II.
“A B o s t o n r o m a n c e”

173. (19. $.) Érzéki szenvedélyem erotikus ábrándozása

Az USÁ-ban tett látogatásomnál alatt elég korán rászoktam: péntek délutánonként, az órám után (három óra körül: kurzus a “trobar”-ról: a szerelem a dal a költészet) mindig taxival, egyenesen kimentem a baltimore-i repülôtérre, és felszálltam az elsô lehetséges bostoni járatra. Egészen természetes dolog volt, nem kívánt semmilyen különleges elôkészületet, semmilyen helyfoglalást, telefonos tudakozódást a menetrendrôl, a szabad helyekrôl. Kiértem, bejelentkeztem az American Airlines pultjánál például, elôvettem a First National Bank of Maryland csekkfüzetét, védôborítója krokodilbôrt utánoz (a füzetet és a számlát megôriztem, ötven dollárral), s vettem egy retúr jegyet Bostonba (egy return ticket-et).
Az utazás minden pillanata hallatlan fényűzés volt számomra: úgy szállni fel egy repülôre, mint egy autóbuszra, vagy majdnem úgy, habozás nélkül taxiba szállni, hogy kivigyen a reptérre, csevegvén a sofôrrel vagy hallgatva a nappal utolsó weather reportját (tél volt, és az éghajlati változások lényeges szerepet játszottak a lakosság mindennapos elfoglaltságaiban); elôvenni a Johns Hopkins egyetemi “faculty card”-omat, mellyel habozás nélkül, sôt kedvesen fogadták el csekkemet a pultnál (roppant szokatlan helyzet egy francia egyetemi ember számára!), (“thank you, Doctor Roubaud, have a good trip!”), családiasan érezni magam a gép felszállásakor, inni egy Coca-Colát műanyag pohárból – minden perc örömmel töltött el. Igaz, Louise várt rám Bostonban. De azt hiszem, majdnem ugyanezt az örömöt éreztem volna, ha bárhova utazom, ez az egész annyira új volt nekem. Nem kellett számolgatnom a kiadásaimat, az abszolút felelôtlenség állapotában leledzettem, és ezt korábban soha nem ismertem.
Bostonban mindig hidegebb volt, szürkébb, havasabb. A Logan Airtportból gyakorta léptem ki a korábbi, tapadós, már elnehezült, ropogó, síkos, vakító hóra zuhogó havazásba. Júniusi hazatérésemig folytattam ezeket az utazásokat, de a legelsô kép, ami beugrik róluk, mindig a hó, a súlyos, szürke égbolt, a mindent betakaró, mindenütt jelenlévô, sűrű, veszélyes és izgató hóban lassan és méltóságteljesen haladó taxi. A mostani elágazásban rám törô emlék, erotikus álmodozásom emléke a Johns Hopkins könyvtárában határozottan vág utat magának a hóban, a hószakadásban, mely akkor kezdôdött, amikor Iowába indultam.
Megérkeztem. Mintha ifjúkori pornográf képzelgések mélyérôl lépett volna elô, Louise meztelenül nyitott ajtót, és én követtem ôt egy egyetemet késôn kezdô és nem túl módos diáklány kicsi, zsúfolt, túlfűtött és a könyvek meg a ruhák miatt káprázatosan rendetlen lakáson, az övén keresztül.
Amit most, tizenhat év után, az Amszterdam utcai, könyvekkel telezsúfolt, egyetlen, sárgásfehér szobámban mindebbôl a legelkülönítettebben, a legvilágosabban látok, az az ágy: keskeny volt, alig nagyobb, mint egy egyszemélyes ágy, szinte térköz nélkül odatolva a havat és a kinti felhôket kizáró ablakhoz, egy alacsony (egyméteres) könyvszekrény mellett, rajta megszámlálhatatlan könyv, füzet, pohár, zsebkendô, fénykép… volt, valamint egy ébresztôóra (elektromos, világító, csendes, jelezte az órát és a napot, folyamatosan kiírta a múló idôt, vekker, amely mindig is ott volt éjszakánként Louise feje mellett a legkülönbözôbb helyeken, ahol láttam ôt).
A lakás egy hanyag, de voltaképp nem lusta Louise-t tükrözött, aki gyakran futamodott meg a rendrakás házimunkái elôl, bizonytalankodó, határozatlan volt, mindent folyton késôbbre halasztott, nehezen szánta rá magát, hogy megmozduljon, hogy nekilásson, hogy “megcsináljon”. De nem csupán ezt az egy változatot adta elô: mert létezett egy tempós, aktív, szinte makacs, határozott Louise is, aki váratlanul lépett egyet, és belevágott élete megváltoztatásába, elôbb egy francia ph.d. kurzusba, késôbb – nemigen habozva – egy new-yorki kiadónál kiadói munkába Manhattan-ben. Ez a kétarcú Louise végtelenül vonzó volt: mert ha némileg elkedvetlenítô nemtörôdömsége rettenetesen tétovává tette foglalatosságainkat illetôen szombat-vasárnapjainkon a múzeumok és a séták lehetséges dolgában, hirtelen szívesen döntött az ágyban töltött éjszakai vagy nappali idô meghosszabbítása mellett, s megkönnyebbülve, hogy nem kell felállni, felöltözni, kimenni a nyílt utcákra és dönteni útirányok felôl, ismét visszatalált második, koncentráló és lelkesedô természetéhez, bár egészen más vonatkozásban.

174. Késleltetett és lassú

Még itt (az ágyában) is megmutatkozott “hangulatának” vagy (ahogy annakidején mondta) “kedvének” “késleltetett és lassú” oldala. Nagyon pornográf módon szerette – a magányosok szenvedélyességével és képzeletével – az idôpillanat meghatározatlan késleltetését, a lassú kínálkozást és a szavak hallgatását, s ebben talált teljes gyönyörre.
Az éjszakai és a nappali idô a majdnem mindig ugyanolyan fények miatt összekeveredett egymással: a függönyök mindig behúzva, a téli és rövid ideig tartó napvilág alig hatolt be; de az Amerikában állandóan erôs kivilágítás, a sok rögzített vagy mozgó fény miatt éjszaka sem volt soha igazi sötétség. Szerettem ezt. Szerettem nézni Louise-t. Mindig szerettem nézni.
Mindez számomra a legintenzívebb, boldog részvétel lehetôségét nyújtotta; a közönséges idôbôl elcsent erotikus idô luxusa növelte a gyönyörök kielégítésének felelôtlen alkalmait: a leküzdött távolság, a repülôút okozta részegség, magának Amerikának a gondolata, Louise philadelphiai hangja, amint azt mondja, “nyársalj föl!”, a külföldön élôk idegenszerűségének kifejezhetetlen, roppant enyhe árnyalatával.
Hogy hangja egyszerre volt idegenes és tökéletesen érthetô (mind angolul, mind franciául), erôsen zavarba hozott. És ez szimmetrikus helyzet volt: mivel angolul beszélô francia voltam és (olyan okból kifolyólag, amit még nem mondtam el) több, mint francia, a francián túl – provanszál. A testek kapcsolata didaktikus, tanító, tanulni kell, tanítani kell, és ez, az is, hogy úgy mondjam, elkerülhetetlenül, a hangon keresztül történik.
Mondják, bár ez csak nagy adag érzéketlenségre alapozva mondható, hogy minden test, amelybe behatolunk, amelyet élvezünk, közömbös, vak, felcserélhetô emlékké válik (talán a “legelsô alkalmat” kivéve, ha hiszünk Brassens dalának). Ezzel szemben számomra a különbségtételnek, a különbség helyének magának semmi másra vissza nem vezethetônek kell lennie. Még mindig látom Louise-t, látom-hallom ôt az éjjel-nappalok mozgó, jelenlévô, kimeríthetetlen képeiben.
E szenvedély tökéletes emblémája, bizonyos fokig a címe és biztos útja az emlékezéshez, e név, Louise: minden bizonnyal elsőrangú érzékisége miatt, ahogy a fülemben hallható módon a beleegyezés szóbelseji igen-je, “ui”-ja siklik a két mássalhangzó, az l és a néma e elôtt valamelyest lágyított z között; s minden bizonnyal a mégoly minimális, de annyira megindító távolság miatt keresztneve szerfölött franciás alakja és “újangol” kiejtése között (ilyen volt Louise kiejtése is), s én nem gyôztem beszéltetni és ismételtetni mindaddig, amíg, ha csak enyhén is, de még tökéletlenül beszélt; a legnehezebb hangok azok voltak, amelyek a betűk közös alakjai miatt sajátos homonímia-szinonímia viszonyba lépnek egymással a két nyelv közötti eltérô hangzásukban.
Ez az ok, ez az igen sajátos nyelvi ok a nevét még máig az emlékezet hatékony fonalává tette. Azonnal újra visszaröpít abba a bostoni ágyba, melyben ezeket a nappaloktól szinte elválaszthatatlan éjszakákat töltöttem, kevés alvással.
Igen gyakran felébredtem az alvásból, mivel az ágy szűk volt, de fôleg mert nem az enyém; és hallgattam az éjszakában a rendôrautók felejthetetlen és traumatizáló vijjogását. Odasímultam Louise meztelen hátához, elvettem a kezemet a mellérôl, tenyerem a combjai közé rejtettem, az ismerôs, nedves, zárt melegbe.

