5. f e j e z e t

<BI>Álom, döntés, “Terv”

51. Ez a fejezet kicsit nehéz

Ez a fejezet - tüstént vágjunk elébe - kicsit nehéz; a nehézség kétségkívül nem annyira a mondatról mondatra haladó azonnali megértésre vonatkozik, sokkal inkább abból a bizarr törekvésbôl fakad, hogy egy elliptikus levezetésféleséget adjak, kiindulópontnak azt az álmot téve meg, mely kettôs kísérletem (Regény és Terv) kezdetét megjelölte, távoli okaként mindannak, amit Ön itt olvas.
Ifjúságom második felének matematikai könyveiben (nagyjából huszadik és harmincadik életévem között, amikor e szaktudományhoz mint jövôbeli költôi eszközhöz viszonyultam) az elôszó legeleje gyakran szólt valahogy így: “Az elsô olvasáskor ez a fejezet talán elhagyható.” Azt jelezték ezzel, hogy bizonyos fejtegetések a többinél nagyobb fokú nehézséggel járnak, vagy azt, hogy kitérôkrôl, másodlagos eredményekrôl van szó, s a kissé sietôs vagy a magában nem eléggé magabiztos olvasó túlzott veszteség mélkül juthat el oda, ami számára a lényegeset jelenti. Prózaeszményemre jelentôs mértékben hatottak az ilyesfajta munkák, melyek mintaképe Bourbaki híres értekezése, ami fölött a jelzett esztendôkben megszámlálhatatlan órát tölöttem el. Amikor a “Nagy Londoni Tűzvész” mentális képe gondolataimban megjelent, a matematikai próza és ennek “modernista” idioszinkráziája (nyilvánvalóan Bourbaki) jelentette stilisztikai törekvéseim egyik horizontját (ebbôl gyenge visszhangként itt mindössze a csatlakozások elgondolása maradt meg). De jelenleg aligha folyamodhatom a bemutatás ilyetén elrendezéséhez, mivel mindaz, amit írok, bizonyos értelemben elhagyható (szinte cikkelyrôl cikkelyre), a könnyű ugyanúgy, mint a nehéz. E fejezetnek tehát menthetetlenül meg kell maradnia.
Mégis, mielôtt belebonyolódnék, adni szeretnék egy elôkészítô leírást a szervezôdésérôl, hogy némileg enyhítsem a kivitelezés kusza és szaggatott jellegét. Különössége – ahhoz a négy fejezethez képest, mely megelôzte ennek az ágnak az elbeszélése során, valamint a következô, a 6. fejezethez képest, amely a legutolsó lesz – kizárólag abban áll, hogy egyetlen gondolati egészként, elôzetesen lett megszerkesztve, ami - szemben a visszatérések és törlések nélküli, fekete sorokban elôre haladó prózával - a “jelen” prózát úgy kényszeríti mindig kötelezô áthaladási pontokhoz, mintha ezek megállók lennének a meditációs séta közben.
Eme kezdeti cikkely, eme kezdeti momentum után (mostantól fogva így jelölöm meg azokat a címmel és számmal ellátott, egységes töredékeket, melyekbôl `a nagy londoni tűzvész` felépül) következik az álom bemutatása: ez lesz a második momentum (az elbeszélésben 52. szám alatt). A tulajdonképpeni dedukció, a fejezet törzse a rákövetkezô harmincegy momentumot foglalja magában. Ezt követi majd az utolsó hat momentumban (a fejezet tehát 39 cikkelyt fog számlálni) a stratégiai megvilágítás, a dedukció során mindenféle aggály nélkül használt némely kifejezés (ezek a hétköznapi nyelv szavai) kommentárja.
A dedukció (a fent említett “kötelezô áthaladási pontok” egésze) azokból áll, amiket maximáknak nevezek (a szó nem teljesen kielégítô, de még nem tudok jobbat). A maximák önálló számozással vannak ellátva (1-tôl 99-ig), külön lapra írva (az 1-es, olvasható változatról van szó), önálló elrendezésük van és a számozás sorrendjében lettek áttéve írógépre, a szokásos hatvan betűhelynyi sor helyett hattal kevesebb karakterrel; és saját, külön színnel, a fekete helyett kékkel (mert az írógépes “átfordítás” ezúttal a legkisebb sorközt használta, száz betűhelyes sorok helyett pedig hatvanasokat csináltam a villanyírógépemen (III. Miss Bosanquet)).
Maximáim szövege - a dedukció során ugyanilyen módon, harmincegy külön momentumba beosztva - a megszerkesztés kötelezô eleme. A fejezet felépítésének elôzetes részét alkotja (és idôben jóval korábbi a fejezetnél).
A próza a maximák között fog elôrehaladni, megtartva a maximák számozási sorrendjét; a próza körbefogja a maximákat, megvilágítja, kommentálja, befoglalja ôket.
De ha szükséges, előfordulhatnak visszatérések, ismétlôdések. És ahogy a maximák szövegei, valamint egymásutánjuk önmagában bizonyos megvilágító egységességet képeznek, a végén valamennyit újra meg kívánom adni, a folytonosságot nem megszakító egymásutánjukban, egy olyan összefoglalásban, mely természetesen új módon fogja megvilágítani ôket, amikor belépnek az idôbe (attól az idôtől számítva, mely azóta múlt el, mióta leírtam ôket).
Ősz van.

52. Álom

Kezdetben, mely most oly távolinak tűnik, ott volt egy álom:
Ebben az álomban kiléptem a londoni metróból.
Rettenetesen siettem a szürke utcán. Egy új életre,
vidám szabadságra készültem föl. És hosszas keresgélés
után be kellett világítanom a rejtélyt. Emlékszem egy
emeletes buszra és egy (vöröshajú?) lányra, esernyő alatt.
Miután felébredtem, tudtam, írni fogok egy regényt,
melynek címe a Nagy Londoni Tűzvész lesz, s hogy meg
fogom ôrizni ezt az álmot, a lehetô leghosszabb ideig,
épségben. Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc évvel
ezelôtt volt.

Ez az álom szövege. Lényegében két részbôl áll. Csak az elsô tartalmazza a tulajdonképpeni álmot, ennek leírását. Az így megmaradó álomszöveg maga is két részbôl áll: egyfelől az álom következményébôl (a felébredés az álomból); másfelől az egész megôrzött tartamából (álom és ébredés, a maga implikációival), a le nem írt, de bennefoglalt emlékbôl.
A második rész második része (“Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc évvel ezelôtt volt”) a `nagy londoni tűzvész` jelenlegi változatában rendkívül tömör. Ennek oka az, hogy már igen régen hangzott el. Az álom szövege ötéves. 1980-ban, ôsszel írtam le: az álmot, az ébredést, a feljegyzést és ezt a számot: 19. Tehát tizenkilenc évvel korábban történt az álom álmodása. A `nagy londoni tűzvész` egyik változata számára írtam le, mely változat mára már megsemmisült, érvényét vesztette a halál miatt. De az álom papírra vetésének pillanata valaha megtörtént. Nem tudnék most semmit se csinálni, ha valaha nem történt volna meg. Ezzel számolnom kell. Az álom szövege megdermedt. A dedukció erre a szövegre vonatkozik. Könyvem jelenlegi elgondolása arra késztet, hogy mint egészet fogjam föl. E fejezetben ebbôl a töredékbôl kiindulva eredek a nyomába.
A kezdet tehát, mely most oly távolinak tűnik, 1961 ôsze (decembere). Az álom körül ott van az 1961-es év. És valami, amirôl nem fogok beszélni, amit talán soha nem fogok elmondani, tilos elmondani, nem tudom.
De amit látok és ami elmondható, az az álom “környéke”. Az éjszaka. Felébredek tehát, az éjszakában. Három óra van. Fekszem, egyedül vagyok. Kinyitom a szemem a sötétben. Nem gyújtok villanyt.
Kevés fény világít, az utcáról jön be, a nyitott ajtón át, balról; a kis ajtó a mosdóé, ez választja el a szobát az utcára nézô nappalitól, a dolgozószobámat a Notre-Dame-de-Lorette utca 56 második emeletén, Gauguin szülôházában.
Az álom e “környékét” itt ôrzöm a fejemben az álommal együtt. Ez szinte az egyetlen emlékem, nem arról, hogy volt ez a szobám, hanem az ottlétrôl; ez az egyedüli emlék, az egyetlen a jelenlétrôl ezen a helyen.
Az álom szövegében semmit nem ôriztem meg ebbôl a “környezetbôl”. Szükségem volt a meg nem különböztetésre. Legalább talán annyit kellett volna mondanom, hogy: “felébredvén az éjszakában…”. De túl késô. Amikor leírtam az álmot, az álom még annyira jelenvaló volt az álomról való emlékemben, hogy mint túlságosan is nyilvánvalót, kihagytam. Ma már csak az álom töredékéhez, csak mint az álomról készült szöveghez fordulhatok, és ezt nem egészíthetem ki semmivel sem. Nem annyira az aggályos pontosság, hanem inkább amiatt, mert az álomból kiinduló kezdô dedukció a számozott maximákban ezen a szövegen megy végbe, és nem kívánok teljesen mesterségesen erôlködni a “maximák” “megvilágításakor”. Szükségem van ebben a fejezetben a felhasználására, és úgy veszem, ahogyan leíratott, ahogyan most van. De az is igaz, hogy az álom szövege nem teljesen az volt, amire akkor emlékeztem, amikor leírtam az álmot; és ma, mivel egykor rég nem lett leírva, visszaemlékszem arra az éjszakára, amikor az álom felbukkant, huszonnégy évvel ezelôtt.
Számomra semmi sem feketébb az álom éjszakájánál. Ez az éjszaka, emlékszem rá, nagyon fekete volt; és több igen hosszú és igen fekete éjszaka követte. De ez az éjszaka odatartozik az 1961-es évhez és ahhoz, amit ebbôl az évbôl kimond vagy nem fog kimondani a most sorról sorra szerkesztett elbeszélés.
A kezdetnél, mely most oly távolinak tűnik, ez az álom van. Ősz van.

53. Az elsô állítás

Abban az idôközben (három nap), amely ezt a momentumot a megelôzôtôl elválasztja, úgy döntöttem, felhagyok a “maxima” szó használatával az álomból kiinduló “dedukció” egyes szakaszainak a jelölésére. Mivel a maxima túl önálló, túl független, és nem egykönnyen illik bele a dedukciós egymásutánba, sôt ahhoz, amit fontolgatok, nem eléggé ortodox. Az erkölcsi “background” is eltérít tôle. E fejezet kibontakozása túlságosan erôltetettnek tűnne, szándékai pedig elhibázottaknak. Egy másik szóhoz fordulok: állítás. Etikai semlegessége tetszik. Egyébként ezzel a szóval a logikát másolom, a matematikát, fenntartom a dedukciós elgondolás által már behozott mimikrit, hű maradok prózám régi és legelsô elgondolásához. Egy állítás az evidencia erejével bír, olyan kísérlet, melynek során megmutatható annak szükségessége, amit e kimondás formáján keresztül kimondunk. Ennélfogva: állítások. És a harminckilenc állításból a legelsô a következô:
(1) Van három világos dolog: egy álom, egy döntés; és
egy Terv. E három dolog összekapcsolódik egymással: az
álom feltételezi, hogy a döntés adva van, mivel az, amit
közöl, ellentétes az ellentétével. A döntés implikálja a
Tervet. Mivel a döntés csak úgy valósulhat meg, ha a Terv
eldöntetik.
Az álom lejegyzése, mely magához kapcsolja folyományait is (ezek teszik ki az álom szövegét), látszólag nem igazolja vissza két másik kifejezés erôszakos bevitelét a kezdeti és e fejezet címében már jelzett állításba: döntés, Terv. Mert az álomból, az álom pillanatában, úgy tűnik, csupán a regény következett: meg fogok majd írni egy regényt.
Már az álom elôtt, az álom azon körülményeiben, melyeket nem, legfeljebb minimálisan fogok megvilágítani, és akkor is csak annyira, amennyire az érthetôség megkívánja, a döntés és a terv ott van.
A döntés a mélyben létezik, ellentétben az 1961-es év ôszi hónapjaiban szüntelenül felkavarodott képzelettel, és szemben a szemlélôdéssel mint lehetséges, kívánatos, kikerülhetetlen ellentétével. Az álom a maga kénye-kedve szerint, közvetett módon dönt, a regényrôl tett megjegyzéssel, ami meg lesz írva. Egy regény meg lesz írva; tehát lesz jövô, melyet e regény tölt majd ki.
De a Terv (átmenvén kisbetűrôl nagybetűre) egycsapásra szükségessé válik, valódi tervvé: az álmot megelôzôen volt alternatíva: vagy megindulunk a döntés ellentéte felé egy “mire-jó?”-ból kiindulva (ez egy maxima), amit általános “mire-jó?”-vá tágítunk ki, vagy valami olyan elgondolás felé indulunk el, ami egy terv (egy jövô) lesz, egy létezési terv. Válasz a “mire-jó?”-ra, a létezés érdekében. Ez nem a Terv. A Terv csak formális formával rendelkezhet, a döntés által implikált másodlagos formával (a maga szükségszerűségében) (valamint “kellô és hibátlan formába” rendezetten!). Ennek fényében a döntés igazából csak akkor döntés, ha a Tervet felismertük.
Ebben az egészben az elsô pillantásra van bizonyos iránynélküliség: összekavarodás. Olyannak látom, mint a biliárdgolyók összeütközését: az álomból, látszólag, csak a regény búvik elô; de vele egyidejűleg ipso facto a páros, a kettôs döntés-Terv is.
Miután az álom papírra került, visszamenôlegesen vakító világosság áradt szét. E világosság visszavetül a múltra, az álom pillanatára, noha az alapképlet kétértelmű marad: személytelen jelenlét.
Miután az álom papírra került, ezzel hagytam, hogy tovatűnjön, mint minden álom: de itt sajátos tovatűnésrôl van szó, mivel az álom már tovatűnt, mint minden álom, és már hosszú ideje (tizenkilenc éve). Az, ami most tovatűnik (arról a “most”-ról beszélek, mely az álom papírra vetése), az nem az álom, hanem az álom emléke. De azért is tűnik tova, mert – azt hiszem – minden elmesélt vagy leírt emlék tovatűnik. Csak lerögzítéséig maradhat fenn, csak feketévé váló nyomjelzéséig. (De lehet, hogy ez az emlékezés, az emlékezet egyik szkeptikus felfogása csak.)
Pontosan akkor, amikor az álmot írom, folytatólagosan írom az állításokat. Együtt írom ôket, egy ülésre, nagyon gyorsan.
Ez történik, mialatt az álom, mely tovatűnik, úgy sugárzik bennem, mint a kihűlô tűzhely.

