E l ô s z ó

Miközben ma ezeket az elsô prózai sorokat rovom a papíron (jó sok ilyet képzelek el), teljes bizonyossággal tudom, hogy végérvényesen halálos csapást mérek arra, amit harmincas éveim elején gondoltam ki, pedig az önkéntes eltűnés mint választási lehetôség több mint húsz éven át a létezésem terve volt.
Kezdeti szándékom szerint e Terv megvalósítását elbeszéléssel követtem volna végig, egy regénnyel, amelyik a valóságosnak a képzeltbe emelése miatt kibogozhatatlanul összekeveredett események között szakaszokat jelölt volna ki, le- (vagy szükség esetén el-) leplezett volna rejtvényeket, megvilágította volna a jelentést.
A Nagy Londoni Tűzvész (ez volt a cím, amely egy álmot követôen támadt föl bennem, kevéssel azután, hogy meghoztam azt az életbevágó döntést, amely a Terv kigondolásához vezetett) sajátos helyet foglalt volna el az egész felépítésében, elkülönült volna a Tervtôl, jóllehet illeszkedett is volna hozzá; úgy mesélte volna el a Tervet, a valóságosat, mintha fiktív volna, majd ráhelyezte volna a Terv építményére azt a tetôt, mely – mint a japán lakóházakon, messze elemelkedik a homlokzattól és majdnem a földig ereszkedik le – biztosította volna az esztétikai oltalom kellô árnyékát.
Nem így lett.
Néhány oldalfal (hogy továbbra is a kôművesmetaforát kövessem) kétségtelenül elkészült; itt-ott napvilágot láttak a Terv ideiglenes töredékei, ugyan nem minden alakváltozás, módosulás és torzulás nélkül, és ezek jelentése – ha egyáltalán van – függetlenedett tôlem. Az például, hogy léteznek már közölt szövegek, illúzióba ringathatott. Mindeközben A Nagy Londoni Tűzvész jottányit nem haladt elôre.
Többszöri újrakezdés után, nyugtalankodva, hogy ekkora késlekedés veszélyezteti a vállalkozás egységességét, minden erômmel azon voltam, hogy a bajokat megszüntessem, összeszedjem a jegyzeteket és a forgácsokat; összekalászoltam hát a tervezeteket, vázlatokat, vázakat; felállítottam az események táblázatait; gondolatban összeraktam a helyeket, az idôpontokat, a tárgyakat; segítségül hívtam – ösztönzô olvasás – a nagy angol és osztrák regényeket. De mindezekkel hasztalan kísérleteztem.
Beláttam, hogy a regény nagy koncepcióinak egyike sem, lett légyen bár hagyományos avagy modern (s még inkább posztmodern), nem felel meg Tervem semmi másra vissza nem vezethetô eredetiségének. Tehát egyéb mintákat, kalauzokat, ösztönzéseket kellett keresnem. E cél vezetett, hogy szinte faljam Gendzsi herceg káprázatos kalandjait (Arthur Waley tette át viktoriánus prózába) és gyönyörűséggel vesszek el A prózai Lancelot erdôrengetegszerű szövedékében, az “ágak” és az “ösvények” között. E szórakozások az olvasás felfokozott örömével ajándékoztak meg. Hatékonyan járultak hozzá napi idôfelhasználásomhoz, a komolyabb feladatok csendes kijelöléséhez. De sajnos az elbeszélés egyetlen árva mondatát sem hozták ki belôlem.
Most már (és ebbôl a bizonyosságból kiindulva jutottam el ahhoz a döntéshez, hogy egy új, ezúttal végsô kezdésbe fogok bele) nem csak azt tudom, hogy nem közelítek majd sem Sterne-höz, sem Trollope-hoz, sem Szentkuthyhoz, sem Melville-hez, sem Queneau-hoz, sem Nabokovhoz; hogy semmilyen általam jegyzett próza soha nem fog vetekedni A tulajdonságok nélküli emberrel, a Mansfield Parkkal, a Súlyos téllel, az Aranytállal vagy a Zeno tudatával. De fôképpen azt tudom, hogy A Nagy Londoni Tűzvész azért nem lett megírva, mert a Terv megbuktatta, mert nem tehetett mást, csak megbukhatott.
Amit itt elkezdek, szerényebb. Ahhoz, hogy megpróbáljam elmagyarázni (és egyúttal, a magam számára, kijelölni), mi is lesz ez, elôször azt kell elmondanom, ami lehetett volna. És nem csupán egy Regényrôl és egy Tervrôl van szó.


