4. f e j e z e t

A hiányzó szerzô arcképe

42 Meglehetôsen nagytermetű vagyok

Meglehetôsen nagytermetű vagyok, mióta huszonéves koromban elértem a száznyolcvannégy centimétert. Még mostanra is, kissé meggörbedten, alig csökkentem az elkerülhetetlen megereszkedéssel együtt; jóllehet kinézetemen jobban meglátszik (legalábbis fönt), mióta hozzá kell vennem a hajam eltűnését.
Abban az idôben, amikor kezdtem maximális, ha nem is végsô méretemet megközelíteni, a hímnemű franciák átlagos mérete egyértelműbben körülhatárolható volt, mint manapság; tény, hogy abszolút értelemben (egy kicsit) és relatíve (sokkal) nagyobb voltam, mint manapság.
E tényrôl igen világos benyomással rendelkezem: az ötvenes években, ha beléptem egy párizsi metrószerelvénybe és megálltam az egyik végén, elláthattam egészen a túlsó részéig, hogy úgy mondjam, akadálytalanul, jóllehet a metró tömve volt. Ma már ez nem mindig megy, s számomra különös módon ez az egyik legvitathatatlanabb jele annak, hogy öregszem.
Kora ifjúságom idején hirtelen elért méretem nem járt elônyökkel: lábaim lelógtak az ágyról, különösen a hotelekben, ahol még nehezen alkalmazkodtak a népesség új dimenzióihoz és a skandináv turisták megjelenéséhez. Meg kellett tanulnom, hogy tökéletesen kihasználjam az átlók geometriai tulajdonságait. A mozik még szörnyűbbek voltak: sűrűbben látogattam ôket, mint az öregedô Sorbonne, majd az Henri Poincaré Intézet elôadótermeit, mely utóbbiak a matematikusokat fogadták be. A Champollion moziban furcsa mód csak egyetlen lehetséges hely akadt számomra: a sor szélén, a középsô lejáró mellett, ahol a jegyszedônôk és az elkésô nézôk a sötétben minduntalan belebotlottak termetes lábomba.
Mivel majdnem mindenütt, majdnem mindig a legmagasabbak között vagyok (a legmagasabb), bizonyos feszélyezettség érzése alakult ki bennem, melyet néhány olyan ismerôsöm jelentétében érzek, akiknek termete egyértelműen nagyobb az enyémnél: az unokaöcsémnél, Francois-nál, vagy az Oulipóban Harry Mathews-nál. Mintha egy pillanatra elhagyna az az egyetlen fizikai elôny, amit soha nem ismertem be magamnak. (Francois unokaöcsém majdnem két méter volt és ma is több százkilencven centiméternél, magasabb, mint a két nôvére, Marianne és Claire; amikor anyám rájuk gondol, jóval több munkál benne holmi feszélyezettségnél: felindultságot és szinte szörnyülködést érez; mintha a családban a dinoszauruszok gigantikus hajlamait vélné előtörni, amely – ebben ô egészen bizonyos – az emberiséget fenyegeti.)
Ez az érzés a lelkemben ifjúkori esésemmel kapcsolódik össze, s annak idején hozzásegített, hogy felhagyjak minden arra irányuló erôfeszítéssel, hogy az apám által irányomban (mint minden gyereke és késôbb az unokái iránt) táplált atlétikai ambíciókat kielégítsem, különös tekintettel a tízpróbára. Élesen emlékszem a magasugrás gyakorlására, amit akkor kezdtem el, amikor a carcassonne-i iskolába mentem: tehát valamivel kilencéves korom elôtt. Elég jól ment. Ennek az idôszaknak a technikája (a háborús esztendôk “testnevelés” oktatásában) meglehetôsen kezdetleges volt: majdnem kizárólag az “olló” és csak ritkábban a “kaliforniai guruló”. De gond nélkül sikerült átvinnem a magasságot, ha a szintet jelzô gumiszalag a szemmagasságomban volt.
Amikor gyorsan növésnek indultam, elôször atlétikai kapacitásaim csökkentek, és elég hamar bizonyos megaláztatást éreztem amiatt, hogy szubjektíve csak egyre kisebb magasságokat vagyok képes átvinni, jóllehet e magasságok abszolút értékben apránként egyre növekedtek.
Minden bizonnyal kivárhattam volna, hogy izmaim hozzáerôsödjenek a csontozatomhoz. De azt hiszem, a tekintetem vízszintes vonalán elhelyezkedô eszmei “léc” lényegében legyôzhetetlen imaginárius határként rögzült bennem, s úgy éreztem, hogy soha nem tudnám átvinni.
Manapság, amikor a televízió képernyôjén keresztül a nagy nemzetközi versenyeket közvetítik, látom ezeket az irreális szinteket, két méter harminc vagy negyven a talaj fölött, azaz a szint egyértelműen magasabb a világrekord állandó növelésén versengô orosz, amerikai vagy kínai bajnokok fejebúbjánál (mindegyik magasabb Francois unokaöcsémnél), és ôk az enyhe rosszérzés és zavar ugyanolyan benyomását keltik bennem, mint azok az emberek, akik magasabbak nálam. S egészen biztosan ezért nem ugrottam nagyobbat soha egy méter hatvannál. Ma, biztos vagyok benne, megtorpannék a kilencven centiméter elôtt is, de ennek egészen más oka van: ötvenkét éves vagyok.