54. A “Terv” elôfeltételei

(2) Az álom végsô soron feltételezi a Tervet: nem csupán
azért, mert feltételezi azt az elhatározást, amely
magában foglalja a döntést, hanem azért, mert jelez
valamit, ami úgy vetül a Tervre, mint árnyék a falra.
E három dolgot világosan látom. Majdnem minden más
homályos.
Kettôs elôfeltétel van: a döntés, amely az álomtól függ, implikálja a Tervet. A terv tehát lehetôvé teszi, hogy a döntés létrejöhessen. Ám az, amit a második állítás mond ki, hogy az álom feltételezi a Tervet is, a saját számlájára írandó.
Mondjunk valamivel többet: az álom vágyik a Tervre. Ha felismerjük álomnak és vágynak ezt az (elliptikus) illeszkedését, arra gondolhatunk, hogy a Tervet az álom keltette életre. A terv volna az álom megvalósult vágyának szépsége.
Ugyanakkor az, ami az álomban elôször feltűnik, nem a terv, hanem a regény.
Az állítások sorozatának kezdetén (1980-ban maximákként láttam ôket; a színárnyalat még más volt; e kezdet idején még nem törekedtem dedukciósorra, egyszerűen csak tisztázásra törekedtem, nem szükségszerűen a következtetéses kohézió rendjének megfelelôen) abból, amit az álomból való felébredés támasztott fel (felébredni annyi, mint feléledni, az álom után), még nem szereztem meg valamit, amit elnagyoltan tudni kezdtem..
Ezért van az, hogy maga az álom, a képei, a homorú világa kezdetben, amikor a tisztázást elkezdtem, valójában nem jelent meg.
A regény itt van. És nem a “világosan” látott “három dolog” egyike. A “minden más”-hoz tartozik hozzá, a “majdnem minden más homályos”-hoz.
És a második állítás, mely a dedukció második momentuma (a korábbi maximák sorozatának momentumokra osztása a transzformációk részét alkotja a dedukcióban), most kiegészítô lépést tesz: a regény árnyék; a Terv árnyéka. (De milyen fényben?)
Ha az álomban közvetlen bizonyossággal megjelenik a regény megváltozott elgondolása, úgy ez megerôsíti a Tervet is: a terv vágya, mely az álmot alkotja, az álomképet egy árnyék felé közelíti.
Tudtam, hogy meg fogok írni egy regényt, de ez a tudás, már amennyi megmaradt belôle, lényegileg homályban van jelen a kezdeti (egyébként javarészt romokban maradt) tisztázásban. (Például: miként képes a regény az álomból megszületni?) De az álmot, a döntést és a tervet világosan láttam: három, egymással összefüggô, világos, elkülönült dologról volt szó.
A terv elôfeltételérôl szóló maxima a homályos igenlésre késztetett, az elfordulásra az árnyéktól a terv falának aljához lerakott regényhez. Talán azért, mert az elszivárgó álom (ennek az elszivárgásnak a bizonyossága a maximáknak sietős, kapkodó jelleget kölcsönzött és igazolta szememben az összes elnagyolást, az összes átugrást), mint minden álom, tartozik magának azzal, hogy elrejti vágyának valóságát valamilyen elfordulás mögé, itt a feltárás elhajlításával a regény felé. A regény ebben az esetben csak azért volt árnyék, mert a tervet az álomból való felébredés árnyékba borította. Szóval a terv elôfeltétele keresztülment az álom tartalmától mint vágytól való látszólagos megfosztottságon. Késôbb majd újra felbukkan, nem itt, hanem a regénytôl a tervhez vezetô kezdeti kötelék egyik vonatkozásaként. A regény írása közben három dolgot tisztán láttam; a regény nem volt köztük. A regény a “majdnem minden más”-ban volt benne, a homályban. Ebbôl következett, hogy a regény homályos volt. A vágy tárgya által hordozott árnyék, miként az álom megjelölte. Igy hát a maxima a dedukció fordított sorrendjében beszél róla. A dedukció számára újra sorrendbe kell tennem az állításokat, a dedukciós sorrendet az állítások mélyén kell megtalálnom, akkor, amikor állításokat csinálok legelsô, régi, logikailag ingatag maxima-állapotukból. A részben a gyorsaságból fakadó logikai ingatagság a homályosság új, második adagját hozta be. Nem vagyok bizonyos benne, hogy a jelen dedukció jelentôs mértékben csökkenteni tudja. De legalábbis jobban szeretném csinálni. Erre törekszem.

55. Az állítások, amelyek hajdan magukban álltak

Az állítások, amelyek hajdan (az 1980-ban elpusztult változatban) magukban álltak (és maximáknak neveztettek), azt célozták (azzal együtt, hogy az eltűnô álom kisugárzásában jelentek meg), hogy bevezessék, no nem azt, ami ténylegesen a Terv volt, minthogy ez soha nem volt tényleges, sem a regényt, amely még szintén nem volt meg, hanem azt, ami – merengéseimben távoli időközökben az álom ismételt felidézéhez társulva – ezek képzeletbeli alakját megalapozza: azt, amilyennek lenniük kellett volna, amilyenek lehetnének (feltételes mód).
Az elôidejű és a feltételes jövô közötti ingadozás (és a szellem ama tartományaiban, ahol a múlt és a jelen érintkezik, a készségük az összekeveredésre), a kezdeti állapotok kielégítô szintű helyreállításának lehetetlensége (ami más dolog, mint az álom, melyrôl belsôleg ismételten meg voltam gyôzôdve, hogy az idôk során a lejegyzéséig nem változott meg bennem, és aligha bizonyos, így okoskodtam, hogy ez a belsô meggyôzôdés hamis),
azzal jár, hogy amennyiben megvan, érzéki evidenciaként van jelen az általam lefektetett és késôbb újra elôvett kijelentések tónusában, ami semmiképpen nem akadályozza meg, hogy közülük néhány kijelentés ne jelenjék meg bennem a sorrendiségen belül korábbi kijelentések variatív megismétléseként, vagy olykor korábbi kijelentéseknek valamilyen módon ellentmondó kijelentésként.
A lánckövetkeztetések összhangjának megteremtése a dedukciónak abban a fajtájában, mely csupán az álomnál valami több (több, mint amit az álom kezdetben kimondott) kimondási kísérletének kései elgondolása, beleütközik egy olyasféleképpen félelmetes ellenfélbe, mint a logikatudós Hintikkával szembehelyezkedô “Természet”: a felejtésbe.
De könyvem egyetlen koherenciaszabályával, az idôrendi koherenciával összhangban (idôrenden mindig azt értem, amilyen rendben a prózamomentumokat papírra rögzítem) inkább mindegyik kijelentést elfogadom, semhogy most (1985 ôszén) próbáljam megadni nekik a pontosságot, ami csak illuzórikus lehetne.
(3) Van három világos dolog: az álom; a döntés; és a
Terv. E három dolog összefonódik egymással. Ha az álom
nem hazudik, a döntés megtörtént, mivel ha az
ellentétes döntés még lehetséges, úgy az álom nem
mondhat igazat. Ha a döntés megtörtént, létezni fog a
Terv; mivel egy terv az álom elôtti idôtôl fogva
a döntés explicit feltétele volt. Ha volt álom, lesz
Terv: az álom bejelenti a Nagy Londoni Tűzvészt, mely
nem lesz meg a Terv nélkül.
Van három világos dolog; és minden más – homályos.
A harmadik állítás az elsô kettô módosított megismétlése. Az elsô szerint – ha ragaszkodom megszövegezésében szegényes (kevés szóba öntött) vázához - az álom implikálja a döntést; a döntés implikálja a tervet. A második szerint az álom implikálja a tervet. Még mindig a második szerint az álom azért implikálja a tervet, mert bejelenti a regényt. A harmadikban az van benne, és ez új (jóllehet benne van abban, amit a második állít), hogy a terv implikálja a regényt. (Pontosabban a nem-regény implikálja a nem-Tervet.) Ezek nem jelentôs változások.
Ha az állítások sorozatában van elôrehaladás, akkor másutt is van. Az előrehaladást két fontos módosulás mutatja: az elsô állítás három világos dolgot jelez: egy álmot, egy döntést, egy tervet. A harmadikban, a harmadik szerint a három világos dolog az álom, a döntés, és a terv. A harmadik állításban az az álom, amely feltételezi, hogy a döntés megtörtént, egy álom; az a döntés, amely implikálja a tervet, egy döntés, mely implikál egy tervet. A harmadik és az ezt követô állítások számára egy álom az az álom, ez az álom (és kölcsönösen: ez a döntés, ez a terv).
A második módosulás a jelentôsebb, és magában foglalja az elsôt. Az álom, a döntés, a terv (meghatározatlanok) szinte szükségszerűen kapcsolódnak össze, jóllehet vannak közöttük implikációs kapcsolatok. A tisztázás elôrehaladása során nyilvánvalóvá válik, hogy e kapcsolatok szükségszerű implikációs kapcsolatok, az álom szükségszerűen implikálja a döntést, stb. Ebbôl következik, hogy álom, döntés, terv – meghatározottak, szigorúan definiáltak a dedukció többi része számára. De ez annyit jelent, hogy a három definiálatlan kifejezés együttállása átadja helyét ugyanezen definiált kifejezések összekapcsolódásának.

56. Hármas idô, homályos

Hármas idô, homályos, az álomé. Az álom ideje és tisztázásának ideje: három homályos ôsz. 1961 (az álom); 1980 (az álom leírása, a tisztázás maximái); 1985 (ma, az állítások). Az éjszaka végének sűrű órái, az erôfeszítés, hogy valamiért kijussak az éjszakából, a próza most: a szüret utáni októberben, a próza azerolos kocsonyája, a szorongás attól, hogy a próza kudarcot vall, a kudarc megismétlôdésétôl.
Az éjszakában egyedül a lámpa világít, békésen. Ez ugyanaz a lámpa, mint öt évvel ezelôtt. Körülvesz a homály. A legelején, a legelsô alkalommal, amikor az álmon túlnan arra ébredtem, hogy regényt kell írni, ekkor gondoltam a döntésre, a Tervre. Másodszor, miközben az álmot leírtam, és türelmetlenül siettem elôre a tisztázásban. Ez a sietség inkább jókedvű volt, nehézsége ellenére. (Boldog voltam.) Ma régebbi megvilágosodásokra gondolok vissza, jóllehet életem nem ezekre működik, nem ezekrôl van szó (legalábbis semmit nem tudok mondani róluk); nincs semmilyen elhivatottság bennem, de talán most több az esélyem, hiszen ezúttal van minimális becsvágyam.
(4) a kezdet egy álom, mely implikál egy döntést és egy
Tervet. Az álomban be van jelentve egy regény, melynek
címe a Nagy Londoni Tűzvész lesz. Amint megálmodtam az
álmot, annyira emlékszem rá, hogy szüntelenül jelen
maradt emlékezetemben; miután ezt az álmot álmodtam,
azonnal elkülönülten láttam a döntést, a regényt és
a tervet.
(5) Ebbôl következett egy megszakadás az emlékezetben,
valamint egy elkülönülés az emlékezettôl, amely hosszú
idôre helyet cserélt az élet algebrájával, a
kombinatorikájával, a megkötéseivel, a szabályaival,
nyitott zárójelek. Máskülönben semmi nem volna
lehetséges.
Az álom jelen maradt. Bizonyos idô elteltével (1961 egy-két hónapja) meghozta a ráismerést annak nyilvánvaló voltára, amit az álom implikált.
Az ezt követô években az álom megmaradt bennem, mozdulatlanul. Soha nem idéztem fel, de gondolkodásom gyakran érintette meg, erôfeszítéseim garanciájaként így igazolván meglétét az énnek abban a rejtélyes zugában, ahol az emlékek lakoznak (ha igaz, hogy az emlékeknek van helyük). Mindamellett valami nem tűnt el, csak csökkent: az álom, a döntés és a terv egészének kapcsolata, a kötelék, az összefonódás, majd az öszekapcsolódás a regénnyel szüntelenül jelen volt, de majdnem elfeledetten, majdnem szétesetten.
A láncszemeknek ez a szétpergése a terv láncolatában kétségtelenül közvetett, de elkerülhetetlen következménye az álomról a felébredéskor szerzett második bizonyosságnak: “meg fogom ôrizni (…) épségben”. Minthogy az álomnak a regény és a Terv részévé kellett lennie (igazából nem tudtam, miként, de tudtam, hogy igen), mivel sem a regény, sem a terv nem volt igazán elkezdve, meg kellett ôriznem a belsô csendet az álomról, egy ôrizô csendet.
Egyébként folytatnom kellett a felkészülést a tervre: a matematikában, a költészetben, a nagyon szigorúan élt létezésben. Ez az olykor remeteszerű szigorúság, mely szükségesnek mutatkozott, a két irányban, kettôs, látszatra egymást kizáró, egymással párhuzamosan folytatott, matematikai és költôi kutatások miatt, funkcionális volt. Ezekben az években önmagamra kirótt megkötés hatálya alatt éltem: kikötöttem, hogy kitanulom a számítógépet, a költôi formákat, együttes használatukat a gyakorlatban. De a saját életem szabályai alatt is: Paul Klee szabálya, “nulla dies sine linea”, ne legyen nap anélkül, hogy ne rónék le egy sort, egyidejűleg szigorú órabeosztást írt elô, s így vég nélkül élhettem számolási szenvedélyemnek. Az olvasás örökös ide-oda ugrálásához elengedhetetlen szellemi rugalmasság a kategóriaelmélet vagy a kommutatív algebra fogalmaiban való elmélyedés során, az erôfeszítes, hogy megmártózzam a terv megkövetelte költôi hagyományok távoli nyelveiben – elképzelhetetlen volt az idôfelhasználásra vonatkozó szigor nélkül. Nagy időközökben visszatértem a terv elképzelésére.
Szabályok rendszerében éltem. A versírás szabályai, a matematikai levezetés szabályai, az élet szabályai három olyan rendszert alkottak, melyek szememben hasonlítottak egymásra, párhuzamos utak voltak. Minden szabályt, minden szabálykövetô tevékenységet elôkészületként fogtam fel.

