PALIMPSZESZT
23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Sárai Szabó Linda:
A látás képessége és antropológiája
E. T. A. Hoffmann A homokember című novellájának elemzése

Hoffmann fantasztikus elbeszéléseinek egy részében tehát a szabadon szárnyaló képzelet, a mesés tündérvilág, szépség, báj, humor és a pozitív végkifejlet dominál, más részükben viszont az éjszaka, a lélek sötétsége, a halál, a szorongás.

(Maár Judit)


I.

Hoffmann A homokember című novellájában a nyugtalanság és a szorongás áll a középpontban. Freud szerint nem az a kísérteties, amit nem tudunk vagy amit nem ismerünk egészen, hanem sokkal inkább azoknak a látható összefüggéseknek a felismerése, amelyek összekötik az okokat és okozatokat. A fantasztikum világa számos lehetőséget ad arra, hogy felismerjük, meglássuk ezeket az összefüggéseket és beleborzongjunk jelentésükbe.

A homokember novellájának is ez a fajta látásmód az egyik mozgatórugója. A látást gyakran a tudás, ismeret, bizonyosság fogalmaival társítjuk. Erre utal a jól ismert mondás is: Hiszem, ha látom! Az emberben működik egy alapvető ösztön, ami a látásra, ismeretre való vágyat ébreszti fel, s amely gyakran a rettenet, a veszély megismerése felé hajtja. Ez a vágy a kíváncsiság, amely még a félelmet is képes legyőzni. A gyermek Nathanaelnek is ez ad bátorságot. Gyakran gondolkodik az ijesztő lényről, annak ellenére, hogy a puszta gondolata is rettegéssel tölti el:

„Semmit sem szerettem jobban, mint koboldokról, boszorkányokról, erdei manókról szóló hátborzongató történeteket hallani vagy olvasni; ám egyik mesealak sem vetekedhetett a Homokemberrel, s én krétával, szénnel a lehető legtorzabb, legvisszataszítóbb ábrázolásban az ő képével firkáltam tele asztalt, szekrényt, falakat.”

A félelem, a rettegés a nem láthatótól kíváncsisággal és érdeklődéssel tölti el az embert. Nathanael is vágyik az ismeretlennel való találkozásra, mintha valami ellenállhatatlan erő hajtaná. Később ez az, ami Coppola iránt érzett utálatánál is erősebb, és látcsövet vásárol az ellenszenves barométerárustól.

Bár a látás, a dolgokról való megbizonyosodás általában a megnyugvás érzetét kelti, Nathanael életében ezzel szemben a kíváncsiságra kapott válasz félelmetes és őrjítő. Már a történet elején összekavarodik benne a valóság és az álom, mikor saját szemével kell látnia, hogy a homokember valóban létezik, nem csupán az engedetlen gyermekek megregulázására kitalált mese. A gyermekkori ijedelem sosem hagyja nyugodni, befolyásolja és irányítja látását. Belebetegszik a megszerzett tudásba és soha többé nem tud szabadulni tőle; egész életén át ott motoszkál fejében a borzalom képe.

A látás képességének károsítása Nathanael tudásra, biztonságra és bizonyosságra való képességét is megrontja. Csalóka képet ad a valóságról, s így azt sem veszi észre, hogy Olimpia élettelen, üveges szemekkel néz rá. Nem azt látja, ami a szeme előtt van, hanem csak azt, amit látni akar. Olimpia bábjában a vizualitás mint szemfényvesztés jelenik meg. Nathanael nemcsak a valóság tökéletes érzékelésének képességét veszti el, hanem új látásmódja írásaira is hatással van, műveiben sem képes már tiszta gondolatokra. Végül versben fogalmazza meg mindazokat a látomásokat, amelyek nem hagyják nyugodni, és amelyek majd valóra válnak. Ebben a látomásban Clara tekintete az egyetlen, amely megvédhetné az őrülettől, de Clara szeméből is a halál néz vissza rá. Coppola alakja tűnik fel ismét; aki nemcsak tönkretette gyermekkorát és apja halálát okozta, hanem szerelmét is elszakítja tőle.

