Hugo von Hofmannsthal
A 672. éjszaka meséje

Egy kereskedő fiatal gyermeke, aki nagyon szép volt, és sem apja, sem anyja nem élt már, huszonötödik esztendejének betöltése után nem sokkal megelégelte a mulatozást és az estélyeket. Házának legtöbb szobáját bezáratta, szolgáit, szolgálóit, négy kivételével, mind elbocsátotta, ezek ragaszkodása és egész lénye kedves volt előtte. Mivel barátait könnyen nélkülözte, és annyira egyetlen nő sem bűvölte el szépségével, hogy vágyakozzon utánuk vagy akárcsak elviselhetőnek tartsa állandó jelenlétüket, a fiú élete egyre magányosabbá vált, ami kedélyének minden bizonnyal a legjobban megfelelt. Semmi esetre sem volt azonban emberkerülő, sőt, szívesen ment ki az utcára vagy a parkokba sétálni, és ilyenkor az emberek arckifejezését tanulmányozta. Nem hanyagolta el testének, szép kezének ápolását, ahogyan lakásának díszítését sem. Igen, a szőnyegek, szövetek, selymek, a faragott faburkolatú falak, a fémből készült csillárok és tálak, az üvegedények és cserépedények szépsége fontosabbá vált számára, mint azt valaha is sejtette volna. Láthatóan egyre inkább arra törekedett, hogy a világ összes formája és színe az ő tárgyaiban keljen életre. A világ eltűnt csodáinak elvarázsolt képére lelt az egymásba fonódó díszítésekben. Megtalálta bennük az állatok és virágok formáit, a virágok állattá változását; a delfineket, oroszlánokat és tulipánokat, a gyöngyöket és akantuszokat[1] ; megismerte az oszlopok terhének és a szilárd talaj ellenállásának harcát, a vizek felszínre törését, majd ismét mélybe futását; látta ezekben a díszítésekben a mozgás örömét és a nyugalom fenségességét, a táncot és a halotti mozdulatlanságot; látta bennük a virágok és levelek, a vadállatok bundájának és a messzi népek arcbőrének, a drágaköveknek, és a viharos és a nyugodtan csillogó tengerek színeit; igen, megtalálta bennük a holdat és a csillagokat, a misztikus gömböt, a misztikus gyűrűket és a szorosan hozzájuk nőtt szeráfszárnyakat. Hosszú időre megittasodott e hatalmas, mélységes szépségtől, amely az ő tulajdona volt; bearanyozták és betöltötték mindennapjait a tárgyak, melyek immáron nem voltak halottak és jelentéktelenek, hanem egyetlen hatalmas örökséget képeztek, egy mindent felölelő isteni alkotást.

Mégis ugyanúgy érezte minden dolog semmisségét, mint szépségüket; soha nem hagyta el a halál hosszabb időre a gondolatait, sokszor érte őt nevető, zsibongó emberek között, éjszaka, vagy éppen evés közben. De mivel nem volt beteges, ez a félelem nem töltötte el rettegéssel, sokkal inkább ünnepélyes és pompás volt számára, és akkor erősödött föl benne a legjobban, midőn szép gondolatok ragadták magukkal, gyermekkorának gyönyörűsége és magányossága.

A tükörképe, a költők sorai, saját gazdagsága és okossága csak erősítette nagy büszkeségét, és a sötét bölcsességek nem nehezedtek lelkére. Azt mondta: „Oda visz a lábad, ahol meg kell halnod”, és látta magát, mint vadászat közben eltévedt királyt, amint rejtelmes, csodálatos végzetéhez közeledik egy ismeretlen erdő különös fái alatt. Azt mondta: „Mikor a ház elkészül, jön a halál”, és látta is lassan feljönni a palotába a szárnyas oroszlánokon nyugvó hídon, a kész házba, melyet az élet csodálatos zsákmányai töltöttek meg.

Úgy hitte, hogy teljes egyedüllétben él, de négy szolgája hűséges kutya módjára követte őt, és jóllehet keveset szólt hozzájuk, valamiképpen mégiscsak érezte, hogy nem törődnek mással, csak hogy őt szolgálják. Olykor-olykor azért ő is elgondolkodott szolgái sorsán.

A házvezetőnő idős asszony volt; jobb létre szenderült lánya valaha a fiút dajkálta; az öregasszonynak az összes gyermeke meghalt már. Csöndes volt, az öregkor hűvössége áradt fehér arcából és fehér kezeiből. De a fiú szívesen tudta őt maga mellett, mert az öregasszony mindig a házában lakott, és mert saját gyermekkora és édesanyja szenvedélyesen szeretett emléke lengte őt körül.

