PALIMPSZESZT
23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

LADÁNYI-TURÓCZY CSILLA, PhD
MTA Történettudományi Intézet, tudományos segédmunkatárs

Marie és Christlieb – gyermeklány hősök E. T. A. Hoffmann két meséjében
(Kísérlet a „Diótörő és egérkirály” ill. „Az idegen gyermek” c. mesék női szempontból való elemzésére)

Ki ne hallott volna a Diótörőről? [1] De ki olvasta valójában? Kis felmérést végezvén ismerőseim körében, hamar kiderült, hogy ha esetleg valaha kezükbe került is, a történetre egyáltalán nem emlékeznek már. Még a nagy Hegedüs Géza sem, aki Világirodalmi arcképcsarnok c. művének II. kötetében így foglalja össze a mese tartalmát: „ ...a ’Diótörő és egérkirály’ című álomtörténet ... egy beteg kisfiú (sic) lázálma a házban elszaporodott egerek és a játék ólomkatonák között. Hőse, a ’Dióherceg’ a csattogó állkapcsú, dióhéjat szétharapó diótörő, aki életre kelve parancsnoka lesz a házőrző játékkatonáknak.” (HEGEDÜS:1994, 128. o) [2] Pedig a mese főhőse Diótörő mellett nem fiú, hanem lány! Hiába a mű hatalmas népszerűsége, és főleg az operaházakban és a gyermekszínházakban tapasztalható nagy ismertsége [3], maga a szöveg elveszett a sok bába között. Cikkem másik témája, Az idegen gyermek (Das fremde Kind) még nagyobb homályba borul. Ernst Theodor Amadeus (1776-1822) Hoffmann Serapion-testvérek (Die Serapionsbrüder) c. meseciklusának e két darabja az elemzésekben vajmi kevés helyet kap. A ciklus 1. ill. 2. könyvének befejező történeteiről van szó, amelyeket maga a szerző is gyermekeknek szánt: a Hoffmann-szakirodalomban csak erre a két műre használják a Kindermärchen meghatározást. [4]

Már közvetlenül a Diótörő és egérkirály publikációját (1816) követően feltűnnek olyan recenziók, amelyek amellett teszik le a voksukat, hogy az opus nem gyerekek kezébe való, Hoffmann maga is hajlik arra, hogy elfogadja ezt a kritikát, amikor a Diótörőt a Serapion-testvérek történetei között újra közreadja (1819), a mese fiktív szerzőjének, Lotharnak szájába adva véleményét, a kritikáknak részben helyt is ad [5], ugyanakkor arra törekszik, hogy a bírálatokból tanulva következő meséjét, Az idegen gyermeket jámborabbá, befogadhatóbbá formálja. Ez hála Istennek csak kevéssé sikerült neki: Bruno Bettelheim szerint nem is illedelmes mesékre van a gyerekeknek szükségük, ezekkel semmit nem tudnak kezdeni. [6] Akik azt állítják, hogy a Diótörő és az egérkirály nem gyerekeknek való, azok kizárnák a legtöbb hagyományos mesét is az esti olvasmányok (hallgatmányok) köréből, hiszen az igazi, belevaló mese nem szűkölködhet a gonoszság szélsőséges megnyilvánulásaiban és a legvérengzőbb fantáziákban.

Szerencsére Hoffmannt humora és groteszk látásmódja megóvja attól, hogy történetei jámborságba fulladjanak, Az idegen gyermekben is a sötétség, a negatív szereplők ábrázolása sikerül igazán mesterien. Véleményem szerint műfajilag tulajdonképpen közömbös, hogy a két említett prózát gyermekmesének (Kindermärchen) vagy egyszerűen mesének (Märchen) tartjuk-e, hisz több rétegű mondanivalójuk a felnőtt olvasók számára is bőven tartogat üzeneteket, az igazán jó gyermekmese (a népmeséket szokás ilyennek tartani) elég gazdag jelentéstartalmú ahhoz, hogy minden életkor számára legyen mondanivalója. Todorov felosztása alapján a fantasztikus irodalomból viszont ki kell zárnunk – hiszen egyik esetben sem egyes szám első személyű elbeszéléssel van dolgunk. [7]

Felmerül azonban a kérdés, vajon nem a gyermekmese bélyegének köszönhetően tárgyalják ezt a két opust oly méltatlanul kevéssé az irodalomtörténészek. A szakirodalom általam elérhető műveiben [8] mindössze egy helyen találtam mindkét meséről fejezetnyi elemzést (Gisela Vitt-Maucher), a Hoffmann műveiről szóló írások általában épp csak futó megjegyzéseket szentelnek e két történetnek, még olyan esetben is, amikor az elemzés esetleges új szempontokat vethetne fel részproblémákkal (hasonmás és metamorfózis-témakör) kapcsolatosan. Régebbi vélemények (kritikák) fellelhetők ugyan (Hans von Müller a XX. sz. elején írt előszavai, cikkei), ezek azonban leginkább a korabeli előítéletek mibenlétéről adhatnak tájékoztatást, szempontjaik elavultaknak, idegeneknek tűnnek. Még az interneten is újra és újra csak a mesék szövegét és rövid tartalmi kivonatát olvashatjuk, mintha a „gyermekeknek való” címke egészen érinthetetlenné (vagy érdektelenné?) tenné őket. Egy részről kényelmetlen a filológus helyzete egy ilyen esetben, másrészt viszont a szakirodalom szűkszavúsága nagyobb szabadságot biztosít az elemzőnek. Ezzel a szabadsággal élve igyekszem majd megfogalmazni néhány gondolatot a két mese kapcsán. A magyar fordítások és szövegadaptációk tanulmányozása során (noha a cikknek eredetileg a fordítástörténet nem tárgya) sokatmondó csúsztatásokra és szövegcsonkításokra is bukkantam, és mivel a cenzúra az interpretáció egyik igen érdekes formája, ahol ez releváns, értelmezem ezen önkényes változtatások üzenetét is.

Elemzésemben egyrészt a jungi iskola tapasztalatait felhasználó Bruno Bettelheim és hozzá hasonló meseelemzések logikáját követem (Verena Kast, Marie-Louise von Franz), vagyis a freudi pszichoanalízis továbbfejlesztésén alapuló, lélektani megközelítést [9], teszem ezt ugyanakkor a szövegre koncentrálva, lévén szó műmesékről, amelyek közül az egyiknek ugyan számtalan úgymond népszerű változata keletkezett, mégis egyértelműen elkülöníthető az eredeti forrás. Mivel figyelmem elsősorban a hősnőkre irányul, a gender studies módszereit is alkalmazni kívánom – noha nem vetem el a jungi felfogás azon megállapítását, hogy az egyes szereplők gyakorta egyetlen lélek belső konfliktusait jelenítik meg (és mi lenne ennél alkalmasabb elmélet a Doppelgängerekben tobzódó Hoffmann-mesék elemzésére?), a női szereplőket elsősorban önálló entitásként veszem figyelembe.

Mindkét mesében a gyermekkorú hősnők figuráját és a többi szereplőhöz való viszonyukat kívánom megvizsgálni, feltevésem szerint ugyanis (akárcsak a hagyományos mesék legnagyobb részének szereplői) egyfajta beavatás részeseivé válnak és a mese folyamán más státuszba kerülnek. Azért különösen érdekes figurák ezek a lányok, mert gyermekek, a Diótörő Marie-ját [10] a szokottnál sokkal közelebbről, olykor belülről láttatja a szerző, mivel nem felnőtt nők, a narrátor nem kényszerül bele abba a szerepbe, hogy csupán a férfivágy tárgyaiként, elérhetetlen mitikus alakokként (Arany virágcserép, Brambilla hercegnő), fél vagy teljes automatákként (Homokember, Murr kandúr), holdkóros, transzra hajlamos áldozatokként (Az ördög bájitala, A fogadalom, A delejező), vagy földi karrierre, polgári boldogságra vágyakozó lánykákként (Arany virágcserép Veronikája) ábrázolja őket. Gerhard R. Kaiser egyébiránt hangsúlyozza, hogy „Weibliche Figuren kommen als Protagonisten nur in den Kindermärchen und in der Königsbraut vor ...” (KAISER:1988, 142. o.) [11], elsősorban Marie-ra vonatkozik ez, a fő mesevonal az ő érzéseit követi nyomon, noha általában kívülről látjuk, soha nem olyan távoli és szertefoszló, mint a „felnőtt”-történetek nőalakjai. [12] Nem arra törekszem majd, hogy Hoffmann élő gyermekmintái után kutassak, ahogy pl. Droßelmeier tanácsost sem akarom mindenképp azonosítani magával az íróval – ahogy pl. Hans von Müller teszi. Abból az ötletből indulok ki, hogy a Diótörő és egérkirály azonkívül, hogy valódi (gyermek)mesének tekinthető, tkp. értelmezhető Hoffmann egyik legerotikusabb írásaként is – akár tudatos, akár tudatalatti ez az erotizálás [13] – és maga Az idegen gyermek is olvasható beavatás-történetként, nem csupán a természet és a civilizáció, a jó és a gonosz közötti elkeseredett harc allegóriájaként.

