PALIMPSZESZT
22. szám --[ címlap | keresés | mutató | fejezetek ]

6. f e j e z e t



“<BI>Nothing doing in London”


90. 1984-ben írva

A reggelinél mellettem ülô japán turistapár nôi fele némileg bizonytalankodva és valami mosoly kíséretében odaszólt hozzám: “It ……….rains”. Ez igaz. Én nem fogok siránkozni rajta. Esik, mi sem természetesebb, mivelhogy Londonra. A breakfast asztalok a Crescent Hotel basement-jében tiszták, de keskenyek. A helyiség hölgyei és az özönvíz elôtti miniszoknyában feszítô, a rózsaszín csirkehúsra emlékeztetô, vastag combú pincérnô egy percnél se hagyják tovább a tányért a helyén. Mint mindenkinek, nekem is jár egy pohár orange juice, tea, two slices of bacon, one egg (fried), baked beans, four slices of toast, butter and jam (orange marmalade). Iszom két csésze teát, csöpp tejjel, székemet az asztalra merôlegesen és kicentizve hátratolom (de anélkül, hogy a mögöttem elhelyezkedô szék hátát érinteném) és a japán párnak szánva éles elmével ezt dörmögöm: “Rain today, I`m afraid!”. Hangszínem magabiztos megelégedettséget sugall, mintha én volnék a londoni idô tulajdonosa, aki a roppant aszály idején megpróbálja elámítani csodálóit. Hat olasz nôbôl álló “party” jön le a keskeny lépcsôn (a reggeli ebben a basement-ben ugyanúgy fejezôdik be, mint a többi párezer hotelben vagy “Bad and breakfast”-ben ugyanebben a pillanatban). Elmenôben keresztezem ôket és mindegyiküknek “Good morning”-gal köszönök. A legcsekélyebb figyelmet sem fordítják rá. Nem hangol le, csak tettem a dolgom. A British Museumba indulok (pontosabban a British Library-be, amely a British Museum védnöksége alatt áll).
Ha megkérdeznék, hogy miért jöttem ide az 1984-es esztendô augusztusának elsô hetében, egyedül, nem nagyon tudnék mit felelni. Gondolom, remélem, hogy itt jobban észrevétlen maradok: nem vagyok eléggé “conspicuous” a termetemmel, a sapkámmal és a Burberry`s-emmel a nedves utcákon, fôleg ha, miként ma is, esik. Nem ismerek senkit, és itt vannak elôttem a lehetô legüresebb, zárójeles és békés órák, amilyenekrôl csak álmodhatunk.
Negyed óra alatt elérem a British Library-t a Herbrand Streeten, a Russell Square-en és a Montague Place-en keresztül (útvonal a logika tudósai számára), fekete irattáskám a hónom alatt, végig az utcákon, ahol lassan araszolnak a hosszú, fekete taxidobozok. A kellôképpen központi fekvésű Crescent Hotel egy crescent-ben van; a Cartwright Gardens és e félkör (vagy enyhe ovális) valamennyi háza hotel vagy “panzió”: Mentone, Avonmore, Jenkins…; egyet kivéve, amelyik a Westminster Bank staff-ja ellen véd. Teljesen biztos, hogy ezek a tiszteletre méltó bankemberek teniszeznek az ablakom alatt, amikor minden gond és segédlet nélkül elalszom (London lágyan altat) egy szűk és magas mennyezetű szoba szűk ágyán.
A Montague Place, amit akkor veszek igénybe, mielôtt jobbra fordulnék a British Museum bejárata felé, szintén hotelekbôl és panziókból álló utca, de a jobboldalon vannak lakások is basements-ekkel: félemeletek az utca szintje alatt, színes függönyök és foglalkozást jelzô táblácskák. Minden utam alkalmával különösen jólesik, amikor újra látom az egyik beugró mélyére kifüggesztett figyelmeztetést: “Do not feed the architects!”
Lágyan szemerkél, kellemesen, kitartó dologtalansággal. Rövid esôfutamok, a kék égbôl leválva, ahogy a vizes kézfogást eleresztjük, az égbôl a levegôbe.
A Montague Place elôtt átlósan átvágok a Russel Square-en. Ha ráérek és ha nem esik, rövid idôre leülök a néhány, magát ílymódon halhatatlanná tevô, nyugdíjas, idôs ezredes által állíttatott és a nevükkel megjelölt padok egyikére, s a Times-t olvasom: a nekrológokat, az Udvar híreit (“Court Circular”), a pollen szintjét a brit szigeteken…
Mint mindig, jóval a nyitás elôtt érek a könyvtár bejáratához. Néhány idôs gentlemen-olvasó méreget udvarias bizalmatlansággal; attól tartanak, hogy – fürgébben, mint ôk – sikerül elbitorolnom azt a helyet, amelyikre pályáznak és amelyhez évek óta hozzászoktak. Félreismernek. Folytatom a Times olvasását, ismereteket szerzek az idôjárásról a világ legjelentôsebb nagyvárosaiban, a végrendeletek elôzô napi felnyitásának eredményérôl. A felügyelôk fônökének jelére az ajtók kinyílnak és célba veszem szokásos helyemet, amely utazásról utazásra mindig ugyanaz: R14 (R a nevem miatt, Roubaud, és a 14 annak a szonettformának a tiszteletére, mely általában (csak általában) tizennégy sorral jár.)

91. London nem más, mint egy irreális hely


London nem más, mint ez a hely, irreális, ez a helyét nem lelô város, egy próza vidéke; de ha irreális, képzeletbeli, nem csak ilyen módon az. Olyan város is, ahová gyakran jövök, ahol kell, hogy idôrôl idôre itt legyek. Nincs rokonom itt, nem ismerek itt senkit. És mégis évek óta két- vagy háromhavonta repülôre ülök vagy vonatra szállok és megérkezem; Heathrow-ra, a Charing Crossra vagy a Viktoriára.
Ez az ellenállhatatlan vonzás, ez a kényszeres szokás nem szűnt meg a gyásszal. Amikor Alix még élt, London nekünk csak átjáró volt, Cambridge-be mentünkben, ami házasságkötésünk városa, Wittgenstein városa és Bertrand Russellé. Londonban az emlékek nincsenek mindenütt jelen. Ez egy olyan város, ahol hosszan még sosem idôztem, a lehetô legérdekmentesebb, a lehetô legöncélúbb módon tartozik hozzám.
1983 júniusától, két évvel ezelôtt, azóta, hogy hónapokon keresztül nem mentem sehová, nem utaztam, nem hallgattam mást, csak a nappalok és éjszakák üresen forgó gépezetét, most tértem elôször vissza ide. Régi szokás szerint kinttartózkodásom cél nélküli volt (leszámítva néhány könyv vásárlását), zene, színház vagy kiállítás ürügye nélkül; az utak gyakoriságát csak az idôfelhasználás (szakmai életem) és a pénz korlátozta (minthogy nem ismerek senkit, hotelben szállok meg, ami ugyan kényelmes, de drága), (nem beszélve a könyvek drágaságáról).
Eljövök, s bizonyos fokig a semmiért jövök ide. Londoni szokásaim leírása elôtt ezt jeleznem kell, ezt a nyugodt űrt, ezt az ürességet. A teljes idôvel rendelkezem, az egész hellyel, senki nem szól hozzám, legfeljebb véletlenül, senki nem kérdez tôlem semmit, nem mond nekem semmit. Önkéntes, ideiglenes, tökéletes, tökéletesen szorongásmentes magányban vagyok. Szellemtelen órákat töltök el, nem boldog, de teljesen nem is boldogtalan órákat, homályos, lagymatag, fakó órákat (az ideillô angol szó a “drab”; a csúcsponton a drabness fenségességében vagyok).
Alszom. Semmire nem ébredek fel három óra elôtt. Általában szűk, nem különösebben kényelmes ágyban ébredek (mindig korán, Londonban éppúgy, mint bárhol), villanyt gyújtok a takarékosságból meglehetôsen rosszul megvilágított hotelszobában, és olvasok. Angolul olvasok.
Minden nap, minden este olvasok és hallgatom az angolt. A nem jogilag, de az érzéseket tekintve “határozatlan idejű felfüggesztettségem” állapotában fülelek környezetemre, olvasás közben az agyamban hallom az angol hangok folyamatos mormolását, ezeket az általában hangszínben, erôsségben, hangsúlyozásban tompított hangokat. Hallgatom ôket, és tetszés szerint képes vagyok érteni vagy nem érteni, nem akaszkodnak rám a párizsi utca, a kávézók vagy a metró aligha feledhetô agresszivitásával. Az angol hangok lágyan szemerkélnek a fülemben. Az éjszaka, a csend mélység nélküli.
Kétségtelen, hogy angolt hallani jövök ide, azt az angol nyelvet, ál-anyanyelvemet (ahogy a provanszál az ál-apanyelvem), amit gyerekkoromban a háború idején úgy tanítottak nekem, mint a szabadság nyelvét (századunk történelmének valamennyi változata, aberrációja és iróniája sem ingatta meg soha ezt a gyerekkori meggyôzôdést), (ezzel szemben az USA egyáltalában nem tűnt nekem “angolnak”; és az “american english” sem az a nyelv, amelyik lázba hoz).
London megközelítésére jobban kedvelem a vonat lassúságát, a lassú vonat kényelmetlen fülkéit Dover után, mindig késésben, az állomások érthetetlen neveit, a végeláthatatlan araszolást a vonalak és átszállók nélküli nagy külvárosokon keresztül. A legelsô hajnali vonattal indultam, átkeltem a Csatornán, egy légpárnáson himbált a hullám egy felfújt vastag mentôöv tetején, kimentem a “customs” “zöld” kijáratán, felszálltam valamelyik vonatra, amelyik véletlenül éppen itt volt, és most átmegyek a Waterloo Bridge-en. A zsebemben, ellenôrzöm, megvan a maréknyi angol aprópénz, autóbuszra vagy metróra.
Esik. Felveszem a vízhatlan esôköpenyemet és felteszem a sapkámat.