43. Nem sokáig élvezhettem maximális méretem

Az igazat megvallva nem sokáig élvezhettem (mindkét, az abszolút és a relatív értelemben vett) maximális méretem, minthogy nagyon korán kezdtem elhullatni a hajam, követvén a sajnálatos módon mindkét oldalról szilárd családi hagyományt: nem vagyok bizonyos abban, hogy emlékem apámról valóságos, amikor még rendesen volt haja, amint a harmincas évekbôl való fényképeken látható. Mindenesetre a felszabaduláskor, abban az idôszakban, melybôl elég sok kép áll rendelkezésre, és amiről az emlékeim is megbízhatóbbak, a helyzet, ami ezt illeti, már beállt.
Bátyám követett engem a család kapilláris ösvényein, s nemrég azt mondta, hogy Francois unokaöcsém figyelmét teljesen leköti a hajhullás, ami számomra túlzott reakciónak tűnt, mivel e kényelmetlen lobonc eltűnése a tér valóságos kitöltését újra leviszi nála a kétméteres határ alá, amit egyáltalán nem véltem sajnálatosnak.
Magamon mindig ráismerek kopasz nagyapámra, jóllehet még távol állok az ő kopaszságától, és azt hiszem, apám sem követi teljesen. Nagyapámnak nagyon ritkán volt konfliktusa, de egy mesteremberre (az ilyenek többnyire a barátainak számítottak, s ez a társadalmi kategória ôsömnél erôs szimpátiát jelzett, mivel ô maga kitűnô műkedvelô asztalos volt), a borbélyára egy pillanat alatt haragudott meg, s váratlanul árengedményt követelt a hajvágás díjából, úgy találván, hogy az a munka, amit koponyája az ollónak adott, bôségesen túl van fizetve a közönséges és sima tarifa alkalmazásával. Clos Bissardon, a caluire-i járás derék vállalkozója – nagyapámék ebben a járásban laktak –, ahogy beszélik, megsértôdött, és volt “egy-két szavuk” egymáshoz.
Nagyapám majdnem mindig sapkát hordott (fiatalkorában nem vetette meg a zsirardikalapot) (apám mindig is többre becsülte a touloni (rugby) csapat szurkolóinak baszk sapkáját), (én magam pedig több éve már elôszeretettel hordok angol ellenzôs sapkát (mert tegyük világossá: negyven év után a szél, a hideg, az esô bizonyos kellemetlenségeket jelent egy fedetlen, tar fô számára)). Sôt nagyapám a sapkáját még házon belül is viselte. Amikor szembetalálkozott valamelyik ismerôsével vagy amikor belépett egy üzletbe, udvariasan levette, és ilyenkor abszolút tökéletes kopaszsága teljes fényében tündökölt.
Ha elmondhatom, egy fénykép 1933-ból engem ábrázol, még csak néhány hónapos vagyok, nagyapám karjában mutatkozom (egyedül Jean Molino unokatestvérem elôzött meg); nagyapám kivételesen (az `arcképcsináltatásos` alkalom miatt?) nem visel sapkát, én pedig tökéletesen kopasz csecsemô vagyok, ami még jobban kiemeli letagadhatatlan rokonságunkat.
Apám gyakran mesélte a családban, hogy apósa, hajzatom sokáig elhúzódó hiányától nyugtalanítva, mivel ezt rendellenesnek találta, és talán attól félt, hogy úgy döntök, az emberi élet összes közbeesô, kócos és elvaduló hajzattal jellemezhetô esztendejét átugrom, hogy rögvest a hosszú családi hagyomány rögzítette és a például ôáltala képviselt végsô állapotot vegyem fel
(az ô apjáról, Molino üknagyapámról, Poliéna vasútállomás fônökérôl készült egyetlen fénykép, az emléket ôrzöm, szintén a szó szigorú értelmében tar fejet ábrázol (de fehér szakállat: e korszak kopaszai lenyűgözôen tudtak kompenzálni)),
egy napon némi titkolózással felajánlott idôsebb lányának (anyámnak) egy flakont egy olyan termékbôl, mely a haj növekedését volt hivatva elôsegíteni, és azt tanácsolta, alkalmazza erôteljesen az én hajszálaktól – melyek az ô fejérôl már dezertáltak – még érintetlen, szűz koponyámon. Hajam végül kiserkedt, szôke lett; majd teljesen szokványossá vált, mielôtt hullni kezdett, mivel írva vagyon, hogy ennek örökletesen így kell lennie. Nagyapám még élt, amikor elôször éreztem, hogy a kopaszság átka utolér. Nem emlékszem rá (de talán csak egyszerűen elfelejtettem), hogy miként viseltem a kopaszságot, különösen a kezdeti szakaszban, amikor a hajszálak meglehetôsen váratlanul ott ragadtak a fésű fogai között (úgy látszik, apám miattam tartotta meg a fésűt). De tényleg lehetetlen, hogy a kihullást megelôzô idôkben ne fésülködtem volna (a hajhullás `végigkísérte` egész gyerekkoromat).
Koponyatetômön volt egy “forgó”, ahogy a fodrászok mondják rezignáltan, megvetéssel vagy olykor titkos csodálattal, egy tökéletesen rakoncátlan és féktelen “forgó”, amely ellenállt a fésű, a kefe vagy bármilyen “termék” (mint a szép és vörös “argentin kenôcs”) behatásának. A végsôkig küzdött és soha nem gyôzték le, mint a császári gárdát Waterloonál, haderejének majdnem teljes megsemmisülésével együtt. Ebbôl a szempontból számomra a kopaszság nagy megkönnyebbülést jelentett. Azt hiszem, apámnak még elszántabb és semmi engedményre nem hajlandó hajzata volt; de úgy tűnik, hiányának problémáját, ugyanúgy, mint a nagyapám, nálam erôsebben érezte. Jóllehet tévesen és csupán elvonultságomnak köszönhetôen, de az a benyomásom, hogy a közönséges képzelôerô hajdan sokkal jobban figyelt a szôrösség eme kérdéseire. Úgy tűnik, már nagyon régóta nem hallottam viccelôdni a kopaszokkal (amihez feltételezett szexuális vitézkedéseik hipertrófikus voltára utaló megjegyzések csatlakoznak: legalábbis bizonyos, hogy a kopaszság mint alapvetô téma ott van abban a százas viccgyűjteményben, amely katonatársaim majdnem kizárólagos olvasmánya volt Montluconban vagy Ferté-Hauterive-ben (igaz, csupán egyszerű közkatonákról volt szó, nem leendô tisztekrôl)).

44 Az orrom hosszú

Az orrom hosszú, summázhatnám azt, amit Alix, Portugáliában töltött gyerekkori éveibôl ôrzött kifejezéssel, úgy hívott: `patata do nariz`.
A hajam után az orromról értekezve egy lefelé haladó arckép kezdetét adom meg Önöknek, összhangban a Brunetto Latini óta létezô francia nyelvű hagyománnyal és az író nevezetes Izolda-arcképével a Livres dou Tresor-ból:
Most, amikor ezt az összehasonlítást felvetem, úgy gondolom, támad közben némi probléma: Izolda arcképe, származzon bár magától Brunetto Latinitôl vagy Tristantól (“olyan vagyok, mint Tristan, amikor Yseude szépségérôl beszélt”), “megmutatás”, példája “a retorika… hét színének”, egy “felmutatás” leírása: íme, ezt látja (Tristan, Brunetto Latini, Ön, olvasóm), ha Izoldát nézi. De az a tekintet, amely a leírást felülrôl lefelé vezeti a modell külsején, esetünkben nem vagy legalábbis nem közvetlenül használható, mivel önarcképrôl van szó.
Ami oda vezet, hogy feltegyem magamnak a kérdést, e pillanatban kicsodát vagy micsodát írok le vagy `mutatok meg` éppen olvasómnak. Két lehetôség adódik: vagy elôveszek egy fényképet magamról, Alixnak köszönhetôen több is van, vagy leírok egy képet, azt az egyetlent, amilyen valóságosan lennék és amelyet hosszú ideje megszoktam már, azt, amelyik a tükörben megjelenik és amelyet naponta igen közelrôl látok, amikor borotválkozom (egyébként, és erre még visszatérek, ez majdnem az egyetlen alkalom, amikor képmásom és én találkozunk). Abban egyetérthetünk, hogy ez a kép nagyon különbözik az elôbbitôl, sokkal jobban, mint ahogy az elsô pillantásra látszik.
Erre nem gondoltam, amikor kissé meggondolatlanul belefogtam ebbe az önarcképbe, de most minden kétséget kizáróan belátom, hogy az a kép, amely magamról él bennem, amikor rá, erre a képre gondolok, mint ahogy a próza kívánalmai miatt e pillanatban is teszem, semmiképpen nem az elsô esethez tartozik, tehát nem a fénykép esete, melyrôl ugyanakkor felteszem, hogy mindenki, aki ismer – már amennyire olvasóm (`általános` olvasóm) találkozna velem –, hasonlónak találná hozzám; de a második esetben, a tükörben a ráismerés nem valaki másikon keresztül, hanem csak mesterséges módon, a szimmetriából kiinduló levezetésen keresztül mehet végbe.
Fényképes másom, nem beszélve az évek során felgyűlt, adminisztratív létezésemhez szükséges igazolványképekrôl, ma még bizarrabbnak tűnik. A szokatlanságnak ez a hatása még erôsebb lett volna a fényképezés feltalálása elôtt, amikor az egyetlen kép önmagunkról, ami a birtokunkban lehetett (ha nem voltunk mi magunk festôk), a festett arckép volt, kiszolgáltatva a kezet irányító tekintet semmi másra vissza nem vezethetô egyediségének (szívesen, de tévesen képzeljük azt, hogy a fényképezôgép mentes ettôl az egyediségtôl).
A világ csak egy futó pillanatra, a tizenkilencedik században, mielôtt Talbot feltalálta volna a “pozitívot”, a daguerrotípia idején jelent meg úgy, ahogy önmagát látta volna, ha képes lett volna látni önmagát; ám különös iróniával a daguerrotípia letette a fegyvert a mozgásban lévô tárgyak elôtt, s ember általam egyedül ismert természetes potréját ebben a különös világban – a tükrön túl – az a daguerrotípia hordozza, mely az egyik párizsi körútról készült, délutáni fényben, nincsenek kutyák, lovak, autók, járókelôk, csak egyetlen sziluett rögzült, mert meglehetôsen sokáig mozdulatlan volt, mivel olyasvalakinek a körvonala, aki éppen fényesítteti a cipôjét (a cipôtisztítóból szinte semmit nem látni, mert guggolt): Párizs, a neutronbomba után.
Az efféle képeken a fák, a folyók visszfények, és a vonatkozó összes ismertetôjegyet, úgy tűnik, Leonardo da Vinci már leírta. Persze semmi olyat nem mondtam a kinézetemrôl, ami ne volna igaz mind a “valóságos”, mind a “tükörben lévô” képemre nézve (az, hogy az orrom hosszú, hogy a hajam ritka, hogy a termetem nagy, közömbös a szimmetria okozta transzformációk szempontjából), de az sem kevésbé bizonyos, hogy önarcképem (mint kép) leír valamit, ami e világban nincsen; és ez talán nem korlátozódik az egyirányú látványra.

