PALIMPSZESZT
22. szám --[ címlap | keresés | mutató | fejezetek ]

(a 2. fejezethez)


105. (16. $.) Egy jól megformált és szabályszerű „terv”…, amit még közre is adtam

Közlésrôl beszélni túlzás: a közlés helyének kiváltképpen zártkörű jellege, azaz az Összehasonlító poétikai füzetek (maguk is teljességgel zártkörűek) „második sorozata”, az úgynevezett „munkadokumentumok” a trubadúroktól kölcsönzött Mezura címmel, a fel nem tüntetett példányszám (százötven példány, aminek nem sokkal több, mint a fele került forgalomba) az „élet- és munkatervek” megalomániájába történô káros „visszaesésnek” szerencsére roppant viszonylagos teret adott.
Azonkívül vissza-visszatérô ôrültségem kellôs közepén ezúttal óvatosabb voltam. (Bennem a titkolás bizonyos kedvelése szerencsére mindig mérhetetlen ambícióval társult.) A Mezura 9. számának címe, a „Tervleírás” persze veszélyes volt, mivel a Tervnek, amennyiben még elkészült, tényleges lezárulása elôtt nem lett volna szabad létezôként megjelennie; és nem lett volna szabad „lehetett volna”-ként sem megjelennie attól a pillanattól fogva, hogy lemondtam róla és belefogtam `a nagy londoni tűzvész`-be.
Az is igaz, hogy e szövegnek I. szekciója, az „indítékok ismertetése” néhány helyen túl közel jutott ahhoz, ami igazából a Tervhez (és a regényhez) tartozott hozzá. Eszerint:
5. E szándék (egységesítô szándék, a 4. sz. pont
alapján) költészetszándék.
6. Egészében szemlélve a terv, melynek itt ez csupán
leírási kísérlete, költeményterv.

8. A leírás egyéb módját is fontolgathatom, ezúttal egy
történetmondó szövedék szövését.
(A szövés-fonás szótárából kölcsönzött különbségtétel „vetülékszál” és „alapszál” között itt a Terv és a Nagy Londoni Tűzvész közti kapcsolatok egyik olyan stratégiai metaforáját érinti, amit ebben a szövegben még nem emlegettem.)
De mindezek ellenére nem küzdöttem le bátortalanságomat a leleplezést illetôen: a „tervleírás” „terve” néhány lényeges ponton elmaradt az igazi Tervtôl. Nem volt sem az összefoglalása, sem a „csontváza”. De fôleg: esernyôerdô virított a szövegben mindenütt, ahol homályt hagytam, és itt voltak a halogatások, valamint benne volt az egyébként inkább felsorolt, semmint megírt számos feladat befejezésének ténye is. A szöveg legprecízebb részében mérleget készítettem „a bevégzett munkáról”. Még ha e munka látszatra legtávolabbi területeinek fogalmi összekapcsolása (a láncolat egyik végén a (matematikai) „kategóriaelmélet”, a szonett gyakorlata a másikon, hogy csak a két szélsô esetet vegyem) nyilvánvalóan a Tervrôl ábrándozó múltamból fakadt is, az extravagancia mérsékelt maradt és nem keltette fel a „valami más” gyanúját:
1. E néhány oldal tárgya az elmúlt tizenhét év
tevékenységérôl (1962-1979) készítendô mérleg
megalapozása,
2. valamint egy több évre szóló munka programjának
bemutatása.

12. Gertrude Stein írta: „I write for myself and
strangers.” Ezt a barátaimnak írom: jelzésféle. Magamnak
is: talán azért, hogy körülhatároljam, hol is vagyok;
talán hogy ne hagyjak fel a folytatással.
Azoknak írom ezt, akiket ezeken az oldalakon
végigvonszolok, anélkül, hogy elôre rohannék. És néhány
más embernek is, akit ez érdekel.
A VII. Szekciót, „A két terv: néhány elôkészített vagy elôrelátható könyv” címűt ezzel a figyelmeztetéssel zártam:
369. … E könyvek némelyike létezni fog. Egyik-másik
meglehetett volna.
Valóban.
Annyi történt, hogy nagyon közel jártam egy még nagyobb óvatlansághoz, ami a szigorúan véve lehetetlen `a nagy londoni tűzvész` feladását jelentette volna.
Ez jó lecke volt. Elôször is ekkor megértettem, hogy valóságosan szükséges volt lemondanom mind a Tervrôl, mind a Nagy Londoni Tűzvészrôl, s nem szabad arra törekednem, hogy korcs vagy romlott formában átmentsem ôket.
Ugyanakkor megértettem, hogy `a nagy londoni tűzvész`-nek önnön létezéséhez meg kell maradnia egy „magán” állapoto, az 1979-es „tervleírás” zártkörűségénél sokkal radikálisabb bizalmasságon belül; legalább a minimális elôrehaladáshoz szükséges idô alatt, mely megengedné, hogy valameddig eljussak.
Szóval magába a kompozíció módjába kellett bevezetni azt a „beprogramozott titkosítást”, mely megvédelmezte, mely maga volt túlélésének feltétele. Ehhez tartom magam.

106. (17. $.) A manhattani polgárok… újra felfedezték a „sereno”-t

Hét évvel ezelôtt (1979 szeptemberében), hogy leszámoljak egy fárasztó és csúfosra fordult érzelgôs szenvedélyemmel, repülôvel New Yorkba mentem (életem egyik ritka pillanata volt, hogy megtehettem: repülôvel menni New Yorkba). Két hétig Louise-nál laktam, „Lower Manhattan”-i lakásában.
Ekkoriban egy csendes utcában élt, közel a Harmadik Sugárúthoz, kicsi, végtelenül kényelmes és végtelenül drága tetôtéri lakásban. Egyedül élt itt. Volt egy barátja, de New Jersey-ben. A hétvégeken talákoztak (dolgoztak mind a ketten). Olykor Louise ment hozzá, olykor a férfi ment Louise-hoz; a férfi alkalmazott szakkutató volt, illatszervegyész. Nagyon rendszeretô volt.
Louise ágya, sok idôt tölöttem benne New Yorkban, óriási volt, világos, alacsony, nagyon alacsony, majdnem a padlóval egy szinten. Az állandó, erôteljes, rikító, kavargó, egymást túllicitáló színözön a televízióból, az elektromos, csendes és világító ingaóra megtörte a sötétséget; néha késô éjszaka régi filmek, az „értelmiségi” csatornákon ismételt régi sorozatok fekete-fehérje (a Munsters például).
Louise korán ment el és késôn jött meg. Esténként vacsorázni mentünk a hihetetlen nemzetiségű megszámlálhatatlan étterem valamelyikébe (de a lehetô legkülönbözôbb ételeknek mindig volt valami rokon vonásuk (a fűszerezetlen alapbeállításon belül)); New Yorknak ez a része ilyenekkel volt tele. Louise ismerte az összeset. Becsukta a szemét, összevonta szemöldökét és nem túl hosszan habozott. Én kissé szórakozott voltam, szomorú, de megkönnyebbült; elevenebbnek talált, mint régebben; „mellowed”, mondta.
Miután elment hazulról, megnéztem a Good Morning Americát. Aztán megindultam, mindenfelé kószáltam Manhattan-ben, könyvesboltról könyvesboltra. Egész kupacokat hordtam össze, majd a saját címemre postáztam ôket azokban az óriási és pompás borítékokban, amiket Louise választott ki, aki ekkoriban egy westernekre szakosodott kiadóban dolgozott (a képzett provanszalista jókora amerikai pálfordulása): órakat töltöttem a nagyon közeli Strand könyvesbolt mintegy százezer könyve között.
Még meleg volt, és az éjszakák langyosak. Miközben hazafelé tartottunk az étterembôl, Louise bonyolult szlalomot irányzott elô a veszélyesnek tartott utcák és azok között, melyekrôl úgy vélte, félelem nélkül végigsétálhatunk rajtuk. Nem fogtam fel világosan e különbségtétel helytállóságát, és ennélfogva értelmét sem. Számomra ezek az utcák egészen egyformának tűntek; és nyugodtaknak. Az egyetlen kritérium, melyet bizonyossággal sikerült felismernem: néhány utca túlságosan nyugodt volt; ahol mi mentünk, a járdák soha nem voltak üresek.
Ekkor értettem meg a Manhattan-ben újrafelfedezett „sereno” intézmémyének értelmét a „biztonság” szempontjából ma (legalábbis 1979-ben, mivel azóta nem jártam itt újra); amikor a repülôgép landolása után megérkeztem Louise címére, a bejáratnál egy szivélyes, felfegyverzett ôr fogadott (aki már tudott a „gentleman from France” jövetelérôl), de azért gyanakvó volt; és fegyveres. Az ingatlant tényleg éjjel-nappal ôrizték, és a felügyelet nem elhanyagolható részét tette ki a bérleti díjnak.
Amikor Louise magyarázatot adott erre a fogadtatásra, ami egy párizsi számára meglepô, Madridra gondoltam. Ugyanebben az évben, 1970-ben találkoztam Louise-zal.
Louise ismerte mind a két ôrt, a nappalist és az éjszakást, és mély tisztelettel tárgyalt velük. Bemutatta ôket, hogy az ô távollétében ne ütközzem bele a házba történô visszatérés lehetetlenségébe. Elfogott az „ôrkutya” kifejezés nyilvánvaló helytállóságának érzése. A beazonosítás vizuálisan történt, nem szaglás útján; de megpróbáltam kifordítani a tenyeremet a revolver tokja felé, hogy az ôrt meglágyítsam.

107. (20. $.) A régi francia 21 x 27-es tizenhatodrét formátum

Az ekkoriban készített kéziratos jegyzeteim, a provanszál szövegek máig megôrzött másolatai a Franciaországban ekkortájt forgalmazott formátumú papírokra készültek; ma ugyanezek rövideknek, vastagoknak, esetleneknek tűnnek számomra. Amikor legelôször találtam magam szembe az azóta már a papír „szabványosításának” köszönhetôen mindenütt kötelezô 21 x 29,7-es „amerikai” formátummal, a benyomásom ennek pontosan a fordítottja volt: az ilyen lapokat illetlenül hosszúaknak és keskenyeknek találtam.
E benyomás tisztán megmaradt emlékezetemben; és ezúttal emlékezetemtôl független, objektív megerôsítés is van a birtokomban: mivel az összes akkortájt készített jegyzet, a trubadúrénekek négyszínű, apróbetűs írással rögzített „coblái” (a coblához mint alapegységhez akkor szoktam hozzá, amikor éveken keresztül szonetteket írtam) „francia” vagy „A/4-es” lapokra íródtak, és ilyeneket vittem eltökélten magammal, amikor átkeltem az Atlanti óceánon, hogy ne legyek kiszolgáltatva az „amerikai” papírnak.
Késôbb, nem túl sokkal késôbb, amikor geometriai ellenállásom belpolitikai árulásba ütközött – a francia papírboltok átvették az angolszász szabványokat –, egy pillanatig még fontolgattam, hogy annyi 21 x 27-es papírt készletezek, amennyi elég lesz, valamíg még írok az életben, de az ilyesféle (a raktározás egykönnyen alig megoldható problémájával kapcsolatos) feladatoknál azonnal jelentkezô természetes lustaságom miatt azonnal lebeszéltem magam a dologról. Alkalmazkodtam. És bizonyos kétségtelen zavart érzek, ha újra kézbe veszem a (ha szabad így fogalmaznom) jenki imperialista papír elôtti évekbôl való kéziratokat, amiért belül elfogadtam a „multinacionális” kényszert, ami a választáskor rám nehezedik.
A kérdés, már ami engem illet, messze nem olyan jelentéktelen, mint amilyennek elsô megközelítésre látszik. `Tervem` elsô esztendeit, mint már mondottam, arra szántam, hogy a költészet foglalja le, a szonettre vonatkozó munkálat. Valamennyi ekkor szerzett szonettemnek, egymást követô különbözô állapotaiknak négyszínű létmódot ajándékoztam a különálló papírlapokon, a közönséges, nyolcvangrammos „A/4-es” írógéppapíron: a költemény szavai és sorai igazi mikrokozmoszt alkottak a papír fehér síkján. Ilyenformán minden egyes szonett „magában-valóságának” megvolt a materiális megerôsítése a lejegyzésben.
Sôt mivel annak a könyvnek az elôállítása, melynek ezeket tartalmaznia és elrendeznie kellett, ekkoriban számomra a legfontosabb volt, a mindenféle egyéb kapcsolat a papírral, még a matematikai is ugyanilyen kikötésekre épült: semmilyen más papírfajta, sem bordázott papírlapok, sem bámilyen más papír, csak géppapír (pedig ekkoriban még nem vagy alig használtam írógéppapírt). Az ívnek és osztatainak formátuma (az ív felétôl a tizenhatodáig) a legkülönfélébb írástevékenységem során általam írott mindenféle nyelv létmódjává vált (és kétségtelenül ez az egyik oka, hogy amikor e „szonettekbôl” könyv lett, kiadó által közölt és nyomtatott könyv, még az öröm és a naív lelkesedés pillanatában is, amit a megjelenés ténye okozott, némi szomorúsággal méricskéltem azt a távolságot, ami a kéziratos oldalra alapozott „koncepcióm” és eközött támadt, mely utóbbiban igazából nem ismertem magamra).
Miután ez adva volt, a gondolkodás, az élet köteléke – abban a sajátos nyelvben, mely azé, aki benne áll a költészetben, mint ahogy azé is, aki a matematikában (és ekkortájt, ezekben az években szorosan egymásba ékelôdô módon én mind a kettô voltam) –, a „nyelvi lerakatok” által kirajzolt geometriai helyek formátuma rendkívüli kényszerítô erôvel bírt. És annál inkább, minthogy a szonettformának az a változata, melyet az elmúlt évszázadok szonettköltôi nyomán, de a modern tipográfia eszközével grafikusan interpretáltan alakítottam ki magamnak, rendelkezett ugyan a költemény nagy tagolásával, viszont a nyolcassal szembenálló hatsoros részek olyan új felosztásban kerültek elô, ahol az elsô egységet kilenc, a másodikat hét sor adta ki. Mert bizony a kilenc és a hét közötti viszony számszerűen ugyanolyan, mint az általam használt papír hosszanti oldalán a huszonhét centiméter és a rövidebbik oldalán a huszonegy centiméter közötti. Az arányok ilyen harmóniájának kellemességét az „amerikai” papírformátum elsöpörte.
Sok idôbe telt, mire megint visszataláltam a szonetthez.

