PALIMPSZESZT
23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Képes Júlia
műfordító, felelős szerkesztő
Nemzeti Tankönyvkiadó

"Boszorkányos" rejtélyek: a különböző feldolgozások közös és eltérő alapmotívumai a Trisztán és Izoldában

Közismert: hogy az egymásért élő és haló szerelmespár történetét megszámlálhatatlanul sokan és sokféleképpen dolgozták fel, nemcsak a középkorban, hanem jóval azután is. Minél tovább és alaposabban tanulmányozzuk ezeket a változatokat, annál szembeötlőbb a sok közös motívum mellett a közöttük lévő számtalan eltérés. Ennek maguk a szerzők is tudatában voltak, és nemegyszer utaltak is bizonyos különbségekre – elmarasztalva az összes többi feldolgozást, a sajátjukat nyilvánítva az egyetlen hiteles szövegnek:


Mások úgy mondják a mesét,
Hogy megölte Trisztán Yveint.
De ez nem így volt, annyi szent,
Ez állítani csúf dolog.
Béroul emlékezete jobb,
Trisztán meg annál nemesebb,
Hogysem megölné, ki beteg (kiemelés tőlem, K.J.)

– állítja a főhősről – és önmagáról Béroul. (Trisztán és Izolda, Akkord Kiadó, 2001. 63. o. Képes Júlia fordítása. A továbbiakban – ha külön nem utalok a fordítóra – a versidézetek a saját fordításaim, és a Trisztán-versidézetek ebből a könyvből vannak. K. J.) Fontos momentum itt a mese szó – az ófrancia eredetiben az a bizonyos estoire, azaz Ur-Trisztán – vagyis az őseredeti történet, amely akkoriban elképzelhető, hogy közismert volt, ám azóta sajnos nyomtalanul elveszett. Érdemes ezenkívül megemlíteni az emlékezet szót is, mert azonkívül, hogy kétségkívül nagyon jó rím a mémoire és az estoire, de emellett akkoriban ez volt az egyik legfőbb szempont: ki ismeri a legjobban az “egyetlen és hiteles” történetet – miközben Isten tudja, hány változat "futott" párhuzamosan. Az is igaz, hogy a középkorban akkor is tanácsos volt autentikus forrásra hivatkozni, ha az valójában nem is létezett. Az megint csak külön történet, mi lehet annak az oka, hogy nem egy szerző egészen másvalakit jelöl meg forrás gyanánt, mint a tényleges forrást, akit viszont meg sem említ. Jó példa erre, ha már a Trisztán-témánál maradunk, Marie de France Lonc című laije, melyről a költőnő nem kevesebbet állít, mint azt, hogy maga Trisztán szerezte! (Marie de France: Lonc; Trisztán és Izolda, Akkord, 2001. 174. o.) Az előbb említett Béroul-részletből azonban éppenséggel az is következhetne, hogy inkább csak azok az epizódok szerepelnek másként a különböző feldolgozásokban, melyeknek némi jelentősége ugyan van – mint Béroul itt utal is rá, főként Trisztán jelleme szempontjából – de a történet alakulása szempontjából mégsem lényegbevágóan fontosak. Ha az ember röviden elmeséli a két szerelmes történetét, mint az Akkord Kiadónál előbb említett Trisztán és Izolda elején, ott ez a momentum egyáltalán nem is szerepel. Lehetséges tehát, hogy az a számos eltérés az egyes változatok között, amelyekre utaltunk, valójában mind ehhez hasonló jellegű -- vagyis sok apró, "mellékszálbéli" eltérés létezik ugyan, de a lényeges eseményeknél ilyesmivel már nem találkozunk?

Valóban így volna?