45 Az egyetlen idôszak, amikor magamat látom

A egyetlen idôszak, amikor magamat látom, igen szabályos idôközökben, tulajdonképpen az, amikor borotválkozom. Valójában nem folyamatosan nézem magam, a két művelet kockázat nélkül egyszerre nem megy. Csak arcom megfelelő részletét látom, nem egy ént nézek, sem Jacques Roubaud-t (ez a nevem). A két állapot közötti különbséget közelebbrôl egyik kedvenc filmjelenetemmel érzékeltethetem: egy Laurel és Hardy-ból való, a címét elfelejtettem; Oliver Hardy éppen lakásuk falát festi, létrán áll. A postás csönget, levelet hoz, expressz, Hardy-nak. Hardy megkéri Laurelt, hogy olvassa fel a levelet: katasztrófák sorozatáról értesít, árvízrôl vagy tűzvészrôl a szülôi házban, súlyos betegségrôl, anyagi vagy érzelmi összeomlásról; ahogy Laurel olvas, Hardy egyre jobban összeroskad. “De mi van veled?”, kérdezi Laurel. Hardy leesik. “Nem tudtam”, mondja Laurel. “Én nem hallottam semmit.”
Jelenleg “bombajó” borotvakrémet használok, borotvaecset nélkül, Williams márkát, és újabban áttértem, reménytelenségemben, az eldobható borotvákra, az egy- vagy kétpengésekrôl, amelyeket fokozatosan és gyökeresen távolítottak el mind az áruházakból, mind a gyógyszertárakból, akárcsak a hosszú élettartamú, fehér, öt vagy hat pengét tartalmazó Gillette Stainless Steelt is, amely egyedül volt képes pótolni ifjúkorom egyedi csomagolású kék Gillette-jét, mely utóbbira már csak véletlenül találhatunk rá, esetleg antikváriusoknál a 78-as fordulatszámú hanglemezek és a Pathé-Marconi-féle rádiókészülékek között.
Így történt, hogy a borotválkozás művészetének több technológiai fordulata (lényegében ugyanannak a forradalomnak több apró szakasza) választ már el utólérhetetlen mintámtól, a nagyapámtól: ô elôszeretettel borotválkozott a konyhában (természetesen otthon), “borotvakéssel”, melyet hosszasan fent reggelente (korán) a fekete bôrön; majd utána még hosszasabban készítette el a sűrű, olajos tapintású, krémszerű, tömör habot, mely a szôrrel együtt kis csomókban (a művelet folyamán) visszakerült egy csészealj peremére. Lenyűgözve idézem fel újra, harminc, negyven év után. Egy fazék forró víz, egy állványos ovális tükör, egy szék, egy törülközô, cseppnyi alkohol arra az esetre, ha megvágná magát (élete utolsó éveiben ez egyre többször fordult elô: remegett a keze). A képet úgy ôriztem meg emlékeimben, mint valamilyen egybefüggő, a helytôl és az évektôl független jelenetet.
Itt esett meg velem, a húsz és fél hónap alatt, mikor Alix még élt, hogy kicsit hasonlónak találtam magam ôhozzá, a nagyapámhoz (és erre gondolva, nagyjából hasonló okokból: anyám majdnem folyamatosan beteg volt), a konyhában, egy serpenyô belseje a tükör, kiegyensúlyozva a vízcsap tetején, én pedig borotválkoztam az éjszakai csendben.
Melegvizet folyatok. Beszappanozom az arcom, a kezem, a nyakam. Megszáradok. Megint benedvesítem a borotválandó részeket. Kevés habot nyomok a jobb kezemre; felviszem. Majd borotválkozom, bal kézzel (“balosságom” egyik legnyilvánvalóbb maradványa), megváltoztathatatlan sorrend szerint:
a) a felsô ajak környéke;
b) az alsó ajak környéke;
c) az áll;
d) a jobb arc;
e) a bal arc;
f) a nyak.
Miközben ezt, azaz tegnapi borotválkozásom egyszerű leírását jegyzem le, csakugyan az a benyomásom, hogy megváltoztathatatlan szertartásról van szó, ugyanazoknak a – helyektôl, körülményektôl független – mozdulatoknak a végtelen ismétlésérôl, s jelentôsen csak a technikai keretek változnak (habok, pengék), de magának a műveletnek a lényege, a ritmikai váz, mozdulataim rendje változatlanul marad meg a létezésemmel járó valamennyi változás közepette. Az az érzésem, hogy itt, miként a költészetben, életem egyik fix pontjáról van szó, mely biztosíthatja a folyamatosságomat, s örömmel tölt el, ha e folyamatosságot megragadhatom.
De miután leírtam ezt a bekezdést, kétségem támadt: emlékszem, egyszer már leírtam borotválkozásomat, kilenc évvel ezelôtt, műfaja “nyugalmi idô prózában” volt az Önéletrajz, tíz fejezet című verseskötetben. Ebben a kötetben a sorrend a következô:
“a) az áll; b) az alsó ajak környéke, c) a jobb arc; d) a bal arc; e) a felsô ajak környéke; f) a nyak.”
Megváltoztam.
Megváltoztam, de mikor? Eltöltöttem egy órát azzal, hiába, hogy megpróbáltam újra felidézni ezeket a jeleneteket: mindig, amikor látom borotválkozni magam, arra a mozdulatsorra találok rá, amelyikrôl fenntebb beszéltem, arra, ami ebben a pillanatban az enyém.

