76. A “Nagy Londoni Tűzvész” axiómái

76. A “Nagy Londoni Tűzvész” axiómái

(75) Miután a terv megbukott, ez maga után vonta a Nagy
Londoni Tűzvész bukását. A Terv lehetetlen volt;
lehetetlen, beteljesítésének elbeszélése miatt.
De a regény is nagy árat fizetett a bukásért, mivel
olyasmit kellett volna elbeszélnie, ami nem volt
mondható.
(76) A Nagy Londoni Tűzvésznek két axiómája lett volna.
Ezek az axiómák sokkal késôbbiek, mint a többi axióma, a tervé (73. $).
Hogy megjelenjenek, egy másik megvilágosodásos pillanatra volt szükségük, hat évvel késôbb (1976), ezúttal Memphisben, Missouri államban. Ismételten több absztrakt belátás együttállására volt szükség, úgy jöttek elô, mint az irodalmi tevékenységgel látszólag alig kompatibilis területek:
A Grál regények Az Oulipo megkötéseinek alávetett írás
Gertrude Stein prózája (fôként a “How to write”) (és sok más).
A két axiómacsoport közötti tetemes idôbeli különbség a bukás másodlagos oka.
A bukás felismerése már nem távolodott el ennyire az időben (négy év).

Nlt axiómák
(77) (Nlt i) Egy elbeszélés az, ami a fehér teret
kitölti két cikkely között.
(78) (Nlt ii) Egy megkötés az általa létrehozott
elbeszélésen keresztül van elbeszélve.
(79) (Nlt iii) Ha egy megkötésnél a matematika e
megkötés mögött van, a nem közvetlen matematikai
következmény nem játszik bele az elbeszélésbe.
(80) (Nlt iv) Ha egy megkötés, ha ez a megkötés
elrejtett, egy másik megkötés, talán ugyanez,
elbeszéli.
(81) (Nlt v) Az emlékezésnél minden jelenlévô, minden
távoli: ez az összefonódási axióma.
A “Nlt öt axiómája”, ez is belépteti, de megnevezetten, a matematikát. A terv matematikáját úgy kellett definiálni, hogy műveleti jelleget adjon az axiómáknak. Az Oulipo közeli barátai a (Nlt ii) – (Nlt iv) axiómákban fel fogják ismerni “az oulipói munkálatok során olykor tiszteletben tartott néhány elv” sajátos eseteit. Ez nem véletlen, miután a megkötések, így sajátlagosan az oulipói megkötések alapvetô szerepe a terv összerendezésében ugyanúgy adott, mint a regényében.
A matematika kétségkívül kevésbé közvetlenül látható meg a (Nlt v) axiómában, az összefonódási axiómában. Jelenléte a kettôs, (E), (R) maximához kötôdik (az emlékezet maximája és a ritmus maximája) A (formai értelemben vett) emlékezet és a (szintén formai értelemben vett) ritmus közötti kapcsolat az összefonódás matematikája (közvetlenül nem érinti magát az összefonódást, mely egy elbeszélôi stratégia, de a fordítását és a belehullást a matematikába, sôt az intrikációk, a beágyazások matematikáját igen).
Ha a Nlt axiómáit kielégítette volna, a regénynek olyannak kellett volna lennie, mint a Prózai Lancelot (az összefonódásos próza középkori mintája) és az oulipiánus regény keresztezése. Becsvágya még nagyobb volt, mivel annak természete, amit elbeszélt, a terv, ez a rejtvénytermelô, valamint a stíluskövetelménye (a stílus `rejtéllyel`) ehhez a hasonló alakzathoz hozzáillesztette volna az elméleti karaktert és a bűnügyi regényt. Szeretném, ha ezek az utalások nem nyúlnának a végtelenségig, holott még nyilvánvalóbbá tennék, hogy mennyire elhatalmasodik rajtam a kétségbeejtô megalománia, amikor ilyesféle terveket szövögetek. Ha volt bukás, akkor e bukása annyi volt, hogy visszatértem a valóságelv elismeréséhez a szellem területén. Ez a történet egy hosszú ôrület története. Miért ne hallgassuk el? Ebben áll ennek a rejtélye, `a nagy londoni tűzvész`. Tudom, hogy könyvvé akar válni, hogy az lesz, hogy egyszer a végére jutok (és jelenleg valamilyen befejezés már valószínűsíthetô). De igazából nem tudom, miért vállalkoztam rá, miért nem hagytam alámerülni a csendbe ezt a vallomást a bolyongásaimról.

77. A megkötések nehézségérôl

(82) Az elbeszélések rávilágítanak a megkötések
nehézségére.
A rejtélyek az elbeszélésben (itt nem a `rejtéllyel` rendelkezô stílusról beszélek), mint mondottam, rejtjelezést követeltek meg. Ez a rejtjelezés számokra támaszkodott, és fôleg egy roppant különleges, numerológiai jelentôségű számsorra, a “queneau-i számokra”, melyek bennem az Oulipóval történt találkozásommal kapcsolódnak össze.
A regény kompozíciójának stratégiájában ennek a sorozatnak kellett megszerveznie a megkötések használatát. Mert a (modellként szolgáló sorozat számaival megnevezett) megkötések sorozata maga is alá volt vetve más (a ritmikai hierarchián belül felsô “szinten” elhelyezkedô) megkötéseknek (és “potenciálisan”, hogy az elbeszélés képes legyen valóságosan szert tenni bizonyos tágasságra, több ilyen szintre lett volna szükség, a közöttük lévô “függôleges” kapcsolatok megszervezéséhez szükséges sajátos megkötésekkel együtt). Bármilyen legyen is az elbeszélésen belül “szomszédságban” vagy “átellenben” működô két megkötés természete, nehézség állt volna elô.
Nem akartam megkerülni a megkötések beléptetésével járó nehézségeket valamilyen harmónia, a tervemben lakozó “világlélek” nevében, mint ami a regényre vetve árnyát, jótékony hatását kiterjesztené: “Harmónia”, gondoltam magamban “Tzara után”, “neved legyen száműzött abból a lázas világból, melyet felkeresek.”
Ellenkezôleg, megkötések formájában elkerülhetetlen nehézségekkel akartam szolgálni az egyes lapokon a regény rejtélyének tisztázását.
Ilymódon a könyv valamennyi rejtélyességét rejtjelezni kellett volna a rejtjel okozta repedésekben.
E nehézségekben és repedésekben, a megkötés redôzeteiben valami más is lakozik, mint elbeszélôi stratégia. Mert a rejtvény bukása itt válik nyilvánvalóvá. A rejtvény belezuhanása a rejtélybe, a tervet a regényhez fűzô egyik genetikus kötelék feltárul a fikció központi képeiben, magának a terv képének az áthelyezôdésében és megrongálódásában. Mert
(83) A kép mindig ellentmond az emlékezetnek.
Az emlékezetprózának – az összefűzési axióma felôl szemlélve – megvolt tehát a tulajdon nehézsége: a rejtvénybôl támadt kép, a prózával szembenézô rejtvény belezuhanása számokba és megkötésekbe zárt arculatot adott neki, csökkenthetetlen áthatolhatatlanságot. Mert egy kép soha nem múlik el. Megmarad, egészen a kitörlôdésig, egyetemesen jelenlévônek.