A továbbiakban még két eltérésre utaló részt szeretnék idézni: érzésem szerint mindkettő éppen az előbbi feltevés ellenkezőjét bizonyítja. Az egyik idézet ugyan nem középkori eredetű feldolgozásból, hanem egy 1900-ban született összegzésből való, amely talán mégis a legközismertebb: Joseph Bédier-jé. (Az előbb említett rész, illetve az eltérés említése egyébként nála is előfordul, úgy, hogy "Trisztán nemesebb volt, semhogy ilyen rútságos fajzatba mártotta volna a kardját"). "Énekmondók azt állítják, hogy mivel a szerelmesek nem itták ki az utolsó csöppig a varázsfüves bort, Brangien nem hajította a tengerbe a palackot, hanem reggel, mikor immár Izolda lépett Márk király ágyába, kupába töltötte a maradék varázsitalt, s megkínálta vele a házastársakat; Márk nagyot ivott belőle, de Izolda az ő részét titkon kiöntötte. Tudnotok kell azonban, nagyurak, hogy ezek az énekmondók megmásítják, meghamisítják a történetet. E hazugságot pedig azért költötték, mert nem értették, milyen csodálatos szerelemmel szerette Márk mindig a királynét. Bizony, mint majd meghalljátok, Márk sohasem tudta kiűzni szívéből sem Izoldát, sem Trisztánt, még a szenvedések, gyötrelmek s a szörnyű megtorlások idején sem: tudnotok kell azonban, nagyurak, hogy nem ivott a fűszeres borból. Nem rontás és nem varázslat, hanem csupán nemes szívének gyöngédsége indította szerelemre." (Joseph Bédier: Trisztán és Izolda, Szépirodalmi, 1977. 78. o. Pap Gábor fordítása. A továbbiakban, ha idézek a Bédier-féle Trisztán és Izoldából, az ebből a kiadásból származik.) Erre az állításra, illetve erre az érvelésre még kitérünk a későbbiekben, annyit azonban máris láthatunk, hogy a Szerző két, látszólag hasonló, bizonyos szempontból mégis alapvetően különböző érzést mos össze: Márk király Izolda, illetve Trisztán iránti érzéseit. Való igaz, hogy Márk két embert szeret a világon a legjobban, Trisztánt és Izoldát, olykor talán nehéz azt is eldönteni, melyiket inkább. A szerelmi bájital azonban mégiscsak szerelmi bájital, szerelmet és leküzdhetetlen testi vágyat ébreszt – ezért lesznek a szerelmesek azonnyomban egymáséi, miután azt megitták, és azon a bizonyos három éves "hatásidőn" belül (Béroul versesregényében – aminek Bédier-nél nyoma sincs) – ezért nem bírják ki egymás látása, illetve ölelése nélkül egyetlen napnál tovább. Ezt a hatást tehát még potenciálisan is fonák dolog lenne kiterjeszteni Trisztánra, akit a király egyébként valóban fiaként szeret – ahogy az ember leginkább szívszerelmét és a gyermekét vagy gyermekeit szereti a legjobban – de természetesen más-más módon. Az is igaz viszont, hogy a bájitalról azt hallottuk: egyszerre kell innia belőle két embernek ahhoz, hogy "funkcionálisan működjék" – márpedig itt az egyszerrre ivásról értelemszerűen nem lehetett szó, hiszen ha mégegyszer felszolgálták is, egyedül Márk ivott belőle... (Ezzel a momentummal viszont Bédier-nek semmi problémája nem volt...) Másrészt pedig, ahogyan azt magyarázza Bédier, hogy akik ezt így mondják, nem értették Márk Izolda iránti érzelmeit, mintegy azt sugallja, hogy a Márk "varázslattól mentes" szerelme magasabbrendű lett volna, mint Trisztáné és Izoldáé... Erről Chrétien de Troyes Márk király és a Szőke Izolda története juthat eszünkbe, amely bár sajnos elveszett, azt azonban sejteni lehet róla – részint a címből, részint pedig a Szerző egyéb utalásaiból – hogy nem az udvari szerelem dicshimnusza lehetett ez a mű, hanem épp ellenkezőleg: inkább moralizáló költemény, amely kérlelhetetlenül elítéli a “hűtlen” Izoldát. Természetesen nem arról van szó, hogy ez volna igaz a közismert és közkedvelt Bédier-féle Trisztán és Izoldára is, de ez a kitérő némileg mégis elgondolkodtató... Utalnék még arra, hogy a trubadúrköltészetben visszatérő motívum a Trisztánra hivatkozni, bár leginkább úgy, hogy Trisztán hatalmas szerelme szinte eltörpül a Szerző érzései mellett. Jó példa erre Bernart de Ventadorn Örömmel oly tele szivem című verse (Vágyba felöltözve, ruhátlan, Válogatta és fordította Képes Júlia, Balassi Kiadó, 1996):


Mert Trisztán, a szerelmes
Gyötrelme semmi ehhez,
Bár Izoldáért keserves
Kínokkal kínzatik.

A második fontos, a Szerző által szóvá tett eltérés a Thomas-féle Trisztán vége felé található, Trisztán halálával és az azt követő történésekkel kapcsolatban:


Urak, sok-sok szálon fut ám
Mesém; azt mondom el csupán
A soraimban, ami kell,
Mi ennél több, azt hagyjuk el.
..................................
Egyesek kedvtelése az,
Nem azt mondják, ami igaz,
S az más egészen, mint mesém,
Bár sokfelől hallottam én.
Ki így mondja, sok van nagyon,
S könyvekben is írva vagyon.
Mindezek a történetek
Mások, mint Breri írta meg,
Ki ismert éneket, mesét,
Grófot, király, aki csak élt,
S valaha megfordult Bretagne-ban.
Leginkább kételkednek abban,
Mely az a furcsa változat,
Mit egy törpéről mondanak:
Kahedin hölgyét elszerette;
E törpe Trisztánt megsebezte
– Lándzsája éle mérgezett –
S Kaherdint ekkor ölte meg.
Látta Trisztán, minden hiába,
Guvernalt küldte Angliába,
Ki Izoldnak a hírt viszi.
De Thomas ezt el nem hiszi,
S most mindjárt azt mutatja meg,
Hogy így ez nem történhetett;
Hisz arról mindenki tudott,
Az országban nagy híre volt,
Hogy ő szerelmüket segíti,
Leveleiket közvetíti,
Hogy Márk ezért meg is gyülölte,
Úgy, hogy már üldöztette érte;
Az udvarba hogy jutna hát
Ajánlani szolgálatát
Az udvarnak és Márk királynak,
S azoknak, kik mellette állnak,
Utasként, ki kereskedik,
És úgy, hogy föl nem ismerik?
.................
A mesét itt elferditik,
A valótól eltéritik,
De nem akarják ezt belátni.
Nem óhajtok velük vitázni;
Enyém ez, övék légyen az,
Kiderül, melyik az igaz! (U.o. 241-242. o. )

– De ugyan honnan?