46 A borotválkozás ritmikus műveletével

A borotválkozás ritmikus műveletével (és az a fontos szerep, amit ebben az arcképben kapott, a `tükörstádium` paradox változatáról árulkodik) tulajdonképpen már elfordultam a hagyományos én lefestésétôl a fentrôl lefelé, valamint a “fizikaitól” az “erkölcsiig” vezetô kitaposott úttal együtt, nem azért, hogy örökre száműzzem elbeszélésembôl, hanem hogy majdnem tökéletesen kizárjam az elsôrendű, kiinduló helyzetet ezekben az “elkezdésekben”. Egyszerűen egy folytonossági hiányt hozok létre testem köztes régiói táján (miután a borotva bejárta a nyakat), és arcképemet a lábaimon folytatom, egyébként nem a leírásuk miatt, csak a méretüket jegyezve meg (valójában a hosszúságukat: nagyok, egyébként mind relatíve, mind a mások lábához viszonyítva azok), hanem alapvetô használatuk miatt, amit velük teszek, a gyaloglás miatt.
Gyalogló vagyok. Mindig gyalogolok, sokáig, messze el, örömmel, szabad választásból, kényszeresen. Nem ez az egyetlen fizikai tevékenységem, de ez az egyetlen olyan állandó, amely nem maradt abba (mint a futás) a korral, az egyetlen, melynek mindennapi szükségletét abszolúte érzem. Nem tartom karban tornával a testemet, nem fejlesztem misztikus jógával, nem teszem ki biciklinek, evezônek, nem dzsoggolok. Gyalogolok. A lábaim segítségével megyek bele a levegôbe, a térrôl elmélkedem, amikor a földet, az útjait, utcáit, ösvényeit, csapásait rovom. Egyáltalán nem vagyok gyaloglóatléta, nem művelem e különös sportot, mellyel majdhogynem gyorsabban járunk, mintha futnánk, csak a sarkunkon.
Annak a gyaloglónak a személyiségét öltöttem magamra, aki több, mint holmi kitartással folytatott egyszerű gyakorlat végzôje, aki majdhogynem elhivatottnak érzi magát, aki egyszerre csatlakozik a versenyszellemű sportoló erôfeszítésének elutasításához (önmagát illetően), de a megköveteléséhez is, ami a múlthoz való ragaszkodásnak tűnik: én nem pusztán gyalogló, de gyalogos vagyok. Ez annyit jelent, hogy nemcsak nincsen automobilom, de nem lennék képes vezetni sem, nem lévén birtokomban jogosítvány. Hat nónapon keresztül éltem az USÁban gyalogosként, és erre kicsit büszke vagyok.
A gyalogláson keresztül valami olyasmihez jutottam hozzá, mint az idô birtoklása; a járkálás a lépések közvetítésével megváltoztatta a térben az idôt, közvetlenebb lett, érzékelhetôbb, mint a szokványos idômérô eszközök, a középületek, pályaudvarok, templomok órái, mutatói, harangtornyai közvetítette idô. Általa gyakran érzem az idôtartam kiváltotta elégedettséget; sôt néha olyan erôsen, mint hajdan, ifjúkoromban. Prózaibban mondva, minthogy valóságos utálatot érzek, ha késésben vagyok, találkozóról, óráról (tanítok), repülô- vagy vonatindulásról, amikor csak lehetséges, minden alkalommal a lábaim segítségével közelítem meg rendeltetési helyeimet, ilymódon küszöbölve ki a mechanikus bizonytalanságokat a metró- vagy autóbuszjáratok megbecslését illetôen, minden késedelmi okukkal együtt (ami annyit jelent, hogy ha nem gyalogolnék, megeshet, hogy nem tartanék jelentôsen elôbbre az egyes útszakaszokon). Gyaloglás közben szabályozhatom a sebességet, lassíthatom vagy nagyjából kedvem szerint növelhetem, megállhatok beugrani egy kávéra, szundíthatok egy percet, ha az idô engedi, a sétatér padján. Joggal állítható, hogy egy olyan nagyvárosban, mint Párizs, a helyváltoztatás teszi ki a nap jelentôs részét.
Szeretem a megszokott útvonalakat, a végtelenül sokszor bejárt utakat, a célok - például a könyvtárak, vagy helyek, ahol olyan nô lakik, akit szeretek, de akivel nem élek együtt - sosem változnak. A megszokottság lecsökkenti az idôt, lehetôvé teszi a lusta és álmodozó elmélkedést mindarról, ami történt, belsô szemlélôdés formájában (sokat dolgozom így); a tartam lecsökken, a (számomra az évek múlásával egyre fenyegetôbb) fáradtság elillan a ráismerés örömében, nem merülök ki annyira, bár kevésbé dobódom is fel, mint annál a meglepetésnél, amit egy ismeretlen útvonal adhat.
Amikor céltalanul járkálok, csak azért, hogy gyalogoljak, nem találomra, majdnem soha nem csak úgy találomra kószálok. Mert a véletlen a gyaloglásban kevéssé vonzó a számomra, mint ahogy mesteremnek, Raymond Queneau-nak sem volt az az irodalomban. Még ha nem is tudom, hová megyek, mert ez éppen olyan városrész vagy a délfrancia fennsík vagy egy idegen ország olyan környéke, ahol még soha nem jártam, nem indulok el anélkül, hogy gondolatban minimális mértékben ne ismerkednék meg azokkal a helyekkel, melyeket majd térkép, atlasz vagy olykor fényképek alapján be fogok járni; nem érdekelnek a szűz terepek. Nekem valami, leginkább a felkutatandó terület absztrakt elképzelése (és ezért kedvelem a térképeket, atlaszokat, képeket) feltétlenül szükséges ahhoz, hogy némi nyugalommal kalandozzam valamely új vidéken.
Ez az oka annak, hogy akkor is eleven késztetést érzek a megkötéses útvonalak iránt, ha nem látható elôre az az útirány, amit nem is ismerek; az úthoz éppen ilyenkor szükségesek szabályok, amelyek vezetni fognak lépéseim megválasztásában. E szükségből hozott szabályok lehetnek nagyon abszurdak, agyafúrtak is; hogy legyen mit betartani, a városban dönthetek úgy, hogy csak olyan utcákon megyek végig, melyek nevüket helynevekrôl kapták (ez különösen könnyű a régebbi kerületemben, a Saint-Lazare negyedben, ahol bôséggel találhatók ilyenek), s így néha zsákutcába keveredem (az irányt tekintve), amelybôl csak erôs fordulattal, `clinamen`-nel tudok kikeveredni. Például elkötelezôdésem egy másik megkötésfajta arra kényszerített, mivel rögtön jobbra kellett fordulnom, a lakásomtól lefelé, hogy minden alkalommal szembetalálkozzam a bűbájos piros lámpával. Végül (harmadik típusú szabály) dönthetek úgy, hogy követem az elsô vonzó nôt, akivel találkozom (soha nem kerülöm el ôket), a lépéseim egy adott, fix számáig, majd kivárom a következôt, aki felbukkan (a városok teli vannak vonzó nôkkel, különösen koratavasszal), (ezt a szabályt, nem egészen pontosan ugyanígy, Aragon Aureliusa ihlette). Amikor a Notre-Dame-de-Lorette utcában laktam, felfedeztem egy útvonalat (az Henri Poincaré Intézet felé (a matematikusok helye)), megtaláltam a legvédettebb átjárót: a szoros értelemben vett párizsi átjárókon túl, mint a Jouffroy, a Verot-Dodat vagy a Choiseul átjáró, az enyém a (még nyitvatartó) Louvre áruházon, meg a Szamaritánius áruházon át vezetett, és felhasználta azokat a momentán félig fedett részeket, melyekre kis divatáruüzletek nyílnak (Rivoli utca). Az útvonalon bôrig áztam, de igen kellemes volt, hát még nem esôs idôben.
Jóllehet (s most újból megerôsítem) a gyaloglás iránti elkötelezôdésem nem a sport iránt érzett szenvedélybôl fakad (különben higiéniás meggondolásokból még ennyire sem), ugyanakkor nem rejthetem véka alá, hogy megpróbálkoztam olyan nagy gyaloglásokkal is, melyek megvalósítása sokkal inkább a rekordot célozta, mintsem a `performanciát`, a kivitelt. Megtenni harminc, negyven kilométert Aude útjain például, elérni bizonyos, a trubadúrok emlékét ôrzô helyekre (kastélyokhoz) – megcsináltam. De mindig riasztott az a szűkebb értelemben vett utazás, amely összecsomagolást igényel, hotel vagy rosszabb esetben camping lefoglalását, az ilyesmit utálom. Ráadásul Franciaországban például vagy “fárasztóan nagy kerülôkre” kell indulni, és nem szeretem, ha kényszerítve vagyok, vagy követni kell az utakat, és az autók eszeveszett felszaporodása, valamint a francia autósok vadászösztöne mellett a gyaloglás egyre kellemetlenebb az úthálózaton.
Mégis, egyszer egy nagyon hosszú, kéthónapos menetelést csináltam végig, és ez kétségkívül különleges hôstett volt: 1976-ban gyalog ereszkedtem le a Mississippi mentén, még pontosabban Mark Twain tiszteletére és az Amerikai Egyesült Államok kettôszáz éves fennállásának tiszteletére legyalogoltam ezer mérföldet a folyó mentén, melyrôl tízesztendôs korom, a Tom Sawyer kalandjai és a Huckleberry Finn elolvasása óta álmodoztam. De errôl a beavatási utazásról majd a maga idején beszélek.