Az öregasszony – a fiú beleegyezésével – egy távoli rokonát is odavette magához, egy alig tizenöt éves lányt, aki rendkívül zárkózott volt. Önmagával nagyon keményen bánt, nehezen lehetett őt megérteni. Egyszer haragvó lelkének hirtelen sötét felindulásában kivetette magát az ablakon az udvarba, de gyermeki teste egy véletlenül odahányt földkupacra zuhant, és csak a kulcscsontja törött el, az is csak amiatt, mert a földbe azon a helyen véletlenül egy kő is került. Miután ágyba fektették, a fiú saját orvosát hivatta hozzá; este ő maga jött el, hogy megnézze az állapotát. A lány csukott szemmel feküdt, a fiú először nézhette őt nyugodtan, és elcsodálkozott arcának különleges, koravén báján. Keskeny ajkain valami csúnya, félelmetes vonást vélt felfedezni. Hirtelen fölpattant a lány szeme, és dühösen, fagyosan nézett rá, a fájdalmát legyőzve haragosan összeszorított ajkakkal a fal felé fordult, úgyhogy éppen a sebesült oldalára feküdt rá. Ebben a pillanatban halálsápadt arca zöldesfehérre vált, és eszméletét vesztve, ájultan zuhant vissza eredeti helyzetébe. Miután felépült, a fiú hosszú ideig nem szólt hozzá, ha találkoztak. Időnként érdeklődött az öregasszonytól, hogy rosszul érzi-e magát a lány a házában, de az öregasszony mindannyiszor tagadta.

Az egyetlen szolgáját, akit megtartott házában maga mellett, a perzsa király e városban állomásozó követének vacsoráján ismerte meg. Ez a férfi szolgált ott fel, és annyira előzékeny és figyelmes volt, ugyanakkor oly mértékben visszafogott és szerény, hogy a fiú szívesebben figyelt rá, mint a többi vendég beszédére. Annál nagyobb volt öröme, mikor több hónap múltával az utcán odalépett hozzá ez a szolga, és ugyanazzal a mélységes komolysággal, mint azon az estén, minden tolakodás nélkül köszöntötte, és felajánlotta szolgálatait. A fiú azonnal felismerte bíborszínű arcáról és feltűnő jólneveltségéről. Azon nyomban felfogadta, és elbocsátott két fiatal szolgát, akik még a házában dolgoztak; azontúl az étkezéseknél és egyéb alkalmakkor is csak ez a komoly és tartózkodó ember szolgálhatott fel neki. A férfi szinte sosem élt azzal a szabadságával, hogy az esti órákban elhagyja a házat. Különösen ragaszkodott urához, leste kívánságait, szándékait és óhajait szavak nélkül is kitalálta, úgyhogy urának is egyre jobban szívéhez nőtt.

Az étkezéseknél tehát kizárólag ez a férfi szolgált fel, de a gyümölcsökkel és édes süteményekkel megrakott tálakat a fiatal szolgálólány hozta be, aki két-három évvel volt idősebb a mogorva leánynál. A szolgálólány azok közé tartozott, akiket távolról vagy fáklyafényben táncolva nem tartanánk szépnek, mert úgy elvész a vonások finomsága; de mivel a fiú nap mint nap testközelből látta őt, megfogta a lány szemhéjának és ajkának egyedülálló szépsége, és szép testének lassú, bánatos mozdulatai egy csodákkal teli bezárult világ titokzatos nyelvén szóltak hozzá.

Mikor a városban a nyári hőség egyre elviselhetetlenebbé vált, a házak között fojtott forróság terjengett, és a fülledt és nehéz teliholdas éjszakákon a szél fehér porfelhőket kergetett az üres utcákon, a fiú négy szolgájával vidéki házába utazott, egy szűk, sötét hegyek övezte völgybe. Sok az övéhez hasonló villa, más, tehetősebb emberek villái épültek ezen a vidéken. A levegőt a kétfelől a szurdokba zúduló vízesések hűsítették. A hold legtöbbször nem jött elő a hegyek mögül, de a nagy fehér felhők szálltak a fekete falak fölött, ünnepélyesen úsztak a sötéten fénylő égen, majd eltűntek a hegy másik oldalán.