57. Nos, ezekben az években

(6) Nos, ezekben az években nem vetettem fel újra a
döntésemet. És úgy éltem, mintha az a valami, amit az
álom bejelentett, a Nagy Londoni Tűzvész valóságosan
íródott volna, mintha a Terv a végére ért volna.
Egyszerre távoli, bizonytalan, de bensô és erôs bizonyosság adja meg a folyamatos munka egységét, a felfedezések fölött érzett helyi lelkesedés mindent feledtet, de amit feledtem, egy adott ponton visszatér, mihelyt az akadályok, a kudarcok, az elgyávulások felgyülemlenek.
Nyilvánvalóvá vált, azaz egyetértettem magammal abban, hogy felismertem: az abbahagyásra semmiféle ürügyem nem lehet. “Mire jó?”, kérdezte éjszakai démonom, vagy testvéri és alattomos párja, a délszaki démon: “Erre”, feleltem; ez, a regény és a terv páros jövôje sokkal több, mint a matematikai disszertáció (amikor leállt), (és késôbb, amikor befejezôdött, sem volt jobb), sokkal több, mint a (szonettekre épülô) verseskötet.
Mert ez az ez, a válaszom a démonoknak, a megszelidítésükre szolgáló stílusom (a rakki tai-nak nevezett “stílus”) több, becsvágyóbb, mélyebb; és fôleg mindig jövôidejű, mindig teendô. Ugyanebbôl a szövetbôl van (ugyanez a bűvészmutatvány) az, amit “életösztönnek” nevezünk.
Az elsô kilenc év alatt (amint a 2. fejezet, “A láncolat” elmondja) nem vetettem fel újra a döntésemet. Nem feledkeztem meg ellentétérôl sem (mivel az éjszakai démon és délszaki testvére, a déli kettôs nap és délszaki éj, idôveszteséggel töltve ki az üres eget, adandó alkalommal megjelent nekem), de készen álltam a válasszal: ez a teendôm, mely a regényhez, a tervhez vezet, és a része lesz majd. Ebben biztos voltam.
Honnan jött ez a bizonyosság, mely alig támaszkodhatott akár az egyik, akár a másik tényleges elôrehaladására? (És később ahhoz, hogy szembenézzek az igazsággal, miszerint minden összedôl, mielôtt még újraépíthetném, elegendô volt egy pillanat, de ehhez még kilenc év kellett.)
Az álomból. Nincs más lehetôség.
Az álom jelenléte életem hátterében valamiféle pehelypaplanná vált vagy tollpárnává (inkább összezsúfolt ágyneműk, mivel több réteg volt csendes bizonyossággal egymásra rakva), amelyen (amelyeken) vagy amely (amelyek) alatt érezzük, váratlan szabadidôre ébredvén, hogy elôttünk egy véghetetlen, napsütéses, kertészkedésre, sétára, szerelemre, olvasásra, felfedezésre alkalmas nap áll. Mielôtt még elindulnánk, végigképzeljük. Lesz ég, könnyű, kék ég, bárányfelhôk, nappali hold talán, kicsi, eltűnô, maga is felhô. Lesz futó víz a fű között.
Olykor mégis fekete mélységet sejtettem.
Mint mikor néha egy ilyen dologtalan álmodozásban úgy képzeljük el a láthatón túli világot, az ég mélységes mélyét, mint a szembogárét, e kékség mélységét-magasságát, mely felkavar, ha a tekintet odarögzül hozzá; s távolabb, mint az ég, meglátjuk a sötétséget. A “space-operas” intersztelláris űrjét, a csillagközit feketének érezzük. Talán valóban sajnálnunk kell az oly eleven reneszánsz képgyártás letűntét, a szférák egymásba illesztését a legvégsô szféráig, minden egységbe foglalását, a Mennyei Szférát, ezt a nagy és szikrázó asztrális kompótot, kívül fekvô világ nélkül vagy egy olyan túlsó világgal, mely csupán pára-hely, egy semmi-minden, egy alig elgondolható istenség lakhelye (naív, félkulturált vízióról beszélek, amely az enyém is lehetett volna, mondjuk 1600 körül).
E hasonlatot követve (“szeretem ezt a hasonlatot”) azt mondanám, hogy az álmot követô elsô évek életemben a reneszánszot jelentették a makrokozmosz és a mikrokozmosz közötti megszámlálhatatlan kapcsolattal benépesített és fénylô kozmológia égisze alatt. Valamilyen pezsgô intellektuális “hajsza” tűnt fel az égitestek takarója alatt: a matematika, a költészet a szolíd, szolidáris talaj. Ezzel azt akarom mondani, hogy mindez tökéletesen törékeny volt. Egy eleve romba dôlt bizonyosság hordozója voltam, de nem tudtam. Nem tudtam és tilos volt tudni, így mehettem elôre a rom feltárulkozása felé, miközben azt képzeltem, a megvalósítás kezdetétôl elválaszthatatlan megértés elejéhez jutok el. Hajdan azt mondták, a jó élet felkészülés a halálra. Életemnek ez a része, e kilenc év inkább az életre volt felkészülés volt: a Terv élet lett volna.

58. Az álom gyengülése

(7) Ez az, amiért és késôn, megkésve, utólag, a Tervrôl
való lemondás után, a Nagy Londoni Tűzvész abbahagyása
után az álom kitörlôdése ezeket egyívásúaknak mutatja
egymással, és megerôsíti bennem összekapcsoltságukat.
Az álom gyengülése, attól fogva, hogy kihelyezôdött, megíródott, leíródott, elkerülhetetlen volt.
De tulajdonképpen a lejegyzés aktusa nem oknak tekinthetô, hanem következménynek, egészen pontosan a meggyengülése felfokozódásának. Ebben az esetben mi az ok?
A lemondás. A szavakba öntés vagy a meggyengülés az írás aktusában válik ténylegessé.
Mire jó valójában az álom lejegyzése? Mert elválaszthatatlan a `nagy londoni tűzvész` kibontásától, az elsô, az 1980-as változat esetében éppúgy, mint annál, amelybôl a mostani elôállt. `A nagy londoni tűzvész` csak azért létezik, mert a Nagy Londoni Tűzvész soha nem volt, nincs és nem lesz megírva. Végül azért, mert a Terv megbukott. Az álmot papírra vetni annyit jelentett, mint meggyengíteni (ez történt). De nem azért volt papírra vetve, mert a bukást felismertem, mert a lemondás megtörtént.
Az álom papírra kerülésének pillanatában, amikor rögzült, sebesen (a sebesség harc az eltűnéssel), a maximák segítségével folytatott tisztázás során (ami mostanra átalakult állítások útján történô dedukcióvá), a lemondás azonnal újratermelôdött. Szó sincs már a regény és a terv Egészérôl. Egyébként maga az 1961-es döntés elavult (jóllehet bukása nem implikálja ellentétét). Az Egész összekapcsolódása, mely a formát a kezdeti összekuszáltság után a összetartozásukon keresztül létrehozta, megjelenhetett. Megjelent.
(8) Van három világos dolog, de nem tudok világosan
beszélni róluk.
(9) Talán nem is leszek képes kimondani ôket? Az álom,
mégis, világos.
Mindenesetre a világos beszéd, bár nem mindig “arisztokratikus”, fölényes beszéd, legyen bár olykor közönyös vagy lekezelő.
De ha egyszer megfosztjuk valóságosságától, titokban működô fényességétôl, az álom homályba süllyed. Emlékszem, a tisztázás során gyors “elhomályosodás” érzésével haladtam elôre a szaturnuszi “lunáris”-ban, szemben a fényképészeti szolárissal. Innen a világos dolgok (melyeknek korábban nem adatott meg a jótékony világosság, csak az álom vak tömbje) hirtelen meglátásának ellentmondásos érzése és csillámlásuk egyre gyorsabb eltűnésének látványa. Ebbôl értettem meg, hogy már lehetetlen tisztán beszélnem természetükrôl, csakúgy, mint a közöttük lévô kapcsolatokról. Egyáltalán nem tudtam megragadni ôket.
Mindebbôl azt is megértettem, hogy talán soha nem fogom kimondani ôket, hanem csak megnevezem, mint ahogy megnevezzük azokat a csillagokat, melyekrôl semmit nem tudunk, csak a nevüket és a helyüket a csillagászati térképen. Nyilvántartásba veszem majd különválásaikat, eltűnésüket, de soha nem jutok el természetükhöz, sem összetételük színképéhez.
A legfurcsább módon a három közül az egyszer már rögzített álom tűnt valami világos dolognak, eltérôen a másik kettôtôl. Merthogy nem volt meg belôlük semmi más, csak az álom leírásának sorai. Hogy beszéljek róluk, ezzel számolnom kellett. A néhány sorban rögzített álom mozdulatlanságát fény kísérte, örökösen ugyanazt az utat járva be, egy képtôl egy szemig, változás nélkül, anélkül, hogy bármit is hozzátenne ahhoz, amit már megmutatott. A világosság itt tökéletes volt, s mégis, beszédem homályossága magáról a tárgyról tökéletesen tömör.
Ez nem a döntés esete volt, sem a tárgyé. Ezért ôrizhettem meg azt az illúziót, hogy eljutok a kimondáshoz. Egy kevésbé tökéletes világosságból lehetségesnek tűnt a beszéd világossága, a beszéd világosságának kezdete. A kimondás szándéka, mely a tisztázás eredete és csábítása volt, függôben maradt, kérdéses maradt. De mindig nehéz eleve lemondani arról (magamról beszélek, akit a matematika formál vagy szabályoz), így Merlin, hogy homályosan beszéljünk.

59. Ha van három világos dolog, az négy

(10) Az álom megelôzte a döntést. A döntés után a Terv
felfogható lett. Tehát az álomban bejelentett Nagy
Londoni Tűzvész úgy bukkant fel, mint annak a regénynek az
elôttese, melyben a rejtély a Terv lenne.
(11) Mert világos, hogy ha van három világos dolog, az
négy. De ez itt (hogy van három világos dolog) maradjon
homályos.
Hozzáültem, hogy az álomról gondolkodjam, késve, az ezt követô hónapban. És ha késve ülünk hozzá, feltűnik, hogy nem csak megfelelés van, hanem következményesség is, és a négy kifejezésbôl álló sorozat úgy rendezôdik, ahogyan mondottuk.
De igazából (most látom) a következményesség körkörös; újra bezáródik az álomba, melynek a Nagy Londoni Tűzvészben meg kell jelennie, megalapozandó a kezdetet.
A Nagy Londoni Tűzvésznek az álom elbeszélésével kell kezdôdnie; csak az álommal. Nagyjából ez minden, ami a regényben bizonyos volt. És csak ez maradt bizonyos teljes (beprogramozott) létének ideje alatt: tizenkilenc éven keresztül. Tizenkilenc éven keresztül a Nagy Londoni Tűzvész a regény egy roppant érdekes fajtájába tartozott, a jövôbeli regények közé. Egy olyan álommal fog kezdôdni, amely le sem volt írva.
De igazából (még jobban látom) a négy kifejezés: (1) Álom… (2) Döntés… (3) Terv… (4) Regény… egy spirális (egy kacs) kezdete (mint a négy évszak sorozata), mivel amit szerepeltetni kellene a Nagy Londoni Tűzvészben, az nem az Álom, hanem az álom elbeszélése (1`), és a spirális magában a regényben folytatódna (a döntés Elbeszélése, a Terv elbeszélése…), (legalább ennyit mondhatok).
Ezért kellett az álomnak mindaddig leíratlannak maradnia, míg a regény el nem kezdôdött. (Egyébként ez magában foglalja, hogy a “meg fogom ôrizni ezt az álmot, a lehetô leghosszabb ideig” mondat jelzi az álom elbeszélésében: a regény nem egyhamar kezdôdik el. A menekülés a regény útnak indítása elôl itt virtuálisan ugyanabban a pillanatban elôlegezôdött meg, mint amikor a regény be lett jelentve.)
Egyszóval amikor az álmot leírtam, a regény még nem létezett, a terv és a regény csak feltűnni látszott (mely utóbbi bejelentése már megtörtént az álomból való felébredéskor).
Hogy az álom csak a regényt jelentette be, annyit tesz, hogy a döntés és a terv – ha szabad ilyet mondanom – a kortársai voltak. Együttes létük benne volt.
E tény jelölte ki a sorozatban a regény helyét.
Bizonyos fokig ez döntött arról, hogy legyen.
Az elmélkedés során kiderült, hogy az álom világossága volt az, ami az álommal együtt élô döntésbôl és tervbôl “világos dolgokat” csinált. Semmiképpen nem e két “dolog” belsô világossága.
Következésképp, ha úgy tetszik, ez döntötte el a regény világosságát, negyedik muskétás.
A homályosság áttevôdött a megvilágosodás rejtélyének irányába.
E homályosság a megvilágosodás eredetének és mikéntjének homálya. Maga a megvilágosodás, hogy “van három világos dolog”, világos. Világos, abban az értelemben, hogy van három világos dolog. A “hogy van három világos dolog” csak akkor homályos, csak akkor “marad” homályos, ha rákérdezek, honnan van, hogy vannak ezek a világos dolgok. Onnan van, hogy e világos dolgok itt vannak, egyidejűleg, nem pusztán elvegyülve egymással, összekeveredve, hanem feloldhatatlanul összekapcsolódva egymással. Onnan jön, hogy a világosság az álomnak abból a leírásából született meg, amely ugyanabban a pillanatban el is tüntette az álmot. Miközben haladunk elôre a tisztázásban, ez homályos marad. Miközben haladunk elôre a dedukcióban (ma két jelenidôt keverek), ez sem kevésbé. Legfeljebb tisztábban vagyok képes látni azt, ami “homályos marad”.
Mégis a tisztázás világosabban fedi fel azt a tényt, hogy három világos dolog megléte magában foglalja a negyediket, a regény létét. A látszólag radikális ugrás az álomtól a regényhez annak a következményét mutatja meg, hogy az álom a regénnyel kerül napvilágra. Jóllehet a homály körülveszi az álmot és az álom elôttesét, ebben az elôttiségben elegendô világosság van ahhoz, hogy a döntés és a terv implicit jelenléte az álomban megengedje a beinduló spirális bizonyosságát.

