PALIMPSZESZT
23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

HERMANN ZOLTÁN:
„mint Vőlegénynek, úgy mégyek a’ Halál’ Angyalának elejébe”
(Hamupipőke és Fanni)


Édes Annyát még ifjú gyenge Korában, Dajkája’ Karjain késérte az El-múlás helyére. Édes Attya nem édes Atya volt. [...]
Szaporította az ő Szenvedéseit még Mostoh-Annya is, a’ ki azon fellyül, hogy Attya nem úgy tartotta mint Leányát, még Test-véreinek Szolgálójává tette. [...] Soha sem panaszolkodott, tsak néha a’ Magánosságba’ folytak keservessen Könyvei, tsak néha kívánkozott meg-bóldogúlt Annyához. (69.) [1]
A’ Nap eltőltt a’ Készületekben. Testvéreimre minden drágaságait fel-rakta Annyok. Én ő körűlttek szolgáltam; az ő Tsínosgatások úgy el-vette az Időt, hogy magamra kevés maradtt, ’s minthogy nyughatatlankodtak, abból örömest semmit sem engedtek vólna... Nem tagadom, itt felbúzdúlt Magamszeretete: Miért áljak én hátra? miért tsak azoknak mindent és nekem semmit sem? – Óh Képzelődés, a’ te Írod mindenkor gyógyító. Nem tsak eggy Módja van a’ Tetszésnek, gondolám alattomos Ravaszsággal magamba’, legyen tiétek az eggy Út: Vakíttsatok! a’ Fény nem Kellemetesség, a’ Tzifra nem Szépség. Én az Egygyűgyűséget választom. ... Fejér, tiszta Ruhát vettem-ki, Hajam természetes Színében, Szorgalom nélkűl Rendbe szedve, eggy Rósa minden más Ékesség helyett belé szúrva, Derekamon egy Öv-pántlika – ’s így kész vóltam... (189-190.)
„Itt ládd-é Haszna Esmérettségednek? Gaz Leány! egész Házam’ Tsúfjára vagy... Szegény ártatlan Testvéreidnek is Szerentséjeket öszverontod. Ládd szaladnak előled az emberek. Bújj el szemtelen! bújj el! ne is mutasd magad’ többé az Emberek előtt...”
Így öntötte reám Szitkait az Anyám, a’ ki utánnam jött, és magán kívül vólt a’ harag miatt. (278.)

Nem sok olvasó gondolná – ha a tanulmány címével nem jeleztem volna jóelőre –, hogy az iménti sorok az 1794-95-ben, az Uránia egymást követő három folytatásában (a lapnak nem is jött ki több száma) megjelent Fanni hagyományai című napló- és levélregényben olvashatók. A méltatlan körülmények közé taszított árvalány, Hamupipőke alakjához olyan szorosan kötődik Fannié, hogy szinte elcsodálkozik a mai olvasó, miért talál erre a nyilvánvaló hasonlóságra olyan kevés utalást az egyébként mára már örvendetesen kiteljesedett Fanni-szakirodalomban. [2]

Talán az utóbbi néhány évtized interpretációs módszereinek a hatástörténeti gondolkodásmódtól való viszolygása lehet ennek az egyik oka? Bizonyosan; jóllehet, inkább a Fanni eredetkontextusait firtató kérdések elégtelen, vagy csekély eredménnyel kecsegtető volta riasztja az interpretátorokat attól, hogy az egyébként Európa-szerte elterjedt, a mesekatalógusok által az AaTh 510A rendszámmal megjelölt Hamupipőke-szüzsétípust [3] komolyan összevessék a Fanni hagyományaival.

A kellőképpen körül nem tekintő interpretátor alighanem azzal kezdené a vizsgálódást, hogy igyekezne feltárni, hogyan jut el a Fanni szerzőjéig a Hamupipőke-mese. (Talán a Fanni hagyományai szerzőjének személye körüli bizonytalanság a másik oka a hatástörénet elbizonyalanodásának: kihez is kell eljutnia a mesének?) [4] Pedig helyesebb volna ez esetben abból kiindulni, hogy a XVIII. század végére számtalan feldolgozása van a Hamupipőke-mesetípusnak: s azért mert a XVIII. század végén még éppen nem állnak rendelkezésre autentikusnak tekintett népmese-közlések, még nem mondhatjuk, hogy a történetváz nem közismert. [5] Nem is a mesetípus és az esetleges szerző „találkozásának” rejtélyével kellene megküzdenie a kontaktológiai kutatásnak, hanem azzal, hogy a kortársi befogadó mennyire ismeri a Hamupipőke-szüzsét, s hogy ennek milyen nyomai vannak. Másképpen fogalmazva: azt a kérdést kell vizsgálni, hogy a Fanni „szerzője” vajon számíthat-e arra, hogy olvasóközönsége fölismeri a mese- és a regényalak közötti párhuzamokat. [6]

A XVIII. század végére több fordításban-átdolgozásban nem csekély ismertségre tett szert például Giambattista Basile Cennerentola című meséje, amely a Pentamerone. Lo cunto de li cunti című, eredetileg nápolyi dialektusban, a XVII. század első évtizedeiben megírt elbeszélésfüzérében olvasható. [7] Talán még Basile meséjénél is népszerűbb Charles Perrault Hamupipőke vagy az üvegcipellők [8] című, 1695-ben, Perrault Histoires où Contes du Temps passé-című munkájában megjelent műve. A Hamupipőke-történetek közkeletű voltát kutatva nem szabad figyelmen kívül hagyni a zenei feldolgozásokat sem: Rossini Jacopo Ferretti librettójára írt 1819-es La Cenerentolája előtt a legfigyelemreméltóbb mű Niccolò Piccini és – a librettót „Polisseno Fegeio”ágostonrendi szerzetes álnéven jegyző – Carlo Goldoni operája, az 1760-ban, Rómában bemutatott Cecchina, ossia La buona figliola. Piccini Kármán bécsi tartózkodása (1788-1791) idején még épp a császárváros lakója, csak 1789-ben költözik vissza Itáliába. További figyelemreméltó tény, hogy Piccini operáját 1776-ban Eszterházán is bemutatják; még az előadás szereposztását is ismerjük. [9]

A szóbeliség által áthagyományozott népmesei változatokat a 1790-es évek előttről, lejegyzések híján, nemigen tudjuk követni, bár – láthatólag a folklórból vett – prédikációs példázatként már a XVI. század elejéről ismerjük egy változatát Kaysersberg 1514-es prédikációskönyvében. [10] A mese jelenléte a szóbeliségben az 1810-es évek előttről többnyire elszórt utalásokban mutatható ki. Amikor például Clemens Brentano 1822 táján saját mesegyűjteményének összeállításán dolgozik (az itáliai mesék a második kötetben jelennek majd meg bő két évtized múltán), meglepődve ismeri fel, hogy a Basile-gyűjteményben olvasott Hamupipőkét még gyerekkorában, vagyis az 1780-as években, német változatban is hallotta. [11] A magyar irodalomból is van hasonló, a történetet magát föl nem idéző szövegnyom: Dugonics Etelkájának abban a részében, amely Etelka budai látogatásáról szól, a következők olvashatók:


„... magához hívatta a’ mesézni jól tudó Budai leányokat fonyóba. Ezeknek TÜNDÉR ILONÁJÁT; HAMÚ PIPŐKÉJÉT; LIDÉRCÉT; TÁTOS LOVÁT; FEHÉR MACSKÁJÁT éjfél-utáning-is hallgatván, alig várta a’ hajnal-hasadttát...” [12]

Grimmék meséje, amely egyébként korántsem a Volksdichtung eszmei tisztaságú forrásából fakadt, talán máig a legismertebb változat, ám először csak 1812-ben jelenik meg a Gyermek- és családi mesék első kiadásában. [13] Grimmék változata mellett a Hamupipőke-mese a Karadzsics-gyűjteményben is szerepel, de más kelet-európai és szláv változatai is vannak. [14] Gaál György 1819-es, magyar közkatonáktól származó mesegyűjtésében is van egy kéziratban maradt Hamupepejke című szöveg. [15] A szüzsét tehát a főúritól a paraszti rétegekig igen jól ismerik a XVIII-XIX. század fordulóján.