Ha jobban megnézzük, mind a három "szerzői cáfolat" szerkezete kísértetiesen hasonló: mindhárom hosszabban-rövidebben elmondja, hogy az övén kívül milyen módon mesélik még a történetet – esetleg annyi eltérés van közöttük, hogy az első kettő esetében a történések után következik ez a kitérő, a harmadik esetben pedig éppen fordítva, és hogy a harmadikban megjelenik a konkrét "forrás" (Brerinek ezt a művét ilyen formában nem ismerjük; lehet, hogy Szerző "szokás szerint" hivatkozik egy forrásra az illedelem kedvéért – persze az is elképzelhető, hogy a forrásként említett mű időközben veszett csak el) – utána "logikai érvekkel" próbálja megcáfolni az egyéb verziókat, ezzel is "bizonyítva", hogy az általa elmondott változat az egyedüli autentikus megközelítésmód – miközben a "cáfolat" logikája valahol azért mégiscsak sántít. Az imént idézett részben is több ilyen "bukfenc" van. Először is a diszkvalifikált változat nagyon emlékeztet a Gottfried-feldolgozásra, amelynek a legfőbb alapja éppen Thomas műve volt – bár az is igaz, hogy ez a rész már nem Gottfried tollából való. Felmerül bennünk az a halvány gondolat is, hogy pontosan ez a Thomas által elvetett feldolgozás némi magyarázattal szolgálhat esetleg arra az egyébként igen kevéssé érthető momentumra Thomas művében, hogy miért is hívták Trisztánt, a Törpét Törpének, mikor kifejezetten impozáns termetű volt. Thomas töredékében ugyan nem ő ölte meg Trisztánt, viszont a vele való találkozás vezette a főhőst a végzetes csapás elszenvedéséhez. Az, hogy Guvernalt mindenki ismerte, és üldözte, amiért pártfogolta Trisztán és Izolda szerelmét, szintén mélyen igaz, de ha magának Trisztánnak is sikerült több alkalommal álcáznia magát, úgy, hogy egy ízben még maga Izolda sem ismerte fel, akkor éppenséggel mesterének is sikerülhetett volna ugyanez. De az egészben talán az a legérdekesebb, hogy – annak ellenére, hogy itt az kérdőjeleződik, ill. változik meg, ki is ejtette valójában Trisztánon a halálos sebet – a kérdés valójában majdhogynem teljességgel érdektelen. De hát hogy lehetséges ez, amikor nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy ki ölte meg a főhőst? Erre az egészen alapvető kérdésre, bármily abszurd légyen is a helyzet, mégis bajosan tudnánk egyetlen névvel felelni.