l. f e j e z e t

A l á m p a

l. Ma reggel, 1985 június 11-én

Ma reggel, l985 június 11-én (öt óra van), miközben írom ezt a papírokkal elborított íróasztal lapján üresen maradt szűk helyen, hallom, hogy a Francs-Bourgeois utcában, balkéz felôl, két emelettel lejjebb teherautó megy, megáll a volt Nicolas-bolt elôtt, biztos, hogy ott, Arnoult hentesüzlete mellett.
A motor jár, s miközben hangokat hallok és ládazörgést, láthatatlanul távolodik a szorongás és a bizonytalanság iménti intenzív pillanata, amikor ezt elkezdtem írni, fekete és sűrű sorokban, egészen apró betűkkel, áthúzások, törlések, fontolgatás, képzelôdés, türelmetlenség nélkül, kötelezettség nélkül, kivéve azt a kötelességet, hogy sorról sorra biztosítsam a betűk meglétét a füzetpapíron, ahová le kell írnom ôket.
És csak azért írok, hogy araszoljak elôre, hogy megszabaduljak a szorongástól, ami mindig les rám, mihelyt félbeszakítom, mihelyt felfüggesztem az írás bizonytalan és akadozó elôrehaladását, írok azért, hogy ez az újrakezdés, annyi tétovázás és bénultság után, ne legyen egyszerűen újabb rossz kiindulópontja annak a prózai vállalkozásnak, mellyel annyi éve hiába küszködöm.
Írom, hogy a nyár beindult, vagy hogy talán az ég, amit nem látok, tisztult ki, csak egy pillanatra, mindenesetre úgy tűnik, az éjszaka most kevésbé sűrű az ablakomon túl, a spaletták mögött.
Ez nyugtalanít; nekem szükségem van arra, hogy benne legyek a vége felé járó, de mély éjszakában, belôle merítenék minimális bátorságot, bár hasztalan, a folytatáshoz.
De az is igaz, és miként lehetne másként, hogy olykor minden nyugtalanít, minden bátortalanná tesz, hogy ne használjak erôsebb szavakat.
Az újrakezdés mai éjjelén rákészültem a vége felé járó sötétségre (éjjel háromkor, szolárisan): több ugyanilyen éjjelen kényszerítettem már magam, hogy szokjam a papírlapokon szabályosan és lassan kitöltött fekete sorok gondolatát, a fekete lámpa fénykúpja alatt, melynek fényét, ahogy jön be, ahogy mindegyre jön, lassan átitatja, letompítja, legyűri, elönti az az alattomos világosság, ami a láthatatlan égbôl árad ki lassan az utcára.
És az ilyen felcserélhetô éjjelek felgyülemlenek, hiszen a füzet és a lámpa mindig ugyanazon a helyen van, a mindig hasonlóképpen bejövô napfény felolvasztja, felkavarja, elkeveri, elmossa az elszigetelôdésnek azt a körét, melyen belül piszmogok, a nyár elején minden nap egy kicsit korábban, ôsz felé, majd télen egy kicsivel késôbb, és így tovább, s én, amennyire lehetséges, ôrizném a kezdeti pillanat felcserélhetetlen és intakt ösztönzését, hogy most, miközben múlik, ide lerögzíthessem.
Ebben a köztes idôszakban, a hajnalt megelôzô pillanat – amikor kezdek kimozdulni az éjszakából a lámpa alatt – és aközött, amikor a spaletták ellenére az útkeresztezôdést betöltô napfény végül majd szétoldja a sárga lámpafényt a papíron, életem, ezen mindennapos köztes idejében, most üres, írom.

2. Szeretném nagyjából

Szeretném nagyjából változatlanul megôrizni a prózaírás lehetô legköznapibb körülményeit; szeretném, ha a hely majdnem változatlan maradna, az idô kötött; ha a jelek, amelyeket leírok és amik egymást taszigálva sorjáznak a füzetemben, a kvázi-állandóság képét hangsúlyoznák, hogy az állandóság nyomjelzései legyenek, önnön zárt határaik között.
És megpróbálom majd a megtett utat a saját leírásán keresztül megjeleníteni.
Érthetô, hogy jelentéktelen, ám valós vigaszt lelek abban, hogy elbeszélésem útnak indítását épp ilyen körülmények között beszélem el, azaz az asztalnál a körülöttem lévô csendben, a békés és reménytelen sárga fényt megsemmisítô napfelkelte mindig megújuló kezdetén (a növekvô zajokkal, a fénnyel): egy, két, három néma óra, mialatt minden, a házban, a sugárúton, az utcákon, minden vagy majdnem minden alszik; mindezt magamra kell kényszeríteni, hogy beszámolhassak arról, ami – jóllehet azon vagyok, hogy a lehetô legkevésbé lépjek ki a megkomponálás idejébôl – lényegileg emlékezési kísérlet lesz.
És minden reggel, amikor megjelenik némi halovány fény, amikor bekövetkezik, ahogy az öreg ír remete mondja, hogy kiérek a sötétbôl a fénybe, lényegében annyi történik, hogy a megszokás diktálta ingatag, fekete, nem egészen egyenes sorok összekavarodnak a papíron, az asztallapból kimetszôdött tojásdad sárga felületen,
ahol nemsokára az átható napfényben a kezem megáll az írással, és a tojásdad fényforma elenyészik.
Így a körülmények, melyek közé belehelyezkedem, a magamra kiszabott megkötéssel, jóllehet az analógia nagyon elemi, elmondanak valamit arról, amit próbálnék megcsinálni.
Minden egyes bekezdés, az emlékezés elbeszélésének minden egyes láncszeme, tehát `a nagy londoni tűzvész` kötelezôen egy-egy újrakezdés lenne, amit csakhamar felbomlaszt a sorokhoz hasonlóan ferde napsugár.
A vége felé járó éjszakának abban az idôszakában, amely egyfelôl alvásom maradványába akaszkodik bele, másfelôl napjaim szokványos, sivatagos lefolyásába, minden egyes emléktöredék, amit az idôbôl kimetszettem, hogy fekete sorokban leírjam ide, azonnal elszivárog, akár a lámpa vetette sárga fény a legerôsebb fényben, a nap fényében.
Ami visszamarad, az ez a narráció; beleszövôdve az éjszakába, az éjszaka rossz csendjébe; de ekkor azt remélem, a felhalmozás és a kitartás mintegy akaratlanul eljuttat végcélomhoz.