Mindkét történet a közel azonos korú ellentétes nemű testvérpár-mintával indít – ez a fajta történetkezdés a hagyományos mesékben nagyon sok helyütt előfordul), példákat találunk az általunk jól ismert európai kultúrkörben (leghíresebb a Jancsi és Juliska [Hänsel und Grete]), de amint e tematikus szám afrikai antropológiára vonatkozó cikkéből kiderül (Görög Veronika: A válogatós leány), a fekete kontinens is bővelkedik hasonló példákban. A két Hoffmann-mese közötti nagy különbség, hogy a Diótörőben a (társadalmi) nemi jelleg már teljesen elválasztotta a testvéreket, a történet nem kettejükről szól, mindenben inkább ellentétük, mintsem egységük nyilvánul meg, míg Az idegen gyermekben a báty teljesen hatása alatt tartja húgát: noha egységük felületes szemlélő számára töretlennek tűnik, Christlieb gyenge kísérleteket tesz fivére vadságának megfékezésére, de eredménytelenül. A konfliktus megoldatlansága talán a női princípium túlságos visszaszorításában is rejlik, amint majd később, a nőfigurák elemzésénél megfigyelhetjük. A hagyományos testvérpár-mesékben a lélektani megközelítés a testvéreket ugyanazon személyiség két különböző megjelenési formájának tekinti, olykor nem is ellentétes nemű gyerekekről van szó, hanem két lány- vagy két fiútestvérről (a három testvér minta kissé különböző, abban a két idősebb testvér szokott oly mértékben egyforma lenni, hogy egyetlen szereplőfunkciót töltenek csak be). [14] A népmesékben a két testvér együtt indul el az erdőbe (vagy azért, mert a szüleik kiteszik a szűrűket [Jancsi és Juliska; Az őztestvér], vagy mert immár felnőtteknek tekinthetők és szerencsét kell próbálniuk [fiúk esetében], vagy, mert az idősebbik házasságot köt [afrikai állatvőlegény-típusú mesék]. A testvérek alapvetően különböznek egymástól és ez a különbség teszi lehetővé, hogy megmentsék egymást. A Hoffmann-hősnő kislányok esetében csak Christliebre igaz, hogy bátyjával indul az „erdőbe”, Marie egyedül „kel útra” (valójában az egész mese alatt ki sem teszi lábát a szülői házból, útja teljesen lelki jellegű), tehát fivére egyszerű oppozícióként van jelen és nem segítő funkciót tölt be. [15] A Diótörő Marie-ja egyértelmű főszereplő, önálló egyéniség, a mese sokkal inkább róla szól, mint a két címadó „férfi” személyiségről, Christlieb azonban testvérével szimbiózisban él, semmit nem tesz csak ő, külön, nem jár más utakon, mint a fivére. Hoffmann névválasztásai, mint általában, itt is figyelemre méltók: és nem csak a két lányt illetően. A Diótörő karácsony idején kezdődik, Marie az szűzanya ősképét imitálja, mikor babaként ringatja a sebesült Diótörőt, Christlieb (szó szerint: Krisztusnak kedves) egy éteri, de furcsa mód nem nélküli (vagy meghatározhatatlan nemű? hermafrodita? esetleg angyali?) gyermek társaságára vágyik – akiben akár a gyermek Jézust is láthatnánk. [16] Marie „beavatása” az anya- és szeretői szerep felvállalása során megy végbe, míg Christlieb ellenáll a nővé válásnak, nem akar kilépni a világba, elmenni a varázserdőből, fivére noszogatására eldobja a babákat. Különös, hogy Hoffmann szerint a második mese jámborabb, inkább gyerekeknek való – egy olyan történet, melyben a Magister Tinte beleájul a tejjel-mézzel folyó gyermeki erotika édességébe, és melyben az ő meggyilkolásáért (a légy lecsapásáért) az apafigurának életével kell fizetnie? A Diótörő Marie-ja kissé kacskaringós úton ugyan, de eljut a leánygyermekek szokásos rendeltetési helyére, vagyis a házasságba, [17] az utána koslató Droßelmeier teremtménye, alteregója, unokaöccse, mitikus énje (stb.) által valahogy, ha áttételesen is, de megszerzi, és az „apa” kabátujjában megtörténhet a násztánc (ugyancsak az édességek bősége által szimbolizáltan). A mese hagyományos és happy ending-nek mondható befejezése sokkal inkább illik a gyermeki elvárásokhoz, a Bettelheim által tárgyalt „feloldáshoz”, mint Az idegen gyermek nyomasztó szomorúsága.

A két kislány főhős szerepének elemzéséhez elengedhetetlen a lényüket a fikcióban meghatározó család vizsgálata – milyen az anyaképük, milyen viszonyban vannak apjukkal, egyéb apafigurákkal, ill. fivérükkel, milyen jellegű szerepet töltenek be a család mikrokozmoszában és ennek milyen hatása van a sorsukra.

A főhősnők családja mindkét mesében két más családmodellel oppozícióban jelenik meg, és ezek alapvetően határozzák meg a mindenkori második generáció sorsát. Mivel Marie mindkét idegen modellről mesében hall, ezek a képek a saját élményeivel ellentétesen vagy éppen azokat magyarázóan is megjelenhetnek. Noha legkevesebbet az egérkirálynő és fia(i) viszonyáról tudunk, egyértelmű, hogy az egérkirálynő még matriarchátusban irányítja nemzetségét, férjről az esetében nem esik szó. Fiaihoz és rokonaihoz törzsi módon viszonyul: egyrészt táplálásukról gondoskodik (ő az, aki népe nevében beszél, és akit egyetlen csapdával sem lehet megsemmisíteni), másrészt megbosszulja a halálukat. Az egérnemzetség ugyanakkor össze is köti a Kemény dióról szóló mese és a Stahlbaum-család történetét, hiába a városi környezet, a szofisztikált, finomkodó polgári légkör, az egerek, a falánkság és az undor, de szaporaságuk szerint a szexualitás szimbólumai is, ugyanúgy ott rejtőznek a szép felszín alatt, mint a Pirlipát-szülők konyhájában. [18] A mesében szereplő két emberi házaspár összehasonlítása is igen tanulságos. Pirlipát és Marie anyja egyaránt névtelen marad, előbbi jelenti az átmenetet az animális matriarchátus zabolátlanságából (egérkirálynő) a civilizált patriarchátus szabályozottságába (Stahlbaum asszony). A királyné még tudatában van annak, hogy az egérkirálynő a nővére (vagyis saját énjének elpusztíthatatlan, elfojthatatlan része -- Jung kifejezésével élve a mélymagja), noha civilizációs hatásra ezt a tudást igyekszik elutasítani magától. Stahlbaum asszony azonban már annyira eltávolodott a természettől, hogy irtózik a macskáktól (inkább csapdákat állít az egerek ellen, mintsem macskákat engedjen puccos lakásába) és kineveti a kislánya álmait [19] (ezzel a tudattalan üzeneteit hagyva figyelmen kívül). Az egérkirálynő vad és zabolátlan, szélsőséges anyai ösztöne Marie-ban a borzongáson kívül akár titkolt irigységet is ébreszthet, hiszen anyja őt semmitől nem védi meg, egyedül kell megvívnia harcát ösztönvilágával, éjszakai félelmeivel, a nővé válás ijesztő tapasztalataival.

A Pirlipát-anya királyné ennek, a polgári, alig létező anyafigurának az előképe: férje miatt megszegi az ősi szabályt, amely az árnyékos oldalnak megadta, ami azt megillette, de érdemes megfigyelni, hogy ez a király az egérkirálynőnél semmivel nem áll magasabb civilizációs szinten: ugyanúgy falánkságában éli ki magát. Képes az egész család sorsát kockára tenni a sonka miatt, amiből nem kapott megfelelő adagot. Hoffmann a királyi udvar leírásában természetesen egyik kedvenc témájához, a német törpefejedelemségek kifigurázásához is visszatér (l. Murr kandúr és Az ördög bájitala), de meséről lévén szó, archetipikusabb figurákat alkalmaz. Az alapvető különbség azonban az, hogy látszólag kihagyja a szexuális bűnt mint ennek a világnak egyik mozgatórugóját. Hacsak nem értelmezzük a hurkatöltögetés és a tűzhely alól előbukkanó egerek motívumát kódolt szexuális utalásként. Tény, hogy akárcsak a hagyományos elátkozós mesék többségében, a gyermek (lány) születését megelőzően kerül sor a tabu megdöntésére, ez esetben az egerek tömeges kiirtására (figyelemreméltó, hogy Stahlbaum asszony ugyanezt tervezi a fő-történetben). Egyrészt láthatjuk ezt a természet ellen való véteknek, amely kivívja a Nagy Anya destruktív oldalának haragját (akár a Csipkerózsikában a keresztelőre meg nem hívott tündér, itt is egy megbántott asszonyi alak átkozza meg a leánygyermeket), másrészt a királyné szexualitása megnyilvánulásának, amelyet a férj nem tud elfogadni (a tűzhely ősi női jelkép, elképzelhető, hogy a nőben rejtező, a patriarchátus által nem tűrt, visszafojtásra ítélt ösztönök jelennek itt meg az egerek alakjában). A kemény dió-mese királynéja, a polgári Stahlbaum asszonnyal ellentétben, még olyan közel van a természethez, hogy a macskák éberségében bízik lánya megvédelmezése érdekében. De ha egy mesében vétenek a tabu ellen, annak nem maradhat el a büntetése: az egérkirálynő-boszorkány odanyomja csúf képét a kislány szép arcához és ezzel magához hasonítja.

Marie apa-kapcsolata különleges, mindig az apja mérvadó számára, ez például már abban is megnyilvánul, hogy Droßelmeier kicsinyített mását (a játékkastélyban) apja hüvelykujjához hasonlítja. Marie önkéntelenül ráérez szülője animájára [20], és az apa ezért kivételes bánásmódban is részesíti [21]: megvédi testvérei, főleg Fritz értetlenségétől (és éretlenségétől): a kislány hatalmába adja Diótörőt, megrója a fiát, amiért felelős tábornokhoz méltatlan módon a bábut sebesülése ellenére is munkára szorítja. Marie nem véletlenül az apja kabátjában indul új élete felé, ez jelképezi az ödipális komplexus meghaladását, az újjászületést (a kabátujj olyan, mint egy sötét alagút, horribile dictu, szülőcsatorna, melyen keresztül a lány átléphet egy új állapotba, mégpedig a felnőtt, házasságra kész nőébe – erre utal az is, hogy Diótörő bemutatja őt nővéreinek, akik hivatalosan is befogadják családjukba). Marie ödipális állapotának egyfajta meghosszabbítása a Droßelmeierhez fűződő különös kapcsolata, noha a keresztapa elsősorban Diótörő alteregója (vagy fordítva), alapvetően torz apa- és teremtőfiguraként van jelen. Droßelmeier hasonmásaival azonban ezen túl is tele van a mese: először a kis kastélyban jelenik meg mint hüvelykujjnyi (az apa hüvelykujjához hasonlított) alak, ott van Diótörőben, aztán a kakukkos óra baglya helyébe lép. A gyerekek elszólásai, hasonlatai különösen érdekesek: Marie szerint „mintha dróton ráncigált bábu lenne” [22], Fritz szerint olyan, mint a Paprika Jancsija, amit a kályha mögé hajított [23]: ez utóbbi képzettársítás a csúnyaság annyit hangsúlyozott alapmotívumával együtt egyértelműen összeköti Mauserinks egérkirálynőt és magát az öreget: mindketten a tűzhely mögötti, titkos, szutykos világhoz tartoznak. [24]

Az idegen gyermekben ugyancsak három családmodell jelenik meg: a vidéki kisnemesi von Brakelék első látásra idilli életet élnek, a házaspár beleilleszkedik a falusi világba, nem tart távolságot az egyszerű emberektől, a férj szeret vadászni és pipázni, a feleség megfelelőképp vezeti a háztartást, a gyerekek természetesek, egészségesek, úgy tűnik, minden adott ahhoz, hogy egy nap szüleik tökéletes másává váljanak. A másik von Brakel-család viszont mindenben mesterkélt: gőgösek, távolságtartóak, a természetet csak a könyvekből ismerik, még rendes étvágyuk sincs. Felix és Christlieb ugyan gúnyt űz az elkényeztetett Hartmannból és Adelgundéből (a nevek itt is jelentőségteljesek), de irigyli is azok olvasottságát, tudományát. A harmadik család töredékes, csupán a meghatározatlan nemű Idegen gyermekből és anyjából, a Tündérkirálynőből áll (a „mese”-világban tehát, akárcsak a Diótörő esetében, ugyancsak matriarchátus van), kapcsolatukról azonban nem sokat tudunk meg – ahhoz mégis eleget, hogy néhány érdekes párhuzamot vonjunk a családmodellek között.