Hogy mennyire közkeletű, és talán azt is mondhatnánk, közhelyes a történet, azt abból is lemérhetjük, hogy Hamupipőke a szentimentális irodalom egyik – talán dominánsnak is nevezhetnénk – női típusalakjává vált. Ami a történettípus legtöbb változatában megtalálható, az a megvetett mostohalány alakja; az ellenséges családi környezet és a hősnő természetimádata („Ott a’ hol a’ Bodza bóltos Gallyaival eggy Sírhalmot árnyékoz, ott ülök most legörömesteb’ és szívszakadva kívánnék oda leszállani a’ hol Gyökere eltűn...” 279.); [16] a hőst segítő természet – „Ha az Erdő’ temérdek Bűkfái közzül a’ Kakuk barátságossan kibeszél – óh mint kívánnám Árnyékai’ Ölébe magamat...” (180.) – vagy a természetet helyettesítő szereplő (lásd a varázsmese segítő tündéreit és madarait, akik tulajdonképpen Hamupipőke halott anyjának alakmásai, s akiket a szentimentális regényekben általában a hősnő sorsát egyengető szolgálók, inasok, nagynénik, a vele levelezgető barátnők, stb. helyettesítik); a lány félelme és menekülése a (testi) szerelem elől (Hamupipőke menekülése a bálból), a versengés a mostohatestvérekkel; és végül a szerencsés házasság (egyes változatokban ez együtt jár azzal, hogy kiderül a szolgasorba taszított lány valódi, nemesi származása). [17] A felsorolt szüzséelemeket számbavéve a XVIII. századi szentimentális-szórakoztató-nevelő olvasmányok sora volna azonosítható. [18]

A megvetett, alantas helyzetéből szerencsés fordulatok nyomán irigyelt dámává váló hőst a XVIII. század közepén minden bizonnyal Samuel Richardson Pamelája (1740) teszi népszerűvé. Márcsak azért is érdemes volna ezzel a regénytípussal foglalkozni, mert tudjuk, hogy az Uránia forrásait az 1750-80-as évek német nyelvű irodalmában, szórakoztató és ismeretterjesztő folyóirataiban kell keresnünk, s a század második felének német irodalmán valóságos Pamela-őrület söpör végig. (A Pamela-divat nemcsak német nyelvterületen terjed: a zenetörténet a már említett Goldoni-librettót is Pamela-adaptációként tartja számon.)

A német Pamela-parafrázisok közül mindenképpen meg kell említeni Christian Fürchtegott Gellertnek (a Pamela és a Grandison német fordítójának) a Das Leben der schwedischen Gräfin von G. című 1746-os regényét, amit 1772-ben Tordai Sámuel, 1778-ban Sándor István fordított magyarra [19], s amely regénnyel kapcsolatba szokás hozni Szentjóby Szabó László 1790-es keltezésű, Egy meg-vetettnek keserve című versét. [20] A mű így „jelentékenynek” mondható magyarországi recepciója tehát a korabeli írók és az olvasóközönségük figyelmét aligha kerülte el. A kétnyelvű (német-magyar) közönség azonban más Hamupipőke–Pamela-utánzatokkal is találkozhatott, ezek közé tartozik Wieland Clementina della Poretta (1760) című drámája, Sophie de La Roche Geschichte des Fräuleins von Sternheim (1771) című regénye, vagy akár Musäus nagy felháborodást keltő, 1759-es Pamela-paródiája, a Grandison der Zweite című regény, amelynek 1781-ből a második kiadását is ismerjük.

Heinrich Gusztáv 1880-as előadásában megemlít egy művet, F. G. Nesselrode Die Leiden der jungen Fanni című regényét, amelyet – Kazinczy Bácsmegyeyjének fellelt eredetijéhez hasonlóan – az Urániában megjelent mű előzményének tart, de Bodnár Zsigmond még ugyanebben az évben cáfolja a két mű kapcsolatát, a hősnők nevein túl más egyezést nem talál. [21] A Hamupipőke–Pamela-vonulatnak azonban van olyan – a Fanni-szakirodalom által nem említett – műve, amelynek hősét szintén „Fanny”-nak hívják: egy sziléziai protestáns író-teológus, Johann Timotheus Hermes, „T. S. Jemehr” írói álnéven kiadott Geschichte der Miß Fanny Wilkes (1766) című „anglomán” regényéről van szó.

Az olvasóközönség helyzetének XVIII. század végi megváltozása, a könyv-műveltség terjedése, bizonyos témák iránti kitüntetett érdeklődés - a szakirodalom olvasási dühnek, olvasáspestisnek nevezi ezeket a XVIII. század végi, olvasásszociológiai jelenégeket -, ha nem is olyan mértékben, mint az a német nyelvterületen már a század közepétől tapasztalható, nálunk is éreztetik hatásukat. [22] A magyarországi közönség is a rendszeres, klasszikus műveltséggel nem rendelkező női olvasók megjelenésével növekszik rövid néhány évtizeden belül a többszörösére. Valószínűleg azonban a magyarországi közönség által mindkét nyelven olvasott művek összességének növekménye a számottevő, a magyar nyelvű könyvek, és más sajtótermékek példányszáma 1800-ig ezen belül sem kifejezetten számottevő, még viszonylagos könyvsikerek esetén is csak párszáz eladott példányra rúg: az Urániának például még háromszáz előfizetője sincs. Mégis beszélhetünk a XVIII. század utolsó évtizedeiben az olvasás tömegesedéséről, az olvasásnak mint időtöltésnek a terjedéséről, s ezzel együtt az értelmezői kontextusok popularizálódásáról, laicizálódásáról. Az új, és többségében a klasszikus műveltség hiányával küszködő női olvasóközönséget nem véletlenül nem a mitológiai heroinákról szóló történetek érdeklik: a Fanni hagyományaiban – az Egy szó az olvasóhoz című bevezetőben – a folyóirat szerkesztői a dokumentumszerűséget (illetve annak fikcióját) egyértelműen előbbre helyezik a mitológiai példázatoknál.


Nem tsak a’ Világot ijesztő Isten Veszszei Attilák, Sándorok, vagy a’ Világ Gyönyörűségei Titusok és Trajánok érdemlik-meg, hogy legyen Tselekedeteknek és Dítséreteknek Hírdetője.
Az Ember-szeretet, Jóltévőség nem tsak akkor érdemel Mausoleumot, ha azt Fejedelmekbe’ találjuk, a’ kiknél az leg-inkább Kötelesség és leg-könnyebb Kötelesség. Minden Embernek Neve, a’ ki azokkal a’ Tulajdonságokkal bír, mellyek a’ jó Ember’, jó Polgár’, jó Atya’, jó Barát’, Kötelességei, meg-érdemli, hogy a késő Nyom nevezze.
Az asszonyi Nembe’ is, miért kellene tsak Kleopátrák’, és Áspásiák’ Emlékezetét fel-tartani? – Azok a Szeretetre méltók, a’ kik el-felejtetnek, mert nem ültek Királyi-székbe’, vagy – nem szerettettek olyanoktúl, a’ kik Thronusban űltek... mert jó Szíveket nem bizonyíthatták-meg királyi Ajándékokkal... és nagy Elméjeket nem trombitálták-ki a’ Világ előtt... de híven tűrtek, híven szerettek, Férjeket és Ház-népeket bóldoggá tették, Szüléik’ Örömei vóltak, jó Anyák, jó Feleségek, jó Leányok, miért nem érdemlenének ezek Emlékezet-oszlopot? (68.)