A látásra való képtelenség félelmet és zavarodottságot kelt. Már a gyermek Nathanael is elborzad a homokember meséjén, aki a Holdra viszi a rossz gyermekek kivájt szemét, s ott fiókáit eteti velük. A sötétség, a védtelenség szimbólumaként is értelmezhetjük a vakságot, amelytől a főszereplő is retteg. Freud szerint ez egyfajta kasztrációtól való rettegés, amely jellemzően gyermekkori élményen alapul, de felnőtt korra is megmaradhat. A szem kivétele nem csak a gyerekmesében jelenik meg, hanem Nathanael életében rendszeresen visszatérő motívum. Vizualitásában gazdag versében Clara az, akinek kiveszik a szemét, bár a következő pillanatban így szól a fiúhoz:

„Coppelius becsapott, nem az én két szemem perzselte meg a melledet, hanem a tulajdon szíved vérének égő cseppjei…”

Olimpia szemeit is kiveszik; az élettelen üres tekintetű szemek Spalanzani állítása alapján Nathanael szemei. Hogy lehetséges ez? Hogyan „láthatta” Nathanael saját kivájt szemeit? A professzor talán arra utalt, hogy Nathanael volt az egyetlen, aki életet tulajdonított azoknak a szemeknek elvakult szerelme által. Esetleg arra is utalhatott, hogy Coppelius a fiú szemeiről mintázhatta a bábu szemeit. A választ nem tudhatjuk biztosan, de azt igen, hogy Nathanaelnek ismét a gyermekkori félelmét kellett újraélnie, így nem csoda, hogy őrületében a professzorra vetette magát, hogy megfojtsa.

Freud szerint Nathanael félelme alapvetően apja személyéhez kötődik: apja az, aki megcsonkítja. Ebben az értelemben a látás nem mint érzékszervi képesség jelenik meg, hanem mint a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége. Nathanael vágyik arra, hogy megtudja, hogy apja miket csinál esténként, amikor nekik korán le kell feküdniük. Azonban tart is a választól, hiszen érzi, hogy valami olyasmi áll a háttérben, amit jobb nem tudni, s amitől a szülők meg akarják őt óvni. Az apai példaképben való csalódás „feldolgozása” lehetne egy lehetséges bűnbak, a homokember, illetve a gyűlölt Coppelius alakjának megalkotása. Ezáltal könnyebb volna begyógyítani a pszichotikus sérülést, a történteket és az apakép sem deformálódna.

”Jóságos Isten… mennyire megváltozott az én öreg édesapám, ahogy most a tűz fölé hajolt! Mintha valami szörnyű, görcsös fájdalom rántotta volna rút, visszataszító, ördögi grimaszba lágy és tiszteletreméltó vonásait. Coppeliusra hasonlított.”

Négyszer hangzik el a novellában Coppelius szörnyű mondata: „…szemecske…szép szemecske! …” Először az engedetlenségen kapott Nathanael szemébe nézve mormolja ezeket a szavakat és csak az apa könyörgésének engedve fordít hátat a fiúnak. A másodszor barométer-árusként megjelenő Coppelius kínálgatja e szavakkal – az ifjú főhőst teljesen megrémítve – portékáit. A különféle csíptetőkre és pápaszemekre mutatva még elismétli néhányszor a félreértett mondatot. Legközelebb már a fiú szobájába bejutva ismételi meg a jól ismert szavakat, bár nem egyértelmű, hogy Nathanael vagy Olimpia szemeire érti. Érdekes az is, hogy Coppola, vagyis a homokember révén jut Nathanael a látcsőhöz, ami arra hivatott, hogy jobban, pontosabban lásson vele használója, azonban ebben az esetben éppen a látcső az, ami megcsalja az érzékeket.

„…Olimpia most is ott ült, úgy, mint máskor: karja a kisasztalon nyugodott, két keze összekulcsolva… Most első ízben jól szemügyre vette Olimpia csodaszép arcát. Épp csak a szemében látott valami furcsa, élettelen merevséget. Ám ahogy élesebbre állította a messzelátót egyszer csak úgy látta, mintha holdfényszerű, nedves derengés éledne Olimpia két szemében.”

Ha fizikailag nem is szerezte meg a gonosz homokember a fiú szemét, Olimpián keresztül mégis megbabonázta és irányította látását, és ezáltal cselekedeteit, érzelmeit is. Utoljára nem Coppelius, hanem Nathanael szájából hangzik el a mondat, bár ekkorra a fiú már teljesen megőrült, nem ura önmagának; tekintetéből másvalaki néz vissza, mintha másvalaki irányítaná. Az ügyvéd szavait ismétli, mielőtt leugrik a toronyból. Az olvasó akaratlanul is úgy érzi, hogy a gonosz homokember kiáltott ismét, most már teljesen átvéve a hatalmat a szerencsétlen fiú élete felett.