78. Az utak csendes ágai

(84) A rejtély a kapukat rejtő éj a hangyák fölött.
(85) Az útkeresztezôdéseknél megjelennek az utak csendes
ágai.
(86) A kéz írna, tűzzel betűzve.
–––––––––––––––––––––––––––––––––

79. Kettôsség

(87) A Nagy Londoni Tűzvész az emlékezet prózájában
íródna.
(88) Az emlékezet prózája a költészet duálisa.
A terv rejtvényének regényes rejtéllyé alakítása során az emlékezet prózájának kellett lefordítania a költészetet tervre, az emlékezetet nyelvre. Tehát még pontosabban az emlékezet prózafordítása volt. Alapvetô axiómája az összefonódási axióma (Nlt v).
Az emlékezet prózájának harmónia nélkülinek kellett lennie, “összetört költészetnek”, a költészet bukásának. A költészet, a tervé, a nyelv emlékezete volt, míg a terv matematikája a világ ritmusa. E világ a terv világa volt. Márpedig költészet és matematika találkozott a tervben, kettôs kötésben. E kötés a magyarázatát a ritmus és az emlékezet dualitásában találta meg.
A ritmust úgy képzeltem el, mint különbözô események megfordíthatatlan (a mozgásnak van iránya), szekvenciális (de dimenziók végtelenjében), mozgásban lévô kombinatorikáját, mint változó súlyú, elkülönülô mikrokozmosz-cseppek pillanatait, melyek megszerkesztik alakzataikat, a ritmikai formákat a változó, de mindig ismétlôdô elrendezôdések folytonos helyreállításakor.
Az emlékezet ugyanezeket a vonalakat járja be (melyeknek a füzetben elôrefelé araszoló fekete sorok csak szegényes allegóriái), megfordított irányban, árnyalak, társritmus (a kettôsség elôtagja).
A költészet rejtvény volt az emlékezetben.
A regény a költészet bukása volt. A költészet összetört formája, az elbeszélô próza így volt emlékezetpróza.
A tervben jelentkezô dualitás emlékezet és ritmus között beíródott az elbeszélésbe. A dualitás regényes megjelenítésének volt saját alakzata:
(89) A költészet, belehullván a Tervbe, prózaként úgy
volt benne a Nagy Londoni Tűzvészben, mint fehér
részek, központozások, csendek.
A fehér részek, a központozások, a csendek alakzatai a megkötésekbôl eredô nehézségek helyén tűnnek föl, a tisztázás költészeteként.
A bukás után a regényben a matematika is visszatért, de a szabályok “tükörmögöttijében”, tehát “az emlékezet szomszédságában”.
A bukásban a költészet is visszatért, “a ritmus szomszédságában”.
Így volt mégis jelen matematika és költészet a prózában, de egymással keresztezôdve.
Az emlékezet prózájában benne lévô költészet legfôbb alakzata a csend volt.

80. A matematika csendje a nyelvi írásjel mélyén

A Terv világát, gondoltam magamban, matematikai nyelven írnám le. A matematika lenne az én Galilei-féle sarkpontom.
A terv múltjáról olykor a maga módján híreket adó próza, az emlékezet prózája, a maradékokból készített vagdalt, a próza bábeli beszéde (Bábel monogatari), az elbeszélések szétszóródása a `tíz stílus` sokaságába, a megkötések a maguk korpuszkuláris esetlegességeivel a fekete, a megfeketedô tinta hullámzásában, a tűzben megmenekült, megdermedt fekete sorokban, a kéz.
A rejtvény bukásával keletkezett elbeszélés, és a képe, és az árnya.
Miként a diafan test fénybôl, úgy van a megformált elbeszélés homályosságból. Azon a helyen ragadva meg az ösztönzését, ahol az emlékezet fogva tartotta, ahol az emlékezet feltartóztatta, `ebben a házban`, a konyha kövein szétszóródott fügével.
A regényben a költészet hiányzó volt és megjelölt. A hiány volt az, ami a helyét megjelölte, a ritmikai helyét; szerepek olyan keresztezôdése tette szükségessé, ami a bukás miatt az emlékezés szerepét ruházta rá a prózára.
Az emlékezet prózája az összefűzés prózája volt a Grál-regények mintája és a megkötések módozatai alapján; ritmikai befoglalások homályos változatai:
– egymásutániságok, átfestések és visszatérések nélkül, események cseppjei, az oldalak,
– beleszövések, új elbeszélések beszúrása, az emlékezet ezeregyéjszakája,
– túlmenések, valamely lezárás szimultán meglovaglásai. Egy történet vége egy másik kezdete lesz. Hurkok; spirálok;
– törlések és alakmásaik, a helyettesítések; abbahagyott elbeszélések; egy mondatból, egy kijelentésbôl, egy szóból, egy betűbôl, egy betű tükörképébôl “a helyére” kerülô elbeszélések. Kihúzott elbeszélések;
– és sok más.
Amennyiben a költészet a tervben emlékezet volt, ritmusként íródott, a matematika segítségével, a terv világának nyelvén. A költészet a regényben ritmikai státuszt foglalt el, ám a próza, magába oltva a megkötések matematikáját, egy teljesen más világ felé tolta el a költészetet, a hiánya felé.
(90) A matematika csendje a nyelv mélyén, költészet.

81. Ma egy másik csendben lakozom

Ma egy másik csendben lakozom, mely nem a matematikáé, sem a költészet beszéd-csendje. A rombolásban lakozom.
Egyfajta folyamatos, megfeszített összpontosítás vezet ide, egy sor cikkelybôl, glosszából és árnyból álló “dedukciónak” szinte a legvégén, ezekhez a számszerűen jelölt állításokhoz.
E momentum befejezéséhez kiválasztottam egy dátumot: november 7-ét; így kényszerítek magamra néhány gondolati lépést és irányt.
E választásnak van magyarázata, mégpedig kettôs: november 7-e évfordulós napja annak, hogy találkoztam Alix Cléo Blanchette-tel, aki a feleségem lett. És a következô évben, 1980-ban november 7-én fogtam bele abba, ami `a nagy londoni tűzvész` lett volna, s amelynek a jelen változat – kiépülésével együtt – a lerombolását képezi.
`A nagy londoni tűzvész`, ebben a lerombolt változatban, annak a regénynek a lerombolása, melynek a nevét viseli, de a címben idézetként; le kellett rombolni a Tervet is.
(Ez ugyan nem célja annak a `nagy londoni tűzvésznek`, amit épp olvas, tehát nem ad semmilyen kulcsot az 1. fejezetben szereplô kihagyásos definíció megfejtéséhez; a félreértések elkerülése végett szögezem ezt le, valamint annak az érzésnek az elkerülésére, mintha korai és téves felfedezést tett volna arról, amirôl megjegyeztem: a befejezés elôtt nem kívánok beszélni róla.)
Tehát most kettôs rombolásról van szó. A próza jelenideje illeszkedik az általa jelzett körülményhez.
Egyébiránt világos, hogy a rombolás nem hiányzott a kezdô lépésbôl sem: a terv belezuhanása a rejtélybe romboló lépés volt, egy világ tűnt a mélybe; de arról is szó volt, hogy újraépül.
(91) Hogy a kimondással megmutatom, ez hozzátartozik a
rombolás művészetéhez.
(92) Az én Beatricém a rombolás volt.
(93) `Ebben a házban`, a csend; és a neve: a coexeteri
lakás.
Az elején megírtam egy költeményt, csendjátékra. Egy sejtbôl született, egy fényképbôl született elvont ritmikus kompozíció sejtjébôl:
(94) A lámpa elenyészik tükör négyszögében baloldalt a
mélybôl megtelik fénnyel máshonnan szürke és fehér
fénybôl a tükrös négyszög fénybôl szürke és fehér és a
fal megtelik a lámpa fénybôl lassacskán, és
máshonnan.
(95) Ma fekete sorok, a Nagy Londoni Tűzvész nyomai: a
szélén a papír szárazon ég, képek hamujával, az árny
megfordított dícsérete.