Itt élte a fiú mindennapjait egy házban, melynek fából épült falait éjjel-nappal átjárta a kertek és a vízesések hűs illata. Délutánonként, amíg a nap le nem nyugodott a hegyek mögött, a fiú a kertjében ült és könyvet olvasgatott a történelem egy hatalmas királyának háborúiról. Olykor a leírás kellős közepén, mikor a lovasok ezreitől az ellenséges királyok lovai magfutamodtak, vagy harckocsiik meredek folyóparton száguldottak lefelé, hirtelen abba kellett hagynia az olvasást, mert anélkül, hogy látta volna, érezte, hogy rátapad a négy szolga tekintete. Föl sem kellett emelnie a fejét, érezte, hogy őt nézik szótlanul, mindegyikük egy másik szobából. Oly jól ismerte őket. Érezte létüket, erősebben, behatóbban, mint ők maguk. Míg önmagát vizsgálgatva csupán könnyű izgatottságot vagy csodálkozást érzett, miattuk talányos szorongást. A két öreg halálhoz való közeledését olyan részletességgel élte át, mint egy rémálmot, minden egyes órájával, az oly jól ismert vonások és mozdulatok feltartóztathatatlan, csöndes megváltozásával. Értette a két hajadon üres, fojtott életét. Zsigereiben érezte már életük súlyát, amiről ők maguk sem tudtak, akár egy ébredéskor elfeledett álom irtózatát és halálos keserűségét. Olykor fel kellett állnia és körbesétálnia, nehogy elhatalmasodjék rajta a félelem. De míg az éles kavicsokat nézte a lábánál, és minden idegszálával arra figyelt, hogy a fű és föld illatából hogyan száll föl hozzá a szegfű illata, mint fényes lélegzet, és hogyan vegyül közé a heliotrópok langyos, kimondhatatlanul édes illatfelhője, érezte magán a tekintetüket, és semmi másra nem tudott gondolni. Anélkül, hogy fölemelte volna a fejét, tudta, hogy az öregasszony az ablaka előtt ül, vértelen keze a naptól átforrósodott párkányon, sápadt, maszkszerű arca egyre félelmetesebb otthonul szolgált a kétségbeesett fekete szemének, amely még élni vágyott. Föl sem kellett emelnie a fejét, érezte, hogy szolgája pár percre ellép ablakától, és egy szekrényben rendezget; föl sem kellett néznie, titkos félelemmel várta a pillanatot, mikor az visszatér ablakához. Kezével félrehajlította az ágakat, és hagyta, hogy ezek ismét összezáruljanak mögötte, a kert elvadult sarkába menekült, és mialatt minden gondolatát az ég szépségeire irányította, amely az ágak és törzsek sötét hálóján át apró foltokban árasztotta a földre lágy türkizét, vérében és minden gondolatában kizárólag csak az járt, hogy a két lány tekintetét magán tudja. Az idősebbik lány csöndes és szomorú tekintetét, melyben egy meghatározhatatlan, kínzó kérés lakozott; a kisebbik lányét, melyben türelmes, majd ismét gúnyos figyelmesség ült, és amely még jobban gyötörte őt.

És mindezzel együtt sohasem volt az az érzése, hogy egyenesen őrá néztek volna, rá, aki már valósággal leszegett fővel járkált, vagy letérdelt egy szegfűnél, hogy hánccsal felkötözze, vagy lehajolt az ágak alatt; inkább úgy érezte, hogy belelátnak egész életébe, látják legmélyebb rétegeit, titkos emberi gyengeségeit.

Rettenetes szorongás töltötte el, az élet elkerülhetetlenségétől való halálos félelem. Arra kényszerítették, hogy értelmetlen és kimerítő módon gondoljon saját magára, ami még szüntelen fürkésző tekintetüknél is rettenetesebb volt. A kert pedig túlságosan szűkös volt ahhoz, hogy elmeneküljön előlük. Mikor azonban egészen közel került hozzájuk, félelme elmúlt, és rögtön elfeledte, hogy mit is érzett az imént. Azután még arra is rá tudta venni magát, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja őket vagy nyugodtan nézze mozdulataikat, melyeket oly jól ismert már, hogy belőlük saját életének végtelen testi érzékelését vehette ki.

A fiatalabbik lánnyal csak nagy ritkán futott össze a lépcsőkön vagy az előszobában. A többiekkel azonban gyakran tartózkodott ugyanabban a szobában. Egyszer megpillantotta az idősebbik leányt egy ferdén letámasztott tükörben; a lány a szomszédos szobán ment át, melynek padlózata lejtett, és a tükörből úgy látszott, mintha a mélyből szállt volna föl. Lassan jött, terhekkel megrakodva, de egészen egyenesen: kezében egy-egy szikár indiai istenség nehéz bronzszobrát vitte. A figurák díszes lábát tenyerébe fogta, a sötét istennők csípőjétől a halántékáig értek, és halott terhükkel ránehezedtek az élő gyönge vállaira; azonban a kígyószájú sötét arcok három vad szemmel a homlokukon, ijesztő ékszereikkel hideg, rideg hajukon le-föl mozogtak az élő leányarc körül, és a szép halántékot a lassú lépések ütemére súrolták. Tulajdonképpen olybá tűnt, mintha nem is az istennőket cipelné oly ünnepélyesen és erőlködve, hanem saját testének szépségétől roskadozna: az élő, sötét aranyból készült nehéz díszektől, a nemesen ívelt, fényes homlokára göndörödő két nehéz csigától; olyan volt, mint a háborúk istennője. A fiút megérintette a lány tündöklő szépsége, de ugyanakkor világosan tudta, hogy semmit sem jelentene számára az, ha karjaiba zárná. Tökéletesen tudta, hogy szolgálója szépsége szenvedélyt ébresztett benne, nem vágyakozást; nem nézhette őt tovább, kiment a szobából az utcára, különös nyugtalansággal ődöngött a házak és kertek keskeny árnyékaiban. Végül kiért a folyópartra, ahol a kertészek és virágkereskedők házai álltak, és hosszasan keresett egy virágot, jóllehet tudta, hogy hiába keresi; egy virágot, melynek alakja, illata vagy egy fűszert, melynek tovalebegő sóhaja egy pillanatra ugyanazt az édes gyönyört ajándékozná neki, mint amely szolgálója szépségében lakozott, és amely összezavarta, nyugtalanította. És mialatt szenvedélyes szemmel bolyongott az üvegházakban, teljesen hiába, majd – miközben már sötétedett – a virágágyak fölé hajolt a szabadban, magában öntudatlanul is, végül már kínzóan és akarata ellenére a költő sorait ismételgette: „A ringatózó szegfűszálakkal, az érett búza illatával szenvedély ébredt bennem irántad; és megtaláltalak, de nem te voltál, akit kerestem, hanem lelked nővérei.”