A két „idillből” származó gyerekek, a falusi kisnemesek és tündérországbeli között van egy közös vonás: mindhárman magányosak. Noha az elemzők általában bináris oppozícióban írják le a gonosz és a jó világát [25], valójában mind a két „idilli” családban komoly problémák figyelhetők meg az abszolút negatív erő, Magister Tinte országlása előtt is. Hisz még az Idegen gyermek minden varázshatalma sem elég ahhoz, hogy boldognak érezze magát, szüksége van a von Brakel-csemetékre, ahogy azoknak is rá: saját fantáziájukra utalt gyerekek találnak így egymásra, akik kénytelenek nélkülözni a felnőttek által nyújtandó biztonságot. A két családmodellben tehát közös, hogy a szülők szabadjára eresztik utódaikat és ezzel kiszolgáltatják őket saját ösztöneiknek: igen tanulságos ebből a szempontból az Idegen gyermek tündérország-leírása, először paradicsominak tűnik, aztán kiderül, hogy nem ritka a gyerekhalál – meg lehet csúszni a magasban, a madarak felhasíthatják a kicsik mellkasát – tehát a legkülönösebb (halálos) balesetek történhetnek:. [26] Hasonló borzalom, hogy ezen paradicsomi birodalomban 500 gyerek legyeket csap agyon!!! – Felix is ajánlkozik Pepser agyoncsapására –a fiú egyebet se tervez az egész mese alatt, mint gyilkolászást– az idill hamis mivolta tehát éppen ugyanott fogható meg, mint a vidéki embergyerekek esetében: természetes szabadságuk szüleik felelőtlensége és figyelmetlensége következménye elsősorban, nem csoda, hogy mikor a von Brakel-apa végre – először – rászánja magát arra, hogy megvédje fiát és lányát, már késő; megbűnhődik addigi vigyázatlanságáért, életével fizet azért, mert elfelejtette, milyen gyereknek, vagyis kiszolgáltatottnak és magányosnak lenni. Ebből a szempontból von Brakel nagyon is hasonlít a Homokemberben ábrázolt apához, aki mit sem törődik fiának az egyébként az asszonyok (az anya és a dajka által táplált) rettegésével. Pedig Az idegen gyermekbeli Felix mindent megtesz annak érdekében, hogy magára vonja apja figyelmét, mániákus módon utánozza, állandóan emlegeti, főleg vadászként tartja nagyra, leginkább destrukciós oldala imponál neki. Mint a kisfiúk általában, azt hiszi, hogy apja mindenható, majd ő ellátja a Légyminiszter baját, bezáratja egy toronyba, stb.: betegesen az erőszakra koncentrál, akárcsak egyébiránt Diótörőbeli alteregója, Fritz, vagy a Murr kandúr groteszk, gyengeelméjű hercegfigurája, Prinz Ignaz, aki játékágyúval végez ki kismadarakat.

Christlieb (Marie-val ellentétben) nem tud különleges kapcsolatot kialakítani az apjával (egyébiránt az anyjával sem), jobb híján fivére, az éretlen Felix az, aki lépéseit vezeti: noha a kislány nem lelkesedik azokért a dolgokért, amikért a fiú, nincs ereje ellenállni, hagyja, hogy Felix (vagy adott esetben az Idegen gyermek) irányítsa az eseményeket. Marie-val ellentétben Christlieb tehát nem tud ellene tenni fivére destruktív hajlamainak, és azoknak apjuk sem szab határt (mint a Diótörő Stahlbaum tanácsosa). Ha az erdőben megjelenő fantáziateremtményeket a jungi módszerrel a gyerekek lelkiállapota megtestesüléseként látjuk, akkor könnyű belátnunk, hogy maga Magister Tinte is értelmezhető saját gonosz lélekrészük kivetüléseként, és a testvérpár közül Felix jelképezi elsősorban ezt a lehetőséget: ő dobatja el Christliebbel is a játékát, ő akar mindenáron élő állatokat lövetni a céltáblás vadászbabával (így nem sok erkölcsi alapja van ahhoz, hogy felháborodjék a tanító gonoszságán, mikor az elpusztít egy kismadarat).

A női princípium csorbát szenved Az idegen gyermekben, másodlagos szerepet tölt be, a Diótörővel ellentétben a megváltás itt a női szereplők egyike jóvoltából sem következhet be. (Hozzá kell tennünk, hogy az Idegen gyermek, noha nemi jellegét tekintve teljes titkolózásba burkolódzik, a destruktivitáshoz való hozzáállásban inkább lánynak tűnik, mint fiúnak.) A mesében megjelenő három anya-figura látszólag meglehetősen különböző, mint már említettük, mégis van köztük közös pont. A két von Brakel asszony egyaránt férje árnyéka csupán, és elsődlegesen a gyerekek jólneveltsége miatt aggódik, de a „városi” von Brakel olya mértékben stilizált, hogy alig lehet róla határozott jellemzést adni. Alacsony és kövér, groteszk ellentétben a férjével, nyilván semmittevéssel tölti az idejét: abszolút passzív. A vidéki von Brakel asszony a mese elején még tüchtig és kedves háziasszonynak tűnik, de állandóan szidalmazza a gyerekeit és semmi nyitottságot nem mutat fantáziavilágukat illetően, különösen érdekes, hogy erőnek erejével meg akarja győzni őket, hogy az Idegen gyermek tulajdonképp Gottlieb iskolamester fia. [27] A nemesasszony férjével ellentétben igenis ambicionálja, hogy a gyerekek elhagyják a paraszti színvonalat, rá tesz legnagyobb hatást a gróf puccos világa, valójában ugyanúgy a külsőségekre koncentrál, mint az előkelő rokonok: az igazán undorító Magister Tinte esetében is csak az az egyetlen komoly kifogása, hogy túl falánk és nem viselkedik illendően. Gyerekeivel nincs különösebb kapcsolata, az etetésen és felszínes illemre oktatáson kívül tőle aztán mindkettő azt csinál, amit akar, gondatlanságáért a férje halálával és háza elvesztésével ugyancsak megbűnhődik.

A vidéki von Brakel asszony párhuzamba állítható ugyanakkor a Tündérkirálynővel: az is szabadjára ereszti a gyermekét, sőt, más gyerekeket is életveszélyes játékra késztet és egész országát romlásba sodorja felelőtlen miniszterválasztásával. Tulajdonképp a Diótörő Stahlbaum tanácsosnéja sem sokkal felelősségteljesebb vagy beleérzőbb anya, modern anyaságmítoszainknak ő sem felel meg. Mégis ő az, aki Marie-t éjszaka megtalálja a sebesülése után, és aki ott ül a betegágyánál, harcaiban azonban mindig magára hagyja. A szenzibilitás terén mindkét mese apa-főszereplője pozitívabb osztályzatot kaphat, mint feleségeik, von Brakel úr képes visszaemlékezni az Idegen gyermekre, Stahlbaum tanácsos együttérzést mutat Diótörővel. Ami a kislányokat illeti, Marie mellett Christlieb igazán szánalmas képet nyújt: „nőisége” abban merül ki, hogy vakon követi a bátyját, állandóan sír és vajszívűbb, mint Felix. Viszont hiányzik belőle az a védelmező (anyai) ösztön, ami Marie-ban annyira pozitív, egyetlen egy babájára se tud vigyázni, hagyja, hogy Felix vad játéka tönkretegye.

Akár a fiúk, a kislányok esetében is különleges szerepet töltenek be a fantáziateremtmények, amelyek ezekben a mesékben (hisz ezért van szó mesékről) megelevenednek. Mint említettük, a játékokhoz való hozzáállás Marie-nál és Christliebnél alapvető jellembeli (vagy érettségbeli) különbségekre világít rá. Marie-nak rengeteg babájáról tudunk és ezeket különböző lelkiállapotainak ill. fejlődési szakaszainak (illetve Doppelgängereinek) is megfeleltethetjük, Christlieb egyetlen babája hamar az erdő mélyén végzi és érdekes módon nem értesülünk arról, hogy lett volna neki másik, korábbi hasonló játéka.

Marie gazdag városi polgárcsaládban él és ennek megfelelően bőven el van látva játékszerekkel, babáival mint személyekkel bánik. A karácsonyi ajándékok között van egy új baba – egy igazán szép -- is, akinek Marie a Mamsell Clärchen nevet adja [28]: Clärchen (aki később ugyancsak pályázik Diótörő kegyeire) a régi nagy babát, Mamsell Trutchen-t [29] szorítja ki. Marie arrébb is teszi a polcon, hisz nézete szerint az utóbbi időben a baba csak nem akar vigyázni magára, állandóan a padlóra esik és ennek az arca meg a ruhája is kárát látja. [30] Valójában persze a kislány nem akar már rendesen foglalkozni a megunt játékkal, noha az a saját látásmódja szerint igenis vigyázott magára: " rief Trutchen." (HOFFMANN:1978/1, 258. o) [31] Ezen a ponton tehát párhuzamot vonhatunk Marie és Christlieb viselkedése között, gondatlanok, bár alapvetően más-más okból. A magyar fordítás Makrancos jelzője az értelmezőt könnyen félrevezeti, de különösképpen épp beleillik abba a logikába, ami egy kislány babáinak egymásutániságában mutat rá a jellemfejlődésre, ily módon a régi, nagy baba (a független, vadóc kislány-én) háttérbe szorulása egy nőiesebb, kifinomultabb fázisba való eljutást jelez. Trutchen helyett tehát Clärchen lép színre, a legelőkelőbb helyet kapja az üvegszekrényben is, de elég hamar kiesik Marie kegyeiből, hiszen át kell adnia az ágyát a sebesült Diótörőnek. [32] Ettől fogva a Diótörővel való babázás lép előtérbe, a fiúbábu dédelgetése azonban kezdettől fogva kétértelmű helyzetekhez vezet. Egyrészt, mert Diótörő (az Idegen gyermekkel ellentétben) minden kétséget kizáróan férfi, sőt, némileg a keresztapa helyett van jelen, ahogy Marie egy különös megjegyzése is rávilágít: " - Marie wußte gar nicht, warum denn die Eltern so laut auflachten, und warum der Obergerichtsrat solch eine rote Nase bekam, und gar nicht so hell mitlachte, wie zuvor." (HOFFMANN:1978/1, 249. o.) [33], másrészt, mert Pygmalion istennőszobrához hasonlóan élettelen bábuból élő emberré lesz – első megszólalása után Marie nem is meri úgy babusgatni, ahogy előtte, hisz az érettségnek új szintjére lép: felfedezi magában a „felnőttes”, női szemérmet. A Diótörő-szerelem kialakulása folyamán Marie igen fájdalmas fázisokat él át, ezek közül a legkönnyebb a baba csúfságának elfogadása. Marie vonzalma Diótörő iránt erősen emlékeztet Achim von Arnim Isabella von Ägypten, Kaiser Karl des Fünften erste Jugendliebe [Egyiptomi Izabella, V. Károly első ifjúkori szerelme] című vadromantikus történetének Alraunja, a mandragórából létrejött szörnyszülött és létrehozója, Isabella közötti kapcsolatra: a cigánylány számára az Alraun a babusgatott gyerek és a féltékeny szerető funkcióját egyaránt betölti – azzal a különbségtétellel, hogy az Alraun örök gyerek marad, gonoszágában is teljesen infantilis és tudatlan. [34] A babázás, az anyaság és a szexuális élet kezdetétől való félelem, a csúnyaság iránt érzett undor és az ismeretlen iránti vonzódás teljesen összekeverednek a hősnők lelkében, a kislányból nővé válás stációit Hoffmann különös érzékenységgel képes ábrázolni. Ebben a Diótörő ugyancsak rokona a hagyományos állatvőlegény-típusú meséknek, melyek közül nyugaton A szépség és a szörnyeteg a legismertebb. Alapkonfliktusa ugyancsak a férfi princípium másságának, csúfságának elfogadása és természetesen az ödipális szakasztól való eltávolodás. A Die Königsbraut-ban a csúnyaság elfogadásának kérdése és a szerető/anyaszerep keverése ugyancsak alapmotívumok: igaz, Hoffmann itt szokásos mizogün nekibuzdulással nem csak ostobának, hanem nagyravágyónak is állítja be Annát, a zöldségkertészetben jeleskedő kisasszonyt, aki először irtózik kérőjétől, I. Daucus Carotától, de mikor megtudja, hogy az valóságos király, már nem is látja annyira csúnyának. A zöldség-gnómkirály (a kis Zacheshez nagyon hasonlóan) előszeretettel ül be kisasszonyok ölébe, és akárcsak az Arnim-féle Alraun (vagy Diótörő), a gyermeki, a parancsolói és szeretői statust váltogatja egyre-másra.