82. Mi világos ma?

(96) Mi világos ma? Ez: miközben `a nagy londoni
tűzvészt` írom, véget vetek a Tervnek. Igaz, hogy a Terv
lehetetlen volt. Valójában nem semmisítettem meg,
megelôzô jövôidôként ott volt, miközben papírra vetettem
a jelenidejű elbeszélés elsô sorát.
(97) A terv építményének lábazatánál, ha így képzeljük
el, a parasztok apró házakat húztak föl, a
törmelékekkel. Vannak fák, láthatárok, apró, egyszerű
emberek, ide rakva. A romok: `A nagy londoni tűzvész`,
` `-ek között.
(98) `A nagy londoni tűzvész` a biipszizmus állapotában
kezdôdött; most és a hiányban, a síremléke.
Logika, amely számára ô építette fel a jelentést, én a mondatszerkezetet, a mintákat, számolást.
Egy egyetlen világa, ám amely kettôé lett volna, egy párosé: nem szolipszizmus, biipszizmus.
Az egy /un/ szám, de tükörben-mozgóként, két, egymással szemben álló tükörben: palindromja, egy kettôs nyelv kezdete, mezítelen /nu/.
A rend a világban, de két kezdettel.
Különbözôek, elválaszthatatlanok.
A távolságot belsô tekintet nem lett volna képes részekre bontani; a belsô tekintet a mérce ehhez a távolsághoz, de nem lett volna alkalmazható anélkül, hogy el ne rontsa a páros rendszerét; ez a rendszer bizonytalansági elve.
Ebben a világban, ha el lehetett volna gondolni, a másik gondolkodása mindig a “kettôs másik” gondolkodása lett volna.
A külsôdleges gondolkodás ebben a világban, tehát a miénkben, a felbukkanó dolgokról egy egymást váltó tudatban folyt volna, mely dolgokból csak azok léteztek volna valóságosan vagy inkább azok lettek volna jelentôsek, melyek érzékelései utópikusan, a kettô szigetének belsejében egyesültek volna.
A Hűtôszekrény, a gáztűzhely, a gyengülô fények, a kiáltások és a zajok, gyerekek az utcán, ellenségeskedés nélkül, moraj, kettônk között a konyhaasztal, gondolkodás.
Ebben a világban a kettôs nyelv, a gondolkodás és a tükör palindromja, a kettôsként felfogott egyugyanazon nyelv, és mi mindig fordításban,
Ebben a világban a képei; a szavaim. A képek és a nyelv biipszizmusa. Megmutatni, elmondani.
`A nagy londoni tűzvész` itt kezdôdik. Nem egyenesvonalú kibontakozásának, hanem felépítésének elején a definíció, befejezetlenül helyezve el itt (a próza legközelebbi momentumaként ez a (99). számú, a legutolsó állítás, melynek tényleges befejezése elengedhetetlenül szükséges a folytatáshoz).
Az állítások megfordított útja visszavisz a kezdethez.