Ezekben a napokban történt, hogy kapott egy névtelen levelet, mely némiképpen nyugtalanná tette. A levélen nem szerepelt aláírás. Az írója homályos módon azzal vádolta az ifjú szolgáját, hogy előző gazdájának, a perzsa követnek a házában valami alantas bűntettet követett el. Az ismeretlen láthatóan heves gyűlöletet táplált a szolga iránt, és számos fenyegetést is hozzáfűzött a vádhoz; még a fiúval szemben is tiszteletlen, csaknem vádló hangot ütött meg. Nem lehetett azonban rájönni arra, hogy miféle bűntettre céloz az ismeretlen, és milyen érdeke fűződhet az ügyhöz, mert nem nevezte meg magát, és nem is követelt semmit. A fiú többször is elolvasta a levelet, és bevallotta magának, hogy szolgája ily méltatlan módon történő elvesztésének gondolata hatalmas félelemmel tölti el. Minél többször belegondolt ebbe, annál jobban felháborodott, és annál kevésbé tudta elviselni azt a gondolatot, hogy bárkit is elveszítsen azok közül, akikkel a szokások és más titkos hatalmak által teljesen összeforrt.

Föl-alá járkált, a dühös felháborodás annyira felhevítette, hogy ledobta ruháját, övét, és lábbal taposott rajtuk. Úgy érezte, mintha legbensőbb tulajdonát bántanák vagy fenyegetnék, és arra akarnák kényszeríteni, hogy meneküljön el saját magából, és tagadja meg azt, ami kedves számára. Mély önsajnálat töltötte el, és gyermeknek érezte magát, ahogy az ilyen pillanatokban szokta. Már látta is négy szolgáját házából kiszakítva, és úgy tűnt számára, mintha életének egész tartalma szótlanul távolodna el tőle, minden édes-bús emlék, minden félig tudatlan elvárás, minden kimondhatatlan, hogy valahová kivessék és semmibe vegyék, akár egy kupac algát vagy tengeri moszatot.

Most először értette meg azt, ami gyermekkorában mindig haragra gerjesztette, az aggódó szeretetet, amellyel apja csüggött mindazon, amit megszerzett: boltíves áruházának kincsein, vágyainak és aggodalmának eme szépséges, érzéketlen gyermekein, élete legmélyebb kívánságainak titkos torzszüleményein. Megértette, hogy a történelem nagy királya belehalt volna országai elvesztésébe, amelyeken keresztülvonult és amelyeket leigázott a nyugati tengertől a keleti tengerig. Arról álmodott, hogy uralkodik rajtuk, de mégis oly határtalanul nagyok voltak, hogy nem volt hatalma fölöttük, és hadisarc helyett csak az a gondolat volt az övé, hogy leigázta őket, és ő a királyuk, senki más.

Elhatározta, hogy mindent megtesz szolgája ügyének elrendezése érdekében, mely annyira nyomasztotta. Szolgájának egyetlen szót sem szólt volna a levélről, egyedül ment be a városba. Elhatározta, hogy először is a perzsa király követének házát keresi fel; meghatározhatatlan módon abban reménykedett, hogy ott valamilyen fogódzóra talál.

Mire azonban odaért, késő délután volt, és már senki sem tartózkodott odahaza, sem a követ, sem fiatal kísérői. Csak két szolga: egy szakács és egy vénséges írnok ült a bejárat hűvös félhomályában. De olyan visszataszítóak voltak, és olyan kurtán, foghegyről válaszoltak, hogy az ifjú türelmetlenül hátat fordított nekik, és úgy döntött, hogy másnap egy másik időpontban tér vissza, hátha akkor több szerencsével jár.

Mivel saját háza zárva volt – a városban nem hagyott hátra szolgát – most idegenként gondolt arra, hogy szállást kellene keresnie éjszakára. Egy idegen kíváncsiságával ment végig a jól ismert utcákon, és végül egy kis folyó partjához ért; a folyó ebben az évszakban csaknem teljesen ki volt száradva. Onnan gondolataiba merülve egy szegényes utcán haladt tovább, amelyben nagyon sok utcalány lakott. Nemigen érdekelte, hogy merre visz az útja, befordult jobbra, és egy kietlen, halálosan csöndes zsákutcába jutott, mely egy szinte már toronymagasságba vezető, meredek lépcsőben végződött. A lépcsőn megállt és visszanézett az utcára, amelyen végigjött. Bekukkanthatott a kicsiny házak udvarába; itt-ott piros függönyöket látottaz ablakokban és csúnya, porlepte virágokat; a kiszáradt folyó széles medre pedig halálos szomorúságot árasztott. Ment tovább fölfelé, és a város egy különös részébe ért, nem emlékezett, hogy valaha is látta volna. Mégis, az alatta elterülő kereszteződés hirtelen álomszerűen ismerősnek tűnt számára. Folytatta útját, csak egy ékszerboltnál állt meg. Nagyon szegényes bolt volt, beleillett ebbe a negyedbe; a kirakat olyan értéktelen ékszerekkel volt telerakva, mintha zálogházakból vagy orgazdáktól vásárolták volna össze őket. A fiú, aki nagyon jól értett a drágakövekhez, még csak egy valamennyire tetszetős követ sem talált közöttük.