60. Tiszta

(12) A világos álomban homályosan megszületett e regény,
“A Nagy Londoni Tűzvész” terve. Tudtam, hogy meg fogom
írni.
(13) Hogy az álom `világos`, ez nem jelöli meg sem a
színezetét, sem a tartalmát, csupán a stílusát.
(14) Az álomban `világos stílus` van benne.
Amennyiben a regény alapeszméje az álomból született meg, ez csak az álom homályos munkájában történhetett meg. Az álom “homályos műhelyében” folyt le az az emlékezet nélküli ügylet, melynek ígérete a következô címkét viseli: regény. De itt nincs semmiféle közvetlen, valószínű következményesség a látványos világosság és az eredmény között.
Tudtam, hogy írni fogok, és ez a tudás részét képezte az álom által homályban tartott, a sáros vízbe belesüppedt dolgoknak (ahogyan elképzeltem magamban). Ez a valamilyen homályos dolog csak azért jöhetett elô, mert az álom világossága pontosan éppen ekkor enyészett el. Az álom tudása olyan volt, mint víz és fehérítô az áztatásnál.
Az álom szellemi, sôt erkölcsi csillámlású, mozgó képe: türelmetlenséget, jövôidejű elgondolást, örömöt tartalmazott, egy más élet, egy `vita nova` örömét. Már volt világosság `a szürke utcán`. És e világosság, tudatja a kép, egy rejtélyes, nyugodt világot húzott magával a háttérbôl, lassan telítôdve fénnyel. Az álom tisztánlátónak mutatott engem.
A világosság, melyrôl e dedukció kezdetétôl szó van, így nem pusztán az álmot alkotó képek fizikális minôsége. Nem szín volt, az álom mindenféleképp színtelen volt, vagy ha úgy tetszik, csak “fekete-fehér” (hogy a kiasszony haja vörös, amiben soha nem voltam biztos, inkább mentális hipotézis, mintsem színes kép): nem világos szín, jóllehet a fényképészeti vegyszerek így hozzák ki az illanó látvány fényességét. A világosság mindenekelôtt az álom nyelve volt, elôadásmódjának legfôbb összetevôje.
Ilymódon az álomkép `világos stílusa` egyszerre határozta meg a gondolatnak azt a beállítódását, amely alapján felébredéskor az álom elôállt, de jóval késôbb, tizenkilenc éven keresztül kitartva, visszaadásának hangnemét is. Egyszerre uralta a látást és az álom kimondását. Az álom látó beszéde volt.
Az álom megmutat, megmutatja azt, ami világosként mutatkozott meg, és fôleg azért, mert világosan mutat meg. A `stílus` dolga az, hogy megmutassa a világosat.

61. Kezdetben

(15) Kezdetben, miután kiléptem ebbôl az álomból, kettôs
nyelv tudatosult bennem, mint a palindromban, ahol a
visszájára fordítottja hasonlót mond, mint a színe, csak
különbözô nyelven, különbözô idiómában.
(16) Miközben egy palindromban egyetlen sor sem igazi
tükörképe egy másiknak; a tükörben lévô betűk olyan
jelek, melyek a tükrön kívül nem léteznek.
(17) E két nyelv mindegyike a másikból kiindulva jött
létre, azaz önnön palindromikus képébôl, mely
olvashatatlan, hacsak nem kelünk át újra gondolatban az
üveglapon; és igazából ezért van az, hogy egyetlen
nyelvben sem vagyok, ezért van, hogy mindig fordítok.
(18) Ez kétségtelenül belejátszik annak a prózai
dolognak a nevébe, melynek a képét az álom közölte
velem: a Nagy Londoni Tűzvész.
Kiléptem ebbôl az álomból, kezdetben, ami elôször is azt jelenti, hogy épp az imént álmodtam; de miféle közlés volt ez?
Az álom nyelve szolipszista. Ha ebben az álomban, abban, amit közölt, jó sok más dolog is benne volt, s ha e `más dolog` egy regény, akkor itt átjáróról volt szó egy másik nyelvbe (a `nyelv` szót tisztán metaforikus értelemben veszem).
Az álmot közlô két nyelv nem a próza nyelve és az álom nyelve, hanem a próza nyelve és a Terv nyelve.
Vagy még pontosabban, ha a próza tényleges nyelve, ugyanúgy, mint a terv tényleges nyelve, egyetlen nyelv, akkor ez a hétköznapokon, bár sokféleképpen használt nyelv (semmiképp sem akarom az általam használt egyéb, valóságos és szavakkal kifejezhetetlen nyelvek létezését bizonyítani); ám ha van egymástól és az álom nyelvétôl elkülönülô nyelve a Tervnek és a Nagy Londoni Tűzvésznek, akkor itt egy képzeletbeli, elôfeltételezett, a nyelv “mögött” elhelyezkedô, a nyelvet láthatatlanul követô nyelvrôl van szó.
És az álom elmondásáról volt szó, két nyelven: a (maga stílusa szerint) világos álom alatti álomhomály két különbözô idiómáján, melybôl az egyik a terv, a másik a regény számára van fenntartva.
Ebben a pillanatban nem csupán az merült fel bennem, hogy a regénynek (csak az explicite közölt regénynek) és a tervnek (ami szintén közölve volt, a “tisztázásban”) ugyanazt a dolgot kellene kimondania, hanem az is, hogy az egész egy képzeletbeli kétnyelvű, de egyetlen értelemmel rendelkezô palindromból eredt (fizikai lehetetlenség).
A (15). állítás eme igazsága világos (és emlékezetemben világos marad), de bizonyos értelemben túlhalad az állításon; az álomról és következményeirôl való gondolkodás felgyorsulása ezt ôrizte meg azokon a kapkodó éjszakai órákon, amikor felmerült bennem a lejegyzés sürgôssége, miután kezdtem elveszíteni álmom birtoklását (az álom talán mindig is képzeletbeli volt, de igazságát abszolút meggyôzôdéssel éreztem).
Létezett bizonyos disszimmetria (16) a két idióma között: láttam az egyiket (az elbeszélés idiómáját) a másik tükreként, `kisebb realitással`, de nem volt igazi tükörkép: a palindrom nem ilyen.
Nincs sok `klasszikus` palindrom, ahol a betűk, az alkotóelemek minden irányban azonosak s ahol egy ilyen szimmetriában ezek természetesen nem lesznek invariánsok. Reális szimmetria csak a sorozatban van; az elemeket nem járja át a tükrös transzformáció.
Gondolhatunk akár a vizuális, a teljes szimmetriához közelebb álló nyelvi palindromra, ahol a sík felületen vízszintesen vagy horizontálisan olvasott betűk különbözô szerepet játszanak minden egyes olvasatban (valami ilyen horizontális tükör tételezendô fel Georges Perecnél az Élet használati utasítás középponti helyén, a “W” életbevágó átmenetelekor “M”-be). Az álomból támadt képzeletbeli, valamint a Terv (`reális`) és a regény (`tükrösen`) disszimmetrikus kettôsében beszélô nyelvek talán megengedhetnek maguknak ilyen, megkötéseken alapuló tulajdonságokat.
Feltettem még (17): hogy a képi palindromikus viszony visszafordítható – ez nyilvánvaló; de hogy mindegyik nyelvet mint a másik képmását teremthessük meg – nos, ez nem az. Láttam magam a tervben `benne`, például, miközben nézem a leírt regényt a tükör-nyelvben, a saját nyelvében mint tükörképben; és viszont. Mindegyik `beszédet` úgy láttam, mint egy másik nyelvbôl készült fordítást; és e két nyelv soha nem szólalt meg természetes nyelvként, hanem csak mintha mindig is tükörben láttam volna ôket, homályosan.
Fordító volnék, kétszeresen. Mint minden fordító, saját nyelvem tükre mögé törekszem, a másik nyelv felé, melynek csak a képe van benne a tükörben.
Az elôfeltételezett két nyelvnek ugyanaz a forrása, ugyanaz az eredete; mindkettô ugyanabból az `ádámi` nyelvbôl jön; az áloméból, mely mindkettôvel ugyanolyan kapcsolatban áll. Ez a hipotézis a következôt implikálja: az álom nyelve ezüst volt, foncsor a tükrön. A Tükörnek két oldala volt, de a felület csak egyetlen irányban tükrözött vissza.
A tükör túloldalán lévô, a tükrön át található világ kényelmes kifejezése csak a “túl”, az “át” vagy a “mögött”. Talán a tükör “túlvilága” a leghelyesebb, a világ helyén, a világot pótolandó.
És ha a kép innen szemléli magát, mit lát?

62. Álom

`A nagy londoni tűzvész` elsô “momentumaira” visszagondolva, azokra a napokra, amikor kísérletem elkezdôdött, 1980 ôszére, amikor Alix-szal megvitattuk a tisztázást is, abban az állapotban, ahogy épp akkoriban összerendeztem, mondatról mondatra, a maga nem összehangolt egymásutánjában, megvilágító magyarázatok nélkül, feltűnt néhány dolog, mint például:
Létezik a Terv és ennek építészeti metaforája: tervrajzok, házak, falak, szobák… (összefoglaló nevén `a coxeter-i lakás`); és a képzelt építmény látványa mögött, ennek árnyékában (kirajzolódva) az elbeszélések mozgó árnyai. A Terv tehát az árnyék inverz magasztalása (a palindrom metaforáján belül).
E kettôs nyelv: mindegyik nyelv határa egy világ határa: a terv világa, az elbeszélés világa. De csak úgy vagyunk képesek beszélni, mintha nem lennénk benne egyikben sem: “mindig fordítással”, a Nagy Londoni Tűzvészével. Erre való London. London, mondta Alix, és az a (reális) nyelv, melyben Ön is, én is “mindig fordításban” vagyunk.
(19) Az álomban ez világos: hogy abbahagyjam az írás
elkezdését, leírtam az álmot:
“Ebben az álomban kiléptem a londoni metróból.
Rettenetesen siettem a szürke utcán. Egy új életre,
vidám szabadságra készültem föl. És hosszas keresgélés
után meg kellett világítanom a rejtélyt. Emlékszem egy
emeletes buszra és egy (vöröshajú?) lányra, esernyô
alatt. Miután felébredtem, tudtam, hogy írni fogok egy
regényt, melynek címe a Nagy Londoni Tűzvész lesz, s
hogy meg fogom ôrizni ezt az álmot, a lehetô leghosszabb
ideig, épségben. Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc
évvel ezelôtt volt.”
(20) De valójában amikor elôször írtam le ezt az álmot,
ezt írtam:
“Ebben az álomban kiléptem a londoni metróból.
Rettenetesen siettem a szürke utcán. Egy új életre,
vidám szabadságra készültem rá. És hosszas keresgélés
után be kellett hatolnom a rejtélybe. Emlékszem egy
(emeletes) buszra és egy vöröshajú lányra, esernyô
alatt. Miután felébredtem, ebben a házban, tudtam, hogy
lesz egy regény, melynek címe ”A Nagy Londoni Tűzvész“
lesz, s hogy meg fogom ôrizni ezt az álmot, a lehetô
leghosszabb ideig, épségben. Itt jegyzem le elôször. Ez
tizenkilenc évvel ezelôtt volt.“
Mindkettô csak kicsit különbözô: ”miután felébredtem,
ebben a házban, tudtam, hogy lesz egy regény…“; a többi
gyakorlatilag ugyanaz.
(21) Az álomban van egy cím, mely egy esemény neve.
(22) Az álom belsejében a hangsúly a címen van.
(23) Az álom nem egy regényt, hanem egy címet hozott
létre.
Az álomról szóló két beszámolót (20) idôben minimális intervallum választja el egymástól: az átmenet az egyik változatról, a színes csíkokkal övezett fekete sorokkal teli füzetemrôl a másikra, a papírra írottra (a papírt a Vavin utcában vettem a ”Marie-Papier“-nél; ugyanazokat a mozdulatokat, ugyanazokat a támpontokat ismétlem ma). Mindamellett van eltérés, mennyiségileg elhanyagolható ugyan, de bizonyos mértékig jelentôs: a másolás közben (az angolok ezt nevezik ”a fair copy“-nak) pillanatnyi elgondolkodásnak köszönhetô kihagyás, az álomból való felébredés helyének elhagyása; és ezt a kihagyást az elôadásmód váltása kíséri: ”tudtam, hogy írni fogok / tudtam, hogy lesz“. E kihagyás jelentôsége a dedukció szempontjából abban áll, hogy sorozatos fénytöréseken keresztül végig jelen van a tisztázásban. Nem jelölni meg azt a helyet, amely az álom ”környékén“ volt, errôl beszéltem már, a Notre-Dame-de-Lorette utca 56 alatt, meghatározatlanságot teremtett és arra késztetett, hogy gondolatban visszakeressem az álom helyét, amely egyszerre különbözik az álomban lévô helytôl és az álomból való ébredés helyétôl; amely nem az álomból való ébredés helye, mivel az ébredés az éjszakában, a lélek még az álomban van benne (az álomban lévô hely London) valójában nyitva hagyja a zavar lehetôségét: álmodtam és olyan helyen ébredtem fel, melyet elôször nem azonosítok be (az ágyamban vagyok, de ezzel együtt egy ideig még a továbbra is eleven álomban vagyok). Tehát az a hely, amelyik felrémlik nekem a hol vagyok? kérdésre adott elsô hipotetikus válaszban – az álom helye. Akkor rémlik fel előttem, amikor utolsó alkalommal látom viszont az álmot (1980 október 24.-én reggel), (ez az utolsó alkalom: minthogy nemsokára leírom majd az álmot, rögtön el is fog tűnni); e hely kimondható, ha az álom nyelvébôl lefordítjuk (nem ragaszkodván ahhoz, hogy másik nevet adjunk neki).
A szellemnek ez a művelete nyilvánul meg (21) annak a regénynek a címében, amely meg lesz írva; amelyről tudva van.
E címben, e cím segítségével és rajta keresztül jelent ki az álom valamit, aminek van látható módon helye.
E helynek, mint egy ritmikai sejtnek, állandósága van.
Mert amikor az álom bejelenti a regényt, elsôdlegesen címet tulajdonít neki. Egy címet ad. De a cím, mondja Gertrude Stein, a könyv tulajdonneve.
A regény a címétôl kezdve az álom bensôje felé tekint, az álom nyelvének csendjét fordítva le.
Megérinti az álom megkettôzöttségét, az álommal járó kettôs nyelvet.