83. `A nagy londoni tűzvész`

(99) `A nagy londoni tűzvész` a…

Az állítások palindromikus visszaszámlálása és felmérése
(99) `A nagy londoni tűzvész` a…
(98) `A nagy londoni tűzvész` biipszizmust akart; most,
a hiányban a síremlékét.
(97) A Terv építményének lábazatánál, ha így képzeljük
el, a parasztok apró házakat húztak föl, törmelékekkel.
Vannak fák, láthatárok, apró, egyszerű emberek, ide
rakva. A romok: `a nagy londoni tűzvész`, ` `-ek
között.
(96) Mi világos ma? ez: miközben `a nagy londoni
tűzvészt` írom, véget vetek a Tervnek. Igaz, hogy a Terv
lehetetlen volt. Valójában nem semmisítettem meg,
megelôzô jövôidôként ott volt, miközben papírra vetettem
a jelenidejű elbeszélés elsô sorát.
(95) Ma fekete sorok, a Nagy Londoni Tűzvész nyomai: a
szélén a papír szárazon ég, képek hamujával, az árny
megfordított dícsérete.
(94) A lámpa elenyészik tükör négyszögében baloldalt a
mélybôl megtelik fénybôl máshonnan szürke és fehér
fénybôl a tükrös négyszög fénybôl szürke és fehér és a
fal megtelik a lámpa fénybôl lassacskán, és
máshonnan.
(93) `Ebben a házban`, a csend; és a neve: a coexeteri
lakás.
(92) Az én Beatricém a rombolás volt.
(91) Hogy a kimondással megmutatom, ez hozzátartozik a
rombolás művészetéhez.
(90) A matematika csendje a nyelv mélyén, költészet.
(89) A költészet, belehullván a Tervbe, prózaként úgy
volt benne a Nagy Londoni Tűzvészben, mint fehér részek,
központozás, csendek.
(88) Az emlékezet prózája a költészet duálisa.
(87) A Nagy Londoni Tűzvész az emlékezet prózájában
íródna.
(86) A kéz írna, tűzzel betűzve.
(85) Az útkeresztezôdéseknél megjelennek az utak csendes
ágai.
(84) A rejtély a kapukat rejtő éj a hangyák fölött.
(83) A kép mindig ellentmond az emlékezetnek.
(82) Az elbeszélések rávilágítanak a megkötések
nehézségére.
(81) Az elbeszélésnél minden jelenlévô, minden távoli:
ez az összefonódási axióma.
(80) Ha egy megkötés, ha ez a megkötés elrejtôzött, egy
másik megkötés, talán ugyanez, elbeszéli.
(79) Ha egy megkötésnél a matematika e megkötés mögött
van, a nem közvetlen matematikai következmény
belejátszik az elbeszélésbe.
(78) Egy megkötés az általa létrehozott elbeszélésen
keresztül van elbeszélve.
(77) Egy elbeszélés az, ami a két cikkely közötti,
elvont, fehér teret kitölti.
(76) A Nagy Londoni Tűzvésznek két axiómája lett volna.
(75) Miután a terv megbukott, ez maga után vonta a Nagy
Londoni Tűzvész bukását. A Terv lehetetlen volt;
lehetetlen, beteljesítésének elbeszélése következtében.
De a regény is nagy árat fizetett a bukásért, mivel
olyasmit kellett volna elbeszélnie, ami nem volt
mondható.
(74) A Nagy Londoni Tűzvész benne van az álomban; itt
van, mert meg van nevezve; tehát bizonyos értelemben
végtelen prózának kellene volna lennie.
(73) A regény a címe alatt volt.
(72) Hosszas keresgélés után be kellett hatolnom a
rejtélybe.
(71) A Nagy Londoni Tűzvész: egy regény, tehát egy
rejtély. Ez a regény, tehát rejtéllyel.
(70) Egy regény a rejtvény átalakítása rejtéllyé.
(69) A rejtvény a regényben belebukik a rejtélybe.
(68) A Nagy Londoni Tűzvész rejtélye azt indítványozná,
hogy fejtsük meg a Terv rejtvényét egy képbôl. Ez
feltételezné a helyek bizonyos elrendezôdését,
legalábbis az elbeszélések valamilyen összeláncolását.
(67) Ez egy regény lenne, az olykor ezzel ellenkezô
látszat ellenére.
(66) A regény elmesélte volna a Tervet, de rejtéllyel;
minthogy a terv tartalmazott egy rejtvényt, a regény
elmesélné a tervet, tehát a rejtvényét; de rejtéllyel.
(65) A Terv fikciójának, a Nagy Londoni Tűzvésznek a
rejtvényével való szembenézésnek kellett volna lennie.
(64) A Tervet el kellett volna mesélni.
(63) A Terv az emlékezet maximája alatt helyezkedett el:
(E`) A költészet a nyelv emlékezete.
(62) A Terv axiómái levezetettek.
(61) A Tervnek nincs értelmezése, de van elmondása és
leírása.
(60) A Terv tartalmazza a rejtvényét.
(59) A költészet a végén van.
(58) A matematika a végén van.
(57) A terv láncolatában minden egyes szegmentumnak
egyetlen jelentése van.
(56) A terv láncolatában a láncszemekbôl összekapcsolt
minden egyes párosnak egyetlen jelentése van.
(55) A láncolat minden egyes láncszemének egyetlen
jelentése van.
(54) Semmi a tervbôl nincs jelen.
(53) A Tervnek voltak axiómái.
(52) Miután beteljesedett, a Tervnek maga után kellene
vonnia a Nagy Londoni Tűzvészt. Ha a terv lehetséges
volt, akkor lehetséges volna beteljesedésének
elbeszélése is.
(51) A Terv matematikai terv volt.
(50) A Terv költeményterv volt.
(49) A rejtvény megoldható lett volna. Valami, az árnya
megoldható lett volna; a Terv alapján levezetett,
kijelentett, megszerkesztett, felépített valamennyi
könyv, valamennyi költemény, valamennyi teoréma
összehasonlításával.
(48) A tervnek, amennyiben beteljesedett, nem kellett
megjelennie, hacsak rejtvényként nem.
(47) A Terv nem képes kimondani magát, mert megbukott.
(46) A regény nem képes elmondani magát, mert megbukott.
(45) A füstös pub kirakatüvegén: `moor eeffoc`. Árny:
megfordított dicshimnusz.
(44) A döntés ugyanúgy, mint a visszája, `a démonok
stílusát` feltételezi: a Nagy Londoni Tűzvészben, `ez a
ház`.
(43) A döntés feltételezte a `rakki tai`-t: fügeillat,
nehéz: a füge, szétszóródva a kockás konyhakövön, a ház
hátulsó részében.
(42) Hogy, jóllehet összekavarodott a Tervvel, az
álommal, a regénnyel, a döntés milyen csellel menekült
meg, azt nem fogom nyíltan elmondani.
(41) Kezdetben kiléptem ebbôl az álomból, mely kettôs
nyelven szólalt meg, mint valamilyen nagy palindrom,
ahol a megfordítása ugyanazt mondja a tájék másféle
idiómájában, azt, aminek történnie kell. Igy e prózai
dolog nevét is, melynek az álom adta meg a képét, és
csak a képét, a Nagy Londoni Tűzvészt.
(40) Amikor az, ami elmúlik, megtörtént, az álom
megtörtént.
(39) What is the question? Then, what is the answer?
(38) Amit mondok: az álom az egészet csíraformában
tartalmazza; olyan ragyogóan, hogy nem vagyok képes
rákérdezni.
(37) Nem mondom: az egész talán rekonstruálható az
álomból kiindulva. Az álomnak nincs olyan hatalma, mint
a személyi igazolványnak A tulajdonságok nélküli
emberben.
(36) Az álom rejtvény: minden benne van, noha
álöltözetben. Minden: a regény, a döntés, a terv.
(35) A harmadik dolog ki van mondva: a Terv.
(34) A három világos dolog közül az elsô az álom. A
második, a döntés nem lesz kimondva.
(33) A Nagy Londoni Tűzvész alá, a cím alá vonalak
végtelen sora kellene.
(32) A Nagy Londoni Tűzvész az álom óta egy név. Tehát
valami más is, mint önmaga. A címét alá kellene
húzni.
(30) Ezekben az években olykor azt hittem, világosan
látom, hogy az álomban felbukkant képbôl a matematika
segítségével miképpen születik meg egy olyan kompozíció,
a Terv árnya, melynek az elve a rejtvény lenne, valamint
az összefűzés stratégiája; a terv árnyánál settenkedô
rejtvényt az elbeszélésben lévő rejtélyek
összeláncolódása önmagában megmutatja elegendô távolság
esetén.
(29) Ezekben az években olykor újra láttam az álmot.
(28) Amikor az álmot álmodtam, amikor felébredtem az
álom álmodásából, emlékezve rá és felfedezve azt, amit
közölt, arra is gondoltam, hogy nem felejtem el; ez is
benne volt: legalábbis ez az, amire emlékszem; és csak
erre, mivel mostanra az álmot feledtem.
(27) Mivel, mióta az álmot leírtam, nem emlékezem rá.
(26) A füge illata, nehéz. A füge, szétszóródva a
kockás konyhakövön, a ház hátulsó részén.
(25) Egy telefüstölt londoni pub üvegablakán: `moor
eeffoc`.
(24) A festett lángok – magasba nyúló tetôk – elemésztik
a várost. A lángok nagy, vibráló falevelek, összegyűrt
papírok. A hullámok lebegô fügefalevelek, a visszájukat
mutatva.
(23) Az álom nem egy regényt, hanem egy címet hozott
létre.
(22) Az álom belsejében a hangsúly a címen van.
(21) Az álomban van egy cím, amely egy esemény neve.
(20) Amikor elôször írtam le ezt az álmot, ezt írtam:
…miután felébredtem, tudtam, ebben a házban, hogy ez egy regény
lesz…
(19) Az álomban ez világos: öt évvel ezelôtt,
megkísérelvén, hogy belefogjak az írásba, jegyeztem le
az álmot.
(18) Ez kétségtelenül belejátszik ama prózai dolog
nevének megválasztásába, melynek képét az álom adta meg
nekem.
(17) Két nyelv van, palindromikus; és én nem vagyok
egyikben sem, mindig: fordításban.
(16) Mint egy palindromban, avagy egyetlen sor sem igazi
tükörképe egy másiknak.
(15) Kezdetben, miután kiléptem az álomból, kettôs nyelv
tudatosult bennem, mint egy palindrom, ahol a visszája
hasonlót mond, de másképpen, mint az egyenese.
(14) Az álom `világos stílusban` van.
(13) Az álom egy világos dolog; ez nem a tartalmát
jelöli meg, hanem a stílusát.
(12) A világos álomban, homályosan, megszületett e
regény terve. Tudtam, hogy meg fogom írni.
(11) Világos, hogy ha van három világos dolog, az négy.
Ez itt maradjon homályos.
(10) Az álom megelôzte a döntést. A döntés után a Terv
felfogható lett. Tehát A Nagy Londoni Tűzvész úgy tűnt
fel, mint annak a regénynek az elôttje, melyben a
rejtély a Terv lenne.
(9) Talán nem is leszek képes kimondani. Az álom, mégis,
világos.
(8) Van három világos dolog, de nem tudok világosan
beszélni róluk.
(7) A tervrôl való lemondás után, a regény abbahagyása
után az álom törlése e három dolgot szolidárisaknak
mutatja egymással, meggyôzött engem az
összetartozásukról.
(6) Ezekben az években nem vetettem fel újra a
döntésemet. Úgy éltem, mintha a regény és a terv
kivitelezôdött volna.
(5) Az álom után az emlékezés leállt, átadva a helyét az
algebrának, a megkötéseknek, életszabályoknak.
(4) Miután az álmot álmodtam, elkülönülten láttam, amit
tennem kellett volna. De soha nem voltam képes eljutni
ide.
(3) Van három világos dolog: az álom, a döntés és a
terv. E három dolog összefonódik egymással.
(2) E három dolgot világosan látom. Majdnem minden más
homályos.
(1) Van három világos dolog.