175. “Change” in Connecticut

Épp hogy megkezdtem kinti tartózkodásomat a Johns Hopkinsban, amikor alig egy vagy két hétre rá Jean Paris társaságában meghívást kaptam egy konferenciára Connecticutba; a helyszínre nem emlékszem, bizonyára egy egyetem, minden bizonnyal egy “francia tanszék”, de ennek nincs különösebb jelentôsége. Ebben az idôben egyike volt ez azoknak a megszámlálhatatlan konferenciáknak, melyeken meg kellett tárgyalni az irodalom helyzetének kérdését, kapcsolatát a legutóbbi elméleti és egyéb fejleményekkel, és a fejlemények között Franciaország néhány év óta a színházat jelentette. A színház közönséges kifejezés ebben az összefüggésben, de kétségtelenül ezegyszer helytálló; csakugyan egy színházi elôadásról volt szó. Követtem Jean Parist, mint valamivel késôbb Iowában is, és itt találkoztunk…
Amint ezt a nevet leírom, számolok azzal, hogy tüstént átlépek egy – természetesen képzeletbeli, de szövegemben némi jelentôséggel bíró – demarkációs vonalat, mellyel a szembenézést ezidáig különös módon öntudatlanul kerültem: a határt nyilvános és magán között. Elvben a regény nem ütközik ebbe a határba, mivel mindaz, amit elbeszél, hivatalosan képzeletbeli. De az igazságnak az a kikötése, melyet önmagamra kiszabtam, arra kötelez, hogy vagy hallgatok annak egy részérôl, amit el kellene mondanom, nehogy jóvátehetetlenül veszélynek tegyem ki a `regény` műfajmegnevezéshez szükséges fikció lehetôségét, mely elnevezést `a nagy londoni tűzvész` számára fenn kívánom tartani; vagy ravaszkodom, a történet bizonyos motívumaival párhuzamosan és részleges alakoskodással fikciósan azt mondom: “az 18… esztendôben, XXXX uralkodása idején, néhány versztára …falutól”.
Vagy végezetre kitolom könyvem közreadását egy meglehetôsen távoli jövôbe, amikor az “igaz” arról, amit elmondok, valamint az itt elôkerülô személyek elégséges pontatlansággal lesznek megragadhatók ahhoz, hogy a kérdés ne legyen különösebben lényeges.
Találkoztam hát Jean Pierre Faye-el, és egy látszólag szolidáris és alkotó trióban bemutattuk a Change nevű, avantgárdnak nevezett folyóirat szándékait és elsô ténykedéseit. Önteltséggel vegyes naivitással, melybe még most is belepirulok (s aminek életemre nézve rengeteg, utólag katasztrofikusnak ítélhetô következménye volt), csakugyan elköteleztem magam egy Jean Pierre Faye által támogatott vállalkozásnak, amelynek harci gépezetnek s egy korábbi és vetélytárs, Tel Quel címre hallgató gépezetet lecserélő terméknek kellett volna lennie (melyhez Faye azt megelôzôen csatlakozott, hogy előzőleg összeveszett volna eredeti lapjával).
Az egyetemi világban uralkodó pezsgés itt is, ott is, szinte mindenütt kitermelt egy bizonyos, kétségtelenül marginális, de valóságos érdeklôdést az “avant-garde” viták iránt, valamint kapcsolatai iránt a strukturalizmussal, a marxizmussal, a pszichoanalitikával és más izmusokkal, melyek között a lingvisztika sem volt kevésbé harsány. A Faye által követett stratégiai irányvonalban az USA, az USA egyetemei jelentôs szerepet játszottak; bennük a Change meghódítandó terepét látta, vagy inkább azt, hogy nem szabad az ellenfél kezére adni; ahelyett, hogy átlátta volna, az ellenfél az oly nevetséges tétért vívott csata elôl már azelôtt megfutamodott, hogy megrohamozták volna, amint a folytatás részletesen megmutatta.
De 1970 elsô hónapjaiban, a szépen indult folyóirat kezdeteihez képest igen korán, el kell ismerni, minden remény jogosnak tűnt, és Connecticut kiváló hely volt arra, hogy elkezdjük a csatát, nemde?
Tehát itt voltam, tehát itt voltunk. Beszéltünk, nem nagyon emlékszem, mirôl. Alig értettek meg. Talán itt nem bevett dolog megérteni valamit, mindenesetre annak nem, akit megérinthet az akadémiai intézet (és egyesek meg tudták találni az ilyen közlés-átadás nélkülözhetetlen eszközeit, mellesleg a szükséges intézményi és közvetítô csatornákon keresztül. A tézisek igazsága, a fogalmak helytállósága, a hipotézisek termékenysége itt csak nagyon kevéssé számít).
A hallgatóságban volt egy szép fiatal nô, aki azért jött el Bostonból, hogy meghallgassa Jean Pierre Faye-t. Hosszúkás és határozott arca volt, hosszú haja. Amolyan Husserl-unoka, olyan, aki semmi vizet nem zavar a környezetében.
Jött, összejöttek; nem tudom, ki csábított el kit; de hát megtörtént, és együtt voltak Connecticutban.

176. Vacsora Jakobsonnal

Meglátták egymást Connecticutban és innen együtt utaztak Bostonba. Követtük ôket. A Change triójának találkozója volt Jakobsonnal, aki, öreg bandita, szorgalmasan ismerkedett az elméleti és a retorikai “French Connection” különféle változataival, akik kései és egyetemes hírnevének ingatag csapatait alkották.
Jean Paris féltékeny volt Jean Pierre-nek Suzannél (ez volt a nő neve) aratott sikere láttán, s találkozni kívánt egy bizonyos Tracy-vel, egy szép vöröshajú nôvel, mint mondta. Suzan be akart mutatni minket egyik barátnôjének. Aki Louise volt.
Jean Paris nem találta Tracy-t. Louise, kirángatva egyik ágyban (egyedül) töltött zsibbadt periódusából, visszahúzódó volt. Ez valamilyen fogadáson történt valamilyen helyen. Felbátorodva azon, hogy ezt félénkségnek véltem, ami újra kihozta belőlem a félénkséget, mely minden olyan célszerűtlen átlagszituációban elfog, amikor váratlanul beszélni kell valamirôl, nem tudva, hogy van-e valami mondandónk, ami általában tökéletesen szórakozottá tesz - megkíséreltem hát Louise-t szóra bírni.
És ez könnyű volt. Tehát: Louise befejezett vagy inkább habozva és határozatlanul elvonszolt a befejezésig egy doktori értekezést (ph. d., a bennfentesek számára) a káprázatos Harvard egyetem tájékán. Miután franciára szakosodott, amit jól beszélt, de nem nagyon szeretett (és az irodalmat még kevésbé, fôleg mint kutatási tárgyat nem), váratlan és kitartó szenvedélyességgel belevágott a provanszálba, és ebbe az irányba “swingelt” el, ami azzal járt, hogy most, ragyogó kezdetek után némi késésben van az akadémiai “struggle for life”-ban, mivel gyakorlatilag mindent a nulláról kellett kezdenie. Ráadásul az óprovanszált választotta.
Huszonnyolc éves volt, és hanyagul adott néhány franciaórát, addig is, amíg komolyan nem keres majd a közeljövôben olyan tevékenységfajtát, melyből tényleg megél, a francia oktatásából egy “college”-ban, ami semmi örömöt nem adna neki. Minthogy a disszertáció befejezésének szükségessége gazdasági ellentmondásokhoz látszott vezetni, Louise egyre kevésbé sebesen haladt a befejezés felé. Élete ebben az idôben ingatag volt, szerelem nélküli, néhány harvardi alkalmi ismerôs mellett egy kissé unalmas szerelmeskedéssel telt (egy teológiahallgatóval!), és azzal az örökös dilemmával, hogy felkeljen-e, egyen-e, írja-e meg és elküldje-e curriculum vitae-jét egy olyan munka érdekében, aminek neki kellene utánajárni, de amit nem akar megkapni. Egymáshoz közel, mélyen ülô, intenzív, olykor, de egyébként ritkán parancsoló szemei voltak, ragyogó háta. Fôleg kényelmesen elheverve, és meztelenül. Elsô látásra nem volt szép.
Egy helyiség sarkában álltunk, mozdulatlanul, valami emberekkel teli helyiségben. (Megyek elôre ebben az elbeszélésben, de még mindig nem emlékszem a hol-ra és a miért-re, csak Louise-ra emlékszem, akit egyébként nem vagyok képes szemem elé idézni az azt megelôzô idôbôl, hogy megláttam és megismertem a testét a maga teljességében, ami természetesen nem a most tárgyalt eset idôpontjában történt.) Kérdéseimre nem vagy alig válaszolt, Jean Pierre-rôl érdeklôdött (előzőleg kapott néhány bizalmas információt barátnôjétôl, Suzantôl); ez egészen addig tartott, amíg – kifejtvén, milyen volt a kapcsolatom velük (Jean Paris-szal, akit feltűnôen nem kedvelt s akinek egy nyári kurzusát végighallgatta; Jean Pierre Faye-jel) – el nem mondtam, hogy egy szemeszteren át a Johns Hopkinsban tanítottam és hogy a trubadúrokról beszéltem. “Miért éppen a trubadúrok? – Mert provanszál vagyok.”
Azután telt-múlt az idô. Azt hiszem, valahová teára kellett volna mennem; de arra emlékszem, hogy egy idő után mindenki elment. Louise karjai meztelenek voltak. Rátettem a kezem a karjára, megfogtam a kezét. Kiléptünk a hidegbe, sétáltunk a folyóparton. Átöleltem és átölelt. Meghívtam másnapra vacsorázni Jakobsonhoz.
Gyalog mentem vissza a szállodámba.
Izgatott voltam.

177. Vacsora Jakobsonnal (folytatás)

Louise szinte azonnal rám gyakorolt vonzása (még ma is tart, amikor ezt írom, amikor ebben a prózában elôször térek el attól az abszolút szűziességtôl, melyet a mostani “ág” “elbeszélés” című részében végig megtartottam) a vágy idôszakában elsôsorban minden bizonnyal a létmódunkban meglévô mély hasonlóságból eredt (rokonságból, mely mélyebb annál, semhogy elmondhatnám), de ugyanennyire különös tartózkodásából is, a “benne lenni a világban” iránti, szinte kézzelfogható, ámbár keserű vagy lázadó elutasítás híján való tartózkodásból, miközben követte a számára kijelölt utakat: a tanulást, és most a tanítást. Nem volt forradalmár (sem a feminizmus harcosa, amivé barátnôje, Suzan vált), elfordulásait nem bugyolálta elméletbe, nem érvelt mellette; eredeti volt, de az eredetiség külsô jegyei nélkül eredeti, láthatatlan különc, ha a fônévi értelemben használt melléknevek e párosa nem túl ellentmondásos. Számomra ô ebben ismerszik fel, mint aki egy kicsit elôbbre tart egy olyan úton, amilyen az én utam is; abban az értelemben elôbbre, hogy az én különcségem jobban látható.
Irántam érzett vágya (mint az enyém ôiránta) kétségkívül a máshonnan jövô, a földrajzilag és nyelvileg “más” iránti kíváncsiságból fakadt. Szerettem, ahogy rám mint provanszálra vágyik, szerettem a sajtok iránti szenvedélyét; kinevette, hogy lelkesedem a root-beerért és Philadelphiáért.
De a mélyben a ráismerés érzése működött: a magányos ráismerése a magányosra, az a meglepô felfedezés, hogy valamiféle lelki rokonság áll fenn köztünk az egyedüllét különbözô módjait illetôen (itt nagy különbségek vannak, és e módok gyakran nehezen férnek meg egymás mellett). Ilyesféle elôérzet meghátrálást, taszítódást, feszélyezettséget, menekülést válthat ki. Nem hiszem, hogy hosszú idôn át együtt tudtunk volna élni. De e téli-tavaszi éjjel-nappalok csak tôle és tôlem függô teljes idôszakában, kívül a köznapi idôn, és késôbb néhány párizsi útja alatt a lendület megállíthatatlan volt.
Jakobson tósztot vezényelt (ez parancs volt) a vodkához. Én vizet ittam (soha nem iszom alkoholt). Jakobson egész vacsoraidô alatt azzal kísérletezett, hogy e fontos elméleti kérdést illetôen kapitulálásra bírjon. Hajthatatlan maradtam. Van egy típusa az individuumokat definiáló leírásnak, mely a következô mondatban foglalható össze: “X az az ember, aki Y-t tett”. Például: “Napóleon az az ember, aki Szent Ilonán halt meg”; vagy: “Archimédész az az ember, aki a fürdôjében dolgozott”. Éreztem, hogy percrôl percre egyre inkább a következô leszek: “Jacques Roubaud, az az ember, aki nem ivott vodkát Roman Jakobsonnal”.
A balomon Louise nagyon bölcsen uralkodott magán, miközben én bátran szembeszálltam a Mester ismételt támadásaival. El kell mondani, hogy Louise bölcsessége és mozdulatlansága nagyrészt annak a ténynek volt köszönhetô, hogy kezemet az asztal alá csúsztattam és onnan a ruhája alá, a combjai közé tettem; oly mértékben, ahogyan a vacsora haladt elôre és ahogyan Jakobson szaporította (ami engem illet, hiába) a tósztokat (igen valószínű, hogy egy üvceg vodkát egyedül ő megivott; úgy tűnik, mindennapos szokása volt ez mintegy ötven éve), én lassan elôre haladtam kutatásomban, egészen addig, hogy átléptem a testét közvetlenül fedô finom anyag határát és visszaigazolva tapasztalhattam, még mindig mozdulatlanságban, a beleegyezését.
Esténként Jean Pierre Faye elment lefeküdni Suzan-nel. Jean Paris soha nem találta meg újra Tracy-t. Jean és én egy pillanatra felugrottunk Louise-hoz. Jean Paris felállt, hogy induljon. Azt mondta: “Jössz?” Azt mondtam: “Nem.”