47. “Horizontal Man”

E cím alatt, amit a bűnügyi regény egyik ritka, klasszikus művébôl, Helen Eustis regényébôl vettem, ebben az önarcképben a téma második kedvelt testhelyzetét veszem szemügyre, azt, amelyik nem a heverészô, sem az “alvó ember”-é, hanem az úszóé. Úgy vagyok úszó, ahogyan gyalogló. Gondolatban egyszerű, elôre vagy hátrafelé menô irányban pi/2-es elfordítással megyek át egyikrôl a másikra, azaz a transzformáció megfordítható, gondolatban legalábbis igen (fizikailag természetesen nem); ugyanolyan jól el tudom képzelni magam gyaloglónak a tengerben, mint úszónak függôlegesen. Miközben úszom, mint Dryden az Utolsó Itéletrôl szóló költeményében, látom “the Ocean leaning on the sky”, az eget támasztó vizet; látom a mennyezetet, és vizet “gyaloglok”, párhuzamosan vele. Doktor Johnson ezt a képet értelmetlennek találta (mint sok másikat is), de a rá jellemzô nyers ôszinteséggel rögtön bevallotta, hogy “majdhogynem értelmes”; kinyújtózva a tenger felszínén fölénk borul a látóhatár és rátámaszkodik a hullámokra.
Tengert mondok, nem óceánt. Az úszáshoz nekem tenger kell; az egyébként lényegtelen, hogy milyen tenger, csak a Földközi. Mindenekelôtt gyakorlati szempontból nyilvánvaló, hogy hosszú távú úszóként - mint ahogy hosszú távú gyalogló vagyok - az úszás könnyűsége szempontjából (a vízben sem vagyok sportoló, ahogy a földön sem) szükségem van arra, amit csak a langyos, nyugodt víz adhat meg, az apály-dagály ingadozása nem erôs, gyakran és kellô ideig nincs sodrás, nincsenek nagy hullámok, a só lebegtet. De mélyebben talán az munkál bennem, hogy, mivel az úszó számára a tengeren kívül a föld is létezik, miközben úszom, annál a földi térrésznél legyek, amely spontán módon hozzám tartozik, és ez a mediterrán terület. Szükségem van a színére, a kéknek erre a teljes tartományára, a bor áttetszô színére, mint ahogy számomra a föld színe az olajfában összpontosul, az olajfa levelei köré rendezôdik, a mandulákkal, a szôlôfürtökkel, a fenyôkkel, a porszemekkel, a lapulevelekkel, a nyáron egyre fakóbb kakukkfűvel és levendulával együtt. Úszni, mint gyalogolni, annyit tesz, hogy két színcsalád között ingázom ide-oda.
Mindig, azóta mindig, mióta, ahogyan a trubadúr Giraut de Bornelh mondja, “a szemembe csapott a tenger”. Ugyanis meglehetôsen késôn úsztam tengerben, mivel folyóban tanultam meg úszni, az Aude-ban, ami Carcassonne-ban folyik. De mihelyt a helyváltoztatás eme módját elsajátítottam, utána már csak a tengerre gondoltam, megnyugtató vízszintességére, áttetszôségére. Benne elememre találtam. Egyébként a tenger nekem valami “apai”, mivel apám Toulon-ból való.
Még pontosabban fogalmazva, a tenger nem a part, nem a homok, ezekre semmi szükségem, soha nem is volt szükségem rájuk, akkor sem, mielôtt még nem borította el a napolajos flakonok, az üres borosüvegek és a meztelen testek tömege (sajnálatos módon ez az áradat, legalábbis a francia Mediterráneumban, a megszámlálhatatlan hajónak köszönhetôen megindult a víz irányába, és így tizenkét éve gyakorlatilag lemondtam az úszásról). A vizet, amikor bemegyek, a nem túl éles köveken át közelítem meg (utálom beledobni magam). Benntebb a víz nem egyenletes, magasabbra csap, jobban érzem magam benne. Üggyel-bajjal, lassan megyek be a vízbe, szoktatom magam az elején mindig mellbevágó hűvösséghez. Igaz, a Nap elengedhetetlen ahhoz, hogy a víz meleg és nyugodt legyen, így vagy úgy, de a Nap gyakorlatilag mindig megvan. Ámde nem különösen kedvelem, sem ha süt, közömbösen, sem a fényét, amely elvakít, sem forró sugarait, amitôl fölégek (könnyen égek föl). A napimádat párizsi vallás, vagy svéd.
Csak a mellúszás; tudok gyorsban úszni, néhány métert, vagy háton úszni, de nem kedvelem egyiket sem. Sétatempóban úszom, a fejem a víz fölött, nyugodt, hosszú karmozdulattal (egy ilyennel majdnem annyit teszek meg, mint a testhosszom), nem gyorsan, gyakorlatilag minden fáradtság nélkül. Miközben úszom, magam elé nézhetek, magam alá, a felszín közelébe, mint a gyalogláskor, szemben a lágy széllel, erôltetés nélkül.
A horizont felé megyek, egyenesen felé, távol a parttól, a tenger és az ég találkozása felé, hegyesszög, mely megjelöli a látvány lezárulását. Öbölben nem úszom át az egyik sziklafaltól a másikig, nem csápolok a parttal párhuzamosan. Messze kimegyek (olykor nagyon messze), majd megfordulok, hogy visszatérjek.
Miközben úszom, számolok; a megtett karcsapásokat számolom, több százat, gyakran túlmegyek az ezren. A számolás értelme, ha már felvetettem, és rám vár, hogy igazoljam is (amikor azt mondom például, körülbelül ekkora és ekkora távolságot úsztam le), a következô: szeretem tudni, hol vagyok (ez igaz a gyaloglásra is). Sôt abban az esetben, amikor a tengerben, a felszínén vagy mélyebben nagy a mozgás, mozgás, mely befelé sodor vagy visszafelé tol, szeretem ismerni erejét és irányát (ezért szeretem a kiemelkedéseket is, a csúcsokkal, arra valók, hogy eligazítsanak). Így azt érzem, felkészültem arra, hogy rossz idôben elsodródom, kielégítô pontossággal képes vagyok felbecsülni az úszásba fektetendô teljes erôfeszítést és az egész idôtartamot (elôre kell számolni a visszaúttal is).
Utam legtávolabbi pontján megállok. Megállok egy hosszú pillanatra, nem fekszem föl a vízre (az ég nem érdekel), hanem állok benne, a part felé fordulva, a föld meglehetôsen távol van, minthogy szívesen úszom ki egy, két, három kilométerre a parttól; visszanézek rá, szikláira, dombjaira, fáira, házaira; hallgatom a föld zaját, amit egyébként soha nem hallhatnánk így, csak a tengerben, ilyen távolságból, beburkolózva a békés tenger közeli mormolásába, mialatt állok benne, csak a fejem van a víz fölött. Sehol senki; a napfénnyel teli levegô kettôs hangon suttog, a föld és a víz hangján. Talán az ilyen pillanatok adnak értelmet úszásomnak.
Kockázat van, tudom. Nem vagyok meggondolatlan (nem úszom túl sokat, rossz idôben sem, örvényes helyeken sem, mint a Hyčres szigetek között), de természetesen ha messze bent vagyok, és egyedül, ilyen távolságra, akkor létezik kockázat. Jóllehet a (talán csak képzelt) nagyobb kockázat másutt van: nagyon messzire kiúszni, eltökélten, engedni annak a kísértésnek, hogy ne térjünk vissza. Nézem a lábom alatti áttetszô sűrűséget, a Földközi-tenger barátságos tömegét, mely a hátára vesz, elfogad, befogad. A Martin Eden zárójelenetére gondolok, az öngyilkosság egyetlen olyan látomására, amely valaha is felkavart, vonzott, lenyűgözött.