A célközönség átstrukturálódott műveltsége és művelődési szokásai miatt érdemes figyelembe venni a XVIII. század végi regényszövegek nárcisztikus jellegét: [23] a szöveg értelmezésének magában az olvasott szövegben (az olvasás menetében – Lesevorgang [24] – működésbe hozott szövegelemekben) kell megkapaszkodnia, miután a laikus, gyakorlatlan olvasó rendszerezett, kiterjedt tudásanyagra, memoriterekre, az irodalmi szövegeket összekötő idézethálókban való eligazodási képességére nem támaszkodhat. [25]

Ezzel az autoreferens olvasásmóddal függhet össze az Uránia „kontextuális” jellege: a folyóirat egyéb – például ismeretterjesztő szövegei, amilyen például a házassági szokásokról szóló kétrészes összeállítás, [26] vagy az elszegényedett báró L-né regénybeli helyzetét idéző „praktikus” háztartásvezetési tanácsok (a korabeli leveskocka, a szárazecet, vagy a porcelán-ragasztó receptjei) [27] – bizonyos értelemben a Fanni hagyományai értelmezői kereteit is rögzítik. A folyóirat „járulékos” szövegeivel igyekszik a benne olvasható regény ideális olvasóját is kinevelni, az olvasó világképét, befogadói horizontjait alakítani.

Az ekkortájt még céltalanul, találomra, divatjelleggel olvasgató nők műveltsége nagyobb részt a (városi) szóbeliség és a hitélet szféráiban keresendő. Ez a közönség építhet például a Hamupipőke „folklór”-verzióinak ismeretére. Emlékezünk arra a jelenetre, amikor Fanni felidézi a rokka mellett „mesélgető” egykori dajkáját.


Gyermek Koromba’ illy Estvén, ha a’ Rokka Kerekei zörgöttek, és Dajkám Iszonyúságokat meséltt, én pedig félénkenn hozzá ragaszkodva, hátratekínteni is rettegtem, és még is olly örömest halgattam; – illy formán érzem most magamat! Különösen emelődik Melyem; homályossan érzellt Képei a’ Jövendőnek lebegnek előttem; ... (187.) [28]

A folklór és a hitéleti értelmezői kontextusai bizonyos esetekben össze is kapcsolódhatnak: egyes folklór-változatokban a királyfi többnyire nem a bálon, hanem a templomban látja meg a széplányt. [29] Az sem véletlen, hogy – így nálunk is – az „olvasáspestis” első hullámában a valláserkölcsi traktátusok találnak először tömegesen utat a női olvasókhoz. Az Urániában is olvashatók még ilyen szövegek, például A szűzességről szóló allegória. [30]

Az 1790-es évek közönsége tehát egyfelől egy adott kulturális norma mentén olvas, pontosabban például Fanni történetének olvasása közben konkrétan is leszámolhat a közösségi normák által sugallt előítéleteivel. Fanni és T-ai Józsi normasértő viselkedésére a könyvtárban lezajló jelenet, a regény egyik kulcsjelenete a legjobb példa. Külön elemzést igényelne, hogy ez, a Fanni-regény romantikus olvasói számára már empatikusan átélhető jelenet vajon a 1790-es évek közönségét nem taszítja-e igazából. A valláserkölcsi irodalomban járatosabb kortársi közönség számára a jelenet akár a verbálisan elkövetett bűn megjelenítése is lehet: az „alkalmatosan” választott Gessner-idézettel Fanni szerelme, T-ai Józsi tulajdonképpen nem is olyan rejtetten igyekszik Fannit a „rosszra csábítani”.


Az Asztalkánn, melly mellé űltt, Geszner Idilláji fekűdtek. Forgatta levelenként, és Szeme néhol megakadtt... Éppen tsak hogy az Ürességet betőltsem, kértem, hogy olvasson belőle. –
[...]
És mely alkalmatossan választott!
„[...] Oh bár – bár tsak megvallhatnám néki, hogy inkább szeretem, mint a’ Méh a Tavaszt... A’ minap a’ Kút mellett öszveakadtam vele, eggy nehéz Korsót merített meg Vízzel. «Engedd, hadd vigyem Kunnyódhoz ezt a’ nehéz Korsót!» Így szóllék ákadozva. – «Igen is jó vagy» felelé. Reszketve vettem fel a’ Korsót, ’s némán sohajtozva, Főldre sűtött Szemmel mentem mellette, ’s nem mertem néki megvallani, hogy inkább szeretem mint a Méh a tavaszt.” [...]
Titkossan kapott Keszkenőjéhez, és orozva törűlte ki nedves Szemét.
„Megfojt a’ vad Gyom, ’s dögleletes Árnyékkal borít a’ Dudva bé! – Te is oda leszel, szép Gyümőltsös, Kezem’ Ültetése, melly eddig a’ legédesebb Gyümőltsöt termetted; szomorúan állanak majd ki Levél és Gyümőlts nélkűl kihóltt Törsökeid a’ Gazból; én pedig alattatok fogom hátra lévő Napjaimat Sohajtások között eltőlteni... Te az alatt, mig Hamvam itt nyúgszik, érdemesebb Férj’ Ölelései között élj a’ legtökélletesebb Bóldogsággal...”
Szörnyű Felháborodással olvashatta ezt, alig mondhatta már ki az utólsó Szókat a’ Zokogás miatt. Elvetette a’ Könyvet, sűrűen folytak le Könnyei; megragadta Kezemet, és Homlokát reá eresztette.
Én ki mondhatatlan kínossan gyötrettem. A’ Szánakozás ő eránta, az én belső eránta való Hajlandóságom, ezen váratlan Fordúlás, ez az új kedves Meglepés, magamon kívűl ragadtak. Én is zokogni kezdtem... Segéteni magamon nem tudtam, felugrottam, és sebessen kiszaladtam az Ajtón. (264-265.) [31]

A Gessner-dialógusban szóba hozott eltört korsó a szüzesség elvesztésére utaló sztereotip proverbiumként is ismert: „Addig jár a korsó a kútra...”. A T-ai által felolvasott rész közvetlenül erre, a szóbeliségből is jól ismert közmondásra céloz. [32] Fanni – akárcsak Hamupipőke a táncból – itt még elmenekül, Józsi pedig kilovagol a hóviharba, megküzd a lekiállapotát „exteriorizáló” elemekkel.


Én ki mondhatatlan kínossan gyötrettem. A’ Szánakozás ő eránta, az én belső eránta való Hajlandóságom, ezen váratlan Fordúlás, ez az új kedves Meglepés, magamon kívűl ragadtak. Én is zokogni kezdtem... Segéteni magamon nem tudtam, felugrottam és sebessen kiszaladtam az Ajtónn. (265.)