92. British Library

Eljönni Londonba egyedül, elkülönülni Londonban és – mióta megérkeztem ide – elkülönülni London valamely zárt helyén, egy könyves helyen, a British Museumban: ez létezésem egyik paradoxonja. Értelmét nem értem, a tényt csak megállapítani vagyok képes. Kétségtelen, hogy itt tökéletes összhangban vagyok a hely elsôdleges rendeltetésével: egyike vagyok azoknak a kíváncsi, önzetlen, csak olvasni vágyó csodabogaraknak, akiket az alapító atyák fogadni gondoltak és akik mind jobban elkeserítik a mai könyvtárôröket és rendészeteket. Érzem, hogy jelenlétem tökéletes öncélúsága a hatékonyság eszméinek állandó megsértését jelenti, és ez megelégedettséggel tölt el. Jóllehet az ilyen, teljesen közvetett és absztrakt kedvtelésnek egyáltalán nincs elégséges oka.
Lerakom Burberrys`-emet és (oxóniai) sapkámat karosszékem támlájára. Birtokba veszem a helyet, amely – egészen nyilvánvaló ellentétben a francia könyvtárakban lévô olvasói helyekkel (ezeket is gyakran látogatom, univerzális szenvedélyt érzek a közkönyvtárak iránt) – privát hely (mivel semmilyen arc nincs velem szemben; ha kicsit elfordulok, képes vagyok nem látni baloldali szomszédságomat (ha egy férfi vagy egy nô ott van)); az R14-es hely az asztalok melletti folyosó szélén van, jobbfelôl senki nincs. Mióta egy maréknyi kérôlappal leültem, terepen vagyok, a királyságomban, a csendemben, a szigetemen.
Az angol hangok itt különösen békések, semmi hév, semmi élesség. Az átlagos londoni morajhoz képest a hangerô egy fokkal még alacsonyabb. Képes vagyok tökéletesen elmerülni a könyvtár tágas terében, eltelve a belsô fölzúgással, amit a kedvemre gond nélkül elképzelhetô raktári könyvek potenciális kvázi-végtelenje idéz elô. Az olvasóterem kerek, magas kupolaformája, megnyugtató színe (közel áll ahhoz, amit a tojásnál kedvezônek tekintünk a baromfipiacon) vitathatatlanul annyira békés, hogy gyakran lesz belôle altató szép számú (sôt fiatal!) látogató számára, de én inkább ébernek, elevennek, szinte feldobottnak érzem tôle magam.
Persze olvasásaim és keresgéléseim célzottságának majdnem tökéletes hiánya minden kétséget kizáróan hozzájárul jókedvemhez és kiegyensúlyozottságomhoz. Valójában (a párizsi BN-tól eltérôen) itt nem könnyű megszerezni a némileg bonyolultabb természetű információkat. A könyvtárosok udvarias kitérése, ha néha érdeklôdni találok, gyors és orvosolhatatlan eltűnésük a pontos válasz hiányát követôen, jó esetben egy megtalálhatatlan könyv bibliográfiai adataira vonatkozó információs éhségemre valamilyen irányba leadott bizonytalan mozdulatuk – kivívja csodálatomat. Az is igaz, hogy a könyvek itt kevésbé elérhetôk, fôleg az újabb vagy a távoli purgatóriumokba elküldött könyvek, melyeket kérésre csak olyan hosszú határidôvel képesek hazatelepíteni, hogy az meghaladja a türelmemet vagy kinttartózkodásom idôtartamát. De gyorsan lemondok errôl, nem hajt semmilyen akadémikusi sürgôsség.
A British Library gyakorlott hanyagsággal bánik könyveivel, hanyag jóindulattal olvasóival. A rossz állapotban lévô régi könyvet borítékokba rakják, vagy az egészet fűzéssel rögzítik és megtekintésre a North Library Gallery-be küldik át: megkapom a kérôlapomat, szívélyes felszólítás kíséretében adnak egy zöld pecsétet. A tulajdonképpeni North Library a francia “védetteknek” megfelelô londoni könyveket tárolja (de itt nem használják ezt a félelmet keltô és világos szót). Az ilyen könyveket a kérôlapon vörös pecséttel jelölik. Összegyűjtöm zöld jelzésű lapjaimat, vörös jelzésű lapjaimat és labirintusfolyosókon át megindulok a még mélyebb, még zúgóbb, még magánosabb régiók felé, ahol csak a ceruza (a jegyzetelés surrogása) engedélyezett. És kinyitom például ezt:
A francia toll tárháza és kincsei Estienne du Tronchet-
tôl, a Királynô titkárától
Párizs, Nicolas du chemin 1572 cote Britlib c 109
ff 25
vagy inkább ezt:
Anatómiai ábécé, mely magában foglalja az emberi test
részeinek pontos magyarázatát, a közönséges boncolás
rendje szerint táblázatokba is szedve Barthelemy Cabrol,
a montpellier-i egyetem anatómusa által
Tournon, Claude Michel és Guillaume Linocier cote
Britlib 548 h 1
E két roppant érdekfeszítô könyv tartalmaz néhány bevezetô szonettet, ezeknek feljegyzem az adatait és (olykor) a szövegét.
Olvasmányaim kétfélék:
– olyan régi, francia, angol, spanyol, olasz… könyvek a tizenhatodik és a tizenhetedik századból (még mindig a szonett kutatása), melyek a párizsi könyvtárakban nem találhatók meg;
– könyvesboltban fellelhetetlen angol regények.
Olykor egész nap a helyemen maradok: a hét bizonyos napjain a British Library egészen este kilencig nyitva tart; ezek a sosem hallott fényűzés napjai. Délben átugrom egy közeli pub-ba egy Cambridge sausage and beans-re; vagy éppen egy Big Mac with root-beer-re (nagyadag) a Tottenham Court Road-on lévô McDonald`s-be.
Majd az olvasástól enyhén részegen visszamegyek a hotelbe, lefeküdni.

93. “Books”

Más könyvek miatt is megyek, nem csak könyvtáriakért: azokért, amiket megveszek. A British Library R14-es helyét támpontként fogva fel megindulhatok akár a Dillon`s felé (Warburg, Courtault, a londoni egyetem felôl), akár (a Tottenham Court Road felôl) a Foyle`s, Waterstone`s, Books stb. háromszög felé. Ezek könyvesboltok.
Nem keresem azokat az elengedhetetlenül szükséges címeket, melyek recenziója a TLS-ben egycsapásra vágyat ébreszt bennem: ilyen például az Összefoglaló könyv a brit sündisznóról – a hume-i szkepticizmus egyik cáfolata –, vagy a “Clergymen of the Church of England” mintegy száz Rövid életrajzból álló compendiuma. Az angol könyvesbolt jóvátehetetlen modernizációja módfelett kevéssé valószínűvé teszi, hogy meglegyenek a polcokon. Hogy valóban megkapjam, bármikor megrendelhetem ôket a Blackwelltôl Oxfordból vagy a Heffer`s-tôl Cambridge-bôl. (De ebben az esetben a könyvárak jóvátehetetlen modernizációja általában lebeszél a rendelésrôl.)
Törekvésem bizonytalanabb, szerényebb: beszerezni néhány regényt, bűnügyit vagy nem bűnügyit, melyeket hazaviszek magammal Párizsba, hogy segítsenek átvészelni a nehéz órák tekintélyes mennyiségét.
A krimiket (inkább angolokat, semmint amerikaiakat, mert az utóbbiaknak az olvasók intellektuális kara szerint bizarr, nagyképű, silány erôszakossága felháborít) szűrôként működô olvasásom után apámnak szánom, aki már alig olvas mást. A tulajdonképpeni regények (mint a bűnügyiek javarésze, Phyllis D. James regényei például) a próza sajátosan szigetlakó, a tizennyolcadik század kezdeti rezgéseit követôen, Aphra Benn vagy Fanny Burney, Jane Austen által egykor megalapozott kategóriájához tartoznak: ez az, amit “az angol nôk prózája” általános névvel jelölök. (Különleges kegy, hogy ide sorolok némely angol férfiút is: Henry James-t és Trollope-ot.)
A terep tágas. Ha ki is zárom vizsgálódási területemrôl, tehát az olvasásból azokat az írónôket, akiket nem kedvelek, akiket soha nem lesz érkezésem elolvasni (leszögezem, ez itt nem megindokolt értékítélet), mint Iris Murdoch-ot vagy Doris Lessing-et (avagy az egészen kortársi Angela Cartert vagy Beryl Bainbridge-et), akkor is mennyi a teendô!
Kissé szaggatottan, de végsô soron elég természetesen járok el: tényleg nem könnyű belemerülni egy tetszôleges új regényvilágba. Úgy kell megmártózni benne, mint a tengerben, amikor hidegnek találjuk a vizet a lábujjainkkal. Tehát hosszú órákat töltök sétáim során a könyvek elôtt a könyvesboltokban, a borító negyedik elolvasásából, a bio-bibliográfiai jegyzetekbôl, ha vannak, a címekbôl és az elsô mondatokból próbálok következtetni, vajon megkockáztathatom-e, hogy egy új regényírónôbe “invesztáljak” (az olvasó érzelmi beruházásáról van szó, lévén a financiális költség alacsony, mivel ismeretleneket csak “paperbacks”-ben vásárolok). Ha az elsô olvasás utolsó tesztje kedvezô (gyakorta nem ez az eset), az “új szerzemény” kárpótol azért, hogy Barbara Pym vagy Stevie Smith – sajnos elkerülhetetlenül! – lefárasztott. Miután egyszer elolvastam, tényleg, elismeréssel, egy új (számomra új) angol nô regényét, többnyire végigolvasom a rendelkezésre álló többi könyvét is. Ilyen sokat jelent a kezdeti kontaktus fontossága.
A Foyle`s vagy a Waterstone`s polcai között is bolyongok, azonosítani igyekezvén a szerzôk címeit – könyvek, melyek még nincsenek a birtokomban – olvasási univerzumomon belül. Vannak az abszolút újdonságok a termékeny állapotú, élô szerzôktôl: egy új P.D. James, egy új Van de Wettering, egy új “Kramer és Sondi” James McClure-tól (bizonyos esetekben, mentegetvén az ajándék kései elküldését apámnak, belemegyek “hardback” kiadás megvételébe). De vannak elfeledett és csak hosszú idő után újrafelfedezett regényírónôk is, szeszélyes, egymást lassan követô újrakiadásaikkal: Sylvia Townsend Warner, Christina Stead (egy ausztrál nô), Elizabeth Taylor…, a könyveikhez írott rövid bevezetôbôl csinálok egy listát azokról a könyvekrôl, melyeket már olvastam tôlük, és azokról a könyvekrôl, melyek még nincsenek meg, s ez utóbbiakat úgy lesem, mint ahogy Trollope egyik utolsó regényének esetleges feltűnését (elveszett a gyűjteményembôl).
A hotelszobámban esténként kiveszem a könyveket jellegzetes reklámzacskóikból (Hatchard`s, Foyle`s, a Waterstone`s bíborszínű műanyag tasakja…). Megszámlálom ôket, kiszámítom a tartalékoltakhoz ekként hozzáadódó olvasmányok oldalszámát, újraolvasom az összes fülszöveget, az elôszavakat, hogy beépítsem a tudatomba a címeket, hogy felderítsem az utalásokat más könyvekre, az értékeléseket, a rokonságokat. Átnézem az összes kiadói listát, a katalógusokat, a megjelenés elôtt álló könyvek hirdetéseit.
Majd végigfekszem az ágyon, a gyenge fényben. Olvasok.