3. Tegnap este, lefekvés elôtt

Tegnap este, lefekvés elôtt kiraktam az íróasztalra a Delambre utcában vásárolt, vörös, kartonfedelű rajzfüzetet, amely mintha fotókból álló naplónk lett volna, s ma éjjel egy 1980 áprilisi, Fčs-ben, a Zalagh hotelben kivett szobánkban készült képnél nyitom ki.
A fénykép (ez egy fénykép) egy téglalapot mutat, amit a szoba szemközti falából metszett ki, átellenben az ággyal, ahonnan a szem néz, de amit mi nem látunk. A szintén nem látható ablak balra van. A fal teljesen üres, színtelen, csomós, poros felület, tele apró pöttyökkel, ami annak tudható be, hogy nem egyféleképpen viselkedik a fényben.
És a falról készült képen, miután a szem mechanikus közvetítôje a falból kiemelte ezt a téglalapot, belül, van még két nem egyforma, enyhén disszonáns lejtésű téglalap, az elsô kicsit fent balra, a második valamivel lejjebb, középtájt és kicsit jobbra.
Azon a téglalapon belül, amelyet a negatív önkényes geometriája vágott ki a falból (látható, hogy árnyékban van), az elsô belsô téglalap egy képnek (tehát itt egy kép képének) a másik téglalapját keretezi; a kép Fčs-t ábrázolja, ugyanazt a várost, ahol ez a hotelszoba van, s ahol ez a téglalap alakú kivágat készült a falról. Fčs-t láthatnánk az ablakból is; az ablak balra van abban a térben, ahol a kép keletkezett, s e kép történetesen olyannak mutatja a várost, amilyennek az ablakból látnánk, de itt csak az árnyékosabb téglalapon belüli képen rajzolódik ki a háttér, néhány ház, domb, teli emberekkel, balra pálmafa koronája az elôtérben, jobbra valamilyen marokkói fa áll, a lejtô tetején; végül égbolt, ami a fotópapír szürke és fekete felületén úgy néz ki, mintha ugyanolyan anyagból lenne, mint a fal, mintha ugyanazon a síkon lenne, mint a legnagyobb téglalap, az, amelyik kitölti az egész fényképet. És amit látunk, nagyjából ugyanaz, mint amit Fčs-bôl akkor látnánk, ha kilépnénk a szobából az erkélyre.
A fényképen belüli második téglalap majdnem négyzet. Vízszintes oldalvonala csak kicsit nagyobb, mint a magassága; egy falra akasztott tükröt látunk. Ez is, ugyanúgy, mint a Fčs látképét mutató kép, árnyékot vet, az árnyék a téglalap jobboldalánál jelenik meg, a függôleges oldal mentén vastagabb, a lenti vízszintes vonal alatt pedig valamivel élesebb. És a képen megjelenô tükörben egy másik fal felülete látszik, azé, amelyik a szobában szemben van, hozzátolva az ágy, ahonnan ezt a képet csinálták, s ahonnan, még ha nincs is tudatában, mindent összevéve szükségszerűen az néz, aki a képet szemléli.
Aki a képet szemléli, elnyúlik az ágyon, de ez nem tudható, mivel az ágy nincs a képben. A tükörben a szoba eme másik falának téglalapja van lekapva, a fényképen egy kicsivel sötétebb, mint a kép kompozíciójának nagy téglalapjában látszó falfelület, s a falnak a tükörben megjelenô, majdnem négyzet alakú téglalapjában, lent balra, egy lámpa fénykörének a képen halovány, gyenge, tompa szelete vehetô észre. A fénykör egyetlen forrásának a nyoma itt maradt, egy látható ív, egy olyasféle bevágás a képen, mint holmi sötétszürke domb, a majdnem négyzet alakú tükör alsó szélénél kezdôdik, egészen közel a bal sarokhoz, és innen indul el körülbelül harmincfokos szögben. Amit a tükör a fénykúpból befog, fehér. Pontosan ilyen az a kép, amelyik e pillanatban elôttem van.
De e fényképbôl valójában, itt elôttem, velem szemben a füzetben, két, némileg eltérô változatom van: az egyik sötét, a másik világos, vagy pontosabban halvány.
Látnivaló, hogy az elsô, a sötét szélesebb és valamivel magasabb, mint a második; fôleg szélesebb; s az elsô kép a széleken, amelyek jobbról-balról hiányoznak a másodikon (itt a hiány függôleges), sokkal sötétebb, majdnem fekete, ami azzal jár, hogy a fehér folt, a lámpának a tükörben megjelenô világossága ezúttal a fal síkján is látható, jóllehet igen tompán. A másik változaton, azon, amelyet elsôként írtam le, a fal halvány, majdnem egyenletesen szürke és halvány, és a lámpa a szürke és halvány tükörben világosnak látszik; ami azzal jár, hogy óhatatlanul azt kell képzelnünk, a két változat közötti különbség a pillanatból ered, azt kell képzelnünk, hogy a kettôs kép, a sötét változat és a világos változat alkotta rendezett páros azt az idôtartamot adja vissza, melynek kezdete az éj, amikor magányos és csendes lámpa világít az ágy fölött, a tükör visszaveri, és a lámpafény rávetül a hátsó falra, a kép szélein látható azoknak a falrészeknek a sötétje, melyek teljesen kiesnek a fénykörbôl. S az idôköz vége egy áprilisi hajnalé, amikor a már nappali fény – áthatolva a szoba alkotta parallelepipedon függôleges bal oldalán, a meglehetôsen áttetszô anyaggal elfüggönyzött egyetlen nagy, nyitott ablakon – fokozatosan egyre ingatagabb és elmosódottabb geometriát rajzol ki, ahogy elönti a szobát, beborítja a falat, gyengíti, felhigítja, szétzilálja és elhomályosítja a lámpafényt az ágy fölött, amely, már nappal van, továbbra is világít.
Ha hosszabban elnézzük a kettôs kép két szárnyát, arra gondolhatunk, hogy itt az éjszakától a nappalig tartó idôszakot látjuk lefotózva ebben a fčs-i szobában, e békés csenddel telt idôben.
A világos képet jobban kedvelem, és úgy tűnik, nem csak azért, mert ez az a fénykép, amelyikrôl mindenki azt mondaná, “a jobbik”, a jobban eltalált, a téglalapok pontosabb eloszlását jeleníti meg (harmonikusabb arányokat, felületeket), hanem, úgy hiszem, legfôképp a békés nyugtalanság, az ágy fölötti lámpafényt legyűrô hajnal ideképzelendô és bennefoglalt érzése miatt: magába zárja az ideértendô egész éjszakát.