Voltaképpen két olyan rész található a Trisztánban, ahol majdnem minden változatban más és más megoldás szerepel – és történetesen éppen abban a két részben, amelyik kettő tulajdonképpen a legfontosabb lenne a történet szempontjából! Az egyik ilyen homályos pont az, hogy ki adja a szerelmeseknek a bájitalt, a másik pedig, hogy ki ejti Trisztánon a halálos sebet! És hogy a dolog fonák voltát, ha lehet, még inkább fokozzuk: nemcsak hogy ezt más és más teszi a legtöbb feldolgozásban, de a legtöbb esetben az “elkövetők” egyáltalán nincsenek is nevesítve! A bájitalt hol Brengain szolgálja fel, hol Guvernal, de a legtöbb esetben névtelen szolgálólánykáról vagy apródról van csupán szó... Elképzelhető ez vajon a történet egyik legfontosabb jelenetében? Vajon miért lehet, hogy így alakul (noha a felelősséget általában teljes egészében Brengainre hárítják, akár személyesen ő adja oda az italt a szerelmeseknek, akár nem)? A Bédier-féle változatban Izolda anyja eme szavakkal bízza a lányra a varázsitalt: "Fogd hát e palack bort, és jól jegyezd meg, mit mondok. Rejtsd el, hogy szem ne lássa, ajak ne érintse. De majd násznak éjszakáján, ha eljő az idő, amikor a házastársak magukra maradnak, töltsd kupába a fűszeres bort, és kínáld meg vele Márk királyt meg Izolda királynét, hogy együtt igyák ki. Vigyázz, leányom, hogy csupán ők ízlelhessék ez italt. Mert olyan a hatalma, hogy kik együtt isznak belőle, örökre szeretni fogják egymást, minden érzésükkel és minden gondolatukkal, mind éltükben, mind holtukban." (72. o.) Később azonban Brengain így szól, amikor megpillantja az egymásba feledkezett szerelmeseket: "Lelkem, Trisztán, Izolda lelkem, hanyagságom büntetéseül testem és életem legyen a tiétek, hiszen bűnöm által amaz átkozott kupából halálhozó szerelmet ittatok!" (75. o.) – És a lány szavai később bizony be is teljesednek, hiszen, úrnője szégyenét elrejtendő, ártatlanságával, sőt, nem sok híján életével fizet, ahogy ő mondta, "hanyagságáért": azért, hogy a hajón pár percre kiment a helységből, alkalmat adva a címszereplőknek, hogy megigyák a bájitalt. Több kérdés is felmerül ezzel kapcsolatban. Az egyik eléggé banális: vajon lett volna módja a komornának arra egy többnapos út során, hogy percekre se hagyja magára úrnőjét? A másik hasonlóképpen gyakorlatias: ha egyszer a királyné a díszes üvegcsét Brengainre bízta, hogy úgy vigyázzon rá, mint szeme fényére, elképzelhető akkor, hogy azt a lány olyan helyre tegye, hogy arra bárki – akár egy névtelen szolgálóleányka vagy apród is ráakadhat? Aligha. Hasonló esélye van annak is, hogy az előbb említett személyek Brengain személyes holmijai között kotorásszanak – ráadásul italt keresve! Mindegyik lehetőség meglehetősen abszurd, de a leginkább az a változat, amikor a komorna sajátkezűleg, úgymond feledékenységből adja oda az italt a címszereplőknek. Márpedig ezt a megoldást javasolta Bédier, amikor felháborodottan és döbbenten diszkvalifikálta a következőkben idézett mondatot, amely, való igaz, egyedül az ónorvég Sagában szerepel (a Saga tömörített prózafordítása Thomas versesregényének). A Sagában a Képes Terem részben van egy igen nehezen értelmezhető momentum. Itt – a Thomas-féle megfelelőjéhez hasonlóan – megtalálható az összes fontos szereplőről Trisztán megrendelésére készült életnagyságú szobor, és minden személyt a rá legjellemzőbb helyzetben ábrázolják: Izoldát például amint éppen búcsúzóul Trisztánnak nyújtja gyűrűjét szerelmi zálogul (ebben a helyzetben mutatja a róla készült szobrot egyébként Thomas is a Képes Terem-részben!). Brengain szobra pedig a következőket mondja Izoldának, miközben egy díszes üvegcsét nyújt feléje mosolyogva: "Izolda királyné! Igyál abból az italból, amelyet Márk királynak készítettek!" (Tristan et Iseut. Les poèmes français. La saga norroise, Livre de Poche, Lettres Gothiques, Librarie Générale Française, 1989. 636. o.)

A Thomas féle változatot többek közt a Sagából rekonstruálni próbáló Bédiert ez a mondat nem kevéssé hozta zavarba: szerinte az nemcsak minden eddigi forrásnak, de a józan észnek is ellentmond. Kérdés, hogy vajon Trisztán és Izolda esetében vajon feltétlenül a legdöntőbb érv a józan ésszel való összeférhetőség? Erősen kétlem. Bédier azzal próbálja magyarázni a dolgot, hogy ez bizonnyal csupán félrefordítás lehet az eredeti ónorvégból, amely feltehetően így hangozhatott: "Izolda királyné, igyál ebből az italból!" Ez pedig ama ital volt, amelyet Márk királynak készítettek. Szerinte tehát a kínálást követő mondat teljességgel különálló, és azt már nem a komorna mondja, hanem a narrátor. Az viszont a józan észnek sokkalta inkább ellentmond, hogy Brengain, miután az előbb idézett módon bízták rá a varázsitalt, sajátkezűleg, puszta feledékenységből adta volna azt oda a szerelmeseknek! Mindenki lehet persze szórakozott, de ez inkább arra utalna, hogy súlyos emlékezetkihagyásban szenved, ami zsenge korát tekintve igen kevéssé volna valószínű. A varázsital pedig minden mástól különböző, gazdagon díszített üvegcsében volt, tehát az, hogy egy egyszerű, mindennapi "kiszerelésű" borral összekeverje a komorna, bizony igen nehezen elképzelhető. (Nekem úgy tűnik: az a tény, hogy Bédier ezt a mondatot ebben a formában elutasítja, valahol összefügg az előbb idézett résszel, amikor azt a változatot veti el, hogy Brengain mégegyszer felszolgálja a bájitalt, ám ezúttal a királyi párnak.)