94. Mozgási pályák

A Crescent Hoteltôl a British Library-ig, a British Library-tôl a Dillon`s-hoz vagy a Foyle`s-hoz, a Foyle`s-tól a Hatchard`s-ig (ami a Picadilly-n van) London szinte kötelezô haladási útvonalakat nyújt, sétákat, melyeket majdhogynem csukott szemmel tehetnék meg, számtalan alkalommal megtettem ôket anélkül, hogy gondolkodóba estem volna. A város valamiféle “kemény magja” könyves helyek köré szervezôdik.
Egyébként nagyjából ugyanez áll fenn Párizsban is a könyvtárak (BN, Arsenal, Sorbonne, Mazarine) és az angol könyveket forgalmazó könyvesboltok között (két könyves “pólus” között: a Tuileries “háromszöge”, a tradicionális angolszász nagy könyvesboltok “Bermudája”: Brentano`s, Galignani, Smith and Sons; a Luxembourg “négyszöge”: Shakespeare and Co, Attica (rue des Écoles), Gibert, a Nouveau Quartier Latin a Saint-Michel bulvár tetején. (Két kert, az olvasás e mennyei csillagképe köré rendezem el ôket, mivel nagyon gyakran itt teszek pontot a vásárlásaimra.))
Nekem az egész város alapvetően csupa könyv és olvasás. Úgyszólván soha nem gyalogolok, Homo lisens, ahogy mondottam, soha nem ülök metróra, vonatra, autóbuszra könyv, könyvek nélkül: elkísérnek a zsebemben, a könyvesboltok vagy a kiadók műanyag tasakjaiban. London is, az utcák véletlene megszámlálhatatlan kis könyvesboltot, “antiquarien bookshops”-ot kínál, anélkül, hogy számításba vennénk a “book fairs”-eket, a “könyves standokat”, melyek olykor a szállodák halljában virítanak, a piactereken, paplakok kertjeiben. Mindig megállok, még akkor is, ha nem veszek semmit. A városok minden vásárlójának személyes topográfiája van, amely épületek, múzeumok, ruházatok, étkek köré rendezôdik. Az enyém könyvek köré.
Kétségtelenül nem közömbös, hogy ezek angolul íródjanak, ál-anyanyelvemen, melyet egyre jobban próbálok palástolni (életem már régi szenvedélye ez, jóval megelôzi találkozásomat Alixszal (aki kétségtelenül kedvelte bennem), jóval a gyász elôtti (a gyász természetesen nem csökkentette vonzalmamat a nyelv iránt)). Azért járok Londonba és olvasok itt, véletlenszerűen, hogy elfeledkezzem magamról, hogy eltompuljak, ma azért, hogy szokjam az ürességet, a fájdalmat. Tervek és gondolatok abszolút űrjében járok. Angol prózát olvasok, angol írónôk szigetlakó prózáját, semmiért, a semmi ellen, hogy kitöröljek, hogy kitöröljem magam. Egy metafora kifürkészésének egészen sajátos változatát gyakorlom: város-könyv, könyv-város; a város a könyvesboltjai és könyvtárai köré és értük épül, a nyomtatott város, amelyben én vagyok a visszatérô, átmenô és érdeknélküli lakó-olvasó.
London a legtisztábban, a legradikálisabban ez a metafora; mivel semmi tennivalóm nincs itt, amely eset soha nem állhat fenn Párizsban (ahol egyébként az angol könyvesboltokkal szintén létrehoztam magamnak a londoni geográfia ihlette, mimetikus geográfiát). London a város-nyelvem, a legszenvedélyesebb módon vagyok nyitott rá, ami egyben (összhangban etimológiai gyökével) a legszenvtelenebb is. Mivel itt nem beszélek, vagy majdnem nem: csak szem-fül vagyok. Hallgatom az utca hangját, hallgatom annak a prózának a belsô hangjait, amit olvasok éppen.
Londoni szenvedélyemben (és ebben most, mindig benne van a pass(z)ió, mivel az angol ál-anyanyelvem volt és Alix apai nyelve: és Anglia, a filozófusoké, a költôké, az álmom (és az övé)) a nyelv-város wittgensteini metaforáját könyves beállítódásom miatt megfordítom:

Our language can be seen as an ancient city: a maze of

little streets and squares, of old and new houses, and
of houses with additions from various periods; and this
surrounded by a multitude of new boroughs with straight
regular streets and uniform houses.
(Ezt a Filozófiai vizsgálódások 18. $-ában olvasom.) A nyelv város: a nyelv számomra könyveket, fôként és mindenek elôtt könyveket jelent: azokat, amiket olvasok, amiket olvastam, amiket meg akartam volna írni. És megtaláltam ezt a város-könyvet, Londont, a város-könyvet, tehát város-nyelvet.
De e kettôs nyelvi jövés-menésben: a nyelvtôl a városig, a várostól a nyelvig (könyvek tükrén keresztül) nem találok vissza egészen kiindulási pontomhoz. Egy másik nyelvben vagyok, az angolban; mindig fordításban.
Vasárnaponként, vagy ha esik, autóbuszra szállok. Az álmomban látott nagy vörös autóbuszok valóságosan és fenségesen fordulnak be a square-ek, crescent-ek, street-ek, place-ek vagy avenue-k sarkán. Egy 11-es busz emeletére megyek föl, leülök a legelsô ülések egyikére, kényelmes magasságban. Körém telepszik a roppant London. Olykor elmegyek a járat végéig, véletlenül, “for sheer pleasure”. Szinte egyforma oldalak és vonalakkal teli oldalak vagy szinte egyforma házak, kertek a ház elôtt, házak, kertek a ház elôtt keringnek a szemem elôtt. Óvatosan lemegyek a busz-hajó keskeny csigalépcsôjén. Kiszállok. Néhány lépést teszek egy külvárosi utcán. Nedves gyepet, dominikánus kutyákat látok. Néhány esernyô szembejön.
Beesteledik. Megint felszállok az autóbuszra, újra elolvasom a tájat, visszafelé, palindromikusan.

95. “Three minutes to opening time!”