4. Hogy leírtam a két változatot

Hogy leírtam a két változatot, a kettôs képet, az általuk alkotott fotópárost, holott nekem elég, a szememben mindig is elegendô volt csak a másodikat, a világosat és nyugodtat szemlélni, azért tettem, hogy a páros – és egy idôtartam bennem feltámadt elképzelése – szorosan összenôjön a vége felé közeledô éjszaka ismétlôdô egységeivel, melyeket arra jelöltem ki, hogy ezentúl bezárkózzam közéjük, írni, amint ezt már korábban mondottam.
Így a fčs-i kettôs fénykép példaként és mintaként fog szolgálni számomra, egyszerre lesz emlék és támasz: valami olyasminek a mintája, mint a legalábbis tűnékeny természetű, bizonytalan emlékezés, amit szeretnék prózába “szedni”.
Mivel e két fényképen, nézegessük bár ôket rövid ideig, de ahhoz elég hosszan, hogy a szemre gyakorolt benyomást felfogjuk, ami csak a látottak felismeréséhez szükséges idôt követeli meg – és ez igazi fényképészeti csapda, annak köszönhetô, hogy e kézműves diszciplina elleplezi saját, nem kevéssé szellemi mivoltát, sôt éppenséggel arra késztet, hogy ne nézegessük, csak rá kell pillantani, egyébként lebeszél a figyelemrôl –, felfedezhetô, hogy úgy szándékaik, mint hatásaik, úgy rokonságuk, mint (lényegi) különbözôségeik megértéséhez talán sokkal kevésbé fontos tisztázni, hogy a lebegô világnak (a valóságosnak) mely pontját mutatják be, mint azt megtalálni, hogy honnan, tehát azt elképzelni, hogy milyen körülmények között és honnan látott a szem. Nézem a téglalapokat és a kép különbözô világos sávjait, a különféle, világosabb-sötétebb halvány szürkéket, az árnyékokat, s a fények megfordított útján visszamegyek a látvány forrásához, a vége felé járó és ide értendô éjszakához, az ágyhoz. Így a prózától visszafordulok a vége felé járó emlékezés ideértendô, kettôs forrásához, majd megint oda-vissza.
De Fčs, a kettôs kép (ahogy több más fénykép is, melyekrôl lesz még alkalmam beszélni a késôbbi fejezetekben) más, talán még nyilvánvalóbb módon is rokon az emlékezésprózával: mert Fčs (ez a marokkói város) a nevérôl elnevezett, a nevével megjelölt, az ilyen című képen egy képen belüli (két képen belüli) kép kis darabján megjelenik, mely képdarab elegendô részletet tartalmaz ahhoz, hogy (ha akarnánk!) könnyen bizonyíthatnánk velük, hogy ez bizony Fčs képe, noha maga a fénykép, melyen belül Fčs képe le van fotózva, egy hotelszoba falának téglalap alakú képe (és a világon a lehetô legvalószínűbb, hogy ha elképzeljük egy hotelszoba falának téglalap alakú képét, ilyennek látjuk) nagyjából bárhol készülhetett volna, Concarneau kikötôjében például. E megállapítás ironikus jellege nem fog elillanni.
Mivel az irónia éppen természeténél fogva, vitathatatlanul képes a próza ellen fordulni, amikor azt mondom, hogy amit elbeszélek, az így van, az igaz, az így történt; a megfontoltan, folyamatosan egymás alá rótt fekete sorokban is pusztán az emlékkép belsô képét mondom el, idézem fel, e név, e címszó alatt: ez így volt.
Ebbôl a meggondolásból mégis igazolva érzem, hogy e fényképet itt mintának tekintsem, s annál is inkább, mivel a kép ironikus felfogása azokra nézve, akik ártatlanul pillantanak rá, egyáltalán nem kötelezô, de magának a képnek sem válik kárára; rám (természetesen mostani hatása egy más dolog), és amennyire megítélhetem, többnyire másokra is úgy hatott, mint egy yugen stíluseffektus: nagy, enyhén titokzatos csend, nyugalom, béke, elcsöndesülés, háttérben rejtélyes világ. Egy napon majd szeretnék eljutni ide, néhány oldalon.
Ez még nem minden: hogy Fčs-t feltételezett olvasómnak leírjam, olyan, egyedül számomra, belsôleg hozzáférhetô ismereteket használtam föl, melyek csupán a képekbôl nem vonhatók el, s melyek kitüntetett kapcsolatban állnak azzal, ami ezekbôl a képekbôl az enyém, s amik jórészt irányítják a gondolataimat róluk: tudom, hogyan történt, mi volt abban a két hiányzó merôleges dimenzióban, a mélyben és az idôben. Ott voltam.
Mégis, anélkül, hogy gondolatban egy nyaktörô mutatvánnyal belehelyezkednék a képkompozíció továbbadhatatlan körülményeinek hipotetikus nem-ismerésébe, még ha csak részlegesen is, s erre sem kedvem, sem módom nincsen, úgy képzelem, gond nélkül képes lennék másként látni azt, amit közvetlenül nem látok a papíron, a környezetet: a fal lehetett volna a szobai ablakkal szemben, a tükör befoghatta volna az eget és a hajnalt. S azt hiszem, a képet nézô szem képes lenne elhinni akkor is, ha az optika ennek lehetetlenségét bizonyítaná (amirôl tudni sem akarok).
Szó sincs itt érzékelési paradoxonról, mely miután leleplezôdött, örökre megszűnik, ellenkezôleg, mélyebb kettôsségrôl van szó, mely a lélek ábrándozásainak mélyén lakozik, s olyan képek táplálják, mint amilyeneket domboldalon elnyújtózva a felhôk adnak ki, szakadatlanul. A kettôs két parallel szárnyát, tehát a világos képet és a sötét képet az idôben csak egy mozdulat választhatta volna szét: az, amelyik jobban széthúzta volna a függönyt, ahol aludtunk.