Később több utalást is találhatunk arra, hogy kettejük közt végül is kialakul(hatott) szexuális kapcsolat: [33]


Minden Felelet nélkűl megfogja Kezemet, indúlatos Ragadással Szájához kapta, érzettem reá húllani meleg Könnytsepjeit... Nem bírtam többé magammal, semmit többé nem érzettem... hanem erős, édes és Talpamtól Fejemig Véremet pezsegtető, Ölelését Karjának Derekam körűl, Száját, forró Tsókját Ajakamon – a’ mellyet – óh lehetetlen vólt máskép’! – én is viszonoztam. (267.)
Vagy ha estvénként Szobámba’ meglátogat. Szemeiben olvasom számlálhatatlan Érzéseit, midőn egész Órákat némán tőltünk el, és a’ Szoba tsendes, mint a’ síralmas Ház, és még is olly tele van Szívünk; a’ Gyertya’ magas Lángja’ Közepében, homályossan nevelkedik meg hosszú Hamva, – és magunkról elfelejtkezünk... (269.)
Távozzatok, távozzatok tőlem, édes Képzeletek, [...] Óh édes, tsendes kis Szobátskám, első és forró Szeretetemnek Temploma! melly elevenen állasz most is Képzelődésem előtt. Az a’ Tűkör, melly alatt Asztalkám állott, az az Ablak, a’ mellyen a Majorba vólt a’ Kinézés, és melly mellett annyit varrogattam, és ő mellettem állott – és a’ mellynél én olly sokszor bóldog voltam... Az a’ Kanapé, mellyen vele sok Órákat tőltőttem, – mind ezek előttem álnak. (275.)

Fanni-Hamupipőke lélekállapotának leírására a szöveg mindvégig használja a konvencionális „emésztő tűz” metaforát, mintha nem kevésbe konvencionálisan azt sugallná, hogy Fanni-Hamupipőke ebben a lángban hamvad el: [34]


De – óh! Látás, a’ melly minden Inaimon mint Láng keresztűl tsapott, Látás, a’ melly Életem’ minden Pontyait be-tőltötte... Eggy Ifjú! óh – millyen Ifjú!... (190.)
„A’mi megesett, azt ki változtatja meg? – Forr már az édes Tűz Ereidben, azt az én hideg Okoskodásim többé el nem fojtyák... De nem – édes Fannim! nem is akarom én azt elfojtani...” (263. stb.)

A Fanni hagyományaiban – ezekhez a homályos utalásokhoz hasonlóan – olyan hiányok, elhallgatások sorával találkozunk, amelyeket az olvasás imaginatív és más nehezen kontrolálható formái pótol(hat)nak ki. [35] A napló- és levélforma kifejezetten jól alkalmazkodik ehhez a kihagyásos elbeszélői technikához és az olvasói képzeletmunkát erősen motiváló olvasásmódhoz. Nem véletlen, hogy a regény műfaját a XVIII. századi egyházi értelmiség deviánsnak, erkölcsrombolónak tekinti és ellenségesen szemléli a regényolvasás kórosan terjedő szenvedélyét. [36]

A Hamupipőke-történet közhelyessége egyfajta olvasásalakzatként kezd tehát működni a Fanni hagyományaiban. A mesei és a párhuzamos elbeszélői szüzsék (a szóbeliség és a kortárs irodalmi hatások olvasói kontextusai) A Fanni hagyományaiban egy sikertelen történetstratégia felé vezetik a befogadót: a befogadó a regény elejétől kezdve azonosítja Fannit Hamupipőkével, s éppen ezért „reménykedik” a történet szerencsés zárlatában. Csalódnia kell: a Fanni hagyományai tulajdonképpen egy defektusos Pamela-történet, valamiféle tragikus végkimenetelű paródia. Csakhogy Fanni tragikus haláláért – a naiv olvasó elvárásaival szemben – nem egyértelműen a zord atya és a mostohaanya, s mégcsak nem is a fátumszerűen bekövetkező betegség a felelősek. A mostohaanya legyőzése a szüzsévariánsokban általában egyet jelent a hősnő sikerével, az apa akaratával való szembeszegülés azonban nem mindig végződik Hamupipőke (vagy alteregóinak) boldogságával. Fanni esetében még a T-ai Józsi iránti ambivalens érzelmek is gátolják a történet szabályos Hamupipőke-történetként való lezárását, s a naiv olvasónak az én-elbeszélői pozíciókkal történő kritikátlan azonosulása miatt a hős kétkedését az olvasó kétkedése is követi:


Ha ő – tsak Szokásból, Tsupa Hízelkedésből, Tsak mutatta, a’ mit nem érzett... vagy óh ha talán tsak tréfáltt velem, szegény Próbálatlannal... Vad Lángot gerjesztett belső Részembe, hogy Kínjaimon nevessen... (261.)
Én ezt a’ Halgatást kedvellem! – De kedves Barátném! imhol eggy Hibám újra. Ez a’ Hallgatás nekem ezer Gyanút, ezer Kétséget okoz. Betsűlöm [T-ai Józsit: HZ] ezen Viseletéért, de – mi Tagadás benne! Szívem kívánná hogy felbontsa ezt a Halgatást. (264.)

Ám nemcsak a Józsihoz, de a többi kulcsszereplőhöz való viszony is bizonytalan, a regény anyafigurája megháromszorozódik, egyszerre három lehetséges női magatartásmintát jelöl. Fanni halott édesanyja a leggyakrabban a mennyei anyával, a Hold trónusán ülő Szűz Mária alakjával összekapcsolódó alak:


Az én Szívem megtelik szomorú Emlékezetekkel szerelmes Halottaimról... Ott a’ Hóld felett, ditsőűlt Anyám! ott vagy te; eggyetlen Leányodat itt hagytad az Emberek’ Keménységének. Nézz le reám, kísírj mindenűtt, légy őrző Angyalom. Ha békétlenkedik ez a’ Szív, nyugtasd meg. Oh ha a’ Szomorúság rágja, jelenj meg eggy gyenge Estszellőbe, fúvalj Ortzámra Jelenlétedűl, és vídám leszek. De ha lehet – Anyám, én édes Anyám, végy-fel hamar magadhoz... (180.)
Hijjamot érzem, eggy része Szívemnek nincs betőltve... [...] Ott fenn – ott a’ Szerelem bóldog Hajlékiban, ott majd szeretnek; ott találom majd azt a’ jó Anyát, a’ kinek Képe előtt annyit sírok. Ott az angyali Ifjak között Bátyámot... (uo.)

Fanni mostohaanyja [37] és a „pót”-anyai, barátnői minőségben fellépő báró L-né is ehhez az anyafigurához kapcsolható.

Az apa alakja is ambivalens jellegű: a szentimentális elbeszélésmód a fiatal szerelmesekkel ellenséges világot egy személyben megtestesítő zord atya típusfigurája mellett a megbocsájtó mennyei Atyának is fontos szerepet szán.


De kevés Ideig-való Nyájasságunkat-is meg-keserítette kegyetlen Attya. Ez a’ Tyrannus, a’ kinél esméretlen vólt minden Érzékenység, hogy láthatta vólna azt, hogy Leánya Bóldog eggy őtet szerető Ifjúnak Karjai között, és el-ne rontotta volna Bóldogságát, ő [az apa], a’ ki a’ szeretetet csak úgy esmérte mint minden Állat. (69-70.)
Atyám ott fenn! a’ te Ujjaid nyomták az emberi Szívbe a’ Szerelem’ édes Törvénnyét! Te, a’ ki a te Teremtésidet az ő Boldogságokért teremtetted, és a’ ki örűlsz az ő Örömeiken, kimondhatatlanul jó és Mérték nélkűl kegyes Atyám ott fenn! [...] – – Légy Bírája Te az én Szeretetemnek. Őrízz a Tévelyedéstől, és a’ Botlástól! Tiszta minden Szívverés, mellyel én őtet szeretem, üres minden Salakjaitól a Testiségnek! Légy Segítője, légy Vezérje tiszta Szeretetemnek – óh az erőtelen, a vigyázatlan Ártatlanság oly közel van az Eleséshez!... Te tartsd fenn Karomat, ha rogyni akarok. Az ő Szívébe is fuvaly tiszta Érzéseket, és tartsd meg azokat állandóan... Isten! Isten! mindenek felett, add bóldog végét Szeretetemnek... (269.)