Emlékszem a legelsô angol könyvre, melyet elolvastam, és angolul; még pontosabban az elsô olyan könyvrôl van szó, amely nem “gyerekkönyv” volt; tehát nem az Alice in Wonderland, sem a Winnie the Pooh, sem a The Wind in the Willows; nem a Huckleberry Finn, sem a The Just-so Stories Kiplingtôl; vagy nem a Three Men in a Boat Jerome K. Jerome-tól (hogy csak az erôsen formáló könyveket idézzem, emlékeim legfôbb “szextuorját”).
Ez 1947-ben történt, a brit szigeteken (Skóciában) töltött elsô tartózkodásom elôtt vagy után (bizonnyal elôtte): egy 1927-es bűnügyi regény volt, tehát még a szüleim vették, és úgy látszik, mára tökéletesen elfelejtettem. Azóta nem láttam újrakiadását, említését sem láttam sehol. Mégis nemrégiben újraolvastam, és nagyon eredetinek találtam. A birtokomban lévô kiadás nem a legelsô; egy 1937-es Penguin kiadás; 1929-tôl 1937-ig hét “printing”-et ért meg, ami azt bizonyítja, hogy a korszakban nem süllyedt el tökéletesen észrevétlenül.
A szerzôjét John Fergusonnak hívják, és a címe The Man in the Dark. Klasszikus bűnügyi regény, melynek különlegessége – ez adja báját és eredetiségét – a következô kiinduló adottság: a hôs, a bűntény koronatanúja vak. Ő a címben szereplô férfi, a “Man in the Dark”. Ez az olvasmány volt elsô igazi olvasmányom (nem gyerekkori: mondtam, hogy sokáig a hatása alatt álltam) ezen a mindig is szeretett nyelven, és nagyon mély benyomást tett rám (amire, mikor újraolvastam, ismét ráleltem). Az elbeszélôt Chance-nek hívják, ami annyit tesz, “sansz” vagy “kockázat”.
A gyilkosság egy londoni gyilkosság, és a rejtvény alapjában véve urbánus rejtvény (a “London” szót tág értelemben használom, a bűntény Ealing-ben történik): meg kell keresni a gyilkosság helyét, a bűntény házát, ahová a hôs véletlenül keveredett oda. És ösztönös tudásának köszönhetôen, szagok, felületek, zajok jellegzetes együttállása nyomán, a város nem látható ízén keresztül egy napon sikerül újra visszatalálnia. (És innen visszatalálni a látáshoz és rátalálni a szerelemre, mert ez a regény egy mese.)
Én, a vak London valóságos életét, eseményeit tekintve éppúgy, mint lakóit, minden alkalommal, amikor visszatérek ide, erre az egyszerre barátságos és elhagyott helyre, magamat mindig “Man in the dark”-nak érzem.
A londoni zajok jellegzetes szövedéke a könyvtárakon, utcákon, könyvesboltokon, metrókon, autóbuszokon kívül (és a kerteken kívül, melyekrôl elbeszélésem következô “momentumában” beszélek majd) még a helyek egy másik, teljesen idioszinkratikus, egyszerre közösségi és magánjellegű típusát is belepi: a pubot.
Egyszer régen szobája falára Alix kitűzött egy térképet: a cambridge-i pubok térképét, azt tervezve, hogy az összeset bejárja. Szinte ez volt az egyetlen közösségi tér, ahol a bizony olykor jókora tömegtôl soha nem fulladozott. Annak ellenére, hogy rövidlátó volt, engem – akinek pedig jobb volt a látása – jóval megelôzve, távolról “beérezte” a pubokat. Szerette személytelen vendégbarátságukat, a többnyire nem agresszív, nem baljóslatú, nem feszültséggel teli hangoskodásukat. Ezenkívül elég gyakran talált itt csapolt (és megfelelô hômérsékletű) Guinesst. Egyik kedvenc idézete doktor Johnson azon mondása volt, melyet Boswell hagyományozott ránk: “Nincs találmány, mely több boldogságot nyújtana az emberiségnek, mint a pub”. Kedvelt hôseinek egyike az az alak volt, aki Dylan Thomas orálisan létezô prózájában (hanglemezen volt meg nekünk, a szerzô utánozhatatlan elôadásában) egy autóbuszos gall városnézést a következô mágikus refrénnel tűzdelte tele: “four minutes to opening time!” “three minutes to opening time!”. A jelenet zseniális költôi leleménye az volt, hogy Dylan Thomas kegyetlenül kitartott e pontosság tisztán mágikus mivolta mellett, minthogy a szóban forgó alaknak nem volt órája és csak az ösztönére hagyatkozott.
Tudom, hogy Anglia a pubok egyre kevésbé önkényes nyitási idejére törekszik és hogy ez kétségtelenül olyan dolog, ami elôbb-utóbb bekövetkezik, mint a siling, a Fahrenheit és az incs eltűnése (a brit karakternek az egyetemes tízes számrendszerben történô feloldódását Trollope figurája, Plantagenet Palliser álmodta meg). De Dylan Thomas alacsony gall gentlemanje allegorikusan tökéletesen jutattja kifejezésre a “pub” hagyományának egyik legeredetibb vonását: az atmoszféra sűrűségét, mely a “closing time” közeledtével eluralkodik, éppen azelôtt, hogy megszólalna a végzetes pillanatot jelzô harangszó, a zárás tomboló lelkesültségét, mely hatalmába keríti a legkiegyensúlyozottabb embereket is és okos fiatal nôket vesz rá egy utolsó pint stout-ra.
Az olyan nem igazán turista külföldiek számára, mint amilyenek mi voltunk, a pub a szó és a nézegetés igazi helye volt. Az órák unalom nélkül teltek.

96. “Parks”

Ha szép az idô, de gyakran anélkül is, hogy szép lenne, egy parkba megyek (bármilyen parkba, a square szerény közparkjába éppúgy, mint a Londonban pompásnak, káprázatosnak számító parkok valamelyikébe: Kensington Gardens, Kew Gardens, St James` Park), olvasni megyek egy parkba. Letelepszem egy padra, mindig azzal a tudatküszöb alatti gondolattal olvasok, hogy körül fű van, a fűszagban ülök, szemben a szabályosra nyírt pázsittal, az ég alatti zöld dolgok kézenfekvô elrendezôdésével. Látszik, ahogy a felhôk vonulnak. Nyáron, a bogarak, “The plumed insects swift and free / Like golden boats on a survey sea / Laden with sound and odour which pass / Over the gleam of the living grass” (nem mulaszthattam el, hogy ne ismételjem meg Shelley e négy sorát); a zöld és az aranyló fény a pázsiton.
Kedvelem azokat a kerteket, melyekben van víz vagy vannak állatok (vagy egymást nem kizárva: ha van víz és vannak állatok, esetleg vízi állatok). Szeretem a londoni kertek tökéletes britannikusságát, a Temze magas folyópartjait Putney-nél, a vizes síkságok britannikusságát, és fôleg az állatok britannikusságát. Az angol háziállatok figyelemre méltó módon “unobstrusive”-ok (Párizsi megfelelôiktôl eltérôen (és errôl nem az állatok tehetnek).) Winchesterben, a székesegyház elôtt, a tágas pázsiton, emlékszem, ezt a feliratot olvastam: “Well-behaved dogs are authorized”. Ez számomra majdnem fecsegésnek tűnt, szószaporításnak. Talán diszkrét, bátortalan, anglikán figyelmeztetés volt kutyás francia turisták számára.
A parkok füvének minôsége mindig ámulatba ejt; nem pusztán azért, mert nagyon sűrű, “sleek”, mint a jóltáplált macska bundája, hanem mert a lábak hordái nem teszik rendszeresen tönkre. E tárgyban meg-megismétlôdô vitám volt régi barátommal, Pierre Lussonnal, a TRA (az Absztrakt Ritmuselmélet) felfedezôjével: ôt minden felirat, az összes “Keep off the grass” vagy a “Kutyákat és málikat tilos ráengedni!” fajtájú felirat felidegesíti (joggal; nem ebben különböztünk össze egymással); de mindig ugyanazt fűzte hozzá, mondván:“A `Ha mindenki úgy tenne, mint ti!’ érvelése önös természetű. Meglehet; de megjegyeztem, hogy a Kew Gardenben bármíly tiltás bármíly jelének hiányában ez az egyetemes botanikus kincsestár még mindig tökéletes állapotban van (kivéve talán néhány fiatal tulipán körül, néha); és biztosan tudom, ha áthelyeznék Párizsba, legkevesebb három hét alatt kisült és kopár sivataggá változna át.
A padon, nem messze a víztôl, a térdemen nyitott könyv, kinyitok egy zacskó kekszet, hogy etethessem a St James` kacsáit. Csak a kacsákat, a hattyúkat utálom. Különös ragaszkodás fűz a kacsákhoz, fôleg amikor méltóságteljesen összegyűlnek a cambridge-i colleges pázsitjain, a Cam partján. Szívesen képzelem ôket e colleges fellow-inak, mivel a pázsitokat csak a “fellows” közelíthetik meg. Kedvelem praktikus vízhatlanságukat, rendíthetetlen közlekedésüket a felszínen, csendes kedveskedésüket. Alábuknak, és nedvesen, de nem átvizesedve buknak föl.
Teljesen soha nem léptem ki az állatokkal való antropomorf megfeleltetés gyerekkori álmából, amely – úgy tűnik – néhány nagy angol könyvben tökéletesen sikerült: ilyen Kenneth Grahamnél a borz (The Wind in the Willows); Pooh és Piglet A.A. Milne könyveiben. Nem vetítem beléjük sem az ártatlanság álmát, sem egy “természetes” dehumanizálást; ellenkezôleg. Emberiesíteni egy borzot, egy mormotát, egy sündisznót, egy kacsát, egy mókust, gondolkodónak-beszélônek képzelni ôket lényegében annyit tesz, hogy “eredetieket” csinálunk belôlük, különcöket, sajátságos, egyedi, ártalmatlan, vidám valakiket. Szeretem egy kacsának úgy felkínálni a Scottish short-breadet, hogy közben azt mondom: “sir”.
Megetetem még a mókusokat a sűrűben a Serpentine mellett, álmodva a “famászó báró” álmait. Tavasszal, elnyúlva, párhuzamosan az éggel, nézem, amint felszállnak a Kensington Gardens csodálatos papírsárkányai.