178. “Ronsasvals”

Louise, mondottam, provanszalizált. Miután elhagyta a Harvard francia tanszékét, akadémiai származási helyét (akkor Paul Benichou vezette káprázatosan, az apósom), belemenekült az itteni egyetemen többé-kevésbé hanyagolt középkori provanszál stúdiumok homályosságába; azonkívül, távol attól, hogy e szak nagyjából egyedül méltó részterületei, a líra (a trubadúrok) vagy a nyelv tanulmányozása felé forduljon, kiválasztott egy homályos szöveget, egyikét annak a két okszitán szövegnek, melyekben a “franciaországi anyag” (Nagy Sándornak és lovagjainak kalandjai, aminek legismertebb példája a Roland-ének) továbbélt: a “Ronsasvals” című költeményt, melynek egyetlen ismert kéziratát a tizenkilencedik században találták meg egy apt-i jegyzônél Provánszban s amit a kutatás a középkorra datált, de ami egy igen régi elôdjérôl másolt változat, bizonyára a testamentumok lejegyzésének unalmas idejét múlatandó másolták le. Mario Roques készített róla gépiratot és adta ki.
Körülbelül kétezer sorból áll, a sorok tízszótagosok. Louise megkaparintott egy példányt, félsorról félsorra lemásolta nagy Harvard-Coop papírlevelekre (erre a 21 x 29,7-es formátumra, ami ekkor még egészen új volt a számomra és egzotikusan hosszúkásnak tűnt) és az erély és a hanyagság klimatikus változásával lelkes és bátortalan erôfeszítéseket tett (ezek egyáltalán nem függtek össze egymással, mivel olykor képes volt meggyôzni magát hipotéziseinek helyességérôl, miközben egy hónapon át rá se nézett a költeményre; vagy ellenkezôleg, tucatjával fésülte át az oldalakat, hogy disztinktív hasonlóságokat kutasson fel, miközben a legteljesebb szkepticizmussal nyilatkozott a kutatás hasznosságáról és végeredményérôl).
Azt hiszem, a tárgy belsôleg érdekelte ôt; s hogy – szinte összes kollégájával ellentétben, akiket csak abban a mértékben lelkesített a ph. d-jük, amennyire “állást” lehetett vele “leakasztani” (részben ez magyarázza az eredmények túlnyomó részének riasztó középszerűségét) – éppen a disszertáció és a késôbbi munka közti kapcsolat az, ami a mélyben a más célra rendeltetést táplálta. Irántam érzett vonzalma egy pillanatra újra visszaadta neki elszántságát; de azt hiszem, soha nem fejezte be a ph. d-jét.
Arra törekedett, hogy ezen a példán igazolja Parry-Lord (Homérosszal kapcsolatban felállított és a két világháború közötti jugoszláv hôsi énekek orális hagyományú költészetén igazolt) hipotéziseit s hogy egyszerre mutassa be e hipotézisek egyetemes érvényességét (vagy legalább hozzájáruljon az igazoláshoz a Roland-éneken keresztül, amire már mások is vállalkoztak), valamint helytállóságát az egészében vett középkori “történeti ének” tanulmányozásában.
Az elmélet általános elgondolása az, hogy az orálisan komponált és továbbörökített epikus költészetnek vannak nyelvektôl és koroktól némileg független, közös jellemzôi; az elgondolás szerint e költészet rögtönzött volt, és az “énekesek” emlékezetében megôrzôdött legszerencsésebb rögtönzések megrögzültek. A technika a verssorra épül, mely két részbôl, két félsorból áll (ez igaz mind a homéroszi verssorra, mind a Parry és Lord által vizsgált hôsi költeményekben alkalmazott szláv verssorra, vagy a Roland-ének tízszótagosára éppúgy, mint a “Ronsasvals”-ra (nem feledkezve meg a “Cantar del mio Cid” Don Menendez Pidal által valójában nem tisztázott rejtélyes verssoráról sem)); a sor elején a bárd nagyon gyakran megpihen; teljesen kész darabkákat keres emlékezetében, melyeknek kellô hangmértékük van, megfelelô hosszúságuk, a hagyomány és a tapasztalat jól lecsiszolta ôket. Bedobja a levegôbe, miközben ez alatt az idô alatt fejében elkészíti a verssor második felét, amely meghosszabbítja az elsôt és elôreviszi a költemény működését. E teljesen kész darabokat, az orális hagyománynak ezt az “elôfőzött” metrikus nyelvét Parry és Lord formuláknak nevezte. Mondattani párhuzamosságok segítségével, fônevek, igék vagy melléknevek helyettesítésével, kifejezésrôl kifejezésre ugyanolyan “mértékű” szavak, igék, melléknevek cseréjével az orális költô roppant természetes módon képes gazdagítani készletét, “formuláris elemeket” alkot, melyek hozzátapadnak a “formulákhoz”, kialakítva a hôsi költemény poétikai anyagának túlnyomó részét.
Louise feladata elgondolása szerint egyszerű volt: felderíteni a formulákat (adatolható ismétlôdéseiken keresztül), a formuláknak elkönyvelt formulákból kiindulva meg kell határozni a formuláris eljárások osztályát és ki kell terjeszteni az “orálisan készült” költemény vizsgált részletét a szöveg egy adott átvizsgáltsági küszöbéig (színes tintával), s ezzel a “tézis” bizonyítottnak tekinthetô.
Kettôs nehézség állt elô: egyrészt a tézis kevéssé valószínű: lejegyzett, leírt szövegrôl van szó, melyben az átgondolt kompozíció érdekében történt kézzelfogható beavatkozás világos, és az orális kompozíció nyomai, még ha eredetileg léteztek is, ki lettek törölve. Másrészt ez az egyhangú munka türelmet és bizonyos kombinatorikus találékonyságot igényel (a formuláris változatok beazonosításában, felkutatásában és vizsgálatában), s ezek Louise-nak nem igazán voltak igazán a birtokában (türelmes volt, de könnyen elbátortalanodott).
Eljöttem Baltimorból. Szombatonként, az ölelkezés nyugalmában néha megmutatta munkáját. Alig haladt vele előre.

179. “Joy of Cooking”

A többséggel tartva, állhatatosan és meggyôzôdésesen, ösztönös, igézô és természetes “horizontal woman-ként” Louise központi szerephez juttatta az ágyát a létezésében; itt aludt, álmodott, olvasott, javította a másolatokat, írt leveleket a családjának, Suzan-nek, hallgatott rádiót vagy zenét, beszélt és meghatározatlan ideig, egészen a szédülésig, a szédületig itt élvezte a gyönyört.
Innen csak a konyhába ment ki szívesen. Valamilyen nagy vagy kisalakú könyvvel szerelkezett föl, fôleg a híres Joy of Cookinggal, mely ekkor az Újvilágban fiatal angolszász nôk millióinak elválaszthatatlan társa volt (és talán még ma is az), s ô nagy jártassággal és – azt kell mondanom – szüntelenül bizonyos boldogsággal esett neki új variációknak (de bókom értéke nem sok, mivel nincs túl nagy érzékem a konyhához).
Még itt is fényesen megmutatkozott természetének rejtett kettôssége: kitartó, konok, szorgalmas a kezdeményezésben, a legnagyobb, boldogan önfeledt a cselekvésben; ami az étkek területén annyit jelent, hogy minden konyhai elszántsága ellenére soha nem volt olyan elengedett, kisimult, derűs és alig szórakozott, mint egy jó vendéglôben.
Minthogy a Johns Hopkins egyetem nem remélt bőkezűsége különösen elônyös helyzetbe hozott ezen a téren, igen gyakran mentünk el vacsorázni Bostonban osztrigát kínáló suki-yakiba, érdeklôdvén a káposzta után, abban a multinacionális ökumenizmusban, amely különösen pusztító hatású az amerikai köretek majdhogynem íztelen jellege, valamint a “melting pot” radikális hatásai miatt, s ezek bizony rövid idô alatt veszélyesen közel sodorhatnak egy kínai szakácsot egy ír “hot dog”- vagy “frankfurter”-gyároshoz.
Késôbb Párizsban egyik barátom, aki hol rafinált, hol bizarr formában, de osztotta konyha iránti szenvedélyét, megismertette Louise-t néhány kitűnô párizsi vendéglôvel, de én soha nem voltam biztos abban (ha a new yorki estéken 1979-ben tett periplumaink változatlan karakterére gondolok), hogy a természeténél fogva valóságos különbséget felismerte-e.
Az ágy iránti szenvedélye, mely minden másnál erôsebb volt, számomra szerencsés módon azzal járt, hogy az ilyen körülmények között eszegethetô rágcsálnivalók mellett nem hanyagolta el a nem vagy alig gyárilag készült eledeleket, fôként a “breakfast”-eket (ellentétben a “sült” iránti bizonyos lelkesedéssel, megvetvén a “nyerset”).
Egészen élesen emlékszem azokra a “blueberry muffin”-okra, melyeket egy nagyáruházban, a Filene`s-ben vettünk, s a morzsákat az éjszakákba nyúlóan kerestük, nekem kellett megszabadítani tőlük a melleit, a hónalját vagy a haját.
Egyenesen a metróból lehetett bejutni a Filene`s alagsorába, a “Filene`s basement”-be, ahol az a személytelen, eredeti és kihalófélben lévô árverésszerűség folyt, amit másutt sehol nem láttam: rengeteg vályú, bennük fôként nôi ruházati cikkek tornyosulnak kupacokban, a “végkiárusítás” összevissza állapotában. Az elv, amely némileg hasonló a halsorsoláshoz a katalóniai kikötôkben, az ár progresszív csökkentése volt, egészen az ár teljes eltűnéséig: az egyes “vályuk” tartalmát minden nap az elôzô napinál alacsonyabb áron kínálták. A téli bundákba bújt (márciusi hideg volt) szép, fiatal (és a kevésbé szép, kevésbé fiatal) bostoni nôk izgatottsága, tétovázásai, a “basement”-ben kavargó örömteli vagy csalódott felkiáltások pompás élményt jelentettek.
Egy napon Louise mohón összevásárolt mindenféle neki tetszô dolgot ezekbôl a “vályúkból”. Másnap este mentem fölfelé a lépcsôn, mögötte, becsúsztattam a kezem a nadrágjába, vörös selyemnadrág, a “Filene`s basement”-ben aratott gyôzelem.