63. Lángok

(24) A Heidzsi Monogatari egy nagy emaki láng. A festett
lángok – magasba nyúló tetôk – elemésztik a várost. E
lángok, látom ôket, nagy, vibráló falevelek, összegyűrt
origami. Ezek lánghullámok is és emlékeztetnek a tenger
hullámaira, lebegô fügefalevelek. A hullámok, a
lebegô fügefalevelek a visszájukat mutatják, a tajtékot,
nekicsapódva a szigetnek, ahol Robinson Crusoe zátonyra
futott. Merthogy mindig azt hittem, Daniel De Foe írt
egy ”nagy londoni tűzvész“-t.
(25) Egy kocsmagôzös londoni pub üvegablakán Charles
Dickens ezt olvasta: ”moor eeffoc“, egy tükörnyelvbôl
fordított palindromot: ”coffee room“.
(26) Van egy `démonok megszelidítésére szolgáló stílus`,
a rakki tai: a füge illata, nehéz, a füge szétszóródva
a kockás konyhakövön, a ház hátulsó részén.
Ezek az állítások tartalmazzák a regény, a Nagy Londoni Tűzvész központi képeit. Négy kép van, négy sarokpont, egy napóra, egy kartonlap a tükörben, az említett (nem festett (hanem rajzolt, ezt is mondtam)) képuniverzum; s minthogy négy van, ez öt: a legközpontibb kép, a leírt kép, a cím az elbeszélés tulajdonneve.
Mintha végsô eltűnésének pillanatában (az álom írásos kihelyeződésekor) a regény felfedte volna azt a valamit, ami köré épült volna: négy kép egy ötödik körül, a tulajdonneve körül, spirálban.
Láng Hullám
Üvegablak Fügefa
Láng-levél hullám-levél fügefa-levél üvegablak-tükör
”monogatari“, lángelbeszélés Robinson Crusoe, hullámelbeszélés a házban, a fügefa ”a tükrön keresztül“ írt szavak
Ez volt az ”egész“ regény.
A tűzvész szóból bukkant elô a japán kép, a lángok mardosta Kyoto. A láng-levelekbôl bukkantak elô a hullám-levelek. Láttam (a látvány egy gyermekkori olvasmányból eredt, egy ”illusztrált“ könyvbôl) a viharban a tengerbe esett Robinsont a hullámok között. Innen (most már tudom), tévedésbôl ered az a könyv, amelyrôl azt hittem, De Foe írta, s amelynek a címe közel áll egy szintén tôle való másikhoz: Journal of the Plague Year (”pestis“, hatodik kép?). Londonban fedeztem fel azt a palindromot, amelyben Chesterton (diákkori olvasmány) leleplezi a dickensi regényvilág emblémáját. E képek láncolatában, mely úgy szervezôdik, mint egy ”renga“, képzettársításokon keresztül, az egymást követô érintkezések egy másik, közös, befoglaló képet tárnak elô, mely nem látható a címben, a cím elfedi, ahogy a név fedi a testet, a tűzvész ”kapocsként“ szolgál Londonhoz az összekapcsolódásnál. A fügefa képe köti össze a lángot a hullámmal, a ”Heidzsi Monogatari“-t Robinsonnal, a hajdani illusztrált Robinsonnal (a próza gyermekkorával). A fügefához (a viharral küzdô Robinson képén a nagy zöld súlyos hullám olyan, mint egy hatalmas fügefalevél visszája), az illatához az a taszítás és vonzás tapad, amely a címet képessé teszi arra, hogy az elôhívja az álom másik `stílusát`, nem elbeszélésének `világos stílusát`, hanem `a démonok stílusát`. Ez a stílus sötét. A megmutatkozást mondja ki, a ki nem mondható megmutatkozását. Ebben a házban.
A palindrom (25) a ”füves puszta“ (”moor“) megfordításával a szoba (”room“); képzeletbeli anyanyelvembôl, angolból fordítva.
Látom a pusztaságot, a szelet, a pusztulást, az ”átokföldjét“ ebben a palindromban, mely napnál világosabbá teszi a menedék, a ”szoba“ visszáját ”ebben a házban“. Kihallom a ”fog“-ot az ”eeffoc“-ból; hallom a ködkürtön felhangzó ”köd“-öt (”fog“ ). Hallom a sűrű virradatot a Temzén.
Az álom négy képbe sűrítése körülfogja az ötödiket, a regényt.

64. Néha, ezekben az években

(27) Mióta az álmot leírtam, nem emlékszem rá.
(28) Amikor az álmot álmodtam, amikor felébredtem az
álom álmodásából, emlékezve rá és felfedezve azt, amit
közölt, arra is gondoltam, hogy nem felejtem el; ez is
benne volt, legalábbis ez az, amire emlékszem; és csak
erre, mivel mostanra az álmot feledtem.
(29) Néha, ezekben az években újra láttam az álmot.
”Ez így volt“. Vagyis: ezekben az években, nem sűrűn, de újra láttam az álmot, emlékszem. Emlékszem, hogy felébredéskor marasztaltam az álmot; és hogy ezután arra gondoltam, nem fogom elfelejteni. Emlékszem, marasztaltam az álmot; éveken keresztül, olykor újra látva. Leírtam és így elfeledtem.
Van ezekben a megerôsítésekben néhány képtelenség vagy néhány elcsúsztatás. Nem lehet, hogy valóban emlékeztem egy álomra. Attól fogva, hogy visszaemlékezünk rá, egy álom elszivárog (általában elôtte elszivárog, ami táplálhat némi szkepticizmust az álomműködés egyetemességét illetôen (ez az én esetem), alvásparadoxonnal vagy anélkül (és a többi emlôsrôl még nem is beszélek)). A kifejezéséig eljutott emlék nem marad meg roncsolódás nélkül. Az elmondott vagy leírt emlék veszít ”valóságosságából“, ”az emlék elbeszélésének emlékévé“ válik. Az álom emlékének leírásakor inkább azt írtam le, amit ”feledtem“, mintsem az álmot, amely, amikor leírtam az álmot, ez az emlék. Stb.
Mégis fenntartom ezeket az állításokat, melyek csak meglehetôsen enyhe óvatosságot követelnek: …legalábbis így emlékszem rá…
Fenntartom ôket, és e ragaszkodás részét képezi a `nagy londoni tűzvész` mint könyv sajátos mivoltának.
A könyvben, melyet írok, nem törekszem arra, hogy megbizonyosodjam annak igazságáról, amit igaznak jelentek ki az emlékrôl. Elegendô akkor emlékezni, amikor visszaemlékezve leírom, amire emlékszem. Az elbeszélés jelenében (fontolgatás vagy felülvizsgálat nélkül) a leírás követelménye itt lényeges következménnyel jár. Amikor azt mondom (és éppen ezt mondom): ”Olvasó, tégy úgy, hogy az, amit olvasol, az ez“ (ami újraírása Coleridge maximájának: ”willing suspension of disbelief), akkor a kimondás közvetlenségének kikötése alapján könyvemet nem helyezem bele sem a (szokványos értelemben vett) regényes fikcióba, sem a (szokványos értelemben vett) önéletrajzi fikcióba.
Ebben az értelemben `A nagy londoni tűzvész` bukásként jelenik meg, képzeletbeli elôdjének, a Nagy Londoni Tűzvésznek az elsüllyedéseként. Jóllehet ez nem a definíciója.
Ha úgy tetszik, `A nagy londoni tűzvész` egy regény, definícióval. A Nagy Londoni Tűzvész egy regény lett volna; elbeszélt volna valamit, ami a kezdetektôl kifejezetten hozzá tartozott: a Tervet, és mindazt, ami egyesíti a tervet, az álmot, a döntést, valamint az elbeszélésnek azt a bejelentését, amely az álomban megjelent. Kusza természete (elôállásának bejelentéseként tartalmazza az elbeszélést) semmiképpen nem tartozik az eredetiségéhez. Sem a terv elbeszélésének a ténye. Ilyen szándék nem munkált benne.
De természeténél és körülményeinél fogva `a nagy londoni tűzvész` nem engedheti meg magának, hogy a regény műfajával ne nézzen kőkeményen szembe. A “reális idôben” zajló íráson túl, márpedig ez meg lett hirdetve, itt van “tézisének” kétszínűsége (ez voltaképpen tézisregény, amennyiben a tézist a faktuális állítás értelmében vesszük, ahol semmilyen elôzetes vagy késôbbi “indoklás” nem kötelezô), (ami e “műfajtól” elválaszthatatlan fortély (mint bizonyos bűnügyi történetekben, ahol nem tudjuk meg, mi a bűncselekmény)), valamint a leleplezés (beígért, megerôsített ígéret (amint ezt olvassa, az ígéret megvan)), (ha idô elôtt azt olvassa ki, hogy `a nagy londoni tűzvész` van, annál rosszabb), amely kötelezôen a végére kerül. Amennyiben ez a regény egy másiknak a bukása, ez csupán a körülmények olyan tényállása, mely semmit nem mond arról, hogy van, megfelelvén a saját definíciójának. Ez az oka, amiért itt a definícióját nem tártam elô.

65. Egy álomban felbukkant képbôl miképpen

(30) Ezekben az években olykor azt hittem, világosan
látom, hogy egy álomban felbukkant képbôl a matematika
segítségével miképpen születik meg egy olyan kompozíciós
elv, amely másfelôl nem egy kép volna, hanem egy költôi
konstrukció, a Terv árnya, melynek elve a rejtvény
lenne, valamint az összefűzés stratégiája; a terv
árnyánál settenkedô rejtvényt az elbeszélt
rejtélyek összeláncolódása a Nagy Londoni Tűzvészben
önmagában megmutatná elegendô távolság esetén.
Néha, ezekben az években, újra láttam az álmot. Ezzel az álom munkája, amely egyszersmind az álmot felébresztô gyász munkája volt, oda vezetett, hogy egyre pontosabban körvonalazódott, mi volna a terv és a regény.
Ez biztos; de ebben az állításban csend lakozik: csend arról a tényrôl, hogy egy tömör és nagyjából pontos képlet szilárdként és világosként jeleníti meg egy olyan egység fogalmát, amelyhez az eszközök (és a jelölésükre szolgáló terminusok nem kevésbé) valójában épp akkor nincsenek a birtokomban, amikor a vállalkozás egésze éppen homályba vész.
Azt akarom mondani, hogy miközben szüntelenül arra gondoltam, aminek lennie kellene, szüntelenül ezen a célon munkálkodtam (mind a matematikában, mind a költészetben), nem rendelkeztem a szükséges fogalmi eszközökkel:
– sem a matematikában, ahol a kérdés az volt: milyen matematika?
– sem a költészetben, ahol a kérdés a megkötésé (megkötéseké) volt.
S még kevésbé rendelkezem eszközökkel ahhoz, hogy e kettô, a matematika és a költészet közötti kapcsolatot elgondoljam; valamint a Terv “építménye” és az általa vetett árnyék közötti kapcsolatot.
Az összes ilyen kérdésre adott válasz (emlékezetemben) az álom továbbélésének teljes idejét lefoglalta, s mivel ezek elkapkodott válaszok voltak, zátonyra futottam. Valójában nem tudom, megtaláltam-e a válaszokat. Azt hiszem, megtaláltam ôket; de igazolásuk lehetetlen, a bukás miatt.
Ha rendelkeznék egy másik élettel, ez lecke lehetne (Charles Cros “golyófogó játékosának” műfajából: “nem tudok semmit, semmit, semmit! nulla vagyok, nulla, nulla, nulla!”). (Ha rendelkeznénk egy másik élettel, az “élet” leckéket adhatna.)
Nem rendelkezem egy másik élettel. Nem veszek semmilyen leckét. Megállapítok; és elbeszélek.
Az a tizenkilenc év, amelyôl beszélek, két részre oszlik: 9 + 9; kerek években. A két részt a megvilágosodás választja el egymástól. Ezt a 2. fejezetben beszéltem el. A káprázat másik oldalára jutó második fél maga is kétrészes (6 + 3). Ami azt mutatja, hogy nem kizárólag az ábrándozó lustaság vezetett a bukáshoz. Mert vitathatatlan, hogy mindig volt elôrelépés. Műkôdô definícióhoz közelítettem, még ha csak elégtelen közelítésrôl volt is szó.
Mindaz, amit a jelenlegi, jelesül a harmincadik állítás megfogalmaz és amit az álom, valamint a felébredés óta mindig is jelenlévôként állít, csak akkor jelenhet meg kijelentések formájában, ha a maxima már fel lett állítva. Mindaz, ami benne kimondatik, szükségszerű (elégségessége, az imént említettem, igazolhatatlan marad), de túlságosan megkésett.
Igaz, hogy az állítás – az (önkéntelen) bűvészmutatványszerű fordulat ellenére – nem hazug: igaz, hogy e kettônek (Tervnek, regénynek), ahogy ezekben az években, ezeknek az éveknek a legkezdetétôl fogva elképzeltem, ha lenniük kell, így kell lenniük. Igaz az is, hogy, mint már leszögeztem, csírájában minden benne van az álomban.
De a távolság a megvalósulástól (a teli papír valóságától) soha nem csökkent.