Az elbeszélő gyakran használ a novella történetének során olyan kifejezéseket, amelyek a tekintetre, a szemre, a nézésre utalnak. Ízelítőül néhány: Coppeliusnak „bozontos, szürke szemöldöke alatt zöldes macskaszempár villogott élesen”, míg „Clara szemét, ki tudja, miért Ruisdael- féle tóhoz hasonlította, melynek tükrén ott remeg a felhőtlen ég tiszta azúrja, erdő-mező virágai s gazdag táj tarka, víg tenyészete”. Nathanael költeményében „Clara tündöklő két szemét” érinti meg Coppelius, a lány mégis így szól: „Miért nem nézel még jobban?... Hisz megvan a szemem, tekints rám!” De mire „Nathanael Clara szemébe néz, Clara szeméből a halál néz vissza nyájasan”. Míg a vers hatására a fiú „szeméből könnyek törtek elő”, addig a lány „döbbenten bámult Nathanael szemébe”. Coppola áruiról ezt a szemléletes leírást olvashatjuk:

„Ezernyi szempár nézett, hunyorgott, meredt Nathanaelre, ő pedig nem tudta levenni a tekintetét az asztalról; Coppola egyre csak rakta-rakta elé a pápaszemeket, egyre vadabbul lángoló pillantások metszették egymást keresztül-kasul, vérvörös sugarakkal nyilazva Nathanael keblét.”

A jól ismert mondás – a szem a lélek tükre – is igazolást nyer a leírásokban: mikor az Olimpia miatt ért csalódás és őrület után Nathanael magához tér „a meghatottság és a rajongás forró, kristálytiszta könnyeket sajtolt ki [...] szeméből”;. Ugyanez a szempár a tanácsház magas tornyán Coppelius messzelátójába nézve „hirtelen felizzott, lángot lövellt, vérben forgott”. A „többiekhez hasonlóan Coppelius is a magasba emelte tekintetét”, hogy lássa Nathanaelt a halálba ugrani.

Az elbeszélés módja is fantasztikus: bizonytalan érzést kelt, nem ad meghatározott zárlatot, ezzel nyugtalanságot okozva az olvasónak. Olvasóként nem tudjuk pontosan meghatározni, mi volt a valóság, mi a vízió: minden egyes olvasásnál újabb és újabb végeredményre vagy „végeredménytelenségre” juthatunk.

Maga az elbeszélő is bevallja, hogy mekkora nehézséget okozott neki megírni, hogy valójában mit is látott.

„…nekiveselkedsz, hogy elmondd, amit magad előtt látsz, de úgy, hogy izzó színét, árnyát és csillogását visszaadd, s küszködve keresed a megfelelő szavakat.”

De vajon sikerült hűen visszaadnia, amit látott? Vagy „hetyke piktor” módjára felvázolt szavak mögött valami teljesen más lapul? Megbízhatunk-e egy ilyen elbeszélő hitelességében? Nem, hiszen egyszerre cinikus, kritikus és ironikus kifejezésmódjával teljes bizonytalanságba taszítja az olvasót. Így egyedül rajtunk, olvasókon múlik, hiszünk- e a saját szemünknek, mit hogyan értelmezünk, mit hogyan látunk. Az olvasó helyzete Nathanaeléhez hasonló, hiszen a mi látásmódunk is akadályozott; nem láthatjuk a dolgok valós oldalát, nem vagyunk képesek megkülönböztetni sem a jót a rossztól, sem az igazit a hamistól.

II.

A pszichoanalitikus mélylélektani szimbolikában a szem a fény és a tudatosság szerve, mert az én számára ez teszi lehetővé – képi realitást adva neki – a világ megismerését. A szem mint a látás szerve nem azonos a tekintettel. A tekintet látható, de nem fogható. A látó ember a pupilla mögött lát, és a látott benyomásokat az agy segítségével rendezi el, tehát egyszerre funkcionál látóként és észrevevőként.

A szemhez szokták általában rendelni a külső-belső, és az objektum-szubjektum közötti ún. közvetítői funkciót. A szem közvetíti a külvilág felé lelkünk történéseit: a szem mintegy vehikulumként funkcionál külső és belső, belső és külső között. Georg Simmel Soziologie című munkájában azt feltételezi, hogy a szem azt a legközvetlenebb és a legtisztább korrelációt, kölcsönös kapcsolatot hozza létre, mely egyáltalán csak lehetséges. A külvilág, a külső valóság megismerését, amely egyfajta receptív képességet igényel, egy úgynevezett produktív képesség egészíti ki.