Tekintete váratlanul egy finom aranyból készült régimódi ékszerre vetődött, melyet egy berillkő díszített, és amely valamiképpen az öregasszonyra emlékeztette. Minden bizonnyal látott egyszer egy hasonló darabot nála, még azokból az időkből valót, mikor fiatal asszony volt. Úgy tűnt számára, hogy a sápadt, melankóliát sugárzó kő különösen illik az asszony korához és külsejéhez, a régimódi foglalat is ugyanazt a szomorúságot árasztotta. Így hát belépett a szegényes boltba, hogy megvásárolja az ékszert. Az ékszerész igen megörvendett a jólöltözött vevőnek, és meg akarta neki mutatni az értékesebb köveit, melyeket nem tett ki a kirakatba. A fiú udvariasságból sok követ megnézett, de nem volt kedve mást is vásárolni; magányos élete során igazából eddig sem tudta mire használni az ilyesfajta ajándékokat. Végül elfogyott a türelme, ugyanakkor zavarban is volt, mert távozni kívánt, de nem akarta megbántani az öreget. Úgy döntött, hogy vesz még valami apróságot, és utána azonnal elhagyja a boltot. Az ékszerész válla fölött akaratlanul belepillantott egy kis ezüst kézitükörbe, mely félig sötét volt. Ekkor lelki tükrében meglátta a lány képét, kétoldalán az istennők sötét arcával; futólag úgy érezte, hogy a lány vonzereje nagyrészt abból fakad, ahogy a válla és a nyaka alázatos, gyermekies bájjal hordozza fejének, egy ifjú királynő fejének szépségét. És futólag úgy érezte, hogy szép volna egy többszörösen körültekert finom aranylánc látványa ezen a nyakon; gyermekien pajkos, ugyanakkor egy páncélhoz hasonló. Ilyen láncocskákat kívánt látni. Így hát az öreg kinyitott egy másik ajtót, és betessékelte a második szobába, egy kicsiny nappaliba; ahol az üvegszekrények és fedetlen asztalkák mind-mind ékszerekkel voltak telerakva. Itt hamarosan talált egy láncot, amely megtetszett neki, és most megkérdezte a két ékszer árát a boltostól. Az öreg féldrágakövekkel kivert, jelentős ókori nyergeket kívánt még megmutatni neki, de ő elutasította, mondván, hogy ő, mint kereskedő gyermeke sohasem foglalkozott lovakkal, egyáltalán nem is ért a lovagláshoz, és sem a régi, sem az új nyergek iránt nem érez lelkesedést; fizetett egy arannyal és néhány ezüstpénzzel, és türelmetlenül igyekezett kifelé az üzletből. Az öreg nem szólt többet egy szót sem, előkeresett egy szép selyempapírt, és egyenként begöngyölte a láncocskát és a berillékszert, ezalatt a fiú véletlenül az alacsonyan vágott rácsos ablakhoz lépett, a szoba egyetlen ablakához. Egy szépen gondozott zöldségeskertet pillantott meg, mely minden bizonnyal a szomszéd házhoz tartozott, a háttérben két melegházat és egy magas falat látott. Azonnal kedvet kapott a melegházak megtekintésére, és megkérdezte az ékszerésztől, hogy hogyan juthatna el oda. Az ékszerész átnyújtotta neki a két kis csomagot, és egy szomszédos szobán keresztül kivezette őt az udvarba, melyet egy kis rácsos kapu választotta el a szomszéd kerttől. Az ékszerész megállt a kertkapu előtt, és megemelte a vasból készült kopogtatót, majd ráejtette a rácsokra. Az egész kertben csönd honolt, a szomszéd házban sem mozdult senki, az ékszerész azonban azt tanácsolta, hogy nyugodtan tekintse meg a melegházakat, és ha valaki megszólná ezért, hivatkozzék csak rá, mert ő a kert tulajdonosának jó ismerőse. Aztán átnyúlt a rácsokon, és a másik oldalról kinyitotta a kertkaput. A fiú a fal mentén a közelebbi melegházba ment, belépett, és ott ritka, különös nárciszok és kökörcsinek egész kavalkádját találta, és oly érdekes, sohasem látott levélzetet, hogy sokáig nem tudott betelni a látvánnyal. Végül fölnézett, és ráeszmélt, hogy a nap már lebukott a házak mögé, és észre sem vette. Tovább már nem szándékozott egy ismeretlen, őrizetlenül hagyott kertben maradni, csupán kívülről, az üvegtáblákon keresztül egy pillantást akart még vetni a másik melegházra is, mielőtt távozna. Ahogy lassan elhaladt az üvegfalak mellett, és a melegházat fürkészte, hirtelen rettenetesen megijedt, visszahőkölt. Az üvegfalon keresztül egy arc nézett rá. A következő pillanatban megnyugodott, és rájött, hogy csak egy gyermek az, egy legfeljebb négyéves kislány, aki sápadt arccal, fehér ruhában nekifeküdt az üvegfalnak. De mikor közelebbről is bepillantott, ismét megtántorodott, tarkóját jeges iszonyat járta át, enyhe szorítást érzett a torkában és lejjebb, a mellkasában. Mert a gyermek, aki mozdulatlanul és mérgesen nézett rá, megmagyarázhatatlan módon a tizenöt éves lányra emlékeztette, aki a házában szolgált. Teljesen ugyanolyan volt a fényes szemöldöke, finoman rezgő orrcimpája, keskeny ajka; mint a szolgálólányé, a gyermek is valamivel magasabban tartotta egyik vállát. Mindenben hasonlítottak, csak a gyermekben mindez olyan kifejezést öltött, hogy megrémítette a fiút. Nem tudta, mi okozta ezt a kimondhatatlan rettegést. Csak azt tudta, hogy nem bírna azzal a gondolattal hátat fordítani és távozni, hogy ez az arc az üvegtáblák mögül mered rá.