180. Hó

Visszatérve ide, a flurries-zel kavargó hó beleavatkozik emlékezésembe, visszatekintô képzelgéseimbe Louise-ról, nevének selymes mandulaízébe a számban, nevének ejtésébe fülemben.
Mediterrán bizalmatlanságot táplálok a hóval szemben; azzal együtt, hogy elbűvöl. Igazából csak ritkán, óvatoskodkodva, visszafogottan szeretem a havat azokon a vidékeken, melyeket magamhoz közelinek érzek, s csak téli reggeleken hat rám. Már csak az ilyen (gyerekkori) havak képesek megtapadni emlékezetemben, puha emlékként, vakító fénnyel átitatódva; olykor óvatos autók mennek elôre csendesen, vattával lepett nagy szemeik világítanak; szemkápráztató jégpáfrányok egy ablakon, párás szobában.
De utálom a messzire nyúló hómezôket, a síelôk havát a hegyekben, az örökös kanadai havat, nyomasztó örökkévalóságát azokban az országokban, ahol a hó uralkodik.
Ami látomásomban Louise-zal fonódik össze, az nem a tényleges hó a bostoni hóesésben a Charles River elôbb fehér, majd szürke partján, hanem a hó ideája; Louise meztelen és meleg testével, a kinti csenddel összeszövôdött melegével ellentétes fényes, pihés, hideg eszme. Arnaut Daniel nézi a mezítelen és vágyott testet a lámpafényben; én, miként Bernart de Ventadour a hó felfénylését, ami szememben összefonódik Louise melleivel, fenekével; ô maga nem volt hófehér, világló; de birtokolta a hó világosságát; és a hó, odakint, sötétre váltott.
Természetesen Louise enyhén angolszász kiejtéssel olvasott provanszálul, de különösen ügyelt a záró mássalhangzókra, szinte katalán módon. Egy reggel, a szellôztetéskor az ablak nyitva volt, összekotortam egy marék friss havat az ablakból és letettem az asztalra egy nagy csésze forró, sűrű amerikai kávé mellé.
Látom a “Blueberry muffin”-okat és hallom Jordi de Sant Jordi-t:

Jus lo front port vostra belle semblanca
De que mon cors nit e jorn fa gran festa
Que remiran la molt bella figura
De vostra ffac m`es romassa l`emprenta
que ja per mort no se-n partra la forma
………………………………….

181. A száműzetés kísértése

Ezen a tavaszon számos éjszaka képzeltem el, hogy Louise-zal élek.
Ez voltaképpen a száműzetés kísértése volt, több, mint elemi vágyakozás az amerikai egyetemi létmódra. Nem egyenes, csupán áttételes formája volt ez a remeteség vágyának, mely néhány hónappal késôbb tört rám, a madridi, egyszerre komor és lelkesült elmélkedésem után.
Fel sem merült, hogy Louise jönne Franciaországba; nem gondolhattam, hogy egy ilyen élet megfelelne neki. És szerintem a szakítás korábbi állapotommal hiányt szült volna bennem is.
De az, hogy én menjek az USÁba, elôfeltételezte, hogy ott munkát találjak. Tartós meghívásom a Johns Hopkinsra vagy Iowába egy pillanatra lehetségesnek tűnt. De semmi ilyesmi nem jött.
Nem hiszem, hogy megtettem volna ezt a lépést, még ha tényleges lehetôség adódott is volna rá.
Ennek legvilágosabb oka a költészet. Azon túl, hogy vonzalmam csekély az amerikai társadalom és politika iránt általában csekély, inkább a nyelv érve volt az, ami döntô lett volna, ami döntô volt (ha kitartóbb vagyok, talán kieszközölhettem volna magamnak egy meghívást): ahhoz túlságosan is függtem a jelenkori francia költészetcsinálástól, attól, ami éppen mozgásba lendült és ami kipörgött a francia költészetbôl (nekem is volt részem benne), hogy nagyon határozottan ne érezhessem, elmenetelem hiba volna, tévedés, hátraarc.
Nem hagytam cserben a Tervemet.
És Tervem költészetterv volt.
Louise háromszor jött el hozzám Párizsba. 1974 nyarán Egy hónapot töltött az Amszterdam utcában. Elbúcsúztam tôle a repülôtéren, láttam, amint megy a gép felé, kezében egy baguette-tel és egy szatyor sajttal.

III.

T i z e n ö t p i l l a n a t é j s z a k a

182. (37. $.) Leültem a sima kôlapra, a langyos éjszakában

A legmelegebb júliusi, augusztusi estéken ez a szürke és sima kôlap sokáig ôrzi a meleget. Mivel a domb nyugatra néz, a szôlôvel beültetett mészplatóra, a nyugodni térônek a napsütés estérôl estére szerényen ragyogó képeslapokat rajzol. Harminc év és talán több mint ezer ilyen pillanat után (mielôtt a vöröslô korong geometriája találkozna a horizont síkjával) az összes új, forró és néma szemlélôdés, a megváltoztathatatlan alábukás a homályló és távoli föld színe mögött a meglepetés tökéletes hiányával együtt a folytonosság biztosításának, az újrafelismerésnek már-már a bizonyosságát nyújtja. De a hatása ellentmondásos: olykor békés zsibbadtság, de gyakrabban titkos szorongás. Többnyire itt adom át magam holmi gondolattalan, érzések nélküli sodródásnak: elmerülök a vörösségben, a szôlôk, az út, a rovarok rebbenô morajában, az árnyak nagy készülôdéseiben, melyek minden alkalommal a végességet árasztják magukból.
Közvetlenül alattam, a tulajdonképpeni lejtôn, egészen addig a törésig, ami a domb lábát jelzi (meglehetôsen szerény dombocska ez, alig több, mint tíz méter magas) és annál az útnál, amit most szinte áthatolhatatlanul elrejt a rekettyés, a szeder és a rozmaring, olajfák vannak. Az utolsó, állhatatos fénysugár ezeknek a leveleire vetül, fôként leveleik visszájára, zöldek és tompa ezüstök sokaságára (legalábbis most így látom, emlékembôl szinte teljesen hiányzik a zöld), számomra ez jelenti minden táj mértékét, minden szines összjáték centrumát.
Az olajfa levelének visszáján a szürke a látható dolgok rendjén belül legalább annyira etikai, amennyire esztétikai jelentôségű. Eleve korlátozza a túlzott szertelenséget, az alkonyi nap vöröseinek minden mértéktelen tékozlását, kitart a szépség eszközökben szegény, mértékletes, tartózkodó mivolta mellett. Egy olajfákkal teli lejtô nem fényűzô, nem mutatós. A szürkeségbe beillesztem “a tompán aranylót”, a világ arányos modelljét, azt a lényegi állandót, amely elengedhetetlen bármely tájkép egyensúlyához: a tengertôl távol (a tenger hatvan, hetven kilométernyire van, Narbonne felé) az olajfák mediterránként jelölik meg a helyet. Egyébként Minervois-nak ezen a részén egy határvonal szélén állnak, mivel már néhány kilométerrel odébb, a Fekete hegynél a gesztenyefákkal együtt eltűnnek.
Ilymódon az olajfa színének harmóniateremtô szerepe van: létrehozza a (látszólag szükségszerű) kontinuitást a zöldek: egyrészt a fügefák, a fenyôk, a szôlôk, a ciprusok, másrészt a szürkék: a kakukkfű már-már színtelen, hamuhoz hasonló szürkéinek, a tavalyi nyár óta kiszáradt, már-már szétporladt levendulák szürkéinek rendje között. A harmónia a legtökéletesebben a nagy melegek idején ragadható meg, amikor fű és virág már szinte teljesen kisült, valamikor július tizennegyedike és augusztus utolsó napjai között. A délutáni fényáradat rohamában egymással összekeveredett növényi zöld és szürke alkotóelemei még egyszer közelítenek egymáshoz, a végsô órán, mielôtt újra eltűnnének, a túlsó oldalon, már nem a fehér, hanem a fekete oldalon, az éjszakai sötétség feketéjében.
A zöldnek és a szürkének ez a feszültsége, amit az olajfa levele mint kétarcúságának jelét önmagában hord, gyümölcse miatt visszaköszön a mandulafánál. A mandula szôrös zöldje, tavaszi nedvét veszítve, a nyárnak éppen ezekben a heteiben, mielôtt még feketén és kiszikkadtan elhalna decemberben, lágy és bolyhos, száraz, de még élô, életerôs szürkévé válik. Tehát a rokonság az olajfával megállapítható. Ebben az idôszakban mindkettô a színek birodalmának ugyanabba a kitüntetett tartományába tartozik. És nekem szükségem van a sokszoros szürkék és zöldek eme egyensúlyára, hogy el tudjam viselni azt, ami zord jelenvalóságuk híján nem lenne más, mint a vörös szín közönséges mértéktelensége napnyugtakor.
Maga a kô, ez a kô nem más, nem különállán más: széles és szürke, sima, szürkéje rokon, hasonló, hasonult a növényi környezethez: imagináriusan olajfa fedi, szürke kakukkfű, szürke levendula; egyenletes, mintha a mandula szürkéjébe öltözött volna. Meleg.

183. A sima kôlap, amire leülök

A sima kôlap, amire leülök – lábomat lelógatom egy lenti, az olajfák és a fenyôk mellett megmaradt fallal szemben –, egy irtáson van, aminek formája mint a galléré: irtás a növényi rengetegben, mely ellepi a domb hátát, a lejtôket, elôtte egy vágat a földben, mivel, még mindig ugyanitt, a domb minden külsô beavatkozás nélkül csonka lett, leomlott belôle.
A ciprusallé itt szakad meg, nem sikerült megvetnie a lábát azon a kis földdarabon, ami teli van sziklakövekkel, máskülönben csak két vagy három apró, elszigetelt egyed, természetes bonzai marad meg benne.
A legelsô ciprusok már öregek, több mint harminc éve itt vannak elôttem, felfelé vivô fasort alkotnak; a lejtô alján erôsek, aztán a fasor hirtelen megáll félúton, mintha az, aki elültette ôket, aki kieszelte ezt a növényi architektúrát, a talán legszebbet, ami képzelhetô, egy magas, árnyas, felfelé törô, meredek fasort ciprusokból, egy dombról, távolról a magasba, a vakító égbe törve (egy fasor létrehozásában ez az építô szándék benne van; a hasznossági célból, házak, szôlôk, kertek védelmére telepített ciprussövények általánosságban helyénvalóknak tekintendôk, de csak ritkán nônek meg), hirtelen abbahagyta volna, lemondott volna az erôfeszítésrôl. Mihelyt a fasorról apám látta, hogy túlságosan rövid, mintegy befejezetlen, belekezdett abba, hogy a dombtetôig meghosszabbítsa.
Ekkor a befejezetlenség egy másik indoka állt elô: mivel az ekkor ültetett és a föld hiányától, valamint a szél dühöngéseitôl csökevényes új ciprusok nem bírták ki: a szél (a nyugatról és északról jövô erôs cers) szüntelenül ostromolta a dombot, sokkal hevesebben, mint a szôlôkkel beültetett mélyebb részeken, Conques felé, azon a tájékon, ahol az alkonyi nap alábukik.
A fasor hosszú ideig ilyen maradt, nevetségesen itt éktelenkedett a törpe ciprusok toldaléka: a szerencsétlenek nem pusztultak el, makacsul túléltek, de nem tudták kellôképp kiegyensúlyozni a szárazság és a szél hatását, hogy elérjék lángnyelvhez és zöld gyertyához hasonló természetes méretüket.
És egyszercsak hirtelen, egy kivételesen kegyes tavaszon végre növekedésnek indultak, és mögöttük, az út túlsó végének kivételével, a kôlaptól két vagy három méterre a most is védelmet nyújtó fenyôk is növésnek indultak, egészen a szôlôkig ellepték a völgyet.
Mára a kettôs sorfal, az allé befejezôdött, teljesen, harmonikusan elérve természetes hosszát. Az éjszakában két fekete sáv, köztük csekély fény hatol át, a hold, a csillagok fehérségébôl, mint a próza két tintasoránál.