A látás bizonytalanságát Hoffmann elbeszélésében tovább fokozza, hogy a történések döntő jelenetei éjszaka játszódnak: az éjszaka leple alatt egyazon dolog két különbözőnek, sőt ellentétesnek tetszhet. Emlékezzünk csak Olimpia bemutatkozó báljára, amikor a terem homályát a mesterséges fények teszik még inkább művivé, s a zavarodott tömeg impresszióinak megsokszorozásában, fény és árnyék játékában a „valóság” az éj leple mögé bújik. A homokemberben a szem mint érzékelő és kifejező szerv kettős funkciója kerül veszélybe, a két funkció ráadásul egymástól elszakítva jelenik meg. Brigitte Feldges és Ulrich Stadler attól függően, hogy valami „felfedi kilétét” (sich etwas zu erkennen gibt), vagy pedig „valamit felfednek” (etwas erkannt wird), két csoportba sorolják a szem és a tekintet előfordulásait a Hoffmann-elbeszélésben. Plessner szerint nem az érzékek sajátos minőségei irányítják és határozzák meg a világ fiziognómiáját, hanem fordítva, habár csak annyiban, hogy az különleges és szervileg meghatározott módon van adva a különféle érzékek számára. Hogy egy tárgy akkor is „kinéz-e” valahogy, ha senki sem nézi: ez az, amit nem tudunk. Hogy mit észlelünk és érzékelünk, az nem az észleléstől és érzékeléstől függ, hanem attól a módtól, ahogy megmutatkozik, állítja Plessner. Ugyanakkor arra is hangsúlyt fektet, hogy a látás mindig strukturálisan valamit-látás (etwas Sehen), direkten, közvetítés nélkül. A „megmutatkozás” kedvelt formulája egy olyan felfogást szuggerál, amely a látott dolog olyasféle aktivitásából indul ki, amit a szemlélő megpillant, amit észre vesz.

Helmut Plessner szerint a test két aspektusa, a belülről közvetlenül megélt Leib és a külső térbeli tárgyként érzékelt Körper kettősségének kereszteződése teszi lehetővé az érzékszervek olyasféle objektív regisztrációit, amelyek az észlelés beállítódásának variálódásához, tehát egy teljesen bensőként megélt folyamathoz kapcsolódnak. E folyamatok ugyanis abban a térbeli tartományban játszódnak le, amelyek közvetlenül a szubjektum behatásának vannak alávetve, tehát a tevékenykedő szubjektivitás közvetlen kifejeződéseként fogja fel

Freud az Unheimlich fogalmát a szemféltéssel és a pillantás körüli félelemmel explikálja, mely az ő olvasatában a kasztrációs fenyegetéssel áll összefüggésben. A kísérteties és az azzal kapcsolatban álló félelem akkor lép fel, ha a tárgy vagy személy megjelölése bizonytalanná válik. Az elbeszélés szavaival:

„... nem bennem van a hiba, ha most minden fakón egybemosódik a szemem előtt, az én életemre csakugyan egy ködfátyolt bocsátott valamely sötét hatalom, s e fátylat talán csak a halálom óráján tépem széjjel…”

Freud a látást egy egyirányú utcához hasonlítja, mely statikusan a látószerv körüli félelemben értelmezhető. E feltételezés a látással és a félelmetessel kapcsolatosan Lacannál nyer igazi dinamizmust, hiszen nála az egyed, eddig a megismerés és érzékelés szubjektuma, objektummá alakul, mégpedig a félreismerés objektumává. Többé nem a magábanvaló reflektálatlan szubjektum áll a középpontban, hanem a szubjektumok közötti interrelációk sokfélesége. Bizonyos helyzetekben az én szubjektivizálni képes a világot. Ez a viszony azonban hirtelen megtörik, ha megjelenik egy másik ember. Eddig csak az én volt maga és a világ, majd egy másik ember megtöri ezt az intim állapotot azzal, hogy színre lép. Az én azonban egészen addig képes szubjektumnak megmaradni, amíg a másik ember nem veszi őt észre, amíg az én a másikat tárgyként képes szemlélni. Mihelyt azonban a szubjektum észreveszi, hogy őt a másik figyeli, ez utóbbi elveszítheti a tárgyszerűségét és a szubjektumból egyszerre szubjektum-objektum válik, hiszen egyszerre lett megfigyelő és megfigyelt, éppen úgy, mint a társa. Az én identitásélménye is alapvetően attól változik meg, hogy az én totalitás-élménye megszűnni látszik, a szubjektum objektummá alakulása a szubjektum számára zavaróvá válik. S jóllehet, az én, a szubjektivitás viszonylagossá válása elsősorban a modernitás programjának lényegi eleme, ám – minden bizonnyal Freudnak a későbbi befogadást meghatározó interpretációja miatt – a recepciótörténet a romantikus elbeszélésre is visszavetíti ezt a szubjektum-alakzatot.