108. (21. $.) Szükséges volt, hogy alkalmazási területe „a költészetben” legyen


Ez a szükségszerűség itt csak a késôbbiekbôl érthetô meg, az elbeszélés ezen ágának 5. fejezetébôl: mivel a Tervnek egyszerre kellett költészettervnek és matematikai tervnek lennie. Azok a reflexiók, melyeket az e fejezetet alkotó álom, döntés és Terv ihletett és amelyek már akkor le voltak írva, amikor belekezdtem ebbe a beszúrásba, kielégítô módon világítják meg e vonatkozást.
De felbukkant egy másik, a Terv (s ennek folyományaként a regény) belsô ellentmondásosságához kapcsolódó dolog: az a momentum, hogy felfedeztem, milyen módon vigyem be az algebrát a vele újraalapozandó költészetbe, ami döntô szerepet játszott megvilágosodásomban és új kiindulást adott a Tervnek, véletlen momentum volt. Ugyanakkor majdnem biztos vagyok abban, hogy szükségszerűen bekövetkezett volna, mivelhogy annak idején például nagyon érdekelt a generatív nyelvészet; mivelhogy mesterem, J.-P. Benzécri példájára és matematikai doktorátusom után belevetettem magam a természetes nyelvek szintakszisával versengô modell kutatásába; és mivelhogy bárki felfedezhette volna, másutt, késôbb, akár én is, Halle-Keyser munkáit a Generatív Metrikáról. Ez megtörténhetett volna.
Hogy másik példát vegyek, az a kombinatorikus elv, melyre az elbeszélésen belül a mostani beszúrást kiváltó sor után utalok, egy ritmuselmélet általános elve, ez is „menetkész” volt ekkoriban, s a maximum elvével való „talákozása” után feltétlenül készen állt arra, hogy a ritmikai algebrát Tervem szempontjából valóban gyümölcsözô útra terelje.
Amivel azt akarom mondani, hogy a bulémikus szétszórtság elve, mely irányultságaimat jellemezte a Terv kezdetének e képlékeny éveiben, titokban ellentettjének a javára dolgozott, az egységesítô stratégia javára, ami elengedhetetlen a Terv megvalósulásához.
De lehetetlen volt, hogy mindez egyidôben következzék be. Miközben minden egyes kutatási vagy az írást érintô „ágban” elôbbre jutottam, közelebb értem ahhoz, hogy megoldjam a Terv „mikéntjének” problémáját; és idôközben elfogytak az évek, melyek arra hivattak, hogy a munkálatra fordítsam ôket.
Ezen tényleg csak nevetni lehet.
Nevessünk!
Ez a fatális „discrepance” valamennyi vállalkozásomat érinti: a munka a szonettformáról, ez a Terv meghiúsulását túlélô kis sziget ugyanilyen természetű nehézségbe ütközött; minthogy ambícióm bizony nem határtalan s minthogy képes vagyok elviselni egy tökéletlen megvalósítás gondolatát, mindezek ellenére valami csak kikerekedett. De azt csak ma tudom, mit kellett volna tennem, hogy kielégítô módon csináljam meg.
Némelyeknél (nagyon különbözô, de eredményeit tekintve meglehetôsen hasonló módozatok szerint, és itt különösen barátaimra, Pierre Lussonra (a Ritmuselmélet megalapítójára), valamint Jean Bénabou-ra gondolok (a Kategóriaelmélet mesterére)) az általam leírt szindróma majdnem tökéletes befejezetlenséghez vezet. A különbség az, hogy az ô szándékaik megmutatkoztak; az enyémek jelentôs mértékben titkosak maradtak. De nem tudom, melyikünk helyzete kétségbeejtôbb.

109. (23. $.) A dolgoknak az emlékezetben még át nem hatolt sűrűje van és a várakozásuk

Nem úgy képzelem el „az emlékezetben lévô dolgokat”, mint székeket egy üres szalonban vagy utazóládákat egy padláson. A képek, melyeket emlékezetem ôriz, nem úgy látom, mint fényképeket vagy festményeket, mint az emléknek e mozdulatlan jószágait, e „tétlen” ábrázolásokat, ahogy valahol Wittgenstein mondja. Ha igaz az (amint késôbb, a fejezetek egymásutánján belül közelebb és távolabb is elmondom, mivel a csatlakozások lineárisan következnek az „elbeszélés” után), hogy `a nagy londoni tűzvész` valami olyasmi (mellékesen a szándéka és ki nem mondott, legfôbb definíciója szerint), mint egy „emléknyom”, akkor ez feltételez bizonyos reflexiót magára az emlékezetre, amit valójában nem kezdtem el narrációm e momentumában sorokba foglalni. Az „emlékezetben lévô dolgok” pillanatnyilag tehát csak a köznapi értelemben vett „emlékek”.
E fikciósra tervezett műben ugyanakkor kerülni kívántam „emlékeim” elôhívását, a „lánckövetkeztetések” lusta legombolyítását, az egymás után felsorakoztatott és kommentált emlékek „glosszáit”. Tehát az emlékezéstevékenységet csak másodlagosan kellett szorgalmaznom, a másik, a legfontosabb, a próza szándéka mellett, ami azt beszéli el, hogy (homályos) feladata az elbeszélés. Két nehézségbe ütköztem.
Mindenekelôtt az egyszer elindult emlék mozgása nehezen állítható le és minden pillanatban olyan irányba visz el, amerre nem akarok menni, aggódva látom, hogy az írás útja teljesen alárendelôdik a „mnézikus nyomok” közötti kapcsolások véletlenének, ha szabad így kifejeznem magam. Egy dolog nem rendelkezni elôre meghatározott tervvel, és egy másik dolog teljesen alávetni magam a (lehetôség szerint szemantikailag is elôre meghatározott) véletlennek. Vállalkozásomat nem így képzeltem el. Ebbôl következik, hogy gyanakvással szemlélem emlékeimet, minden pillanatban igyekszem megszakítani ôket, megpróbálom elutasítani a vonzásukat.
Ettôl nem teljesen függetlenül az emlék egy másik, legalább ennyire súlyos kockázattal jár. Míg eljut a jelenbe, egy emlék (és ez még jobban látható, ha leírom) meggyengül, eltorzul, elapad. Tehát valamely mély emlék jelentéktelen romlása, mégha a próza sajátos szükségletére következett is be, igazi katasztrófa. A visszaemlékezés egy emlékre ennek gyors elértéktelenedéséhez vezet.
Ez az oka, hogy „az emlékezetben várakozó dolgok” körül végtelen óvatossággal forgolódom. Ravaszkodom. Elterelô taktikákkal kísérletezem. Beburkol a jelen és éjszakai csöndje. Felállok, hogy igyam, megfogok egy könyvet, kinyitom a szemem, a csendre összpontosítok, az ürességre, gondolataimat a már eltűnt emlékek felé terelem, az eljövendô pillanatok felé, jóllehet örömmel ez utóbbiak már aligha kecsegtetnek (öröm, felejtésbiztosítás).
Az emlékezeten keresztül biztosítom – párhuzamosan az idôvel, ami öreggé tesz testben, gondolkodásban – a rombolásomat. Arra törekszem, hogy rendet tegyek ebben a rombolásban, hogy megszerkesszem a rombolást.
(a 3. fejezethez)

110. (25. $.) Hátat fordítva a helyiség maradék részének

A helyiségnek az a maradék része, ami a fejem mögött van, a leírás pillanatában a tekintetemmel elérhetetlen, kiesik a látómezôbôl, és már mindörökre üres lesz, mivel akkor nem fordultam hátra. Feljegyeztem, hogy volt „például” telefon, televízió, kandalló. Ez még most is igaz, jóllehet a tévékészülék ma nagyobb, modernebb, fel van szerelve „dekóderrel”, amivel apám fogni tudja a „Canal Plus”-t és benne a rengeteg filmet. De a leírt egyensúlyhiány végérvényes. Miközben visszaemlékszem, lévén a szemem elôtt a helyiség a mostani állapotában (a mostaniban, abban, amikor ezt írom, ami tehát az általam használt idôhatárok alapján legalább három évnyire elkülönült a vizuális mezômön megmerevült „végérvényes leírás”-tól), átadhatnám magam a leltározó sorok másmilyen megjelölô gyakorlatának, mely – amennyire csak megtehetném – helyreállítaná e második térrész képét (egymásra rétegzôdô képekbôl éssyeálló topológiáját).
Tehát a leírásnak négy „állapota” lenne:
– az, amely a jelenlegi ág (elbeszélés) 25. $.-át alkotja, a helyiségnek az a fele, ami az asztaltól nézve szememmel belátható;
– ugyanez a terület, a tekintet ugyanilyen mozgásával figyelve meg újra és pásztázva végig abban a (jövôbeli) pillanatban, amikor a prózában visszatérek ezekhez a helyekhez;
– ebben a fázisban, befejezvén a körmozgást, megmutatnám a helyiséget a maga egészében;
– végül arra törekednék, hogy az emlékezésben visszataláljak az üresen maradt térrészhez, abban az állapotában, amilyen akkor volt, amikor azért néztem meg, hogy leírjam róla azt, amit le is írtam.
Bizonyítási kísérletrôl van szó, prózakísérletem emblémája lehetne. Hármas absztrakt „konstitúciója” van:
– a helyiség két fele, idôbeli varratok nélkül, jövôbeli állapotában (a még nem leírt körbetekintô leírás még nem aktuális jelenidejében);
– a tekintet jelenidejében megtett múltbeli leírás és a vele szimmetrikus elképzelt emlék ellentétes kettôse (tehát a másik térrész megmaradna el nem mondottnak).
Ebbôl a „hármasból” (még a maga jelenlegi befejezetlen, nem kiegészített állapotában, mivel a végsô leírás nem kész, talán nem is lesz az) világossá tehetem (pusztán „koncepciójának” feltételeit véve szemügyre) azoknak a világoknak elnyomhatatlan sokaságát, melybe olvasóm, a `nagy londoni tűzvész` általános olvasója a jelenidô feltételén keresztül – amit kikötöttem szövegem megértéséhez – belekerül (minden, ami ebben az ágban íródik le, ôrzi a megalkotás jelenidejének nyomát).
E világok nem annyira valami egyszerre formátlan és formulázatlan jövô felé tartanak szét (széttartásuk legalábbis kimutatható; a jövô irányába csak „lehetségesen” sokszorozódnak meg), mint inkább a múlt felé. Ha ideiglenesen felteszem, hogy a helyiség (feltételesen kész) teljes leírása és a látott fél térrész már itt lévô leírása egyugyanazon világ tanúbizonysága, akkor két különbözô világhoz tartozik egyrészt a két leírás és másrészt a ma még üresen hagyott, az emlékembôl kiindulva elkészített másik térrész leírása. Nem fogok törekedni rá, hogy e világok egymástól nem független viszonyait tisztázzam (teljesen kézenfekvô, hogy összekapcsolódnak egymással, de összehangzásuk „logikája” bizonyosan nem egyszerű).
Igy tehát az igazmondás feltételéhez kötôdô jelenidô-feltétel teszi (amit Ön gyakorlatilag kénytelen volt elfogadni), hogy könyvem világok sokaságába illeszkedik bele: megsokszorozódásaik, taszítódásaik ugyanúgy, mint közeledéseik a faágként növekedô fikció sajátos módozatát képezik; az útvonalak általam kiválasztott, beszúrásos és elágazásos elôrehaladása egy absztrakt alakzatot rajzol ki (függetlenül azoktól a pragmatikus bizonyítékoktól, melyeket fentebb elôterjesztettem).
Még mindig ebbôl a példából kiindulva megmutatható a világok szaporodásának egy másik forrása is: a helyiségrôl adott „végérvényes leírásom” nem a helyiség maga, hanem a látott részletek, áttéve szavakba; valami, ami közelebb áll a látott világhoz, amit néztem, lehetne például egy fénykép, ugyanonnan exponálva, ahonnan a tekintet néz (a kísérlet a „mintával” azt elôfeltételezi, hogy: a vonatkozó pillanatokban a helyekrôl két fénykép létezik).
Leírásom, ez a „hiányos”, kompatibilis más fotografálható világokkal, melyekkel a fehér részek másként lettek volna kitöltve, más tárgyakkal, olyanokkal, melyekrôl „elfelejtettem” beszélni, vagy olyanokkal, melyek nem voltak itt, emlékem referenciális világában. A leírás és a neki nem ellentmondó lehetséges fénykép(ek) között – melyeket úgy tekintek, mint a leírt világ(ok) darabjának (darabjainak) telített és tartós képét (képeit) – van hely módosulások, toldások, javítások, törlések számára. `A nagy londoni tűzvész`-ben ezt a szerepet (az absztrakt analógia alapján) a beszúrások játsszák.

111. (32. $.) A cikkelyeket fehér rész választja el egymástól, valamint számozás és cím

Az önálló egységekben történô bemutatási mód (egy-egy kanálnyi „prózakocsonya”) elsô pillantásra láthatóvá teszi `a nagy londoni tűzvész`-t alkotó töredékek függetlenségét. Az alkotásmód (a hajnali idôvel elszigetelt blokkok) diszkontinuitása ebben találja meg formai kézjegyét.
Miután a fehérség az idôben elkülönítette a színtelen nappalokat, ezek materiálisan is elkülönülnek egymástól a papíron. Amikor, ha már felkapcsoltam a lámpát és kinyitottam a füzetem, azon a helyen, ahol elôzô nap becsuktam, szembenézek, mindig ugyanolyan nehezen (és ez, momentumról momentumra haladva, reményeim ellenére nem szűnik), az „újrakezdés” visszatérô és gyakran leküzdhetetlen szorongásával (és ha semmi nem halad elôre, a nap tökéletesen fehér nap, semmis és megsemmisült), körülvesz a sűrű feketeség, a fejem a csonkakúp alakú lámpafényben, ilyenkor tényleg az abszolút kezdéshez szükséges szellemi beállítódásában találom magam.
Minden regénybeli szokás és illendôség ellenére e megszakadásokat nem fedem el. Ellenkezôleg, megmutatom ôket.
A fehér sáv (a füzetemben ez csak egy vékony fehér sor, de a gépiratos változatban (amit a nyomdai átvitel vagy követni fog, vagy nem, ha egyszer kiteszem magam neki, nem tudom) egyszersmind oldalt váltok) és a számozás valamely szöveg részekre osztásának teljesen szokványos (két egymást erôsítô) eljárása, semmi különös nem mondható róluk.
Ellenben a megjelölés, a részletnek, a próza momentumának a címe sajátos szándéknak engedelmeskedik.
Minthogy Ön egészen biztosan nem kerülheti el, hogy észre ne vegye, amit címként elég hosszan és (a füzetemben piros színnel) aláhúzva ismétlek meg, a cikkely legelsô mondatának egészét vagy egy részét, megjelölésként (és beszúrás esetén, mint ez is itt, a szövegnek azt a szegmentumát, ahová a beszúrás történik), tehát egy részlet olvasásának kezdete azoknak a szavaknak a többé-kevésbbé pontos ismétlése, melyeket az elbeszélésben mindjárt utánuk olvasni fogunk. A momentum tehát majdnem tökéletesen a folytatása irányában indul el; a kezdô ismétlés kezdetet jelöl meg, rákezdést, a megelôzô csend létét (igazi megjelölés a Ritmus lussoni elmélete értelmében).
A cím szót a következô jelentésben használom (nagyjából pontosan véve kölcsön Gertrude Steintôl):

Valamely cím a szövegének tulajdonneve.