48. Számoló

Amit leúszom, amit legyalogolok, számolom: számoló vagyok. Hogy számoló vagyok, része önarcképemnek, a fizikai részen belül (a “fizikai” az “erkölcsivel” áll szemben). A számolás életem metruma, ahogyan az alexandrin számlálja a hagyományos költészetet. Ebben áll metronómikus igazságom. A számolás mániája egyéb mániákkal tart rokonságot: körömrágás, ivás (nem az én esetem), dohányzás (ez legalább annyira nem). Ha egyedül vagyok, szívesen számolok hangosan, ami még inkább igazolja, hogy ezt a vonást a “fizikaiak” közé soroltuk be.
Még általánosabban: ébren töltött idôm nagy részét az teszi ki, hogy számolok (bizonyíték nélkül felteszem, hogy alvás közben is tudnék számolni; de egyáltalán nem számolok azért, hogy elaludjak; ellenkezôleg, engem a számolás nem altat el). Kevésbé profi módon, mint Ford ex-elnök, de képes vagyok két dolgot csinálni egyszerre, feltéve, hogy e kettô egyike számlálható: nem csupán gyalogolni vagy úszni, de még olvasni is, vagy elviselni egy beszélgetést. Mindenféle tárgyat megszámolok: a gyümölcsöket, amiket leszedek, a halakat, amiket kifogok (kézzel; de inkább úgy kellene mondanom: kifogtam), a könyveket egy házi könyvtárban, ha látogatóban vagyok. A számolás talán védekezô beállítódás: az unalom ellen, a szorongás ellen, a várakozás ellen.
A számról való emlékem az egyik legrégebbi; látom magam, amint számolom a legyeket, fekve, kétségtelenül betegen. Ez az emlék azért tűnik lehetségesnek, hiszen benne a számolás tevékenysége számomra fizikális jellegű (ugyanakkor úgy látszik, nem vagyunk képesek visszaemlékezni arra, amit közben gondoltunk). Bármint legyen, tudom, hogy mindig is számoltam.
Tudom (a foglalkozásomból eredôen), hogy van valami más dolog is a szám fogalmában, mint amit tevékenységében a számoló használ, tudom, hogy vannak más számfogalmak is, mint az egész számoké, holott tapasztalataim gyakorlatilag kizárólag ezekre épülnek. Érdekel minden számokkal kapcsolatos dolog, de az egész számoknak a számolásban betöltött szerepe jelenti legfôbb szenvedélyemet. (Nem szököm el unokatestvére, a numerológiai szenvedély elôl sem!)
Minden bizonnyal ez az oka, hogy amikor jóval késôbb magával ragadott egy második és tudatos szenvedély a matematika iránt, az egész számok kedvelése a maga naív tisztaságában jótékonyan befolyásolta választásaimat: egyrészt azzal, hogy mindig is komoly haragot és megvetést éreztem az aritmetika “külsôdleges” megközelítésével, minden olyan mai, tiszteletlen megközelítéssel szemben, amely a számok sajátosságait a diszciplína oly nagyon különbözô részterületeire kívánja átvinni, mint a komplex analízis vagy a valószínűségszámítás (a legnagyobb botrány, hogy mindez megtörténik); másrészt azzal, hogy nem az aritmetikában kerestem (szerény) kutatási területemet, hanem bemenekültem az algebrába, hogy a szám iránti régi, erôs érzelmem, mely bôségesen ráíródott a matematikára, ne zavarodjon össze.
Egészen bizonyos, hogy a matematika gyakorlása fordítva is nagy hatással volt számolói tevékenységemre; bekapcsolhattam ide a telített fogalmak varázslatos vonatkozásait, az olyanokat, amelyek az elsôdleges vagy tökéletes számokhoz kapcsolódnak, kombinációikat, sorozataikat, melyek bizony nagy rejtélyek forrásai; ílymódon nagyon hatékony variációkhoz jutottam el. Amikor számolunk, jó, ha a számok közül az egész számnak saját arca van, határozott vonásokkal, amelyeket örömmel ismerünk fel, ha szembetalálkozunk vele az úton. A matematikatörténet egyik anekdotája, Pólya egyik könyvében olvastam valaha, majd valamivel késôbb újra felfedeztem Hardy emlékezéseiben, nagy hatást tett rám: egy indiai matematikusról van szó, Ramanujanról, aki (fiatalon halt meg) a kórházi ágyában fekve fogadja barátja, Hardy a látogatását (mindkettejük kitűnô aritmetikus), s mikor ez utóbbi megmondja annak a taxinak a rendszámát, amivel jött, némi szabadkozással a hangjában: “nem valami érdekes szám!”, az indiai azt mondja erre: “Dehogynem! ez a legkisebb szám, amely két különbözô módon írható fel két hatvány összegeként!”. És Hardy azt is tanúsítja, mit akart Ramanujan mondani, amikor kijelentette: “az összes (egész) szám személyes jóbarátom”. Szerényebben mondva, ugyan semmiképpen nincs szó aritmetikai befolyásról, de Ramanujan szavait a magaménak vallom, azzal a különbséggel, hogy nem szeretek minden számot, vannak köztük olyanok is, amiket ôszintén utálok.
Amikor a számokkal foglalatoskodom és teljesen lefoglalnak, nem csak számításaimban vannak jelen, hanem - a numerológiai “érvelés” megszámlálhatatlan kerülôútján át - életem eseményeiben is (különösen pedig a költészetben; valamint itt, ebben a könyvben), amikor tehát átengedem magam a számok iránti szenvedélyemnek, akkor ezt hitetlenül teszem; nem érzek semmi misztikát, jóllehet mindennek ellenére agnosztikus vagyok.
Ez mit sem von le jelentôségükbôl. Azt mondhatnám: a számok gyűjtögetése az életem.
És a számok keresztül-kasul átjárják ezt a prózát.