5. Az íróasztalon, a lámpafényben

Az íróasztalon, a lámpafényben, a lámpa jobbra elôttem, itt hevernek éjszakai és hajnali ténykedésem eszközei: a füzetem, ez a sem nem kockás, sem nem vonalas, nyolcvan teljesen fehér oldalt tartalmazó füzet, kékesfekete borítóval (a rajz a borítón, vagy fotográfia, durva szövésű sötét anyagot utánoz, fehér pontoknak látszó apró “napocskákat” hagyva ki a felületen).
A füzet a leghétköznapibb márka, Clairfontaine. Ezt a borítón lent és jobboldalt egy megfordított háromszög átfogóján jelölték; a háromszögben kék alapon (ugyanolyan kék, mint a többi rész, csak egyenletesen az) ál-görög istenség rajza ékeskedik: a rajz görögösségét, az intenzív szellemi tevékenység e kétségtelen jelét holdkaréjba benyomuló templomi oszlop manifesztálja; egyhén obszcén, de fôleg feltűnôen ronda összeállítás. Valamivel feljebb, kissé jobbra, a borító szívtájékán (ha azonosítjuk magunkat a füzettel) vízszintesen fekvô fehér téglalap van, ide írtam föl fekete filccel (amit az elbeszélés soraihoz használok) a három betűt: n, l, t (nyilvánvalóan a nagy londoni tűzvész miatt).
Tehát ebbe a füzetbe írok, s mindegyik önálló prózarészlet úgy néz ki, mint egy nagyon sűrű, fekete sorokkal, igen apró betűs és majdnem olvashatatlan írással (ez olykor még nekem is gondot jelent!) szabályosan megvonalkázott fehér papírcsík, tarkítva vörös vagy zöld sorokkal, melyek a dátumot jelölik (a megírásét), számozott sorrendben, és az alcímeket. A betoldások vagy javítások egyáltalán nem gyakoriak. Ritkák, mégpedig két okból: az elsô az, hogy nem megyek vissza, hogy úgy mondjam, soha nem visszakozom, csak gondolatban tétovázom; a második az, hogy gyakorlatilag nincs egy szemernyi hely sem a javítások számára, a sorok elképesztôen sűrűek (egyetlen oldalon mintegy száz sor), a teljes oldalt ellepik egyik szélétôl a másikig, a tetejétôl az aljáig.
A helyek, ahová ez a próza, nyersen, a születése állapotában lerakódik, aztán az oldalak, a sűrűn elrendezett sorokkal, a lapok tetején a fehértôl elütô, vörös és zöld, vízszintesen elhelyezkedô csíkokkal idôrendi lajstromot adnak ki: rajtuk mérem az elôrehaladást és a jelzetlenséggel a leállásokat, a csak a dátumok ugrásával jelölt megszakításokat. Amikor befejezek egy fogalmazványokkal teli oldalt, felkészülök, hogy különös aggállyal válasszam meg az elsô jelet, amellyel a következô oldalt megrohamozom, a lehetô legmagasabban az oldalon, majdnem pontosan a sorkezdeten és a felsô szegélynél, ez adja meg számomra az egyetlen zavartalan enyhülést, amit feladatomtól remélhetek.
Igaz, hogy egyetlen másik (például költôi anyagot vagy számításokat tartalmazó) füzetemben sem érek el ilyen szabályosságot, tisztaságot vagy egyöntetűséget a papírlapok síkjának lassú legyűrésében. Tehát természetes, hogy valamiféle, a mesteremberekre jellemzô megnyugvást érzek, amikor pillanatra megállok az éppen befejezett oldal aprólékosan kitöltött felülete fölött. Biztosan nem ez nevezhetô igazi oknak. Csak azt mondhatom rá: megkönnyebbülést okoz, ennyi.