Ha egy prózamomentum címe a kezdetének ismétlése, maga a momentum ebben az értelmezésben nem rendelôdik alá egy olyan egységesítô összképnek, mely túlterjed rajta és ráncba szedi, s amely hozzá képest a kívüle lévônek nevezhetô; itt csak egy mag, a saját kezdô mondata csírázik ki.
De a hosszú „cím”, az ilyesféle nem túl szokványos cím egy régi olvasmány emlékét is követi: legelsô olvasmányaim (Verne Gyula, Erckmann-Chatrian vagy Boussenard) „illusztrált” kiadásaiban az egészoldalas metszetek vagy fényképek néha a könyvben az utalt részektôl olyan távolságban helyezkedtek el, hogy kiemelt szövegtöredékek segítségével címet kellett adni nekik, amit olykor az oldalszám megjelölése követett.
Minden egyes prózamomentum egyben bennefoglalt „pillanat”; egy piction (ez szóösszevonás az angol „picture”-bôl és a „fiction”-bôl, és szembenáll a képpel) összesűrített és (ahogy Wittgenstein mondja) „tétlen” mozdulatlanságával rendelkezik. Nem mozdul.

112. (40. $.) Epres krémet a februári estén

Jóllehet a fagyasztóládában majdnem minden otthon termesztett gyümölcs összeesik, puha és petyhüdt lesz az aprócska kristályok támasztéka híján, melyek a lefagyasztás alatt tartósítják a gyümölcsöket, a szeder a maga nagy (vagy kicsi) bogyóival, változatlanul, szinte fényesebben, frissebben és szilárdabban kerül ki belôle. A „természetinek” ez a „kulturálisra” adott válasza örömmel tölt el.
A kedvenc szüretem mindig is ez a kettô volt: az azerolé és a szederé. Az azerol a ritkaságot képviseli, a földrajzi megmaradás rendkívüli különlegességét és a kocsonyakészítésen keresztül, „az emlékezéshez való hozzárendelôdés” révén, egy olyasféle második különlegességet, mint amilyen az emlékek prózává alakulása.
De a szeder mindenhol megterem: Provánszban ugyanúgy, mint az Alpokban, Kaliforniában éppúgy, mint Skóciában; az utak mentén, két szôlôs között, a horhosokban és a városi romok gödreiben egy öreg ház összeomlása után. Tüskés bokrai mindenütt kihajtanak, vöröslenek, telis-tele fekete fürtökkel; télen barna, komor vázak, varjakkal, seregélyekkel körülvéve. Mindenütt, a megművelt területeken, az utak tisztításakor makacsul írtják, szaggatják; ôk mindenütt újranônek, kihasználva hanyagságot, a parasztember, a falusi ember erélytelenségét, megjelennek a parlagon. A szederben – fellengôsség nélkül – van valami a költészet szívósságából.
A szeder a második szüretem. Utána kutakodva újra és újra bejárom a fennsíkot behálózó ösvényeket, kakukkfű és levendula között megyek, régi szürke kôrakásokra hágok fel, beomlott falakra, sírlapokra; majdnem fél évszázada összefüggô tömegek húzódnak a keletre nézô domb lejtôjén, a Bagnole nevű falu fölött. A szedrek errefelé nagyobbak, szaporábbak; a burjánzó bozót sűrű, majdnem áthatolhatatlan, nagy, fekete vérű fürtöket kínál, amiket nem találhatunk meg anélkül, hogy sorjában ne gázolnánk bele, s hogy a lábakat és a karokat felsebezve a bokor ne hagyná rajtunk a nyomát, a kézjegyét.
A terméseket senki nem sajátíthatja ki, a bokrok nem tartoznak senkihez, bárki bokrai. Azok a hibátlan szedrek, melyeket naponta látunk a piacokon, „kosárkába dobozolva” legalább annyiba kerülnek, mint a málna, és „termesztett” szedrek, ugyanolyan íztelenek, mint a hasonló kiszerelésű pisztrángok. És ezeket a jövedelemtermelô szedreket természetesen tüske nélküli bokrokon termesztik; ízük is tüske nélküli, nem rántja össze a nyelvet; édesek és lágyak, mint az agyonpasztörizált, csábító nevű, silány sajtok: a „Chaumes”, a „St-Moret”, a „Coulommiers”, iparilag legyártott dobozokban, arra rendeltetve, hogy a belkereskedelmi deficitet csökkentsék. Ilyenek a nagy példányszámú szedrek.
A szederkocsonya elkészítése nem csábít: a gyümölcsmasszát hosszasan kell átpasszírozni egy erre szentelt vásznon, hogy levet kapjunk belôle, megszabadulva a belsô magocskáktól, amik a gyümölcs belsô vázát alkotják, és én mindig meghátráltam a kézi „préselés” gondolata elôl: nem iszom bort. Inkább kedvelem a sűrű lekvárt, benne egész szemekkel. Egy átlagos szüret háromezer szedre (kicsivel több mint három kiló gyümölcs), a vörössel pettyezett nagy fekete halom (tucatnyi vörös szedret benne kell hagyni, hogy a lekvár se túl vizes, se túl édes ne legyen) lassan lazul fel és keveredik össze a cukor fehér színével az üstben, a tűz fölött. A szedrek közül a legszebbek, elkerülve a fôzést, méltók a fagyasztóládára. De még aznap ehetünk belôlük, tejföllel, joghurttal vagy aludttejjel; jókora tányérral, frissen, fekete fehéren.

(a 4. fejezethez)


113. (42. $.) A dinoszauruszok gigantikus hajlamai, ebben ô egészen bizonyos, az emberiséget fenyegetik

Apám szerint természetesen nem gigantizmusról van szó, hanem a faj nagyobb testi harmóniájához vezetô fejlôdésrôl. Több fiú és lány lesz magas, többen lesznek – általánosságban beszélve – szépek és harmonikusak, és ez elônyére fog válni kedvenc sportjában a rögbicsapatoknak. (Mindig marad majd elegendô kellôképpen alacsony fiatalember is a zsokék posztjára.)
Apám e fejlôdést (az átlagos méret megnövekedését, melynek statisztikus és látható jeleit figyelemmel követi) két (jóllehet egymástól nem független) alapvetô oknak tulajdonítja.
Az elsô tudományos természetű, „higiéniai”: ésszerűbb, szabályosabb, bôséges, az ízlelôbimbókat stimuláló étkezés, amit az ifjúság „lelkes állatainak” enthuziazmussal párosult testi igénye ösztönöz: a tej, a sajtok, a különbözô joghurtféleségek lényeges szerepet játszanak benne. A döntô példa e tárgyban a skótoké, a svédeké és a hollandoké, akik a harmincas években átlagban jóval magasabbak voltak a franciáknál és általában a mediterrán embereknél a tejben bô étkezésnek (a skótoknál a zabkásának) és ezzel párhuzamosan a kevés alkoholnak köszönhetôen (apám a borral kivételt tesz, melynek erényei, amennyiben mérsékelten fogyasztjuk, és „nem élünk vissza” vele, vetekednek a tej erényeivel).
A második „társadalmi” természetű: a szegények alacsonyak, a gazdagok magasak. Amikor a szegénység csökken, az étkezés jobbá, változatosabbá válik; van szabadidô, a sport magától adódik, a gyerekek magasabbak, mint a szülôk, a népesség egészében nô, a korábbi atlétikai rekordok megdôlnek.
A családi példa erôsíti diagnózisát: mindegyik nemzedék túlhaladta a megelôzôt (különben mindez a generációs átlag növekedésére áll: egy méter hetvenhéttel apám „magas” volt a maga idejében; fiai túlhaladták ôt, fiainak fiai pedig az ô apáikat. Ugyanez érvényes a lányokra is.) Szintén örömmel látja, hogy amikor a francia népesség a maga egészében nô, az asszonyok gyorsabban nônek, mint a férfiak, s számára úgy tűnik, ez is a fejlôdés irányának tudható be.
Anyám szerint ezzel ellentétben az emberiség által elért minden egyes centiméter közelebb hozza a végsô katasztrófát. Az ember nem készült fel ilyen hirtelen változásokra. Miután mintegy ezer évszázada élt legfeljebb egy méter hetven centis hús-vér burkában, jelentôs növekmény károsodás nélkül nem következhet be; kezdve azon, hogy a csontváz nem fogja megtartani. Végül a népesség számának növekedéséhez járuló centiméterekben mérhetô növekedés megoldhatatlan élelmezési problémákat teremt majd: a túl sok etetni való száj máris súlyos problémát jelent; de még ennél is több száj elviselhetetlen lenne! Unokaöcséim étvágya egészen hajmeresztônek tűnik számára.
E mellett és talán még konokabbul állít az ifjúság ellenôrizetlen növekedésével szembe esztétikai természetű kifogásokat. Lehetetlen, gondolja, hogy a méreteknek ez a hirtelen, kaotikus, anarchikus átalakulása ne társuljon az arányok egyensúlyának kibillenésével. A dinoszauruszok, az emberevô óriások, a második világháború elôtti rögbicsapatokban bizonyos toulouse-i vagy lézignan-i oszlopok példája munkál emlékezetében, és reszket attól a gondolattól, hogy gyerekei, de fôleg unokái ezekre fognak hasonlítani.
És különösen nyugtalan a lányai miatt: ami végsô soron elfogadható egy fiúnál, mint Francois, az ôszintén szólva veszélyes a nôvéreinél. Apám érvelése, mely szerint Marianne például tökéletesen a helyén van egy röplabdacsapatban, egyáltalán nem gyôzi meg. Amikor megölelik, a fiúknak és a lányoknak le kell hajolniuk, és ô, benne az éjszakájában, magasnak képzeli ôket leplezetlen gigantizmusukkal, mint akik másoknál jobban ki vannak szolgáltatva a létezés elôreláthatatlan, de szükségszerűen katasztrofikus csapásainak.

114. (42. $.) A képernyôn keresztül látom ezeket az irreális szinteket, két méter harminc vagy negyven a talaj fölött

Csak a szüleimnél nézek tévét (sportközvetítést), abban a minervoise-i szobában, aminek az egyik felét a 3. fejezetben leírtam; a másik felében (a 25. $.-ban olvasható leírás közben háttal voltam neki), apám igazi felségterületén található a tévékészülék. Attól fogva, hogy a képernyôn meglátok egy ugrót (fôleg a lábait), miközben arra összpontosít, hogy leküzdjön valami könnyű, majdnem anyagtalan lécet, ami a legkisebb érintésre, még egy lehelletre is leesik, tekintetemet rögtön a szoba mennyezetét tartó gerendára szegezem: ha felállnék és a kezemet kinyújtanám, tudnám megérinteni, amivel azt akarom mondani, hogy az ugrónak leküzdeni a lécet a magasban annyit tesz, mint leküzdeni a sportcsarnok talajától egy ugyanolyan távolságra fölrakott akadályt, mint amennyire ez a gerenda van a padlótól; hiszem, mert látom, de ez a hit nézôként nem járja át az izmaimat, teljesen hűvös, valótlan, mintegy absztrakt marad (az illúzió jobban elragad a futásnál, jóllehet a száz- vagy ezerméteres futó gyorsasága ugyanolyan elérhetetlen számomra, mint az ugrás; ebben nem látok olyanfajta súlyos kinetikus lehetetlenséget, mint a gerendás esetben).
Ugyanabban a pillanatban, mikor a tekintetem önmagam ellenére a gerenda felé irányul, szemem elôtt a carcassonne-i líceum udvarának gyakran visszatérô és kusza, elmosódott, ám mégis érzékelhetô képe jelenik meg (egyébként inkább jelenet, mint kép, mivel mozgok benne), 1942 táján (sokrétű kép, több, két vagy három évbôl származó jelenet keveredik benne). Kiáll két vékony fémpózna a betonból, és köztük egy gumi van kifeszítve(nem „léc”, ami ebben az idôben az iskolai tornaórákon elérhetetlen fényűzésnek számított), szemmagasságban. Látom az akadályt, érzem a lábomban a rákészülés feszültségét, a nekifutást, az utolsó pillanatban az elugrást, a leküzdendô szalag a jobboldalamon van. Felemelkedem, visszaesem a kemény talajra. Nem tudom elképzelni, hogy vízszintesen viszem át a gumiszalagot, mint a „gurulóban”, még kevésbé, hogy fejjel elôre, mint a fosbury flop-ban (e technikát egyébként ekkoriban még nem fedezték fel, és a pozitúrát a szabályok tiltották, „akrobatikának” gondolva, a cirkuszi mutatványosok trükkös és tisztességtelen tetteiben leleplezôdô, lényegében „mágikus” hit maradványának), mivel ezekben a technikákban a földetérés feltételezi a kegyes fogadtatást a talajon (ma a bajnokoknak joguk van a puha szivacshoz), és így soha nem ugrottam volna jószívvel a tornaudvar kíméletlen talajára. Késôbb néhányszor ugrottam sportcsarnokban, ahol a léc túloldalán homok várt, de soha nem sikerült elfelejtenem a betont, s ezért végtagjaim mindig is tiltakoztak a guruló ellen, legyen akár kaliforniai, akár „hasmánt”.