René Louis, a téma egyik modern francia feldolgozásának szerzője a 70-es évek elején e mondat kapcsán felettébb érdekes – és számomra ma is mellbevágóan újszerű – megállapítást tett. (René Louis: Tristan et Iseut. Librarie Générale Française, 1972) Szerinte ugyanis a Saga-beli Brengain szájába adott mondat csupán egyféleképpen értelmezhető: a komorna sajátkezűleg szándékosan adta a szerelmeseknek a bájitalt, méghozzá Izolda tudtával és beleegyezésével! Mindez valóban erőteljesen eltér az általunk ismert feldolgozásoktól, kivéve az operát, illetve Vas István és Illés Endre drámáját. Az előbb említett két feldolgozásban Izolda kettős öngyilkosságra készül: mérget akar inni, és itatni Trisztánnal, amiért az, nagybátyja gyilkosaként elvitte őt szülőföldjéről – de legfőképp amiért az ifjú nem magának kérte meg őt, hanem a lány előtt ismeretlen, de Trisztánnál minden bizonnyal jóval idősebb nagybátyja számára. Vagyis Izolda érzése szerint nem Trisztán viszonozza, sőt megveti az ő iránta érzett szerelmét. A komorna azonban, hogy legalább "tompítsa a dolgot", nem mérget ad nekik, hanem "ama szerelmi főzetet". Ha azonban jobban belegondolunk, csaknem minden változatban közös motívum Izolda boldogtalan volta a hajón az előbb említett ok miatt: Trisztán iránt érzett gyűlölete valójában önmaga előtt is titkolt olthatatlan szerelem. René Louis feldolgozásában pedig, amikor Brengain, úrnője vígasztalása érdekében elárulja neki a varázsital titkát és rendeltetését, a lány kijelenti, hogy ő bizony Márkkal semmiképpen nem fogja meginni a bájitalt. Amikor pedig Brengain rákérdez, vajon hajlandó volna-e ugyanerre Trisztánnal, Izolda zavartan kitérő választ ad – ami az adott esetben felér egy vallomással: Izolda azt kívánja, hogy Trisztán iránti olthatatlan szerelme viszonzásra találjon, ezért sugallja hallgatólagosan azt a megoldást, ami ugyan sehol másutt nem található egy az egyben ugyanígy, az ónorvég Saga-beli mondat azonban másképpen nemigen értelmezhető. René Louis modern francia feldolgozása az egyetlen, ahol a bájital megivása valóban így történik. Figyelemre méltó azonban, hogy a kelta forrásban, a Diarmaid és Grainne-ben a lány, Grainne az idős Finnel kötendő esküvője napján beleszeret az akkor először megpillantott Diarmaid-be, és varázskötést (geis) bocsát a főhősre, az pedig – aki egyébként Finn kedvenc unokaöccse, akárcsak Márknak Trisztán – ennek következtében szeret Grainne-be, és szökteti meg őt! Vagyis ennek a forrásnak a figyelembe vétele szintén a szándékos bájital-megitatást sugallaná. Ez az igen erőteljes női kezdeményezés a kelta történetbe tökéletesen beleillett René Louis szerint, ám a középkor udvari szelleme miatt némileg átértelmeződött és átalakult. Bár szeretném megjegyezni, hogy a középkori költészetben is nemegyszer találkozunk kezdeményező nőkkel – nota bene jól nevelt, mély érzésű, finom hölgyekről van szó! Jó példa erre például Trisztán szülőanyja, aki elsőként fedi fel érzelmeit a szeretett férfi előtt, igaz, rébuszokban, nem kis fejtörést okozva lovagjának, noha az viszonozta érzelmeit – és amikor a lovag megsebesül, a lány éjszaka bemegy hozzá – attól tartva, hogy a lovag immáron halálán van – ekkor fogan Trisztán; és csak utána házasodnak össze.

René Louis azt is felveti, hogy lehetséges, hogy Izolda nevének kelta változata, az Essylt az insillid szóból ered, ami varázslónőt jelent. Izolda "tündér-boszorkány" tulajdonságai jóformán a legelső perctől szemebeötlőek, hiszen anyjától örökölt gyógytudományát, varázsfüvekhez értését szinte a lánnyal egyidőben ismerjük meg. Ne ütközzünk meg a "boszorkány" szón egy csodaszép, fiatal nő hallatán! Itt hivatkoznék Képes Géza Az idő körvonalai című tanulmánykötetében megjelent A magyar ősköltészet nyomairól című tanulmányára (Magvető, 1976), melyben a Szerző kifejti, hogy a matriachátusban a boszorkányok maguk a sámánok voltak; nemhogy nem vének és csúfak, hanem éppenséggel sugárzóan szépek voltak, és kifejezetten erős egyéniségek. Csupán később, a patriachátus kialakulása során változtatták őket gonosz, csúf vénasszonyokká… Márpedig Izolda "boszorkányos" vonásaival megintcsak tökéletes összhangban van a bájital szándékos megitatásának hipotézise! A másik kínálkozó asszociáció Izolda és a bibliai Éva között lehet – úgy, hogy mindkét helyen végül is a nő kínálja a férfinak a tiltott-áhított italt avagy gyümölcsöt, – hiszen az alma voltaképpen a testi szerelmet is szimbolizálja, annak elfogyasztása után teljesül be a pár szerelme – előtte nyomatékkal felhívják a figyelmet az attól való óvakodástól. – Vannak ugyan eltérések, hiszen a bibliai történetben ez a tiltás maga az Úr szájából hangzik el, a Trisztánban Izolda anyjáéból, és az utóbbi esetben a tiltás nem mindenkire érvényes. Az is igaz, hogy mint már többször mondtuk, a Trisztánban Brengaint terheli minden felelősség, a Bibliában (és egyéb helyeken nagyon sokáig) Éva – vagyis a Nő – volt az, aki "bűnbe vitte" Ádámot (ez a megközelítésmód azért a középkor után – legalább is részben – megváltozott).