A korabeli hölgyolvasók értelmezői kompetenciáit kijelölő kontextusokban más-másképpen azonosítható a vőlegény alakja is: a cselekmény és regény kerettörténete szerint T-ai Józsi a vőlegény. A klasszikus mitológiai kontextusban – a regény Herder Paramythionjaira utaló Psyché-motívumait követve [38] – a szerelmi gyönyört és a halált egyszerre megszemélyesítő Erósz jelenik meg Fanniért a vőlegény képében. [39]


Ez a’ Szégyenvallás lerontja, tudom, még kevés hátra lévő Erőmet. Legyen bár! mint Vőlegénynek, úgy mégyek a’ Halál’ Angyalának elejébe. Háládással és Öleléssel fogadom el ezt a’ Szabadítót. Nem! nem az a’ rettentő Váz ez, mint ahogy őtet nékünk festik; Eggy szép és kedves Ifjú, a’ ki barátságossan általvezet innen, a Keservek közzűl a Nyugodalomra. (278.)

T-ai keserű, utólagos öniróniával tetszeleg Erósz szerepében, amikor a Fanni írásos hagyatékát beküldő esméretlenként azt írja: „mosolygott, mikor megholt az én karjaim között!” [40]

A hitéleti kontextusban azonban az Úr (Jézus Krisztus) lesz Fanni vőlegénye. Fanni közelgő halálához is biblikus utalás kötődik, a János-evangélium 15,2. helyét („Minden szőlővesszőt, a mely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, a mely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen.”) [41] Fanni így parafrazeálja:


Lehúllott Testem, mint a’ megszedett Szőlőtő. Közel van a’ Lemetszés’ Ideje. (279.)

Ehhez a lehetséges olvasásmódhoz nagyon is konkrét értelmezői közösséget kapcsolhatunk. Az Uránia ajánlása ugyanis annak a Beleznayné báró Podmanitzky Mária asszonynak szól, aki ezidőtájt a csekélyszámú, de lelkes pesti protestáns műkedvelő kör nagytekintélyű vezetője és szervezője. Különös módon ez a vallásos kontextus rejti talán a Hamupipőke–Fanni-párhuzam egyik legbeszédesebb változatát.

Luthernek a Magnifikat-ról – a Máriát dicsőítő imáról, mint Fanni édesanyjához szóló imáinak előképéről – 1521-ben írott traktátusában olvasható az alábbi példa: az oltár előtt térdelő három leánynak megjelenik egy ifjú, leszáll hozzájuk, az első leánnyal kedvesen beszél és rá is mosolyog, a másodiknak az arcába néz és kineveti, a harmadikat azonban megüti és ellöki. [42] Luther magyarázata szerint az Úr mégis ez utóbbit – s Luther így nevezi őt: die arme Aschenbrödlin! –, a szegény Hamupipőkét szereti a legjobban. (Luther valószínűleg Geiler von Kaysersberg már említett prédikáció-gyűjteményének „hősére” utal.) A kálvinista lelkészcsaládban felnőtt Kármán vagy az Uránia nem túl népes protestáns olvasótábora ne ismerte volna ezt a Luther-példázatot? [43]

A 1794-95-ös esztendők hölgyolvasóközönsége tehát a görög-római mitológia, vagy protestáns katekétikai ismeretei alapján a regény zárlatát – a naiv olvasásmódtól nem idegen allegorizáló eljárásokat követve – akár boldog befejezésként is értékelheti. Fanni története – átvitt értelemben, hiszen a mennyei vőlegény, a „halál angyala” jön el érte – a Hamupipőke-szüzsékhez hűen, lezárt történet. [44] Fanninak a tavasz közeledtével bekövetkező halála a természet feléledésének ellenpontja, [45] akár a lezáratlanság érzetét is kelthetné, ha a történet nem volna a vallási ünnepek sorrendje szerint is jól komponálva: október 25-én, Teréz nevenapján talákozik először Fanni és T-ai; egész Ádvent során várja a Józsival való új találkozást; Karácsonykor utazik R-cz-ra vendégségbe (a naplóbejegyzése december 28-i keltezésű); a könyvtári jelenet január 3-án; az első csók, január 5-én, Vízkereszt előestéjén esik; Fanni T-aitól val elválása után, a „ködös” februárban, a böjtidő kezdetén már „hazulról” ír báró L-néhez; halála pedig Húsvét (a feltámadás) tájára esik. Erre a kontextusra utal a Fanni és Józsi első találkozásakor elhangzó párbeszéd (a párbeszédben persze az is benne foglaltatik, hogy miért van meg a végig fönnálló disszonancia, meg nem értés kettejük között):


„Mint a’ Test a’ Lélektől, úgy esik megválnom a’ Kisasszonytól!” azt mondá, és a’ Bánat láthatóképpen festette magát kékellő magas Szemeiben.
Vídámságot vontam Ortzámra nagy Erőltetéssel, és ha szinte kelletlen is, Mosolygást húztam Számra, és tréfálva azt feleltem: „Hiszi az Úr a’ Feltámadást?...”
Kevéssé meghökkenve, de magát öszveszedve, ’s Kezem’ indúlatossan megtsókolván: „Ha a’ Kisasszony reménylenem engedi – hiszem.”
Karja alá őtöttem Karomat, és barátságossan elhúztam, ’s mondám: „Aki hiszen – idvezül... Mennyünk!...” (260.)

Fanni befejezetlen idézetének a hiányzó része T-ai személyére vonatkozik; Fanni itt is egy újszövetségi helyet parodizál (Mk 16,16.): A ki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; a ki pedig nem hiszen, elkárhozik. [46] A Hagyományok valláserkölcsi kontextusában a hívő Fanni nyeri el jutalmát, ő „idvezül”, ám T-ai feltétlenül „elkárhozik”. Voltaképpen T-ai már idézett, Erószra való utalása cselekményen belüli átkontextualizálási kísérletnek is tekinthető: T-ai, aki esméretlenként a hagyaték első olvasója, a biblikus olvasat szerinti vereségét igyekszik semlegesíteni az antikizáló párhuzammal. De itt már túlságosan is mélyre bocsátkozunk a regényhősök fiktív világába.

A Fanni hagyományainak romantikus újrafelfedezése, Toldy Ferencnek a szöveg tagolását, a folyóirat-kontextusból való „kipreparálását” érintő, következésképpen egy új interpretációval felérő kiadása [47] jelentősen átalakította a regény olvashatóságát. Az 1790-es évek olvasóközönségénél szélesebb, romantikus közönség, amelyen belül a protestáns vallási hagyományokban élő közönség nyilvánvalóan kissebbéget jelent, s amely ennek okán nem ismeri föl pl. a Luther-kontextust – Toldy is katolikus –, és másképpen közelít a regényhez.

A Toldy által átkontextualizált szöveg tulajdonképpen már egy másik regény: az 1840-50-es évek közönsége, az első olvasók unokái már leginkább a szerzői személyiség, a szerzői kultusz lenyomatait keresik Fanni hagyományaiban, s Toldy sugallatára előbb egy megkonstruált női írópálya dokumentumaként, később pedig a Kármán József/T-ai Józsi biográfiai párhuzamként olvassák a regényt.