Marie-nak nem csak baba-alteregói vannak, maga Pirlipát is az, hiszen Marie a királykisasszony helyébe lép Diótörő szerelmeseként. Az ifjú Droßelmeier Pirlipátot megmentő akciója valószínűleg azért torkollik mégis tragédiába, mert a királykisasszony nem képes elfogadni a másikban, a férfiben azt az animust (csúnyaságot, furcsaságot), amit ő is magában hordozott. Meglehet, ehhez anyjával való kapcsolata is hozzájárul. A királylányt már születésétől fogva dajkák és udvari emberek hada veszi körül és csúnyasága nyilvánvalóan nem kelt szeretetet anyjában – az udvari élet hidegségéhez tehát az ösztönös anyai elutasítás is hozzájárul. Pirlipát egészen 15 éves koráig ki van szolgáltatva animusának – erre utal az is, hogy az átok következményeképp a lánynak szakálla nő, tehát mintegy férfivé válik, feje aránytalanul nagy lesz testéhez képest, vagyis személyisége torzul, a férfielem túlteng benne, de Diótörővel ellentétben nem tesz semmit saját megszabadulása érdekében, nem hoz áldozatokat, csak várja, hogy valaki megszabadítsa. Hiába nyeri vissza szépségét, vagyis nőiségét, mert úgymond nem nőként szocializálódott, agressziója inkább a mesék fiúszereplőivel rokonítja. [35]

Christlieb ilyen szempontból rokona Pirlipátnak, számára sem létezik kislányvilág, szülei szabadjára eresztik, vagyis sokkal inkább Felix gyámsága alá utalják, az éretlen kisfiú veszi át a szülők szerepét, márpedig ő magának is nagy szüksége lenne még az irányításra. De az anyai oldal elhanyagoltsága miatt Felix csak a túlzásba vitt agresszió értékrendjét tudja továbbítani, a vadászat iránti fogékonyságot, mely a gyerekek játszótársában, Sultan kutyában is megtestesül (a kutya is hímnemű, a női melegséget ő sem pótolhatja). Jobb híján a gyerekek itt a mesékben a kinti világot, az idegenséget, veszélyt jelképező erdőben keresik azt a védelmet, amit otthon nem találnak. Így találkoznak az Idegen gyermekkel is – akinek se neme, se neve, aki saját bizonytalan identitásuk kivetüléseként is értelmezhető. Az erdőben veszejtik el a három játékszert is, amelyet a grófi gyerekektől kaptak, a Jägersmannt (vadászembert), a Harfenmännleint (hárfás emberkét) és a schöne Puppe-t (szép babát). Figyelemreméltó, hogy egyiknek sem adnak nevet, egyikkel sem alakítanak ki személyes kapcsolatot. A fiúbabáknak legalább foglalkozásuk van, viszont a Christliebnek szánt lánybaba csupán szépségével jellemezhető, hasonló szerepet tölthetne be, mint Marie Mamsel Clärchenje. Ehelyett a gyerekek elviszik az erdőbe és miután Felix a saját, Fritzével azonos rombolási ösztönének és türelmetlenségének engedve tönkreteszi a saját játékait (Fritz is hamar megunja az automatákat – pl. a kastélyt – és túlfeszíti a húrt Diótörővel), a húga babáját is összerondítja. A kislány persze, ha megtanult volna anyjától vagy más leánytestvérétől, esetleg rokontól babázni, nyilván nem rohangálna vadul a bokrok között, tudna vigyázni egy szép játékra. De, noha a csak említés szintjén szereplő falusi gyerekek között két kislány is van, ezeknek vagy nincsenek babáik, vagy nem játszanak a két kisnemessel. Ez utóbbi a valószínű: különben miért menne a testvérpár az erdőbe és miért lenne szüksége az Idegen gyermekre? [36]

A kislányok mindkét történetben gyermekeknek látszanak, Marie-nak még a korát is megadja a narrátor, hét évesnek mondja, a mese végén mégis az derül ki, hogy érett nő, hiszen férjhez mehet az ifjabb Droßelmeierhez, az időviszonyokkal tehát valami alapvetően nincs rendben. Az idegen gyermek testvérpárja is kisiskolás korú még, erre utalnak játékaik, tanulmányaik, mégis kikerülnek az ismeretlen erdőbe, amely a népmesékhez hasonlóan a családról való leválás jelképe. [37] Mint tudjuk, a hagyományos mesékben az időfogalom rendkívül képlékeny és a gyerekkort gyakorta hajszál választja csak el a házasulandó állapottól, a nemi érés hirtelen megy végbe. Ha a Diótörő egészét mesének tartjuk, tehát nem dőlünk be annak a sugallatnak, hogy Marie lázálmainak terméke minden, ami fantasztikusnak tűnik, akkor azon sem kell megütköznünk, hogy a hét éves kislány váratlanul legalább 15 éves – annál is inkább valószínű, hogy ez történik, mert a cukorvilágbeli nászúton végbemegy Marie és Pirlipát egybeolvadása, és Pirlipát éppen 15 éves korában (key-age) változik vissza szépséggé, amikorra nővé érett, hiszen a Krakatuk-dió keresése épp 15 évig tart, csupán azért, hogy a királylány eladó lány korban legyen a megfelelő ifjú megérkezése idején (ennek kora szintén meghatározott, noha nem számszerűleg, de akinek még nincs szakálla, az kb. 17 évesnek felel meg). Érdekes azonban, hogy míg Pirlipát esetében az elvarázsolás nem függeszti fel az időt, Diótörő nem öregszik a mitikus múlt és Marie-val való találkozása közben. (Nem történik utalás arra, hogy mennyi ideig volt Diótörő csúnya, vagyis mennyi idő választja el a Marie-történetet a Pirlipát-mesétől, Marie viszont azonosítja a keresztapát a mesében szereplő órással. [38]) Van a történetben egy pont, ahol sokkal nagyobb az időbeli kihagyás, mint gondolnánk, feltevésem szerint a babaországbeli utazás és a kislány ájulása között lehet egy ilyen törés, esetleg az utazás értelmezhető sokkal hosszabb történések jelképes elbeszéléseként. A keresztapa utolsó megjelenését kivéve (ami délelőtti látogatás) az összes többi alkalommal este érkezett, amikor már fel kellett gyújtani a fényeket. Jelentéssel bír a karácsony mint referencia-időszak emlegetése is: karácsonykor kezdődik a történet, és a Krakatuk-dió megtalálása is ekkorra esik, a karácsonyhoz kapcsolódik Marie „beavatása”, amelynek főszereplője ugyanannyira a keresztapa, mint Diótörő, de a család neve: Stahlbaum (vasfa) is értelmezhető a karácsonyfára való utalásként. Mivel a történet újjászületésről szól, amelynek központjában egy Mária nevű leány áll, az év ezen időszakának kiválasztása aligha lehet véletlen. [39]

Az idegen gyermekben kevéssé feltűnő az időugrás, az erdő megváltozása, átkozottá válása, a gyermeki öröm megromlása azonban arra utal, hogy itt is gyors érési folyamattal állunk szemben. A mese mintája, Tieck Elfen-je is él ezzel az időfelfüggesztési módszerrel, tündérországban hét év csak egy éjszaka, amelyen nem alszanak, hanem mulatságoknak szentelik magukat, mikor azonban a főszereplő, akárcsak Diótörőbeli druszája, a mese elején még hét éves Marie visszatér a családjához, mégsem gyerek már, hanem tizenöt éves és nem sokkal később férjhez is megy. A Hoffmann-történetben a hatalmas változás kulcsa Magister Tinte személyiségében rejlik, amely szerintem korántsem annyira egyértelmű, mint pl. Vitt-Maucher értelmezése alapján tűnik. Pepser nem pusztán a gonosz megtestesülése, legalább is nem ilyen „ártatlan” módon. A gyerekek ujjába való beleszúrás túlságosan is emlékeztet a Csipkerózsika guzsalyára vagy akár Marie sebesülésére Diótörő első csatájának éjjelén ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk. [40] Akár Bettelheim, akár Franz elemzéseit nézzük, a Csipkerózsikához hasonló motívumok az első menstruációs vérzést és a szüzesség elvesztését egyaránt jelenthetik, mindenképp a lányok nemi életének kezdetére utalnak. Marie esetében a papucseldobás csak erősíti ezt a képzettársítást [41]. Míg azonban Marie önmaga sebzi meg önmagát (és kelti életre Diótörőt saját vérével), Magister Tinte alattomosan szurkálja a két gyereket (a szurkálás, ha fantáziálás szintjén is, de Droßelmeier keresztapát és Marie-t is összeköti) [42], figyelemreméltó, hogy nem csak a lányt, hanem a fiút is. Újabb utalás ez arra, hogy a nemi szerepeket tekintve zavar uralkodik ebben a történetben, ahogy az Idegen gyermek öndefiníció-hiányában is nyilvánvaló. Magister Tinte mind Felixet, mind Christliebet meg akarja rontani, és ez tulajdonképpen sikerül is neki, az erdőben érzett korábbi örömük odalesz, a régebben paradicsomi kerthez hasonló színhely hátborzongatóvá válik, ellentétben a mesék logikájával, vagyis, hogy a fantasztikumban félelmetes dolgok nem keltenek borzongást, Az idegen gyermekben többször is borzongást keltenek az események – magukban a szereplőkben, vagyis a gyerekekben: ilyen Magister Tinte légyzümmögése, mikor már azt hitték, meghalt, az eldobott játékok életre kelése és megjelenése – mindez hátborzongató hatással van rájuk, mégis újra és újra visszatérnek az erdőbe. A felületen idilli, vad, gyermeki környezet hirtelen elromlása, a kimondhatatlan iszony Henry James A csavar fordul egyet című kisregényének különös világára emlékeztet, és itt is csak sejthetjük, hogy miről lehet szó valójában, mit jelképez az undok fekete folyadék, amely mindent beszennyez, a légy-lét piszokhoz kötődő motívuma, főképpen azonban Magister Tinte tejben-vajban és mézben való elkábulása.