A még gyermek Nathanael rejtekhelyéről igyekszik meglesni a számára oly félelmetes Homokembert, utóbb már a távcső segítségével figyeli Olimpiát, s végül az ominózus helyszín, a torony teszi szükségessé a távcső használatát. A legtanulságosabb szöveghelynek mégis azt a részt tartom, amikor Spalanzani professzor estélyén Olimpia zongorázik, s Nathanael megrökönyödötten bámulja őt egészen addig, míg észre nem veszi, hogy a lány is őt nézi. Itt fejeződik ki legegyértelműbben az előbb vázolt szubjektum-objektum reláció, itt tematizálódik át a szubjektum-szubjektum viszony objektum-objektum viszonnyá. Helmut Plessner azt állítja, hogy a személyiségként tekintett ember esetében, aki önmagával „énjellegű” kapcsolatban áll, a testtel bírás és annak proprioceptív gyökerei különös hangsúlyt kapnak. Az én fénye megvilágítja önmagunk szféráját, amely ezáltal kiemelkedik a tárgyiasítás behatárolatlan zónájából. Plessner szerint tehát, ahol hiányzik a tárgyiasítás, ott ellentétének, a befelé fordulásnak is hiányoznia kell. Schopenhauer erről azt állítja, hogy a világ az alany számára tárgy, tehát a világ jelenségei a szubjektum számára csak a tudaton keresztül foghatók, s ez azt jelenti, hogy az egyén csak annyit érzékelhet a világból, amennyit a tudatán át tapasztalni képes. Ugyanakkor Schopenhauernél a külső világ egyáltalán nem megismerhető, mert érzékszerveink kétes ismereteket adnak. A látásnak ezt a hibáját igyekszik az ember technikai segédeszközökkel pótolni.

Az optikai eszközök irodalmi szimbólumként való használata – tematikus újításként –, a szemüveg és távcső segítségével való látás pszichológiai, társadalomkritikai és metaforikus jelentést nyernek Hoffmann műveiben. A szemüveg bizonyos értelemben poétikai eszközként funkcionál, hiszen a perspektívaváltásban a valóság többrétűségére utal, a közelség és távolság relációjára, ekképpen – mondhatnánk – az elbeszélő is csiszolhat olyan szemüveget, melyen keresztül szereplői látni kénytelenek. Hoffmann elég korán, már 1789-ben megismerkedett az optikai eszközök előállításával; kétségkívül tisztában volt vele, hogy a látóeszközök, műszerek használata kellemetlen és kikerülhetetlenül eltorzítják a látottakat. Mindig létrejön valamilyen deformáció, alakváltozás, ferdülés, melynek következtében a megpillantott (tárgy vagy személy) mindig valamivel kisebb ill. nagyobb, mint a „tapintható” valóságban. (Nincs ez másképpen A homokemberben olyan kiemelt szerepet játszó távcső esetében sem.)

Mindebből az következik, hogy ha már a puszta érzékszerveink is megcsalnak bennünket, mennyivel inkább deformáltak azok a képek, amelyeket az optikai eszközök használatával hozunk létre. Semmiképpen sem a valóságot kapjuk, csak egy képzelt valóságnak bizonyos kiragadott töredékét. Mi csal meg tehát bennünket inkább, a látásunk vagy az érzelmeink?

Az elbeszélést lezáró epizód is szoros összefüggésben van ezzel a tapasztalattal. A városháza tornyán néz rá Coppeliustól szerzett látcsövével Nathanael Clarára, és mint ahogy a távcső halált életté varázsol, úgy ennek ellentétes irányú felcserélődése is bekövetkezik, mely szerint életet halálba transzformál. Nathanael őrjöngeni kezd, és megpróbálja Clarát megölni. De végül is nem lényeges, hogy Nathanael Clara szemében a halált látja-e meg, mert ennélfogva a konstelláció reálissá válik, és Nathanael verse szinte beteljesedik.