115. (46. $.) Nem teszem ki magam a biciklinek

Azt kellene mondanom: már nem teszem ki magam a biciklinek. A kerékpár elhagyása (nagyjából húszéves koromban) occami választás volt: sem kerekek, sem versenyek, tiszta bipedizmus.
Tulajdonképpen amíg Párizsba nem jöttem, majdnem mindig bicikliztem; elôbb Carcassonne-ban a háború éveiben, aztán Saint-Germain-en-Laye-ben. Az utak ekkoriban (Aude útjai, majd a saint-germain-i utak) autók híján majdnem egyformán üresek voltak; amikor lemondtam a kerékpárról, nem tettem mást, mint felismertem, hogy az individuális harc lehetetlen az általam nemigen szívelt gépjármű ellen; évek során át korábban hozzászoktam a legnagyobb mozgászabadsághoz az utakon, és nem voltam képes elviselni azt a nyugtalan éberséget, ami idôvel szükségessé vált, miután az örökös elütnek-nem ütnek el miatt a kerékpáros ugyanolyan erdei vadnak érezheti magát, mint a nyúl, a sündisznó vagy az ôz.
A kerékpárút, a veszélyeztetett fajoknak (mint a némileg kevésbé megveendô alacsony teljesítményű kismotoroknak is) fenntartott folyosó fogalma utálatot vált ki belôlem: 1943-ban a Corbičres-ben jó negyedórán keresztül hallgathatta az ember az orra elôtt „szivatóval” járó motort, amint felfelé erôlködik az emelkedôn, hogy a lejtôn hagyja elmenni maga mellôl, némi szánakozással. Ekkoriban még az autók is alig voltak zavaróbbak, mint a méhek vagy a cserebogarak (amik sajnos! azóta majdnem eltűntek).
Kicsit úgy, mint a ló, amivel ebben az idôben még találkozhattunk a szôlôskertek között, a kerékpár is sportállattá vált, a gazdaság vagy a pihenés (többé-kevésbé luxus) állatjává. De az üzemanyaghiányos években, a jegyrendszer éveiben az egyszemélyes helyváltoztatás, az élelmiszerbeszerzés, a szünidô, a látogatások igazi járművévé vált. Egy árnyék nélküli emelkedô tetején, a júliusi forróság kellôs közepén, a Corbičres-ben, valahol Saint-André-de-Roquelongue és Villerouge-la-Crémade között (a „Platón”!) fivéreim-nôvéreim és én megálltunk a szinte olvadó aszfalt szélén a kavicson, rengeteg kövér szöcske között, belepte ôket a barna pollen, színük hasonlított a dombok vörös és barna agyagjára; minden mozdulatra, minden lépésre tucatjával ugrottak fel a levegôbe, kék szárnyak, vörös szárnyak, zizegés, majd visszahullottak a porba, a kavicsok közé. Markunkban hosszú lábuk minden energiáját bevetették, hogy szétnyissák az ujjainkat. Tenyeremben még most is érzem az apró kaparászást megszabadulásuk pillanatában, amikor elengedtem ôket. Aztán jött a forró levegô zizzenése, ahogy alászálltak.
A biciklit elhagyva az ember mindenféle izmát, ami eddig különösen a lábaiban vígan edzôdött, átadja a tétlenségnek. Ha ma véletlenül fel kellene ülnöm egy biciklire (ami egyre ritkábban fordul elô velem), holnap végtelenül összetörten ébrednék és mindenütt fájnék. A biciklinyeregbôl a talaj szörnyen távolinak és fenyegetônek tűnik, és tisztán elvont módon, a testemben és a tagjaimban szemernyi kinetikus visszhang nélkül emlékszem vissza arra, hogy valaha kilométereket tettem meg „kéz nélkül”, hogy kormányra feltett lábakkal mentem le a lejtôkön vagy egyéb más módon szórakoztam. Egyszerűen a helyzet az, hogy nyugtalanít, ha nem mérhetem a földet a talpammal.
Tehát ha gyaloglónak nyilvánítom magam, akkor most fizikai létemben éppúgy van szó megkülönböztetô választásról, mint egyszerűsítésrôl. A kerékpározással együtt abbahagytam a futást is (a futás utolsó formája, amely alól a szívemre való tekintettel és csak nemrégiben mentettem föl magam, a lépcsômászás volt, kettesével vagy hármasával szedve: egy olyan, végtelenül távoli idô továbbélése volt ez, amikor még futottam, mindenütt, mindig).

116. (46. $.) A gyalogláson keresztül valami olyasmit nyertem el, mint az idô birtoklása

A mozdulatlanságban nem én birtokolom az idôt, az idô birtokol engem. Ez mindenféle szállítóeszközre áll (vonatokra, repülôgépekre, automobilokra): nem én mozgok, engem mozgatnak a táj elôtt, az engem mozgató percek hatalmában vagyok; nem vagyok ura sem a mozgásnak, sem a belé költözött idônek. Amikor ülök az asztalnál, vagy fekszem, szállítandó tárgynak érzem magam: a földön szállítanak; a föld pedig az idôt viszi, elsodor magával.
De a gyaloglás a testemmel számlált fizikai idô; döntôen a lábaim mérik ezt az idôt, a megtett út terévé alakítva át; a gyaloglás beszélgetés az idôvel, ugyanúgy, ahogy a fénykép Denis Roche szerint „beszélgetés a fénnyel”. Ezen a földön a gyaloglással hagyom ott az idônyomomat, megjelölöm figyelmem idejét, megérintem az idôt. Mert a (szinte minden sétám alatt) lépésekkel számlált idôm inkább kötôdik a régi, kozmikus eredetű számolási módokhoz, holdak, nappalok és éjszakák, vagy vallásos eredetűekhez (ezek is kozmikusak, csak áttételesen), mint az imák ideje, vecsernyék, matutinumok (az idôvel szabályozott különösen feszültségteli pillanatok), és kevésbé kötôdik az egyre elterjedtebb, egyre gyorsabb, egyre pontosabb és egyre gépiesebb tagolásokhoz, amik lassanként az elôbbiek helyébe léptek, egészen addig, míg tönkretették a belsô hozzátartozást az idôhöz, ami az életnek a valóságosság érzését kölcsönözte (sôt az órák ma egyre inkább helyettesítô organonok, az idô helyén: óranaptárak, nemsokára óraágendák, telefontitkárok és telefonmegbízottak).
Gyalogláskor meglehetôsen nagy a választékom sebességbôl és helyváltoztatási módból: a lassú sétáknak – a látható módon nem vagy alig ismerôs helyeken, melyek figyelmet igényelnek – lassú idejük van, telt, sűrű, lassított lefolyásúak; érdeknélküli idôrészek ezek, cél nélkül, adott órára elígérkezés nélkül, véletlenszerű mozgásirányokkal. Az ellenkezô véglet az idô megsemmisítéséhez legközelebb álló gyaloglás, a gyors gyaloglás egy tökéletesen ismert útvonalon, ami jól ismert volta miatt számszerűen felosztható látható egységekre, a már letudott vagy majdnem letudott és az elôre látható, megteendô út egységeire. Az összes jövés-menés e két szélsô pont között helyezkedik el, az egyik a majdnem végtelen, korlátlan idô, a másik a beosztott, szoros, majdnem semmi idô.
Egy város térképe, amennyiben ez olyan város, melyben legalább egy-két napot eltölthettem (és járkálásaimhoz, a számolásaimhoz nekem nagy szükségem van e város térképére), igen gyorsan legalább annyira az idô térképévé válik, mint amennyire a hely térképe: és mindegyik hely az idôben megsokszorozódik, mivel megközelítési módja, az általam kiválasztott megközelítési útvonal és a hozzá megválasztott járástípus változó. Igy azokról a városokról, ahová nagy idôközönként térek vissza, inkább kinetikus, mint vizuális emlékem van; emlékképem a lépésekkel, adott útvonalon, adott idô alatt megtett sugárutakat, utcákat, építményeket ôrzi.
De dönthetek a nagy gyaloglások mellett is, valamilyen nem túl forgalmas úton (mint Minervois másodrendű útjai). Ilyenkor a vidék útjelzések köré szervezôdik: a fehér hektárjelek, a fehér és vörös kilométerjelek (vagy a megyei fehér és sárga jelzések) osztják fel a szomszédos távokat: némelyiknél kevesebb, mint egy perc, másikuknál nagyjából kilenc perc kell (az amerikai highways, ahol a zöld jelek csak miles-onként tűnnek fel, alig ösztönöznek arra, hogy tartsuk a sebességet). Három óra alatt húsz kilométert „falok fel”; ennyi az adagom, évek óta.

117. (46. $.) A tétlen és álmodozó kontemplálás

Ami különösen vonz a gyaloglásban, a gyaloglás eszméjében mint a helyváltoztatás kitüntetett eszközében (engem, tehát a gyalogost egy automobilizált világban), az a fényűzése.
Gyaloglónak lenni ma fényűzô tevékenység; amint Ricardo elôre látta, a leghétköznapibb dolgok, a világ legbanálisabb javai, a levegô, a víz, a csend, a gyümölcsök a maguk természetes állapotában most és késôbb egyre inkább ritka és drága dolgokká válnak; az iskolás szillogizmus a következô: mindaz, ami ritka, drága – egy olcsó dolog ritka – tehát egy olcsó dolog drága: és ez idôvel igaz lesz; igaz, ha módosítjuk úgy, hogy bevezetjük az idôtartamot: annyi, korábban szegényes, szerény, lecsepült dolog és szó vált megközelíthetetlen és elmúlt állapotok kívánatos jelévé: lett vad, nyers, egyszerű.
Az én fényűzésem a gyaloglás: az elmúlt századok embere számára ha valaki hátasló híján csak a lábait használta, az a nélkülözés vagy a szentség jele volt; de ma elszántan a gyaloglást választani – nem birtokolván a mai lovak, az autók közül egyet sem –, veszteseg nélkül megengedhetni magunknak e választást, ez már kiváltság (és egyre inkább azzá válik). Jelzi, hogy elegendô idônk van, elegendô idô áll elôttünk, hogy egy találkozóra gyalog vágjunk át Párizson, jól beosztottuk a munkaidôt, hogy a sétálásra szánt percekrôl szabadon dönthessünk. Szabadon gyaloglok, szenvedélyesen, állhatatosan, annál is inkább, mert semmi nem kényszerít rá.
Hivatásom megválasztása (a matematika egyetemi oktatása) eme nem várt következményének lassanként ébredtem tudatára, de ma már gyalogló voltomat roppant becses javamként tartom számon.
Választásomat külsô tekintet csak ritkán érti meg. Kezdetben, amikor teljesen eltűntek mellôlem a gyalogosok és több-kevesebb lelkesedéssel, valamint meggyôzôdéssel autósokká váltak (nem tartozom a gyalogosoknak ahhoz a változatához, aki vasárnapi vagy szünidei gyalogló, vagy távgyalogló klub tagja, vagy aki a zajgó élet kormányosa), amikor az általános példa követésében (Franciaországban ez a háború utáni években, a személygépkocsi tömeges elterjedésének idején következett be) lemaradásom egyre látványosabbá vált és megjegyzésekre adott okott, különcnek számítottam. Szilárd alapokon álló hajlamom, mely fokozatosan egyre szilárdabb lett, ahogyan ritkasága egyre figyelemre méltóbbá tette (anélkül, hogy Franciaországban az olykor hitetlenkedô ámulat foka kijutott volna, amit az USA-ban megkaptam), az eredetiség vonásának látszott (ugyanakkor akik elég jól ismertek, az eredetiségnek ezt a formáját sosem keverték össze más formákkal), ami egyáltalán nem volt ínyemre.
Késôbb, és kétségkívül még tévesebb módon, amikor sok antimodernista vonás kezdett felbukkanni, és némi rokonszenv az iránt, amit ma „ökológiának” neveznek (különösen az egyetemistáknál), nem gyalogosi, hanem nem autós különlegességem már kevésbé tűnt megcsodálnivalónak, nem kellett annyit magyarázkodnom és nem is próbáltam így tenni, még indokaim félreértelmezésekor sem. A Párizsban és az utakon egyre növekvô és egyre súlyosabb nehézségek nyilvánvalóvá tették életmódom (e szempontból) fényűzô jellegét; de ennek nem örülök. E fényűzés, mely a sajátom, s amit gyönyörűséggel gyakorlok, nem azoké, akik kérkednek vele. Számomra elég, hogy birtokolom, hogy a tudója vagyok.