Jegyzetek:


[1]A Fanni hagyományait az alábbi kiadásból idézem: Első folyóirataink: Uránia, szerk., SZILÁGYI Márton, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999. 68-71., 179-191., 260-280. Az idézetek helyét csak oldalszámmal jelzem.
[2]V.ö.: SZABÓ Magda, Kármán József = uő., Kívül a körön, Szépirodalmi, Bp., 1980. 124-135., különösen: 133. A Fanni hagyományai 90-es évek utáni szakirodalmi kánonjának legfontosabb művei nem említik ezt a párhuzamot. V. ö. FANNI hagyományai, DEkonFERENCIA II. Szeged [in Mojo], 1994. november 10-11., szerk. ODORICS Ferenc és SZILASI László, Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1995.; SZILÁGYI Márton, Kármán József és Pajor Gáspár Urániája, Debrecen, 1998.; DEVESCOVI Balázs, A mítosz és Fanni. A Kármán József körüli legendák és a Fanni hagyományait környező mítosz(ok) elemzése [diskurziválás] 5.0, Bp.-Szeged 2000.
[3]Magyar népmesekatalógus 2., szerk., KOVÁCS Ágnes, MTA Néprajzi Kutató Csoport, Bp., 1988. 272-275.
[4]A Fanni befogadástörténetének egyik kitüntetett iránya a mű szerzősége körüli vita. Az Urániában még csak a kerettörténet fikciójának érvényessége (a Fannitól és levelezőtársaitól származó szövegek hitelességének látszata) az elsődleges; a hagyomány, amely a Fanni hagyományait e fikciót feloldva előbb egy a feltételezhetően a névtelenség homályába burkolózó írőnőhöz, utóbb pedig Kármán személyéhez köti, a romantika kori irodalomtörténet konstrukciója: v. ö. SZILÁGYI Márton, i.m., 57-79.
[5]Marian R. COX, Cinderella. Three Hundred and Forty-five Variants, David Nutt, London, 1893. A szerző jónéhány XVIII. századi változatra tesz utalást művében.
[6]S persze arra is, hogy egy, a hatástörténet érvényessége alól önmagát kivonni nem képes kései interpretátor hivatkozik-e ezekre a párhuzamokra.
[7]Giambattista BASILE, Pentamerone. Lo cunto de li cunti, 1637., 1674. Az első kiadás „Gian Alesio Abbattutis” álnéven. Első modern kiadását Benedetto Croce rendezte sajtó alá 1911-ben.
[8]Charles PERRAULT, Céndrillon où la Petite Pantoufle de verre = uő., Contes, szerk., Marc SORIANO, Flammarion, Paris, 1991. 278-283.
[9]Niccolò PICCINI, La buona figliuola. Dramma giocoso per musica in tre atti da rappresentarsi nel teatro d’Esterhaz 1’autonno dell’ anno 1776. In Oedenburgo nella stamperia di Giuseppe SIESS. [„Personaggi: Cecchina, giardiniera – La Signra Catharina Boschwa; Il Marchese della Conchiglia – Il Sign. Benedetto Biancha; Sandrina, lavoratrice – La Sign. Maria Anna Buttler; La marchesa Lucinda – La Signra Elisabetta Prandtner; Tagliaferro, soldato tedesco – Il Sign. Giuseppe Specht; Mengotto, contadino – Il Sign. Leopoldo Dichtler; Tutti in attual servizio di s. a. prencipe Nicoló Esterhazy di Galantha.”] A nyomtatvány a győri püspöki könyvtárban, a G. XXXI. b. 91. jelzet alatt található. V. ö. BORSA Gedeon, Neu aufgefundene, gedruckte Librettos für Eszterháza in der Zeit von Haydn (1766–1790), Magyar Könyvszemle 1981. 229–234.
[10]Geiler von KAYSERSBERG, Das Irrig Schafe. Der helisch Lew. Kristliche Küngi. Der dreieckecht Spiegel. Der Eschengrüdel. [Ez a Hamupipőke-mese első nyomtatott változata.] Der Klappermul. Der Trostspeigel. Geprediget und gegetütstt, mitsampt den obbestimten Tratäten, Johann Greiniger, Strassburg, 1514.
[11]V. ö. Werner BAHNER, Nachwort = Giambattista BASILE, Das Pentameron, ford., Adolf POTTHOF, Rütten & Loening, Berlin, [1958.] 715.
[12]DUGONICS András, Etelka, sajtó alá rendezte PENKE Olga, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002. 271. (A kiemelések ebből a kiadásból valók.)
[13]Jacob und Wilhelm GRIMM, Kinder- und Hausmärchen, Artemis & Winkler, München, 1996. 154-164. Grimmék kommentárjai az első 1812-1815-ös kiadás függelékeként, és az 1822-es illetve az 1856-os kiadás harmadik köteteként jelentek meg. V. ö. Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm I-V., neu bearbeitet von Johannes BOLTE und Jiří (Georg) POLÍVKA, Berlin-Leipzig, 1913-1932. Boltéék kötetében a Hamupipőke kommentárjai az első kötet 165-188. oldalain olvashatók. E szerint Grimmék három hesseni és egy-egy zwehrni, mecklenburgi és padeborni elbeszélést; egy a Büschings Wöchentliche Nachrichten für Freunde des Mittelalters 1816-os első számában (139. oldal) Th. Pescheck által kiadott változatot; J. F. G Nagelnek, szintén 1816-ban, Quedlinburgban megjelent Wundergschichten und Legenden című könyvének első kötetében (13-66.) szereplő, Aschenpössel című elbeszélését és más svájci és tiroli variánsokat is figyelembe vettek a gyűjteményben közölt mese 1822-es változatának stilizálásakor. Grimmék szeme előtt nyilvánvalóan a „romlatlan”, „autentikus” variáns helyreállításának romantikus képzete lebegett: ld. Giuseppe COCCHIARA, Az európai folklór története, Gondolat, Bp., 1962. 99-186.
[14]V. m. ö.: Johannes BOLTE und Jiří (Georg) POLÍVKA, i.m. I., Berlin, 1913. 183., ill. Владимир Ячковлевич ПРОПП, Русская сказка, Изд-во Ленинградского Университета, Л., 1984. 231-232.
[15]A Hamupepejke c. szöveg először 1857-ben Gaal György Magyar Népmesegyűjteményének második kötetében jelent meg (133-149. oldal) Toldy Ferenc és Kazinczy Gábor szerkesztésében. Főképpen Kazinczy foglalkozott a szövegekkel, a címeket azonban Toldy adta, így valószínűleg a Hamupepejke cím is tőle való, a kéziratos szövegek ugyanis cím nélküliek. A Hamupepejke az 1822-es német nyelvű kötetben nem szerepel. A szöveg eredetéről annyit tudunk, hogy azt Gaal Bécsben szolgálatot teljesítő katonáktól gyűjtötte az 1820-as években. Gaal György néhány meselejegyző közvitézét név szerint ismerjük, ez esetben azonban nem lehet nevet kapcsolni a szöveghez. A katonák a 2., a 32., és a 34. magyar gyalogezredből alakított Esterházy-gránátosokkal, vagy a 37. Máriássy magyar gyalogezreddel is kapcsolatba hozhatóak. Furcsa módon, míg az ezrede(ke)t nem lehet egyértelműen megállapítani, addig annak a századnak a sorszáma, amelyben a közvitézek szolgáltak, általában fel van tüntetve. A kérdéses szöveg kéziratában „III. Compagnie” jelzés szerepel. Ld. MTAK RUI 4-r 66. Közkatonák meséi I/43-52. oldal; a szöveg nem Gaal kézírása, hanem valószínűleg a közvitézé. Ebből a századból egyébként azonos kézírással még további három mese van a kéziratos gyűjteményben. (A hasznos információkért Domokos Mariannak tartozom köszönettel.) A Gaal-gyűjteményről részletesebben ld. DOMOKOS Mariann, Gaal György mesegyűjtése. Kiadott és kéziratban maradt mesék a 19. századból = https://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/24.