97. “The bench of desolation”

A múlt nyáron (1984 nyarán), augusztusban, mikor a Crescent Hotel mögötti utcák egyikét róttam, egészen véletlenül botlottam bele, egy zsúfolt kis könyvesboltban, egy ausztrál vezette, Trollope egyik regényébe, mely még nem volt meg nekem és amely történetesen utolsó munkája volt (legalábbis utolsó befejezett munkája; és poszthumusz jelent meg): An Old Man`s Love.
Kék papírkötésű kis nyomtatvány az Oxford Classics sorozatban a húszas évekbôl, és az ára kivételesen alacsony volt, fôleg Londont tekintve: négy pound. (Az eredeti kiadások hozzáférhetetlenekké váltak. Csak egy ilyenem van, közös tulajdon Denise húgommal.) Nem volt An Old Man`s Love-om és korábban nem olvastam.
Beszúrok ide két trollope-i anekdotát, jobban mondva trollopiánus gyűjtésemet. A szerzô iránti elsô lelkesedésem idôszakában gondoltam ki azt a mára majdnem bevégzett tervet, hogy összes regényét megszerzem: negyvenhét van. E célból vettem fel azt a szokást, hogy szisztematikusan bemegyek minden antiquarian bookshopsba, amivel csak Londonban vagy Anglia más városában találkozom. ôszintén szólva soha nem jártam sikerrel. Meghagytam a nevemet és a címemet. Egy napon kaptam egy csomagot Bath városából, egy külsôre szerény csomagot, barna csomagolópapírban. E város – az elôzô nyáron jártam itt – egyik könyvárusának névjegykártyáját tartalmazta, és egy Trollope-regényt, az egyik legszebbet, az Orley Farmot (szintén az Oxford Classics kiadásban). Nagy örömmel vettem magamhoz. De amikor e vásárlás árát rendezni akartam jótevômnél, észrevettem, hogy nincs számla. És csak miután a könyv e példányát figyelmesen átvizsgáltam, fedeztem fel az utolsó, fehér oldal jobb felsô sarkába ceruzával, szerényen ráírva a kért összeget: három pound. Rendkívül elegáns eljárásnak találtam.
Nem sokkal ezután (itt a második anekdotám) felfedeztem (egészen egyszerűen megnéztem a Bibliothčque Nationale Books in Print (USA) bibliográfiáját a “Trollope, Anthony” szócikknél), hogy egy kiadó, a Racine, Wisconsin nemrég újra kiadta a hajdan folyóiratokban megjelent novellákat. Azonnal írtam, hogy tudakozódjam a rendelés és a fizetés módja felôl. Válaszként egy lelkesült levelet kaptam, amely így kezdôdött: “Dear Mr. Roubaud, you are my first continental customer. God bless you!” E két anekdota meglepôen trollopi.
Belekezdtem a regény olvasásába a British Library-ben. Szomorú könyv, egyszerre azért, mert tárgya – egy idôs ember (majdnem ötven éves!) szerelme egy fiatal lány iránt, aki a gyámleánya, aki nem szereti ôt és aki egy (szegény) fiatalembert szeret – szomorú tárgy; de azért is, mert ugyanebben a könyvben, a többnyire oly világos és határozott próza bizonyos fáradtságában és nehézkességében ott érezzük az öregedô Trollope-nak a világról és a regény művészetérôl kialakított pesszimizmusát. Az öregedés és a próza (a vége felé járó viktoriánus próza) öregedésének a regénye ez.
Elérkeztem a regény döntô pillanatához: a hôs, ez az öreg férfi köteles feleségül venni a fiatal lányt. De íme, tudatják a másik, a fiatalember visszatértét, aki korábban elment Dél-Afrikába. Visszajön, teli szerelemmel és gyémántokkal. Nem kétséges, a fiatal lány megígérte az öregembernek, hogy gyengéden szereti őt, aki mindig barátja volt az apjának, aki az árvát magához vette, stb. Nem kétséges, hogy a lány ígéretet tett, és inkább felnégyeltetné magát vagy felfalatná magát a kannibálokkal, semhogy a szavát visszavonja. De végtére is ez a szeretet, melyet iránta érez, nem az a szeretet, amit a másik iránt érezhetne, ha megengedné magának, hogy kipróbálja. És neki, az öregnek, mit kell tennie?
E nehéz pillanatában a hôs, miután az egész napot (nyári napot) a klubjában töltötte, kimegy a szürkületbe és leül egy padra, hogy elmélkedjék. És én is kimentem a könyvtárból (ez az én klubom) a szürkületbe, elvittem magammal az An Old Man`s Love-ot a Green Park egyik padjára, ugyanarra a padra, ahol (így képzelem) Trollope ült, hogy kigondolja ezt a jelenetet, s ahol hôse ül.
Öregnek éreztem magam én is és vigasztalannak. Ez a pad, mint James novellájában, a vigasztalanság padja volt, “the bench of desolation”.

98. Álom Terv nélkül

Olykor van egy éber álmom arról, hogy Londonba jövök élni. Nem álom ez, mivel ébren vagyok; nem valóságos Terv, nem foglal magában semmilyen döntést: Londonban élnem nem lehet, egyszerű szakmai és anyagi okokból (ezek természetesen összefüggenek egymással).
De nyilvánvaló megvalósíthatatlansága ellenére gyakran engedem át magam ennek az álmodozásnak. Elképzelem, hogy felszámolok minden akadályt: egy mews-ban élnék, Chelsea-ben. Birtokba venném a basement-t, mint a borz a sett-et. A meghitt ház többi részét a hátsó kis kerttel együtt megosztanám (nem lennék egyedül).
Hogyan élnék? A csend, a kertek, az olvasás, “az ítélkezés felfüggesztése”, a séták, a pubok, a könyvtár; amit Londonban megélek olykor, tartóssá válna.
Elérkeznék a vágy hiányához, képességeim eltompításához, a nem-szenvedéshez, a nem-remény nem-reménytelenséghez.
Ez lenne a végérvényes bukás: a Tervé e tervben; a Nagy Londoni Tűzvészé Londonban, a londoni mindennapos olvasásban, város-álmom, város-nyelvem. Magánvárosom.
Talán semmi.
Holnap London, az AF 812. sz. gép
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Párizs , 1985 június 11 - november 7
CSATLAKOZÁSOK
beszúrások

(az 1. fejezethez)


99. (elôszó) Elkülönülve a “Terv”-tôl, jóllehet


illeszkedve is hozzá

Sôt néha az is megtörtént, hogy egy még alig átgondolt látomás hatására úgy döntöttem, a Nagy Londoni Tűzvész, ahelyett, hogy csupán a Terv egyik különálló, kijelölt részét képezné, ellenkezôleg, foglalja magába az egészet; hogy az elbeszélés fejezetévé váló Terv igazi teremtésként bukkanjon fel benne.
S hasznomra fordítva (fiatalkoromban, a Richelieu központban) mesterem, J.-P. Benzécri `mock-theology` képét, melynek forrása (vagy `idôben megelôzô plágiuma`) doktor Faustroll ellentmondást nem tűrô és tömör állításaiban lelhetô fel, Tervemet úgy képzeltem el, mint egy világegyetemet, a Nagy Londoni Tűzvészt mint ennek elsô okát, mint aféle kis Istent; és úgy, hogy kettôsük kielégítse a következô axiómát: `“A nagy londoni tűzvész” a “Terv” Alexandrov-féle kompaktitása lesz“`. Ami annyit jelent (a nem matematikusok számára kevésbé szokatlan kifejezésekkel), hogy a regény egyszerűen egy pontot illeszt a végtelenben a Tervhez, javítva benne a globális tömörség ama hiányán, mely a valóságos egyenes, a meg nem húzott egyenes hiánya például.
Persze ez egy absztrakt, logikailag pszeudo-intuícionalista módon kikövetkeztetett Isten volt, közel állt Nicolaus Cusanus ”Nil non aliud“-jához. A Terv Istenét az írni szándékolt regény segítette létezéséhez, minthogy a regényben lett volna megírva és fôleg megnevezve. Mert ez a (képzeletben megtörtént) teremtés végsô soron, mondjuk ki, megnevezés volt. A Nagy Londoni Tűzvész létezése volna a Terv létezésének feltétele, viszonzásképp ez utóbbi biztosítaná és bizonyítaná az elôbbit. Ám mindez azzal jár, hogy nem lenne szükség másra, mint arra az általam, a döntésen keresztül kifejtett képességre, hogy megnevezzem a Tervet.
Emlékszem Isten létének ilyen bizonyítékára, apám énekelte valaha, vadászkürt nosztalgikus dallamára:
Ha nem lenne Isten, az Isten, az Isten… itt
Ha nem lenne Isten
Nem lehetne “Azistenit!”
A Terv (ami ekkor csupán ködkép volt, minthogy megszámlálhatatlan ágából csak az álom létezett; az elbeszélésbôl pedig a legkisebb sor sem) ehhez hasonló felfogása – végtelenül erôsebben, mint a két elkülönült, jóllehet egymásba ékelôdô vállalkozást illetô mértéktartóbb felfogás, mellyel általában megbékéltem – a jövôre vonatkozó mindenhatóság érzésével töltött el, ami persze könnyedén lepaktált a tétlenséggel (“Mire jó megvalósítani álmainkat, mondja, azt hiszem, Villiers de L`Isle-Adam, amikor olyan szépek!”).
Mert miközben a Terv létezését illetôen az elbeszélésre bíztam minden hatalmat, fenntartottam magamnak a lehetôséget, talán a legszélsôségesebbet (mint Perecnél “Bartlebooth” Az élet használati utasításban), a kitörlést: megírni például a Nagy Londoni Tűzvészt, majd elpusztítani, csak a Tervet ôrizve meg, úgy, ahogy annak az elbeszélésnek a része lett volna, amely megteremtette volna ôt. Egymagában a Terv szétszórt, széthullott törmelékhalmaz; az alig észlelhetô befejezetlenség megengedte volna, hogy közülük néhány töredéket megfejtsünk, talán (ó, ezek a magukra annyira hasonlító happy few-k!); valami grandiózus, majd szándékosan szétzilált dolog hiánya: egy mogorva gyönyörben fogant döntés következtében hiányzó Isten, míly csoda! És akkor néha, magányos éjszakai álmodozások során, séták során olyan messzire elkalandoztam, mintha húsz évnyi munka lenne már mögöttem. S persze még mindig nem vetettem egyetlen árva sort sem papírra, egyáltalán bármilyen könyvtervem, a legparányibb teorémám elgondolása sem volt meg. Veszteség nélkül nem evickélhettem ki e már-már melankolikus orgiákból.