118. (46. $.) Múltimádó visszakövetelés

Nem csupán gyaloglónak, de gyalogosnak lenni, másként fogalmazva elhárítani minden kontaktust az autóval, kivéve az alkalomszerűt, nem magyarázható az elôzô három beszúrásban (a 115., 116. és 117. $.-ban) említett három vonás – egy nem mechanikus bipedizmus választása; az idô ideális birtoklása számára kedvezô sebesség kiválasztása a skálából; a társadalom fejlôdése miatt fényűzéssé vált tevékenység választása – puszta összekapcsolásával.
A gyalogló személyiségének belsô állhatatossága, az a poundi persona, akiben magamra ismerek, a kiteljesedés a gyaloglásban, az „ok” emblematikussága (a Mississippi végiggyaloglása az autók országának kellôs közepén) egy másik, kiegészitô jelentôségre is szert tett: erkölcsi választás következtében vagyok gyalogló.
A gyalogló (mint az úszó, a számoló és az olvasó; egyszerre vagyok mindegyik) erkölcsös személyiség. Mint Chomei remetéje, a lehetô legmagasabb fokú fizikai autonómiát követeli meg:
hogy a napi feladatokat teljesítsem, testemet háromfelé
osztottam; kezeim a szolgálóim; lábaim a közlekedô
eszközöm; szemem az olvasáshoz és a szemlélôdéshez kell.
Velem szakasztott így van: lábaim a gyaloglásra vannak; lábaim és karjaim az úszásra; szemem az olvasásra; és a számok, a fejemben.
Ez egy olyan különösen individuális erkölcsi pozíció, mely nem törekszik semmilyen hatásra, nem hirdeti másféle választások elítélését. A magam számára fogalmazom meg ellenállásomat az autók okozta talán helyrehozhatatlan csapással szemben:
– a vidéket,
– a belélegezhetô levegôt,
– a városokat,
– az emberek közötti kapcsolatokat illetôen.
Majdnem rejtve, hivalkodás nélkül, kérkedés, fenyegetés nélkül és majdnem kibetűzhetetlenül jelzem a szembenállásomat.
De kitartok amellett, hogy ez nem múltimádó állítás. Valóban nem hiszek a régi életmódok megfellebbezhetetlen felsôbbrendűségében, a múlt kiválóságában önmagában: csodálattal töltenek el a felhôkarcolók, a kompakt diszkek, a lézerek (orvosi és békés felhasználás esetén), helyeslem az anesztéziát a vakbélműtétnél, s kiváltképpen nem vágyom arra, hogy gyertyafény mellett, fatüzelésű kályha elôtt olvassak. Egyszerűen csak helytelenítem a világ elárasztását személyautókkal. Néhanapján, az elviselhetetlen zsúfoltság idején, amikor nekikeseredett és agresszív párizsi autósok falkája lesi a villanylámpát, séta közben egy olyan városra gondolok, ahonnan kitiltották a kocsikat; nem az összes kocsit, csak a magáncélokra használt magánautókat; gondolatban engedélyt adok az autóbuszoknak (a londoni emeletesnek elôszeretettel), a taxiknak, a mentôautóknak, a rendôrségi vagy tűzoltósági autóknak, néhány teherautónak. Ilyenkor érzem az áttetszô levegôt, a lélegzô faleveleket, a szelíd polgárokat. Szóval látomás ez, meglehetôsen republikánus és szinte Hugo-imádó. Reformomat gondolatban és mindig séta közben kiterjesztem a lakott világ egészére. Engedélyezem a repülôgépek menetrendszerű járatait, az autóbuszokat, a vonatokat, visszaállítom az óceánjárók járatait. Reformátori tekintetemmel látom a gyalogosokkal és kerékpárosokkal teli Rivoli utcát, itt-ott egy-egy csöndes autóbusz, néhány békés taxi; de óvakodom attól, hogy reformjaim gazdasági és politikai eszközeirôl merengjek. Miközben kivárok, ennek az elgondolásnak az alapján élek; amiben semmilyen érdemet nem érzek (semmilyen tiszteletfélét nem várok érte), mivel – mint már mondottam – megengedhetem magamnak, érzelmileg, fizikailag, esztétikailag és társadalmilag.

119. (47. $.) Tengert mondok, nem óceánt

Sem folyót; sem uszodát; sem édesvizet, sem folyóvizet. A tengert; alapvetôen a tengert; és a tengerek közül egyet. A vízszintes gyalogló számára ugyanúgy, mint a közönséges gyalogló számára, aki vagyok, ez az elôszeretet (nem fanatikus, elôfordul, hogy másutt is úszom) elsôsorban megkülönböztetés alapján tett kiválasztás kérdése. Nem csupán az úszás fizikai aktusa fontos a számomra, hanem az is, hogy ha bárhol úszom, ez a tevékenység összehangozzék egy belsô ráhangolódással.
Folyóban tanultam meg úszni, az Aude-ban, a második világháború idején; nincs rossz emlékem róla; de a folyó (még ha nem is zavaros az ipari és háztartási szennyezôdéstôl, ahogyan manapság majdnem mindenütt ez a helyzet) s fôleg pályám kezdetének folyója (nem ismerem a Volgát, például) túlságosan behatárolt kiterjedésű víz egy olyan hosszú, meditatív belemerülés nyugodt végzése számára, mint amilyet már leírtam (a 47. $.-ban); sôt többnyire mozgásban van és ez a mozgás – ahol vagy a sodrás irányában, vagy vele szemben, vagy hozzá képest oldalirányban helyezkedünk el – kötelezôen (amivel számolni kell) kibillent (az én meglátásom szerint) az úszáshoz elengedhetetlen derűbôl; sôt, a kivételektôl (a többnyire jéghideg és kristálytiszta, de csak néhány karcsapást engedô hegyi patakoktól) eltekintve, gyakorlatilag lehetetlen lelátni a mélyére, nem érezni magunk alatt a víz vastag és áthatolható (a tekintettel áthatolható) tömegét, felkínálkozó, odaadó, elôzékeny, oltalmazó testét; a folyó tényleg kevésbé „visz”, de amit visz, azt tényleg viszi magával, teljesen hasonlít hozzánk (hozzám, aki fürdök benne), mulandó, múló, múlékony.
Az úszómedencét túlságosan megbélyegzi didaktikai, higiéniai és sportolásra való célszerűsége. Ne feledkezzünk meg a zsúfoltság kockázatáról sem, ami csak úgy kerülhetô el, ha bizonytalan végeredmény reményében ugyan, de képtelen napszakokhoz igazodunk. Természetesen az ifjúság számára semmi mással nem helyettesíthetô hely ez, felfedezésekre és találkozásokra való, de már hosszú ideje, hogy elvárásaimban az úszásra rendelt vízzel szemben ilyen megfontolásokat nem veszek tekintetbe.
Ahogy a gyaloglónak, úgy az úszónak is megvan a maga mechanikus párja, ezúttal itt az evezôs. Felesleges mondanom, hogy miként a biciklit, úgy az evezôt sem használom. És ha valaha sok órát töltöttem el kerékpáron, átkelve számos (jóllehet szerény) hágón, lemenve végeérhetetlen lejtôkön, úgy ezzel ellentétben soha vagy majdnem soha nem ragadtam evezôt, padlit vagy „punt” lapátot a kezembe. Apám sportálmai közül ez az egyetlen, mely a legcsekélyebb belsô elutasítást sem váltotta ki belôlem, mivel el sem kezdtem gondolkodni róla. Egészen biztos, hogy ha Oxfordban vagy Cambridge-ben lettem volna diák (álmom ez, de sokkal, jóval sokkal késôbbi álmom), magától értetôdôen eveztem volna, de közben mindig azt éreztem volna, hogy szinte beleszédülök, ha vízközelben nem lehet belemártóznom (de azt sem szeretem, amikor lent vagyok, a felszín alatt); betenni a lábam egy csónakba, felkapaszkodni rá és beülni egy bárkába gyakorlatilag erômet meghaladó egyensúlyozási kalamajkát jelent; ezeknek az öblös, lebegô, fából készült alkotmányoknak a himbáló mozgásától szinte tengeribetegséget kapok (amit „igazi” hajókon nem érzek), a nedves ruhában mindig attól félek, hogy kiesek, ami azzal jár, hogy szinte szeretném megcsinálni, mint Gribouille, csak hogy gyorsan átessek a legrosszabbon (a víz elönti a ruhaujjat, a nadrágszárat, befolyik a zsebekbe) s megszabaduljak e gyötrô gondolattól.
Idegenkedésem kiterjed a motorcsónakokra, a vitorlásokra, a szörfdeszkákra és a katamaránokra. A vizeket szelô, lebegô és tunya, öblös dolgok között (a farry-kon, sétahajókon, hovercraft-okon és vizibuszokon túl) csak az uszállyal teszek kivételt; sokáig álmodoztam arról, hogy uszállyal ereszkedem le a Rajnán, vagy hosszú utazást teszek a Két Tenger nagy csatornáján át (Riquet fôműve, Charles Cros énekelte meg).

120. (47. $.) A megszámlálhatatlan hajó a Mediterráneumban

A hajó elutasítása (azok kivételével, melyek a tömegközlekedést szolgálják, ezeket szeretem és becsülöm), a vízben segédeszköz nélkül, kizárólag a lábaim és karjaim segítségével történô helyváltoztatás kiválasztása – ugyanúgy, mint a gyaloglás választása az autóval szemben – erkölcsi választás.
A tengert a földnél valamivel késôbb árasztotta el a személygépkocsi kiterjesztése és megfelelôje, a motoros és magántulajdonban lévô hajó, hogy ne menjünk mélyebben bele a nómenklatúra részleteibe (a vitorlást a bizonyítás erélye miatt kiveszem innen). A kikötôk, ha nem olajszállító tankhajóknak vagy hadihajóknak adnak oltalmat, mind jobban jachtok és más, hasonszôrű vizijárművek parkírozására szolgálnak; az úszók és a horgászok mind jobban kivesznek, elűzik ôket az orvhalászok, a hajócsavarok és a halfeldolgozók (a halaknak is jelentôs túlélési problémáik vannak).
Ami az úszókat illeti, ez vagyok én is, egyre inkább kiszorulnak majdnem a teljes vízfelületrôl, miként a járókelôk majdnem minden autóútról és városi utcáról. El kell ismernünk, hogy a járda ekvivalensei, mint az „engedélyezett fürdôhelyek”, nyáron zsúfoltabbak, mint az uszodák. Ami annyit jelent, hogy az úszás a tengerben, ahogyan itt leírtam személyes felfogásomat a tengerben való úszásról, szinte lehetetlenné vált. A „tenger fogai” nem a horrorfilmek cápái (Jaws I., II. vagy n), hanem a tengeri utak járműveinek gépfogai, rotorokkal, lapátokkal és más káprázatos ôrlô-zúzó masinával. Morális helyzetem tehát úszóként, eltérôen gyalogos részem állásától, mindinkább valami teoretikus dologgá vált, melynek valóságérvénye az emlékezésre szorul vissza. Ténylegesen az áll fönn, hogy alig úszom az általam az iméntiekben meghatározott elengedhetetlen feltételek közepette. Ujra megtalálni a mediterrán vizet azt feltételezi, hogy fel kellene kutatnom néhány helyet, ahol még lehetséges úszni (például Jugoszláviában, amint hallottam); de mostantól csak ritkán lesz érkezésem ilyesmire.
Ami a magamról adott definícióban az úszót illeti, változatlanul szilárdan fenntartom; e lehetetlen úszás, egyedül és roppant erôsen ölelve magamhoz a tengert, ma még nagyobb lelkierôt ad, mint a megélt tapasztalás idején. Csatlakozik a gyalogláshoz, hozzáadódik a hosszú síkvidéki gyaloglásokhoz, járulékos érzésként: úszom a levegôben, a szélben, az erôs cers-ben, mely ôsszel a Fekete hegyrôl süvít alá és éri el a sík rész határán az agyagfalat, s úgy képzelem el magam a szél szüntelenül cirógató palástját hordva, mintha a messzi látóhatár felôl érkezô, kék hullámokban lennék. Ilyenkor néha gyalogló-úszóvá válok.
A világ körvonalazatlan és utópikus helyreállításában, amikor gondolatban visszaállítom a gyalogosok által kedvelt terület elrendezését (lásd a 118. $.-t), nem hagyom ki a tenger megtisztítását sem, újra úszásra alkalmassá teszem; felgyorsítom az olajszállító hajók elhasználódását, új erôt adok a halrajoknak, ismét benépesítem a köveket, a sziklák hasadékait murénákkal és polipokkal; a fénylô hajóablak-szemekkel teli nagy személyszállító hajók újra ott mennek a láthatár szélén az éjszakában; a víz világos, a homok tiszta. Ujra lassan haladok elôre a nyílt tenger felé, karcsapásról karcsapásra, zárt ujjakkal.
Gyaloglás közben elképzelem ezt a múlttal átitatott jövendôt (de nem pusztán a visszatérést a múltba, hangsúlyozom); természetesen altruista módon, mert bármi következzék is be majdan, már nem fogok látni belôle semmit. De ragaszkodnék ehhez a látomáshoz.

121. (47. $.) Nyugodt, hosszú karmozdulattal majdnem annyit mozdulok el, mint a testhosszam

Lehetséges sebességi csúcsom az úszásban még sokkal korlátozottabb, mint a gyaloglásban (116. $.): a lusta, szinte már mozdulatlan mellúszásból ugyan át tudok térni rövidebb karcsapásokkal egy egyértelműen gyorsabb mozgásra, figyelve az iram és a lélegzés összehangolására, állam a víz tetején (nem szeretek nagyon alámerülni), de mindenképpen messze elmaradok a nyolc vagy kilenc kilométer/órától, amit reményeim szerint gyalogolva elérek; ezt a tempót nem is szeretem túl sokáig tartani.
Ugyanakkor úszásom rendelkezik ugyanazzal az inkább konceptuális, mintsem gyakorlati célszerűséggel, mint a gyaloglás: az idô szemlélôdô birtoklásával. Az úszás is a testemmel számlált fizikai idô; a sós felszínen történô vízszintes helyváltoztatás módja szerint, ami összekapcsolódik a mértékegységgel, számolok: a vízben megtett karcsapás visz, hajt elôre, a haladást egész testhosszammal érzem, hozzá képzelem; egy karcsapást abban a pillanatban számolok le, amikor a kezeim a folyóírás megkezdésének idejéhez hasonlóan új mozdulatba fognak (a lábak kíséretében); ilyenkor számolok leegy idôközt, aminek térbeli megfelelôje a méretem, az egy méter nyolcvanötös magasságom; ilyenkor egy méter nyolcvanötöt megyek elôre a tenger meleg, síma, vízszintes és sötétkék tömbjében.
Az úszással így vésem rá idônyomomat a vízre; a nyom ugyanolyan illanékony, mint az idô, de egy pillanatra meglátható abban a homorulatban, amit karjaimmal söprök, falevelek, a vízben. Tengeri lépésem a földön tett lépésemnél sokkal valóságosabb „kompasz” az idôben, az idô számlálásának mikrokozmikus módja egy olyan eszköz segítségével, amely a saját birtokomban van, a testemmel; egyébként az idôköz és a közben megtett távolság még egy másik módon is kötôdik a fizikai állapothoz, mivel minden egyes éppen befejezett és leszámlált karcsapás egy levegônyi idô (ami a sétában nem fordul elô, itt nincs semmilyen szükségszerű kapcsolat a lépések és a lélegzés ciklusa között). A bensôséges részesülés az idôbôl az úszás során (a tüdô lassúbbodása a tüdô harmonizációja a víz saját lélegzésével) sokkal tökéletesebb; pillanatai olyan pillanatok, amikor létezem, olyan „moments of being”, melyek az élet valóságosságának evidenciájával bírnak.
A gyaloglástól eltérôen az úszásnak soha nincs utilitárisztikus változata, teljességgel és kizárólagosan idôszemlélési gyakorlat: nem találkozóra való, csak nagyon tág határidôim vannak, semmi kötelezôség, semmi várakozás. Uszásom soha nem semmisíti meg az idôt, mindig teljes és tökéletesen leköt: gondolkodásomban, látásomban, számoló elmémben, szivemben.
Uszásaim mindig földközeli úszások voltak, tág, nagy körív a vízben, de a föld mindig látható, viszonylag közel. Ugy rajzolok meg magamnak egy tengertérképet, mint egy városét, ingatlanok és lakók nélkül, útjaim során önkényes és változó utcákkal. Távolságnak és idônek ugyanaz a száma, az ahhoz szükséges karcsapásoké, hogy a víz adott helyére érjek, hogy mozdulatlanul lebegjek itt, nulla idôben, mivel mozgás nélkül. Esténként, mikor a nap lehanyatlik a dombok, a szôlôk, a teraszok, a villák földi tájképe mögött, a föld lassan áthatja a vizet, elôrenyomul és homályban vár a találkozásunkra. A part itt-ott homokos, jobbára kavicsos vagy köves. Amikor talpra állok, kint a vízbôl, a vízben töltött intenzív órák után, még érzem a tenger súlyát a karjaimban, a combjaimban; sokáig úgy megyek elôre, mintha úsznék.