84. Elbeszélés a tíz stílusban

Egy könyv, az Önéletrajz, tíz fejezet 252. töredékében írtam a következôket:
Ekként negyvenes éveim közeledtével, abban a korban,
amikor az élet olyan törékennyé válik, mint a nádszál,
megépítettem magamnak – mint a vadász, aki kalyibát
tákol éjszakára, mint a vénülô selyemhernyó, aki
legyártja a gubacsát – egy utolsó hajlékot a testem
számára. Ha e lakhelyet összevetem azzal, amelyik hajdan
az enyém volt, ez igazából egy egészen kicsi viskó.
Ahogyan életem fogyott, úgy szűkült össze lakhelyem.
Jelenlegi házam harmincegy négyzetláb alapterületű és
hat láb magas. Minthogy már nincsen szükségem szilárd
lakásra, alapja egyszerűen csak a puszta föld. Így
könnyen költözhenék máshová, ha váratlanul kellemetlen
események következnének be. Ekkor a mészkô fennsíkon
rendezkedtem be, közel Villerouge-la-Crémade-hoz; déli
irányban tetôt eszkábáltam a rózsaterasz fölé, és
belülre, a nyugati falra, egy falmélyedésbe
beillesztettem Kamo no Chomei arcképét, amit minden nap
egy kicsit odébb raktam, úgy, hogy a lenyugvó nap
sugarai a homlokára essenek. A tolóajtó fölé kis polcot
szereltem, ide raktam föl három verseskönyvet, a
füzeteimet és egy bazsalikomos üveget.
A könyvben a remete elvonultságának leírását két töredék védelmezi (a füzet “lapjaiból”, 253. és 254. szám alatt), egy-egy “csendoldal”:
csendoldal, próza
és
csendoldal, költemény
Egy remete, Kamo no Chomei, a tizenharmadik századi japán remete példája és oltalma alá húzódom. A kalyibában ott az arcképe, és maga a leírás, Chomei saját kalyibályának leírásából van átvéve, a kalyibából, ahová visszahúzódott, a nagy kyotói tűzvész után.
E töredék sajátos stílusban íródott, Chomei találta ki, és így nevezte el: `régi szavak új idôkben`.
Merthogy Chomei, mint más középkori japán költô is, ránk hagyta a maga listáját a stílusokról, s én az övét választottam, hogy lépteimet a regényprózában vezesse.
Chomei kiválasztása nem érdektelen. Nagy stilisztikai döntése (a világtól való elvonulás) elôtt belsôleg egy különös költôi vállalkozásra kötelezte: Go-Toba császár “költészethivatalának” titkáraként egyike volt a Shinkokinshu, a nyolcadik császári Antológia, a nagy “költeményekbôl álló költemény” vezetô kompilátorainak, s én innen merítettem Tervem egyik legkényszerítôbb “látomását”.
Ezért döntöttem úgy, mivel a Nagy Londoni Tűzvésznek a Terv elbeszélésének kellett lennie, hogy úgy alkotom meg, mint elbeszélést a tíz stílusban, az ő dicsôségére.


A tíz stílus
(i) A choku tai, a `dolgok, amint vannak` stílusa.
(ii) Rakki tai, stílus `a démonok megszelidítésére`.
(iii) `Kamo no Chomei` stílusa: a `régi szavak az új
idôkben`.
(iv) A yugen, `a rezdülések a szürkületben stílusa`.
(v) A yoen, `az étheri báj stílusa`.
(vi) A dolgok érzése, a `mono no aware`.
(vii) Sabi: rozsda; magány.
(viii) A ryoho tai, `a kettôs stílusa`.
(ix) Ushin, `a mélységérzés`.
(x) Koto shirarubeki yo, `ennek lennie kell`, `muss
es sein`.
A megelôzô fejezetekben (és ebben itt) már megidéztem e stílusok némelyikét, a yugent, a rakki tai-t, a `kettôs stílusát` (ez utóbbit áttételesen, azzal, hogy a Fčs című fényképek `kettôsére` helyeztem a hangsúlyt, s másként is; kettôsön egyszerre értem a gondolkodás, vagy a próza, vagy a költészet vagy a képek tárgyát, de a fenti értelemben vett `stílust` is; ez egy kettôs a `kettôs stíluson` belül). És ezt regényemnek következetesen alkalmaznia kellett volna, s valami jelenlegi kísérletemben is megmaradt belôle.
A különösebb elôvigyázatosság nélkül a középkori Japánból egy huszadik század végi hamis remete éjszakai szobájába átplántált stílusokról adott értelmezésnek teljesen nyilvánvalóan kitalálásnak kellett lennie. Megpróbáltam teljesen átadni magam mindannak, amit ezekbôl a stílusokból (a költészet szűk határain belül, a vallási dimenziót figyelmen kívül hagyva) megértettem. Különösen a (vi). stíluson, a mono no aware stílusán munkálódtam: ilyen címen gyűjtöttem egybe a Császári Antológiákból vett száznegyvenhárom költemény francia nyelvű újraköltéseit (e könyv tartalmaz egy sabi című részt is (ez a (vii). stílus)); de jól tudom, hogy a távolból nem vagyok képes megragadni az eredeti értelmet (amit egyébként a mai japánban is fölötte nehéz megragadni, ha jól ítélem meg a kommentátorok közötti nézeteltéréseket. Ráadásul minden egyes költônek megvolt a maga stílusértelmezése és a saját listája is: Chomei listája nem Teikáé…). Tehát meglehetôsen nagy gátlástalansággal sajátítottam ki ezt a roppant ösztönzô felosztást a valóság megközelítési módjairól, prózában (költeményben is, a terv irányította költészetben).
A Nagy Londoni Tűzvész mindegyik ága nem annyira a saját stílusának felelt meg kötelezôen, hanem inkább stílusjegyek valamiféle `koktéljának`, amely megkötések alá vetett, bonyolult stilisztikai alakzatot hozott létre. E célból mindegyik stílusról kialakítottam magamban egy látomást, azokból az eredeti példákból indulva ki, melyeket össze tudtam szedni, de fôképp – miután gyorsan elhagytam ezt a kiindulási pontot – a neveik fölötti elmélkedésbôl kiindulva. Választásaimtól függôen megpróbálkozhattam valaminek a kitalálásával, amit majdnem teljesen a nevébôl `vezettem le` (és mint a yugen már emlegetett esetében, a `végérvényes leírás` néhány elemébôl). Egy narratív prózai világ teljessége így parcellázódott fel stílusoknak vagy stílusok kombinációjának mint retorikai színeknek az uralma alatt álló területekre.