Nem véletlenül térünk újra és újra vissza az evés és az erotika szoros kapcsolatára. A romantika idején a szexualitásról szalonképes műben beszélni csak áttételesen, virágnyelven lehetett, az evés és ivás világából kölcsönzött kifejezések különösen gyakoriak, Hoffmann műveiben is. Egyértelmű a helyzet a Diótörőben: maga a diótörés az Pirlipát-szülők zabálás (ösztönök zabolátlansága)-motívum mellett az evés-szimbolika szublimációját jelenti, hiszen az erős fogak és állkapocs már nem a saját ösztönök kiélése szolgálatában áll, hanem másokért van. Mint már említettük, a hurkatöltögetés, a tűzhely, az eldugott helyeken élő egerek mind értelmezhetők a szexualitásra utaló jelképekként, az erős fogak, a harapás ugyancsak ebbe a fogalomkategóriába esik. Míg azonban Pirlipát, az erőszakos egerekhez hasonlóan csak saját ösztöneinek kiélésére gondol (csecsemőként már foggal születik és mindjárt bele is harap egy udvari ember ujjába, a feltört diókat ő eszi meg), Diótörő másoknak nyújt ételt (már Pirlipáttal való találkozása előtt is arról híres, hogy a társaságbeli hölgyeknek töri fel a diót), vagyis hagyja, hogy animája kifejezhesse magát. Mint már utaltunk rá, Pirlipát megtagadja ezt az animát, már átváltozása előtt teljesen átadja magát az animus vadságának és önzésének, mintha anyjának a női mélymagtól való elszakadása az ő animus-fókuszáltságában testesedne meg. Az idegen gyermekben ugyancsak feltűnik az erős fogak motívuma, Felix dicsekszik, sőt, henceg vele: "Ei lieber gnädiger Onkel, glaubst du denn, daß ich ein kleines Wickelkind bin und lutschen muß weil ich noch keine tüchtige Zähne habe zum Beißen?" (HOFFMANN:1978/1, 578. o.) [43] A vidéki gyerekek jó étvágya és erős fogazata életrevalóságukra utal, de egyszersmind vadságuk, zabolátlanságuk jele is, már a mese elején alig tudják türtőztetni magukat az anyjuk által készített sütemény izgató illatát érezvén. Örömüket az evésben azonban először a nagybácsi és családja, később sokkal drasztikusabb módon Magister Tinte rontja el: „So herangekommen, stürzte er sich sofort in den Napf, daß die Milch überströmte, die er einschlürfte mit widrigem Rauschen ... Aber alles nicht achtend schwang sich der Magister aus dem Milchnapf, setzte sich auf die Butterbröte hin, schüttelte die Rockschöße und wußte mit den dünnen Beinchen geschickt darüber hinzufahren und sie glattzustreichen und zu fälteln.“ (HOFFMANN:1978/1, 611. o) [44] Ugyanez a motívum megjelenik a Homokemberben is, Coppelius utálatossá teszi a gyerekek számára a süteményeket és az édes gyümölcsöt: „Das hatte er bemerkt und nun war es seine Freude, irgend ein Stückchen Kuchen, oder eine süße Frucht, die uns die gute Mutter heimlich auf den Teller gelegt, unter diesem, oder jenem Vorwande zu berühren, daß wir, helle Tränen in den Augen, die Näscherei, der wir uns erfreuen sollten, nicht mehr genießen mochten vor Ekel und Abscheu. Ebenso machte er es, wenn uns an Feiertagen der Vater ein klein Gläschen süßen Weins eingeschenkt hatte.” (HOFFMANN:1977, 14. o.) [45] Ursula Oslowsky hívja fel figyelmünket ennek az ábrázolásnak szexuális jelentéseire: „Man kann <seine Süßigkeit einem anderen Körper mittheilen> und zwar vorzüglich am <süszlöchlein>, einer <euphemistischen umschreibung für die männliche und weibliche scham> ... Erst die Dechiffrierung von <susz> als Wol-lust des Essens und des Leibes macht jedoch verständlich, warum die Berührung durch die phallische Hand Coppelius’ gleichzeitig Abscheu und Faszination erregt: dem Coppelius und dem Vater ist ja erlaubt, was Kindern verdorben wird – der Genuß.” (ORLOWSKY:1988, 167. o.) [46]

A dézsmálás-motívum, vagyis a szexualitás és a nyalánkságok kapcsolata Diótörő és Marie édesség-utazásában (nászútja – angolul honymoon, magyarul mézeshetek – vagyis az édes és az erotika ezekben a kifejezésekben is megnyilvánul) is jól megfigyelhető, gondoljunk csak a Studentenfutterpforte-re (diákabrak-kapu), feminista elemzésekben ennél sokkal kevésbé szuggesztív ikonográfiai megjelenítéseket is értékeltek már nemiszervre való utalásként (l. <süszlöchlein>). Marie egész baba-világa már az üvegszekrényben tele van marcipánfigurákkal, ezeket a nyalánkságokat kell aztán feláldoznia az egérkirálynak, amikor az három éjszakán keresztül kínozza. Talán nem véletlen, hogy Marie az édességeket őrizgeti, de nem eszi meg, aki enni akar, az a férfi szexualitás taszítását jelképező egérkirály, vagyis maga az édesség értelmezhető a kislány egyik megnyilvánulási formájaként, az egérkirály pedig – miért is ne --, ifj. (vagy id.) Droßelmeier állati oldalaként, szublimálatlan szexualitásaként. Hiszen a mindenkori „bácsi” a Hoffmann-mesékben (Droßelmeier, Magister Tinte, Coppelius, stb.) egyszerre a vonzó idegenszerűség és a mélységesen undorító dolgok megtestesítője, egyfajta demiurgosz, a dolgok belső szerkezetének ismerője, de a vágy, az élvezet titkainak tudója is. Az ifjú Droßelmeier leírásában, aki immár emberi formájában mutatkozik meg, ismét visszaköszön a táplálék és a szexualitás misztikus egysége: az ifjú arcocskája olyan mint a tej és vér (Hófehérkét juttatja az eszünkbe): „Wie Milch und Blut war sein Gesichtchen“ (HOFFMANN:1978, 304. o.) [47], Marie-nak ajándékba ugyanolyan marcipánfigurákat hoz, mint amilyeneket az egérkirály tett tönkre (de hiszen ő marcipánország, tehát a lányos erotika országának királya) és a lányban ez ugyancsak felgyújtja a belső tüzet: „Marie war glutrot geworden, als sie den jungen artigen Mann erblickte und noch röter wurde sie, als nach Tische der junge Droßelmeier sie einlud, mit ihm in das Wohnzimmer an den Glasschrank zu gehen“. (HOFFMANN:1978, 304. o.) [48] A Diótörő tehát valóságos meseként megnyugtató megoldáshoz, a férfi és női princípium kibéküléséhez, egyesüléshez vezet, míg Az idegen gyermek befejezése a kezdeti paradicsominak tűnő állapothoz képest különösen kontrasztos, elkeserítő és reménytelen: a két princípium még csak kibontakozni se tudott, és a rossz és jó konfliktusából a Magister Tintét eredetileg a vidéki rokonok nyakára küldő Cyprianus von Brakel, a lehetséges főgonosz kerül ki győztesen: ebben az értelemben tehát ezt a történetet nem is tarthatjuk igazi mesének.

Vitt-Maucherrel megegyezően mind a csúnyaságot, mind a harapás/evés motívumot a Diótörő mélyebb rétegét, szexuális jelentését megvilágító elemeként értem [49], de nem látom be, miért lenne a mese csupán férfifantázia sötét világának megjelenítője. „ ... unter der „unschuldigen” Oberfläche der Kindermärchens eine dunkle verdrängte Welt männlicher Ängste und Bedürfnisse (Droßelmeier) darzustellen ...” [50] Marie Hoffmann egész munkásságának talán legügyesebben, legérzékletesebben megrajzolt nőfigurája, ha képesek vagyunk a művet teljes egészében meseként és nem valamiféle mesebetétekkel átszőtt lázálomként értelmezni, akkor a pedofilia árnyától megszabadulva ugyanolyan elfogulatlanul tudjuk szemlélni, mint egy Szépség és szörnyeteg-típusú narrációt: vagyis beavatás-történetként. A női szexualitás kibontakozása (még ha eltorzult formában is) csak a Die Königsbraut-ban jelenik meg hasonló intenzitással, olyan jelképekkel, mint az apai torony, a lányhoz kötődő zöldségeskert (anyaföld), az előbukkanó és eltűnő gyökér, mely gyűrűt cserél a főhősnővel, a gyűrű, mely szúró fájdalmat okoz. Hoffmann azonban a Brambilla hercegnőhöz hasonló ironizálással, a fűzfapoétaság, az asztrológia és a kisnemesek nagyravágyása kifigurázásával egyrészt eltereli a figyelmünket, másrészt súlytalanná teszi az archetipikus ábrázolásmódot. A két „gyerekmesében” azonban képes megőrizni a drámai feszültséget még az eltúlzott idillek, édeskés leírások ellenére is, a hátborzongató momentumok miatt helyenként A homokemberrel rokonítható a két történet.