122. (47. $.) Tudok gyorsban úszni, néhány métert, vagy háton, de nem kedvelem

Nem csupán nem kedvelem ezeket; a mellúszás megválasztása, és a választás a mellúszáson belül – nem a versenyszerű mellúszás, amikor folyamatosan haladunk a vízben elôre, rendre kiemelve majd lebuktatva a fejet, a siker reménye nélkül utánozván az ámbráscetet – természetes választás, úszásaim természetéhez kapcsolódik, esztétikájához éppúgy, mint etikájához.
Az olimpiai bizottság által elismert négy úszásnem (melyek a „négyszer százas négyes váltó” műfaj versenyében együtt találhatók), tudniillik a gyors, a hát (krallózó), a mell és a pillangó közül egyedül a gyors tarthat igényt némi használhatóságra a medencéken kívül és a medencében az úszófolyosókon kívül: a helyváltoztatás során ez szolgál arra, hogy elég gyorsan küzdjünk le egy bizonyos távot, hogy a lehetô leggyorsabban érjünk oda például egy fuldoklóhoz. De kétlem, hogy a helyváltoztatás ilyetén módja tengeri körülmények között haszonnal kecsegtetne..
Ezért az úszásnem megválasztása számomra egyszerre jelent döntést e helyzetváltoztatási mód felhasználásának természete (bizonyos fokig a vendég kényelmessége) mellett, de egyúttal elutasítást is, a sportjellegű erôfeszítés elutasítását; ez az elutasítás rokon más, már jelzett elutasításokkal: a futás elutasításával, a kerékpározás abbahagyásával (ámbár ebben az esetben a dolog kevésbé tiszta, minthogy a bicikli szolgálhat turisztikai célokat, ha formában vagyunk; mondjuk, félig sporteszköz). Nem úszom gyorsban (sem a többiben), nem azért, mert nem tudok, hanem mert nem akarok.
Igaz, van még egy más jellegű úszásfajta is, azt mondhatnám, egy természetes és gyakorlására nézve kellemes; mára már, amikor az úszás mindenestül sportra felkészítô pedagógiai ügyletté vált, majdnem kiveszett, minthogy nincsen nemes változata (azaz nem lehet érmeket osztani érte és nem állíthatnak fel benne megyei, nemzeti, európai, olimpiai és világrekordokat): ez az indián, melyet valaha bájos fiatal lányoknál láttam, de jó negyven évvel ezelôtt. Nemigen használom, nem lebecsülésbôl, hanem mert úszásfogalmam a lehetô legszabadabb nézést feltételezi, és az indián mindenféleképp takarásban hagyja a külvilág javarészét.
Az úszásnemek között a mellúszás elkülönítô szerepe ezúttal nem a világgal állít szembe, a világ alkalmazza, hanem családom egy részével: a kísérletezés a sporttal, melyre apám, aki rögbirajongó volt, de aki a komoly egyéni sportokat, az atlétikát és az úszást is csodálta, mindig bátorított, nagyon gyorsan kiváltotta belôlem (de a sportok iránti igen élénk érdeklôdésem dacára mint nézôbôl is, és – ami a két utóbbi sportágat illeti – mint a memorizálandó számok mérhetô mennyiségeinek birtokosából a rekordok) a visszautasítás reakcióját, a passzív ellenállást a versenyszellem és az edzés csábításával szemben. Bátyám, Pierre rengeteg idôt vesztegetett rá, és úszásban egyetemi bajnok volt, egészen ígéretes; amikor abbahagyta, hogy több idôt töltsön el biológiával, mint a medencék látogatásával, apám reményei a következô nemzedékre, unokáira szálltak át. Közülük a legidôsebb, Francois unokaöcsém valóban figyelemreméltó tehetséget mutatott. Karrierjét ô is az úszással kezdte, de azzal koronázta meg, hogy abbahagyta, ugyanolyan okokból, mint az apja (az egyre erôsbödô, egyik nemzedékrôl a másikra egyre érzékelhetôbbé váló idegenkedés miatt, a növekvô ellenérzés miatt mindaz iránt, amit a „versenyszellem” legvisszataszítóbb aspektusai a fejekben és a kezdô bajnokok viselkedésében okoznak (amint ezt némely amerikai atléta szomorú látványa igen gyakran példázza)). Okait természetesen megértettem; de nem állhattam meg, hogy ne érezzek némi sajnálkozást; mert én nagyon el szerettem volna kísérni az olimpiai játékokra; kitűnô ürügyet leltem volna olyan utazásokra, ahova egyébként egészen biztosan soha nem mennék el.

123. (48. $.) Nem az aritmetikában kerestem kutatási területemet, hanem bemenekültem az algebrába

Algebrát művelni annyit jelentett, mint megoltalmazni a Szám tiszta, régi, zenei, ritmikai, éppúgy esztétikai, mint az antik hagyományban benne lévô filozófiai értelmét, általa tartván fenn életemben egy játékos, érzelmi, lidércnyomásos és fôként nem a hivatással összefüggô teret, ez igaz.
De az szintén igaz, hogy az algebrában és különösen mai kinövéseiben általánossá vált a számokkal való „foglalkozás” imperialista, bulémiás módja, jelentôsen kiterjesztvén a gondolkodás tárgyi mezejét, ha ésszerűen nevezhetjük még így a dolgot. „Algebrát művelni”, mondja közelebbrôl Bourbaki a Matematika eme ágának szentelt Értekezés Bevezetô Könyvében, „alapvetôen annyit tesz, mint számolni (kiemelés tôlem)”, másként mondva (ez még mindig a bourbaki gondolat kifejtése) műveleteket végrehajtani, melyek modellje a négy elemi aritmetikai művelet.
Miközben kutatási területként elejtettem az Aritmetikát, de algebristaként végeredményben „megmaradtam” a szomszédságában (itt semmiképpen nem követelem meg olvasómtól a matematikai „struktúrák” rokonságának „finom” analízisét; megelégszem a dolgok „iskolás” értelmével), nem hagytam ott hirtelen, nem veszítettem szem elôl a számokat. Másfelôl történetén és nevének eredetén keresztül az algebra vehetô úgy, hogy „késôbbi”, mint az aritmetika, a görög matematika talpköve. Tagadhatatlan rokonság van a matematika történetében az algebra és az aritmetika közötti idôbeli szembenállás, valamint aközött, ami a költészet történetében radikálisan megkülönbözteti a román nyelvek metrikáját az antiktól (a görögtôl vagy a latintól). (Jóllehet szerény) algebristaként és (szándékom szerint) a trubadúrok folytatójaként tiszteletteljes távolságot tartok az antikvitás számomra túlságosan vakító világosságától (ugyanez a kissé hideg csodálat van meg bennem a klasszikusok tekintetében).
Ekként, jóllehet titkos, mellékes, periférikus módon megmaradva „a számoknál”, tanulmányaim, majd a doktorátushoz vezetô kutatásaim során meglehetôsen szisztematikusan kerültem, hogy átlépjem annak határát, amit leegyszerűsítve a geometrikus világnak nevezhetnék. Itt még, ismétlem, elemi képzetrôl van szó, majdhogynem iskolás, a mélyén meglehetôsen gyermeteg megkülönböztetésrôl; de komoly szerepet játszott: gondolkodásom, a matematikai tárgyak megképzôdése bennem vitathatatlanul egydimenziós, szekvenciális, diszkontinuus. A legcsekélyebb elképzelésem sincs az „alakzatokról” a térben (bármilyen adott térben, és Isten tudja, hogy a változatok száma nagy), sem a síkban (ami egyébként a hely, ahová írok). Igazából csak azon a napon „fogtam fel” a közönséges, euklidészi geometria nagy teorémáinak értelmét, amikor szédelegve (a matematika csakugyan képes szédülést okozni) olvastam az algebrista Emil Artin (a modern algebra egyik „atyja”) csodálatos kis könyvecskéjét, a Geometriai algebra címűt, mely algebrai „kulcsot”, szám-„kulcsot” ad a geometria rejtélyeihez. Tehát „elbájolt” a „Pappus-teoréma”, ez a „nehéznek” mondott levezetés, a késôantikvitás éleselméjűségének ez a csodája, és, emlékszem rá, ujjongásom bôven meghaladta e levezetés meglehetôsen korlátozott (matematikai) érdekességét.
Ez a távolabbról, a számok szeretetébôl eredô „titkos öröm” igazolta szememben, hogy lehorgonyoztam ennél a szerelemnél. Találhatnék más példát is, ami a matematika sokkal „nehezebb” tájait hozná be, de itt egyáltalán nem a matematika „mélysége” érdekel; ami számít, az a két dolog között imént feltárt belsô kapcsolat: a matematika számomra elsôsorban szám, csak számként eleven; és ugyanígy van a költészettel is.

124. (48. $.) Nem szeretek minden számot, sôt vannak köztük olyanok is, amiket ôszintén útálok

Amikor Ramanujan szavait az enyémekké teszem, természetesen a magam nem igazán matematikusi módján erôsen rövidítek; átalakítva az állítás a következô: „Bizonyos egész számok a barátaim”. Ez magában foglalja, hogy vannak közömbösek (a nagyon nagy számok például, melyek létezésében mindig is kételkedtem, amit Edward Nelson predikatív aritmetikája (a szkepticizmus fôműve a matematikában) komoly, technikai igazolást adva nemrégiben megerôsített) s hogy van egy listám azokról a számokról, melyeket ellenségeseknek tekintek.
A számokról kialakult tájképem elég erôsen különbözik Francois Le Lionnais-nak, az Oulipo alapító-elnökének attól a tájképétôl, amely A kiváló számok szótára című könyvébôl tűnik elô. E műben valamely szám érdekességének okai (és e számok nem mind egész számok) alapjában matematikai jellegűek: a széles szekrénytôl az elnök olvasmányaiig szerepelnek itt szemelvények, közismert művekbôl éppúgy véve, mint ritka tanulmányokból, teorémák, matematikusok anekdotái vagy elmésségei bizonyos számok igen eltérô sajátosságairól, melyek a kompilátor elméjében a „nemesi címek” felsorolásai, ezekkel igazolván a szám feltűntét e Debrett-ben (vegyessalátaként a szerzô elméjében és általános módszerében mindez egyszerre tölti be a genealogikus elbeszélés, a pedigré, a „rövid életrajz” és a krónikás ének szerepét (lévén a teorémák olyan kiváló cselekedetek, „res gestae”, melyeknél a szóban forgó szám személyként viselkedik)).
Amennyiben részemrôl az ilyen jellegű vállalkozást elvetem, a matematikai „okok” jelen vannak, csak nem kizárólagosak: s fôként nagyon tágan egy máféle „logikának” rendelôdnek alá, egy még erôteljesebben esztétikai kiválasztási stratégiának (az esztétikai aspektus nem hiányzik Le Lionnais vállalkozásából sem). Világos például, hogy a számok nagy regiszterében nálam van olyan jelentés, mely az alexandrinból jön; hogy a 6-nak megvan a maga helye, mivel ez a sestina száma.
De a számok helyének térhódítása nálam a megnevezésnél sokkal messzebbre jut a költészeten keresztül. Nem képzelek el, nem álmodok meg számokat elszigetelten; sorozatokban, szekvenciákban fogom fel ôket (mint Queneau egyébként). A számok családokat képeznek, rokon vonásokkal, közös történettel vagy történetrésszel. Mindközönségesen ilyen a páros számok vagy a prímszámok esete. Egy tetszôleges szám, a 17 például elsôdlegesen családi természetű megvilágítást kap (a prímszámok közül való, a 13 után és a 19 elôtt „születik meg”); de „genealógiájában” más ôsök is vannak, nem csak a prímszámok: egy másféle származáson belül a haiku szótagainak számát, a 3-at és az 5-öt (ezek a haiku és a tanka sorainak megfelelô számok) követi, és megelôzi a 31-et (a tanka szótagjainak számát), (ez, legalábbis az elején, a primszámok sorozatának al-szekvenciája, de a jelentése egészen más); egyébként saját biográfiája (emlékezetemben) tartalmaz olyan eseményeket, melyek csak ôhozzá tartoznak hozzá (ebben az adott esetben, a 17-es egész szám esetében mindenekelôtt a múlt, az én múltam egy eseményérôl van szó, melyrôl most nem fogok beszélni) és színezik érzelmi reakciómat.
Ilymódon a kapcsolatom a számokkal nem marad mozdulatlan; minthogy egy kapcsolat egyszerre érzelmi és esztétikai, melyben keverednek a kombinatorikus zagyvaságok a magánélet körülményeivel, a megigézésbôl átmehet utálatba vagy megvetésbe, egészen az elfelejtésig; vannak számok, melyek kiüresednek, mint az arcok, melyeket már nem ismerünk fel.

