3. f e j e z e t

“<BI>P r a e”

24. Négy évvel ezelôtt

Négy évvel ezelôtt, olykor a mozdítsuk be megint (és megint hiába) sürgetô érzésétől és egy mára már megszűnt vágytól hajtva némi “dokumentáris” oltalmat kívántam biztosítani írásomnak, ki akartam kérdezni apámat és anyámat a születésem elôtti múltról; a távoli múltról, a lehetô legtávolabbiról, arról is, amit semmi esetre sem volna szabad bennük felpiszkálni. Hosszú ideje készültem erre, anélkül, hogy sikerült volna megoldanom.
Egy Uher magnetofonnal fegyverkeztem föl, a vakságának kezdeti idôszakában eredetileg anyámnak vásárolt két gép közül az egyikkel, zenei vagy szöveges kazettákhoz vettük, de a “sorscsapásnak” nevezett készüléket az ismétlôdô katasztrófák miatt átengedte nekem. A szobámban volt, a fiókban, néhány szűz kazetta társaságában.
Október elején jártunk, a késve, éppen megkezdett szüret idején, s mint minden évben, most is azt terveztem, hogy elmegyek azerolt szedni, gyűjteni (elég ritka), újra felkeresvén a fák alá lehullott színes azerolszônyeget, hogy a szorongást kiváltó próza ellenszereként a gyümölcskocsonya készítésének nyugodt mozdulatait gyakorolhassam.
Magam elé néztem, miközben írtam az asztalon (ezt a helyet késôbb fogom leírni), anyám a reggelijéhez szükséges különbözô hozzávalókat készítette, lassan, ügyetlenül, és én újra éreztem, még erôszakosabban, valamilyen közeli katasztrófa elhatalmasodó érzésével, ezt a sürgetést. Mivel mozdulatainak lassúsága, a sutaságuk utolsó látogatásom óta fokozódni látszott. Egyre nehezebben mérte föl a körülötte lévô tárgyak, a bútorok, az asztal, a kredencek, a székek elhelyezkedését. Ahelyett, hogy a megszokásból eredô nagyobb biztonsággal tenné meg ugyanazokat a hétköznapi mozdulatokat az apám által majdnem változatlannak megőrzött és szűk környezetben, ezzel szemben úgy tűnt, napról napra egyre bizonytalanabb, lassúbb, de fôleg egyre többször keveri össze a jobbot a ballal, ha nem épp a fentit a lentivel.
A szemem láttára egyszerre figyelmetlenül és egyszerre nyugtalanul közelítette meg a (számára teljes) sötétségben ugyanazokat a helyeket, miközben túl sok tányért, asztalkendôt, poharat cipelt, és méltatlankodott, amikor a tárgyaknak az ô számára mindig új és mind meglepôbb elhelyezkedésével találkozott, s egyre rosszabbul ismerte ki magát közöttük. Nem állhattam meg, hogy el ne képzeljek néhány súlyos esést, látva, ahogy kimegy, lerakja száradni a fürdôszobaszônyeget a bejárati lépcsôk melletti támfalak egyikére, szegélyük alig volt ötven centiméter magasan (és még nem nyúlt ki belôlük a bejárat elôtt az üvegezett “rács”, mint ma), és jön vissza, a szegély mentén a kezével irányítva magát (és néhány hónappal késôbb tényleg elesett, nem súlyosan, de elég komolyan ahhoz, hogy a nyugtalanító bizonytalanság állapotából pánikfélébe essen, ami egy pillanatra közel vitte a végkimerüléshez).
Amikor elindult, valami egyre többször vezette el egy másik irányba, nem jófelé, mintha szüntelen belsô tiltakozása a nem-látó állapot ellen, amelyben leledzett és amelybe látszólag beletörôdött, abban nyilvánult volna meg, hogy a bizonytalanság ellenére fölényeskedve tegye meg ezt az utat.
Hajdan ideig-óráig reméltem tôle írógéplapokat (vagy levélféléket), melyekben megadná az általam kért helyleírásokat, valamint felidézné a távoli múltban élt ôsök életének néhány momentumát, a családi emlékezetben rögzült elbeszéléseket, mindazt, ami olykor beszélgetések, vacsorák, rokonlátogatások során elôkerült. Nagy ellenállással fogott hozzá, teleírt néhány lapot (még megvannak), de nagyon gyorsan abbahagyta, a kiolvasás nehézségeire, emlékezetének romlására, gondolatainak kuszaságára hivatkozva, elfelejtésére annak, amit fontos lett volna elmondani, és furcsa módon arra a félelmére, hogy ismételgeti magát.
Nem tudhattam, hogy magnós füleimnek nagyobb sikere lesz-e. És még bizonytalanabb voltam apámat illetôen. Nem azért, mert sok mindenre nem szívesen emlékezett, fôleg a régebbi dolgokra nem, hanem mert ellenállása minden tôle származó írott nyommal, minden képpel szemben korántsem volt bíztató. És mindez azzal a veszéllyel járt, hogy a tavaly nyáron általam összegyűjtött (töredékes) családi archívumban meglévô döbbenetes részaránytalanság még tovább nô a nemzetségfa két oldala között.
A szobámban halmoztam fel nagyjából mindent, ami fölött rendelkezhettem: fényképeket és leveleket, anyakönyvi papírokat…; és anyai nagyapám becses füzeteit (hat színes fedelű, Napjaim hasznos múlása című spirálfüzetet), melyek csak az 1944-1965 közötti éveket fogták át, hiányokkal. Összességében mindez meglehetôsen kevés volt, és nekiláttam, hogy megtoldjam egy kicsit, hogy szavakat bányásszak elô, hogy elkapjam ôket, hogy hülye optimizmussal, melybe szerelmi boldogságom állapotában elmerültem, harcoljak az öregedés egyre gyorsuló elhatalmasodása ellen. A levegô lágy volt, a napsütés. Az ablakon keresztül láttam a mohát, a tetôcserepeket, a tetôcserepek falra vetülô árnyékát. Beléptem egy leírás soraiba, és ezt a békés, családias neszek: a nagy fekete fazékban fôvô tök, a víz duruzsolása közepette konzerváltam.

25. Végérvényes leírás

Tekintetem balról jobbra a következôket fedezi föl:
– folyosóvég, melyet geometrikus díszítésű narancsvörös függöny zár le, már amennyire ebbôl a távolságból megítélhetni;
– hűtôszekrény, fölötte serpenyôkészlet, és mellette, végig a falon különbözô konyhai elemek, beépítve (lényegében “a munkafolyamat szerint”, ahogy a CAMIF katalógusaiban mondják);
– fehér fém faliszekrény, rajta egy tian;
– tűzhely, két villanyplatnival és két gázrózsával (bután);
– egy másik, alacsony és fehér faliszekrény, ugyanolyan típusú, mint az elôbbi (olajat tartunk benne, tudom);
– mosogató, a megszáradt tegnapi edényekkel.
Az egész fölé a tűzhelytôl kiindulva kürtôfélét húztak fel, a szarufáktól kiindulva a talajtól számított kétméteres magasságig ereszkedik le, és úgy alakították ki, hogy lehetôvé tegye a konyhai szagok és gôzök kellô távozását fölfelé, valamint elpárolgásukat és szétoszlásukat a kívülrôl bejövô léghuzatban; ez így is történik, hacsak nem tömi el a szellôzônyílást néhány, a különbözô illatokra ideszálló madár, népes családjával itt telepedvén meg; ez utóbbi (tavaszi) esetben az illatok és a gôzök (spárgával elegy bárányzsíré például) visszacsapódnak, kiváltva a madarakkal kapcsolatos rosszmájú megjegyzéseket, melyek, feltételezem, tiltakozásként értendôk a hômérséklet alkalmatlan idôben történô változásaival szemben (ornitológiai vagy inkább ornitocentrikus nézôpontból megítélve, természetesen).
Aztán a velem szemben lévô falon még a következôket pillantom meg:
– felakasztható törlôkendôk (négy törlôkendô: két piros, két kék); fölöttük barométer, kerek, mint egy nagy ébresztôóra, és egyúttal hômérôként is szolgál a helyiségnek ezen a tájékán (ebben a felében); jelenleg szerinte a hômérséklet 16,5 fok;
– majd jön az ablak, mélyen bent a figyelemreméltó, hat téglányi vastag falban, rajta keresztül látom a mohalepte cserepekkel borított tetô végét és a szürke vakfal egy darabját. Az ablak alatt, magában a falban egy eredeti rendeltetését már elveszített, régi mosogatótálca, üvegekkel és mindenféle inesztétikus ételmaradékkal (kenyér, húsok…), félrerakva a kutyáknak, Annie-nak, Laic-nak és Nagyalföldnek. A földön két, igen szigorúan elkülönített funkciójú műanyag szemétkosár: az egyikben a növényi és állati eredetű maradékok vannak, mindaz, amit a kert földje képes kegyesen befogadni, megemészteni, újrafeldolgozni, felszívni, végül átváltoztatni, megújítani, átalakítani és újraalkotni paradicsom, padlizsán, eper, tök, dinnye formájában; egyszóval a komposzt összetevôi. A másik szemétkosár tartalmazza mindazt, ami fém, mindazt, ami üvegbôl, műanyagból van, ami nem természetes, ami “kémiai”, egyetlen szóval, ahogy manapság mondják, mindazt, ami nem természetbarát. Tartalmának sorsa roppant változó: hetente egyszer számomra ismeretlen, de valószínűleg nemtelen rendeltetésre (talán a conques-i szeméttelepre) elviszik a járási szemétszállítók. A papírokat meggyújtjuk a kályhában, de a kályha nem tartozik ennek a leírásnak a tárgyterületéhez, mivel az üldögélô mögött helyezkedik el, és csak azt kell leírni, amit láthatunk és amit épp most sorolok fel.
A gerendák magasságában és az elsô fallal párhuzamos szarufákra akasztva a maguk egymásutánjában a következô dolgok azonosíthatók:
– egy rézüst;
– három füzér paprika;
– három füzér fokhagyma;
– négy nagy kolbász kötegben;
– len vászonzacskó, rajta kibetűzhetjük
Gu ból BP4 72 507 Le Mans
Ugyanehhez a szöghöz rögzítve lóg egy serpenyô.
– A kolbászok alatt vízszintesen krémszínű kis tálalószekrény (szemben a Nagy Polcossal), benne elzárva a `hétköznapra való` étkészlet; itt van a cukor is, a kávé, most éppen a hűlô lekvárok (ez nem a Lekváros Szekrény, az a padláson van); teteje telezsúfolva gyógyszerek garmadájával, valamint egy kávéskészlettel és egy látható módon agyontoldozott-foldozott salátaszárítóval;
– kerekes asztalka, rajta gyümölcskosár (narancsok és almák, némelyik már fonnyadt).
Haladjunk tovább, a látómezômben kissé jobbra! A következô látható:
– egy nagy polcos tölgyfaszekrény (ez a Nagy Polcos), lenyűgözô méretű (majdnem érinti a mennyezetet), s a gerendák és a szekrény közötti szűk térben gyertyákat figyelhetünk meg, valamint egy másik nagy cukortartót, mely pusztán dísz és emlék (az említett elsô cukortartónak tényleges, a Lekváros Szekrény számára való rendeltetése van). Duduche, Denise-nek, Duchat lányának nôsténymacskája, valaha Georges Perec nôsténymacskája (nôsténymacskát mondok, a pontosság miatt) itt talált méltóságához illô menedékhelyre olyankor, ha a saját normái szerint túl sokan szállták meg a helyeket, túl sok gyerek; a kis polc tetejére támaszkodva, a sótartó és az orvosságok közül rugaszkodott el, erôsen, noha mindig rugalmasan, elegánsan és esztétikusan, csendben, könnyedén, a magasba.
A Nagy Polcos kívülrôl két belsô osztat – az egyik függôleges (a szekrényajtók), a másik vízszintes (a fiókok) – által tagolt négy részbôl áll. A felsô részben van a nemesebb étkészlet (megkülönböztetendô a nem nemes étkészlettôl, az olyantól, mint amilyet a kis tálalószekrényen láttunk), valamint itt vannak a szeszesitalok vagy likôrök (plusz az ecetesolaj); az alsó részben sütemények és táblacsokoládék. A két középsô fiók közül a baloldaliban van az ezüstnemű, a jobboldaliban az asztalterítôk és a poháralátétek (az asztal az, ahol étkezni szoktunk és ahol ezt a leírást készítettem). A Nagy Polcos ajtajai a fából készült szekrények jellegzetes zajával nyílnak ki (ami azonnal eszünkbe juttatja Fr.nc.s J.mm.s híres sorait: “Van itt egy szekrény, némán álldogál, / Sok nagynéni-hangot a mélyébe zár”); fülem ezt a zajt a televízió zúgásával kapcsolja össze; mivel a gyakori és gyerekes felfedezôutak a mély süteményes, bonbonos és csokoládés rekeszekben általában a westernek drámai pillanatai közben fellépô izgalmi állapotnak voltak betudhatók (amivel csak tápláltam anyám diétára vonatkozó, valamint fogászati célzatú aggályait, aki hallotta ezeket a zajokat a szobájából).
Tehát a tekintetünkkel súroljuk a jobboldali falat; itt található – egy a PTT tisztviselôi által ösztönzött művész képzeletének köszönhetô, hihetetlenül jelentôs naptárral együtt – anyám dolgozószobája, benne a bátyám által módosított billentyűzetű írógép, hogy érintéssel azonosíthatók legyenek a betűk, rajta nagyon régi selyemszövet és néhány könyv a braille gyakorlására;
– azután a nagy akkumulációs villanyradiátor (éjszaka töltôdik fel és egész nap lassanként adja ki melegét a ronda, szürke, sima és festett fémfelületen keresztül), rajta található az a csengô, amit akkor rázunk meg, ha jelezni kívánjuk az étkezés idejét (vagy egy telefonhívást), valamint egy készletnyi sapka és apám baszk sapkája, egy kôkorsóra téve, amibôl metszôolló nyele áll ki, piros. Ugyanezen a falon, a radiátor fölött egy fakeretes, téglalap alakú tükör; valamint lent szenesvödör, amely fôleg arra szolgál, hogy a fatüzelésű kályha hamuját kivigyük, a radiátor mellett, a kijárati ajtóhoz vezetô két lépcsôfok közül az alacsonyabbikon,
amely ajtó a lépcsôk melletti alacsony kôkorlátokra nyílik. Ha végig lemegyünk a lépcsôn (a felsô rész üvegezett), meglátjuk a két villanyvezeték szabdalta napfényes, kék eget. És látómezômön kívül, jobb felôl egy magas ciprusfa, meghajolva a cers szelében;
– és az asztalon találhatók a füzeteim az olvashatatlan vagy majdnem olvashatatlan sorokkal, a különbözô színű piszkozatok, a ceruzáim, filctollak, töltôtollak, amik mindenhová elkísérnek; egy konyhakés és anyám egyik hordozható, elemes rádiója a sok közül.
Az asztal felét elfoglaltam, a hosszanti oldalánál ülve, hátat fordítva a helyiség maradék részének (ahol a telefon, a televízió, a kályha található például). Ez a terület évekig az enyém volt; ez a hely még az étkezések idején is az enyém volt.