BIBLIOGRÁFIA


Elsődleges irodalom

ARNIM, Ludwig Achim von, Isabella von Ägypten, Kaiser Karl des Fünften erste Jugendliebe, in: Werke in einem Band, Aufbau-Verlag, Berlin und Weimar, 1981
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, A homokember, ford. Barna Imre, A kis Zaches, akit Zinnobernek neveztek, ford. Solti György, in: XIX. századi német elbeszélők, Európa, Budapest, 1983
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, A leánykérők, ford. Várkonyi Nándor, Dunántúl-Könyvtár, Pécs, s/d
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, Az arany virágcserép – Scudéri kisasszony – Unokabátyám sarokablaka, ford. Horváth Zoltán – Gergely Erzsébet – Györffy Miklós, Magyar Könvvklub, Budapest, 2002
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, Az elveszett tükörkép története – novellák, ford. Györffy Miklós et al., Magvető, Budapest, 1996
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, Az idegen gyermek, ford. Gedő Elza, Sacelláry kiadása, Budapest, 1921
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, Az ördög bájitala: A kapucinus rendi Medardus barát hátrahagyott feljegyzéseiből, ford. Kolozsvári Grandpierre Emil, Pallas Studió, Budapest, 1997
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, Brambilla hercegnő Diótörő és egérkirály – A homokos ember, ford. Sárközi György, Franklin Társulat, Budapest, s/d [1930 körül]
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, Gesammelte Werke in Einzelausgaben, Bd. 3.: Nachtstücke – Seltsame Leiden eines Theaterdirektors, Aufbau-Verlag, Berlin und Weimar, 1977; Bd. 4-5.: Die Serapionsbrüder – Gesammelte Erzählungen und Märchen, hrsg. von E. T. A. Hoffmann, 1-2., 1978
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, Diótörő (Diótörő és egérkirály – Az idegen gyermek), ford. Sárközi György – Juhász Andor, ed. Tarbay Ede, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1979
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, Lebensansichten des Katers Murr, nebst fragmentarischer Biographie des Kapellmeisters Johannes Kreisler in zufälligen Makulaturblättern, Insel Verlag, Frankfurt am Main, 1976
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, Murr kandúr életszemlélete, valamint Johannes Kreisler karmester töredékes életrajza, ford. Szabó Ede és Horváth Péter Pál, Pallas Studió, Budapest, 2000
HOFFMANN, Ernst Theodor Amadeus, Újabb hírek Berganza kutya sorsáról, Művészlelkek – Rokonlelkek, ford. Dévény István, Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2005
NOVALIS, Heinrich von Ofterdingen, ford. Márton László, Helikon Kiadó, Budapest, 1985
TIECK, Ludwig, Die Elfen, in: Der Runneberg – Märchen und Novellen, Greifenverlag zu Rudolstadt, 1983

Másodlagos irodalom

ARNDT, Martin von, Der Sandmann – Psychoanalytische Textinterpretation am Beispiel der Hoffmannschen Erzählung, in: http://www.hausarbeiten.de/faecher/hausarbeit/lit/14421.html
BETTELHEIM, Bruno, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina, Budapest, 2004
FRANZ, Marie-Louise von, Archetípusos minták a mesében, Édesvíz Kiadó, Budapest, 1998
FRANZ, Marie-Louise von, Az árnyék és a gonosz a mesében, Európa, Budapest, 1998
FRANZ, Marie-Louise von, Női mesealakok, Európa, Budapest, 1995
FREUD, Sigmund, A kísérteties, in: Művészeti Írások IX., Budapest, Filum Kiadó, 2000
GERSDORFF, Dagmar von, Thomas Mann und E. T. A. Hoffmann – Die Funktion des Künstlers und der Kunst in den Romanen „Doktor Faustus“ und „Lebens-Ansichten des Katers Murr“, Peter D. Lang, Frankfurt am Main – Bern – Cirencester/UK., 1979
HALÁSZ Előd, A német irodalom története, Gondolat, Budapest, 1987
HEGEDÜS Géza, Világirodalmi arcképcsarnok II., Trezor Kiadó, Budapest, 1994
KAISER, Gerhard R., E. T. A. Hoffmann, J.B.Metzler, Stuttgart, 1988
KAST, Verena, Férfi és nő a mesében – Lélektani értelmezések, EuroAdvice, Budapest, 2002
KÖHN, Lothar, Vieldeutige Welt. Studien zur Struktur der Erzählungen E. T. A. Hoffmanns und zur Entwicklung seines Werkes, Max Niemeyer Verlag, Tübingen, 1966
KREMER, Detlef, Romantische Metamorphosen – E. T. A. Hoffmanns Erzählungen, Verlag J. B. Metzler, Stuttgart – Weimar, 1993
KROPF, David Glenn, Authorship as Alchemy – Subversive Writing in Pushkin – Scott – Hoffmann, Stanford University Press, Stanford, 1994
LINDNER, Henriett, „Schnöde Kunststücke gefallener Geister” -- E. T. A. Hoffmanns Werk im Kontext der zeitgenössischen Seelenkunde, Königshausen & Neumann, Würzburg, 2001
LOVÁSZ Andrea, A meseregény kora - Vázlat a meseregény megközelítéséhez: http://www.korunk.org/2002_10/lovasza.htm
MAÁR Judit, A fantasztikus irodalom, Osiris, Budapest, 2001
MAGRIS, Claudio, Die andere Vernunft, E. T. A. Hoffmann, Hain, Könisgtstein, 1990
McGLATHERY, James M., Mysticism and Sexuality. E. T. A Hoffmann, New York, Peter Lang, 1981
MÜLLER, Hans von, Gesammelte Aufsätze über E. T. A. Hoffmann, Verlag Dr. H. A. Gerstenberg, Hildesheim, 1974
ORLOWSKY, Ursula, Literarische Subversion bei E. T. A. Hoffmann Nouvelles vom „Sandmann“, Carl Winter Universitätsverlag, Heidelberg, 1988
REBER, Natalie, Studien zum Motiv des Doppelgängers bei Dostojevskij und E. T. A. Hoffmann, Kommissionsverlag Wilhelm Schmitz, Gießen, 1964
THALHEIM, Hans-Günther (herausg.), Geschichte der deutschen Literatur von den Anfängen bis zur Gegenwart – Siebenter Band, Volk und Wissen Volkseigener Verlag, Berlin, 1978
TODOROV, Tzvetan, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, Budapest, Napvilág Kiadó, 2002
TOURNIER, Michel, A vámpír röpte, Budapest, Napvilág Kiadó, 2001
Világirodalmi Lexikon, 4. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975, Solyámosy Miklós: E. T. A. Hoffmann szócikk, 528-530. o.
VITT-MAUCHER, Gisela, E. T. A. Hoffmanns Märchenschaffen, Chapel Hill and London, The University of North Carolina Press, 1989
Jegyzetek:


