elnyelte a hold fényét. Aztán a lovas körvonalait pillantották meg. A lovas közelebb jött. Mascortel rájött, hogy bátyja vonásait látja, ő volt az valóban, halálsápadtan és hullámzó, olyan jóságos kifejezéssel az arcán, amilyet életében soha nem látott rajta, Agualonga ábrázata sima volt, a legjobb ruháját viselte, kinyújtotta a sötétből előtűnő kezét a testvére felé, valami megcsillant benne, Palaio borzadva lépett hátra, de aztán úgy érezte, eggyé válik a ház falainak, a verandának, a padlódeszkáknak, a belélegzett levegőnek anyagával.

Mascortel megkapta a gyűrűt. Érezte mellkasa melegét. A látomás csupán egy pillanatig tartott.

Akkor messze, a finisterrai kolostor mögött feljött a hold.

Ez minden.

Fordította: Ladányi-Turóczy Csilla

Jelen történet sok mással együtt Vitório Káli a Palimpszesztnél 2005. júniusában megjelent Tupáriz – A megevett szív, Az emberfa és más elbeszélések című novelláskötetében olvasható. További információk: http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/kiadvany.htm

Jegyzetek:

[1] Az észak-spanyolországi Galícia egyik leghíresebb vidéke, szó szerint a „föld vége”, a latin finis terrae kifejezésből. Az Ibériai-félsziget északnyugati csücske, mágikus helynek számít.



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]