A füzet kibetűzése nyomasztóan kivihetetlen, különben sem olvasom soha újra ezeket a töredékeket, csak egyszer viszem át a tartalmukat, jól vagy rosszul, a finom, fekete borítóval összefogott, olvasható, külön lapokra; ezeket a szép, könnyen kezelhetô és vastag papírból készült lapokat súlyra és méregdrágán vettem a Pont-Louis-Philippe utcai Papier-Plus-ben, a sorok még mindig feketék, de kevésbé sűrűek, (némileg) kevésbé gyorsan írottak. Módosítások, betoldások, törlések vagy bôvítések után (egészen elenyészô, a másolás pillanatában rögtönzött módosításokról van szó, többségük egyébként annak köszönhetô, hogy a füzet kezdeti változatának újraolvasása nehézségekbe ütközik vagy úgyszólván lehetetlen), a sűrű egységek kibetűzését követôen ezek a lapok tartalmazzák az elbeszélés ideiglenesen végérvényes változatát, az elsô változatot (tehát a füzet változata a zéró változat).
Világos, hogy a fogalmazványok materiális létmódja gyakorlatilag elképzelhetetlenné teszi a “flaubert-iánus” munkát a mondatokon, mert soha nem fogom tudni hangosan újraolvasni és szájmozgással, füllel latolgatni ôket, mivel hebegnék, mivel minduntalan megakadnék a kibetűzhetetlen szavaknál (a füzetbôl a papírra történô átvitel során gyakran hosszú percekre van szükségem a megfejtéshez, és ha nem megy, akkor ahhoz, hogy újra kitaláljam). És ugyanígy nem törölhetek, nem cserélhetek, nem javíthatok az elsô ihletés nyomain a helyükön, a füzetben, a feketével besávozott hosszú blokkokban, e kezdeti nyelvi lerakatban. Ilyen munkakörülmények közepette – ahogyan a regényírót, aki nem leszek, elképzelem – íróember nem létezhet, csak a hézagtalanul lejegyzett szavak nagyon erôs koncentrációjával, a gépiességgel mozdíthatom elô azt a törekvésemet, hogy áthúzások, törlések, türelmetlenség nélkül írjak, mindig ugyanazokban az órákban, a lehetô legközelebb az irreverzibilis és utált jelen rövidlátó folyamatosságához.
Az 1-es, az olvasható változat, noha szintén elég sűrű és szabályos, végeredményben semmisnek nyilvánítja a füzet sorait, vagy legalábbis csak olyan nyomokként engedi létezni ôket, melyekkel már nincs mit kezdeni, nincs mit olvasni rajtuk. Kizárólag elôrehaladásom mércéjeként maradnak meg, mérik, ahogy az oldalak fehérségét elborítja a tinta, mérik a távolodást mindattól, ami a kezdô fekete jelet megelôzte: attól, ami voltam. Az emlékezés kettôsének ôk a sötét lapjai a prózámban.
A fogalmazvány átvitele az olvasható változatba, amit késedelmesen, de az elsô füzetbe rótt napi írással párhuzamosan végzek el, ugyanazokban a reggelt megelôzô órákban (és, mint most is, miután elkezdem, a még mély sötétben fogok hozzá, a lélek még közel van az alvás üledékéhez), arra kényszerít, hogy ugyanilyen közel hozzám egy (ibolyaszín) iratgyűjtôt tartsak, benne több (ugyanilyen színű) kisebb dossziéval; mivel – mint majd a maga helyén részletesen elmagyarázom – nem egyenes vonalban megyek elôre a narrációban, nem olyan tengely mentén, mint például az elbeszélt idô tengelye, hanem ágakon keresztül, s közöttük arányosan (bár pillanatnyilag inkább elnagyolva) kell megosztanom a leírandó dolgokat. Van még közönséges papírom is, filctollak, ceruzák, radír, 21 x 29,7-es, negyedrét formátumú papír a fekete ceruzás jegyzetek számára. Mindez, és a fekete, csonkakúp alakú lámpa állandóan itt van, alig változik. És ebben a pillanatban az íróasztalon van még a fényképeket tartalmazó, vörös kartonfedelű füzet, kinyitva a fčs-i oldalaknál, a kép két változatánál, annál a kettôsnél, melyet az iméntiekben írtam le.