[16]Christine BROOKE-ROSE, A nő mint a szemiotika tárgya, ford. Boronkai Zsuzsa, Helikon 1994/4. 478-490. A természet és az érzelmek viszonyának esztétikai értelmezéséhez a korai felvilágosodásban nagyon fontos adalékokkal szolgál Charles Batteux Traité des beaux arts réduits à un seul principe (’Tanulmány a szépművészetek visszavezetéséről egyazon elvre’) című 1747-es tanulmánya, amit a magyar irodalom jelesei a Johann Adolf Schlegel által kiadott Batteux-fordításból ismerhetnek (Révai Miklós le is fordítja Batteux pásztorköltészetről szóló művét): Charles BATTEUX, Einschränkung der schönen Künste auf einen einzigen Grundsatz, Aus dem Franz. übersetzt u. mit e. Anhange einiger eigenen Abhandlungen versehen, Leipzig, 1751. Batteux az arisztotelészi mimézis-fogalommal, az ő értelmezésében a természet utánzásával kapcsolja össze az esztétikum fogalmát; a lírát illetően az érzelmek, azaz az „emberi természet” utánzását tekinti kiindulópontnak.
[17]A Hamupipőke-történetek Marian Coxtól származó osztályozásával – amely szerint a sorsát passzíve elszenvedő és sorsa jobbrafordításában tevékenyen részt vevő Hamupipőkék alapvetően két szereplőtípust testesítenek meg – Bettelheim külön is foglalkozik. Bettelheim szerint Basile és Perrault Hamupipőkéje passzív, Grimméké aktív nőtípus. V. ö. Bruno BETTELHEIM, A mese bűvölte és a bontakozó gyermeki lélek, Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1985. 335-392. Kármánék Fannija ezek szerint a Basile-Perrault-vonalhoz tartozik. Basile meséjének címe egyébként La Gatta Cennerentola (’Macska-Hamupipőke’), a Fanni-szakirodalom által különös csodálattal forgatott idézet – „Alamuszmatska nagyot ugrik” – a Basile-történetre emlékezteti az olvasót. Kovács Sándor s.k. hasonló című tanulmánya – megjelent a fentebb már említett dekon-kötetben – az idézet egészen más aspektusaival foglalkozik.
[18]Fohr a Grimm-mese kapcsán a következőképpen összegzi a Hamupipőke-típusú fabulát (v. ö. Samuel Denis FOHR, Cinderella’s Gold Slipper. Spiritual Symbolism in the Grimm’s Tales, Quest Books, Wheaton [Illinois], 1991. 110.): „1. A lány anyja meghal; 2. Az apa elvesz feleségül egy másik özvegyet, akinek két gyereke van; 3. A mostoha rosszul bánik a lánnyal, sértegeti és teljesíthetetlen feladatokat ad neki; 4. A lány ajándékot kér az apjától, az ajándék rendszerint egy ág, amit elültet az anyja sírjára; 5. A gally a lány könnyeivel öntözve szép nagy fává nő; 6. A lány elmegy a herceg báljába, a ruhát és a kocsit a fa vagy a tündér segítségével szerzi meg; 7. A herceg első látásra beleszeret Hamupipőkébe, de ő elszalad a bálból és ey arany- és egy üvegcipőt hagy hátra; 8. A herceg keresni kezdi azt, akire ráillik a cipő, és végül megtalálja a lányt.” Idézi: ZSADÁNYI Edit, A csend retorikája. Kihagyásalakzatok vizsgálata huszadik századi regényekben, Kalligram, Pozsony, 2002. 142-143. Zsadányi Edit a Hamupipőke-fabula feminista diskurzusban betöltött szerepét vizsgálva még említésként is figyelmen kívül hagyja a téma irodalom- és diskurzus-történeti vonatkozásait, mindenekelőtt a szentimentális irodalomban betöltött központi szerepének tanulságait.
[19]A svétziai grófné G-né asszony élete, németből ford TORDAI Sámuel, Kolozsvár, 1772.; G. nevezetű svédi grófnénak rendes történeti […], fordította SÁNDOR István, Pozsony–Kassa, 1778.
[20]V. ö. SZENTJÓBI SZABÓ László összes költeményei, S. a. r. DEBRECZENI Attila, Balassi Kiadó, Bp., 2001. 74-75., 165-168. „Utánnad folynak könnyeim / Te! ki futtz kő szíveddel / Ki epesztő keserveim / Nézed száraz szemeddel. // Sok jó napom el-tüntetted / Mellyel magam bíztattam / De néked esküdt szavaim / Soha meg nem bánhattam. // Óh ha kínnyaim érzenéd / Mellybe kő szíved ejthet, / Soha el-nem-felejtenéd / Ki téged nem felejthet. // Kínos sebeim látása / Lelkedbe meg-illetne / ’s jó napjaim el múlása / Tán még-vissza-térhetne. // Még is szívem mellyet meg vettz / Kedvesem tiéd marad / De meg-lásd a’ mit most kergettz / Nem leszen hív madarad. // Ha akarsz bóldog órákat / Mellyeket el-vesztettem / Oh felejtsd-el a hársfákat / Hol neved fel mettzettem. // Felejtsd-el ’a patakokat / A’ kies réteket is / A’ hol sétáltunk olly sokat, / Felejts-el engemet is. // Élly vígan, kit én szeretek / Bár szerelmem meg-veted! / Én tán kínt sem érezhetek / Ha bóldog lessz életed! // De ah még is kedves alak! / Bár hogy el-vesztettelek / Te kit meg-nem-bántottalak / El-sem is felejtelek! // Érzeni fogom szívembe / Hogy árván hagyattatom / Míg kínommal egyetembe / El-nem-takaríttatom.” Szentjóbi verse az hűtlen, eltávozott kedves iránt érzett reménytelen vágyódás megszólalásaként olvasható.
[21]A novella létezésével, szerzőjének kilétével kapcsolatban más kérdőjelek is vannak.
[22]Ld. bővebben: Reinhard WITTMANN, Az olvasás forradalma a 18. század végén?, = Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban, szerkesztette Guglielmo CAVALLO és Roger CHARTIER, Bp., 2000. 321-347.; a kor magyar olvasóközönségének helyzetéről ír (módszertanilag erősen elavult munkájában): FÜLÖP Géza, A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban, Bp., 1978. 24-68., 170-261.; a XVIII. század végének magyarországi olvasóközönségéről, a könyvkultúra kétnyelvűségéről is szolgál értékes adatokkal PUKÁNSZKY Béla, A magyarországi német irodalom története. A legrégebbi időktől 1848-ig című könyve. (Német Philologiai Dolgozatok XXXI., Budavári Tudományos Társaság, Budapest, 1926.; új kiadása: Attraktor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő, 2002.) A korszakról szóló rész az új kiadás 352-417. oldalain olvasható.
[23]V. ö. Linda HUTCHEON, The Narcissistic Narrative, New York-London, 1980.