66. Azt hittem, napvilágra hozom azt, amit az álom mondott

(31) Szüntelenül azt hittem, képes vagyok napvilágra
hozni azt, amit az álom mondott a maga egész felbukkanásával
A kép rejtély maradt benne. Akkor,
ezekben az években, újra láttam az álmot.
Minden kísérletem: tervezetek, vázlatok, töredékek… innen indultak ki: a terven és a regényen keresztül bevilágítani a homályt, tisztázni költészettel, szétoszlatni matematikával.
Az álomképet az elejére lehetne tenni, de teljesen csak a végén lenne világos, az egész bevégzôdésekor és e bevégzôdésen keresztül. A megvalósulás ideje alatt rejtélyeinek lényege kifürkészhetetlen maradna.
(32) A Nagy Londoni Tűzvész az álom óta egy név volt.
Tehát valami más is volt, mint önmaga: a Nagy Londoni Tűzvész.
(33) Sôt két vonal kellene; és így tovább, vonalak a
végtelenségig.
Azt akarom mondani, implicite megjelent számomra az álomban, hogy a megírandó regény elnevezése elnevezése valaminek, aminek sajátos módon azt kellene kimondania, amin keresztül létezik, tehát sajátos módon önmagát kellene kimondania önmagának, a címével, mivel a dolog egésze, ami semmi nem volt, még a saját kezdete sem, a cím volt. (Az álom, a döntés, a regény, az álom… spirálja, végigkövetve magában a regényben (59. $).
Tehát ideálisan létezett egy kép a regénybe belefoglalt regényrôl. A regény címe mindig ez, a regény képe (jó vagy rossz, nem lényeges), de ez a befoglalás a közönséges regényben a legelemibb módon történik, a cím élre és mindenek fölé helyezésével.
Regényemben, amikor az még jövôbeli volt (és még nem ment át múlt idôbe, anélkül, hogy valaha is jelenidejű lett volna), a cím már létezett, a legalábbis kronológikus elkülönülés az elbeszélés és a neve között csak a regényben magában címmel ellátott regény tényleges és jövôbeli belefoglalásával lett volna csökkenthetô, amit a “quine-ifikációhoz” hasonló módon megkülönböztetô jelölésmód használatával gondoltam jelezni, a regény eme második állapotát a címet alkotó szavak alatti vonallal jelölve meg.
Tehát (33) világos volt, hogy egy ilyen aláhúzási akció nem maradhat ennyiben; nem állítható le. A Nagy Londoni Tűzvész aláhúzva, a Nagy Londoni Tűzvész, implicit módon önmaga kópiáját is tartalmazza; ebből egy második vonal jön: a Nagy Londoni Tűzvész; és megállíthatatlan egymásutánban vonalak végtelenje:

a Nagy Londoni Tűzvész
Nem vetném fel azt a problémát, hogy a megszámlálható végtelen elegendô-e. (Vö. második rész, Csatlakozások, elsô beszúrás, amely kétségtelenül tagadólag dönti el.)
A regény képe, a címe önmagában tartalmazta önmagát, de tükörben, azaz a Nagy Londoni Tűzvész az elsô Nagy Londoni Tűzvész (palindromikus nyelvű (61. $)) tükörváltozata volt, s így az aláhúzást e második esetben elkülönítô jellel kellett volna jelölnöm, például A Nagy Londoni Tűzvész. A következô lépésben visszatérhettünk volna az elsô aláhúzáshoz (jelöléstévesztéssel, mivel a tükörkép képe valójában nem vezet vissza a kezdeti világba). A belefoglalt végtelenség a címnél a következô lett volna:

A Nagy Londoni Tűzvész
De balszerencsémre ezt a címet nem adhattam meg címként (pedig némileg tetszett).
Ami felvet egy másik problémát. “A Nagy Londoni Tűzvész”, így, aláhúzás nélkül miért nem jelöli a regényt, azt a legelsô regényt, amely az összes többit magában foglalja?
Mert éppen a Nagy Londoni Tűzvésznek kellett volna e képvégtelenben a legelsônek lennie, egy Ur-Nagy Londoni Tűzvész képének, a meg nem írt regényének, amellyel együtt éltem s amelynek a megírása alapozta volna meg (már ami a címet illeti) az aláhúzást (és a változó átiratok teljességét is). Az Ur-regény az álomban összekeveredik a döntéssel és a tervvel.

67. Az elsô dolog ki van mondva

(34) A három világos dolog közül az elsô, az álom el van
mondva. A második, a döntés nem lesz.
A fejpárnákra, a TLS-ek egyre növekvô oszlopára (becsukott szemem előtt is ott súlyosodnak), a fehér terítôn álló ébresztôórára esô elsô fényre gondolatban megtöröm ezeket a mondatokat, melyek mindazt összefoglalják, amit, anélkül, hogy valaha is leírtam volna, a regényrôl és a tervrôl tudtam, ahogyan a maguk elevenségében, azaz mindig “teendôként” megôriztem ôket magamban.
Újra és újra megvizsgálom a hármas: álom, döntés, terv mindegyik oldalát. (Ez inkább szilárd test, nem lista; hierarchizált kettôsök építménye: álom… döntés; terv… döntés; döntés… terv.)
1961 végén, az álom évében huszonkilenc éves voltam; a vége hajdanán vagy roppant közeliként, vagy rettentô távoliként jelent meg számomra. Ma, ötvenen túl az, amit meg kell tennem, ugyanúgy teljesen nélkülözi a rejtélyt, ahogy a rejtvényt is. Nincs különös jelentôsége, hogy megteszem. Nem fontos, hogy nem teszem meg. Akárhogy is, ez egy síremlék.
Amit írok, ez a jelen az éjszakáimat veszi körül: ez a jelen éjszakai ága; s az esti ág, mely az utolsó lesz. A kettô közé, egyenként, pillanatokat hajigálok, a csatlakozásokat. Állandóan egy gödörbe hajigálom ôket, amely soha nem telik meg.
Kijelenteni, hogy “a döntés nem lesz elmondva”, nem annyira rejtély (szegényes rejtély lenne), sokkal inkább regényalakítási szükséglet (amennyiben `a nagy londoni tűzvész` mint regény regény akar lenni). Mindaz, amit e negyedszázad, vagy majdnem ennyi magában foglal és alkalmasint épp most lesz elbeszéltté, két halálos szegély között helyezkedik el. A döntés, az elsô döntés most kettôs halállal néz szembe, de ez a megkettôzöttség megfejtést követel, és én halasztom.
Még pontosabban kimondásának lehetetlenségébôl szükségszerűséget csinálok, az átirányítás szükségességét a könyv olyan más ágaiba, melyeket elkülönítetlenül hagyok, elvetve azt, hogy elôre megmondjam, mi lesz késôbb, akár prózám következô “momentumának” napján.
A döntést övezô csend (dôlt betűkkel, ahogyan a Nagy Londoni Tűzvész van, és ugyanazon feltételek között, a következmények ugyanolyan potenciális végtelenjével) azért nem annyira átláthatatlan, hogy ne hagyná magát megfejteni. De ezt nem magyarázom; négy év óta nem “világítom meg”, és ma sem “vezetem le”. Belôle kiindulva világos axiómát szekesztek.
(35) Marad a harmadik, a Terv, melynek a Nagy Londoni
Tűzvész a regényszerű árnyéka.
Ezen ág elsô részének (elbeszélés) most már közeli és majdnem bizonyos elkészültével (a kilencvennyolc cikkely elkészült kétharmadával) egészen közel jutottam életem egyik lépéséhez, együtt azzal, hogy a `nagy londoni tűzvész` készül (és egy verseskötet megírásával együtt, amely párhuzamosan készül vele): itt fogom hagyni ezt a helyet.
Itt én egyedül voltam, tökéletesen egyedül, majdnem három éven keresztül. Az írásnak az az egyszerű ténye, hogy írok (s mindaz, ami e cselekvés morális lehetôségét kíséri, mindaz, ami a magántermészetű “ág”-hoz tartozik, a számos érzés) visszahelyez az 1983 januárja óta semmivé vált idôbe. És ha a fekete sorokat majd lelkifurdalás nélkül rovom, többé már nem maradhatok mozdulatlanul ezen a tökéletesen üres helyen.

68. Most, hét órakor, amikor, a lámpa lekapcsolva

Most, hét órakor, amikor, a lámpa lekapcsolva a szobámban és egy prózamomentum néhány fekete sora ott van a papíron, kimegyek a Francs-Bourgeois utcára, megkerülve a Blancs-Manteaux teret, az ôsz naponta egyre csípôsebb, leszállt az este, súlyos, és égnek az utcai lámpák.
A térrôl rámegyek a nagyon rövid Migne abbé utcára, amelynek csak egyetlen házszáma van (s ráadásul ez az egy szám sem problémátlan, hiszen kis tábla hirdeti, hogy `régebben Guillemites utca 11`), az egyik oldalon, melyet teljesen kitölt, a Blancs-Manteaux temploma áll (a másikon bejárat nélküli fal van, ami a Francs-Bourgeois utca 51. számhoz tartozik), néhány méternyi fal, ahol alig férne el a Patrológia.
Alix azt javasolta, hogy a negyedik kerületi önkormányzat éppen e falnál létesítsen egy `helyi` könyvtárat, melynek tartalma a Patrológiára korlátozódna (amely, mint tudjuk, Mignet abbé életműve). Mindegyik díszes kötésű kötet egy kis, gyertyával megvilágított külön rekeszben, apró aranyozott kulccsal volna hozzáférhetô, csillogó “kirakatban” lenne látható; és az olvasók a tér padjain fenntartott helyekre ülhetnének le olvasni. Majd a köteteket egy szakfelügyelônek kellene visszaadni, aki járatos a Patrológiában és a régi gesztenyefalevelek osztályozásában.
Ugyanebben a “nyelvi játékban” (szigorúan játékos nyelvjáték) én lettem volna “a negyedik kerületben székelô költô”, kifestett kokottokkal körülvéve. Havonta egyszer jelentem volna meg, ablakaink a térre néznek, s az összegyűlt és áhítatos önkormányzati tömeg elôtt (vasárnap) elszavaltam volna például egy “Óda Migne abbéhoz” című költeményt vagy “A Guillemiták szonettjei”-nek nevezett sorozatot, mivel a hasonnevű utca elveszítette volna testének egyik végét, hogy lehetôvé tegye az emlékezést az abbéra. Amikor már nem kényszerültem rá, hogy Nanterre-be utazgassak, kitenni a matematikát a hallgatag hallgatónôk füleinek, fôleg azért maradtunk együtt az ágyban, két londoni és cambridge-i, a Heffer`s könyvkereskedésbe tett utazás között, hogy a Times Literary Supplement által ajánlott (a TLS-t megbízható értesítései kapcsán már említettem (67. $)) és megvásárlandó könyvek idôszaki listáját összeállítsuk.
Végigmegyek a Rambuteau utca egy darabján, ott kezdôdik a Pompidou központtal szemben, hogy két vajaskiflit vegyek reggelire.
Az utca majdnem teljesen kihalt, és néhány napja hideg van.
Ez a mindig változatlan séta olyan, mint annak a néhány csöndes lépésnek a kiterjesztése, amit, miután felkeltem, a szobámon túl teszek meg: olyan természetű szokás ez, mely túlterjed saját kényszerűségén. Hazafelé, mint régen, fölnézek a második emeletre. A lakásnak három ablaka van, és az egyik, a baloldali ablak spalettája harminc hónapja zárva, mögötte üres szoba.
(36) Az álom egy rejtvény; minden benne van, noha
álöltözetben. Minden: a regény, a döntés, a terv.
(37) Nem azt mondom, hogy mindez rekonstruálható az
álomból kiindulva. Az álomnak nincs olyan hatalma, mint
a személyi igazolványnak “A tulajdonságok nélküli ember”
számára. Még azt sem mondanám: “Ó, Cornelius Agrippa,
egy kutyuska szaga elég volt nekem, / hogy pontosan
megadjam társaid Cologne-ban.”
(38) Azt mondom, az álom az egészet csíraformában
tartalmazza; az egészbôl az igazságot ôrzi; olyan
kiválóan, hogy nem vagyok képes rákérdezni.
(39) Grál-fikció
Amikor Perceval, a gallus végül visszatér a Grál
kastélyába, szája szavakkal teli, egyenként felnyitja az
évszázadok óta bezárt ajtókat. Meggyógyítja a Grál
Királyokat, a Halászkirályokat, a Megsebzett Királyokat.
Felnyitja az utolsó szoba kapuit. A homályban ráismer a
Szfinxre. És a Szfinx azt mondja neki: “Mi a válasz?
– Nem, mondja Perceval, mi a kérdés?”