184. Tizenöt pillanat éjszaka a lélegzetvétel ritmusában

Egy fénykép van az asztalon, az írógép baloldalán, a lámpafény pereménél, a gép baloldala árnyékot vet a kép jobb szélére, a kép maradéka fényben fürdik, a kép mozdulatlan a radír, a ceruzahegyezô, két Kleenex, az összegyűrt papírdarabokkal lepett négyszínű filckészlet, `a nagy londoni tűzvész` narancssárga dossziéba rakott gépirata között; hosszúkás, olaszos oldal, valamivel nagyobb formátumú, mint a napló, a könyv Alix elmélkedéseit közli, a 78. oldalon, rövidítve ez szerepel:
Lefényképezni a megszokottat – … – a csodálatosat,
az idegent – de méginkább a kettô egyesülését.
A fekete-fehér fénykép, számomra az egyetlen, a papírlapot utánozza, a fénytôl kapott jelek tintáját. Lámpám ma a homály peremére helyezi, bevilágítja teljes feketeségét, a benne lakó, uralkodó feketeséget. Nagy fekete folt fedi több, mint a felét, elsô pillantásra (a homály és a lámpafény határára vetett pillantásra) a folt egynemű, de aztán két felületre válik szét, mindkettô fekete, de az egyik, az alsó, a kép alsó szélén lévô kevésbé sűrű, kevésbé abszolút; a fekete kétféle erôsségének elkülönülése egy szögletet ad ki, az alsó felület vízszintesnek tűnik, a felsô függôlegesnek, egy sötét és fekete, csak kissé halványabb talaj felületébôl kiemelkedô sötétlô fal szögletét.
Felfelé a függôleges fekete foltja kettéválik, ezúttal úgy különülve el egymástól, hogy közöttük kimetszôdnek, csipkézetten kirajzolódnak mély, homorú öblök: nagyon meredek hegyek, több fennsík, aláhanyatlanak valahova a kép mögé, képzelt dombormű, szürkévé vált feketékkel; sötét völgy aljáról nézett hegyek, sötétség fekete bástyafalból, mely függôlegesen emelkedik a magasba, ôvele szemben; sötét és részletek nélküli völgy, alig, minimálisan súrolja néhány színtelen, az égbôl aláhullt foton; hegyek, melyek belevesznek más, szürke és csak nagyon távolról megvilágított hegyekbe.
Ezek hegyek lennének, azon túl, hogy fönt a levegôt szintén hatalmába kerítette a feketeség: a fekete itt olyan, mint a korom; a hegyek nem tömörek, mélyek, hanem sűrű füstbôl, fekete füstbôl vannak, a lángokat nem láthatjuk, vagy pontosabban a lángok ezek a feketék, a lángok a füst maga; fekete tűz; egyszínű, fekete tűz-füst; sötét tűz, elnyeli azt a fényt, mely megmutatja, mely kirajzolja, mely a mélybôl szürkével itatja át a sötét tüzet, és mindent belep korommal.
Ezek nem hegyek, ezek balra ellibbenô lángok; sötét lángok, melyek nem szöknek egyenest az égre, hanem meghódolnak a jobbra látható fény, a távoli fény elôtt, mely világosságával körülöleli és lángokként határozza meg ôket; a lángok meghódolnak a fény elôtt és a láthatatlan szél elôtt is, ami a jobboldali világos sarokból jön, ahol a fény öble a legmélyebb; a szél és a fény innen jön, amint a fénykép a maga semmi mással össze nem téveszthetô naivitásával mutatja (itt nem a fénykép naivitásáról van szó, hanem e művészet születésétôl fogva szemmel látható egyszerűségérôl, ahogy az igazságot játssza): “a megszokottat, az idegent, a kettô egyesülését”.
Valamennyi látható lángcsipke, lángtoll kettôzött; valamennyi lángcsóvának megvan a mása a háttérben; szürke visszfénye, fénnyel megvilágított szürke arcképe – úgy tűnik, többszörös felvételrôl van szó – bizonytalankodásra mutat.

185. Holdfény nélküli, csillagtalan éjszaka

Holdfény nélküli, csillagtalan éjszaka; a csillagok világítanak, de a fényképészeti sók számára olyan lassan, mintha a roppant távolság nem annyira a nyom gyengeségén keresztül nem hagyott volna nyomot, hanem inkább a csillagok mintha tétováztak, haboztak volna, hogy érintsék-e a végtelenül tömör felületet.
A fényképen nem lángok vannak, még csak feketék sem, hegyek sem, miket elnyel az éjszakai homály, hanem ciprusok; a ciprusok szélrázta fekete gyertyák az éjszakában, láng-füstök. Amikor a langyos kôlapon ülök az októberi éjszakai szélben, lábam a megmaradt fallal szemben, visszatalálok ugyanennek a kônek az augusztusi melegéhez, 1980 káprázatos augusztusának elejéhez: csillagokkal teli levegô, a poros fakó sötétbe beleveszô szôlôk, olajfák, forróságot lehelô, fűszeres illatú éjszaka. A holdfény nélküli, de csillagos éjszakában támadt Alixnak az az ötlete, hogy lefényképezi az éjszakát, fekete-fehér lapra rögzíti a végtelen határvidékekrôl jövô archaikus fénynek, e rebbenésnek a súlyát; a meztelen éjszaka fényképe ez, és az éjszakában meztelenül készített fénykép, a fényképezôgép a ruhátlan mellkashoz, a meztelen mellkashoz szorítva.
Természetes, hogy ezek felé a fák felé fordult, eltakarva ôket, mintsem a távoli dolgok, Conques, a Fekete hegy, az olajfás lejtô, az azerolok, a kusza rekettyésben növô fenyôk felé.
A ciprusallé idáig ér el, a nagy, sima kövekig, és az éjszakában, ezen a meleg éjszakán, melyrôl beszélek, augusztusban a két felfelé menô sáv kitartóan fekete volt, a csillagok apró tűhegyek voltak, sehogyan sem lehetett megragadni, behozni, befogni ôket.
A ciprus láng alakú, nappal fekete test, a napfényben önnön belseje felé sugárzik, mint a láng, magába issza a belülrôl felemésztô levegôt. A ciprusok úgy törnek az ég felé, mint lángoló és fekete légoszlopok. Az allé ciprusai, akármikor meneteltünk fel ide, a dombra, mindig láthatóak maradtak, még ha a túl nagy sötétség megnehezítette is a látást, még ha észlelési kihívást is jelentett az odarögzült tekintet számára. Ám úgy tűnt, a domb legmagasabb és legvilágosabb helyérôl nézve nem lehet kivenni ôket. Semmiképpen nem voltak ellenségesek, sem magányba és csendbe húzódók, megkülönböztethetetlenségükben érzékelhetetlenek. De megszámlálható egymásutánjuk kettôs fonalát a képzeletbeli átfestés teljes mértékben eltüntette.
És rögtön a vágy, a gondolkodás nélküli vágy, mint minden vágy, nem a látvánnyal szemben kiképzôdött ellenállásból eredt, hanem abból a szándékból, hogy a látott látványt felkínáljuk az azonosat reprodukáló és egyszerű emlékezetnek, egy fényképnek. S ez egyúttal lendületet adott az akaratlagos azonosuláshoz, együttérzést jelentett a formával, makacs és egyenes mászást.

186. A ciprusok nem mozogtak

De a ciprusok épp akkor nem mozogtak: abban az idôszakban, amelyben emlékezem, amikor most írok, októberben, lágy cers fúj, simogatja a lábaim, amint kitartóan kapaszkodom fel a dombra, a fal magasságában, és a ciprusok meghajlanak, nem balfelé az ellenkezô irányból jövô fuvallatban, hanem elôrefelé; meghajtják fejüket, mint mindig, lángnyelvként, éji gyertyaként nyitott ablaknál egy szobában, éjszakába burkolózott hegyekként, ha kitartóan szemléljük ôket.
A tavalyi év októberében, éjjel két órakor a lágy cers-ben, emlékszem, amint most is emlékszem a Tizenöt Pillanat éjszaka a lélegzetvétel ritmusában című fényképre (a két emlék egymásra rétegzôdik, egymástól megkülönböztethetetlen; most emlékszem, itt a kép elôtt, és emlékszem, hogy emlékeztem) egy augusztusi, szintén éjszakai idôbôl; akkor a ciprusok nem mozogtak. És Alix állt, a ciprusallét nézte, a levegô meleg volt, mozdulatlan, minden éjszakai nyugalomban, szél nem volt.
Ha a fényképen a fekete cipruslángok füstszerűen balra hajlanak, az nem az a fákra rátörô augusztusi szél, melynek hatásait a látványt és a fényt rögzített helyzetbôl visszaadó kép jelzi, hanem a fényképezôgép mozgása, amit Alix a meztelen, meleg mellkasához szorított; az elhajlás a gép mechanikus tekintetének elmozdulásából ered.
Levenni az éjszakát 10-15 másodperces exponálással.
Enyhe ingás le-föl a lélegzésemnek köszönhetôen.
A levegôvételnek betudható elmozdulás fent rávetül a füstszerű ciprusok létére; fent és oldalt. A kép baloldalán a ciprusok szürke és fekete füstben szállnak az ég felé, nem a cers “pneumatikus” hatására, hanem a lélegzet hatására, mely megemeli a melleket és a fényképezôgépet. A kép ôrzi a lélegzetet.
Ez a fénykép ezért ugyanannyira a lélegzet, mint a ciprusok fényképe: koncentrálás a lélegzetre, a lélegzetvétel ritmusára és mozgására, mely közvetett úton, a csillagok pislákoló fényét felfogó idôtartamon belül kiárad a ciprusallé mozgásra képtelen és mozdulatlan képére.
Ez a fénykép boldogtalan és megszenvedett hódolat a lélegzés, a lélegzetvétel elôtt, amit gyermekkora óta tüdôbeteg készítôje (ebbe fog belehalni) így gondolt jelezni a képen, így gondolta leírni e fekete gyertyák kormával, melyeknek oly tiszta, oly autonóm formái a világ éjszakájában a kép síkján a levegôbe foszlanak, mintha pára lepte volna ôket. A lélegzet közvetett hatása a távolból kiforgatta ezeket a ciprus-formákat a tisztaságukból, önazonosságukból.
A levegô szeretetének és csapásának, a lélegzetvételért elviselt lehetetlen szenvedésnek a képe; és a ciprusallé a maga nyugalmával, árnyas emelkedôjével, történetével e megszokott hely tökéletes metonímiája volt, ahol a tüdôbeteg nem élhet szenvedés, fulladás nélkül.