49. Olvasó

Ennek az önleíró sorozatnak negyedik kifejezése a gyalogló, úszó, számoló után: az olvasó. Szenvedélyesen olvasok.
Olvasó vagyok; különben fôként könyvolvasó. Sem a levelek (és nincs levelezésem, amely igazolhatná a kapott levelek elolvasását, ahogy ez egy igazi olvasó esetében lenni szokott), sem a folyóiratok, sem az újságok nem jönnek számításba szenvedélyem szervezôdésében: olvasásuk haszonelvű vagy szórakoztató vagy megterhelő, míg a belemerülés egy könyvbe soha, de soha nem olyan lagymatag, mint a hasznosság, a szórakozás vagy az unalom. Egy kivétel van: a TLS (Times Literary Supplement), amit minden szombaton megveszek egy hírlapárusnál vagy a három, a Tuileriák környékén található angol nyelvű könyvesbolt (Smith and Sons, Galignani, Brentano`s) valamelyikében (olyan heteken, amikor megmagyarázhatatlan módon hétfôig késik, nehéz vasárnapom van) és lassan végigolvasom az elsô sortól az utolsóig (a cikkeket jegyzôk névsoráig). Az ok világos: könyvekrôl szóló újságról van szó, a világ egyetlen komoly újságjáról, amely könyvekkel foglalkozik, s mint ilyen számomra propedeutika az olvasáshoz, új könyvekhez kalauzol, emlékeztet olyan régebbiekre, melyeket nem ismerek, átlátást ad azokról, melyeket biztosan nem fogok elolvasni (túl drágák, hiányoznak a könyvtárakból vagy nincsenek lefordítva). Olvasó vagyok, de könyvolvasó, miként úszó vagyok, de a Földközi-tengeren…
Szenvedélyem régi keletű, akárcsak én: azaz mint a számoló, gyalogló, emlékezô én. Ezek a dolgok nagyjából egykorúak a létezésemmel (az idônek abból a távlatából nézve, ahol ma vagyok). A múlt megannyi pillanatában könyveket látok: kinyitva és lefordítva fűre letett könyveket, halom könyvet az ágy mellett; könyveket asztalon, polcokon, mappákban, műanyag tasakokban, böröndökben; könyveket buszon, vonaton, metrón, repülôn. A világot könyvek sokasága népesíti be, éppen olvasott könyvek.
Minden nap olvasok; olvasok nappal, olvasok éjjel; többet olvasok, mint kellene, talán több idôt töltök el ezzel, mint összes többi ténykedésemmel. Noha nagyon ritkán vannak életemben olyan napok, melyeket olvasás nélkül töltök el (és bizony ezek a leggyászosabbak közé számítanak), az olyan napok nem ritkák, amikor csak ezt csinálom. Képes vagyok bármikor, bárhol olvasni. De (és ez az oka annak, hogy az olvasás szenvedélyét bennem nem a nyomtatott sorok egymásutánjának tartós látványa váltja ki) nem vagyok képes bármit olvasni.
Az emberi fajra javasolt számtalan definíció mellé, amiket általában két szóba sűrített formulával szokás összegezni, ahol ezek elsô tagja a Homo, úgymint Homo faber, Homo sapiens (antropológiai-biológiai meghatározás: eszközhasználó ember, gondolkodó ember) vagy még inkább a Homo ludens (Huizinga meghatározása), nos, ezek mellé szívesen tenném oda azt az alváltozatot, melyhez odatartozásomat érzem: Homo lisens (hogy egy franko-latin barbarizmusra vetemedjem). Amikor az olvasást, valamint ennek megtestesülését abban, ami a könyv, felfedeztem, beléptem (kétségkívül hat vagy hét éves koromban) az emberiség eme rendjébe. Az odatartozás érzésének ereje volt az, ami hajdan rám tört abban az izgalomban, amit egy középkori japán prózatöredék olvasása váltott ki belôlem (a szöveg egy olyan költô-remetétôl származik, mint amilyen Kamo no Chomei vagy Urabe Kenko). Kikereshetném újra a házi könyvtáramban, de jobban szeretném úgy elmondani, ahogyan emlékezetemben megmaradt: egy látomásról van szó. Miközben a fôváros (Kyoto, a császári Kyoto, Gendzsi, Sei Shonagon Kyotója) egyik széles útján sétál az, aki az elbeszélést mondja (tehát Chomei vagy Kenko), egy léckerítés résein keresztül észrevesz egy magánház elôtt, a gyepen (emlékezetemben britesítek) egy fiatalembert, egyedül, nyugalomban (tavasz van, napfényes délelôtt), olvasás közben; tüstént heves vágyat érez, hogy megtudja, mi ez a könyv, és megismerje azt, aki olvassa.
Az idôbeli távolság, a kilométerben számolt távolság a szememben különös erôvel járul hozzá a rokonság felismeréséhez: értem ezt a tekintetet; értem ezt a kíváncsiságot, ezt a sóvárgást. Az emberi léttel a könyveken keresztül osztozom. El tudom képzelni magam olvasóként is, napfényben, tavaszi gyepen, egyedül, feloldódván az olvasásban, elevenen. (De inkább a fű legyen angol, mint a könyv.)
Az ilyen, nap mint nap könyvekkel eltöltött órák az évek folyamán oda vezettek, hogy bár rengeteget olvastam, de – ellentétben a lafontaine-i szólásmondással – nem vagyok bizonyos abban, hogy sok maradt meg belôlük. Olvasásomat hosszú ideig a falánkság határozta meg. Aki falánkságot mond, falásról beszél, tehát gyorsaságról. Gyorsan olvasok. És azt látom magamon, hogy az olvasásra gondolva elsôsorban regények olvasására gondolok. Már a kezdetektôl fogva regényolvasó vagyok. Olvasok költeményt is, néha matematikát (sôt voltak évek, amikor sokat olvastam ilyesmit), mellékesen történelmet és más egyebet, ami könyv tárgya lehet, de a különbség így vonható meg: annak olvasása, ami nem regény, munkaolvasás, elválaszthatatlan az írás tevékenységétôl, és kizárólag a fikciós könyv az (regény vagy novella, különbözô formában: nincs kizárva krimi sem, sci-fi sem), amit teljesen érdek nélkül tudok olvasni, amiben csak mint olvasó vagyok benne.
Roppant elkeserítô az összehasonlítás egy könyv megírásának ideje (legyen regény, azzal együtt, hogy mennyi összpontosítást, kitartást és folyamatosságot feltételez), valamint elolvasásának ideje között: úgy látom, ez az egész regényírói hivatás elôtt vagy legalábbis a regényíró-olvasó elôtt ott tornyosuló és igen nehezen leküzdhetô akadály. Jóval kisebb a távolság az írás és az olvasás, a csinálás és a befogadás között a költészet esetében; mert e diszciplinában az olvasás lehet hosszú, ismételt, töprengô; vagy a zene esetében, ahol egy mű nagyon jól (vagy majdnem) megkomponálható elhangzásának idôtartama alatt, miként azt Mozart vagy Purcell példája mutatja.
Megszámlálhatatlan könyvet olvastam, de nincsen sok könyvem. Az olvasás nem szükségszerűen feltételezi a birtoklást. Létezik megvásárlás, kölcsönzés, idôleges tulajdonlás, könyvtári olvasás. Az összes módozatot gyakorlom; és az olvasás nevében nem ismerem el a bibliofíliát. Sôt úgy tűnik, a könyvek ez utóbbi értelmében vett, igazi szerelmesének soha nem szükséges elolvasnia ôket. Könyvtáramban a könyvek legnagyobb része olyan könyv, mely nem kizárólag azért van jelen az olvasás univerzumában, mert olvasva volt. Nem a könyv-tárgy érdekel, hanem az, amit benne megláthatok, amit benne gondolatilag megragadhatok. Egyúttal szükségem van a könyv-alakra is, a tipográfiára, oldalakra, sorokra, a papírmennyiség súlyára, amikor leveszem és a kezemben tartom. Minden új könyvnél, mikor ismerkedem vele, elôször fölbecsülöm az általa képviselt olvasásmennyiséget, az oldalak, a jelek számát, az általa beígért kincses idôt. Mindig van nálam “könyvkészlet”, nem utazom anélkül, hogy be ne biztosítanám magam kielégítô mennyiségű olvasmányoldallal, félek a hiányuktól, kellenek, mint iszákosnak a szesz, alvászavarban szenvedônek az altató, szerelemmániás férfinak az újabb és újabb nô. Szabályos idôközökben Párizsban hosszú periplumot teszek azokban a könyvesboltokban, ahol angol nyelvű könyveket kapni, e nyelv teszi ki olvasmányaim túlnyomó többségét. Ismerem a polcokat, megnézem a legutóbbi látogatásom óta érkezett új regények címlapjait, újra leveszem azokat, melyeknél korábban haboztam, hogy megvegyem-e ôket, s melyek megvásárlása a jótékony idô vagy néhány TLS-cikk hatására lehetôvé, sôt kívánatossá vált. Falánkságom az olvasásban szüntelen és veszedelmes felderítôutakra kényszerít. Mert azok a regényírók (és fôleg az angol regényírók), akiket szeretek olvasni, csak meghatározott, véges számú regényt írtak (Jane Austin sajnos mindössze hatot), s jóllehet gazdaságosan beosztom a lapokat, szükségszerűen a végére jutok. Ami azzal jár, hogy szüntelen erôfeszítéssel új narrációkba kell behatolnom, amik ráadásul túl gyakran ábrándítanak ki magukból. És ne feledkezzünk meg a beszerezhetetlen vagy “elfogyott” könyvek lázas keresésérôl sem. Gyakran kell elutaznom Londonba.