26. Reggel hat óra körül kerített a hatalmába

Reggel hat óra körül kerített a hatalmába, azon az órán, amikor a helyiség október elején még mélyen elmerült az éjszakai sötétben. Azzal kezdtem, hogy megnéztem a hômérsékletet a két hômérôn; ezek két szemközti falon lógnak, de, és ez a lényegesebb, különbözôképpen vannak kitéve a két meghatározó szél, a cers és a marin hatásainak.
A jelzések többnyire körülbelül egy foknyi eltérést mutatnak, és azt a kérdést tettem föl magamnak (anélkül, hogy a valódi megtapasztaláshoz szükséges mozdulatokig elmentem volna), hogy ténylegesen egy fok különbségrôl van-e szó, a helyiség levegôjének valódi hôingadozásáról a két fal között, amit a kiszögellések mentén a legkisebb légmozgás is képes kiváltani (ez gyakorlatilag mindenképpen megismerhetetlen marad, miután kívül a valódi szél gyakori és heves rohamai adva vannak); de sokkal valószínűbb, hogy az érzékelés egyenlôtlenségérôl beszélhetünk.
Azután reggelit készítettem magamnak: levettem a Nagy Polcosról egy tekintélyes méretű fajansz csészét, a szélét színes (kék vagy zöld) csík díszítette, átlagos mennyiségű Nescafét töltöttem bele, egy olyan “gazdaságos”, nagy, széles szájú üvegbôl, amely miután kiürült, elmosva kiváló edény lesz arra, hogy nagyobb mennyiségű lekvárt, érett fügét vagy mérinvilles-t tartsunk benne: addig adtam hozzá a reggelente mindig nagyon forró vizet a mosogató csapjából, míg a csésze teli nem lett.
A majdnem teli csészében, melyet óvatosan raktam le az asztalra, a barnásfekete folyadék (kicsit sötétebb, mint a new-yorki vendéglôk kávéja) úgy gôzölgött, enyhén remegtetve a levegôt, mint az (olykor egyáltalán nem balzsamos) inhalálás levegôje a tükörben.
Ekkor már régebben felhagytam a reggeli tejjel, olyan dietetikai meggondolásból, hogy amit kedvelek, azt az ízlésváltozások igazolják, mint ahogy azt is, amikor felhagytam a vacsoránál a dobozos vadasba mártogatott kétszersülttel; ezt itt most nem fejteném ki részletesen. Az életrend megváltozása legalább annyi elônnyel járt, hogy a reggeli készítésének fizikai műveletei jelentôsen leegyszerűsödtek: mivel e döntést megelôzôen ki kellett emelni a tejet a Hűtôbôl, a lágy és hideg, mozgó és kiszámíthatatlan műanyag csomagolásban (olyan, mint tizenöt éves korom archaikus “shampooing Dop”-jának “tasakja”), és bele kellett önteni a kék fém tejforralóba, miután ollóval levágtam a zacskó fülét; nem szerettem ezt a műveletet, attól féltem, hogy olykor páratlan ügyetlenségem a felébredést követô percekben tejkatasztrófát okoz a konyhaasztalon.
(A tej külön került a kék forralóba, a szükséges mennyiséget kimértem a csészébe, egyébként anélkül, hogy oly messze mentem volna el ezen a téren, mint nagyapám, aki már azelôtt elôkészítette a tej és a kávé meghatározott keverékét, hogy felrakta volna a tűzre. Igaz, hogy ez a Nescafét megelôzô idôkben volt így. Majd áttöltöttem egy serpenyôbe, amit végül feltettem a gáz kék és sárga lángrózsájára.)
A lemondás a tejrôl jókora idôt vett igénybe. A csésze fekete és forró folyadékába vajas-lekváros kétszersültet áztattam vagy még kockához hasonló alakú kis süteményeket is, amiket a nagy alumínium dobozból vettem elô, ahol szoros rendben állnak, két rétegben.
Végül kiöblítettem a csészémet, elôbb meleg, aztán hideg vízzel, a mosogatóban.
Egy rettenetesen hideg évben, amikor lehetetlen volt megmaradni a szobámban, kivéve, ha olvastam (fekve) vagy aludtam, vettem fel azt a szokást, hogy reggelente itt legyen a munkahelyem. El nem tudnának képzelni ennél alkalmatlanabb helyet az elvonulásra (kivéve reggeli öt és nyolc óra között). Mégis itt kötöttem ki, meglelvén az ismerős varázst és ösztönzést az elmélyülésre, például a rádió, a bekötôutak, a telefon zajában, Landes úr, a pék kocsijának és (a ma már nyugdíjas) Gros úr, a tejes kocsijának tülkölése közepette. Úgyszólván el sem mozdulok az asztaltól, míg meg nem terítenek, délig.

27. A Nagy Polcos, ami itt van velem szemben

A Nagy Polcos, ami itt van velem szemben és amit az imént írtam le, nincs közvetlen kapcsolatban a jobboldali fallal. A bútorok szimmetriájának igénye a fal és közte jelentôs térközt hagyott, nagyjából akkorát, mint amekkora a padlás padlóját tartó második gerendától választja el. A térközt szatyrok, kosarak, műanyag- vagy papírzacskók népesítik be: a zsúfoltság egészen kellemes a szemnek (szeretem a színes fűzfakosarakat), anyám kis dolgozószobájának küszöbéig terjed.
Az egyik kosár, a legnagyobb és a legsötétebb, a leírás ideje alatt a konyhaasztalra volt rakva. Kétharmad részéig tele volt gyümölccsel, azerollal (nagyjából 3 000 gyümölcs, az elôzô napon szedett átlagos mennyiség), amit még ugyanezen a napon megpróbáltam gyümölcskocsonyává átalakítani.
A kocsonyák elkészítése, de különösen a legritkábbé, az azerolkocsonyáé hajdan anyám fennhatósága alá tartozott, és korábban beértem azzal – miután legyűrtem az átugorhatatlan vasúti távolságot (a Párizs és Carcassonne közötti nyolcszázkilenc kilométert), miután telefonon keresztül megbizonyosodtam beérésük kellô mértékérôl, szüretelhetőségükrôl –, ha, mint ezek itt, a fák alacsony ágairól, az ôszi színekben pompázó szôlôk mellôl, szeptember utolsó vagy október elsô napjaiban, épp a szüret megkezdése elôtt bekerültek a kosárba, az asztalra.
(A gyalogösvényen, az alacsony, “szilfás” dombon fölfelé, fenyôk és ciprusok között, a mókusok lakta nagy erdei fenyô mögött (mára már kivágták) évrôl évre újra látom a három nagy azerolos hely zöld, narancsszínű és vörös területét, a már földre hullott gyümölcsök bronzvörös, sárga, narancsszínű körét, a fák gyümölcsbôl lett árnyékát, mint a mandulafák alatt, márciusban, erôs szél után a virágokat, néha.)
Később magam biztosítottam be a teljes elôkészületet: azzal kezdem, hogy bô vízben megmostam az azerolokat, kidobva természetesen leveleket, fűszálakat, apró ágakat, de fôleg a gyümölcsök szárát, melyek (mint a cseresznye szára) azzal a veszéllyel jártak, hogy átbillentik a kocsonyát a herbatea gusztus szempontjából kevésbé dícséretes kategóriájába; ez az egyik legnagyobb nehézség, kerülendô. Azután berakom a gyümölcsöket a nagy lekváros fazékba, melyet már sok-sok éve szeder-, füge-, birs- és mérinville-nemzedékek sora tisztelt meg. Felöntöm vízzel, és meggyújtom a gázt.
A víz forr, erôs levél- és herbaillat árad szét (a gondosan felforralt víznek elôször és teljesen el kell párolognia az azerolról). A víz, a gôz átjárja az azerolokat, felszívódik bennük (az áteresztô, vörös és viaszos, az apró almáéhoz hasonló héjon keresztül), a húsa kissé savanyú és világos, világoszöld, a szabálytalan és egyenetlen, kettôs mag körül, a fakó, tömör, szürkés és hihetetlenül émelyítô magházban pedig (rosszul illeszkedô magdeburgi féltekék) sárgászöld (megkóstoltam). A héj a színét veszti, majd szétreped.
Ez az idôigényes fôzés utolsó stádiuma. De még éppen e stádium elôtt abba kell hagyni a fôzést, miután a gyümölcs esszenciális sűrűje (enyhén pikáns, összetéveszthetetlen íz érzôdik a nyelv hegyén), a kocsonya lelke átjárta a folyadékot. A levet az ismertetett űrtartalmú üvegekbe töltöm (elôzetesen a kapott lé teljes mennyiségét meglehetôs pontossággal meg kell határoznom), és kidobom a szétfôtt, elfonnyadt, kifacsart és halott gyömülcsöket a vödörbe, amibôl majd a kertbe kerülnek, nemesen gazdag komposztnak. Befejezôdött az elsô rituális fázis. Kiöblítem a nagyfazekat, kimérem a cukrot, együtt töltöm a sűrűjét meg a cukrot a nagyfazékba, visszateszem a nagyfazekat a tűzre. Hamarosan itt a döntô, a legnehezebb pillanat.
Az azerol, mint a legtöbb kocsonya, de bizonyosan sokkal inkább, mint akármilyen más kocsonya, elôre nem látható, ügyes-bajos hatásokra érzékeny, kiszámíthatatlan, zavarbaejtô, titokzatos. Ez a sűrűjét és a cukrot ellepô rózsásvörös folyadék, melyet állandóan kevergetni kell a fakanállal a nagyfazékban mindaddig, amíg sűrű nem lesz és rézvörös színű, tányérra kitéve tearózsa színű, a (befôttes) alma és a birsalma közötti színű - ez a lassú forrásban habzani kezdô becses folyadék csak a maga idejében kocsonyásodik.
Ha a kocsonya ideális pillanatát, azt, amikor a fôzést abba kell hagyni, nem találjuk el, nem kocsonyásodik. És ilyenkor hiába próbálkozni az ismételt fôzéssel, hogy visszaszerezzük az elszalasztott alkalmat. Hiába hajszoljuk tovább, ha már sajnos túlmentünk rajta. A folyadék túl sűrű lesz, egyre sötétebb vörös, zsugorodik, mint egy törpe csillag, egészen addig, amíg tapadós azerolragacs nem lesz belôle (különben ezt így is nevezik ezen a vidéken). Már nem kocsonyásodik. Machiavelliánus pillanata elmúlt.