100. (1. $.) Az az alattomos világosság, ami a láthatatlan égbôl

árad ki az utcára
A nap ferdén süt be a szobába. Amikor a napfény felkúszik a Vieille-du-Temple és a Francs-Bourgeois utca sarkán álló szemközti ház fölé, ha a spaletták még zárva vannak, a tört, csillámló, meleg, sárga, szivárványos sugarak lassan megmozdulnak a falon és balra a mennyezeten odavetülő árnyak jelennek meg, autóké és járókelôké, s olykor elnézem az ágyamból, ahogy megelevenednek.
A Francs-Bourgeois utca egyirányú, nyugat-keleti, a Vieille-du-Temple utca észak-déli, és az autók e szűk utcákon elsôbbségük biztos tudatában érkeznek a keresztezôdéshez, gyakran harcias hangulatban. Éppen szemben régebben lebontottak egy házat, lyukas fog, egyetlen vak falat hagytak meg és egy térközt, ahová az önkormányzat a zöldterületek kritikus állapotára való tekintettel két csenevész fehérakácot ültetett, melyek éppen eléggé zavarták a látást ahhoz, hogy ne lehessen idejekorán észrevenni, mit csinálnak az autók. Minthogy villanylámpa nincs (hosszú ideje reklamálják és hosszú ideje ígérik a mindig közeli jövôre), ideális feltételek álltak össze az egymástól független autók sorozatos találkozására (hajdanán mennyire imádták az ilyesmit a determinizmusról és véletlenrôl folytatott vitákban!), s ennek külsôdleges megnyilvánulásai az erôszakos fékcsikorgástól a fémlemez gyűrôdéséig terjednek, szerencsére ritkán egészülve ki a gyalogosok nyüzsgésével a mentôkocsi és a helyszínelô rendôrautó körül.
Az én oldalamon az ingatlan, ahol lakom és amely az útkeresztezôdés egyik sarkán foglal helyet, viszonylag nyugodt; szobám ablaka a Francs-Bourgeois utcára nyílik, a konyháé a Vieille-du-Temple utcára. Átlósan, a fehérakácok fölött a Vieille-du-Temple utca 64 építészműtermét láthatom.
Esténként vagy éjszakánként gyakran figyeltem ebbôl az ablakból a műtermébe menô vagy onnan visszatérô Alixot. Elmenôben jobbra tűnt fel, miután túlhaladt a húsbolton, ami akkoriban még egy Nicolas volt; átvágott a gyalogosok számára kijelölt átjárón, a 29-es busz megállója elôtt, átlósan átment még a fás területen, majd a Vieille-du-Temple utcán, mielôtt eltűnt a sarkon a villamossági cikkek boltjánál, mivel a 64-es szám innen már nem látható. Miután átment a Francs-Bourgeois utca túloldalára, a járdára, megfordult, hogy integessen, s én addig követtem a tekintetemmel, míg el nem tűnt, mielôtt visszamentem lefeküdni.
A visszaúton láttam, ahogy ugyanezen az úton jön, tekintetét az ablakra emeli és rám néz, ugyanarról a helyrôl: éjszaka volt, sôt néha majdnem reggel, a sötétkamrában tölött órák (az övéi) után. Miután odaérkezett, felhívott telefonon, kevéssel azelôtt, hogy munkájába fogott; aztán akkor is, amikor – mindegy, hány óra volt – készült hazaindulni. Az évnek ebben a szakában (amikor ezt írom) az esti levegô még meleg, festékpöttyös farmerfölsôjét venné fel, valamint a La Bourbole-ban vett és a mosógép egyik óvatlan betöltése után rózsaszínűvé változott teniszruhát. Zsebébe süllyesztené a kezét, a formátlan, nagy, fekete táskával a vállán.
Többnyire elôbb megláttam, mint ô engem. Nem görnyedten járt, hanem egy kicsit mintha benn a tüdeje körül, abban a testtartásban, melyet könnyen felismertem, mivel olyan, mint az asztmásoké, látszólag tudattalanul kicsit közelebb mindahhoz, ami a tüdôt körülveszi; magába merülve és komoran. Az útvonal elég rövid volt és nagyrészt emiatt választottuk a lakást, a sötétkamra, a műterem közelsége miatt. Ha belépett a Vieille-du-Temple utca 64 kapuján, csak átvágott az udvaron, és felment három és fél emeletet; leküzdhetô akadály. De aztán jöttek az éjszakák is, a névtelen éjszakák. Majdnem harmincegy hónap után még mostanság is megesik, hogy az ablakon át nézem a keresztezôdést, az utcát, a két fát. Minden üres, mint a rom.

101. (2. $.) Minden egyes emléktöredék, amit az idôbôl kimetszettem… azonnal elszivárog…

Az egyszer már papírra vetett minden egyes emléktöredék, tehát az egyes közlésekbe befoglalt emléksor, a könyvet szolgáló tisztázás (prózában moralizáló emlékezés) ténylegesen megközelíthetetlenné válik a számomra. Biztosan nem azért, mert a memoriális nyom, akárhol süppedjen bele a koponyacsont mögött a neuronokba, eltűnik, hanem mert az egész úgy zajlik le, mintha átköltöztetést hajtanánk végre, valami olyasmit, mint a fordítás; tény, hogy ennélfogva másolásom során a fekete sorokat alkotó szavak énközém és ôközé (a nyom közé) furakodnak, végül pedig teljes egészében a helyébe lépnek.
Egyszersmind az emlékek fénye elhalványul. E tényre gondolok, amikor a tinta elpárolgásának, megszáradásának képét használom; vagy a vízét a tenger kivetette kavicson, melyen a nap meghagyja a víz kifakult nyomát, a sóbevonatot. Az emlék izgalma eltűnt. Olykor, ha azt, amit leírtam, hogy úgy mondjam, kielégítônek találom (késôbb, újraolvasva), érzek valami másodlagos izgalmat, ugyanazok az egymás után elôjövô, nagyon apró, fekete sorok okozzák, a látható vékonyságuk indukálja, szimulákrumaként annak az elsôdleges izgalomnak, mely távolivá vált, elérhetetlenné. Nem ismétlôdik meg, meggyengült.
Egészen gyakorlati okok miatt tényleg rombolásról van szó. Belemerültem abba a vállalkozásba, hogy emlékezetemet leromboljam (figyelem, ez nem `a nagy londoni tűzvész`, és nem az, amit nem vagyok képes kimondani). Felgyújtom, és szilánkjaival, roncsaival szénné égetem a papírt (másik kép). Nem azért, mert ez, a nyom, eltűnt; minthogy van nyom, minthogy a sorok, melyek felidézik, kommentálják, miközben beszélnek róla, megrögzítik: volt emlékezéstevékenység, ez itt a beszámoló róla. Igazságában nem kételkedem (noha e bizonyosság ôszintén szólva a hit tiszta és egyszerű ügyletén alapszik: hogy amikor elbeszéléstöredékem valamilyen emléket megragadott, az nem csupán valóságos, de pontos, hűséges volt).
De az emlék, ha most a leírása után faggatom, vagy csak egyszerűen rágondolok, ettôl fogva mozdulatlan; és most az emlék a másodlagos, a fantom, a szimulákrum. Elvesztettem, s anélkül veszett el, hogy elfeledtem volna. Mert természetesen egyszersmind elfeledhetetlenné vált, mivel általam birtokolt tudásként bármely pillanatban hozzáférhetek. Itt van, valahol a prózában. Itt van, megvan; és halott.
Azokra a kémregényekben felbukkanó titkos iratokra gondolok, melyek a tekintet erôszakos hatására fellobbannak, önfelgyújtásra programozva megsemmisítik magukat. Az emléknek, hogy túlélô legyen, nem szabad átlépnie egy bizonyos testi korláton, a határon én és a világ között. Nem szabad, hogy – kívül rajtam – tekintet essen rá; még az enyém sem.
Végülis semmi más, csak a külsôvé tevés a romboló. A megközelíthetôsége is létezik: hogy az emlékezéssel jelenvalóvá tehetô legyen, az emléknek meg kell maradnia közvetlenül nem lokalizálhatónak, bizonyos mértékig elôre nem láthatónak. De a prózává tevés aktusa bizonyosan megadja neki a megközelíthetôséget. Újraolvasom e mondatokat, itt vagyok. Mégis ekkor egy adott irányban többé már nincs semmi. Mert ami megmarad, valami megmarad, az az indukáló emlék. Ha késôbb, viszonylag hosszú idô elteltével újraolvasom, emlékszem e töredék emlékezetbeli felbukkanásának körülményeire, belépésére az elbeszélésbe, e belépés szövegkörnyezetére az elbeszélés folytonosságán belül, vagy a csatlakozásra. Ebbôl válik emlék, puszta sorokká változván hordozza az elsôdleges emlék meggyengült képét. A próza, ez a próza válik emlékeim forrásává. Egyenként a helyükbe lép. Arra tör, hogy az egyedüli emlékezet legyen. Célja az, hogy egyedüli emlékezet legyen. Ez is oka volt annak, hogy a Nagy Londoni Tűzvész, sôt végül helyettesítôje, `a nagy londoni tűzvész` írása hosszú idôre megfeneklett; anélkül hátráltam meg, hogy szembe néztem volna a felejtésnél radikálisabb hatalommal.