[1]Hoffmann meséjének teljes címe Diótörő és egérkirály (Nußknacker und Mausekönig), Csajkovszkij balettje ebből csak az első szereplő nevét őrzi meg, ha a rövidebb címet használom, azt csak az egyszerűség kedvéért teszem.
[2]Ezt a sajnálatos tévedésen alapuló tartalom-meghatározást veszi át lietarura.hu magyar internetes oldal is: http://www.literatura.hu/irok/romantik/hoffmann.htm.
[3]A magyar honlapokból kiderül, hogy elsősorban a zenés (balett és musical) ill. színházi (akár bábszínházi) változatokkal ismertetik meg a gyerekeket, de ahány változat, annyi interpretáció és az eredeti történet annyi megcsonkítása. A szövegkönyvekből egyöntetűen a Móra kiadó 1979-es kiadására támaszkodnak, de nem hűek hozzá, úgy alakítják a történetet (szereplőket beillesztve és ostoba rigmusokat költve), ahogy kedvük tartja. Elérhető a Barbie és Diótörő (Barbie in the Nutcracker, Rendezte: Owen Hurley, 2004) c. film is, amely a mese hollywoodi változatát adja, itt Marie-t valamilyen okból Clarának hívják (bár tkp. úgyis Barbie egy újabb megtestesülése). A Diótörő populáris és infantilis pályafutása olyan áttekinthetetlenül szövevényes, hogy a továbbiakban nem is foglalkozom vele.
[4]A gyermekmese meghatározása a szakirodalomban ennél szűkebb, pl: „ ...az egydimenzionalitás a mesék egyedüli ismérve, azaz a mese világa egyetlenként teremtődik, benne valóság és mesevilág közötti átmenet nem szintváltásként értelmeződik, mert csoda és valóság egymásba játszanak, természetes módon egészítik ki egymást... A csoda jelenléte mellett a mesék optimista világnézete, a boldog befejezés, az eukatasztrófa (Tolkien szava) kötelező.” (LOVÁSZ:2002) Egyik Hoffmann-mesére sem lehet rámondani, hogy egydimenzionális lenne, az író történetei éppen emiatt fantasztikusak, soha nem lehet tudni, hogy bizonyos dolgok álmok, látomások, fantáziaképek, vagy a történet valóságában realitások-e. Ami pedig az eukatasztrófát illeti, Az idegen gyermekre igencsak nehezen húzható rá a boldog befejezés definíciója.
[5]„... ein gewisser unverzeihlicher Übermut darin herrscht und ich zu sehr an die erwachsenen Leute und ihre Taten gedacht” (HOFFMANN:1978, 308. o.) [„ ... egy bizonyos megbocsáthatatlan gőg uralkodik benne és túlságosan is a felnőttek és azok tettei jártak az eszemben”]
[6]„A modern gyermekirodalom java része kirekeszti a primitív ösztönökből és a vad indulatokból fakadó mély belső konfliktusokat, és így a gyermek nem kap segítséget.” (BETTELHEIM:2004, 15. o.)
[7]„Ami megkülönbözteti a meséket, az egy írásforma és nem a természetfölötti státusa. Jól illusztrálják a különbséget E. T. A. Hoffmann meséi: A Diótörő, Az idegen gyermek, a Leánykérők írásmódja alapján mind mese; a Menyasszonyválasztás, miközben a természetfölötti státusa azonos benne, nem az.” (TODOROV:2002, 49-50. o.)
[8]Sajnos pl. Urs von Planta teljes mértékben Az idegen gyermeknek szentelt könyvéhez nem jutottam hozzá.
[9]„A jungi lélektani iskolában szimbolikus történetnek tekintjük a mesét, amely általános emberi problémákat és lehetséges megoldásokat jelenít meg. A mese mindig valami olyan dologról szól, amely az élet folyamatát veszélyezteti ... és azt mutatja meg, hogy milyen fejlődési út vezet ki ebből a problémából – egy új élethelyzetbe.” (KAST:2002, 9. o.)
[10]A Diótörő és egérkirály Sárközy György-féle, eredetileg 1930-as változatában (HOFFMANN: s/d, [Franklin Társulat két világháború közötti kiadása] ill. HOFFMANN:1979, ugyanezen szöveg gyerekek számára meghúzott és némileg modernizált újrakiadása) Marika szerepel, valószínűleg azon törekvés jelében, hogy a kicsinyítő képzővel és – mondhatni – falusias jelleg megteremtésével a fordító közelebb hozza a lány alakját gyerek olvasóihoz. (A Franklin Társulat kiadásának Pukánszky Béla által jegyzett előszavában egyenesen Mariskáról olvashatunk.) A Marie forma azonban ilyen üzenetet nem tartalmaz, nagy valószínűséggel Tieck Elfen-jének azonos nevű főszereplője ihlette. A Christlieb (Juhász Andor által 1924-ben) magyarított Kriszti változata (HOFFMANN:1979) is szerencsétlen megoldás. Gedő Elza 1921-es fordításában (HOFFMANN:1921) a domesztikáció elvét követve minden nevet magyarít, amivel meglehetősen mulatságos hatást kelt: von Brakel helyett Baróky szerepel, a két főszereplőt Krisztinkének és Feliciánnak hívják, sőt Adelgundéből Etelka, Hartmannból pedig Árpád lesz. Ennél súlyosabb probléma, hogy a manapság legkönnyebben elérhető Móra-féle ’79-es kiadásban (azóta egyik szöveg sem jelent meg magyarul) mindkét mese fordításában felfedezhetők szövegcsonkítások. A cikk folyamán a filológiai pontosság kedvéért mindenütt a német eredetihez ragaszkodom, de a németül nem tudók kedvéért a létező magyar fordításokat is közlöm, a Diótörőt illetően a Franklin-féle szövegre támaszkodom elsősorban, az Idegen gyermeknél ott, ahol a Móra-kiadás nem pontos, Gedő Elzáét közlöm, ha azonban szükséges, ki is egészítem a szöveget.
[11]„Női főszereplők csak a gyerekmesékben és a Königsbraut-ban fordulnak elő.”
[12]A női nézőpont természetesen másutt is megjelenik (az Arany virágcserép Veronikájának alakjában, a Brambilla hercegnő legelején, amikor Giacinta fényesebb életről álmodozik, ill. a Murr kandúrban, pl. Hedwiga és Julien (Júlia) beszélgetéseiben vagy Benzonné önvallomásaiban), elsősorban az utóbbi történet bővelkedik a különböző nőábrázolásokban.
[13]Mivel az írói szándékról mostanában nemigen ildomos nyilatkozni, ennek eldöntésére nem vállalkozom, mindazonáltal elég árulkodó egy Vitt-Maucher által megemlített momentum, Marie látszólag ártatlan olvasmányával (Fakardin herceg) kapcsolatban: „... denn Antoine de Hamiltons damals recht bekanntes Märchen Les Quatre Facardins gehört zur Gattung der erotisch höchst anzüglichen contes licencieux ...” (VITT-MAUCHER:1989, 49. o.) [„hiszen Antoine Hamilton akkoriban igencsak közismert meséje, a Les Quatre Facardins az igencsak erotikus tartalmúnak nevezhető contes licencieux műfajába tartozik ...”]
[14]Noha a Diótörőben is három testvér szerepel, Marie nővére, Luise olyan kis jelentőséggel bír, hogy tulajdonképp az anya-figura megkettőződésének tekinthető.
[15]Fritz bizonyos játékait ugyan használja Marie és rajta keresztül Diótörő, ezek azonban nem a fiú segítőkészségét jelképezik.
[16]Ez Kenneth Neguss véleménye, melyet Vitt-Maucher és más kritikusok nem osztanak – sajnos a Neguss-cikkhez nem fértem hozzá. Az idegen gyermek ötlete egyértelműen Ludwig Tieck Elfen (Tündérek) című meséjére vezethető vissza: először egy földi gyermek (Marie) téved a kívülről cigánytanyának tűnő, valójában csodálatos varázsországba, miután visszatér a családjához és lánya (Elfriede) születik, korábbi tündér barátnője (Zerina) kezdi látogatni ezt a különös, életidegen kicsit, akit aztán korán el is visz a halál. Idegen gyermek tehát az Elfen-ben három is van, és mindhárom nőnemű: Marie először a tündéreknél idegen, aztán otthon nem találja a helyét, Zerina az emberek világában idegen, Elfriede pedig egész életében a tündérvilágba vágyik, de oda nincs bejárása.
[17]Figyelemreméltó, mennyire házasság-ellenes Hoffmann alapvetően, „felnőtt” történeteiben különösen kárhoztatja a szerelmi vonzalomnak esküvővel való bezárását, kiváló példa erre A menyasszonyválasztás (Die Brautwahl), amelyben Leonhard mester annak érdekében, hogy kiüsse a nyeregből Tusmann tanácsost és Benjámin urat és védence számára megszerezhesse Albertina kisasszony kezét, hatalmas felhajtást rendez, végül mégis arra kötelezi a fiatalembert, hogy házasságkötés helyett Rómába menjen festészetet tanulni.
[18]„Az egerek és patkányok sötét és mocskos zugokban élnek, és élelmet lopnak, amit a gyermek maga is szívesen megtenne. Tudattalan szinten fallikus képzettársításokat is ébresztenek: a szexuális érdeklődés ébredésére, a nemi érésre utalnak.” (BETTELHEIM:2004, 271. o.)
[19]Marie odáig jut, hogy már nincs kedve elmesélni senkinek, Fritznek, a hozzá korban és fantáziavilágban legközelebb álló családtagnak sem a tapasztalatait, mert tudja, hogy kinevetik: „Hundertmal wollte sie der Mutter oder der Luise, oder wenigstens dem Fritz klagen, was ihr geschehen, aber sie dachte: "Glaubt's mir denn einer, und werd ich nicht obendrein tüchtig ausgelacht?" (HOFFMANN:1978/1, 284. o.) [Százszor akarta elpanaszolni anyjának, Lujzának vagy legalább Fricinek, ami történt, de azt gondolta: ’Úgyse hisznek nekem, s amellett még jól ki is nevetnek.’”] (HOFFMANN:1979, 59. o.)
[20]„ ... a férfiaknak is van – jobbára inkább tudattalan – női lélekrésze, amelyet C. G. Jung animának nevezett.” (FRANZ:1995, 10. o.)
[21]„Akár még a kisleányok is rájönnek, hogy bármit elérhetnek apjuknál, ha fölveszik animájának szerepét ... a gyerek megtanul bánni apja animájával: hozzáidomul.” (FRANZ:1995, 11. old.)
[22]„Marie sah den Paten Droßelmeier starr mit großen Augen an, weil er ganz anders, und noch viel häßlicher aussah, als sonst, und mit dem rechten Arm hin und her schlug, als würd er gleich einer Drahtpuppe gezogen“ (HOFFMANN:1978/1, 273. o) [„Marika rábámult Droßelmeier keresztapára, aki egészen elváltozott, s még csúnyább lett, mint máskülönben. Jobb karjával csapkodott ide-oda, mintha dróton ráncigált bábu lenne.“] (HOFFMANN:1979, 33. o.)
[23]" ... du bist heute wieder auch gar zu possierlich, du gebärdest dich ja wie mein Hampelmann, den ich längst hinter den Ofen geworfen." (HOFFMANN:1978/1, 273-274. o) [„ ... ma megint olyan vicces vagy! Úgy csinálsz, mint a Paprika Jancsim, akit a kályha mögé hajítottam!“] (HOFFMANN:1979, 33. o.)
[24]A csúnyaság szerepét a mesében sokféleképpen értelmezték már, sokan Hoffmann öniróniáját látják benne, én inkább arra hajlok, hogy a szexualitás leplezett titkainak mindenki számára látható megnyilvánulási formáját lássam benne. A tűzhely mögötti világra jellemző piszokkal való kapcsolat csak megerősíti ezt az elgondolást.
[25]„auf dem weiblichen guten Prinzip der Feenkönigin steht das männlich böse Prinzip des untergeordneten Ministers ...” (VITT-MAUCHER:1989, 65. o.) [„A tündérkirálynő női, jó princípiumán ott áll a neki alárendelt miniszter férfiasan gonosz princípiuma ...”]
[26]„Manche Kinder vermögen nicht den Gesang der purpurroten Vögel, so herrlich er auch ist, zu ertragen, so daß er ihnen das Herz zerreißt, und sie augenblicklich sterben müssen. Andere, die gar zu keck auf den Regenbogen rennen, gleiten aus und stürzen herab, und manche sind sogar albern genug im besten Fliegen den Goldfasan, der sie trägt, weh zu tun. Das nimmt denn der sonst friedliche Vogel dem dummen Kinde übel und reißt ihm mit seinem scharfen Schnabel die Brust auf, so daß es blutend aus den Wolken herabfällt.“ (HOFFMANN:1978/1, 598. o) [Mivel ennél a résznél Móra-kiadás szerkesztője, Tarbay Ede nyilván a gyerekek megijesztését kerülendő, megdöbbentő módon meghúzta a szöveget: „A bíbormadarak éneke, a túl merész száguldozás a szivárványon, az aranyfácán veszélyes is lehet.” (HOFFMANN:1979, 115. o.), Gedő Elza magyarítását közlöm: „Sok gyermek nem tudja elviselni a bíbormadarak énekét, bármily csodás az, a szívük megszakad belé s nyomban meghalnak. Mások meg, kik vakmerőn rohannak a szivárványon, elcsúsznak és lebuknak, sőt némelyek annyira oktalanok, hogy a legegyenletesebb röpülés közben fájdalmat okoznak az aranyfácánnak, melyen nyargalnak. Ezért a különben békés madár az oktalan gyermekre megharagszik, s éles csőrével feltépi a gyermek keblét, úgy hogy az vérezve bukik le a felhők közül.” (HOFFMANN:1921, 31. o.)] A gyermekhalál ilyen érzékletes leírásait nem lehet figyelmen kívül hagyni a szöveg egészének értékelésénél, annál is inkább így van ez, mert Tieck Elfen-jében ez a felhők közötti repkedés egyáltalán nem rejt veszélyeket magában. Hoffmann meséjét a Rousseau-i pedagógia dicséreteként érteni számomra azért is problémás, mert a szöveg többszörösen hangsúlyozza e vad szabadságnak hátulütőit, valójában tehát nemhogy követhető nevelési modellként állítja elénk, hanem elriaszt tőle.
[27]Talán az iskolamester megkettőződése sem véletlen: meglehet, hogy az Idegen gyermek apja (ill. életében az apa helyét betöltő figura) tulajdonképpen Pepser, aki Magister Tinteként jelenik meg a „realitás” világában – hiszen a fantáziatündérnek nem csak a nemét nem tudjuk, hanem apjáról sem hallunk semmit – pedig minden más, akár csak megemlített falubeli gyerek az apja nevével illetve foglalkozásával fémjelezve azonosíttatik.
[28]A magyar fordítás itt is félrevezető, Klárika nem adja vissza a franciás finomkodást, ami az eredetiben benne van.
[29]Ismét nagy szabadságot enged magának a fordító: Makrancos babával helyettesítve ezt a francia-német édeskés elnevezést.
[30]„Marie meinte, daß Mamsell Trutchen (ihre große Puppe) sich sehr verändere, denn ungeschickter als jemals fiele sie jeden Augenblick auf den Fußboden, welches ohne garstige Zeichen im Gesicht nicht abginge, und dann sei an Reinlichkeit in der Kleidung gar nicht mehr zu denken.“ (HOFFMANN:1978/1, 242. o.) [„Marika szerint Makrancos kisasszony (régi, nagy babája) ugyancsak megváltozott: minden pillanatban lepottyant a földre, egyre ügyetlenebbül, arca megtelt a csúf esések emlékeivel, ruhája meg ugyancsak foltos lett.“] (HOFFMANN:1979, 8. o.)
[31]„Hát ezért vigyáztam magamra annyira – jajongott Makrancos --, hogy e négy fal között pusztuljak el?” (HOFFMANN:1979, 26. o.)
[32]„Ich bitte dich recht sehr, Mamsell Clärchen, tritt dein Bettchen dem kranken wunden Nußknacker ab, und behelfe dich, so gut wie es geht, mit dem Sofa. Bedenke, daß du sehr gesund, und recht bei Kräften bist, denn sonst würdest du nicht solche dicke dunkelrote Backen haben, und daß sehr wenige der allerschönsten Puppen solche weiche Sofas besitzen." (HOFFMANN:1978/1, 252. o.) [„Kérlek szépen, Klárika kisasszony, mondj le az ágyacskádról a szegény sebesült Diótörő kedvéért és helyezkedj el úgy, ahogy lehet a díványon. Gondold meg, hogy te erős és egészséges vagy, különben nem lenne olyan szép gömbölyű, tulipiros arcod s hogy a legszebb babák közül is kevésnek van ilyen jó, puha díványa.” – A 1979-es kiadásban a szöveget megcsonkították, ezért a Franklin-félét közlöm: HOFFMANN:s/d, 144. o.]
[33]„- Ki tudja, keresztapa, ha is így felöltöznél, s neked is ilyen ragyogó csizmád lenne, lennél-e olyan csinos, mint a kis Diótörőm? Marika nem értette, miért nevetnek erre a szülei, és mért nyúlik meg úgy a főtanácsos úr orra, miért nem nevet a többiekkel, mint máskor?” (HOFFMANN:1979, 16. o.) A Franklin-féle változatban a szöveg nem egyezik ezzel teljesen, de az orrmegnyúlás azonos. Az eredetiben azonban nem megnyúlik Droßelmeier orra, hanem vörös lesz, az elvörösödés pedig egészen más jelentést hordoz, mint az orrmegnyúlás – a mese végén Marie arca pl. „glutrot” (égővörös), mikor meglátja az ifjú Droßelmeiert, és ez egyértelműen szexuális izgalomra utal. A kislány és nagybácsi flörtjének tényére – még ha az Marie oldaláról teljesen ártatlan is – több elemző felhívja a figyelmet, legmesszebb tán McGLATHERY megy: „the marriage-dreams of a seven-year old girl ..., and these dreams reflect the half-admitted love that she and her godfather Droßelmeier bashfully feel for one another.“ (McGLATHERY:1981, 95. o.) A kemény dióról szóló mesét a kutató a nagybácsi keresztlánya iránti bűnös szerelmének szublimációjaként fogja fel: „a self-ironic sublimation of his guilty bachelor love for the goddaughter ...“ (idem, 47. o.)
[34]Az Alraun feleségül is veszi Isabella hasonmását (gólem-Bellát), de fogalma sincs, mit kellene kezdenie vele. Másik érdekes párhuzam a két „baba” között, hogy létrejöttük egy-egy apafigurához kapcsolódik: az Alraun a felakasztott apa alatti földben megbújó mandragóragyökérből jön létre (a történet korábbi változataiban az akasztott ember spermájának is szerep jut ebben), Diótörő a keresztAPA által faragott bábu. Mindkét figura csak férfitől származik, akárcsak Pinokkió, a rendkívül különös fababa, amelynek nagy orra a falloszra való utalásként is érthető.
[35]A Die Königsbraut Annája Pirlipáthoz hasonló transzformációkon megy keresztül: mikor behódol a gnómkirálynak, megcsúnyul, sárga lesz és összemegy, egyetemista és fűzfapoéta vőlegénye azonban – bár akaratlanul – vissza tudja változtatni.
[36]A mesében soha nem merül fel annak a lehetősége, hogy az erdőbeli titkokat a nemes gyerekek megosszák a falubeliekkel, hogy esetleg ne az erdőbe, hanem a faluba menjenek játszani, valójában csak arról győződhetünk meg, hogy látásból ismerik a többi gyereket, de ha valóban ismernék, akkor von Brakelnében fel sem merülhetne, hogy az Idegen gyermeket összetévesztik egy helybelivel.
[37]Valójában Az idegen gyermekben az erdőbe vonulás és az otthonmaradás között sem lehetséges egyértelmű döntés: még egy bizonyíték a mese alapmotívumaként működő bizonytalanságra, identitásválságra. A gyerek hősök nem tudnak már otthon se maradni, de mivel nincsenek megfelelő útravalóval ellátva, a világba kilépni se képesek.
[38]Droßelmeiert egyfajta idő urának is láthatjuk, nem csak a Krakatuk-mesében órás, de Marie első látomásában is az órán ül. „Hoffmann selbst besitzt als Dichter zusammen mit seinen besten mythischen Doppelpersönlichkeiten, wie Lindhorst, Alpanus oder Droßelmeier, zusammen mit seinen Magiers und Geisterfürsten (REBER:1964, 174. o.) – [„Hoffmann maga, mint költő, legjobb mitikus alteregó-személyiségeivel, úgy mint Lindhorsttal, Alpanussal vagy Droßelmeierrel, mágusaival és szellemi fejedelmeivel együtt < rendelkezik azzal az isteni erővel, amely időn és téren uralkodva képes az érzéki világban az érzéken túlit megjeleníteni >.“]
[39]A mese utolsó mondatában is szerepel a karácsony: Weihnachtswälder (a magyar változatban: karácsonyfaerdők, pontosabban: karácsonyerdők) formájában. A fenyők fontos szerepet játszanak az Elfen-ben is: ezek választják el tündérországot az emberek lakhelyétől.
[40]Hasonló motívum a Die Königsbraut-ban a gyűrű, melynek felhúzása és lehúzásának megkísérlése szúró fájdalmat (einen stechenden Schmerz) okoz, mikor pedig Anna apja megpróbálja azt lereszelni lánya ujjáról, annak vére is kiserken: „quoll dunkles dickes Blut unter dem Ringe hervor“ (HOFFMANN:1978/2, 555. o.) [sötét sűrű vér buggyant ki a gyűrű alól].
[41]„Tudatos szinten egy tárgy, például egy cipő, mindössze az, ami, szimbolikusan a tudattalan számára viszont e történetben [a Hamupipőkében] a cipő a vaginát vagy az ahhoz kapcsolódó képzeteket is jelképezi ... A folklórkutatások rengeteg adattal támasztják alá azt az elméletet, hogy a papucs a vagina szimbóluma.” (BETTELHEIM:2004, 278. o.) A jungi iskola kutatói, pl. FRANZ nem értenek egyet ezzel az értelmezéssel.
[42]„Wenn daher eine von den schönen Uhren in Stahlbaums Hause krank war und nicht singen konnte, dann kam Pate Droßelmeier, nahm die Glasperücke ab, zog sein gelbes Röckchen aus, band eine blaue Schürze um und stach mit spitzigen Instrumenten in die Uhr hinein, so daß es der kleinen Marie ordentlich wehe tat ...“ (HOFFMANN:1978/1, 241. o.) A szöveg még a Franklin-változatban sem teljes, ezért kiegészítem: „Ha tehát a Stahlbaum-ház [bármelyik szép] órája beteg lett [és nem tudott dalolni], rögtön jött Droßelmeier keresztapa, letette üvegparókáját, levette sárga kabátját, kék kötényt kötött, és hegyes szerszámaival beleszurkált az órába, de úgy, hogy a kis Marikának szinte fájt [valójában: Marie-nak jó alaposan fájt].“ (HOFFMANN:s/d,133. o.) A csúsztatás az utolsó mondatrészben figyelemreméltó: az eredeti igazi, a fordítás csak majdnem-fájdalomról beszél.
[43]Juhász változatában: „Ejnye, kedves méltóságos bácsikám, hát azt hiszed, hogy én még kisbaba vagyok? Nézd csak, milyen nagyszerű fogam van, hogy tudok rágni!” (HOFFMANN:1979, 91. o.) – Gedőnél: „Ugyan, méltóságos, kedves bácsikám, azt hiszed talán, hogy pólyásbaba vagyok és szopogatnom kell, mert nincsenek még rendes fogaim a rágáshoz?” (HOFFMANN:1921, 11. o.) Az eredetiben a szexuális utalás mind a szopást, mind a harapást (és nem rágást) illetően sokkal nyilvánvalóbb.
[44]„Ahogy hazaért, tüstént a tejesköcsögre vetette magát, a tej kibuggyant, a maradékot meg szürcsölve szívogatta. [inkább: visszataszító zümmögéssel szívta magába] ... Tintamester azonban nem zavartatta magát, leröppent a tejesköcsögről, s ráült a vajas kenyerekre. Meglobogtatta a kabátja szárnyát, vékony lábaival ügyesen kisimította, majd ráncokba szedte.” (HOFFMANN:1979, 128. o.)
[45]„Ezt ő észre is vette, és attól fogva örömét találta benne, ha egy-egy szelet süteményt, egy-egy szem édes gyümölcsöt, amit édesanyánk a tányérunkra csúsztatott, ilyen vagy olyan ürüggyel megérintett, élvezte, hogy könnyek szöknek a szemünkbe, és az undortól és viszolygástól rá sem tudunk többé nézni az imént még vágyva vágyott csemegére. Ugyanezt tette, ha ünnepnapokon egy pohárka édes bort töltött nekünk apánk.” (A homokember, ford. Barna Imre, in: XIX. századi német elbeszélők, 118. o.)
[46]„Ki-ki , mégpedig leginkább az <édeslyukacskán> keresztül, amely nem más, mint ... Csak az édesnek az evés és a test gyönyöreként való megfejtése teszi érthetővé, hogy Coppelius fallikus kezének érintése miért ébreszt undort és izgalmat egyaránt: hisz Coppeliusnak és az apának meg van engedve az, amit a gyerekek számára megrontottak – és ez az élvezet.”