28. A kocsonyák csak hidegen kocsonyásodnak

A kocsonyák csak hidegen kocsonyásodnak. De ez mennyi nehézséget szül! Mert hogyan határozhatjuk meg, hogy mikor kell eloltani a tüzet, áttölteni a folyadékot az üvegekbe, szétadagolni, belefogni a döntés elôtti feszült várakozásba? Erre a kérdésre nincs biztos, kétségtelen, szakszerű válasz. A kocsonyakészítés éppen emiatt nem tudomány, nem technika, hanem művészet.
A döntô pillanat számos tényezôtôl függ: a gyümölcsök állagától, érési fokától, a napsütéses órák számától az évszakban, a fák életkorától, a szelektôl, a gyümölcsök nagyságától, a tömegüktôl… A megsárgult, rég a földre hullott, telt és esô vagy harmat áztatta azerolok nem olyan jók, mint a még egészen friss és savanyú kis gyümölcsök, melyeket csak az imént szakított le a szél vagy a kéz. Azt mondják, a fôzés kockázatosabb a marin idején, mintha a cers fúj. Ami biztos: a marin, a kelet felôl jövô szél, amely az asszonyokat veszekedôssé, a lányokat elutasítókká, a fiúkat kötekedôkké teszi, a lovak megbokrosodnak tôle, az egerek idegbetegek lesznek és a legyek megszállottan röpdösnek, a marin tehát csak bajt hoz az azerolokra. Sokkal helyesebb, ha a kocsonyával a jó, a majdnem hideg cers idején próbálkozunk.
Felvethetô talán, hogy a megszámlálhatatlan kocsonyakészítô namgymamanemzedék ôsi tudása alapján, minden tényezôt mérlegre téve, néhány kvantifikált és normatív következtetésre juthatnánk: “Lassú tűzön fôzd ennyi meg ennyi ideig, vedd le, rakd ilyen és ilyen üvegekbe…”. Hát ebbôl nem lehet semmi. Egyetlen tényezô sem lép önmagában és eléggé állandó módon működésbe; már mérhetetlen kombinációjuk is megragadhatatlan, és már egyetlen rejtôzködô természetű paraméter is jobban elmosódik, mint a részecskefizikában, úgyhogy bízvást nevezhetnénk ezt a kocsonya szabad döntésének (vagy “clinamen”-nek): abban a pillanatban, amikor a folyadék érzékelhetetlenül összeáll a nagyfazékban, összehúzódik önmaga körül a kocsonyásodni vagy nem kocsonyásodni összes érvének súlya alatt, élhetünk a gyanúval, hogy még semmi nem dôlt el, hogy minden a kocsonya iránti vágy erejétôl függ, a kocsonyák dicsôségétôl, az Ön figyelmének minôségétôl, az Ön éberségétôl, a csillagok állásától a feje fölötti makrokozmoszban, az erkölcsi törvény erejétôl a szívében.
Mint maga Isaac Newton egy ilyen pillanatban, megpróbálhatunk mértéktelenül hinni az asztrológiában. Mondjuk ki még másképp is: ha a kocsonya nem sikerült, meglehet, azért történt, mert eleve a tönkremenésre volt elrendelve, `fátumosan`, vagy azért, mert hirtelen – a kocsonyák maxwelli démonának tevékenysége következtében – a kocsonya úgy döntött, tönkremegy, vagy még inkább azért, hogy miután sikerülni akart, ezt Ön nem értette meg, és hagyta elillanni az esélyt, a visszatérés reménye nélkül.
Csak egyetlen fegyverünk van, hogy megcsípjük az azerolt, hogy szándékainak titkát kicsikarjuk belôle (hacsak nem kívánunk lemondani minden erôfeszítésrôl, a véletlenre bízva az egészet), az egyébként kötelezô elôvigyázatosságon kívül. Ezt remegési tesztnek nevezném. Ha a nagyfazék elôtt áll, lesse meg az illatos és vörös felszínt (az illat most válik igazi kocsonyaillattá, többé már nem herbaillat), a nagyon gyenge, a nagyon gyengén érzékelhetô remegés üzenetét, annak a változásnak a feltáróját, mely az áttetszô massza legmélyén talán épp készülôdik!
A hosszú, csôrös merôkanállal vegyen ki néhány forró cseppnyit és öntse egy csészealjba! Miután hűlt valamennyit, könnyedén billentse meg a csészealjat és figyelje, hogy a folyadék miként indul meg lassan lefelé! Mert ez a remegési teszt: ha az azerol nincs kocsonyás állapotban, úgy folyik le a csészealjról, mint a közönséges, szörpös, gyümölcsbôl és cukorból kevert folyadékok.
De ha csodálatosképpen a dermedés titkos csírája (majdnem annyira rejtélyes, mint az, ami a mozgó hajón ringó glicerines hordóban egy napon kicsírázott a tengeren (és minden azóta létrehozott glicerinkristály atyja lett)) megvan, akkor megremeg, mint a tó vagy a tenger felszíne, melynek mozdulatlanságát megzavarják azok a majdnem észrevehetetlen hullámkezdemények, melyek a síma felszínt megtörni kezdik; miként a fehér csészealjon az azerol tükre remegni kezd.
Gyorsan kell cselekedni, nagyon gyorsan; mert a kocsonya lehetôsége, amelybe az azerol Önt beleringatta, bármíly meglepô, mintegy önmaga ellenére, a bensôjében, nem tart örökké. Rövid engedékenységrôl van szó, a gyönyör néhány percnyi önadásáról. Ha hagyja elszaladni ezt a pillanatot, minden elveszett. Ha egyszer a csészealj megremegett, nyomban befejezem a fôzést és megtöltöm az asztalon az e célra elôkészített üvegeket; az elsôként telimert, hideg vízbe tett elsô üvegbôl az egész elsô, új kocsonyát ítélem meg, amikor megvizsgálhatom minôségét, ízét, színét, áttetszôségét, felületét, állagát, egyedi jellegét, amikor találgathatom, hogy nagy évrôl van-e szó vagy sem.
A másnap lezárandó üvegek oldalára (cseppnyi alkohol a tetejükön, a gumival lekötött átlátszó, kör alakú papír alatt) (öntapadó) címkét ragasztok a szükséges felvilágosítokkal: év, természet, eredet (milyen fák gyümölcsei); üvegformátum, sorszám; egy összegzô számjel szines filccel, amely arra szolgál, hogy az üvegek megfelelôen jelölve legyenek a Lekváros Szekrényben, a padláson, a Lekvártárban. Ajándékba el fogok vinni néhány üveget, amikor visszamegyek, Párizsba.
Ha balszerencsére a remegési teszt kudarccal járt (ennek ellenére marad egy kis halvány reménysugár, a kocsonya néha jóval késôbb, váratlanul, a padlás hűvösében, télen, egy fagyos éjjelen meggondolja magát), a folyékony azerol kompót, joghurt, krémsajt kiegészítôje lehet; amint tapasztaltam, régebben nagyra értékelték unokaöccseim és unokahúgaim.

29. Az azerolos edénybe merített kanál

Az azerolos edénybe merített kanál határozott és szilárd formájú adagokat metsz ki. Az azerol nem elfolyó, puha, bizonytalan kocsonya. Mindig egyenesen és gerincesen tartja magát a tányéron, nem folyik, nem esik szét és nem esik össze.
Megszemléltem egy kis púpnyi kocsonyát egy barna csészealjban. Olyannak látszott, mint valami áttetszô, narancsvöröses-pirosas és rózsaszín kristályos meredek sziklafal, a reggeli lámpafényt (hat óra volt) olyan összevissza verte vissza, mint a szobrászvésô nyomán lepattanó apró szilánkok szabálytalansága. De nem volt meg benne semmi a mediterrán hullámok görgette kövek tartósságából: sima dombormű, a szélein, ahol nem olyan vastag, majdnem rózsaszínűnek látszik.
Tekintetem áthatolt a masszán, keresztül-kasul átvágott rajta a fény segítségével; a fény törésvonalai megmutatták a kompozíció egyenlôtlenségeit: olykor világos, olykor sötétes, némi folttal az apró magoknál; és belül egy fehér kávájú kis üreg, üreg, amely – ősz hajszál – akkor került a tetejére, amikor fôtt, és kísérletileg hagytam benne az edényben, hogy a kihűléskor beágyazódhasson.
Belekóstoltam, kiértékeltem az ízét a nyelvemen. Az azerolkocsonya íze eredeti íz: a kocsonyák hiperkvadrikus fôtengelyei alapján (ha faktoriális elemzést végzünk “ŕ la Benzécri”) e pontfelhô kissé olyan, mint egy zeppelin, minden egyes szikrázó pontja kocsonyát jelez ennek valamennyi jellegzetességével, és a közöttük meglévô, a közeliséggel megjelölt ízbeli hasonlóság (de több mint három dimenzió létezik, ha figyelembe vesszük az összes tényezôt, mely ahhoz járul, amit “ízlelésnek” nevezünk, és éppen ez az, ami miatt hiperfelületet kell elképzelnünk) inkább illene bele az alma, mint a ribizli vagy az eper tartományába. Ezt nagyon leegyszerűsítve mondom. Az íz nem harsány, de diszkrét, könnyű, lassan képzôdik meg a szájban, tartózkodóan. Nem keverhetô össze semmivel: sem a ranettalmával, sem a birsalmával.
Egyedisége megdöbbentô: roppant finoman savanykás, a gyümölcsétôl nagyon messze eltávolodott ízű, mintha valódi mutáció, születés zajlott volna le a forró folyadékban a hűlés kitüntetett pillanataiban (az egyéves kocsonya magabiztosabb, határozottabb, mélyebb). Ízének, illatának, állagának egységessége együtt jár egy más rendű, de talán még meglepôbb eredetiséggel, a ritkaságával.
Az azeroltermesztô, az azerol atyja és anyja hajdan mindenütt fellelhetô volt a Mediterráneumban (legalábbis Itáliában, Provánszban, Languedoc-ban, Katalóniában, tudtommal (a három utóbbi esetben ismeretem közvetlen, az elsô Montale egyik költeményébôl ered), (s úgy tűnik, a név arab), ám e században annyira háttérbe szorult, hogy már csak azokon a vidékeken van jelen, melyeket a modernizáció a legkésôbb érintett meg (és még abban is kételkedhetnénk, hogy van-e egyetlen olyan fa, melyet a második világháború óta ültettek!). Pontosan ilyen Minervois esete.
Mivel a helyi hagyomány az azerol szempontjából nem ismeri a kocsonyát, jobban kedveli a sűrű, tömény és tömör, csak nagyon hosszú sűrítéssel elôállítható szirupot. Annak a kocsonyának is, melyet anyám fedezett fel újra más hagyományos provanszál kocsonyák (birsalma, feketeribizli, málna, eper, egres…) mintájára, megvan rá az esélye, hogy igazi lekvárunicum legyen, minthogy egyébként az azeroltermesztô gyakorlatilag a múlt század vége óta eltűnt Provánszból (A provanszál kertész már csak néhány nem túl világos sort szentel neki).
Sôt a fák errefelé, melyek még épp hogy meglévô archaizáló elemet képeznek a szôlôvel, csalittal, ciprusokkal, fenyôkkel, mandulafákkal, olajfákkal és zöld makkosokkal teli vidéken (klimatikus szempontból a zóna határterület: a Fekete hegy a gesztenyefáival közel van), egymás után tűnnek el, és újakat nem ültetnek a helyükbe (meghalnak, kivágják ôket, hogy kiszélesíthessék az utat, a szôlôterületet növelik). És az is megeshet, hogy az én kocsonyáim lesznek az utolsók (idén nem csináltam, talán soha többé nem fogok csinálni), mint a nyelv, melynek illata és szépsége megkétszerezôdik, mielôtt elveszne.
Megvallom, szerettem ezt a szinte megláthatatlan egyediséget, mely szín- és illatorgiába sűríti az egyszerre családi és kollektív emlékezetet, csendesen. És egy kissé úgy képzeltem el magamban a próza készítését, mint az azerolkocsonyáét: a gyümölcsök a pillanatok; a fôzés az emlékezés, és a hangban, amely a mondatfűzést hajlítgatja, türelmetlenül, nyugtalanul, bizonytalankodva lesem a remegés oly véletlenszerű megjelenését.