Ez a szándékos bájital-megitatás-fordulat magyarázatot adna arra is, miért gyötri Brengaint mindvégig a lelkifurdalás csupán azért, mert pár percre, úgymond, éppen rosszkor ment ki a helyiségből. Az, hogy egy névtelen apród vagy szolgálólány az ő személyes holmija közt kutakodjon, mint az előbb már említettük, megint csak nem túlságosan valószínű. Azt, hogy Brengain a személyes holmiját tartalmazó csomaghoz szalad, és onnan veszi ki az üvegcsét, amelyet felszolgál, megemlíti a Berni Folie de Tristan is (Trisztán őrülése – 430-436. sorok) – igaz, előbb az is mulasztásról beszél, aminthogy maga a bájital megivása a Sagában is a többi változatban megismert módon történik...

Az irodalomtörténet Béroul változatát közváltozatként (version commune), Thomas-ét pedig udvari változatként tartja számon. A "besorolás" – Jean Frappier azonos című cikke nyomán (Jean Frappier: Structure et sens de Tristan : version commune, version courtoise in Cahiers de Civilisation Médiévale 6 (1963) 255-280. 4. 441-454.) – egyik sarkalatos pontja éppen a bájital: Béroul-nál általában "bűnös" szerelmük mentségeként hivatkoznak rá a szerelmesek, Thomas-nál azonban nem találkozunk ilyennel: ott a bájital inkább szerelmük jelképe. Miután az ónorvég Saga tulajdonképpen a Thomas-féle változat fordítása, számomra nagyon valószínűnek tűnik, hogy a Béroul-féle változatban a bájital megivása valóban "baleset" lehetett, a Thomas-félében azonban az Izolda általi szándékos manőver esete érvényesül. Ez persze csupán feltételezés, "tárgyi bizonyíték", azaz a kézirat hiányában sajnos nem bizonyítható. Kiindulópontunk, jobb híján, a két töredék bájitalra vonatkozó sorai lehetnek, de ezek sem mindig mérvadóak. A Thomas-félében Izolda mondata, amit a komornával történő veszekedésükkor mond: Ha nem vagy a rosszban velem, / bolondot nem teszek sosem – éppenséggel nem mond ellent a René Louis-féle bájital megitatás-koncepciónak, bizonyítéknak azért mégsem elegendő (a "rossz" lehet ugyan utalás a közös manőverre, de érthető alatta Brengain sok-sok kisebb-nagyobb segítsége "bűnrészesként"). Említettük, hogy Béroulnál a bájitalra történő utalások az italt mintegy mentségként hozzák fel, található azonban ott is kevésbé egyértelmű utalás, sőt olyan oldalt is találunk, hogy ugyanazon az oldalon, néhány sorral később, egymásnak ellentmondó információk szerepelnek:


Királyné volnék, ám nevem
Elvesztettem a tengeren,
Mikor mérget ittam veled,
Mit Brengain
rosszul őrizett.
Egek, be rosszul is vigyázott!
Megittuk, késő volt a bánat

– mondja Izolda (94. o.) a bájital hatása szűntével – ezek a sorok egyértelműen a baleset-megoldást sugallják. Pár sorral később azonban már ezt olvashatjuk:


Szerelmem, Trisztán! Ellenünk
Tett, ki megitatta velünk
Együttesen a bájitalt,
És mindkettőnket lépre csalt

– ami az előző soroknak éppen az ellenkezőjét állítja a bájitallal kapcsolatban (Kiemelések tőlem, K. J.).

Az, hogy az italt Izolda szándékozott meginni Trisztánnal, de Brengain szolgálta fel, értelmezhetjük esetleg úgy is, hogy Brengain valahol Izolda "megkettőzése", és a bájital felszolgálása mintegy előrevetíti, hogy másutt szintén olyat fog tenni Izolda helyett, amit valójában Izoldának kellene (Márk mellé feküdni a nászágyba) – azt mindenesetre több ízben megemlítik, hogy szépsége Izoldáéhoz hasonlatos...