Félelmében gyorsan az üvegház ajtajához lépett, be akart lépni rajta; az ajtó azonban csukva volt, kívülről reteszelték be; sietve lehajolt a reteszhez, mely nagyon alacsonyan szereltek fel; olyan hevesen rántotta félre, hogy a kisujja fájdalmasan meghúzódott, belépett és szinte már futva indult a gyermek felé. A gyermek is elébeszaladt, és szó nélkül nekivetette magát a fiú térdének, gyönge kicsi kezeivel minden áron ki akarta őt lökni az üvegházból. A fiúnak vigyáznia kellett, nehogy rátaposson. De félelme alábbhagyott a gyermek közelségében. A gyermek arca fölé hajolt, amely egészen sápadt volt, szeme a haragtól és gyűlölettől szikrázott, apró fogaival rettenetes dühvel a felső ajkába harapott. Nyugtalansága alábbhagyott egy pillanatra, amikor megsimogatta a kislány rövid, selymes haját. De azonnal eszébe jutott, ahogy egyszer otthon, az ágyában csukott szemmel fekvő halálsápadt szolgálólányának haját megsimogatta, s hátán ugyanaz a hideg borzongás futott végig; visszahúzta a kezét a gyermek fejéről. A gyermek már letett arról, hogy kilökje őt. Néhány lépést hátrált, és mereven maga elé bámult. A fiú számára már szinte elviselhetetlen volt a gyönge, fehér ruhácskába öltöztetett babatest és a lenéző, gyűlölködő sápadt gyermekarc. Annyira elöntötte az iszonyat, hogy halántékában és torkában szúró fájdalmat érzett; ekkor kezével a zsebében valami hideget tapintott. Néhány ezüstpénzt talált. Kivette a zsebéből, lehajolt, és odaadta őket a gyermeknek, mert csillogtak és csörögtek. A gyermek elvette, majd ledobálta őket a lába elé, az érmék eltűntek a deszkák nyílásaiban. Aztán hátat fordított, és lassan eltávolodott. A fiú egy darabig mozdulatlanul állt, félelmében hangosan vert a szíve, hogy a gyermek visszatér, és most kívülről fogja követni a tekintetével. Most már elfutott volna, de úgy találta, jobb, ha vár még egy kicsit, amíg a gyermek kimegy a kertből. Az üvegházban immáron sötétedni kezdett, és a növények különös alakot öltöttek. A szürkületből fekete, érthetetlenül fenyegető ágak ugrottak elő, nyomasztóan, közvetlen közelből, mögöttük fehér derengés, mintha a gyermek ott állna. Egy deszkán virágpalántákkal beültetett agyagcserepek álltak egy sorban. Hogy teljen még egy kicsit az idő, számolgatni kezdte a virágokat, amelyek élő mozdulatlanságukban nem hasonlítottak virágra; mintha maszkot öltöttek volna magukra, valami alattomos maszkot, bebőrösödött szemgödrökkel. Mikor befejezte a számolást, az ajtóhoz lépett, hogy kijusson. Az ajtó nem engedett; a gyermek kívülről bereteszelte. Ordítani akart, de félt a saját hangjától. Öklével az üvegtáblát ütötte. A házban és a kertben halálos csönd volt. Csak maga mögött hallott valamit zizegve siklani a bokrokon át. Azt gondolta, hogy biztosan a levelek neszezése, melyek a fojtott levegő rezgésétől hullottak le. Abbahagyta a dörömbölést, és tekintetét a fák és indák sűrű szövevényébe fúrta. Ott, a homályos hátsó falon egy sötét vonalakból álló téglalapot vélt látni. Odakúszott, most már nem törődött vele, hány virágcserépen gázol át, és hogy a magas, vékony fák koronái oly rémisztően csapódnak össze mögötte. A sötét vonalakból álló téglalap egy ajtó volt, mely engedett a nyomásnak. A friss levegő arcába csapott; hallotta, ahogy mögötte csöndesen susogva fölemelkedtek az összetört törzsek és letaposott levelek, mintha csak egy vihar után lélegeztek volna fel.