125. (48. $.) Idôm nagy részét az teszi ki, hogy számolok

A számok egyik fogalma (még mindig valamennyi szám ôseirôl, a számok arisztokráciájáról, az egész számokról van szó) az egész számokból valamely tárgyegyüttes neveit csinálja meg, kizárólag nyáj voltukat, tömegességüket véve figyelembe: a tárgyak nyájának neveit. Vagy még pontosabban olyan nyájak családjaiból, melyeknél ahhoz, hogy ugyanazon névvel lehessenek felruházva, tagjaikat fel kell tudni cserélni egymás között, ismétlés nélkül, elhagyás nélkül: ha a kilenc kilenc bárányt jelöl, jelöl kilenc almát vagy kilenc angyalt is. E meglehetôsen bizarr felfogásnak, amely Cantortól jön, némely matematikatörténész úgy kívánta megadni végsô eredetét, hogy visszament a görögöket megelôzô idôkhöz és barlanglakó ôseinket modernebb aritmetikusoknak tette meg (ahogy Jourdain úr prózaíró volt), mint Püthagorász vagy Euklidész.
Szélsôségesen bizalmatlan vagyok az ilyen egész számokkal szemben: belsô tekintetem elôtt a számok inkább a kezdettôl, a számok Donald kacsájától, a 0-tól kiinduló, meghatározatlan kiterjedésű és fekete vonalon álló személyek. De e személyeknek nincs névjegykártyájuk, rangjuk, a skót klánokban honos törzsi nevük (Mac-egy, Mac-nyolc, Mac-ezer), testük, felépítésük, kiterjedt transzformációs képességük van, arcuk és végtagjaik, tulajdonságaik vannak; történetük van, mindenféle dolgok vették körül és mindenféle más dolgok fogják körülvenni ôket (Fermat Nagy Teorémájának bizonyítása például, vagy a Goldbach-hipotézis a számok életében komoly felfordulásokhoz vezetett; vannak dolgok, vannak konstellációk, melyek, mint manapság is, már nem hagyják felfogni magukat, csak ha lehetôvé tudjuk tenni ôket: így, feltéve, hogy „Goldbach” kidolgozza, lehetetlen volna elképzelni egy nagyon nagy, távoli ködbe burkolódzó és olyan prímszámot, melynél kizárjuk, hogy két prímszám összege legyen, ami tehát ebben a pillanatban szemügyre vehetô, az egy ormótlan monstrum, s talán mindjárt kidobjuk valamely elôre nem látható számolás ösvényén). Amikor látok egy számot és amikor számtalan számlálásom egyikére sarkall vagy magányos és szórakozott szellemi játékokra, a maga összes idioszinkráziájával együtt jelenik meg elôttem (vannak köztük matematikaiak, mások esztétikaiak, ismét mások személyes kötôdéseinkbôl, közös kalandjainkból erednek); ha tehát ideiglenesen életem megszámlált tárgykollekcióit rábízom (lépések egy vidéki sétán két megállás között, téglák egy napsütötte falrészen, egy autóbuszjárat két megállója között megpillantott vonzó fiatal nôk), azért teszem, hogy ennek az önmagában alaktalan „dologi” kupacnak megadjam a felosztásoknak, újraszervezéseknek, elrendezéseknek, részekre osztásoknak azt a teljes gazdagságát, amit ennek a számnak módjában áll megadni számukra és ami elmémet pillanatnyilag megelégedéssel tölti el.
Az életem kollekcióiban (amiket aszerint gyűjtök, ahogy mozgok, gondolkodom és lélegzem) így létrehozott rokonságok és szervezôdések azokban a szekvenciákban, melyeket az események és a jelenségek világában fedezek föl és alkotok meg, sokkal erôsebb elevenséget kölcsönöz nekik, mint a megszámlálás, a felsorolás és az egy-kettô, egy-kettô megfeleltetés lidércnyomásosan egyhangú igazolásos művelete (hét kavics, hét törpe: elsô törpe ide, elsô kavics oda; második törpe ide, második kavics oda…, ne mozogjon kérem!). Hogy vegyünk egy rövid példát: amikor felmegyek egy lépcsôn, számolom a fokokat, ez valami olyasmi, amit mindig megcsinálok. A különbözô emeletek között a lépcsôk végtelen sok kapcsolata létezik, s ez igen alkalmas a fikcionális interpretációra. A Dauphine utca 16 három emelete, mely az udvar talajától Claude Roy lakását elválasztja, külön-külön véve 23 lépcsôfokot számlál az elsô emeleten, 25-öt a másodikon, 28-at a harmadikon; ha mindhárom emeletbôl elveszünk 20-at, marad a 3, 5, 8 sorozat, s itt jegyezzük meg, hogy 8 = 3 + 5. Emlékezzünk arra is, hogy ez a számítás úgy készült, hogy nem vettük figyelembe a bejárat két számát, azokat a lépcsôket, melyek a lépcsô tényleges aljához vezetnek: egyet, amikor bejövünk a kapun, majd két másikat, amikor igazából beérkeztünk a házba. Természetesen 1 + 2 = 3, és 2 + 3 = 5. Itt tehát láthatjuk, miként jelenik meg egy híres számsor eleje, az úgynevezett Fibonacci-sor, az aranymetszés számsorának kezdete. Képzeljék el, mi mindent vonhatunk le ebbôl, már ami a ház, az épületszerkezet és a lakók történelmét illeti.

126. (49. $.) Minden nap olvasok, olvasok nappal, olvasok éjjel

Olvasni luxus, talán a legnagyobb fényűzésem.
Miért talán? Mert gyalogolni, úszni a tengerben (régen), számolni szintén fényűzés, s alapjában véve nem tudom, fényűzôbb-e bármelyikük a többinél, fényűzô tevékenységként fontosabb-e bármelyik, mint a többi?
Amikor fényűzést írok, nem kívánom a probléma gazdasági aspektusát túlságosan hangsúlyozni; ami a könyveket illeti, ez az aspektus tulajdonképpen meglehetôsen másodlagos: szinte soha nem veszek drága könyveket, nem vagyok bibliofil, sem az általam kedvelt szerzôk elsô kiadásainak imádója, nincs könyvtáram (e tárgyról lásd fentebb, 49. $.).
Fényűzésem, az olvasásban ugyanúgy, mint más hasonló (az itt, ebben az önarcképben lényegében önkényesen kipécézett és hangsúlyozott rokon) tevékenységeknél elsôsorban az idô luxusa: úgy döntök, hogy jókora adagot elfecsérelek abból az idôbôl, ami a földön nekem adatott, és mindent megteszek, amit csak megtehetek azért, hogy perceim költségvetésébôl ilyen mértékű kiadásra hatalmazhassam fel magam.
Ennek következtében fényűzés abban az értelemben is, hogy ez, össztársadalmi szempontból mondva, roppant haszontalan tevékenység (nem csupán szakmai célzattal olvasok, sôt a tágan felfogott hivatás miatt sem, az ideértendô költôi tevékenységet szakmaként nem véve itt figyelembe (de luxustevékenységként sem)); ez egy haszontalan, sokak számára már túlhaladott tevékenység (tehát ugyanezek számára archaizáló, múltimádó választás bizonyítéka), (ahogyan egyébként a gyaloglás is a gépjárművek korában, az úszás a motoroshajók korában, a számolás a számítógépek korában); a korszak szellemével tüntetôen ellentétes tevékenység.
Ha a fényűzést, hogy fényűzés legyen, fel kell mutatni (úgy tűnik, ez például az ékszerek elôfeltétele), szembe kell néznem azzal, hogy az enyémet – jóllehet olvasási tevékenységem mindenekelôtt köztem és köztem zajló ügylet – bizonyos nehézségbe ütközik láthatatlanná tennem, mivel, szabatosan mondva, homo lisens vagyok, olvasó ember, könyvolvasó: úgyszólván soha nem tudok elindulni legalább egy könyv nélkül, amit a kezemben tartok vagy (többnyire kiadói vagy könyvesbolti) műanyag tasakban. Tehát a könyv, a fényűzésem ugyanolyan jogcímen képezi öltözékem részét, mint a sapka vagy a cipô.
Ahogyan az idô luxusa, úgy az olvasásról kialakult képzetemben a könyv birtokba vétele a szemem segítségével bizony káprázatos, szenvedélyes, izgalmas, drága idôtartam; az olvasás ideje kiválasztott idô, idô, melynek ragyogása, színe van, soha nem közönséges idô; csábítóan kínálja magát napjaim kirakatában és én alig állok neki ellent; lázasan sietek ennek az idônek a megvásárlására (a könyv megvételére) és felélése természetesen – mint minden ilyen típusú felélés – azzal jár, hogy egyéb tevékenységgel (munka, válasz levelekre, érintkezés a felebarátaimmal) nem élek, ezt az idôt már elôre látom, berendezkedem a tékozlás lehetôségére, az erényes lelkiismeret válságában sem tagadom meg magamtól (nem engedhetem meg magamnak, mondom magamban, mivel annyi a teendôm, mivel megígértem, hogy a hét vége elôtt nem; és mégis, lám, ebben a könyvesboltban, ezek elôtt a polcok elôtt mégis elbukom); ez jelenti a létezô legmélyebb rokonságot e fényűzô szenvedély (nem minden szenvedély az) és a többi között, melyek ugyanúgy feltételezik a kiadást, a felélést, a kívánatosnál korábbi, vágyakozó pazarlást (ami vagy társul, vagy nem társul a tulajdonképpeni kiadással, a pénzkiadással): a ruhák, az utazások iránti szenvedély, némely fényűzô erotikus szenvedély (abban az értelemben, hogy az idô, a pillanat, az elmúltban azonnal elmerült pillanat láza erotikus).

127. (49. $.) „Homo lisens”

Mielôtt mélyebben belemennénk ebbe az antropológiai kategóriába, ki kellene jelenteni: Homo lisens; olvasó ember (a hangzásában szimultán létezik a nevetô ember, a Homo ridens, „mert a nevetés emberi sajátság” (kivéve Cheshire Cat-et, aki inkább catus surrisens), (Hugo hôsénél ez a humanoid vonás folyamatosan kiül az arcára, ami mindenki szemében torzzá, szörnyeteggé teszi, de ô ezzel ellentétben formosus, szép formájú, belül)); az ember mint olvasó olyan, akár a Homo faber, az ember, aki szerszámokat készít, melyek – nem kapcsolódván szükségszerűen hozzá – a testen kívüli szervekként működnek, így biztosítván számára az anyagi világ növekvô elsajátítását; és ezzel párhuzamban a Homo lisens az az ember, aki azt a szerszámot készíti, ami a könyv, a gondolkodás testen kívüli szerve, így biztosítván a gondolkodás számára a növekvô befolyást a világ felett.
Az embernek ehhez a definíciójához csatlakozik a többi, nem kizárólagosan, mindaz, ami a társadalmi életet, a tagolt nyelvet, a munkamegosztást vagy a vérfertôzés tilalmát foglalja magában; arra kellene rákérdezni, milyen kapcsolatok létezhetnek a különbôzô, s ha hiszünk ilyenekben, egyetemes jellemvonások között, s van-e köztük olyan, amely megalapozza a többit. Ami az olvasói jelleget illeti, vitatkozhatnánk azon, vajon minden ember olvasó-e; a nem válasz nyilvánvaló, ám mondhatnánk azt is, hogy egy képességrôl van szó, hogy belül minden ember olvas, ahogy belül mindenkiben megvan a fogalmi gondolkodás, a társadalmi élet, a beszéd képessége, még akkor is, ha idióta, remete vagy néma. És jó okunk lenne arra, hogy a nyelvi megelôzöttség ellen érveljünk az olvasással kapcsolatban, ráirányítván figyelmünket az állatok talajon hagyott nyomainak az olvasására, amikor a vadászok követik ôket, akik úgy olvassák a jeleket, mint Zadig, vagy Csingacsguk Az utolsó mohikánban, megfejtve a lányrabló huron útvonalát a folyóparti homok lapján. És Robinson vajon nem végezte-e el Péntek lábainak „olvasatát”?
Akárhogy áll is a dolog, ha a Homo lisensben ismerek magamra, akkor könyvek Homo lisensében. Ez a fajtának viszonylag újkeletű alvariánsa, az emberi faj teljes vagy töredékes alfaja. Minthogy valaha kéziratot olvastunk, holnap pedig, mondhatnánk, a számítógép képernyôjét olvassuk (furcsa módon a megjósolható technikák jelen állapotában egy helyérôl elmozdíthatatlan olvasáshoz térnénk vissza, azaz e szempontból visszamegyünk a középkori kézirat vagy az ôsnyomtatvány stádiumába, amikor a tömeg és a kényelmetlenség alig tette lehetôvé a mozgatást az 1500-as évek Velencéjében Aldo Manuziónak köszönhetô „zsebkönyv” feltalálása elôtt). S ma még itt van a Napilap is, ami ellen-könyv.
Ha tehát könyvolvasó emberként definiálom magam, akkor itt nem pusztán exisztenciális megállapításról van szó, hanem egy megkülönböztetô követelményrôl is: a könyvet az egyéb írásos formák fölé helyezem és a legkülönfélébb képek fölé. Ez az álláspont, melynek nincs szüksége megerôsítésre (már hosszan megtettem a gyaloglásnál, és a kifejtés könnyedén átírható ide) esztétikai és etikai természetű egyszerre; könyvolvasó vagyok, fôként könyveké, morális alapon. És ettôl nem függetlenül a magam eszközeivel könyvgyártó is vagyok: írok ilyesmit.
A mostani könyv, `a nagy londoni tűzvész` némileg paradox helyzete tehát számomra a következôképpen jelenik meg: az, amit írok, megvalósítok, (az 1. fejezetben említett falak képzetében) elképzelek, elsôdlegesen inkább kézirat, mint nyomtatott könyv. És kétségkívül ez az oka annak, hogy bár létét jelenleg biztosítja annak a minimális egységnek a túllépése, amit a magam számára kikötöttem, szembe kell néznem olyan nehézségekkel, melyek a közlés módjaiból fakadnak. Mondogatom magamban, hogy nagyon nehéz, hogy nagyon tömör, hogy nagyon kevés olvasója lesz (beleélem magam egy kiadó helyébe), mondogatom magamban, hogy meg kell várni más ágak befejezôdését, talán numerológiai megfontolásokból eldöntött, korlátozott példányszámú, speciális, talán magán kiadásra van szükség; ilyeneket mondogatok magamban, s talán egész egyszerűen csak attól félek, hogy meglátom a könyvet.