Ez a gondolat persze felvetés csupán, és mint ilyen erősen vitatható. Ha Izolda megduplázása szóba kerül, természetesen legelőször és legelsősorban Fehérkezű Izoldára gondolunk. Neve egybeesése "az igazi" Izoldáéval annyira szembetűnő, hogy semmiképpen sem lehet a véletlen műve. Több olyan modern feldolgozás létezik – például Vas István és Illés Endre drámája, vagy Fabrizio Costa nagyszabású filmje – melyekben a két nőt ugyanegy színésznő játssza, csak Fehérkezűt fekete hajjal. Létezik egyébként olyan korabeli izlandi feldolgozás, ahol a "másik" Izolda állandó jelzője Sötét, Szőke Izoldáé pedig Fénylő (The Tristan Legend, University of Leeds, 1977, 30-38. old) ami jelen esetben valóban "beszélő név": hiszen előrevetíti a későbbi történéseket. Fehérkezű haja lehetett éppenséggel fekete – de ugyan milyen színű lehetett Szőke Izolda keze? Fehéren kívül másmilyen nemigen. Akkoriban a nőalakok kötelező érvényűen fehérek voltak – gondoljunk csak Nicolete emlékezetes leírására, akinek olyan fehérek voltak a lábai, hogy "a margaréták, melyek a lábai fejére ráhajlottak, egészen feketének látszottak lába és lábszárai színéhez képest, olyigen fehér volt a leányzó" (Aucasin és Nicolete, Szépirodalmi, 1977. Tóth Árpád fordítása) A frivol csavar ebben csupán az, hogy Nicolete szaracén leány volt, úgyhogy bajosan lehetett ennyire vakítóan fehér a lába... Az Aranyhajú vagy Szőke, illetve Fehérkezű "állandó jelzők" tehát nem igazán karakteres ellenpontjai egymásnak. Fehérkezűről megismerkedésük után még elhangzik, hogy "neve és szépsége miatt / gondol rá Trisztán oly sokat" (Trisztán és Izolda, Akkord Kiadó, 2001. 188. o.), később már az hangzik el, hogy "csupán a név, melyet visel, / más Trisztánt nem deríti fel." (u.o. 210. o.) Ekkor már számos jó tulajdonságából egyetlenegy sem hangzik el, egyedül egy dolog jellemző rá: elutasított voltában megbántottsága és bosszúvágya. Mondhatnánk, hogy a két nő egymás szöges ellentéte: Szőke Izolda a szerelem, Fehérkezű a gyűlölet, Szőke Izolda az élet, Fehérkezű a halál – de ez éppúgy igaz, mint ennek az ellenkezője. Szőke Izolda is "gyűlöli" Trisztánt kezdetben – igaz, hogy ez a gyűlölet valójában elutasított szerelmében való megbántottság, és innen ered bosszúvágya is – dehát nem pontosan így "működik" a másik Izolda gyűlölete is? Fehérkezű szerelmének gyűlöletté alakulása lélektanilag ugyan nagyon is hiteles, rokonszenvessé mégsem teszi őt. Ha Szőke Izolda "jóságos boszorkány", akkor Fehérkezű "gonosz boszorkány" – Szőke Izolda kétszer is felélesztette Trisztánt – harmadszor pedig nem rajta múlt, hanem Fehérkezűn, hogy nem tehette. Az is igaz azonban, hogy Szőke Izolda is meg akarta ölni Trisztánt a történet elején, úgyhogy a szerepek valóban meglehetősen összebonyolódnak...

És itt jutunk vissza a kiindulóponthoz: alig van két olyan feldolgozás, ahol ugyanaz az illető adja a szerelmeseknek a bájitalt, illetve ahol ugyanaz a valaki méri Trisztánra a végső csapást – és hogy azok, akik ezt tették, az esetek többségében nevesítve sincsenek. Ez pedig korántsem lehet csupán a véletlen műve. Hiszen a bájital megivásában – René Louis hipotézise szerint – Szőke Izoldának döntő szerepe van, bár, ha személy szerint nem is ő szolgálja fel a bájitalt, mégis Brengain az, aki mindenkinek az eszébe jut, amikor a bájitalért valakinek vállalni kell a felelősséget. Érzésem szerint ennek a fontos momentumnak a sokfélesége, illetve többnyire nem nevesített volta is Szőke Izolda "bűnrészességére" utal, csupán a Szerzők "udvariasan" igyekeztek ezt a momentumot minél inkább "elkenni" – és talán éppen ez az, ami gyanús lehet.

A történet másik kulcsjelenete Trisztán sebesülése, illetve halála. Az egyes feldolgozásokban más és más név hangzik el Trisztán megsebesítőjeként – de például akármennyire figyelmesen olvassuk is a Thomas-féle változatot, valójában semmi konkrétumot vagy nevet nem tudunk meg belőle:


Trisztán, a Törpe is halott,
S Trisztánt, a másikat legott
Ágyékon egy kard sebzi meg,
Amelynek éle mérgezett.
Igaz, dühében bosszut áll:
Ki megsebezte, föl nem áll (u. o. 247. o.)

– de hogy személy szerint ki ő, arról fogalmunk sincs (ugyanez a helyzet Bédier-nél is!) – és az igazat megvallva, bármily furcsán hangozhat is, nem is foglalkozunk vele túlságosan sokat. Mert a számtalan eltérő változat semmiképpen sem véletlen – az ugyanis, hogy ki szúrta meg Trisztánt a mérgezett karddal, majdhogynem lényegtelen. De hát hogy lehet lényegtelen, hogy ki mérte a főhősre a halálos csapást? Úgy, hogy nem a csapásmérő a főhős tényleges gyilkosa: Trisztán semmiképpen sem a testén szerzett, konkrét sebbe hal bele. A korabeli költészetben visszatérő motívum a főhős combon, vagy még intimebb testtájon – mint Thomas-nál – történő sebesülése, amely jelképes, és valójában szerelmi sebesülés – gyógyítása pedig méginkább jelképes. Trisztánt ténylegesen saját hites felesége öli meg, méghozzá mindennemű bűnjel nélkül! Hiszen Trisztán Szőke Izolda képzelt lelki hűtlenségébe hal bele, nem pedig a testén szerzett sebbe. (Kivételt jelentenek természetesen azok a feldolgozások, ahol Fehérkezű nem is szerepel – mint például Wagner operája – itt viszont az, aki Trisztánt leszúrta, nevesítve van! Sir Thomas Malorynál Fehérkezű szerepel ugyan, ott viszont Márk király az, aki az első pillanattól fogva Trisztán esküdt ellensége, és ő is öleti meg. Fehérkezű pedig ott nem is fog gyanút házasságának „rendhagyó“ volta miatt.) Mindenesetre mindkét kulcsjelenetben megpróbálják az egyes feldolgozások elterelni a figyelmet a tett valódi elkövetőjéről, változó sikerrel. A közvélemény és az irodalomtörténet máig is sorscsapásszerűen megivott bájitalról beszél, Brengain mulasztásából – a szándékos megitatás változat egyelőre csupán hipotézis marad. Az, hogy a feldolgozások ennyire igyekeznek „ködösíteni“, lehet egyrészt hölgyek iránti udvariasság – hiszen mindkét dolog valahol negatív következményekkel jár – vagy csupán elkendőzendő azt a tényt, hogy a legfontosabb történéseket a két Izolda, vagyis a nők okozták... Olyannyira, hogy még az a gondolat is felmerül, hogy esetleg nem is akarták szerepük jelentőségét ténylegesen csökkenteni, csupán a felszínen...