[47]„Arca olyan volt, mint a tej és vér ...” (HOFFMANN:1979, 81. o.)
[48]„Marika vérvörös lett, mikor a csinos ifjút megpillantotta s még vörösebb, mikor asztalbontás után az ifjú Droßelmeier fölkérte, hogy menjen vele a nappali szobába, az üvegszekrény elé.” (HOFFMANN:s/d, 195. o.) A ’79-es változatból a kislány elpirulásának fokozatai eltűntek.
[49]„Die inhärent verwandten negativen Züge von Mangelerscheinung (Häßlichkeit) und aggressiver Bedrohung (Zähne) schaffen eine Verbindung zwischen den anscheinend disparaten Elementen von kindlicher Spielzeugwelt (Nußknacker) und beängstigender Tierwelt (Mäuse). (VITT-MAUCHER:1989, 5. o.) [A hiányjelenségek (csúnyaság) és az agresszív fenyegetés (fogak) elidegeníthetetlen egymással rokonítható negatív vonásai kapcsolatot teremtenek a gyermeki játékok (Diótörő) és a félelmet keltő állatvilág (egerek) látszólag oly távoli elemei között.]
[50]„ ... a gyermekmese ’ártalmatlan’ felszíne alatt a férfias félelmek és igények (Droßelmeier) sötét, elfojtott világát ábrázolni ...” (ibidem)



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]