30. A lehetô legközvetettebb módon kezdtem el

A lehetô legközvetettebb módon kezdtem el, a lapjára fektetett magnetofon az asztalon, a különbözô kiegészítôk, készülékek és kazetták között (anyám “kazettatékájából”), a szobában. Egymással szemben ültünk két alacsony széken, s a magnetofon vékony, barna szalagja surrogott, miközben falta az idôt, és elvegyült az autók (az autók a közeli fôútra tértek rá, a minervois-i útra, mely Saint-Pons felé visz), a szélrohamoknak, az ajtók nyikorgásának és csikordulásainak, a kinti hangoknak a zajával.
A délután a végén járt, és kezdetnek, semmi túlzott ünnepélyesség, elbeszéltettem magamnak három süteményfajtát, gyerekkori süteményeket, a helyeket, ahová elzárták ôket, a majszolási stratégiákat, a keksz oldalain a félkörös fülecskéket, az apró harapásokat, egy élet legelsô éveinek nyeléseit a huszadik század elején, “tizennégy elôtt”, szerény bevezetések az emlékekhez; és a Lu-ket, a Coste süteményeket, ezt a letűnt marseille-i márkát.
Aztán áttértem egy másik érzelmi, ezúttal hangzó emléksorra, a zongorára: a zongorákra, hangjaikra, az órákra, még a körülményekre is. Magam szinte semmit nem mondtam. Arra törekedtem, hogy behatoljak, hogy elôre, nem az emlékezet köreinek középpontja felé, hanem az egyszerű feltámadáshoz a tűnékeny szavakban. Nem álltam meg itt.
Távol mindattól, amirôl csak hallgatni tudok és ami nem tartozik a prózához, nem törekedtem arra, hogy néhány órányi magnófelvételbe sűrítsem mindazt, amit a szülôi emlékezet képes volt a családi emlékezetbôl nyilvántartani és megôrizni, csak az ösztönösen jelenlévô, a róluk beszélve különösebb erôfeszítés nélkül is hozzáférhetô dolgokat.
Családja prehistóriájának szentelt gyönyörű könyvei közül a legelsônek az elején Jean Delay emlékezetelôttiként határoz meg mindent, ami – mint mondja, Péguy kifejezéséhez visszanyúlva – a négy nagyszülô falain túl helyezkedik el. Én ellenben – ebben az emlékezésprózában és e pillanatban ebben a prózában – egyáltalán nem akartam túlmenni e falakon. Amit akartam, kisebb léptékű: csak azt akartam rögzíteni, amit életük egyik-másik pillanatában szüleim a családjuk múltjából megismerhettek, ami másodfokon bizonyos mértékig az enyém is, csak azt, amirôl hallhattak, olvashattak, tudhattak, amire rábukkanhattak, amikor megtudták vagy tudni vélték, és aki által.
E falak nem rajzolják ki élesen a tornyokat annál a két nemzedéknél, amelyrôl Péguy beszél. A múlt moraja kisebb vagy nagyobb távolságból hallik, aszerint, hogy a nemzetségfa ágán hol vagyunk: apám számára, aki ötéves korában apátlan-anyátlan árva lett, e moraj egészen közeli volt. És a világosság egyenlôtlensége függ a csöndektôl is (anyai dédapám, Paul Devaux csöndjétôl például), a közömbösségtôl.
Nem terveztem, hogy egységes látképet próbáljak felrajzolni. Ebbôl a nézôpontból, ahol most vagyok, csak az marad meg, ami szokás szerint átterelôdik az elbeszélés útjaira; s ha egy nagy része annak, amit rögzítettem, ahhoz tartozik, amit már én magam is hallottam elbeszélni, sôt ismételgetni, akkor itt a különbség az, hogy – jóllehet miattam lett elmesélve, a kérésemre – a magnetofon semlegessége, a semleges tanúságtétel jelen van, de mindazt, amit átmostam emlékeimen, azt ôk már nem szűrhetik meg, nem változtathatják meg, nem deformálhatják, nem kerekíthetik ki vagy csonkíthatják meg.
Ez valami olyasmi, amit – természetesen egy nemzedéknyi idôeltolódással – továbbadhatnék egy ekvivalens idôszaknak, nagyon röviden továbbítva azokat a narrációkat, melyek máskülönben egy vagy legfeljebb két láncszemmel odébb belevesznek a csendbe. A magnetofon csak egy új csel a kitörlôdés ellen, olyan, mint hajdan a titkos naplók, az Emlékiratok, a posztumusz levelek egy többé-kevésbé hipotetikus olvasó-utódhoz (“amikor ezt majd olvassa…”, “ó, eljövendô olvasóm…”).
Ezzel a különbséggel együtt mindazonáltal a magnetofon közvetlen és kontroll nélküli beszédet vesz föl, törlések nélkül, átfestések vagy visszatérések nélkül. Egyébként nem tártam föl szándékomat, nem adva meg voltaképp semmilyen okát sem cselekedetemnek, csak azt, ami a kimondása nélkül jelen van, a nagyon természetes kiváncsiságot, amit a hangok fizikájának új erôforrásai támogattak. S minthogy a magnetofon erôszakkal tett szert állandó, családi jelenlétre szüleim életében, kívánságom nem volt sem túl meglepô, sem túl ijesztô. A kazetták másolhatóak, és így apró leszármazottak, kései utódok is meghallgathatják ôket. Ügyeltem rá, hogy keltezzem, de még nem tudom, fel fogom-e használni ôket ebben a könyvben.

31. Genealógiámban nincs semmi különlegesség

Genealógiámban nincs semmi különlegesség. A kevéssel halála elôtt és e mesterség összes szabálya szerint Paul Genier által összeállított rövid fa, a szüleimtôl kapott néhány útmutatás (valamelyest) kiegészíthetô lenne azon ritka papírokkal, melyeket a padlásról mentettem meg a szétszóródástól. De ahhoz, hogy messzebbre menjek vissza, írni kellene anyakönyvi hivataloknak, parókiáknak, konzultálni kellene megyei levéltárakkal, meg kellene látogatni hivatalokat, és az ilyesféle kincsvadászat meghaladja erômet (és ôszintén megmondva egyáltalán nem vonz).
Ha apám ráállna, mint ahogy többször kinyilvánította ebbéli szándékát (az árvák régi nyugtalanságának tökrözôdése?), (és talán anyám határozott és elôre nem látható tétlensége dacára is vállalkozhatna rá), elmeséltetném vele a kutatásait, és ezek eredményei a részei lehetnének a beszéd útján átörökített adatoknak, mindannak, amit a felvétel néhány órája alatt rögzítettem (ez csak csekély része annak, amit elôirányoztam) és amit a haláltól, hanyagságtól, szándékos pusztítástól megmenekült írások és fényképek mellé helyeztem.
Ám a nemzetségfa felmenô ágai mindenféleképp nagyon gyorsan szakadnak el személyes emlékezetemtôl. Hogy egy évszázadon túl és a szájhagyomány több mint három váltásán át menjek, a beszédnek több eleven családot kellene érintenie és státuszuk gyökeresen megváltozna. Őseim, amennyiben megtalálnám ôket, csak levéltári nyomok lennének. Inkább kedvelek csupán képzeletben visszamenni addig a trubadúr Rubaut-ig, aki a genovai Lanfranc Cigalával tenzonozott, vagy addig az arles-i Roubaud-ig, aki 1595 táján a provanszál szonettköltô Bellaud de La Bellaudičre barátja volt.
Róluk semmit nem hallhattam apámtól vagy anyámtól (vagy nagyszüleimtôl), mondván: “anyám (vagy nagyapám) azt mesélte nekem, hogy…”. Az a kevés, ami így megmarad, miután ötven, hatvan esztendô, vagy több is elmúlt, kényelmesen elfér egyetlen kézben: két-három egyórás kazetta és a kérdéseimmel kierôszakolt emlékek. Ha kitartottam volna, ha többször visszatértem volna rájuk más látogatások alkalmával, akkor sem lehetne jelentôsen kiegészíteni őket, legfeljebb négy vagy öt kazettám lenne. Azonkívül nem akartam közelebb hozni kérdéseimet a jelenhez, nem akartam egy élet folyamatos elbeszélését a felszínre hozni (mely bizonyos éveket az én életembôl is magába foglal), és most sem kívánok megpróbálkozni ezzel.
Tehát úgy éreztem, anyám talán nem állna ellent (apámnál a kérdés felvetésének nem volt akadálya), de nem vágytam rá. Mára ez már mindenképpen lehetetlenné vált. Több okból sem vágytam rá, és ezek közül itt a következôt említeném meg: az, amit így elérhettem volna, valójában nem a közös családi emlékezetbôl jött volna; következésképp nem azért tértem ki elôle, mert – mint a nemzetségfa megszerkesztése esetében – az érintett valóságnak csupán történeti, levéltári, nem átélt tartalma lett volna, ami az én emlékezetprózám számára sokkal kevésbé érdekes, mint e szaktudomány (a történelem) kutatói számára, épp ellenkezôleg, azért tértem ki, mert így behatolhattam volna bizalmas közléseken keresztül talán még a hallgatásba, a csendbe, más, személyes, szigorúan magánjellegű emlékezésekbe is, márpedig ennél sokkal kellemesebb ráhagyatkozni a sejtésekre (Proust tanácsával összhangban).
Majdnem minden, amit szüleim magukról mondanak, mondottak, nem szükségszerűen tudatos módon, parabola, exempla. Ezek a dolgok az okítási viszony részét képezik (az átadónál éppúgy, mint az átvevônél), (e viszonyt nevezte Walter Benjamin didaktikai viszonynak), ez uralja viszonyukat a gyerekeikhez a halálig és a halálon túl. Egyébként e viszony – túl gyakran feledkezünk meg róla, hogy csak kivételes esetekben emlékezzünk rá – túlmegy az elsô nemzedéken. De mindezt nem akartam érinteni. Célom jóval szemlélôdôbb volt.
Volt (és ez semmi esetre sem áll ellentétben azzal, amit korábban írtam) apám életrajzának egy egész oldala (és kisebb mértékben anyáménak), melyrôl kevesebb csöndet szerettem volna (és nem mondtam le arról, hogy feloldjam; most, ez bizonyos, már semmit sem tehetek), minthogy, jóllehet szerényen, de nagyon direkt módon a Történelmet érinti és életem számára meghatározó volt – az Ellenállás. Mindazonáltal egészen másra törekedtem.
Megpróbáltam leírásokat, térképeket szerezni gyerekkoruk városairól (Toulon, Marseille, Digne…), azért, hogy a házak, a kertek, az utak, a sétányok, az étkek, a szobák, az éjszakák, az iskolák, az évszakok, a csillagok, a füvek, a tenger, az árnyék, a játékok, a háztartási eszközök közül kicsikarjak (a magam számára) néhány becses képtöredéket e világról a maguk természetes terében.
Mi áll közelebb egy lehetséges világhoz, mint egy olyan világ, amely már letűnt? Nemde itt vannak a nevek, a köznevek, ők a dolgok tulajdonnevei, örökre mozdulatlan, szigorú jelölôk. Tehát a következőt tettem: csináltam, természetesen ez már megtett út, néhány életrajzi kiruccanást, ám kellôképp irányvesztetten, hogy ne karcoljam meg az életeknek azt a mozdulatlan képét, amely elôtt egész gyerekkoromban ott voltam. Ez a kép mélyen beivódott emlékezetembe. Miközben lágyan surrogott a magnószalag, emlékszem, hallottam a felriadt madarak zaját, talán szôlôre vadásztak a szüret elején.