Irodalomjegyzék
Joseph Bédier: Trisztán és Izolda (ford. Pap Gábor)
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977
Joseh Bédier: Trisztán és Izolda regéje
Móra Kiadó, 1990
Thomas: Trisztán és Izolda. (ford: Képes Júlia) Akkord Kiadó, 2000
Béroul – Thomas: Trisztán és Izolda (ford. Képes Júlia) Akkord Kiadó, 2001
Képes Júlia: Trisztán és Izolda – Talentum műelemzések sorozat, Akkord Kiadó, 2001
Képes Júlia: Szerelmének határa van, Gyűlölete határtalan (Fehérkezű Izolda alakja Thomas Trisztán és Izoldájában, -- Filológiai Közlöny, XLIII évfolyam, 3-4. szám, Balassi Kiadó, 1997
Richard Wagner: Tristan és / und Isolde, Typotex Kiadó, 2000 (Az opera szövegkönyve Jolsvai Nándor fordításában)
Trisztán és Izolda -- Újra elmondja: Günter de Bruyn, Gondolat – Budapest, 1979 (ford. Soltész Gáspár)
Sir Thomas Malory: Artur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája, Háttér Kiadó, 1996, fordította Tellér Gyula
Vágyba felöltözve, ruhátlan. Válogatás a trubadúrok költészetéből, Balassi, 1996. (Válogatta és fordította Képes Júlia)
Geoffrey Chaucer: Troilus és Cressida, Móra, 1986 (ford. Képes Júlia)
George Duby: A nő a középkorban. Corvina, 2000
Denis de Rougemont: A szerelem és a nyugati világ. Helikon, 1998 (fordította Szoboszlai Margit)
Szabics Imre: Az ismétlés retorikai funkciója Béroul Trisztán regényében. Filológiai Közlöny, 1978/2. szám
Szabics Imre: Epika és költőiség. A XII. századi francia elbeszélõ költészet stíluseszközei. Akadémiai Kiadó, 1983
Proinsias Mac Cana: Kelta Mitológia:, Corvina, 1993
Képes Júlia: Ha minket nem szeret, egy nőt szeretni vétek – Beszélő, 1999, június
Szibilla királynő édene, Európa, 1987. Válogatta és fordította Szabics Imre

Képes Géza: Az idõ körvonalai. Magvető, 1976.
Thomas: Les fragments du Roman de Tristan Paris, Librarie Minard, 1960 – édité avec un commentaire par Bartina H. Wind
Les Lais de Marie de France, Paris, Librarie Honoré Champion, 1978 – publié par Jean Rychner
Béroul: The Romance of Tristan edited by Alfred Ewert, Basil Blackwell Oxford, 1977 (az eredeti ófrancia szöveg, angol nyelvű jegyzetekkel és szövegmagyarázattal ellátva)
Tristan et Iseut – Les poèmes français. La saga norroise. Librairie Générale Française, 1989 -- Textes originaux et integraux présentés, traduits et commentés par Daniel Lacroix et Philippe Walter
Tristan et Iseut – Renouvelé en français moderne d'apres les textes du XIIe et XIIIe siecles par René Louis, Librairie Générale Française, 1972
Les poèmes de Tristan et Iseut – extraits, Librarie Larousse, 1974, traduction, notes et questions par Gabriel de Bianiotto
Gorgâni: Le Roman de Wîs et Râmîn, Paris, Société d'Édition Les Belles Lettres. 1959
Le Blasme des Femmes in. Three Medieval Views of Women, London, 1989; 128. old. ( a három ófrancia angol fordítással és bevezetõ tanulmánnyal)

Jean Frappier: Structure et sens du Tristan: version commune, version couroise. In: Cahiers de Civilisation Médiévale, 6 (1963) , 255-280 old, 4. 441-454 old.
Vinaver, E.:La forêt de Morois. Cahiers de Civilisation Médiévale 11 (1968) 4.
The Tristan Legend -- Texts from Northern and Eastern Europe in modern English translation -- edited by Joyce Hill, University of Leeds, 1977
Patrick A. Thomas: The Split Double Vision: The Erotic Tradition of Medieval Literature in Neohelikon, Akadémiai Kiadó, 1988 XV. 1.




[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]