6. Rögtön azután, hogy felkelek

Rögtön azután, hogy felkelek, elveszem a csészémet a konyhaasztalról. Elôzô este kiraktam ide, hogy ne kelljen túl sokat mozognom a konyhában, hogy a mozdulataim keltette zajt a legkisebbre csökkentsem. Olyasmi ez, amit továbbra is csinálok, napról napra, nem annyira megszokásból, sokkal inkább azért, hogy ne hagyjak egy megszokást elhalni, jóllehet ennek (csendben lenni, nem kockáztatni, hogy bárkit felébresszek) mostanra már a legcsekélyebb jelentôsége sincs; annak sem, hogy a csészét a helyemhez rakom le az asztalra; oda, ahol a helyem volt.
Az aljára teszek a (tökéletesen ismeretlen) Zama Filtre ôrölt kávéból, kétszáz grammos nagy üvegekben vettem a Franprix szupermarketben, a Saint-Paul metrókijárattal szemben. Ebbôl ugyanannyi súlyú majdnem egyharmadával kerül kevesebbe, mint a nevesebb márkákból, a Nestlébôl (Nescafé) vagy a Maxwellbôl. Az íze nagyjából a harmadával rosszabb, mint a legközönségesebb, nem granulált Nescafé, amely a maga nemében már nem rossz.
A mosogató melegvizes csapjából teletöltöm a csészémet, két technika között ingadozva a műveletet illetôen:
– vagy lassan folyatom a vizet, mígnem az ujjamon, amit azért tartok alá, hogy érezzem a vízsugár hôfokát, érzem, hogy a víz kellôképpen forró;
– vagy éppen fordítva, nagyon erôsen, hirtelen megnyitom a csapot, így a víz sokkal hamarabb lesz forró.
Zaj mindkét esetben van, a csobogás zaja vagy a csôvezeték szörcsögése illetlenül tör be a békés éjszakába, a körülöttem lévô csend bosszantó megszakítása. Ám hogy az a gyenge, de meglehetôsen hosszan tartó zaj sérti-e föl mélyebben e csendet, ami akkor keletkezik, ha az elsô módszert alkalmazom, vagy az az erôsebb, de rövidebb ideig tartó, amit a csap gyors kinyitása eredményez, soha nem tudom eldönteni.
A folyadék felszínén a barna ôrlemény szigetcsoportjai krémes sárral körülölelt fekete szigetekké válnak, a szigetek, rettentô lassan, lesüllyednek.
Lassan viszem az asztalhoz a csészét, két tenyerembe fogom, a kezem alig remeg, és leülök a konyhaszékre, háttal az ablaknak, szemben a hűtôszekrénnyel, s fôleg a fotellel szemben, ronda és üres, ott az asztal túloldalán. Három évvel ezelôtt, ôsszel, amikor utoljára kezdtem neki, eredménytelenül, ennek az írásnak, a La Harpe utcában, egy hasonló órán, hasonló csésze elôtt, egymás után bontottam ki a celofán csomagolásból négy vietnámi kétszersültet, a márkája Madame Sang, 75 rue du Javelot, Paris XIIIe, a Parcheminerie utcában vettem, és addig áztattam ôket a csészében, amíg szétmállottak, szétestek, feloldódtak (de teljesen soha nem mállottak szét, csak tartós darabkákra estek, átázottan is megôrizve állagukat; inkább úgy bomlottak fel, mintha por alakú kétszersült sűrítménybôl állnának, amit nem természetes nyomás alatt állítanak elô, s törékeny koherenciájuk arra késztette Alixot, hogy egy viszonylag ismert spanyol édesség mintájára a megérdemelt Vietnámi Parányok nevet ragassza rájuk).
De ma és ebben az órában (fél öt van; öt óra van) nem eszem semmit. Csak egy nagy csésze alig langyos és koffeines vizet iszom, hogy kiessek az éjszakából, amirôl jobb nem is beszélni. A folyadék kicsit keserű, kicsit karamellaízű, nem jó. Kikortyolom, s egy percig mozdulatlanul nézem a csésze alján a rosszul feloldódott ôrlemény maradványának fekete foltját, hirtelen visszatérô szorongással, amit semmilyen ismétlôdés, semmilyen megszokás nem oldhat fel, nem csillapíthat igazán, s ami az enyém, és az enyém is lesz mindaddig, amíg ezt a prózát be nem fejezem, azaz talán soha nem fog megszűnni. Aztán fölkelek és visszamegyek a szobámba, leülök a nyitott füzet elé.
Az íróasztalnál ülök, az ággyal szemben, a füzetet tegnap nyitottam ki, mielôtt lefeküdtem. Amikor felébredek, az egészen soha nem teljes sötétben (van fény: az utcáról, az égbôl, a keresztezôdés túloldalán álló házakból, kevés fény a redőny résein), a soha nem teljes csöndben (ritkán vannak autók, néha hangok), látom a nyitott füzetet és a lámpa világító kúpját, s a papíron a határvonalat a sorok indázó fekete tömbje és a mozdulatlan fehér rész között, melynek mindjárt és újból, annyi nehézség árán neki kell gyűrkôznöm, hogy idôvel eltüntessem.
Majdnem mozdulatlanul fekszem még a barna takarók alatt, két másik fejpárna oltalmát keresve, nem annyira a melegük, mint inkább a súlyuk miatt, azért, hogy alájuk meneküljek egy pillanatra a már terjedô szorongás elôl, mely a prózából csap felém, biztosan onnan, de még inkább a próza mögül, azzal, amit felkavar, megmozdít és magába temet mindabból, ami az életemmé vált.