102. (4. $.) E próza, amikor azt mondom, hogy amit elbeszélek: az így van

Ha e fikciós vállalkozás nyomába eredünk, nem lényegtelen az, amit épp most vezetek be, az, hogy az igaz állítása elejétôl kezdve tételezve legyen.
Régebben, amikor a régi francia prózát kezdtem kutatni, amikor megpróbáltam megérteni a nagy Grál-regények, a Lancelot, a Prózai Trisztán, a Guiron… architektúráját, meglepett az a polemikus állítás, mely a Pszeudo-Turpin Krónikája (ez, amint a folytatás mutatja majd, egészen modern megjelölés) elsô francia fordítójának köszönhetô, aki egy Yolande és Hugues de Saint-Pol birtokában volt kéziratból dolgozott 1195 táján, s akinek szövegét Brian Woledge újraközölte A legrégibb francia prózai szövegek repertóriuma 842-tôl a XII. század elsô éveiig című munkájában:
A mi Urunk dicsôségére… kezdém ez historiát arrul,
micképpen mene az jó Nagy Karol császár Spanyorországba,
megholdoltatni az feldet az szaracénusoktól. Melly sokan
hallottak mesélni es énekelni róla, de merô hazudságot,
az miket az joculatorok es regössök mondanak es
énekelnek. Eggyetlen kadentziás versus nem igaz.

Semmilyen rímes vers nem igaz
: a francia próza (jobban átírom a szöveget, mint amennyire Woledge teszi, de itt, ezen a szintén fikciós helyen aggály nélkül megengedhetem magamnak) egy olyan fordításból született, mely az igazság kinyilvánított szándékával jött létre, amire a vers, és következésképp a költészet, természeténél fogva, alkalmatlan lenne. A poszteritásnak ebbôl a költészetet illetô otromba gyanújából levontam magamnak néhány következtetést: elôször azt, hogy mivel ez a prózai regény, melyre nemrégiben vállalkoztam, alapvetôen nem-költészet lenne, egyszerre ellentéte és kiegészítôje a Költeménytervnek, bizonyára elônyös volna a magamévá tenni ezt a kikötést, és motorként, ösztönzésként be kellene léptetni az igazság követelményét;
melynek segítségével legalább képzeletben visszakapcsolnám az elbeszélést a próza gyermekkorához; és kikutatnám, hogy miként működik, miként halad elôre, miként lesz szövevényes az a regénypróza, amely igaznak mondja magát, s mindezt azért, hogy egy közönségesen és egyszerűen igazmondó elbeszélésre ráadhassam a regény köntösét.
Másodszor azt a következtetést vontam le, hogy így bebiztosíthatnám viszonylagos eredetiségemet, megkísérelvén eltávolítani magam a regények többségétôl, de arra is törekedvén, hogy visszataláljak az egyetemes mese, mint a novella vagy a cuento oly különös, oly paradoxális kapcsolatához az igazsággal. Mert a mese igaz, evidenciája és kijelentésmódja révén az. S hogy ezt az evidenciát utánozzák, hogy újra megteremtsék a kétségbevonhatatlan bizonyosság légkörét, melyben a mese fürdik, a novellák szerzôi valóságos vagy kitalált “Emlékiratok”, “Magánlevelek”, “Tudósítások” kölcsönvételéhez folyamodtak. Így tesz A kapitány lánya Puskintól, így A Maelström poklában, az O márkinô. Kései jellege miatt, valamint mert a kiindulópontként szolgáló életrajzi narráció létezik, szememben a legtökéletesebb példa erre a Bassompierre marsallal megesett kaland Hugo von Hofmannsthaltól.

103. (6. $.) Négy vietnami “Madame Sang” kétszersült

Azzal ellentétben, amire az (orosz igék értelmében) rendkívül perfektív leírásmódomból következtethetnének, a kétszersültes reggeli (ami éppúgy lehet morzsolható kínai sütemény vagy lekvárba mártott egyszerű Clément keksz is (kivételesen, néhány reggel, az Alésia áruházba tett egyik kirándulás után Scottish short-cakes (ez a (kelta) ihletés a Trou-Mad-okhoz hasonlít, csak a formája és a halmazállapota tömörebb (a különbség, és itt a ragadós hatásra gondolok, minden kétséget kizárva jobban érezhetô a baps-eknél, az önmagáért való ragacsosság jelenvalóságainál, ezek Saki néni kedvencei, de én még soha nem kóstoltam ôket)))) és az oldódó kávé meglehetôsen újkeletű gyakorlat, a próza munkálatába beépített szükséges ténykedés, és menetrendje, mint ma is, változó. Amikor beköltöztem a La Harpe utcába, több mint egy évvel ezelôtt (1979 elején), legelôször valamilyen remek kávézót kerestem a környéken, a reggelekre, a felébredés utáni egy-két órára, olyan Nagy Tejszíneset, ami a Két Vajasat (vagy a Két Foszlósat) és – immáron régi szokás szerint – valamely angol regényfejezet olvasását kísérhetné. Errôl gyorsan le kellett mondanom.
Mert a kávézók még a Clichy tér környéki negyedhez képest is, ahonnan jöttem volt, egyre késôbb nyitottak ki, ami arra kényszeríthetett volna, hogy majdnem nyolc óráig kitoljam az ébredést (ez számomra lehetetlen), vagy hogy kivárjak, amit nem szeretek. Belenyugodtam a pékségben történô kiflivásárlásba (és abba, hogy kompenzálás címszó alatt unilaterális módon megítélt kárpótlásként áttérjek a közönséges kiflirôl a vajaskiflire). A Saint-Germain sugárúton lévő pékséget elôbb a Parcheminerie, utána a Boutebrie utcán át értem el. A Kifli eszménye (és természetesen a párizsi kiflirôl van szó, a vidéki kifli, az összes városban, ahol kísérletet tettem vele, csôd), az a kifli, melyet Archetipikus Vajaskifliként határozhatunk meg, a következô jellemzôket mutatja: igen hosszúra nyújtott rombusz, a két végén lekerekítve, a teste nagyjából egyenes (míg a Közönséges Kiflinek, és csak ennek, holdsarlószerű, ottomán jellege van) – aranysárga – testes, nincs túl kisütve – nem túl fehér, és nem túl lisztes – a héja, amely körülveszi vagy inkább egybefogja, a papíron keresztül odatapad az ujjakhoz – megfelelô hômérséklet (újramelegítve, ami talán használ a “készételeknek”, a szárnyasoknak vagy annak a megnevezhetetlen jószágnak, amit a franciák “pizzá”-nak neveznek, a kifli kívül síkossá válik, ami szörnyű, és avas lesz az íze a vaj miatt).
Három fô elembôl áll, a fiatal homárhoz hasonlóan három húsos, egymáshoz illeszkedô egységbôl, melyeket lágy héj fed. A kifli-homár homomorfológiában a központi rész a ráktest, a szélsô részek az olló nélküli lábak. Ez egy rendkívül stilizált homár, lényegében egy Formális Homár. Ahhoz, hogy a kifli tökéletes legyen, szükséges, hogy amikor eltávolítjuk a “lábakat”, ezek könnyedén váljanak el a “testtôl”, leválasztva ezzel a keményebb rücsköket és kibontva a kifli belsô húsát, ílymódon erôlködés nélkül jutunk hozzá a kifli belsejéhez, morzsák nélkül, hangtalanul, anélkül, hogy széttépôdne. Ennek az összefüggésnek a felfedezését bátran tulajdoníthatom magamnak (legalábbis még nem találkoztam `idôben megelôzô plagizátorral`), ezért javaslom, hogy nevezzük el a Vajaskifli Roubaud-féle törvényének.
Napjainkban természetesen majdnem lehetetlen az axiómának megfelelôen megalkotott konkrét kiflire lelni, olyanra, amilyenrôl álmodozom. Az ideális kifli talán soha nem is létezett, csak határesetként volt jelen, olyan formai lényegként, melyhez a valóságosan létezô kiflik csupán közelíthetnek? A sugárúton lévő pékség kiflijei, a negyedben mégiscsak ezek a legjobbak, az eszmény szerény megközelítését testesítik csak meg. De mégis örültem, hogy rátaláltam e helyre, hiszen a mai kifli általános érdemtelensége annyira letaglózó: ma léteznek pékségek (neveket mondhatnék!), ahol meg nem engedhető módon tegnapelôtti kiflikkel szolgálnak ki (hallgatólagosan és hagyományosan harmadosztályú szállóknak, valamint közepes és filléres kávézóknak rakják el ôket). Színtelenek, töppedtek, frissességüket veszítettek, olyanok, mint a másodlagos frissességű óceáni halak egy Jura-vidéki halkereskedésben augusztus tizenötödike táján, a fagyasztógép feltalálása elôtt. Vannak apró és egyúttal enyhén megégett kiflik; léteznek olyanok, melyeknek nincs azonosítható formájuk a rosszul kisütött tészta miatt; azok a különösen visszatetsző kiflik, amelyek héját cukor hozzáadagolásával tették enyhén édeskéssé (ezek nagyon alattomos dolgok, mivel egy futó pillantás általában nem elegendô a felismerésükhöz - az elsô harapás után el kell dobni ôket); azok, amelyeken a szégyenletes rücskök úgy meredeznek, mint a facipô orra. Többnyire egy tizedmásodperc elegendô valamely pékség felbecslésére, elég egy gyors pillantás a kiflisrekeszre; sajnos ki kell mondanom az igazságot: Párizs ebbôl a szempontból egyre inkább a borzalmak múzeumává alakul át (párhuzamosan a baguette-ek, attól tartok, feltartóztathatatlan hanyatlásával).
Ezen idôszakom péksége (mint a korábbi, a Clichy utcában, a Tranchant pékség) az egyik túlélônek tűnt: sikerült megôriznie egy olyan, friss tejessaláta illatú (a “lusta-kövér-szôke” típusból), lágy, tehénszemű, réveteg kifliáruslány régi hagyományát is, akinek a húsa mintha koraérôn, rejtett, részleges hasonulás eredménye volna a kemence szájából titkon kicsent roppant kiflimennyiséghez; arca csak azért telik meg némi elevenséggel, hogy a ráismerést visszajelezze nekem, mióta lelki testvérét, a kifliimádót azonosította bennem; ez szellemileg arra ösztönzi, hogy egy napon majd változatlan (tisztára elvbôl változatlan, mivel azt viszem el, amit adnak) kérésformulámra, “két nem túlsütött vajaskiflit legyen szíves”, így válaszol: “ma reggel négy kiflit?”; és arcának még nem száraz felülete egy pillanatra megremeg, mielôtt visszarendezôdne síma öntôformájába. Ám csöndes intéseim ellenére soha nem jut el a két elem összekapcsolásának következő változatáig: “négy jól kisütött kiflit?”. A papírba gyöngyölt, meleg kiflikkel a kézben meglehetôsen sietve térek haza, mivel fontos, hogy a kívánt pillanatban még langyosak legyenek a fogam alatt. A kiflievésnek van egy optimális pillanata, a kifli “machiavelliánus pillanata” (a pockocki felfogásban véve); a mozdulatok rituáléja és belsô rákészülés társul e művelethez.
Egyébként a kiflievôknél (általában beszélek kiflikrôl, tehát a közönségesekrôl éppen úgy, mint a vajasakról) két párt néz farkasszemet egymással: a száraz párt és a nedves párt. Ami engem illet, én a nedves párt száraz szárnyához tartozom. Ez a következôt jelenti: miután készítettem egy csésze nem forró, csak meleg tejeskávét (a tejtôl még nem szoktam el), majd a kibontott kifli (a tökéletes kiflit tételezzük fel, tehát azt, amely kielégíti a Roubaud-törvény leírásában szereplô követelményeket) egyik szárnyát (vagy inkább lábát (tartsunk ki a metaforika egységessége mellett!)) úgy áztatom be, hogy átitatódjék, hogy teleszívja magát, hogy meglágyuljon, de ne foszoljon szét, ne bomoljék szét. Ugyanezt megcsinálom a másik lábbal, majd a test kibontott központi részével is (a bal lábbal kell kezdeni). Ha a kifli tökéletes volt (és ez vitathatatlanul egy teszt (a tökéletességi fok mérése), (a kifli Roubaud-skálája), s ha gondosan ügyeltünk arra, hogy a visszafogott mozdulatok kifogástalanok legyenek, miután kivettük, a kiflinek a csésze alján nem maradhat nyoma. Egy igazi kifli soha nem mállik szét. Egy túláztatott kifli, ami mint esôben szétázott kartonpapír üres külvárosi telken, ugyanannyira vagy majdnem annyira taszít, mint amennyire a másik, a túl száraz, ha a számhoz ér, sért; mint ahogy a gyönge vízsugár, nyáron, este, a tengerparton, az erôs melegben, amivel a port locsolják a kávézós helyen, a teraszon, így enyhítvén a szárazságot, s mint ahogy a platánok és az árnyuk és a virágok és a föld nyers illata összeszorítja a nosztalgikus szívet, s ahogy a kávézós hely valódi nedvessége adja meg a valódi aromát, a kifli valódi megbízhatósága hiteti el velünk egy bizonytalan pillanatra egy jó nap lehetôségét. Látható, hogy a lemondás a kiflirôl komolyan megszentelte e prózát: de ezért nem vártam rekompenzációt.