69. Amikor az, ami elmúlik, megtörtént

(40) Amikor az, ami elmúlik, megtörtént, az álom
megtörtént.
(41) Kezdetben kiléptem ebbôl az álomból, mely kettôs
nyelven szólalt meg, mint valamilyen hatalmas
palindrom, ahol a megfordítása ugyanazt mondja a
tájék másféle idiómájában, azt, aminek történnie kell.
Igy e prózai dolog nevét is, melynek az álom adta meg a
képét, és csak a képét, a Nagy londoni Tűzvészt.
Egy talán apokrif hagyomány szerint (az “utolsó szavak” az apokrifok kedvelt terepét jelentik) Alice Toklas, meglátogatva Gertrude Steint a neuilly-i Amerikai Kórházban - közvetlenül az operáció elôtt, melybôl Stein soha nem ébredt föl -, ezt a kérdést hallotta: “What is the answer?”; majd rövid csönd után: “Then, what is the question?”
Igen, az élet számunkra hosszú idôn át kérdések elôtti válaszokként jelenik meg.
A világ elôttünk van, teli válaszokkal, és mi némák maradunk. A pusztító idô “szobájában” vagy “pusztaságában” bolyongunk, nem a feleletek nyomában, hanem a kérdések keresésében. De a gallus Percevallal ellentétben mi soha nem leljük meg ôket, túl késô, hogy helyreállítsuk életünk “Waste Land”-jén, “Átokföldjén” a virágzást. Sôt azt sem hiszem, hogy a csomó a legutolsó pillanatban, a halál pillanatában megoldódik. A rejtvény rejtvény marad a holttest megtört tekintetében. Aki megoldja a rejtvényeket, elveszíti a napvilágot. Az igazság kivájja az élô szemüregét.
Álmom egy kérdés volt, néma, arra vonatkozott, “ami megtörténik”. Tizenkilenc éven keresztül a Nagy Londoni Tűzvész, a Terv volt “az, aminek történnie kell”. A kérdés szüntelenül halasztódott, és a keresés célja is.
Nem tagadva a belsô hasonlóságot, mondjuk ki, hogy az elbeszélés – mely nem volt más, csak név, mert nem volt más, mint név – e keresés Grálja volt.
Amint a kezdetben fel nem tett kérdés, az álom nem-kérdése felvetette ezt a keresést, ugyanebben a pillanatban nevet adott neki.
És a benne rejtôzô négy központi kép, e név-objektum négy alaphangja, bensômben egész életemre, a megnevezés elôtti semmijétôl egészen a végsô semmiig, soha nem volt más, csak egy név.

70. Költeményterv

(42) Hogy, jóllehet összefüggött a tervvel, a regénnyel,
a döntés milyen csellel menekült meg a rombolástól,
azt nem fogom világosan megmondani.
(43) A döntés a `rakki tai` stílusához tartozott:
fügeillat, nehéz; a füge szétszóródva a kockás
konyhakövön, a ház hátulsó részében.
(44) A döntés ugyanúgy, mint ellentettje, `a démonok
stílusát` írja elô: a Nagy Londoni Tűzvész álmában,
törlés elôtt, `ez a ház`?
(45) A füstös pub kirakatüvegén `moor eefoc` árny,
megfordított dicshimnusz.
árny, amely a fény palindromja volna. A tükörben figyelve a fény árnnyá válik.
tűzvész füst
hullám tajték
(46) A terv, ez sem képes igazán elmondódni.
(47) Elsôként ez bukott meg.
(48) Másodjára, amikor visszatért, már legfeljebb
rejtvényként lehetett megjelennie.
(49) A rejtvény megoldható lett volna. Valami, az árnya,
megoldható lett volna a terv alapján levezetett,
megszerkesztett, felépített valamennyi teoréma,
valamennyi költemény, valamennyi könyv
összehasonlításával,
ami megszilárdította volna ennek az egésznek a gyakorlati áthatolhatatlanságát, a megfejtésre fordított figyelmet, mivel a megfejtés tulajdonképpen valószínűtlen.
(50) A Terv költeményterv volt.
Itt nem egy paradoxont súrolok (nemigen utasítanám el magamtól), hanem az összefüggéstelenséget, a következetlenséget, és ez súlyosabb dolog: a költemény kézművesének gyűlöleteként mindig is megvolt bennem a gyűlölet aziránt, ha a `költôi` fogalmát meggondolatlanul olyan területekre terjesztik ki, ahol érzésem szerint semmi dolga.
A költemény számomra formatevékenység, egészen úgy, mint egy életforma, s mintám az, amit a trubadúrok hoztak el nekünk (és a rajtuk kívüli, valamint az ôket megelôzô költészet számomra csak e modellbôl kiindulva értelmezhetô). A filológiai távlat, mely a szótörténetet használja fel arra, hogy a `költôi`-nek roppant tág értelmet tulajdonítson, nem világít meg belôle semmit, ez az álláspontom. A költemény `szemantikai` definíciója, amely `költôinek` tekinti a naplementét, undorral tölt el.
Tehát mit akar jelenteni az, hogy a Terv, melyrôl beszélek, költeményterv? Nem csak azt nem mondom, hogy be kellenne sorolni a költészetbe, hanem azt sem mondom, hogy beszélni kellene róla, foglalkozni kellene vele, a költeménnyel.
Jóllehet konkrétan soha nem írtam le, ahhoz eleget beszéltem róla, hogy világos legyen: a `költemény` szó figyelemreméltó kiterjesztésére van szükség ahhoz, hogy egy ilyen állítást megtehessünk.
Itt elôbb fokozatos közelítésekkel éltem. A kiterjesztésnek, mert itt kiterjesztésre van szükség (mivel azóta, hogy a tervet felfogtam, `költeménytervként` fogtam fel, tehát tudtam, hogy költeményfogalmamat nagyon tág határokig kell kitolnom), formális kiterjesztésnek kell lennie. Ez volt az alapelv.
Elsô kísérletem a költemény köznapi mezején belül zajlott, ráadásul egy pontos költôi formán, a szonetten belül. Abban a szonettkötetben, amely a Terv elsô éveinek javarészét lefoglalta, szabadon szerepeltettem paradoxális szonetteket, olyanokat, mint a `szonettek prózában`; majd még paradoxálisabb módon, mert kevésbé látványosan nem-szonetteket. És közben a könyvet szonetteseményekbôl komponált könyvként fogtam fel; ami azzal járt, hogy a nem-szonettek e könyvben a szomszédosság és az önkény, némiképp a “honosítás” alapján “szonettekké” váltak, a formához csatolódtak, hasonultak hozzá.
Ráadásul máskor, egy másik könyvben megtettem még egy lépést: Önéletrajz, tíz fejezet (1977). Ebben szembesítettem a költeményeket a prózával, a nyugalmi momentumokkal prózában. Itt nem nem-szonett költemények váltak egy csavarással szonettekké, hanem már a kifejezetten ilyenként megjelölt nem-költemények (ezek nem “prózai költemények” voltak, amik ugyanazon mentek keresztül) váltak “összetört költeménnyé”, ekként jelölve ôket.
Elég annyi, hogy újabb, hatalmas kiterjesztésre lett volna szükség ahhoz, hogy tervembe a matematikát például “költemény” címszó alatt léptessem be. Hosszú idôn át, a terv majdnem teljes “életén” keresztül tudtam, hogy e problémát meg kellene oldanom, de csak a szándék szintjén jutottam közel hozzá.
És megoldásra természetesen (mivel jutottam megoldáshoz) - a `megkötés megkötésének` stratégiai elképzelésére támaszkodva - csak kevéssel a tervrôl való határozott lemondás elôtt találtam. A műbe beépített (50). állítás életképessége is arra rendeltetett, hogy mindörökre fantomszerű, bizonyítatlan maradjon.

71. Egy matematikai terv

(51) A Terv egy matematikai terv volt.
A nehézség még nagyobbnak tűnik. Hogy a költemény matematikai legyen!
Valójában itt alig van nehézség, és nem arról van szó, hogy a költemény matematika legyen. A tervben a matematika nem az egész; az egész csak a költészet. A matematika alá van rendelve a költészetnek.
Tehát ha a matematika mindenütt jelen volna, nem ugyanazon a szinten helyezkedne el, mint a költészet. A Tervben minden egyes pillanatnak, minden egyes résznek költészetnek kell lennie (abban az általános formában, melyet, anélkül, hogy kifejtettem volna, az elôzô cikkelyben vázoltam); de nem egyszersmind matematikának is.
A matematika másodlagos, mint ahogy számomra mindig is az volt létezésem szemhatárán belül. A Terv magában foglalta ezt a hierarchiát.
Nem kevésbé igaz az, hogy utamon hatalmas gyakorlati nehézséggel találkoztam: milyen matematika kell a Terv számára? E problémát nem lehetett önmagában és a “költészet a terv számára” definíciós problémájának megoldása után megoldani, mivel ahhoz, hogy a megkötések bevezetése után tarthassam magam hozzájuk, e megkötések magukban foglalták, hogy matematizáláshoz folyamodom.
És a szó mai értelmében vett matematikáról volt szó. Nem engedhettem meg magamnak (mintegy alkalmazkodva a költészetnek történô alárendelés gondolatához, mondván, hogy itt otthonosan mozgok) a fogalom legcsekélyebb kiterjesztését sem.
A tervre való tekintettel végzett matematikai kutatás – a költôi kutatásokkal párhuzamosan végeztem – egy sor útszakaszon haladt át, melyek közül most örömmel sorolnék föl néhányat (a terv műveleteibôl ebbe a fejezetbe semmilyen kokrét részletet nem viszek be): formális csoportok, egyszerű csoportok, n-fokú zárójelezéses váltások, a teorémák automatikus demonstrációja, kategóriaelmélet, százszorép kisasszonyok életrajza (testük “klasszisa”). A megoldás elő is állt, egy egyszerre (viszonylag) szerény és egyszerű matematikával, a számon keresztül, de túl késôn állt elô.
A költemény hangja és a matematikai hang egymás felé tartott. Belsôleg konfliktusos egységük (úgy értem, a Tervben és a Terv számára konfliktusos; itt a legapróbb tézist sem állítom fel e két forma kapcsolatáról és lényegérôl) párosban rögzült, két maximából álló kettôsben. Az emlékezet maximája a költészet számára:
(E) A költészet a nyelv emlékezete.
(itt azt írom, a nyelvnek az emlékezete, a még ezután következô, sokkal óvatosabb (63). állítástól (lásd a 73. cikkelyt) eltérôen. Ez a “költészet” korlátok nélküli felfogásából ered a terv viszonylatában, mivel itt “a terv számára való költészetrôl” van szó. A késôbbi képlet még általánosabb szemléletű és a Terv számára szolgál axiómaként, nem a terven belül áll. Ugyanez a megjegyzés vonatkozik a matematika maximájára is).
A ritmus maximája a matematika számára:
(R) A matematika a világ ritmusa.

72. A “Terv” megvilágosodása, egy pillanat alatt

Egy madridi éjszakán, az utca illatos és meleg mélye fölé hajolva, felhallatszott a gyerekek kiabálása, újra láttam az álmot. A Terv megvilágosodása egy pillanat alatt történt, a döntés új formájával együtt. E pillanatban a Terv mindezidáig egyszerre képzeletbeli és önálló részei hirtelen összekapcsolódtak. Láttam, hogy mit kellene tenni.
Ebben az általános szellemi ragyogásfélében, amely elárasztott, miközben az erkélyre magammal vitt könyvet kinyitottam, a valamivel több mint nyolc intenzív év a matematikával, egy olyan irányban, mely a priori függetlennek tűnt a költészettôl: két régi költôi hagyomány kutatása, a költô stratégiai archaizmusa a modernitás romhalmazában, egy beszélgetés Iowában, egy kapcsolat, az összes út lehetséges összefutásának felfedezése (Baena kezemben tartott Cancioneroja képezte az emlék körülményeit), ez az egész összeállt, és felismertem, milyen volt a Tervem.
Mindannak a tervhez tartozása, amit különféle irányokban elvégeztem, megtanultam vagy megsejtettem, szerfölött meglepett; nem illett ahhoz a felismeréshez, ami fogva tartott; végsô soron a tervért lenni mindig is a szándék része volt. Mindent ezért tettem. Fontos volt, hogy sokkal többet képzelhessek el a folytatásból.
A terv pontos sémákba dermedése e pillanatban valószínűbbé tette a tervezet második részét (jóllehet e körülményben semmi világos nem tárult föl elôttem): a regényt. Minthogy:
(52) Miután beteljesedett, a Tervnek maga után kellett
volna vonnia a Nagy Londoni Tűzvészt. Ha a Terv
lehetséges volt, akkor lehetséges beteljesedésének
elbeszélése is.
Ezekben a (belül) fényárban úszó éjszakai órákban, a terv teljes megvilágosodásakor még egyáltalán nem láttam, hogy a Terv immár látható architektúrája miként fogja ellenhatásként az elbeszélés architektúráját meghatározni. Egyedül annak a lehetôsége volt fontos, hogy a terv szervezôdésének problémája által elôállt megoldás számomra bizonyossá vált. Biztos voltam a regényben, mert a terv bizonyos volt. Meglátni a tervet annyit jelentett, hogy már beteljesedett.
Mert a terv látványának következményei voltak a beindítására nézve. Engem még túlságosan átjárt a bourbakista matematika (a matematikának ezt a felfogását sajátítottam el egyetemi éveim alatt (a (matematikai) gyakorlatban már eltávolodtam tôle)), az axiomatikus módszer, és ahogy ez a maga modern szörnyszülött munkálataiban jelen volt bennem, arra intett, hogy ne akarjam azonnal lefordítani a terv látványát egy hasonló módon felfogott elrendezésre.
A legelsô követelmény az alap követelménye lenne. Ezek az alapok stratégiai célt szolgálnának: játékba hoznák a Terv lényegi szereplôit; formaelveket állítanának fel, de semmit nem mondanának a terv bensôjérôl. Megjelenésük fôként axiómákban történne. A legelsô axióma ez a “zéró axióma” lenne:
(53) A Terv egy terv volna, axiómákkal.
Minthogy a tervnek költeménytervnek kellett lennie, ennek következményeképp állt elô a költemény megjelölés kiterjesztése az “axiómákkal élô” írásokra. A megkötések szerepe ekként már benne volt az (53). állításban, ha jól belegondolok. Ugyanakkor már korábban kísérleteztem az axiomatikus módszer átvitelével a költészetbe, abban a szonettkötetben, melyrôl már többször beszéltem. De jóval egyszerűbb volt a szonettformát mint költôi formát (a tervét) axiomatikusan tárgyalni, mint azt felfedezni, hogy miként lehetek képes így értekezni. Arról volt szó, hogy “egy cipôfűzôbe kapaszkodva menjek fel az égbe”, ahogy kényelmetlen helyzetekben olykor mondani szokás, amikor úgy látszik, mintha mindent egyszerre kellene felfedezni, a teorémákat ugyanúgy, mint a hipotéziseket, melyek a hatvanas években a homológ algebrában a bizonyítást szolgálták.
Az általam felállított axiómák formálisan nem voltak operatívak.