Nathanael ezzel tehát saját sorsának szerzője lenne, aki alkotását életté (halállá) minősíti.

Irodalom

Drux, Rudolf: E. T. A Hoffmann, Der Sandmann, Erläuterungen und Dokumente. Philipp Reclam, Stuttgart 1994

Düsing, Edith: Intersubjektivität und Selbstbewusstsein. Behavioristische, phänomenologische und idealistische Begründungstheorien bei Mead, Fichte und Hegel IV. Aporien in Meads Konzeption der sozialen Bildung des individuellen Ich. Köln. Verlag für Philosophie Jürgen Dinter. 1986

Feldges, Brigitte – Stadler, Ulrich: Grundkurs, http://schiller.germanistik.uni-sb.de/Grundkurs/Gk2/SekLit/Feldges2htm

Freud, Anna: Ichpsychologie. In: Paul Roazen: Sigmund Freud und sein Kreis. Eine biographische Geschichte der Psychoanalyse. Manfred Pawlak Verlag. 1976

Freud, Sigmund: A kísérteties. In: Erős Ferenc (szerk.): Sigmund Freud művei IX. Művészeti írások. Filum Kiadó. 1992.

Freud, Sigmund: Die Traumdeutung. Frankfurt/Main. S. Fischer Verlag 1999

Hertz, Neil: Freud és a Homokember. In: Bókay Antal – Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Budapest. Filum. 1998

Hilscher, Eberhard: Hoffmanns poetische Puppenspiele und Menschenmaschinen, http://arbeitsblaetter.stangl-taller.at/WISSENSCHAFTPSYCHOLOGIE/PSYCHOLOGEN/Freud/shtml

Iser, Wolfgang: Fikcióképző aktusok. In: Uő: A fiktív és az imaginárius. Budapest. Osiris. 2001

Jauss, Hans Robert: Soziologischer und ästhetischer Rollenbegriff. In: Poetik und Hermeneutik VIII. Identität. Hrsg. Odo Marquard und Karlheinz Stierle. München. Wilhelm Fink Verlag. 1979

Liebrand, Claudia: Aporie des Kunstmythos: Die Texte E. T. A. Hoffmanns. 1. Auflage, Freiburg, 1996

Luhmann, Niklas: Suche der Identität und Identität der Suche – über teleologische und selbstreferentielle Prozesse. In: Poetik und Hermeneutik VIII. Identität. Hrsg. Odo Marquard und Karlheinz Stierle. München. Wilhelm Fink Verlag. 1979

Maár Judit: A fantasztikus irodalom. Osiris, Budapest 2001

Orlowsky, Ursula: Literarische Subversion bei E. T. A. Hoffmann Nouvelles vom „Sandmann”. Band 20. Carl Winter Universitätsverlag, Heidelberg, 1988

Orosz Magdolna: „Az elbeszélés fonala”. Narráció, intertextualitás, intermedialitás. Gondolat Kiadó, Budapest 2003

Plessner, Helmut: Az érzékek antropológiája. In: Bacsó Béla (szerk.): Az esztétika vége – vagy se vége, se hossza? Budapest. Ikon Kiadó. 1995

R. Kaiser, Gerhard: E. T. A. Hoffmann. Band 243. Realitäten zur Literatur. J. B. Metzlersche Verlagsbuchhandlung, Stuttgart, 1998

Ringel, Stefan: Realität und Einbildungskraft im Werk E. T. A. Hoffmann. Text + Kritik. Zeitschrift für Literatur. Sonderband, München 1992

Verweyst, Markus: Das bedrohte Selbst, der existenziale Solipsismus und der Ausschluss des Begehrens. Selbstverlust und Selbstbestimmung in der Daseinsanalyse Martin Heideggers. In: Das Begehren der Anerkennung. Subjekttheoretische Positionen bei Heidegger, Sartre, Freud und Lacan. Frankfurt. Campus Verlag. 2000

Vogel, Nikolei: E. T. A. Hoffmanns Erzählung Der Sandmann als Interpretation der Interpretation, Münchener Studien zur literarischen Kultur in Deutschland. Band 28. Europäischer Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, Bern, New York

Wawrzyn, Lienhard: Der Automaten-Mensch, E. T. A. Hoffmanns Erzählung vom Sandmann. Mit Bildern aus Alltag und Wahnsinn. Verlag Klaus Wagenbach, Berlin 1994




[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]