32. Egy regényt mímelve írok

Alapjában véve egy regényt mímelve, innen kölcsönöztem részben a formát, írok munkát az emlékezetrôl; de e sajátossággal együtt a munka visszavezethetô egy egyedülálló tapasztalatról szóló beszámolóra a maga elôírásaival és rekonstrukciós módszerével.
Ez, amit majdnem az elejére tettem, az episztemo-kritikai prológusba, ha szabad ilyet mondani, elbeszélésemnek (melyben ugyanakkor nem munkál sem elméleti, sem didaktikai szándék) alapvetôen digressziós jelleget kölcsönöz (és így lesz a folytatásban is, attól tartok). A legelsô jellemzô a határozott, megszakítatlan szerkesztés hiánya. Az emlékezet gondolati munkájában fáradhatatlanul engedtem át magam új kezdeteknek, rengeteg bekötôúton keresztül (beszúrásokon és elágazásokon át) fordulva vissza a hajszálvékony hálón, az elbeszélés hajszálerein át eredeti célomhoz.
A folytonos szünetek (a cikkelyeket fehér részek választják el egymástól, valamint számozás és cím) szolgáltatják a legmegfelelôbb módot a kontemplációhoz. A szellemi gyakorlat benne találja meg táplálékát. Minden egyes tárgy tanulmányozása során a különbözô jelentésrétegek követése közben a “prózák közé ékelt” kontempláció egyszerre jelenti az ösztönzést az új kiindulásokra és a szabálytalan útipályák igazolását. E döntések értéke nagyobbnak tűnik számomra, ha a maga alá rendelô, irányító elgondoláshoz fűzôdô viszonyuk áttételesebb (ez az, amit nem mondok ki; az, ami egyetlen mondatban szerepel: “`a nagy londoni tűzvész` lesz…”).
A lejegyzés élességét (jóllehet ki van téve annak, hogy nagyon gyorsan elillanjon) jelentôsen megnöveli az azonosítás aprólékos pontossága az események és az egységek inkább bizonytalan és intellektuális arányaiból adódó masinéria leírásán belül (legalább szándékom szerint); mintha az emlék legcsekélyebb igazságát a próza csak úgy érinthetné meg, ha gyorsan belemerülünk a részletek tökéletesen szétaprózódó változatosságába.
Ez az oka annak, hogy az igazi regénypróza (drasztikusan) válogatja és adagolja a hangokat, az anekdotákat és a gesztákat, hogy biztosítsa a mondatok, a bekezdések, a fejezetek elôrehaladását, míg az emlékezéspróza megáll és majdnem mindegyiknél (a mondatoknál, a bekezdéseknél, a fejezeteknél; fôleg a bekezdéseknél) visszafordul a megszerkesztés mindennapos, szigetlakó életéhez. Mindez itt, ebben a legelsô ágban, a kontemplációs ágban kitüntetetten igaz. Mivel a kontemplációnak nem lehet célja, hogy meggyôzze az olvasót, sem az, hogy belevigye a mese labirintusába. Nem nyújt semmit.
Az emlékezés felülete, a kifejtés beleütközik a periódus ellenállásába, a modernek kissé nevetséges, de tartós bizalmatlanságába a retorikai és iskolás örökséggel szemben. Az emlékezés mondatai, melyek minden elôzetes, elôzetesen megfontolt bölcselkedés nélkül állnak elô, egyik a másik után, nehezen préselhetôk bele a beszéd (vagy a dialógus) öntôformáiba. Ebben a prózában az emlékezetnek, amennyire csak lehetséges, meg kellene maradnia önmaga belsô kifejtésének, és semmi esetre sem lenne szabad kilépnie önmagából, hogy a belsôt a külsôvel magyarázza. Mivel a kifejtô próza eltörli a határokat és széttépi az éjszakai csend burkát, ha a külsô a naponta hallott köznapi és nappali zajokon kérôdzik, miközben (belsôleg) az játszódik le, amivel az emlékezetnek elmélyülten foglalkoznia kell.
Nincs titok, mivel nincs vér a konyhakövön. A periódusok lassan és elkerülhetetlenül, mint a fejzetek és a nagybetűk, eltűnnek e próza köznapi vidékérôl. Ami marad, csupán idôpontok, idôközök és vidékek bizonytalan társítása. Talán még fennmarad valami e megszállottság valóságosságából azokon a kazettákon, melyeket felvettem.
Az ösztönös feszültség ellenében, és erôltetve kontrollt, koherenciát, emelkedettséget, a valóság hirtelen összezsugorodó csillaga, a neuronokban régesrég kihúnyt tüzijáték bevilágítja a digne-i mészárszékek félhomályába belehulló “merlint”, azaz a tagló hirtelen felvillanását az utcák, az irányok, a fontos csomópontok (hatvan év után!) bizonytalankodó elôszámlálása közepette (anyám ô, a vak, aki beszél).
Igy az emlékezet táncával keringve jelentkezô igazmondás (fôleg ha a beszédet utánozzuk) a maga néhány eszközével ellenáll minden kivetítésnek a tudat tartományában. A tudat birtoklás. Önnön tárgyát az a tény határozza meg, hogy a tárgynak, jóllehet közvetett módon, a tudat révén a birtoklásban kell konstituálódnia. De az emlékezeten keresztül történô birtoklás teljesen másféle jellegű. Nem ad megelôzô létmódot az önmagát megjelenítve felbukkanó valaminek. A tudat számára a módszer részét képezi a tárgy megragadásának, olykor egészen a megtett út megalkotásáig. Ám az emlékezet az tud (jelenleg nem fontos, hogy hamisan). Nem megismer. Ez vállalkozásom számára, a percepció számára is a nehézségek jelentôs forrását képezi.

33. A meditáció

“A meditáció forrása az olvasásban van, de ellenszegül minden szabálynak és sorrendnek. Örömét leli a szabad futásban, zabola nélkül, abban a nyitott térben, ahol az igazságot szemlélheti vagy egy misztériumhoz közelíthet, és addig tanulmányozhatja azt, míg benne semmi bizonytalan, sem homályos nem marad” (Hugo de Sancto Victore).
Késô délután, a szobámban a rézágyon elnyúlva egy angol regénnyel, az egymásba fonódó cédruságak elôtt, az áttört fényű levelek távolodása és közeledése a szélben, a könyvem lerakva, hagytam, hogy ugyanaz a kérdés kerítsen hatalmába, melyet gyakran és vissza-visszatérô módon feltettem már magamban. Mindez a következô körülmények közepette történt:
az ablak felsô részén, az ég négyszögében láttam a felhôk fenséges vonulását, jobbról bal felé vagy balról jobb felé, a szél természete szerint; ha a cers, a nyugati szél, akkor jobbra, balra akkor, ha a szél a keleti, a marin. Valamivel lejjebb, az ablak jobboldali felének harmadik négyszögében (fentrôl kiindulva a harmadikban) a fenyô legmagasabb ágai ringtak a szélben. A szél meghajlította ôket; hajlékonyságuk miatt az ágak visszahajoltak; majd a szél újból meghajlította ôket. A felhôk fenségessége, az erdei fenyô meghajlott ágainak lengése a cédrus zöld, kék és fénylô háttere elôtt, ez volt szemlélôdésem helye.
És ebben a szemlélôdésben a meditációm minden alkalommal a következônél kötött ki: ha lennének felhôk, ha nem volna semmi nesz, hogyan tudhatnám, csupán szemlélôdésem középpontjához, az erdei fenyô ágainak hajladozásához tapadó tekintetemmel hogyan tudhatnám, milyen szél fúj? A szélben az ágak, a fenyô tűlevelei soha nem mozdulatlanok; soha nincsenek függôleges nyugalmi helyzetben, amihez viszonyítva könnyű lenne bemérni ôket; hajladoznak, erôteljesen elemelkednek, majd egy másik irányból olykor túlhaladnak azon a ponton, ami hipotetikusan a nyugalmi állapotuk pontja lenne.
Minden kétséget kizárva visszaállnak a szél ellenében, mely szüntelen ostromolja és cibálja ôket, a visszalengéskor kevésbé messzebb mennek, mint amikor kilengenek; a probléma megoldásához még szükséges volna, hogy ne legyen igaz, miszerint a hajlásszög változatainak száma nagy, ne legyen igaz, miszerint az összes ág egyszerre ingadozik, valamint az kellene, hogy pályájuk különbözô pontjain a tekintet kimerevített pillanatában egyszerre tudnán rögzíteni ôket; s a nyugalmi helyzet, melyet, amíg a szél fúj, nem tudtam megragadni, talán nem is függôleges, minthogy a szél a maga erejével és idôben egyenlôtlen eloszlásával (e két nézôpontból a cers az uralkodó) bizonyosan kihat az ágak növekedésére (lejjebb a ciprusok permanens módon könnyedén hajladoznak a maradék cers-ben).
Szóval egyébként tudtam, hogy milyen szél volt, mivel nem tudtam nem látni látóterem szélén a felhôk látványos vonulását, még inkább a gránátalmafa ágait, amint fent súrolják az ablakot (mindenesetre ez az elôtt volt, hogy a fa kidôlt volna a túl sok hó súlya alatt 1981 telén), vagy az ajtó döndülését is hallottam, de mindig is kételkedtem abban a képességemben, hogy vitathatatlan következtetést tudok levonni pusztán a fenyô ingásainak nyomjelzésébôl. Tény, hogy ez a lusta, szabad meditáció folyamatosan terméketlen maradt.
Elég annyi, hogy késô délután feküdtem a rézágyon egy szeles órán, és mint mindig, abbahagyva a könyvem, egyre jobban átengedtem magam ugyanannak a tétlen kérdezésnek, melyhez idôvel sohasem járultak jelentôs variációk.
Ami az emlékhez fűzôdô kételyeket illeti, most sem vagyok nagyon különbözô helyzetben: a visszatérô képek hasonlóak azokhoz, melyeket mondjuk a legrégebbieknek képzelek el, s nem tudom, miként lehet rákérdezni – anélkül, hogy számbavenném mindazt, amit tudok, amit külsôdlegesen megtudtam róluk – azokra a dolgokra, amik cím, kommentár, naptár nélkül térnek vissza: a zajok és fények és felhôk az emlékezet valamennyi ablakából, melyeknek különös négyszögei más, összefüggéstelen értelmet nyerhetnek vagy semmilyent.
A gránátalmafa ága csapdosta az üveget, végigsúrolta, valamint a szürke zárókövet. Cers volt. Ferde esôre emlékszem (ma), függôlegesen pi/6-tal vert; miközben a gránátalmafa ága úgy csapdosott, mint augusztus tizenötödikén, pontosan öt évvel ezelôtt, azelôtt, hogy a carcassonne-i kórházba utaztam volna. Pierre Getzler kísért az esôben. A lomoux-i úton mentünk; az Aude mentén, hajdan, a háború elôtti években séták helye volt, most nagyáruházak, vasútvonalak, HLM-ek, olcsó lakások hasogatják kereszül-kasul. Alix még nem lépett ki álmomból.