104. (8. $.) Feltéve, hogy lesz alkalmam minderrôl írni

E könyv egyedüli rejtélye (néhány rejtvény között, melyek közül egy-kettő kiszökött a kezem alól) itt van: a definíciós mondatból hiányzó négy szó, amikor majdan leíratik, ki fog mondani valamit, ami, ha eljutok odáig, úgy gondolom, nyilvánvaló lesz az olvasó számára. Igazából itt nincs is rejtély: keresni sincs mit, mivel amit keresnénk és ami a hiányzó szavakat elrejti, a mondatban még nincs benne, és ha ott lesz, e szavak már nem lesznek rejtélyesek.
A rejtély tehát másutt van: abban, ami az épp elkezdett elbeszélés szándéka szerint olyan zárójelet tesz szükségessé, mint ez itt, melyet rögtön utólag iktattam be:
…világos, hogy `a nagy londoni tűzvész` csak
befejezésével lesz meg, talán sohasem, azaz ha
eléggé messze jut el ahhoz, hogy legyen (ebben az
esetben, tehát történjék majd bármi, szükségszerűen
befejezôdik majd),
s ami az írás formájára vonatkozott, arra, ami mint egészet esetleg megképezi majd. Kitartok emellett, ebben a beszúrásban, még igen közel kísérletem elejéhez, éppen egy olyan pillanatban, amikor még nem tudom, az eredmény mi lesz (ehhez elengedhetetlen, hogy egy minimum, egy minimális mennyiségű próza le legyen fektetve), és nem különösebben fontos számomra, hogy e kitartás néhány leleményes olvasót elôzetes megfejtésre késztet; mivel rejtélyrôl van szó, és nem rejtvényrôl, amit fontos lenne megfejteni.
A különbségtételt rejtély és rejtvény között – mely utóbbit elbeszélésem kívánalmára találtam ki – késôbb fogom bemutatni Önöknek (már meg van írva, de minden bizonnyal nem olvasták még, legalábbis ha a beszúrásokat hozzáolvassák ahhoz, ahogy a szöveg folyamatosságába be-becsatlakoznak). A rejtély az elbeszélés formai törekvését érinti, amennyiben elmondható: a kommentált mondatból hiányzó szavak a tartalmi törekvést jelölik meg.
Ezt már egy korábbi cikkelyben közvetve elmondtam. Ha kijelentem, hogy formai törekvésrôl van szó, ez – azt hiszem – annyit jelent, hogy ez a befejezés kapcsán egyszer már érintett (és tudomásul vett) törekvés fogja megadni – legalábbis amennyiben megfelel annak a definíciónak, ami most még hiányzik, de ami igen jól látható lesz, mihelyt a könyv megíródik – az elbeszélésnek azt a jelentést, amit a formális jelentéseként jelölök meg. És elgondolásom – miatta tartok ki az elbeszélés kellô szigorán túl formájának rejtélye mellett (ez az elgondolás egyébként számomra a költészetben is alkalmazható) – nem más, mint hogy a formális jelentésnek döntô fölénye van a jelentés minden egyéb módozatával szemben, különösen azzal szemben, amit e szóval szokványosan jelölnek.
A definíciós mondat fel nem tárása kísérlet arra, hogy a (szokványos felfogás szerinti) tartalmi törekvést közelítsük a formai törekvéshez (következésképp a formális jelentésre törekvéshez, ha tudnak követni), egy másik, összehasonlítható formális jelentésként adva hozzá valamit (a kettô nem független egymástól). Ami annyit tesz, hogy végsô soron a rejtély kettôs; álarca lévén, emögül az elsô, a tulajdonképpeni, a jelzett és háttérbe húzódott formai rejtély felbukkanhat.
E mostani beszúrásnak nincs szerepe az elbeszélésben. Most jövök rá, kétségtelen, hogy azzal a nem-tudással, amelyben írásom esetleges befejezését illetôen leledzem – az akaratlan megszakítás esete, még mielôtt a befejezés lehetséges (tehát bizonyos) lenne, s feltételezve, hogy mindennek ellenére az a töredékes állapot, amiben ezesetben `a nagy londoni tűzvész` maradna, tehát ez az eset sem gördítene akadályt az egész kellô kirajzolódása elé –, nyitva akartam hagyni a lehetôséget, hogy megfejthetô legyen az, ami a múlt irrealitása volna. Úgy tűnik, ez mintha azt jelentené, hogy a Terv és a Nagy Londoni Tűzvész összes megelôzô megalomán változatában közös, tudatosan gyengített, lerontott, nevetségessé tett és küszködô ösztönzés bennem lakozik és a bukás bevallására szed rá; mindezek ellenére a túlélést megkísérelni csak elterelô eszközökkel lehetne. Ez az ösztönzés valószínűleg, bár egyre nevetségesebben, egészen a halálig el fog kísérni. Elég annyi, hogy a törekvés a jelentésre létezik, hogy mindaz (vagy majdnem mindaz), amit leírtam, ehhez illeszkedik; és a formai törekvés is mindig jelen van, még alapvetőbb módon, olyannyira, hogy természete ráveti árnyékát minden (vagy majdnem minden) egyes elôjövô sorra. Mivel a próza a soraival együtt mozog, nem lehetetlen, hogy ide késôbb új, pontosabb jegyzeteket iktatok be, megkönnyítve a jelen stádiumban még alig latolgatható megfejtést.



[ címlap | keresés | mutató | fejezetek ]