187. A ciprusallé nem vezet fölfelé

A ciprusallé nem egyenesen vezet fölfelé a képen, hanem oldalt; a technikai okok részletezésétôl (a fény mennyiségétôl, az irányától, természetesen) eltekintek, nincs jelentôségük; a kép egy ciprusallé éjszakai képe, ez már így van, mivel tudom és mondom. A felvétel, a mozdulatlanság tizenöt másodperce alatt én egy kis alacsony kôfalon ültem, egy galambház alatt; a falat fügefák szegélyezték, ez a régi elrendezés gyakori a mediterrán vidékeken: a falak a fügefákat kísérik, vagy a fügefák a falakat; a fügefák körülveszik a falakat és néha behatolnak, befonván gyökereikkel szétmállasztják, elrepesztik a köveket.
A galambház a szôlôtôkék közül magasodik ki, egyedül. Harminc évvel ezelôtt, megszerezvén e hely birtokjogát (nem volt olyan kényelmes, mint ma: nem volt mindenütt vezetékes víz, sem villanyáram), úgy döntöttem, itt élek (ideiglenes életre gondoltam, nyári hónapokon, szünidôk alatt), és megkaparintottam magamnak ezt a szűk, négy méter magas (dehogy emeletes) építményt; nem emberi lakhatásra találták ki, hanem galamboknak, akik jogot formálhattak a téglák közötti résekre a falakban.
Mivel a talaj lejtett, két szinten át lehetett bejutni: a lentebbinél volt egy bejáró, kifelé a fügefákra nyílt és egy alacsony kis falra, befelé egy apró, ablaktalan helyiségre, kétségtelenül szerszámos kamrára. Följebb, a hátulsó részen volt egy ablak, egyetlen ablakszárnnyal zárult, a földtôl ötven centiméterre (tehát az elsô szintnél már jóval magasabban), s én kedvtelve használtam arra, hogy rajta keresztül belépjek “hozzám” (húszéves voltam vagy ekörül, a mászás nem ijesztett el). Még ugyanitt, e második “helyiség” padlózatán felegyenesedhettem. Az efölötti, a középsô és a harmadik emeleten a galambok hálószobái voltak (már hosszú ideje elhagyatottan, mivel a legutolsó években az elôzô tulajdonos nem tartotta eléggé karban saint-félixi “birtokát” (ami önmagában sajnálatos körülmény volt, de szüleim számára kedvezô, akik így túl nagy anyagi nehézségek nélkül szerezhették meg)), a “mennyezet” ezért igen alacsonyan volt, tehát itt nem tudtam kiegyenesedni. Egyébként a legfelsô emeleten, amit a szobámnak nyilvánítottam, a tetô alatt sem volt másként.
Ide kapaszkodtam föl, nem minden gond nélkül, egy hálózsákkal és néhány takaróval (július és augusztus folyamán alig van rájuk szükség, de annál hasznosabbak ôsszel vagy télen). A fenti “szobát” teljesen átjárta a levegô és a szél a padló szintjén, mivel itt két kivágott félkör alakú részen semmilyen fal nem védett tôlük. Hálózsákomra heveredve (itt csak fekhettem vagy ülhettem), a fal nélküli részekkel párhuzamosan, messze az éjszakában láthattam Villalier falu fényeit, még messzebb Carcassonne-éit és néha, azokon a reggeleken, amikor az áttetszôen tiszta levegôt hozó “marin” szél fújt onnan, a Pireneusokat, finom és fehér, közeli halántékok.

188. Az egerészölyv

Amikor úgy döntöttem, megkaparintom a galambházat, óvatosan mászva fel emeletrôl emeletre, hogy megbizonyosodjam berendezkedésem kivitelezhetôségérôl (a padlózatok jó állapotban voltak, a tetô nem szakadt le, a lépcsôfokok nem törtek el a súlyom alatt, a falaknak szükségük volt festésre, de épek voltak, terjedelmesek, nem repedtek meg (az építôk nem sajnálták a kényelmet a galamboktól)), felfedeztem, hogy a hely lakott; hogy megszállhassak itt, el kellett űznöm egy hajléktalant: légi és állati hajléktalan volt, vitathatatlanul és szagolhatóan megjelölte területét (azt a felsô részt, ahová “ágyamat” kívántam tenni), tollakkal és ürülékkel. Egy egerészölyv.
Nem adta fel a helyet harc nélkül. Váratlan és hirtelen betörésem (napközben történt, egy nyári délután, biztosan aludt) valószínűleg komoly riadalmat okozott neki, és zajos, fejveszett szárnycsattogással elmenekült (nem tudom, a nyelv miként jelöli az egerészölyvek vijjogását, csak arra emlékszem, hogy meglehetôsen fülszaggató). De késôbb több éjszakán keresztül, kevéssel azután, hogy leszállt az éjszakai homály (az éjszakában fény nélkül voltam itt, csak egy zseblámpával), konokságból, hitetlenségbôl vagy megfélemlítésbôl kinyitottam a szemem (aludtam), s láttam, az ablaküveg nélküli nyílásban a párkányon ül, mozdulatlanul és engem néz; megmozdultam, felkapcsoltam a lámpát és elmenekült. Magatartása nem volt harcias, inkább szemrehányónak értelmeztem, a nagy madarak, az egy helyben élô szárnyasok kissé buta méltatlankodásának, mint aki képtelen arra, hogy gyorsan hozzászokjon az új helyzethez (a gondolatot vitathatatlanul az egerészölyv híre-neve színezi, akinek nem tulajdonítunk különlegesen magas IQ-t, fogalmam sincs, milyen alapon (vele ellentétben a bagoly a bölcsességérôl nevezetes, miután figyelemreméltó propagandát fejtettek ki mellette az antikok, akik valami olyasfélét csináltak belôle, mint A Madarak Platónja, és ezt a bagoly még hosszú idôn át megôrizte, A. A. Milne Micimackós könyveiben kifejtett érdemdús erôfeszítései ellenére)).
Bármik is voltak valódi megfontolásai, az egerészölyv vagy tíz napon keresztül minden éjszaka visszatért; majd látogatásai ritkultak s az elkövetkezô években már nem tért vissza többé.
Alulról, a szôlôskert aljáról nézve, ami elér egészen hozzá, a galambház (amit késôbb én is, túl kényelmetlen lévén, otthagytam, de sokáig álmodoztam arról, miközben nem szándékoztam odamenni, hogy lakhatóvá teszem (a víz, a fény közel volt, és a galambrekeszek kitűnô helyet adtak volna a könyveknek)) olyannak látszik, mint egy nagy, földön ülô madár, a két nagy, félkör alakú szemével, a sötét szemüregek mélyébôl végtelen bölcsességű kontemplatív tekintettel fürkészve a távolt; egyszóval olyan, mint egy bagoly: Minervois Minervája.

189. A fekete maga

A homályban a ciprusok még homályosabbak, megkettôzik a homályt a homály ellenében, formájukkal megpecsételik a feketét, a feketeség igazi állapotává válnak.
A fényképezôgép mozgásakor a ciprusok dologi egysége, fekete dolog, megbomlik, az eltelt pillanatok szétforgácsolják, felbontják.
A fa testének határa feloszlik, a fa formája, ez a sötét láng-sztilita szétmállik: forma-test, elveszíti a szubsztanciát, a sötétséget, amit magába zár: a kép, a képek egymásutánja, amely “piction”-t alkot a negatívon, a ciprusból a csillagos ég levegôjébe szóródik szét: szikraesôs füst illúziója, ferdén tör az ég felé, a fénylô magasság felé, a lélegzetvétel ritmusában.
De az egész, jelenésként, csak a jövendô pillantás felôl történik így; amikor mintegy láthatóvá tettük a szubsztancia valóságos elveszését, minthogy a pusztulás elrejtôzik azok szeme elôl, akik nem látják, akik nem képesek meglátni ebben az idôtartamban. Szemünk nem folyamatosan lát, csak pillanatról pillanatra, egymástól függetlenül kialakult képeket; tekintetünk valójában pislog, mint a kamera, a látvány minden folytonossága illuzórikus. Van egy bizonyos idô, ami alatt a korporális cellák átitatódnak fénnyel, innen a látvány pillanatnyi szünetei, amivel a fényképészeti reprodukálás küzd. Szemünkben az ugyanazon ciprus által kibocsátott egymásutáni ciprusok kölcsönösen áthatják egymást, belekapaszkodnak egymásba. A feketébôl jön vagy emelkedik ki, tör elô.
A mellkas mozgott, és a gépben a fasor ciprusaiból jövô sötét üzenetek felhalmozódása napfoltokat árasztott, tintapacákat.
A felvétel idôtartama még egy másik, talán különösebb, talán árulkodóbb hatást eredményezett: mindegyik ciprus megkettôzve látszik. Ami elôször úgy tűnik szemünkbe, hogy hegyek vannak a háttérben, minden egyes hegy mögött egy hasonló másik hegy, az úgy is láthatóvá válik, hogy egy másik ciprus van minden egyes szürke ciprus mögött. Minden ciprust követ egy másik, egy nagyon közeli mása; de nincs köztük tükör, nincs tükrözô felület; minden fekete ciprus szürke mása természetesen hasonmás, diafan hasonmás.
A ciprus fekete-léte, fekete formája a napvilágnál láthatatlanul cipeli magával a hasonmását, diafan kisugárzását, a napvilágnál láthatatlanul, de a közömbös (tehát nem vak) pillantás tartama alatt (a gép szeme elôtt) feltárul. A nappal fényétôl távol nem a fény beavatkozása hozza elô, épp ellenkezôleg, az idôben hosszan kitartó fény gyengesége. Hosszan és gyengén kell világítani, közel a ciprus ábrázatához, közvetlenül mellette, hogy engedje meglátni magát a forma angyala, a formális angyal, “a csendnek az a hordozója” (Pszeudo-Dionüsziosz), ami ott van minden dolog körül.
A feketeség fényképe, magából a feketeségbôl.

190. A nagy meleg

Az augusztusi nagy meleg, a nyugalom tintával múló éjszakája, a visszavonulás napközben, a ciprusok, az olajfák, a fenyôk formái, csillagvilágította szürke és világos domb, szôlôk sora, rovarok surranása, a neszek – mindez a jelek tobzódása volt; jeleké, melyek mind azt jelzik, mind azt mondják kórusban: Mediterráneum.
Alix számára a bagolyszemű galambház a lankán, a mindenütt, még a homályban is jelenlévô napsütés, a ciprusok – amiket ô választott ki, hogy lefotózza ôket a lélegzés ritmusában, hogy elkészítse a lélegzet képét – egy másik mediterrán tájékot idéztek fel, a régiségénél, a hagyományánál fogva par excellence mediterrán tájékot: Görögországot.
Mivel volt három év, amikor Görögoszágban élt (jóllehet az “ezredesek”, az ostoba és sekélyes diktatúra Görögországában) kamaszkora hajnalán, s életében csupán ezekben az esztendôkben mondhatta magát boldognak; mivel e nyugodt, asztmatikus rohamok nélküli években megfeledkezhetett lappangó szakaszban lévô betegségérôl, mielôtt visszatért volna Kanadába. És itt, a pompázó Mediterráneum szerényebb változata közepette, a Földközi-tenger másik végén vagy majdnem ott, egy rövid idôre az újjászületés, egy új enyhülés illúziójába ringathatta magát. A feketeségben tömegével lekapott ciprusok ezt a reményt, ezt a csalóka káprázatot reprezentálták.
Nyolc évvel korábban, 1972-ben ugyanettôl a káprázattól vezettetve hagyta ott a havas, hideg, jeges levegôjű, belélegezhetetlen Kanadát (félt a túlzottan állandó téli levegôtôl, a hidegtôl, a nedvességtôl, és félelme válságokba, reménytelenségbe sodorta), és Franciaország térképe fölé hajolva felfedezett egy várost, a nevét: Aix-en-Provence. Benne a lehetséges új egészség ígéretét látta, a magányét és a tanulni vágyó függetlenségét, a képzeletünkben alapvetôen görög diszciplína: a filozófia művelésének ígéretét.
Nem a gyógyulásra talált rá, hanem egy kettôs szenvedélyre, a kimondáséra és a megmutatáséra: Wittgensteinre és a fotográfiára.