34. Tehát lenyugvó nap, a gránátalmafa csapkodja az üveget

Tehát lenyugvó nap, a gránátalmafa csapkodja az üveget az ágával, balra a fenyôfa legmagasabb ágai ingadoznak, hajladoznak, ringanak (a cers fújt), én folytattam üres meditációmat.
Már felvettem mindazt (egy egyórás kazettára), ami annak idején könyvem elejére került, egy hipotetikus elsô fejezet legelsô bekezdéseit, és eljutottam azoknak a költeményeknek a leírásához, melyek bizonyosan éppen itt készültek, a szobában, ahol voltam, csak hét esztendôvel korábban.
Lassan olvastam, meggyôzôdés nélkül, nehezemre esett az újraolvasás, s minthogy Párizsban felejtettem a magnó mikrofonját, nagyon közel kellett tennem a készüléket magamhoz, egy kézzel forgattam a lapokat, és hangom a belsô zajokkal elvegyülve, letompítottan, mint valami bensô hang jött vissza a készülékbôl (amely önmagát felvéve vett föl a belsô mikrofonon keresztül), a megszámlálhatatlan kommentárral együtt, amit a falakon kívüli világ fűzött mindehhez: a kert falát ostromló szél lökései, a cédrusok zúgása, az egymáshoz csapódó, a napfényt átengedô ágaké, az ágaké, melyek mindjárt feketévé változnak.
A rézágy nyikorgott (még mindig nyikorog), és az este, mint mindig, elszakított mindentôl: hasonlóan a hasonló estékhez, ugyanazon a helyen olvasni vagy írni, fekve, várni, hogy a fény kihúnyjon, hogy a levelek feketébe öltözzenek. Ilyen lesz, amikor meghalok, itt lesz, amikor meghalok, ebben biztos vagyok. Balra a kandallón tükör, a tükör elôtt Alix fényképe áll, yugen stílusban készült (abban, amirôl úgy döntöttem, hogy a yugen stílus), sötét, majdnem vörös szépia színű, címe A szieszta (még mindig itt van), az látható rajta, amit akkor látunk a tükörben, ha az én helyemen fekszünk, csak más fényben, augusztusi koradélután, a függönyök majdnem teljesen elhúzva.
A fényképen, mint a tükörben, a fény, az ablak ferdén látszott, az ilyen tükörben, a szem ilyen helyzetében, a ferde ajtónál. A fény, a nem-szín szín egy olyan szoba lebegô világához tartozik, amelyben van szem, mint a Fčs-ben, rejtvény, és rányílik a hiány arra, amit látunk.
A yugen stílusú kép megint csak arra szólít fel, hogy nézzünk, belsôleg, onnét képzelve el a rajta kívüli helyet, ahonnan a különös, mély pillantás forrása eredt; a képhez elengedhetetlen hiány, a hely másutt van, nem a világnak a maga természetes minéműségében adott elemei között, melyeknek nincs szükségük annak a helynek a kijelölésére, ahonnan a tekintetek rájuk vetülnek; mint ahogy az éjszaka szeme minden rejtôzködô és kihúnyt csillámban egyszerre van jelen a pázsiton a szürkületben.
A yugen kép, A szieszta, valamint a kettôs Fčs arra szólít fel, hogy lássunk valami kép-mögöttit; pusztán szemmel, onnan, ahonnan és amilyen irányból látunk, csak és egyszerűen a látvány tárgya nem érzékelhetô, kizárólag intellektuálisan. Sôt mivel legparadoxálisabb körülírásában, mint amilyen az intellectus archetypus, azt mondhatnánk, a puszta látvány nem hatol le a yugen kép sajátos létmódjának a mélyére a valódiságnak való üres megfelelés intenciója mentén.
Elvonatkoztatást kíván meg, olyan belsô tudást, amely pótlólag rakódik rá, de sem elvonatkoztatás, sem tudatos tudás, csupán belemerülés, teljes belemerülés és feloldódás: az ágy, a szem, amely ferdén látja a ferde ajtót a tükörbôl, amelyben elmerül napfény, függöny, ablak, nem jelenti a történô cselekvés jelentésének rejtélyes megoldását, a történését, mely úgy borítja be a fényképet, mint valami térbôl és idôbôl kevert harmadik dimenzió, melynek megvan a maga saját természete, az intenció teljes hiánya, mely belemártózik a tárgyak nem-szín színébe.
Tehát a függönyök szét voltak húzva, minthogy október volt, az ablakon keresztül, a tükörben látszik, behatolt a már rebbenô fény, láttam az ég négyszögét a felséges felhôkkel: ferdén léptek be a tükörbe, Stieglitz módra, szétfoszlottak, elszivárogtak, miközben a fény egyre csökkenni kezdett, a cédrusok elfeketültek, a homály megtelepedett a sarkokban, egyre jobban elnyelte a formákat, elöntötte a fotográfiát. Visszatettem a járó magnetofont. A lámpa egyszerre nyilvánvalóvá tette: éjszaka van.

35. Betettem a magnetofont a fiókos szekrénybe

Betettem a magnetofont a fiókos szekrény elsô fiókjába, az ágytól jobbra, néhány régi antológiaszerű füzettel (válogatott és átmásolt költemények), kazettákkal, nagyapám irkáival együtt. Már régebben egybehordtam, összefoglaltam, osztályoztam, halomba gyűjtöttem mindazt, amit a családi emlékezetbôl korábban feltalálhattam, s ma mindez itt van ebben a szobában:
Nagyapám irkái tehát a fiókban: a fiókos szekrénytôl jobbra, a szekrény és a fal között egy kartondoboz tartalmazza nagyapám szabadalmi okiratait, azokkal a füzetekkel együtt, melyekbe olvasmányait jegyezte le, a látott filmeket, politikai elgondolásait (az iskoláról, az 1956-os magyarországi ügyrôl…), valamint családi papírokat, melyeket saját tulajdonaként ôrzött: születési anyakönyvi kivonatokat, halotti bizonyítványokat (összes tanítónô nôvére bizonyítványait: kinevezések, áthelyezések okmányait). Jócskán van hiány: a halál cenzúrái.
Leküzdöttem az összes, két kötetbe bekötött Illustrationt, amik 1900 körüli idôbôl való színpadi darabokat tartalmaznak, melyek roppant lenyűgözô hatással voltak rám s nagyapám saját színházi alkotásainak – emlékszem, hogy olvastam például A nagy császár titkát – a legkézenfekvôbb ihletôit jelentették; drámái, tartok tôle, legidôsebb lánya, azaz anyám kezdeményezésére tűntek el.
A fényképek és a levelek zöme a ruhásszekrényben van a legfölsô polcon, régi linzeresdobozokban és ódon fényképalbumokban, melyekben számos oldal üres, vagy inkább kiürített, mint azokban a végtelen türelemmel összegyűjtött és elrendezett bélyeggyűjteményekben, melyeket a gyermeki kíváncsiság vagy tulajdonosainak következetlensége gyalázatosan kifosztott. Korábban, idén nyáron megpróbálkoztam a fotók elnagyolt idôrendi osztályozásával, amit a folytonos költözések és átszállítások (és a képeknek a halálozások következtében beállt különös utazásai) következtében az albumokba bevezetett, gyakran elképesztôen hibás összekeverések tettek nehézzé, de fôként a fotók rendszerezésének olyannyire elterjedt, majdnem javíthatatlan és szánalmas szokása nyomán próbálkoztam vele, minthogy a fotók (a szándék szerint) a pillanatnak készültek annakidején (ez a horatiusi aere perennius demokratikus változata), és ekkor tilos jelölni, mikor készültek, vagy ami még rosszabb, kikrôl van szó rajtuk, se ezt, se azt. És mégis néhány év alatt ez az egész elhomályosul, bizonytalanná válik, még az album eredeti tulajdonosa számára is.
Amennyire megítélhetem (de végülis soha nem vállaltam a repertórikus és rendszerezett beazonosítás feladatát, amit biztosan megpróbáltam volna elvégezni, ha a körülmények mások lettek volna), apám különösen árva képekben, s gyakorlatilag mindaz, ami 1930 elôtti, az anyai oldalról jön.
Kettôs hagyományt örököltem, csendet és gyászt, melyben a halálok húsz, harminc vagy ötven év után még mindenütt jelen vannak, jóllehet csak a némaság üregeiben jelennek meg, megôrzôdvén a szavakkal körülvett fekete lyukak erôszakos létében, ugyanakkor néhány jellegzetességgel, néhány rezgéssel, az elbeszélés pályájának némi átrendezésében meg is mutatkozva: hiányzó helyek az album oldalain, képek mintha örökké éppen égnének, de ahhoz nem elég tökéletesen, hogy az árnyék, a szag ne legyen érezhetô.
Ez az anyám által szentesített hagyomány az ô anyjáé volt, aki egykor, jóval az én születésem elôtt meghatározta a szabályait és a rítusokat és a ceremóniákat, legidôsebb fia, Maurice nagybátyám halálakor (nem tudom, hogy ô, ô maga találta-e ki ôket). De apám csöndje sokkal radikálisabb.
Tehát miközben a rézágyon feküdtem, jobbra és balra ott volt ez a vegyes emlékgyűjtemény és – átvéve apámtól az egésznek a felügyeletét – ott volt az az érzés, hogy megôrzô válik belôlem, s hogy egy idôre meg is állíthatom rombolódásukat. Csakugyan bizonyos rombolódások újkeletűek voltak. Emlékszem, hogy a padláson, kevéssel anyám operációja és szüleim provizórikus villejuif-i utazása elôtt barátaiktól, a Corioloktól kapott levelek 1948-ban megvoltak, a Marokkóból való visszatérés elôtti időből valók voltak, ahol a háború idején éltek; a hidegháborúnak ebben a kezdeti szakaszában, úgy tűnik, a végletekig szembekerültek egymással. A levelek eltűntek, talán azok között a papírok között vannak, melyeket apám még ôriz, de kétlem.
Úgy vélem, e rombolás kezdeményezése, melynek alapja ebben az esetben nem fájdalom, sem erkölcsi cenzúra (miként nagyszüleimnél, hogy eltitkolják vérmérsékletükbôl adódó összeférhetetlenségüket, amirôl nagyapám írásai tanúskodnak), apámtól ered. Nem írni levelet, nem tartani meg semmit, a múltból csak a tanulságot ôrizni meg, azaz szóbeli úton, néhány történetben, néhány világos ítéleten keresztül továbbadható valamit, ez volt legmélyebb törekvése, és anyám, elvesztvén látását, lassanként elveszítette minden esélyét arra, hogy szembeszálljon a kitörlés szenvedélyével. Apám számára nincs, hogy úgy mondjam, köztes állapot (más, mint az élet szigorúan zárt jelene, és más, mint amit a múltból kifürkészhetetlenül magával hozott) a politika és a magánélet között. És számára a politika, a legfontosabb prizmán, az Ellenálláson keresztül ítélve meg, nem személyes ügy. Tény, hogy egyfajta kimerültséggel és talán most, egészen közel a halálhoz, közönnyel, a rombolásai még radikálisabbak lennének.