85. Rejtvény és rejtély

Amennyiben `rejtéllyel` együtt kellett léteznie, a regény csak önnön stílusa belsejében – amit számára találtam ki: ez a `stílus rejtéllyel` – lehetett regény. E stílus annak a tíznek jelentô (természetesen a rejtélyt jelentô) kombinációja volna, amely a regény területét tagolja. A rejtvény homályosságából valami kiolvasható.
Mégis csak miután lemondtam a tervrôl s csak mikor a sietség diktátuma alatt írtam az egyszer már lejegyzett álom enyészô fényénél az állítások sorozatát, a rejtély és a rejtvény kettôsét ekkor illesztettem hozzá a regény és a terv közötti különbséghez. E különbségtétel bizonyos fokig poszthumusz.
Ám voltaképpen már korábban a birtokomban volt. A terv érdekében végzett kutatásaim során megpróbáltam megérteni a francia próza gyermekkorát, az Arthur királyságának szentelt roppant nagy, sűrű szövésű alkotást. Azt mondhatnánk, bizonyos módon ez a megsokszorozott regény (és az enyém hasonlított volna rá) a maga rejtélyes mivoltát egy olyan rejtvénybôl merítette, mely megelôzte és tág értelemben létrehozta ôt: a Grál rejtvényébôl, mint Chrétien de Troyes Percevalja mutatja. Miután soká küszködtem e kapcsolatok tisztázásával, pusztán önmagam számára (valamint mindazzal, ami a prózában írott regényt a trubadúrok szerelemelméletével összeköti), mindebből annyi maradt, hogy hasznos hozzájárulást kaptam a tervhez.
Mindenekelőtt azt, hogy a rejtély szó megnevezi a regényformát, azt, amikor megtörténik egy rejtvény átfordulása elbeszélésbe. És egyúttal a fajtáját is a regény műfaján belül: regény rejtéllyel. A rejtvény belebújt a Tervbe.


A rejtvény és a rejtély axiómái (az RvRt axiómák)
(RvRti) A rejtvény maga a Terv.
(RvRtii) A Nagy Londoni Tűzvész rejtélye a Terv
képének lerombolása volt.
(RvRtiii) A rejtvény a bukásakor elhomályosította a
regény rejtélyét.
(RvRtiv) A regényben, és általa.
(RvRtv) Az, ami látható nyom nélkül megtörtént, belép
a rejtvény elbeszélésének rejtélyébe.
(RvRtvi) Minden egyes rejtély a rejtvényhez közelít.
(RvRtvii) A rejtélyek rendszerét a rejtvény határolja
be.
(RvRtviii) A megkötések táblázata alkotja a rejtély
tisztázásának rácsát.
(RvRtix) A rejtvény kimeríti a rejtélyeket.
(RvRtx) A rejtvény feleleten túl van. A rejtvény
kérdésen túl van.
(RvRtxi) A rejtvénynél nincsen benne.

Alávetni magunkat az RvRt axiómáknak annyit tesz, mint visszatérni ahhoz, hogy programmatikus magatartást tanúsítsunk: a rejtélyek sorozatos megközelítésein keresztül tartunk a rejtvény felé.
A rejtvényt nem lehet megérinteni; két okból nem:
– mert enigmaként definitíve nem megérinthetô;
– mert a rejtélyek inadekvátak.
A rejtély axiómái és a regény eredendô megfejtési szándéka ellentmondanak egymásnak. De az ellentmondás következménye rejtve marad; egy harmadik lehetetlenség okán, mely lehetetlenné teszi a lehetséges megoldást a két másik paradoxonnál is, s ami voltaképpen a következô: ahhoz, hogy a regény megragadhassa a rejtvényt, rejtélyek végtelenje kellene. Minden egyes rejtély inadekvát volta a végtelenségen keresztül találhat feloldásra. A rejtvény korlát lenne (egy matematikai metafora az “induktív határ” képét kínálja). De hát a lehetetlenre lenne szükség, egy végtelen regényre!
Másutt el fogom mesélni, miként képzeltem el egy olyan eljárást, a végtelen szimulálását prózában, amely képessé tenne arra, hogy e lehetetlenségen némiképp enyhítsek.
Ami a tervet illeti, a rejtvény, amely a tervet megalkotta, egyszerre alkotta meg önmagát is, létrehozván önmagában egy másik végtelent, egy belsô végtelent, ahogy egy szoba tükörfalai teszik egy középre lerakott nyitott könyvvel. A Terv olyan lehetséges világ volt, amelyben Russel borbélya végre paradoxon nélkül borotválja meg magát, ô, aki csak azokat borotválja, akik maguk nem borotválkoznak, a borotva képét odaillesztve az elgondolt halvány tükörképhez, aki nem ô, csupán egy egyszerű, összefüggô utánzat.
Egyedül az olvasó marad inkoherens és paradoxális. Mivel a foncsoron visszaverôdô megfordult írás a rebbenô és gyorsan gyengülô, tökéletlen fényben olvashatatlannak látszik; hacsak nem olvassa ki a terv világából az optikai palindrom nyelvét a maga furcsán keleties jeleivel; vagy a fordítását, amilyen a prózában hátrahagyott üzenet a pub kirakatüvegén a dickensi Londonban: moor eeffoc. A `moor` hangzása közel áll a `room` hangzó palindromjához; de nem így az “eeffoc” `ee`-je (mivel ezt az `ee`-t úgy hallom, mint a “see” szóban, és nem úgy, mint a “coffee”-ban; a hangsúly, a tükörben természetesen, elmozdult.) A tervből semmi sem jutott át a tükör mögé. Minden rajta maradt.

86. Összefonódás. Tisztázás

Túl a terven a prózában a rejtélyek összefonódása volt az az út, melyen át elérünk a határhoz, a rejtvényhez a maga feltárulkozásában, egy képhez, az egész tervrôl ôrzött képhez. Természetesen nem ez az út vezetett az eredmény tényleges eléréséhez, mivel az megérinthetetlen természetű volt, és végeláthatatlan is, sokkal inkább olyan út volt, melyen járva az eredményt menet közben nem vettem észre: az összefonódás ironikus színezetét.
Az emlékezet prózája, a “gyékényfonás” (ahogy Ferdinand Lot írta valaha Tanulmány a “Prózai Lancelot”-ról című munkájában) magával hozta vele tökéletesen egyidejű fiait, ama összefonódáson keresztül, amit a trubadúrok így neveztek: entrebescar.
Homályt fonnék össze fénnyel a prózában, `mélázva-gondolón`.
Összefonódás és tisztázás között a kapocs a csend és a fény kapcsolata volt. Az elbeszélt terv teljessége a regényben az összefonódáson keresztül homályosan ôrzôdött meg; nem mondott ki semmit. Ám a megkötéseknek alávetett egyes részekben fény érzékelhetô, mintha “diafan testbôl” jönne, visszfény, melyben a rejtélyek (virtuálisan, a sugarak forrásánál) képesek lennének kimondódni. Ennek az egymást kizáró kettôsségnek a fordítás számára volt egy maximája:
(ÖF Ti) Az egész összefonódása, a részek tisztázása.
A megvilágosodás ugyanakkor nem olyan volt, hogy felmenthetne az erôfeszítés, a kutatás, az olvasás fontossága alól. A tisztázást is – az elsôre láthatatlant, a kiindulót, az odahagyottat – olvasni kellett volna. De, leleplezés, ugyanennyire helytállóan feledhetô is volt. Végül és egyébként, sem feledve, sem mellôzve, sem odahagyva, helyénvaló volt nem beszámolni róla.
Mivel a tisztázás magából az összefonódásból született, a leghomályosabbat érintette: a távolságok homályosságát, a nem kimondható, a nem volt kimondható homályosságát, az egymásra következés homályosságát: megismételni, késleltetni, kiemelni, beékelni, befoglalni, lefoglalni, hangsúlyozni, nyomjelezni – ilyen eszközei voltak. Minden egyes prózamomentum benseje odatapad a határához. Ám minden alkalommal, amikor kiléptem az oldalakból, a sorokból, el a tintától magától, a tisztázás készen állt a gyors elhalványulásra: homályosság onnan, ahol minden összekeveredik.
Vállalkozásom általános veresége nem annyira abból a stratégiai elszámításból fakad, hogy az összefonódás-tisztázás ellentmondásos párosához folyamodtam, ami kockázatos. Inkább abból, hogy valami hiányzott nekem, kívül a terven, kívül a prózán; valami egyszerre fekete és világló, ami képes megadni az elsô lökést, képes fenntartani azt, képes percrôl percre újjászülni: ha a regénynek, ha a tervnek formák kellettek, s következésképp életformák, az élet (ahogyan az életet általában értjük) bizonyos rezonanciája elengedhetetlen volt: az összefonódásra, az elevenre és a világ momentumainak tisztázására volt egy nevem, ami megjelölte a lehetséges eleven világegyetem észjárását: a biipszizmus (82. $).
A biipszista viszony teljességgel a szerelem rendjébôl való.
Eszményét, a kettôshöz tartozó kapcsot, ha úgy tetszik, a világban való kettôs-lét jelét a trubadúroktól kölcsönöztem, a trubadúrok “nagy énekében” benne lévô amors elméletébôl. A “kölcsönözni” szó illik a tervem finom sajátságaitól történt elfordulásra.
Egy költészettervet akartam élni, és a fikcióját; nekik kellett volna igent mondani egy tökéletesen megragadható életeszményre. De a szerelem állapota tartósan nem volt lehetséges.
És szerelem nélkül, az így elgondolt szerelem nélkül nekem, magányos férfi, a legkisebb esélyem sem volt.