191. A feketeség szépsége

Láttam Alixot a fekete ciprusallé elôtt az éjszakában, mezítelenül, önnön fekete mezteleségét, a haját, a feketét a karjain, a hasán, a fénynek ezt a fordított felmagasztalását, amint meg akarja ragadni a feketeség angyalát, a ciprusok formájának végtelenül kicsiny eltérésében az oldalán.
Láttam, és melankolikus ragyogására gondoltam, a feketeség szépségére.
Éjszaka, ez
haj
reverendafekete a fény csak így határozhatja meg
az elsô éjszaka megelôzte a nappalt
a szemek
feketék
bár homályosnak tűnnek ôk sugárzanak
a mélyben alakot öltve a szellem az érzékek mögött
kevesebb
a fény munkája mint a fluidum
Fekete Éj Haj Szem
rajtad keresztül ez vallja meg miként ô
elôbb elrejtôzött az örök éjben
összegyűjtvén nekünk e második, fekete fényt,
végül nekünk adta szokványos nézésünkre
az ô Képmását, tehát téged.
Ki kételkedhet benne hogy
micsoda erô, mely kivülre rajta át
néz, szemed
feketéje?
tegyünk fel
egy szürke üveget vagy kormozottat
a látvány és a lélek csillog itt
de milyen sugarak hatolnak
át
a fekete üvegen?
És mégis menekülünk, anélkül, hogy értenénk
vakok
dicsôség annak, ki bevilágít
minden tartományt a te bensôdbôl
a látás elakad a burkon és vissza-
fordul hiába tör feléd
azért van-e
mert a tükrön túl nincs szilárd
vízszintes határ
s ekként mivel elhagyja a fehéret
mondhatni beburkolja a szí-
neket
és ennélfogva megôriz
valamit a végtelenbôl?
vagy
saját éjjelében elfátyolozott
látásunk egy másik érzékkel
megkülönbözteti feketeséged
attól ami a színeket adja nekünk
a látásban változóktól
és ennélfogva csak a
különbözôségeik révén
ismertektôl
mondd meg nekünk
amikor
fekete hajadban fekete szemedben
mozgásba hozzák magukat a formák
amiket megismerhetnénk
ha nem látnánk a látnok fényt
nemde
vakok vagyunk arra ami
a magasból jön
a hanyatló nap miatt?
(Edward Herbert, Cherbury
lordja nyomán)

192. “Of black itself”

(Két szonett Cherbury-tôl:)

A feketeség szépsége
Feketeség szépsége, ki több vagy, mint a durva fény,
Minek ereje nem frissítheti fel a színeket,
Csak akkor, ha a feketeség újra hanyatlik,
Maradj mindig változatlan a szemnek,
És ilyen állandó tárgynak tekintetünkben,
Te, akit nem változtat nappal, nem rejt el éjszaka,
S mikor az összes szín, miket a világ csillogónak mond,
S miket annyit követett a régi poézis,
Szétszóródik, s az éjszakával együtt tűnik el,
S mikor ittlétükbôl már semmi sem marad,
Te ellenállsz még, oly tökéletes egy,
Míg megértjük, hogy feketeséged szikra
Egy megközelíthetetlen fénybôl, mit csak
a mi feketeségünk hitethet el velünk feketének.

Másik szonett, a feketérôl magáról
Fekete, te, akiben minden szín összeér,
S aki felé mindenik visszatér legvégül,
A nap színébôl, te, ott, ahol lángot vet,
Homályt, hideget csinálsz; magadba zárod el
Mindazt, mit a Természet más színekbe beléhelyezett
Vagy rendezett el: belôled növekszenek
A testnedvek és alkatok, melyek, a te feltáruló
Részeid, mint rejtélyek cselekszenek,
Elrejtve hatalmad; amikor te uralkodsz,
A sorsjegyek ragyognak fenn az égen,
Hogy elmondják nekünk, mit az Égiek akarnak:
De amikor a föld közönyös csilláma villan szemünkben,
Te annyira magadba húzódsz, hogy kicsinységedben
Az embertôl minden feltárulást megtagadsz.

IV.
É j

193. (88. $.) Éj, te jönnél

Másutt, lehetne másutt, az idôben; az éj, nem a mindjárt befejezôdô éj, mely el fog enyészni a napvilágban, hanem a másik éjszaka, az, ami eljön:
éj
te jönnél
a fények
szétterjednek
a nappal hiányában
a lankákon
látnám a
falon a lámpa
belülrôl
jövô
sárga
üledékét
éj te
jönnél
éjszaka
lenne látnám
a feketében a
feketét a
legsűrűbb feketét
amit te rejtesz
éj
te
jönnél
stb.


V.

“T h e g r e a t f i r e o f L o n d o n”

194. (98. $.) Egy vég

Idekerül a végén ez az elágazás is, az ötödik és utolsó: az elbeszélés utolsó momentuma és az utolsó beszúrás után.
Ha folyamatban lévô könyvemnek ez az ága könnyvvé válik, pusztán ez lesz a – jóllehet szándékom szerint ideiglenes – befejezése, de azért materiálisan könyvbefejezés lesz, befejezés az olvasó számára, és a folyamatosság – amit némi habozás után megválasztottam, elhelyezvén az elágazásokat a beszúrások mögé, hogy együttesen kövessék az elbeszélés teljességét, mely önálló egészet képez – különös megvilágításba helyezi, bizonyos felelôsséget ró rá: lezárni, itt és most.
Ezt teszem most, e két utolsó momentummal (szám-elvű döntés kényszeríti ki ôket), de a lehetô legsemlegesebb módon.
Egy vég tehát, de minek a vége?
Egy egésznek a vége, `a nagy londoni tűzvésznek`, mely nem zárul le, amint ezt e szavak leírásakor képzeltem, de lesz majd tényleges befejezôdése, ha elér odáig; következésképp e vég szükségszerűen kiábrándító, összevetve azzal, amit általában egy regényzárástól elvárunk (beleértve azokat az eseteket is, melyek a váratlanság, az ellipszis, a látszólagos befejezetlenség stratégiáját alkalmazzák): de mondottam, hogy túllépvén egy bizonyos küszöböt (és azt is mondtam már, hogy ezt a küszöböt túlléptük) `a nagy londoni tűzvész` be lesz fejezve; be fog fejezôdni, amint bekövetkezik, hogy talán itt a vég, ebben az elágazásban.
Amennyiben itt fejezôdik be, nem szeretném `világosan` kimondani a definícióját. Mégis alkalmazkodott hát ki nem mondott definíciójához, mivelhogy a definíciója ekként van benne, s így e definíciót figyelmen kívül lehetett hagyni. De ha késôbb tovább folytatódik, más ágakban (többet is képzelek belôlük), mindig elôre gondoskodom a hiányzó szavak megelôzô kimondásáról a definíciót szolgáló egzisztenciális kijelentésben (ekként elôállna, hogy az elôirányzott befejezés és a valódi befejezés igen közel lennének egymáshoz, ami roppant távol áll a mostani esettôl, amikor nagyszabású folytatást fontolgatok), az olvasónak lehetôsége lesz értékelni állításom érvényességét: “`a nagy londoni tűzvész` a .. ……….. .. ……”.
De akkor ez az 1. ág, a Rombolás, önmagában szemlélve micsoda?
Rombolás, de micsodáé?

195. Itt nem válaszolnék

Itt nem válaszolnék, összegzôen és szabatosan, erre a kérdésre.
Elôször természetesen azért, mert ez az ág szándékom szerint egy elsô ág, kell hogy kövesse több, és a totális egész értelme fogja meghatározni egyes részeinek értelmét; ha nem egyedül ez marad leírva, önnön mostani értelme meg fog változni, de természetesen most ebbe a hipotézisbe nem helyezkedhetem bele.
Ha a Rombolás ágára redukáljuk, `a nagy londoni tűzvész`, úgy tűnik, a rombolás beindítása, emlékezetem kitörlése, kitörlése annak, ami emlékezetemben életem kettôs álma, egy Terv és egy regény köré szervezôdik és feléjük irányul, s most mind a kettô rom.
Ha így van, a jelenlegi ` nagy londoni tűzvész`, ez az egyetlen ág valami olyasmi, mint a The Great Fire of London: mivel London az emlékezetem helye, az emlékeivel; házai, emlékeim; és a tűz, az emlékezetem, ami elpusztítja ôket.
Mert nem az idô nyomait kutattam, hogy összeillesztve ôket legalább egy elbeszélésnyi időre ráleljek az eltűnt javaim fölött érzett élvezethez; elértem, hogy leromboljam, hogy eltöröljem ôket.
És ezért fejezik most be az 1666-os “great fire of London” elbeszélései `a nagy londoni tűzvészt`, az 1. ágat.

196. A tűzrôl

(Az An Historical Narrative of the Great and Terrible Fire of London részlete:)
“Now the fire gets into Blackfriars, and so continues its course by the water, and makes up towards Saint Paul`s church on that side, and Cheapside fire besets the great building on this side; and the church, thought all of stone outward, thought naked of houses about it, and though so high above all buildings in the city, yet within awhile doth yield to the violent assaults of the allconquering flames, and strangely takes fire at the top: now the lead melts and runs down, as if it had been snow before the sun. And the great beams and massy stones, with a hideous noise, fall on the pavement and break throught into Faith church underneath; and great flakes of stone scale and peel off strangely from the side of the walls.”
(A The Diary of sir John Evelyn részlete:)
“I went this morning on foot, as far as London Bridge, with extraordinary difficulty, clambering over heaps of yet smouldering rubbish, and frequently mistaking where I was; the ground under my feet so hot, that it even burnt the soles of my shoes. I was infinitely concerned to find that goodly church, St. Paul`s now a sad ruin, and that beautiful portico now rent in pieces, and nothing remaining entire but the inscription in the architrave, showing by whom it was built, which had not one letter of it defaced! it was astonishing to see what immense stones the heat had in a manner calcined, so that all the ornaments, columns, friezes, and projections of massy Portland stone, flew off, even to the very roof.”



T a r t a l o m


Elôszó ………………………………………….

ÁG, EGY
ROMBOLÁS

elbeszélés

1. A lámpa …………………………………………


1. Ma reggel, 1985 június 11-én, * – 2. Szeretném nagy-
jából, * – 3. Tegnap este, lefekvés elôtt, * – 4. Hogy
leírtam a két változatot, * – 5. Az íróasztalon, a lám-
pafényben, * 6. Rögtön azután, hogy felkelek, * – 7.
Leülök ehhez az íróasztalhoz, kinyitom a füzetet, * –
8. Hajnalról hajnalra, észrevehetetlenül, * – 9. Az éj-
jeli ággal párhuzamosan, * – l0. Miközben haladok elôre
a prózában, szembetalálkozom, * – 11. Vállalkozásom mos-
tani, még ingatag állapotában, * – 12. Minden nap, ami-
kor egy prózai sáv végetér, * – 13. Most újra leírok, a
gépen, az ujjaimmal, * – 14. A meg nem írt oldalak rá-
nehezednek, *


2. A láncolat ………………………………………


15. Emlékezetemben a Terv, * – 16. Ma, amikor ezt elbe-
szélem, bizonyossággal, * – 17. Délután elmentem Lauren-
ce-szal, * – 18. Az Arte Mayor sorfajta, * – 19. Tel-
jesen véletlenül történt, * – 20. Baena Cancionero-ja
(csak az I. és a II. kötet), * – 21. Másnap délután, *
22. Ugyanakkor, amikor én, volt ott a múzeumban, * 23.
Nem minden gond nélkül próbálok megôrizni egy csíkot a
prózámnak, *


3. Prae …………………………………………….

24. Négy évvel ezelôtt, * – 25. Végérvényes leírás, * –
26. Reggel hat óra körül kerített a hatalmába, * – 27.
A Nagy Polcos, ami itt van velem szemben, * – 28. A ko-
csonyák csak hidegen kocsonyásodnak, * – 29. Az azerolos
edénybe merített kanál, * – 30. A lehetô legközvetettebb
módon kezdtem el, * – 31. Genealógiámban nincs semmi kü-
lönlegesség, * – 32. Egy regényt mímelve írok, * – 33.
A meditáció, * – 34. Tehát lenyugvó nap, a gránátalmafa
csapkodja az üveget, * – 35. Betettem a magnetofont a fi-
ókos szekrénybe, * – 36. Prae-emlékezetem feltárása vég-
érvényesen megállt, * – 37. Kiléptem az éjszakába, * –
38. A távolban autók mennek el, * – 39. Az étkezések
alatt, * – 40. A dinnyék csalódást okoztak, * – 41. Visz-
szautaztam a könyveimmel, *


4. A hiányzó szerzô arcképe …………………………..


42. Meglehetôsen nagytermetű vagyok, * – 43. Nem sokáig
szolgált elônyömre maximális méretem, * – 44. Az orrom
hosszú, * – 45. Az egyetlen idôszak, amikor magamat lá-
tom, * – 46. A borotválkozás ritmikus műveletével, * –
47. Horizontal Man, * – 48. Számoló, * – 49. Olvasó, *
– 50. Arcképem itt be is fejezôdhet, *


5. Älom, döntés, Terv ………………………………..