50. Arcképem itt be is fejezôdhet

Arcképem bizonyos értelemben itt be is fejezôdhet. És most be is fog fejezôdni, legalábbis ebben a részben. De még nem indokoltam meg a címet, ami alatt az arcképet ebben a fejezetben közöltem: “A hiányzó művész arcképe”. Miért “hiányzó”?
A válasz a négy szenvedélynek – az iménti utolsó négy cikkelyt külön-külön ezeknek szenteltem – egyetlen jellemvonásba egyesítésében lelhetô fel: és ez az ötödik szenvedély, mely úgy helyezkedik el a másik négy mögött, mint rokonságuk közös jegye: a magány szenvedélye.
Valóban, a gyaloglás, az úszás, az olvasás, a számolás mind olyan dolog, amit egyedül tudok csinálni. De én e képesség egyszerű gyakorlásán jóval túl járok: a magányos gyakorlás tette, hogy ezek igazi szenvedélyekké váltak. Mindig is a magány kísérte belemerülésemet Christina Stead vagy P.D. James vaskos regényeibe, egyedül sietek az eperfa 1 178 vörös termésének leszüretelésére.
A törekvés a magányra (mint minden szenvedély, a magány is visszavág, megmutatja szorongással és halállal teli arcát) éppen olyan régi bennem, mint szellemi és fizikális univerzumom másik négy sarokpontja; talán még axiómájuk, a láthatatlan középpont is ugyanaz. Emlékszem, vonzását mindig is éreztem (a taszítódás a maga rettenetével jóval késôbb jön).
Elsô éveim (nyilván az iskolai évek) két képe világja meg számomra magányra való hajlandóságom természetét: látom Rudyard Kipling Just-so Stories-át, a francia kiadás (Histoires comme ca) zöld kartonborítóját, és egyik legbűvösebb mondatát ismételgetem: “A macska vagyok, teljes magányban kóborló, és minden út reám vall.” Ezzel azt akarom mondani, hogy magányom több, önállóság, vágy a függetlenségre, nem elvadultság. Miatta soha nem tagadtam meg magamtól azt, ami csak egymagamban tehetô meg, de azért kedveltem a másokkal együtt tehetô dolgokat, azaz a játékot is. Ez az oka annak, hogy a második kép, melyet megjegyeztem, olyan kép, amely komikusnak tűnik, nem csupán azért, mert tényleg nevetséges, hanem azért is, mert az elszigetelôdés olyan vonásait mutatja, amelyeket soha nem éreztem a magaménak. Egy általános iskolások számára készült történelmi könyvben a legendák mellé festett, színes képeket illesztettek. A jelenet iskolai udvart ábrázol, ahol valamilyen (emlékezetem szerint) meghatározatlan játékot játszanak, labdával vagy “ütôkkel”. Jobbra, az alsó sarokban, egy iskolaudvar sarkában egy gyerek van, egyedül. Arcán jól felismerhetô, mi válik késôbb belôle. És a legenda azt mondja: “Ez a gyermek nem játszik a pajtásaival; császár lesz.”
Igen koraérett hajlandóságomtól lassanként eljutottam a magányosság eszményéhez, mely belsô kifejezôdését abban az elgondolásomban találta meg, amely szerint az írás miatt törekednem kell bizonyos részleges elszigeteltségre. Még késôbb, a nehézségek idején, amikkel terveim megvalósítása közben szembetalálkoztam, a tökéletes magány kísértését, vágyát, szédületét éreztem. Közel voltam hozzá, és úgy éreztem, mintha átok alatt lennék. De ezek a kibillenések megtévesztôek.
Kitartok amellett, hogy szenvedélyem oka nem annak lehetetlensége, hogy hozzám hasonlóakkal legyek együtt (még akkor sem, ha jobban érezném magam azokkal, akik ugyanabból a fajtából valók, mint én, a Homo lisens-bôl, mintsem a kizárólag televíziós vagy egyéb képek szerelmeseivel). Semmilyen utálatot, semmilyen megvetést nem érzek az ember iránt (sem általános, fôleg nem túlzott csodálatot), nem vagyok embergyűlölô. A magány nem csapás, nem egy olyan dolog, amit rámkényszerítettek. A csapás, amely ma és közel három éve az enyém, nem oka a magánynak, nem a tartós magány az ereje.
Minthogy a nem-jelenlét tekintélyes dózisa nyilvánvaló feltétele mind a Tervnek éppen, mind A nagy londoni tűzvésznek, a róluk szóló elbeszélésnek önarcképemen belül óhatatlanul kiemelten kellett kezelnie mindazt a jellemvonást, melyek lehetôvé teszik, hogy ne csak szemléljük, hanem meg is értsük a Terv és A nagy londoni tűzvész természetét, sajátságát.
Csak ennyi történt itt, talán csak megfordult: `a nagy londoni tűzvész` elkerülhetetlenül magányos túlélésemmé vált.