Szűk, zárt folyosón találta magát; fölötte a szabad ég, kétoldalt a falak alig voltak magasabbak nála. De úgy tizenöt lépésnyire a folyosó ismét be volt falazva, és a fiú újra úgy érezte, hogy csapdába került. Tanácstalanul haladt előre; jobboldalt a falon egy emberszélességű nyílást talált, a nyílásból a levegőben egy deszka vezetett át a szemben fekvő rakodófelületre, ezt a feléeső oldalon alacsony vasrács zárta el, a többi oldalon magas lakóházak hátfalai. Ott, ahol a deszka hídként a rakodófelület szélét érte, a rácson egy kis ajtó volt. A fiú már oly türelmetlenül szeretett volna kijutni félelmei birodalmából, hogy azonnal rálépett a deszkára egyik, majd másik lábával, és tekintetét mereven a túloldalra szegezve elindult. De szerencsétlenségére mégiscsak átfutott rajta, hogy egy több emeletnyi mélységben fekvő körbefalazott árok felett egyensúlyoz; talpa és térde remegni kezdett a félelemtől és tehetetlenségtől, egész testében szédelegve a halál közelségét érezte. Letérdelt és behunyta szemét; ekkor előtte tapogatódzó keze a rácsokba ütközött. Magához szorította a rácsokat, a rácsok elmozdultak, és az ajtó – csöndes csikorgással, mely úgy hasított belé, mint a halál lehelete – kinyílt felé a szakadék fölött. Kimerültségében és szörnyű elesettségében már szinte látta, ahogy a csúszós rácsok kisiklanak az ujjai közül, akár egy gyermeki kézből; ő lezuhan, és halálra zúzza magát a fal tövében. Az ajtó azonban még mielőtt a fiú lezuhant volna a deszkáról, lassan megállt, reszkető teste pedig egy lendületes ugrással az ajtónyíláson keresztül szilárd talajra ért.

Mégsem tudott örülni megmenekülésének; az átélt kínok értelmetlensége elleni fojtott gyűlölettel szívében ment be az egyik házba, ott lemászott egy rozoga, meredek falépcsőn, és ismét kijutott egy csúnya és közönséges utcára. Nagyon szomorú és fáradt volt már, és semmi olyanra nem tudott gondolni, ami felvidítaná. Furcsa módon mintha minden elhagyta volna, teljesen üresen, az élettől elfeledve végigment az utcán, majd a következőn, majd az utána következőn. Abba az irányba ment, amelyről tudta, hogy a gazdag negyedbe vezet, ott akart szállást keresni éjszakára. Nagyon szerettet volna már ágyba bújni. Gyermeki szenvedéllyel idézte föl saját, széles fekhelyének szépségét, és a történelem ama nagy királyának ágyai is eszébe jutottak, melyeket magának és kísérőinek állíttatott fel, mikor a leigázott király lányaival ültek nászt: magának griffmadarakon és szárnyas bikákon álló aranyágyat ácsoltatott, kísérőinek. Eközben alacsony házakhoz ért, amelyekben katonák laktak. Nem figyelt föl rá. Egy rácsos ablakban néhány sápadt arcú, bánatos tekintetű katona ült, és valamit odakiáltottak neki. Fölemelte fejét a szóra, és belélegezte a szoba fojtott, különösen nyomasztó levegőjét. De nem értette, hogy mit akarhatnak tőle. Miután azonban megzavarták közönyös bolyongásában, a kapuhoz érvén benézett az udvarba. Az udvar nagyon nagy és siralmas kinézetű volt, és a szürkületben még nagyobbnak és szomorúbbnak tűnt. Kevesen tartózkodtak ott; körülötte a házak alacsonyak és piszkossárgák voltak. Ettől az udvar még nagyobbnak és még üresebbnek látszott. Egy helyre egyenes vonalban mintegy húsz lovat kötöttek ki; előttük egy-egy katona térdelt piszkos darócruhában, és a patájukat mosta. Hasonló, darócruhás alakok jöttek be kettesével egy távoli kapun. Lassan, csoszogva haladtak, vállukon nehéz zsákot vittek. Mikor közelebb értek, a fiú csak akkor látta, hogy a nyitott zsákokban, melyeket hallgatagon cipeltek, kenyér volt. Nézte, ahogy lassan eltűnnek egy kapualjban; mintha egy rút, alattomos teher nyomása alatt menetelnének, és kenyerüket ugyanaz az anyag takarná, mint testük szomorúságát.

Aztán azokhoz ment, akik térdelve mosták a lovak patáit. Ezek az emberek is hasonlítottak egymáshoz, de az ablakban ülőkhöz és a zsákot cipelőkhöz is. Bizonyára szomszédos falvakból származtak. A térdelők is alig szóltak egymáshoz. Mivel nehezen tudták a lovak elülső lábát tartani, testük ingadozott, és fáradt, sápadt arcuk föl-le mozgott, mintha erős szélviharban lennének. A legtöbb lónak ocsmány teste volt; gonosz kifejezést öltöttek hátracsapott fülükkel és felhúzott ajkukkal, mely látni engedte a fölső szemfogaikat. A legtöbbnek gonosz, vérbenforgó szeme volt, és különös módon, türelmetlenül és megvetően fújtattak kitágult orrlyukaikkal. Az utolsó ló a sorban különlegesen csúnya és tagbaszakadt volt. Azt leste, hogy mikor marhat nagy fogaival a férfi vállába, aki megmosott patáit törölgette. A férfinak beesett és kimerült arca volt, és szemeiben olyan halálos szomorúság ült, hogy a fiún mélységes, keserű részvét lett úrrá. Föl szerette volna vidítani egy percre az elesettet valami ajándékkal, és ezüstpénzért a zsebébe nyúlt. Egyet sem talált, és eszébe jutott, hogy az utolsókat a gyermeknek akarta ajándékozni az üvegházban, és hogy az milyen gonosz tekintettel dobta őket a lába elé. Aranypénz után kutatott, hiszen hetet vagy nyolcat hozott magával az útra.