128. (49. $.) Gyorsan olvasok

A sebesség, a gyorsaság kérdése fontos: valójában ez viszonylagos; ha gyorsan olvasok, akkor a csendes emberi olvasás szokásos normáihoz képest gyorsan; ma az elektronikus gépi olvasás végtelenül sebesebb; ugyanígy gyaloglóként vagy számolóként gyors vagyok, még ha gyaloglásom csigalassúságú is egy Mercedes sebességéhez képest, és számolásaim nevetségesen lassúak a számítógépekhez képest. Mondjuk úgy, ha egy lassú regisztert választok ki (az olvasást, a gyaloglást, az úszást vagy a számolást fejben), egy önmagában véve lassút, akkor magamat e regiszteren belül a gyorsakhoz sorolom.
Nagyon hosszú idôn keresztül csak a költeményt olvastam lassan; máskülönben csak akkor olvastam így, ha kívülrôl tanultam meg valamit, ami egyszerre jelentett ugyanazoknál a szavaknál többszöri elolvasást és végletes lassúságot (jóllehet gyorsan tanultam). Nem csupán azért, mert a többi olvasmány, mint a regényeké, (tág értelemben) munkaolvasmány, és itt a sebesség különféle: végsô soron ezek nem is valódi olvasások; a költeménnyel sokkal inkább átitatom magam, mintsem olvasom (ha nem tudok szenvedélyesen átitatódni, szinte alig tudok olvasni, és ez az oka annak, hogy igazság szerint rossz olvasó vagyok), átitatom vele magam, hogy sajátommá tehessem. A matematikai, filozófiai, bölcseleti könyvek sokkal inkább az elmélkedés kiindulópontjai, a belátás eszközei, levezetések, elemzések készítése, nem annyira olvasás. Mivel az olvasás (amint már mondtam, regényeké) nagyon régi és mélyen beidegzôdött gyerekkori szokás volt, a maga megvalósulási módjaival, de fôként a maga sebességével együtt, valaha rengeteget veszôdtem Bourbaki értekezésével, az olvasás elkezdésével, amikor szükségét elôször kezdtem érezni, miután úgy döntöttem, matematikus leszek.
Mint mindig, egy oldalt gyorsan elolvastam, értettem, egyik szót a másik után, minden egyes szót, de szó szerint semmit nem fogtam fel abból, amit így elolvastam. És lehetetlen volt lassítani. Hosszú idôn keresztül a könyvek megtanulásának egy másik módjához menekültem, a költeményekéhez, és a szövegeket elkezdtem kívülrôl megtanulni (még ma is tudok néhány bekezdést Az általános topológia kézikönyvébôl, elsô fejezet, elsô kiadás (az egyetlen szép kiadás, mivel a szöveget késôbb a korszerűsítô pedantéria tönkretette)); nem értettem jobban, de legalább fel tudtam idézni a szöveget, hogy elgondolkodjam rajta; nagyon sokáig dolgoztam így, ami nem biztosított gyors elômenetelt kutatói pályafutásomban.
Azóta néha megpróbálkozom a regények lassú olvasásával. Az eredmény ugyanaz, nem értek belôlük semmit.

129. (50. $.) Az ötödik szenvedély, mely úgy helyezkedik el a másik négy mögött, mint rokonságuk közös jegye: a magány szenvedélye

Egy kevésbé elvont, jóllehet távoli kép tolakszik ide: a világ négy sarkán, a világ lapján négy szín van az ég négy pontjának és a négy kornak megfelelôen:
KELET fekete gyerekkor
DÉL kék felnôttkor
NYUGAT sárga halál
ÉSZAK fehér feltámadás
Ha szokásom szerint kicserélem a korok oszlopát a szenvedélyek oszlopával, a fekete az olvasásnak felelne meg, a kék az úszásnak, a sárga a gyaloglásnak és a fehér a számoknak; középpontban a magány szenvedélye, de szín nélkül.
A többi szenvedélyem (fényűzés, morál, gyorsaság, különbözés) jellemzô vonásainak eredete benne lelhetô föl, ez hívja elô ôket végletesen.
Mostantól fogva minden erômmel azon vagyok, hogy tökéletesen meghódítsam a magányt, a magány idejét, a prózában, hogy színtelen és hazátlan szenvedélyét sorokra váltsam át.
Igyekszem fekete soraim szolgálatába állítani szenvedélyeim négy tengelyét: a fényűzés tengelyét, mely a narráció abszolút érdeknélkülisége, a megkülönböztetett helyzetet, hogy ne legyen sem költemény, sem regény, sem önéletrajz, a momentumaimnak véget vetô napfény közeledése, fenyegetése által kikényszerített sebességet és az erkölcsi erényt a konok kitartáshoz (nem abbahagyni, nem mondani le róla; kitartani mellette).
Minthogy mindez a magány axiómájából ered, ebben a fejezetben minden az itt elôállt axióma kifejtésére irányult.
Ebbôl következik – ez formai következmény –, hogy az elbeszélés szövegéhez bizonyos pontokon kapcsolódó beszúrások nem egymástól függetlenül követik egymást, hanem párhuzamos utat járnak be, a négy szenvedélyt követik és négyféle hangulatot teremtenek.
Különbözôképpen színesítik az arcképet.
A navaho Énekek éjszakájában – visszatérek ahhoz az idôszakhoz, amely számomra a magány központi idôszaka – a sámán a földre fest rá egy homokból készült festményt. Színesben képzelem el, a sárga számomra a gyaloglásé (és nem a halál színe), kicsit olyan (elképzelésem szerint), mint azok a kis pollenhalmok, amiket porból készített „festményein” Wolfgang Laib a földre szór:
csak virágporral teli csapáson járjak
lábaimnál szöcskékkel járjak
lábaimnál harmattal járjak
a szépséggel együtt járjak
a szépség elôttem hogy járjak
a szépség fölöttem hogy járjak
a szépség alattam hogy járjak
a szépség körülöttem hogy járjak
a tévelygô öregkorban hogy járjak
a tévelygô öregkorban a szépség csapásán

130. (50. $.) Nem vagyok embergyűlölô

Ezen a ponton nagyon különbözöm mesteremtôl, a Barátom, Pierrot szerzôjétôl: amikor nemrégiben újraolvastam ezt a regényt, lassan, a szükség szorításában (a „szorítás” a szükségességre vonatkozik, nem az olvasásra; de többször elolvastam a Pierrot-t, mindig a magam módján, azaz gyorsan), (egy „kommentárt” kértek tôlem, oulipói „olvasótól”, a könyv televíziós bemutatásához), meglepett ez a különbözés; igazából itt, ebben az elejétôl a végéig csakugyan eleven, varázslatos könyvben pusztán olvasásom kényszerű lassúsága, a kritikus figyelem miatt – erre kértek – jöttem rá. A mizantrópia mélyen alul benne van, csak a varázslat elkendôzi; és a nézegetés lassúbbodása hatására úgy lesz láthatóvá, mint egy kép a szônyegen. Mégis úgy gondoltam, a lassú tekintet, a kritikus tekintet, a papíron rögzített tervekkel, felnagyításokkal, kiemelésekkel felfegyverkezett tekintet nem feledtetheti el a könyv igazságát, azt, hogy a könyv elsôsorban az, ami a könyv gyors falása során megjelenik az érdeknélküli olvasó olvasatában, minden különösebb vájkálás nélkül.
Akárhogyan áll is a dolog, Queneau embergyűlölete kiviláglik, ha párhuzamot vonunk (a regényszerkezet maga késztet rá, amint közelebbrôl megnézzük) két „étkezési jelenet” között: az egyik emberek, a másik állatok között folyik (Pierrot mindkettôhöz tartozik, de sem nem ember, sem nem állat, inkább angyal); aligha mondható, hogy a két jelenet hasonlít egymásra; pontosan másolják egymást és összevetésükbôl megszületik a bizonyosság, az embergyűlölet jele: hogy az állatok nemesebbek és természetesebbek, az emberek közönségesek és aljasak (és ekként természetesek).
Én inkább Pierrot oldalán állnék: ítélkezés nélkül, az állati kitűnôségre érzékenyen és közömbösen az emberi közönségesség iránt.
A legcsekélyebb filantróp optimizmus sincs bennem: nem érdekel az emberi természet, véleményem sincs róla, nem vagyok moralista. Képtelen vagyok olyasmit gondolni, hogy „az emberi természet ez és ez”; vagy hogy „az emberi fajhoz tartozván én magam ez és ez vagyok”.
Másként fogalmazva az itt, ebben a fejezetben elkezdett önarcképem szoros értelemben vett önarckép, nem a „mindenki” álöltözetbe bújtatott arcképe vagy valamely típus, al-nem, alfaj allegóriája. Az, hogy `a nagy londoni tűzvész` (függetlenül attól, hogy miként alkalmazkodik a ki nem mondott, beprogramozott definícióhoz) például gondolati önéletrajz, számomra egyáltalán nem követeli meg, hogy mintegy rávilágítsak az emberi nemre.
Amit a fejezet címében írtam le, a „hiányó művész” egy tökéletesen sajátos individuum, csak önmagát jelöli, nem „működik” bárkiként. Semmilyen általános célzatú tanítás nem vonható el belôle, semmilyen célzat semmilyen tanítása nem vonható el belôle; nincs célzat, csak egy meghatározott leírás van. Történeti jellegű kutatást folytatok magamról, célképzetesség nélkül, majdnem kizárólag az emlék változó és pillanatnyi állapotára támaszkodva, mely emlék egy lezáródott múlt nyomokban teljesen esetleges módon fennmaradt dokumentuma; az egyszemélyes történelemnek nincsen értelme (hacsak külsôdlegesen nem, és utólag, amikor egy életet exemplumként, szimbólumként, allegóriaként veszünk), (a legtöbb önéletrajzban a történelmi eseményekre vonatkozó történeti emlékezet vizsgálatát elhanyagolják a múlthoz való második fajta viszony, az allegórikus miatt: ezek magunkról írott „szentéletrajzok” (még ha „bűnösökrôl” is van szó)); s az a múlt, amit felidézek, amit „megalkotok” (nem abban az értelemben, hogy kitalálom, hanem abban az értelemben, hogy megképzem a megtörtént és egymásra ható dolgok plazmáját, felfüggesztve az idôben, megôrizve a leírás egységességében, az ugyanilyen természetű múlttal való összefüggésében és a belôle következô változások nyalábjával együtt), a jövôre nézve nem tartalmaz tanítást.
A „hiányzó művészben” a hiányzó ilymódon minden ítélet hiánya is.

131. (50. $.) `A nagy londoni tűzvész` elkerülhetetlenül magányos túlélésemmé vált

Jókora bukásról van szó: `a nagy londoni tűzvész` vállalkozása elsôsorban egyszerűen azt tette lehetôvé, hogy kitöltsem a magányt, hogy a kínálkozó magány szenvedélyének (szenvedésének) passzív mivoltát tevékeny cselekvésre váltsam; még egyszerűbben mondva hogy kitöltsem az idôt, hogy felhasználjam a legkevésbé kitörölhetô órákat, az ébredés óráit; tehát amikor a nappal közeledik, egy kiszabott feladat, világos idôhatárok között (a felébredéstôl a napvilág behatolásáig, ami a fények adott állapotaival határozható meg a dolgozószobámban) leegyszerűsíti az idôt.
És abban a mértékben, ahogyan ez az idô megszüntetve a szorongás, a kétségbeesés fellobbanását, puszta makacssággal, a remény nélkül elôre araszoló fekete sorokkal távol tartva a szorongást, a reménytelenséget – telítetté vált, eldöntötte a nappalok maradék részét. `A nagy londoni tűzvész` feladata lehetôvé tette, hogy késôbb nappal is haladjak egy keveset a munka (a kisbetűs `terv`, beszéltem már róla) darabkáival, ösztönzése mozgást vitt azokba az órákba, melyek a megszakítást követték (ez nem szükségszerűen más „munkaformákban” jelentkezett, hanem a gyaloglásokban, olvasmányokban, számokban, olyan napi szokásokban, melyek e próza újrakezdése elôtt majdnem megsemmisültek (már alig mozogtam)).
És abban a mértékben, ahogy ekkoriban lassanként, egyre jobban magamra találtam, a napok, minden egyes nap végéhez közeledve, képes voltam táplálni a reményt, hogy a legnehezebb, az esi órákon is túlesem; hogy beépíthetem ôket és hogy belépek az általam „esti ágnak” nevezett sorok passzivitásába (ténylegesen ez még csak sporadikusan sikerült; a este a legsúlyosabb akadály az aktív közömbösség útján; ez talán meg fog maradni bennem egészen a lehetetlen vagy a csak mindig elérendôként jelenlévô befejezésig, ami soha nem jön el, a közeli, de tiltott határig).
A lehetséges világok sokaságáról szóló elképelésbôl, melybôl Lewis csinált filozófiai szakágat, merítem ezt a példát, mely megvilágítja könyvem esti órákra kigondolt és oly távoli „ágával” szemben kialakult helyzetemet: világunk megismétlôdése újra elôáll majd a helyek és az idôk áthelyezôdött önazonosságában, nem úgy, mint az örök visszatérés hipotézisében, nem újrakezdésként egy véges idô végén, hanem ismételt feltűnésként világunk kezdetén, egy végtelen idôtartamban történt lezárulás, elapadás után; ha lineárisnak képzeljük el világunk idejének viszonylatait, pillanat pillanat után egy egyirányú egyenesen, az „új” világ, az ugyanaz az elsô vége után újrakezdôdik az idô végtelenjében. Látom „esti ágamat”, azt, amikor Alixot utolérem az ô Terve megelôzô jövôidejében, múltidônk megsemmisült és szertefoszlott, ô ebben világban a befejezett idô végtelenje után után helyezkedik el; és ide kellene eljutnom, hogy írhassak.
Végül az történt, hogy a prózai munkálat teljessége – ahogy egyre jobban odaláncolódtam a magányhoz és ahogy bármiféle új, közös élet egyre lehetetlenebbé vált a számomra – egyre inkább a magány szinonímája lett, meghatározta és kikényszerítette a magány formáját.
Mivel az idô „szűkre” szabott (olyasmi ez, mint a krimikben a „bezárt szoba” problémája, melynek ideális megoldása az a „kétdimenziós ember”, aki, úgy érzem, ezekben az órákban vagyok (John Dickson Carrnak arra a regényére gondolok, amit Jean-Claude Milner inkább olvastat, mint Dashiell Hammett „Thin man”-jét)), a próza arra szorított rá, hogy alkalmazkodjam szűkítô, a most írott soroknál többet nem engedô meghatározottságomhoz.
Ilymódon, miközben átadtam magam sarjadásoknak, szúrós ágaknak a hópaplanon, homályos emlékek rombolást szolgáló tintaleveleinek (rombolás az emlék lejegyzésével), megfordítva haladtam azon idô felé, amikor majd nem marad semmi: csak a valódi magány.



[ címlap | keresés | mutató | fejezetek ]