87. Megmutatási stratégia

Memphisben, 1976 nyarán, az Amerikai Egyesült Államok kétszázadik évfordulóján, egy ezer mérföldes hosszú gyaloglás végén Holliday Innbe jutottam, oda, ahol Martin Luther Kinget rávették, szálljon meg abban a motelben, ahol gyilkosa kényelmesebben kaphatta távcsöves puskája végére.
A Mississippi itt volt, csak pár méterre. Esténként leültem, néztem, miként folyik, nagyra duzzadva forrása óta, ahol majdnem két hónappal korábban láttam Grand Rapidsban, Minnesotában. Úgy kell követni a folyókat, mint az életeket, hogy megérthessük ôket.
Utam egyik utolsó station-je volt ez, a vízesés elôtt, a delta felé, Baton Rouge, Thibodeaux és New-Orléans. Újra kijöttem, hogy leírjam a gyaloglás momentumát, a folyó pillanatát, egyetlen oldalban, egy útinapló néhány sorát, egy költemény több, nem egyforma sorához társulva-társítva, mint minden este: egy késôbbi Mississippi Haibun csírájaként, Basho “útinaplóinak” utánzásaként.
Valamivel lejjebb, a sáros, csupasz, göröngyös, meglehetôsen meredek folyóparton egy idôs gentlamen ült, az emberi nemnek abból a válfajából, melyet “feketének” neveznek, fehér hajjal, mozdulatlan volt és nagydarab, mellette egy hét éves fiú, az unokája. Horgászott. A víz mérhetetlen volt és elhagyatott, a fény átható, majdhogynem sűrű. Néztem az öregembert, ahogy a vízbôl kiemel egy catfisht (macskahalat). Elmagyarázta, hogy rizzsel etet be (kanadainak vélt, mint szokták, angol akcentusom miatt). Nem tartottam ésszerűtlennek.
De ezen az enyhén bizonytalan partoldalon, a sáros, lusta, lassan kimosó víz partján, a széles folyó elôtt, amint lassan alámerül az est sűrű fényébe, e hal látványától vagy inkább attól, hogy megneveztem, úgy tűnik, képzeletben nagyon messzi eltávolodtam. E távolság több volt földrajzi távolságnál: a folyó hirtelen a Volga lett, ahogyan emlékeimben megjelenik elôttem Gorkij Don melletti Gyermekkorából; és a hal egy küsz volt.
Tudom, semmi sem bizonytalanabb, mint a halak névtana, és a legkevésbé sem vagyok meggyôzôdve a Mississippi partján látott 1976-os catfish valóságos megfelelésérôl egy 1900-as volgai küsszel (egyébként orosz nevét ugyanúgy nem ismerem, ahogy a természettudományos elnevezését sem), ami ráadásul egy regénybeli küsz volt. A fejemben mégis megjelent, kikerülhetetlenül hozta a végtelen víz varázsa, az eltompító nyugalom, melyben napi gyaloglásos óráim után leledzettem, a szobában áttévézett zsibbasztó órák után, a szoba inkább alacsony hômérsékletű, mint hűvös Holliday Innben (mivel nyáron csak a mediterrán házak hűvösek, az anyanyelvem csobogó és patakzó hangjaival benépesített területeken), és ez villantotta be a közvetlen átugrást elmémben a küsz szóról a catfish szóra. És innentôl egy Sztálingrád irányába többször megnyíló gondolati úton át (Sztálingrád a Volga könyökénél fekszik, így a lexikális képzettársítás (a nevetséges hruscsovi “Volgográd”-dal) kézenfekvô módon juthattam el egy képhez, mely Gorkij Klim Szamgin című regényének ôsrégi olvasásából maradt meg bennem: befagyott folyó, egy lék a jégen, benne egy arc a sötét, majdnem mélylila vízben, és a kérdés (ami az elbeszélés több helyén megismétlôdik): “Egy kisfiú volt?”
A dolog úgy esett, hogy ugyanazon az estén fedeztem föl és jegyeztem le a Nagy Londoni Tűzvész axiómáit, amely a folyókról és a halakról való álmodozásom, az álmodozás által beindított gondolatáradat megfontolt meghosszabbítása volt; akkori elhatározásomnak hála közben le is jegyeztem a képek kezdeti összeláncolódását, úgy, amiként mindjárt elmondom, valamint a körülményeket.
Késôbb, mikor újraolvastam és ismét átgondoltam azt, aminek a létrehozandó “haibun” szolgálatában kellett volna állnia, a prózai költemény-momentumok megvilágító állomásait, melyeket szándékomban állt megkomponálni (ebbôl a célból vágtam neki a hosszú gyaloglásnak a Mississippi mentén, de ez a könyv, ez sem lett befejezve), akkor feltűnt nekem, hogy volt itt valami más is, mint a kompozíció vezérlésére alkalmas állítások szelepének egyszerű megnyitása, úgy tűnt, hogy elfeledett gondolatok egymásutánjának a végén némi vergôdés után felfedeztem, bizony ez nem egy nemlétre rendeltetett próza (a Napló költeményekkel) igazolására való, hanem a rejtély és a rejtvény közötti kapcsolat modellje, ahogyan ezeknek napvilágra kellene jönniük a regényben és a tervben (kölcsönhatásukban és elkülönítettségükben). Ez az, amit megmutatási stratégiaként határoztam meg. (Késôbb megtaláltam, ezt is, a középkori regényben.)


megmutatni
(MM i) Ennek kell majd látszania.
(MM ii ) Látszani fog, ha megmutatom. Nem vagyok képes
megmutatni, mondva.
(MM iii) A megmutatás eltöröl.
(MM iv) Miközben mondok, majdnem megmutatok.
(MM v) Homályosnak kell maradni, mondja Goethe,
önmagunk számára.
(MM vi) A füge nehéz illata. Ha a füge szét van
szóródva a kockás konyhakövön, a ház hátulsó
részén, akkor hol?
(MM vii) Megmutatni, hogy a döntés miként vonul vissza
a homályba, miközben az álom egy másik fényt
kínál föl, regényszerűt, ferdét, rejtély
utánit, rejtéllyel, mindazt, amit beleértendô
módon a követô funkció használata jelöl meg
(az aláhúzások a regény címe alatt).
(MM viii) Megmutatni megközelíthetetlen tárgyak
hozzáadásával.
(MM ix ) De igazán csak egyetlen axióma van:

ez látszik.