Ebben a pillanatban a ló a fiú felé fordította a fejét, alattomosan hátraacsapott füllel és vérbenforgó szemmel nézett rá, így még vadabbnak tűnt, szemmagasságban egy fehér csillag futott keresztbe csúnya fején. A kellemetlen látványról beléhasított egy régen elfeledett emberi arc emléke. Akárhogy is erőltette volna, nem tudta volna felidézni annak az embernek a vonásait; most azonban előtte voltak. Az emlék azonban, amelyet ez az arc juttatott eszébe, homályos volt. Csak annyit tudott, hogy tizenkét éves lehetett akkor, s az akkori idők emléke valahogyan összefonódott az édes, meleg, hámozott mandula illatával.

Most már eszébe jutott az is, hogy az eltorzult arc egy csúnya, szegény ember arca volt, akit egyetlen egyszer látott atyja üzletében. És eszébe jutott, hogy ez az arc eltorzult a félelemtől, mert az emberek megfenyegették, mivel egy nagy darab aranya volt nála, és nem akarta elárulni, hogy honnan szerezte.

Az arc ismét szertefoszlott, de ő még mindig ruhája redőiben keresgélt, és mivel egy hirtelen támadt homályos sejtelem mintha akadályozta volna, tétován kihúzta kezét, lehajolt, és a selyempapírba csomagolt berillékszert a ló lábához dobta. A ló tiszta erejéből oldalra rúgott, patája a fiú ágyékát találta, és a fiú a hátára zuhant. Térde a magasba emelkedett, sarkával szakadatlanul a földet döngölte. Néhány katona fölállt, felemelték a fiút a vállánál és térdénél fogva. A fiú érezte ruhájuk szagát, ugyanazt a fojtó, vigasztalan szagot, amely az imént a szobából az utcára áradt, és azon gondolkodott, hol lélegezte ezt már be valamikor régen, nagyon régen; de közben elvesztette eszméletét. Alacsony lépcsőn vitték, majd egy hosszú, homályos folyosón keresztül az egyik szobába; alacsony vaságyra fektették. Majd átkutatták ruháit, elvették tőle a láncocskát és a hét aranypénzt, és mivel a fiú szakadatlanul nyögött, végül megszánták, és elhívták egyik seborvosukat.

A fiú egy idő után felnyitotta szemeit, és kínzó fájdalmai tudatára ébredt. Még jobban megrémítette és nyomasztotta azonban, hogy egyedül maradt ebben a vigasztalan szobában. Szemürege sajgott, szemét nagy fáradsággal a fal felé fordította, egy deszkán három cipót vett észre, ugyanaz a kenyér volt, amit az udvaron cipeltek.

Semmi egyéb nem volt a szobában, csak a kemény, alacsony ágyak, száraz nád szaga áradt: azzal töltötték meg az ágyakat, és az a másik vigasztalan, nyomasztó szag. Egy ideig csak a fájdalma és fojtó halálfélelme – melyhez képest a fájdalom megkönnyebbülést jelentett – foglalkoztatta; egy pillanatra megfeledkezett halálfélelméről, és végiggondolhatta, hogyan jutott ebbe a helyzetbe.

Most azonban másfajta félelmet érzett, amely fojtó volt ugyan, de kevésbé nyomasztó, és amellyel nem most találkozott először; de azt gondolta, hogy egyszer már sikerült legyőznie. Összeszorított ököllel átkozta a szolgáit, akik a halálba kergették: a férfi a városba, az öregasszony az ékszerboltba, a lány a hátsó szobába, a gyermek pedig alattomos hasonmása segítségével melegházba, ahonnan aztán szörnyű lépcsőkön és hidakon át a ló patája alá került. Úgy nyöszörgött, mint egy gyermek, de nem a fájdalomtól, hanem a szenvedéstől, és fogai vacogtak a félelemtől. Keserűséggel tekintett vissza életére, és megtagadott mindent, ami kedves volt előtte. Gyűlölte idő előtti halálát, akárcsak életét, mely ide vezetett. Ez a belső indulat fölemésztette utolsó erejét. Forgott vele a világ, és egy időre ismét szédülős, rossz álomba merült. Majd felébredt és kiáltani akart, mert még mindig egyedül volt, de nem jött ki hang a torkán. Végül epét hányt, aztán vért, és eltorzult vonásokkal halt meg, ajkát felhúzta, csupaszon hagyott fogai és fogínye idegenné, dühössé változtatták arcát.