36. “Prae-emlékezetem” feltárása végérvényesen megállt

“Prae-emlékezetem” feltárása most végérvényesen megállt.
Világos, hogy bármilyenek is legyenek azok a prózai megfontolások (hátráltatóak vagy buzdítóak), melyeknek átadtam magam vállalkozásom során, a szándék mindenekelôtt szerelmi volt:
visszamenni a legtávolabbi múltig, megtenni azokat az utazásokat, amiket elterveztünk, Görögország, Egyiptom, Portugália, természetesen Kanada, Dél-Afrika (Alix helyei), Toulon, Lyon, Villanova d`Asti (az enyémek), de hallgatni is egymást, mesélni egymásnak, egy közös idôtartam megerôsítése volt ez, mint a házasság is, a jövôre kiterjeszkedô idô reményében, abban a reményben, hogy az elbeszélés sűrűsége és a megmutatás (papírok, könyvek, helyek, családi fényképek, levelek) elôsegíti a kölcsönös megosztást.
Mindaz, amit `a nagy londoni tűzvész`-bôl ebben az évben írtam (és ami már részben testet öltött abban, amit e fejezetben elmondtam), ezt szolgálta, és a halál szükségszerűen az eltűnést jelenti benne.
Nem azért, mert ezeknek az oldalaknak a hangneme ma már nyilvánvalóan nem létezik számomra, hanem fôleg azért, mert ami a prózán kívül van, ugyanúgy, mint az, ami a fotográfián kívül van a Fčs-ben vagy A sziesztában, a hely vagy a lét, ahonnan e pillanatban írt, eltűnt, és ô hirtelen jóvátehetetlenül múlttá vált, ugyanúgy, ahogyan az a két (vagy három) leírt fotográfia, melyek önmagukban és a próza velük (ôket követve) a maguk egymásutánjában (sok egyéb közé illeszkedve) megalkotásuk jelenidejét jelölik meg.
Alix fotográfiái a Naplójával együtt olyasmik, amiket kimondatlanul azért hagyott rám, hogy meg legyenek mutatva.
De a prózai sorok és csíkok (keskeny csíkok a füzetemen, feketék), melyek tôle valók vagy melyeket ô indított el (a költeményektôl eltérôen ez a próza szituációja) már nem léteznek, semmiképpen nem lehet ideilleszteni ôket, ehhez a vállalkozáshoz, amihez most tökéletesen egyedül maradtam.
Nem sokkal halála elôtt, 1982 ôszén Alix pedig megbarátkozott a magnetofonnal, és éjszakai hangjából, gyakran oly nehéz lélegzésébôl az éjszaka mélyén (az abszolút éjszaka igazi óráin) moments of being-eket vett föl, életpillanatokat, egy olyasféle próza szimmetrikus beszédét, mint amilyen próza ott volt képeinek tükrében. Még nem hallgattam ezeket vissza.
Egyébként ma már nem volnék képes folytatni az adatgyűjtést a szüleimnél. Az idôs kor már nem engedné meg.

37. Kiléptem az éjszakába

Kiléptem az éjszakába. Két óra volt.
A lenti ajtón mentem ki, a gránátalmafa és a szôlôlugas alatti teraszos részre; s valamelyest félrehúzódva pisáltam a rozmaring és a nagy “pulumuszos” között (utóbbi az oleander neve egy távoli, archaikus nyelven, a gyerekkorból).
A cers szele enyhe volt és szinte langyos, belebújt az éjszakába a lábam körül és mint mindig, a csillagok nagyon közelre ereszkedtek le. Az éjszaka, miként a fenyôágak ingása az üvegen, magában hordja a szél valóságos irányának megfejthetô bizonyítékait, tartalmazza az évszakra jellemzô jegyeket: a langyos meleg, a sötét, burjánzó növények sűrűsége, a rovarok titkos tanácskozása, a világ valamennyi instrumentális hangja októberrôl beszélt, a falu valamennyi ingaórája októbert ütött, és a csillagok, összehajolva, oly közel jöttek.
(Télen különválnak egymástól; nyáron seregestül gyülekeznek; a hidegben elválnak egymástól: mindegyik tiszta, közömbös; ‘aloof`’.)
A pulumuszos, ami évről évre egyre terjed, anélkül, hogy elvesztené félgömbszerű formáját, elvitathatatlan terület, a sündisznó elôretolt ôrhelye (szó sincs semmiféle egyedként megnevezett sündisznóról, hanem a hely örökös társtulajdonosáról, az általában vett sündisznóról beszélek; egészen biztos, hogy minden évben lejön ide, ahogy a mókus is leereszkedik a ciprusról a konyhakertbe); mindamellett annakidején volt szerencsém megmutathatni Alixnak, augusztusban, ugyanilyen éjszakai körülmények között, “pottering about”, a maga fontosságában és rövidlátásával, a bozótosban.
Októberben az esôgyűjtô medence vize zavaros lesz, zöld, barna, falevelek lepik be és a körülötte lévô szôlôk lecsüngô termésébôl csak töppedt fürtök maradnak, a szemek majdnem sárgák, rettentô cukrosak, az összes vagy szinte összes fürtöt megdézsmálták a darazsak, a barna, oxidálódott héj még odatapad a fürthöz, úgy összezsugorodva, mint a dohánylevél.
Kimentem a kapu boltíve alatt, a csillagok mindig bevilágítják. A dombon a világosság még áthatóbb volt, nem akadályoztak fák vagy olyan épületek, melyek a sötétben kétszer olyan nagyok lesznek, és oltalmazzák a homály övezetét, a növények belsô életét vagy a kövek csendjét.
A szôlônek még megvoltak a levelei, belesüppedtek a nehéz, agyagos földbe. Átmentem a szeder befuttatta kôrakás és az azerolfák között, felmentem a ciprusallén, majdnem a végéig, oda, ahol a viharoktól megtépázott présház a föld nyomásától megsüppedt, s ahol a domb lassanként anyagát vesztette. Leültem a sima kôlapra, a langyos éjszakában.

38. A távolban autók mennek el

“A távolban autók mennek el idônként, a csukott ablaktáblák mögött. A régi holmik csendesek, kivéve néhány régiség nyikorgását. A ház nyugodt. Az éjszaka világos, csillagos.”
“Kerek asztal. Téglalap alakú asztal, két fiókkal, rajta egy utitáska, egy régi kertes házat ellenfényben ábrázoló kép, egy kandalló, egy rózsafakeretes tükör, egy sapka, egy áttetszô ajtajú szekrény. Egy ágy, bevetetlen, egy éjjeliszekrény, rajta zsúfoltan vizespohár, kancsó, szemüveg.”
“Egy autó megy el az ablaktáblák mögött.”
“Húsz évvel ezelôtt, a szerkesztôségekbe, októberben, hosszú gyaloglások a borús ég alatt, sok céltalan gyaloglás; különálló, elhagyatott házak mintázatai a dombokon. Azelôtt, honnan tudhatni?”
“Az ajtó mögött folyosó, több más ajtó nyílik rá, a leírás egyébként bárhol elkezdôdhet. A legelsô szoba meglehetôsen hasonlít a többihez, pontosabban a leírás eléggé elnagyolt ahhoz, hogy ne ragadjunk le a különbségeknél. Nem lesz szó sem a négy szoba elhelyezkedésérôl, sem a következôkben leírandó szobáéról, összehasonlítva a többivel; azt mondhatnánk, mindegy, melyikük, bárhonnan elkezdhetjük.”
“A folyosó többnyire üres, olykor végigmegy valaki, többnyire egyszerre csak egyvalaki.”
“A ház többi része e fölött van, tetszés szerint rendezhetô. Az elképzelés egyetlen kikötése, hogy egy szobával kell kezdeni, folyosó, ház, zene, tetszés szerinti elrendezés az elbeszélés idejére ugyanazt a beosztást ôrzi meg.”
“Ez a fô, a többi rész jelentôsége elhanyagolható. Ha minden reggel olyan helyen ébredünk, amit elôzô nap nem láttunk, semmi kétség, hogy a tapasztalat lehangoló lesz. De csak ha semmi nem mozdul el, ha minden mindegy és ha semminek semmi jelentôsége nincsen.
St-Félix. 1982, Húsvét.”
(Alix naplója)

39. Az étkezések alatt

Az étkezések alatt a helyem mindig ugyanott volt az asztalnál, ott, ahová leültem, hogy a délelôttöket végigdolgozzam. Az évnek ebben a szakában, októberben, túl a gimnazisták szokásos szünidején, egyedül voltam itt a szüleimmel. Apámmal szemben ültem, anyám a téglalap hosszanti oldalán, (tôlem nézve) jobbra foglalt helyet, hátat fordítva a kis asztalnak, amelyen az írógép volt, valamint a testes, szürke éjszakai villanyradiátornak.
Még anyám volt az, aki megterített, elôvette a kis tálalóból és a Nagy Polcosból a tányérokat, evôeszközöket, poharakat, a szalvétákat, és a gyümölccsel – némelyik olykor fonnyadt volt – mindig bôségesen teli tálaló fölé akasztott kenyértartóból (vagy inkább kenyeres zsákból) a só nélküli kenyeret (a nekünk szóló rendes kenyér a hűtôszekrény tetején volt).
Az asztal geográfiáját a gyakorlatias beszélgetés miatt hagyományosan a vele való viszony jelölte ki, középpontnak, hivatkozási helynek az ô tányérját véve, ahonnan nézvést használhatóak az olyan Mercator-féle és sarkalatos metaforák, mint: “a só a tányérodtól keletre van”, “a narancs észak-északnyugatra”; ez az asztalon olyasfajta tájékozódást tett lehetôvé, mint egy Michelin-térképen. Volt idôbeli természetű variáns is: “a déli só”, “a kilenc órai kenyér”, “hiányzik egy tizennyolcórás villa” (nagyon ritkán fordult elô, hogy anyám ne felejtett volna el valamit, természetes szórakozottságát felerôsítette a nem-látás, a felejtés, a lassúság és a szorongás).
Apám a kenôcsöket és a pirulákat, a különféle (valóságos vagy képzelt) betegségek enyhítésére szolgáló fehér és szines tablettákat bonyolult összeállításban rendezte el, bár szemében ezek meglehetôsen alkalmatlanok voltak arra, hogy akár egyetlen valós és gyógyíthatatlan fájdalmat is meggyógyítsanak. Minden étkezés többnyire vesztes csata volt, ami, elkerülendô, hogy apám kulináris javallatai és végnélküli nógatásai elbukjanak, arra vitt rá, hogy (nem túl nagy meggyôzôdéssel) mosolygó és rövid változatát nyújtsam annak (úgyis csak néhány napot maradtam), ami szilárdan szembeállította ôt anyámmal, akiben egyre nôtt a félelem a túl sok evéstôl (egyébként ez a fóbia úgy jelentkezett nála, hogy lassanként aszténiás lett).
Ekként minden egyes adag hosszas alkudozások tárgya volt: az evôkanalak, a merítôkanalak, a csésze, a tányér űrtartalmának mértéke a kanalas orvosságok, a levesek, a fôzelékek, a befôttek tekintetében; a bifsztek kiterjedése, mint a többi húsé, minden egyes esetben az elôzetes becslések fokozatos egyeztetésein keresztül elôre meg lett határozva a “túl nagy” vagy a “túl kicsi” modalitásai alapján. De minthogy a verifikációs eljárás szükségszerűen eltérô volt, már ami a felmérés eszközeit illeti (apám a tekintetével, anyám az ujjaival), (és ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor eme eltérés számbavételének közös elutasításában elfojthatatlanul láthatóvá vált hihetetlen vakságuk közös rettenete); minthogy ráadásul a mértékegységek feltűnôen pontatlanok maradtak (egy kanálnyi: milyen méretű?, egy csészényi: meddig töltve?…), lehetetlen volt, hogy egy elôzetes megegyezés végül ne adjon okot perlekedésekre, tiltakozásokra és vitákra, melyeket jelenlétem most, de éppen most a végletekig feszít.
Az még hagyján, hogy a szakácsok legcsekélyebb önérzetével sem rendelkezett, ilyesmire nem is pályázott. De minden anyám által elfogadott táplálék az ô számára egyúttal bizonyította az élet kikerülhetetlen folytatásának lehetô elfogadását. Ezen túl, de ettôl egészen biztosan teljesen függetlenül az étkek hatalmas mennyisége járt szüntelenül a fejében, s minthogy ezek fel voltak halmozva, neki kellett szabályoznia a felhasználásukat.
Az étkek két alapvetô forrásból származtak (az italokról nem beszélek, ezeket rendszeres idôközökben egymaga vállalta magára, mivel anyám csak a községi vizet itta, mely a Fekete hegybôl folyt alá, én pedig boulou-i ásványvizet), s mindaz, ami az egyes forrásokból bejött, parancsolóan arra szólított fel, hogy átalakuljon a gyerekekben, az unokákban vagy ritkábban a vendégekben.
Voltak egyfelôl a kert termékei, ami apám egyetlen igazi szenvedélye volt az elmúlt tizenöt évben. Azt hiszem, számára a kert vonta meg a visszafordíthatatlan öregedés horizontját (két éve, talán az elesésével érte utól az öregedés): amikor már nem dolgozhatott benne.
A kert termékei kétféle módon jelentkeztek: közvetlenül és halasztásosan. A közvetlen, szezonális változatot most (ebben a fejezetben) az utolsó paradicsomok, az utolsó eprek reprezentálták, és a málnabokrok kései beérése; annak örültem, hogy a tök még nem volt érett. De nem feledkezhetem el a dinnyékrôl. Mert a dinnye apám kedvenc gyümölcse, tehát az, amit igen szeret felvágni, szeletelni és magyarázgatni. A kertben a dinnyék szeretetteljes bánásmódban részesültek. Nevelésük különleges gondossággal folyt, külön szakmai felügyelet mellett. Apámnak kétségtelenül nem okozott gondot, hogy rendszeresen teljesen egyedül küzdjön meg a dinnyeszüret, alig merem kimondani, váratlan és viharos rohamával, de komoly vigaszt jelentett számára megosztani bárkivel, aki értékelni tudja, a lényeg ismeretét, amely csak részben tárul fel a kivételes dinnye pillanatnyi egyediségén, létállapotán keresztül, sajátos minôségeivel éppúgy, mint hiányaival egyetemben, de amely inkább e gyümölcsök konzekvens együttese fölött elhelyezkedô Empyreumban lakozik, s ahhoz, hogy ez kitűnjék, történeti jellegű összehasonlítások szükségeltetnek (úgy értem, dinnyetörténeti); és ebben a szerepben, meg kell mondani, nem voltam eszményi hallgatóság.