88. Befejezni. Elindulni

Felébredek, megint. E könyv mindegyik momentumában magamat mindig felébredve látom. Felébredek és gondolkodom, ma reggel két dologról:
– elôször is elérkeztem elbeszélésem kiszáradt földjének, ennek az álomból, a döntésbôl, a tervbôl kiinduló dedukciós “Waste Land”-nek a valóságos végére. Ideje befejezni.
– másodjára, elhagyom ezt a helyet. Itt nem élek, kizökkent idôben vagyok.
(Már leírtam ezt, “elhagyom ezt a helyet”, vagy húsz “momentummal” ezelôtt, de az csak serkentgetô felhívás volt, még eljövendô cselekvést jelölt. Ma reggel megint érzem a befejezés parancsoló követelményét, imperatívusz; befejezni, a jelenben; azaz: keresni, hová menjek, elhagyván ezt a helyet.)
Talán az elsô, e fejezet bizonyos és látható vége (ezek után az “elbeszélés”-részben már csak a 6. fejezet marad hátra, melynek megvan már az elgondolása, a (számszerűen kötött) terjedelme is, és a címe, ami nem csekélység) közvetlenül kierôlteti a másodikat, vagy ha jobban tetszik, a negatív kényszert: nem tudok elindulni anélkül, hogy ne fejezzem be ezt a fejezetet; mert ha egyszer elindulok, nem vagyok képes befejezni.
Valójában csak ezt a fejezetet nem fejezem be. Bevégzem a Valami sötét című könyvem tisztázását is (a gépiratos változatot), amit tavasszal kezdtem el, majdnem `a nagy londoni tűzvésszel` egyidôben. Figyelembe veszem azokat a megfigyeléseket, melyeket néhány olvasattól kaptam (Claude Roy, Florence, Paul Fournel, M.), döntvén a szöveg ideiglenesen végsô változatáról, melyet nemsoká átadok a Gallimard olvasószerkesztôségének publikálás céljából. Ebbôl hosszú bizonytalansági idô következik, és ilyen feltételek közepette nem leszek képes a próza folytatására.
A szóban forgó ilyen megfontolások mellett bizonyosan van még más is: ha csak ma vagyok képes szembenézni magammal, sehol másutt, csak itt aludva és lélegezve valóságosan, ez azért van, mert az álom, a döntés, a terv kimondta, hogy soha többé nem térhetek vissza ide. Öt éve kezdtem bele a kimondásukba. A megsemmisült fekete sorok, gyászom üres, csendes, fekete és elégett ideje ezen a helyen, ahol harminchárom hónapja semmi nem lett elmozdítva, ideköt, lekötöz, megsemmisít minden mozgást. E fejezetben – a többitôl eltérôen – beléjük ütköztem, a roncsokba, annak romjaiba, amit más, eleven, éjszakai korahajnalokon régebben leírtam. Ebben áll ennek az írásnak negatív kényszere a létezésemre: nem volnék képes elindulni anélkül, hogy el ne jöjjek onnan, ahol most vagyok.
Felébredek, és látom, most elôször, hogy hamarosan már nem itt fogok felébredni, hogy éjszakáim béna díszlete megváltozik, hogy semmi nem marad belôle. Semmi nem marad belôle, mert látni fogom. Van egy megoldás, egy olyan életmegoldás elindulásom problémájára, amelyhez nem kell szétszedni az engem körülvevô dolgoknak azt a rendjét, amelyben voltam és amelyben most csak emlékeim mozdulatlanságában vagyok benne, nem kell bebiztosítanom magam, hogy az emlékek után leszek, ha nem viszem magammal a helyet oda, ahová megyek. Az általam ôrzött fotográfikus képek és az emlékezet képei, melyek bizonyosan nem fakulnak meg, ha elhagyom a helyet, anélkül, hogy bármilyen módon megtudhatnám, mivé válik majd, e képek a hallucináció erejével rendelkeznek, mintha valóságos jelenlétet kölcsönöznének a jövôben ezentúl sehol nem lévônek, annak, ahová száműzném magam. Szerencsére nem így fog történni.
Mert amikor azt mondom, “elhagyom ezt a helyet”, valódi elindulásról van szó. Elhagyom ezt a helyet, és a fejezetnek, melyet most befejezek, valódi vége van. Nem fogom sem újraírni, sem megsemmisíteni. Ami annyit jelent, hogy ezen a reggelen véletlenül választ találtam arra a halogatott kérdésre, mely a kezdettôl végigkövetett: ez be lesz fejezve. E pillanatban már megint visszaviszem a létrehozás jelenidejét önnön elbeszélôi jelenébe, mely idáig úgy kényszerítette rám magát, mint zajok, mozdulatok, gondolatok szakadatlan esôje. Ez azt is jelenti, hogy ami a mostani sorokban kígyózó prózát illeti, már nem a Francs-Bourgeois utca 51. szám alatti házban lévô szobámban vagyok. Az autók jelenléte, hallom ôket elmenni, ebben az órában (öt óra van) ritkák, két emelettel lejjebb, az utcán, a keresztezôdésnél, nem kézenfekvő.
Erre még jön a korona: “elbeszélésem” utolsó fejezete nem íródhatott itt.
De már régen elôre láttam, hogy másutt írom meg.

89. Nappal

Ez lesz az egyetlen nappal írott momentum; a novemberi nap nyugalma, kicsit napos, kicsit hideg, kicsit felhôs. A papír, melyen a fekete sorok araszolnak elôre, sápadtabbnak tűnik, a sorok feketébbek, a fény szokatlan.
A szív bizonyos csendje, a sápadt nyugalom vezet. Sem a reménytelenség, sem a közömbösség, sem a szerencsétlenség érzése nem tűnt el, csak közepes tartományokban létezik, színek nélkül, hevesség nélkül, egyszerűen.
Látom az utolsó megbarnult leveleket a tér fáin, a felhôket, nyugatról jönnek, a tetô fölött mindent beborítanak az utca és a Blancs-Manteaux templom között. Van színük, a formák meghatározhatatlanok, elôdeikbôl, a háznak ugyanebben a traktusában töltött mintegy száz napból, kitéve a borús idônek vagy az esônek, kékkel vegyülô fénynek, nem ítélhetôk meg. Hónapokon keresztül ôk voltak a semmi jelei, gyűlölettel figyeltem ôket, könnyekkel engedtem ôket tovább, parancsoltam, hogy álljanak meg. Ma már semmik sem. Hamarosan már nem érzem azt a kényszert, hogy nézzem ôket.
Megtöltök egy oldalt: csönddel.