51. Ez a fejezet kicsit nehéz, * – 52. Álom, * – 53. Az
elsô állítás, * – 54. A Terv elôfeltételei, * – 55. Az
állítások, amelyek hajdan magukban álltak, * – 56. Hármas
idô, homályos, * – 57. Nos, ezekben az években, * – 58.
Az álom gyengülése, * – 59. Ha van három világos dolog,
az négy, * – 60. Tiszta, * – 61. Kezdetben, * – 62. –
Álom, * – 63. Lángok, * – 64. Néha, ezekben az években,
* – 65. Egy álomban felbukkant képbôl miképpen, * – 66.
Azt hittem, napvilágra hozom azt, amit az álom mondott, *
– 67. Az elsô dolog ki van mondva, * – 68. Most, hét óra-
kor, amikor, a lámpa lekapcsolva, * – 69. Amikor az, ami
elmúlik, megtörtént, * – 70. Költeményterv, * – 71. Egy
matematikai terv, * – 72. A Terv megvilágosodása, egy
pillanat alatt, * – 73. A Terv axiómái, * – 74. A rejt-
vény bukása, * – 75. Regény, * – 76. A Nagy Londoni Tűz-
vész axiómái, * – 77. A megkötések nehézségérôl, * – 78.
Az utak csendes ágai, * – 79. Kettôsség, * – 80. A ma-
tematika csendje a nyelvi írásjel mélyén, * – 81. Ma egy
másik csendben lakozom, * – 82. Mi világos ma? * – 83.
`A nagy londoni tűzvész`, * – 84. Elbeszélés a tíz stí-
lusban, * – 85. Rejtvény és rejtély, * – 86. Összefonó-
dás. Tisztázás, * – 87. Megmutatási stratégia, * – 88.
Befejezni. Elindulni, * – 89. Nappal, *


6. Nothing doing in London


90. 1984-ben írva, * – 91. London nem más, mint egy irre-
ális hely, * – 92. British Library, * – 93. Books, * –
94. Mozgási pályák, * – 95. Three minutes to opening time!
* – 96. Parks, * – 97. The bench of desolation, * – 98.
Álom, Terv nélkül *


CSATLAKOZÁSOK


beszúrások

(az 1. fejezethez) ………………………………..


99. (elôszó) Elkülönülve a Tervtôl, jóllehet illeszkedve
is hozzá…, * – 100.(1. $.) Az az alattomos világosság,
ami a láthatatlan égbôl árad ki az utcára, * – 101.(2.$.)
Minden egyes emléktöredék, amit az idôbôl kimetszettem…
azonnal elszivárog…, * – 1o2. (4.$.) E próza, amikor
azt mondom, hogy amit elbeszélek: az így van, * – 103.
(6. $.) Négy vietnami “Madame Sang” kétszersült, * –
104. (8. $.) Feltéve, hogy lesz alkalmam minderrôl írni,
*


(a 2. fejezethez) …………………………………


105. (16. $.) Egy jól megformált és szabályszerű “terv”
…, amit még közre is adtam, * – 106.(17. $.) A manhat-
tani polgárok… újra felfedezték a serenót, * – (107.
20. $.) A régi francia 21 x 27-es tizenhatodrét formátum,
* – 108. (21. $.) Szükséges volt, hogy alkalmazási terü-
lete “a költészetben” legyen, * – 109.(23. $.) A dolgok-
nak az emlékezetben még át nem hatolt sűrűje van és a vá-
rakozásuk, *


(a 3. fejezethez) …………………………………


110. (25. $.) Hátat fordítva a helyiség maradék részének,
* – 111. (32. $.) A cikkelyeket fehér rész választja el
egymástól, valamint számozás és cím, * – 112. (40. $.)
Epres krémet a februári estén, *


(a 4. fejezethez) …………………………………


113. (42. $.) A dinoszauruszok gigantikus hajlamai, ebben
ô egészen bizonyos, az emberiséget fenyegetik, * – 114.
(42. $.) A képernyôn keresztül látom ezeket az irreális
szinteket, két méter harminc vagy negyven a talaj fölött,
* – 115. (46. $.) Nem teszem ki magam a biciklinek, * –
116.(46.$.) A gyalogláson keresztül valami olyasmit nyer-
tem el, mint az idô birtoklása, * – 117. (46. $.) A tét-
len és álmodozó kontemplálás, * – 118. (46. $.) Múltimá-
dí visszakövetelés, * – 119.(47.$.) Tengert mondok, nem
óceánt, * – 120. (47.$.) A megszámlálhatatlan hajó a Me-
diterráneumban, * – 121. (47. $.) Nyugodt, hosszú kar-
mozdulattal majdnem annyit mozdulok el, mint a testhosz-
szam, * – 122. (47. $.) Tudok gyorsban úszni, néhány mé-
tert, vagy háton, de nem kedvelem, * – 123. (48.$.) Nem
az aritmetikában kerestem kutatási területemet, hanem be-
menekültem az algebrába, * – 124. (48. $.) Nem szeretek
minden számot, sôt vannak köztük olyanok is, amiket ôszin-
tén útálok, * – 125. (48. $.) Idôm nagy részét az teszi
ki, hogy számolok, * – 126. (49. $.) Minden nap olvasok,
olvasok nappal, olvasok éjjel, * – 127. (49. $.) Homo li-
sens, * – 128. (49. $.) Gyorsan olvasok, * – 129. (50.
$.) Az ötödik szenvedély, mely úgy helyezkedik el a másik
négy mögött, mint rokonságuk közös jegye: a magány szen-
vedélye, * – 130. (50. $.) Nem vagyok embergyűlölô, * –
131. (50. $.) `A nagy londoni tűzvész` elkerülhetetlenül
magányos túlélésemmé vált, *


(az 5. fejezethez) ………………………………..


132.(51.$.) Prózaeszményemre jelentôs mértékben hatott…

Bourbaki híres értekezése, * – 133. (51. $.) Mostantól
fogva így jelölöm meg a számmal ellátott egységes töredé-
keket, * – 134. (52. $.) 1961, és valami, amirôl talán
beszélni fogok, talán nem, * – 135. (53. $.) Hű maradok
prózám régi és elsô elgondolásához, * – 136. (53. $.) Va-
lami olyan elgondolás felé, ami egy terv lesz (egy jövô),
létezési terv, * – 137. (53. $.) Minden leírt emlék tova-
tűnik. Nem marad belôle más, csak feketévé váló nyoma, *
– 138. (55. $.) A logikatudós Hintikkával szembehelyezke-
dô Természet, * – 139. (55. $.) A három (definiálatlan)
kifejezés együttállása átadja helyét ugyanezen (definiált)
kifejezések összekapcsolásának, * – 140. (56.$.) Az oly-
kor remeteszerű szigorúság, * – 141. (58. $.) nehéz elô-
re lemondani arról (a matematika formál), így Merlin,
hogy homályosan beszéljünk, * – 142. (60. $.) Az álom tu-
dása olyan volt, mint víz és fehérítô az áztatásnál, * –

143. (61. $.) A W átmenete M-be az Élet használati utasí-

tásban, * – 144. (61. $.) Fordító volnék, kétszeresen, *
– 145. (62. $.) A Terv tehát az árnyék inverz magasztalá-
sa (a palindrom metaforáján belül), * – 146. (62. $.)
Mindig fordításban, * – 147. (63. $.) A cím elkészítése,
* – 148. (64. $.) Ami a definíciójához képest van, * –
149. (66. $.) Egy Ur-regény képe, *


(a 6. fejezethez) …………………………………


150. (91. $.) A `drabness` fenségességében, * – 151. (91.
$.) Az angol hangok lágyan szemerkélnek a fülemben, * –
152. (91. $.) Maréknyi angol aprópénz, * – 153. (92. $.)
A kerek olvasóterem magas kupolaformája, * – 154. (93.$.)
Amit az “angol nôk prózája” általános névvel jelölök, *
– 155. (93. $.) Clergymen of the Church of England, * –
156. (94. $.) Londoni szenvedélyem, * – 157. (94. $.) Egy
11-es busz emeletére megyek föl, * – 158. (96.) Kew Gar-
dens, * – 159. (96. $.) Mackó és Malacka, * – 160. (97.)
Két kifejezetten trollope-i anekdota, * – 161. (97. $.)
A vége felé járó viktoriánus próza, * – 162. (98. $.) A
könyvtár, * – (163. (98. $.) A Nagy Londoni Tűzvész buká-
sa Londonban. čs talán semmi, *


elágazások


I. Díszremete ……………………………………..


164. (26. $.) Nem mozdulok el az asztaltól, míg meg nem
terítenek, délig, * – 165. Szüntelenül a mozdulatlanság-
ban képzelem el magam, * – 166. Minden itt van, ebben a
számban, * – 167. Visszatérni, * – 168. Remete hely *
– 169. Egy könyvtár mindig terjeszkedôben van, * – 170.
Litterális remete, * – 171. Hacsak, * – 172. Zsákutca,
*


II. A Boston romance ………………………………..


173. (19. $.) Érzéki szenvedélyem erotikus ábrándozása, *
– 174. Elkésô és lassú, * – 175. Change Connetticutban,
* – 176. Ebéd Jakobsonnal, * – 177. Ebéd Jakobsonnal
(folytatás), 178. – “Ronsasvals”, * – 179. Joy of Cooking,
* – i389. Hó, * – 181. A száműzetés kísértése, *


III. Tizenöt pillanat éjszaka …………………………

182. (37. $.) Leültem a sima kôlapra, a langyos éjszaká-
ban, * – 183. A sima kôlap, amire leülök, * – 184. Ti-
zenöt pillanat éjszaka a lélegzetvétel ritmusában, * –
185. Holdfény nélküli, csillagtalan éjszaka, * – 186. A
ciprusok nem mozogtak, * – 187. A ciprusallé nem vezet
fölfelé, * – 188. Az egerészölyv, * – 189. A fekete ma-
ga, * – 191. A feketeség szépsége, * – 192. Of black it-
self, *


IV. Éj ……………………………………………..


193. (88. $.) Éj, te jönnél, *


V. The Great Fire of London ………………………….


194. (98. $.) Egy vég, * – 195. Itt nem válaszolnék, *
– 196. A tűzrôl, *