[24]Wolfgang ISER, Der Akt des Lesens, Wilhelm Fink Verlag, München, 1994.
[25]A kor fordítás- és átdolgozásirodalma és a német kiadók által szinte ellenőrizhetetlen magyarországi könyvpiac számára kifejezetten kedvező ez a helyzet. A magyar könyvkiadás szinte az 1850-es évek a jogdíjat nem fizető sajtóvállalkozók paradicsoma.
[26]Ld. Uránia, 93-107., ill. 126-135. Az összeállító P-r névjelzése mögött alighanem Pajor Gáspár rejtőzik.
[27]Ld. Uránia, 207-208.
[28]A varázsmesei séma szerint Fanninak – amennyiben (mint a Hagyományok implicit olvasója) magára venné Hamupipőke szerepét – feltétenül bíznia kellene abban, hogy sorsa jóra fordul.
[29]A zárt, városi vagy faluközösségben élő befogadók számára ez azért jelent fontos információt, mert világos, hogy a családi hierarchia legalsó szintjén helyet foglaló cseléd, szolgáló jár el titokban a templomba, éppen az a személy, akinek otthon kellene maradnia, hogy a tüzet őrizze. A Hamupipőke név is ezzel a foglalatossággal hozható kapcsolatba: az Aschenputtel, Aschenbrödel, Eschengrüdel, Cendrillon, Cenerentola, Rashin-Coatie, Pepeljuha, Popeljuha, Popeluška, Popeliucha stb. nevekben a ’hamu’, ’salak’ jelentéselemei fedezhetők fel. A magyar Hamupipőke név egyébiránt tautologikus: a -pipő, -pepej(ke) szóelem nem a szüzsékben fontos szerepet játszó (erotikus szimbólum) cipő szóval, hanem egy szláv eredetű, ’hamu’ jelentésű szóval van rokonságban.
[30]Ld. Uránia, 150-151.
[31]Az idézet forrása: GESSNER Idylliumi Kazinczy Ferentz fordításában, Kassa, 1788. 111-118. Az Idylliumok II. könyvének első, Daphne és Chloe közötti dialógusa.
[32]A „nép-” és műmesei változatokban a korsó helyett a cipő, máshol gyűrű vagy karperec játssza ugyanezt a szerepet. Perraultnál például üvegcipőt találunk. Sem bő, sem szűk nem lehet a törékeny lábbeli, pontosan kell illenie Hamupipőke lábára; az üvegcipő miatt viszont értelmetlen volna például a mostohatesvérek vérző lábának motívumának megjelenése, az áttetsző anyag miatt nem lenne „dramaturgiai” jelentősége.
[33]V. m. ö. DEVESCOVI Balázs, i.m., 137-193., különösen: 171-176.
[34]Beszédes, s a tűz- és hamu-motívumok miatt már-már komikusnak hat, hogy a Fanni hagyományai Uránia-béli második folytatása után közvetlenül a Lerajzolása eggy új Kandalló-kementzének című hirdetés, és a hozzátartozó kép látható. V. ö. Uránia, 192-193.
[35]V. ö. ZSADÁNYI Edit, i.m., 139-198.
[36]A regényműfaj „legitimitásáról” ld. SZAJBÉLY Mihály, „Idzadnak a’ magyar tollak”. Irodalomszemlélet a magyar felvilágosodás korában, a 18. század közepétől Csokonai haláláig, Bp., 2001. 184-191.
[37]Az édesanya és a mostohaanya ugyanannak a nőalaknak két különböző lélektani aspektusa: v.ö. Bruno BETTELHEIM, i.m., 344-348.
[38]V. ö. Antonio Canova Ámor és Psyché utolsó ölelését ábrázoló szobrával.
[39]V. ö. SZILÁGYI Márton, Kármán József és Pajor Gáspár Urániája, Debrecen, 1998. 389.
[40]Kiemelés tőlem: H.Z.
[41]Károli Gáspár fordítása.
[42]„Es hat einmal ein rechtschaffenes Weib ein Gesicht gesehen, wie drei Jungfrauen an einem Altar saßen. Während der Messe kam ein hübscher kleiner Junge vom Altar her gelaufen und ging zu der ersten Jungfrau, tat freundlich zu ihr, herzte sie und lachte sie lieblich an. Danach ging er zu der zweiten, tat aber nicht so freundlich zu ihr, herzte sie auch nicht; doch hob er ihren Schleier auf und lächelte sie freundlich an. Der dritten aber machte er kein freundliches Zeichen, schlug sie ins Gesicht, raufte sie und stieß sie, und ging ganz unfreundlich mit ihr um; dann lief er schnell wieder zum Altar hinauf und verschwand. // Dann wurde jenem Weibe dieses Gesicht in folgender Weise ausgelegt: Die erste Jungfrau bedeutet die unreinen, selbstsüchtigen Geister; ihnen muß Gott viel Gutes und mehr ihren eigenen Willen tun als sie den seinen; sie wollen nichts entbehren, allzeit aber Trost und Lust an Gott haben, ohne sich an seiner Güte genügen zu lassen. Die zweite Jungfrau bedeutet die Geister, die angefangen haben, Gott zu dienen und wohl etwas Mangel leiden, doch nicht völlig; sie sind nicht frei von Eigennutz und Selbstsucht. Gott muß ihnen zuweilen einen liebreichen Blick zuwerfen und sie seine Güte empfinden lassen, daß sie dadurch auch seine bloße Gütigkeit lieben und loben lernen. Aber die dritte Jungfrau, das arme Aschenbrödel, hat nichts als lauter Mangel und Ungemach, sucht keinen Nutzen und läßt sich daran genügen, daß Gott gut ist, auch wenn sie es niemals empfinden sollte (was doch unmöglich ist). Sie bleibt ein und dieselbe, so oder so, liebt und lobt Gottes Gütigkeit ebensosehr, wenn sie nicht spürbar, als wenn sie spürbar wird; sie klammert sich nicht an die Güter, wenn solche vorhanden sind, wird auch nicht abtrünnig, wenn solche nicht vorhanden sind. Das ist die rechte Braut, die zu Christus spricht: „Ich will nicht das Deine, ich will dich selber haben; du bist mir nicht lieber, wenn's mir wohl geht, auch nicht weniger lieb, wenn's mir schlecht geht.” Martin LUTHER, Das Magnifikat – Der 127. Psalm. Zwei Auslegungen, kiad. Karl Gerhard Steck, Wilhelm Goldmann Verlag, München, 1961. 39-40.
[43]A szakirodalom szerint az Uránia valláserkölcsi témájú írásaiban amúgy nehéz felfedezni bármiféle konkrét felekezeti irányultságot, a katolikus pietizmus és protestáns puritanizmus nyomai egyaránt föllelhetők a folyóirat egyes szövegeiben.
[44]A szentimentális regény máig folytatódó hagyományaiban, XX. századi könyv- és filmipari termékekben („brazil szappanoperák”, Flashdance stb.) amúgy is vagy halállal, vagy házassággal zárulnak a hasonló történetek: a halál vagy az esküvő ebben az elbeszélés-típusban rekurzív módon jelöli ki magát a történetet. A naiv befogadó csak azt tekinti történetnek, amely a halál vagy a lakodalom átmenetével tagolódik ki a „hétköznapi” történések végtelen sorozatából.
[45]V. ö. Ivan Turgenyev, Egy felesleges ember naplója című elbeszélésének befejezésével.
[46]Károli Gáspár fordítása.
[47]Kármán József írásai és Fanni hagyományai, kiadja SCHEDEL [TOLDY] Ferencz, Pest, 1843.



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]