73 A “Terv” axiómái

(54) Axióma (pi) Semmi a tervbôl nincs jelen.
(55) Axióma (pii) A terv láncolatában minden egyes
láncszemnek egyetlen jelentése van.
(56) Axióma (piii) A terv láncolatában a láncszemekbôl
összekapcsolt minden egyes párosnak
egyetlen jelentése van.
(57) Axióma (piv) A terv láncolatában minden egyes
szegmentumnak egyetlen jelentése
van.
(58) Axióma (pv) Az axiómák által implikált
“értelmek” (piii), (pii), (Piv) nem
vezethetôk vissza közülük egyikre
sem.
(59) Axióma (pvi) A matematika a terv láncolatának
végén van.
(60) Axióma (pvii) A költészet mindenütt ott van a
tervben. A költészet a terv
láncolatának végén is ott van.
(61) Axióma (pviii) A terv tartalmaz egy rejtvényt. Ez
a rejtvény a terv rejtvénye.
(62) Axióma (pix) A tervnek nincs értelmezése, de van
elmondása és leírása.
Ezeknek az axiómáknak a kulcsszavai, amiként a megvilágosodásban a terv konstrukciójától elválaszthatatlanokként felfedeztem ôket, a következôk voltak:
láncolat matematika költészet rejtvény
matematika (negatíve) elmondás leírás
A (pvii) és a (pviii) axióma biztosítja a költészet túlsúlyát a matematika felett. A költészetnek tényleg joga volt a vezetésre.
A (pix) axióma a regény helyérôl gondoskodott a terv ökonómiájában. (Ennek része volna.)
Szükség lett volna egy együttes stratégiai axiómára, egy egységesítô útmutatásra. Inkább külsô axiómaként fogalmaztam meg (kimenekítve az elôzô számozásból):
(63) Az egész Terv az emlékezet maximája alá esne.
(E`) A költészet a nyelv emlékezete.

A Nagy Londoni Tűzvész tehát “levezethetô” lett volna.
E levezetés tekintettel lett volna a terv axiómáira (a része lett volna), s egyúttal arra is, hogy a döntésbôl és a tervbôl eredô kiinduló hármas parancs mintha azt mondta volna: a címében lesz mássá a regény.
(64) A Tervet el kellett volna mesélni.
Ez (ami része a regény létére vonatkozó tisztázásnak) megkülönböztette a regényt a tervben, elkülönítette magától a magyarázatától megfosztott tervet ((pviii). axióma), rábízta az elmondás, ha nem nem a leírás ((pix axióma) szerepét valamire, amit egyedül az álom nevezett meg, és amit csak utólag voltam képes belsôleg összekapcsolni a tervvel.
Ugyanakkor az a pont, ahol a Nagy Londoni Tűzvész radikálisan különvált a Tervrôl, nem lehetett sem elmondás (az elmondás aktusa), sem leírás (amit mindenképpen csak nagyon közelítôlegesen kellett volna kezelni). Ami a tervbôl mint rejtvénybôl megszületett, az a regény tulajdonképpeni “értelme”.
(65) A Terv fikciójának, a Nagy Londoni Tűzvésznek a
rejtvénnyel való szembenézésnek kellett volna lennie.
Ezen a ponton jött létre a távolság a fikció és az elmondás között. A terv lényegét alkotó rejtvény szükségszerűen hozta magával a fikciót, nem engedte meg, hogy a terv csak maga legyen. Ezt a kettôst nem lehet kikerülni. Mivel csak így lelhet valódi helyére az álom mint a regény címét körülvevô négy, másra vissza nem vezethetô kép(63. $).

74. A rejtvény bukása

(66) A regény elmesélte volna a Tervet, de rejtéllyel;
minthogy a terv tartalmazott egy rejtvényt, a regény
elmesélte a tervet, tehát a rejtvényét; de rejtélyesen.
A regény elmesélte azt a rejtvényt, amely tartalmazta a tervet; ez a rejtvény annak a rejtvénye volt, ami a terv volt; egy egészen sajátos rejtvényfajta volt: ön-rejtvény. A Szfinx-Terv kérdése nem az volt: “Mi ez?”, hanem: “Mi vagyok?” A regény rejtélyei mesterkéltnek tűnnek; nem az elbeszélésük során, hanem a `stílusukban`. A regény `rejtéllyel` mesélt.
(67) Ez egy regény lenne, az olykor ezzel ellenkezô
látszat ellenére.
A regény rejtélyeket tartalmazna, miközben rejtélyesen lenne elbeszélve. Ez nem ugyanaz. A rejtély felbukkanásaiban formájának rejtélye lett volna benne. Egészen sajátos módon a rejtvény ebbôl a szempontból a reflexivitás volt: a Terv önmagában enigma. A regényes megjelenítés rejtélyének a terv rejtvényét illetôen látványos formát kellene öltenie. “Felmutatás” lenne. A fikció átjárná az elbeszélés és a leírás szükséges “alaphangjait”. A `rejtélyesen` rejtélye implikálja a számot és a “számszerűségeket”.
(68) A Nagy Londoni Tűzvész rejtélye azt indítványozná,
hogy fejtsük meg a Terv rejtvényét a képbôl.
Ez feltételezte a helyek bizonyos elrendezôdését,
legalábbis az elbeszélések összeláncolásának módozatait.
Hiszen a regény rejtélye, azaz mindenekelôtt a `rejtélyessége`, a “felmutatás” egy képen át közvetítôdik. A terv rejtvényének megvolna a maga helye, egy “szoba” lenne (a “puszta”, a sivatag ellenében). (S végül látom, hogy a kulcs a fénykép volt, “a fény írása”, a végén látom, túl késôn.) A regény így nevezné meg és írná le ezt a helyet: “A coxeteri lakás” (topológiai, kombinatorikus, algebrikus rejtélyek helye; a fikció helye is, “rejtélyesen”).
(69) A rejtvény a regényben belebukik a rejtélybe.
A rejtvény és a rejtély közötti (esztétikai, etikai, matematikai (nehézség, összetettség és mélység)) hierarchia benne van a tervtôl a regényig húzódó kapcsolatban. A regény minden dolgok elôtt a ház-rejtvény bukása. A rejtvény helye az elbeszélés helyévé válik (innen bizarr topológiája), az elbeszélés egy bukás elbeszélése. E kifejezés használatának közvetlenül nincs vallásos implikációja. De van “intimation of mortality”-je, of course. A regényfogalom bizonyos vézna, visszamaradt modernitása lép itt be.
(Anélkül, hogy túlságosan belemerülnék egy kitérôbe (jóllehet ez az írásrész kitérô jellegű, létezik erre egy meghatározott forma a `gazdálkodásomban`, a csatlakozás), nem állhatom meg, hogy megkérdezzem, ez a helyzet vajon csak annál a regénynél áll elô, amely “A Nagy Londoni Tűzvész” lehetett volna? Másként kérdezve, másfelôl (másfelé, mint az elbeszélése) minden regény rejtvénybôl rejtélybe zuhan? Nem hiszem. Ez a regény műfajának túlságosan leszűkítô meghatározását adná (mivel a regény nem forma, kétségtelenül ez az oka annak, hogy képtelenség ezt a definícióértékű maximát felállítani). Mindamellett bizonyosan létezik a regényelôállításnak egy olyan teljes ága, mint ez, és “A Nagy Londoni Tűzvész” beleíródhatott volna ebbe a hagyományba. A legtökéletesebb példa, ami eszembe jut, Az aranytál Henry Jamestôl. Ezért szerepel “Elôszavam” hevenyészett felsorolásában. Bizonyos értelemben a Grál-regények másféle példát jelentenek; itt a “bukás” szó vallásos jelentését sem szabad elvetni. A Grál rejtélyei egészen úgy jelennek meg számomra, mint egy központi rejtvény visszfényei, és ebben a látomásban a bukás az eredendô vétekhez kapcsolódik, valamint a vétek bizonyos logikus következményeihez (a logika paradoxona a bibliai leszármaztatásban). Ez a “modell” áll a legközelebb ahhoz, ami a rejtvény képe lehetett volna a tervben.)
`A nagy londoni tűzvész`-ben a bukás megsemmisítô volt. És nincs több rejtvény. Csak az emléke létezik.

75. Regény

(70) Egy regény a rejtvény átalakítása rejtéllyé.
Ezt az állítást finomítanom kell. Az egy regény kétségkívül túlságosan magabiztos; inkább ez a regény. Ez a regény mint fikció; mint a tervben. Elôbb inkább a következô maximára tennék javaslatot:
(ROM) Ez a regény a költészet fikcionalizálása volt.
Vannak más fikciók is: retorikaiak, elméletiek… Ezeket is számba kellett venni. A tulajdonképpeni fikcióban több “formátum” van benne: a novella, a cuento (Borges, Cortazar…). Vannak formaátvitelek: a fikció szonettekben (Ferrante Caraffa Austriája a még aragóniai Nápolyban 1560-ban). Ezeket szintén fel kellett volna használni.
Az “átalakítás” enyhe kifejezésnek tűnik, amikor a (69). állítás “bukást” mond. De a két kijelentés nem fedi pontosan egymást. Itt tulajdonképpen formai kapcsolatról van szó a képen át a terv közvetlenül megközelíthetetlen rejtvényének átalakításakor. Egyszerre belezuhanás a rejtélybe és átalakítás, mely felôl a regény a következôképp volna definiálható:

A Nagy Londoni Tűzvész a Terv regényes megjelenítése
volt.
Ez azt jelenti, hogy a terv felfedezte a költészetet; egy új változatot a “költészet” szó jelentésére. Beteljesíteni a tervet annyit jelentett, mint kitalálni a költészetet. A Terv egy Trobar volt; a trubadúrok “trobar”-jának, kitalálásának mostani és szolipszista változata.
Még általánosabban fogalmazva: miután az így felfogott és kiterjesztett költészet önmagában tette ki a tervet,
A költészet rejtvény.
A költészet rejtvény, és a regény a költészet bukása.
(71) A Nagy Londoni Tűzvész, egy regény; tehát egy
rejtély. Ez a regény, tehát rejtéllyel. E regény
különleges hangneme, a rejtély.
A rejtély, amelyre a regény a rejtvényt lefordította, helyi, korlátozott és narratív rejtélyek összeláncolódásában nyilvánult meg; de egyúttal be kellett szerkeszteni a `rejtély stílusába`, amely stílus több, mint a yugen (lásd az 1. fejezetet), összevegyítésbôl mint valami kémiából ered.
Végül az maradt meg, ami pusztán a terv formájából és természetébôl eredôen megelôzte a már egyszer axiómái által felállított formát, a regénynek tulajdonított saját feladatot, tehát ami megmaradt, amit az álom még a regény elôtt megszabott, s ez a cím volt.
(72) És hosszas keresgélés után be kellett hatolnom a
rejtélybe.
A rejtélyek kivétel nélkül áthatolhatatlanok (ellentétben a rejtvénnyel).
(73) A regény a címe alatt volt.
(74) A regény, amely az álomban jelent meg, itt kapott
nevet; itt van, mert meg van nevezve; tehát bizonyos
értelemben végtelen prózának kellene lennie.
Ez volt önnön lehetetlenségének elemi csírája, a regényt sújtva. A cím “alatt” lenni annyit jelentett, hogy a regény a regény és a terv közötti kapcsolat természetében bennefoglalt, aláhúzással jelölt regény fikciója is volt; tehát a kétszer aláhúzotté is; és így tovább. Ebbôl egy potenciálisan végtelen próza következik. Még ha tüstént el is hagyjuk az aktuális végtelen ideáját, bizonyos adag lehetetlenség akkor is marad egy “potenciálisan végtelen” prózát feltételezve. Legalábbis ez így jelent meg előttem. Valójában azzal kellett szembenézni, ami e történet másik, túl megkésett “felfedezése”.