40. A dinnyék csalódást okoztak

A dinnyék ebben az évben csalódást okoztak. Miután az árukatalógusok démona ismételten elcsábította, apám olyan izraeli dinnyemagokat rendelt, melyek lehetôségként létezô portréja fellelkesítette s melynek csalárd volta napról napra beigazolódott (ez csak azokhoz a bizonyos angol borsómagokhoz volt hasonlítható, melyek annyira felbôszítették, hogy majdnem beperelte “a csaló Albiont”): asztalunkon kikötötve, a bél kivájva a héjból, csenevészek voltak: hasonlíthatatlan illatuk, úgy tűnt, semmilyen felismerhetô kapcsolatban nem áll émelyítô ízükkel. Puhák voltak, édeskések és semmilyenek.
Apám mégis öntudatosan, egyiket a másik után ette meg (és inkább kettesével), sötéten borongva tévedése fölött, de – ez a legerôsebb megvetés – a maradékokat úgy dobta ki, hogy nem gyűjtötte össze a magjait, hogy a genetikus örökségnek megadja az esélyt a nemesedésre, beágyazván ôket Minervois éghajlatának és talajának rendkívüli idioszinkráziájába. Ez a bosszantó eset nem lett volna annyira súlyos, ha egyébként az igazi dinnyemagok, a provánsziak (ismeretes, hogy a dinnye választott hazája Provence; aki a dinnyét szereti, ezzel már provanszálnak vallja magát), (majdnem kizárólag ezek vetik meg dinnyés gazdagságunk alapját), éppen nem fogytak volna ki; és apámat bántotta, hogy anyám késve írt Yvonne Geniet-nek, káprázatos dinnyemagokat kérve Trets-bôl.
Eddig az idôpontig vagy majdnem ezidáig a termôföld kalendáriuma, mely szabálytalan, inkább a saját órája szerint termel, mint a miénk szerint, váratlan zsúfoltságot teremtett az asztalon: salátaáradat, nílusi görögdinnye, a bab özöne; és nem találkoztak szükségszerűen a kívánt pillanatban Saint-Félixben az érzékeny ízlelôszervek, hogy egyszerre értékeljék ki, ítéljék és vitassák meg, s végül a táplálkozás során fogyasszák el ôket. Ez a helyzet jelentôsen módosult a fagyasztás eljövetelével. A felesleget nyersen el lehet tenni, kezelni lehet azt, ami megmarad, be lehet ütemezni vagy késôbbre lehet hagyni. Lehetôvé vált, hogy friss babot együnk a kroketthez novemberben, epres krémet a hideg februári estén.
De valójában csak látszatra lett könnyebb. Minthogy a fagyasztó kapacitása korlátozott, a hely becsessé vált, és éppen a fôzelékeknek, melyek feláldozása bizony fájdalmas volt, bár gyorsan feledett, csak késôbbre halasztva lett helyük, ami hozzájárult a betakarítás elôrelátható nehézségeihez és szeszélyességéhez, már ami a hűtôszekrény rekeszeinek alkalmas kihasználását célzó elrendezési stratégiát illeti.
Annál is inkább, mert a fagyasztó fogalmának felfedezése lehetôvé tette a katalógusból történô rendelés elôre nem látható kiterjesztését, ami hajdan a konyhai felszerelések (salátaszárító, a tökéletes krumpliszeletelô, például), szerszámok, vetômagok vásárlására szorítkozott: a fagylaltok, a pástétomok, a “colmari” káposzták és a “Castelnaudary-i” sóletek, a füstölt lazacok, a libazsíros lencsék, az olivaolajban tartósított sajtok és a (kiábrándító) provánszi zöldségek helyet követeltek maguknak, és mindent egybevetve ezeknek a mind kronológiai, mind tartósítási szempontból oly váratlanul érkezô füzeteknek ugyanolyan kényszerítô erejük van, mint a földbôl eredô zöldségeknek. Különben ezen élelmiszerek mennyisége mértéktelenül megnôtt a fiatal nyakkendôs ügynökök ravasz rábeszélései nyomán, akik egyre gyakrabban jelentek meg errefelé, új csatornájává válva a levelezés útján történô vásárlásnak.
Mihelyt az élelmiszerrendelés eszméje összekapcsolódott a helyére beállított fagyasztó gondolatával, űrtartalma és változtatható teljesítménye révén apámnál a rendelés villámgyors fejlôdésnek indult, sokkal gyorsabban ment, mint a konzervnyitók, a fritôzök vagy a rotációs kapa esetében. És megjelentek a nagy, vöröses-narancsszínű, Fabis márkájú, fém süteményes dobozok (így unkaöcsém, Vincent csak a kötelességét teljesítette, amikor itteni tartózkodása alatt naponta kiürített egyet, miközben a tévében a moszkvai olimpiai játékokat nézte, és apám nem mulasztotta el, hogy ne vele példázza utólag a közepes étvágyat). Anyám nem mérte fel pontosan e szállítmányok bôségét, mely megijesztette ôt, mint ami képes hozzájárulni ahhoz, amit testvérem négy gyerekénél vétkes gigantizmusnak vélt és mint ami veszélyesen megnövelheti az étvágyukat. Mihelyt kiürültek, a Fabis-dobozok átalakultak a régi, kihúzott szögek gyűjtôhelyévé.
Apám hasznot húzott ebbôl. Szó sem volt nála a felhalmozás vágyáról, fösvény készletezésrôl vagy a hiánytól való félelemrôl (talán a szögeket és a cikóriát kivéve), sokkal inkább a vendéglátás különleges formájáról, a családi vagy baráti ajándékok osztogatásának eleven vágyáról. Unokatestvéreim és unokanôvéreim (és olykor Laurence) a barátaik és barátnôik társaságában vagy ezek nélkül idôrôl idôre eljöttek néhány napra, és amikor készletekkel megrakodtan, felpakolva elutaztak, tudatosan hagyták kifosztva a fagyasztót, ami apámat elégedettséggel töltötte el; ô maga különben egyike volt e termékek legnagyobb fogyasztóinak, fôleg ami a dinnyét, a kolbászokat és a szeszesitalokat illeti.
Más élelmiszereket is házhoz szállítottak (még ma is): Land úr (a pék), Gros úr (a tejes, most már nyugdíjas), Icher asszony (Caunes-Minervois mozgó mészárosának) autója az úton a kis híddal szemben állt meg, hallani lehetett jellegzetes jeladásukat. Sanchez úr, a fűszeres a lányai segédletével kedden hozta a rendelést (ill. csütörtökön vagy szombaton), apám olvasta be elôzôleg telefonon, olyan rögtönzéssel, melynek vázát anyám írógépen írt listája adta (néha egészen új termékek adódtak hozzá (Sanchez úrtól), hogy apámmal próbáltassa ki ôket, mielôtt Minervois széles klientúrájánál próbálkozna).
Csütörtök reggel, nagyon korán Imbert asszony, a halas hozza az osztrigát Bouzigue-ból, nagyok, testesek és vastagok, pompásan illenek rizlinghez, traminihoz. Az osztriga apám számára a tenger tökélye, a halakkal teli tengeré, a kagylók, a rákok, a polipok, a sziklák, a lepényhalak, az öblök, a tengerisünök, a csigák tengeréé, azé, ami a provanszál tenger; és nem a strandok, nem a napolajak és nem a toplessz. A tenger, amit 1926-ban odahagyott, hogy késôbb csak nagyritkán lássa viszont. Az étkek kérdése (múltjuk, jelenük, jövôjük) így minden társalgás kötelezô alapját képezte; a dallamot a család adta hozzá a hírek magyarázgatásával (anyám gyűjtötte be ôket telefonon); azután itt volt még a televízió és a rádió hírórája.

41. Visszautaztam a könyveimmel

Visszautaztam a könyveimmel, néhány üveg ajándékba adandó azerolkocsonyával: Laurence-nak, Florence-nak, Getzleréknek, a Lusson családnak; egy liter bize-i növényi olajjal, egy halom fügével, még zöld dióval és jojobával is: Alixnak.
Raymond úr taxija negyed nyolckor jött értem, mint ez elôrelátható volt, a Nimes-bôl érkezô vonathoz, amely 7 óra 44-kor indul Carcassonne-ba.
Szokás szerint másfél órát várakoztam Toulouse-ban, hogy felszálljak a 10 óra 21-es gyorsvonatra, amely a nemrégiben bevezetett téli menetrend szerint 18 órakor érkezett meg az Austerlitz pályaudvarra; jóval hat óra elôtt ébredtem a rézágyban a tükör, a tükörben tükrözôdô ablak fényképe alatt, boldog nyár.
Még éjszaka volt a cédrusok között, a felhôs és hideg dombon; szüleim ébredeztek.
Bevittem a bôröndömet a nagyszobába, megborotválkoztam. Elkészítettem a tízórais zacskót a vonatra, megeszem majd a cahors-i és brive-i megálló között: vastag fôtt sonka Icher asszonytól, paradicsomok, kétszersültek, sütemények a vörös-narancssárga dobozban, Fabis-doboz.
Megittam a csésze híg feketekávét. Anyám teát ivott az asztalnál, megpróbálta mindazt elmondani, amit nem mondott el vagy már elmondott ittlétem alatt. De mit is lehet elmondani?
A taxi pontosan idôre érkezett. A szôlôskert ködös volt. Néha szüretelôket vehettünk észre. Raynaud úr, akinek a bátyja autószerelô Conques-ban (azóta nyugdíjba vonult), nem volt fecsegô természetű. Lassan vezetett.
Elmentünk Villalier-ba, Orbiel fölött; Villalier-ba, ahol Joe Bousquet van eltemetve; a Pont-Rouge-on Fresquel felett, amelyen a déli csatornán át a nagy Riquet útja is vezetett, “a Bordeaux-ból Narbonne-ba vezetô viziút / tôle kapja vizét a Garonne és az Aude”, s ami rettentô nagy hatást tett rám, amikor 1941-ben felfedeztem (a víz fölött folyó vizet, a csatornáét, alul egy másik folyó, rajta bárkák!). És Raynaud úr a grazailles-i bekötôutat választotta, amely egyenesen köti össze az állomást a mögötte lévô részekkel, leereszkedve arról a felföldrôl, ahol azelôtt csak villák és “nyaralók” voltak (ahogy az aude-iak mondják), s amit mostanság egyre jobban a hatalmába kerít a város, Villemoustaussou felé.
Apám kikísért a hídig. Köszönt Raynaud úrnak. Nem beszéltünk sem betegségrôl, sem halálról.