7. Leülök ehhez az íróasztalhoz, kinyitom a füzetet

Leülök ehhez az íróasztalhoz, kinyitom a füzetet, így indítom be az éjszakai munkát. A lámpából jövô fénykúp jobbkéz felôl, az íróasztalról árad szét, rávilágít a falnál elhelyezett Lundia-könyvállványra. És mint a fény gyenge visszhangja, a falon, amelynél az ágy áll, ott van a felébredés után azonnal felkapcsolt falilámpa.
Látom a falilámpát, és visszfényét a sötétbarna lakkozású szekrényen, melyen visszatükrözôdik az ágy a fejpárnákkal, a kép kissé homályos, mintha esôáztatta üvegen át; a megvilágítás három szakaszából, melyek a prózát az emlékezéspályára terelik, az elsô
– a párnáknál derengô fény, a leggyengébb, sápadt és fátyolos, ahogy ébredezve látom;
– majd az az erôs sárga fény, amely odakényszerít a papír felületéhez;
– végül a napfény, amikor eztán minden visszaváltozik innentől vaskosan érthetetlen jelenné.
A jobboldali, az ablakkal párhuzamos falnál áll a két Lundia-könyvállvány egyike (a másik a hátam mögött van). A lámpa fényén túl, a félhomályban, a polcokon a középkori költészet legjavát látom: trubadúrokat, trouvčre-eket, szicíliaiakat, a “dolce stil novo” költôit, Minnesängereket, portugál lírikusokat, és spanyolokat, katalánokat, latinokat, gallokat…; valamint a reneszánsz költészetet, manieristákat, barokk szerzôket, az angol “metafizikusokat”…
az utóbbi húsz év (vagy több) alatt, fôként 1970-es, USA-beli tartózkodásom óta összegyűlt kis kincstárat. Valójában e “kicstárban” semmilyen ritkaság nincs, sem drága darab, de ez a könyvállomány, fôleg ami a trubadúrokat illeti, nem elhanyagolható munkaeszközt jelent számomra (számos szöveg fotomásolatban van meg).
Egyszer régebben rámjött, hogy gondolatban végigvizsgálgassam az állományt (fösvény reflex) és a sorrendet, a kötetek elhelyezkedését a polcokon, a kapcsolatokat, melyeket az egymásmelletiség hoz létre közöttük, a szomszédosságból eredô családias viszonyt, mely oly nagy szerepet játszott meglétük, jelenlétük belsô fontosságában, megszerzésükben: annak, hogy újraolvashatom, újra átgondolhatom, hogy Tervemnek ebben az ágában felhasználhatom ôket, pusztán annak, hogy, mint a törzsérôl lemetszett faág, mindmáig túlélnek, oka az, amit talán egy napon valamikor megpróbálok majd befejezni, mielôtt mindent felednék (s a könyvek eme közelségének, a meghittségnek ez a sajátos értelme) – egy tanulmány a szonettformáról.
A trubadúrok (legalábbis azok, akik a könyveken keresztül a birtokomban vannak) tôlem balra helyezkednek el, a mindig elzárt radiátorokkal szemben, a lehetô legközelebb az ágy fejéhez.
Látom Marti de Riquer monumentális antológiájának három kötetét, egyenként a kék, a bézs és a vörös borítót, a svájci kötésű Kolsen-féle nagy Giraut de Bornelh-t (ez egy reprint), Arnaut Daniel eddigi legújabb, negyedik, szürke és szörnyű méretű kiadásának két kötetét, az elmebajossá váló filológia gépezetének eme fôművét, benne a szerzô, Maurizio Perugi aprólékos, obszcén, elbűvölô és majdhogynem megindító értekezésével a cornar igérôl, ami Alixot annyira megnevettette.
Egészen fönt a polcon, fehér kötésben, kiáll a sorból, ott van Jean de La Ceppčde Teorémáinak fac-simile kiadása: ô nem A becsületes bálna Ceppčde-je, akinek utcája van a Jardin des Plantes közelében, hanem az, aki Aix parlamentjében Cesar de Nostredame és Louis de Galloup de Chasteuil barátja volt.

8. Hajnalról hajnalra, észrevehetetlenül

Hajnalról hajnalra, észrevehetetlenül jutottam el ehhez a kezdéshez, sokkalta nehezebben, mint a naponkénti újrakezdés, amikor a fekete sorok beindulnak a papíron, mivel irreverzibilis kezdésrôl van szó, lehetséges megismétlés, visszatérés nélkül, minthogy ez annak az írástevékenységnek az abszolút kezdete, amit írni megfogadtam az elsô, könyvem élére s olvasói szempontból materiális elejére helyezett töredék, az “Elôszó” végén:
“Megpróbálni megmagyarázni (és egyúttal, a magam számára, kijelölni), mi is lesz ez.”
Az ez az, ami kicseréli a `nagy londoni tűzvész` című kettősre a másik, megálmodott, lehetetlen, árván hagyott Nagy Londoni Tűzvészt, melynek egy igazi regénynek kellett volna lennie, és a Tervet.
De ha ilyen szavakat írok le, mint elkezdeni írni azt, ami ez lesz, nyilvánvaló, hogy közvetlenül nem írtam le azt, ami ez most, mivel ha az adott félhomályos órán, amint vállaltam, leírnám például: a mai meleg, esôs, száraz napon…, azt gondolom, meglenne, amit állhatatosan a `nagy londoni tűzvész` címmel jelölök, ezzel feladatomat már félig be is fejezném, de az ez voltaképpen nem volna meg. Amivel azt akarom mondani, mától megtehetném, hogy egy pontosan tíz szóból álló mondatban leírom: “`A nagy londoni tűzvész` a ……………….. lesz”, de egyúttal világos, hogy `a nagy londoni tűzvész` csak akkor lesz meg, amikor befejezôdik (ha soha is: ezen állítás tautologikus, persze, de nem csak az), azaz csupán ha eléggé messzire jut ahhoz, hogy létezônek mondhassuk (ebben az esetben, mivel adva van az, hogy lennie kell, azt mondhatom, bármi lesz is, végül szükségszerűen befejezôdik majd); ebbôl következik, hogy e meghatározás, e programot elôíró mondat végét (az itt hiányzó négy szóval együtt) csak a könyv vége felé írom majd le, feltéve, hogy lesz alkalmam minderrôl írni (elôfordulhat, hogy ez egybeesik majd feltételezett jövendô létével, de egyáltalán nem bizonyos).
Ezért van, hogy az írni-kezdtem-azt-ami-ez-lesz valami olyasminek a kezdete, ami nem maga az elbeszélés, hanem az, ami a teljes elbeszéléssel fejezôdik majd be, mely aszerint halad elôre, ahogyan írom. Az írás jelenideje végigkíséri.
Tehát megpróbálom, hogy megoldjam annak elmondását, amit csinálok, ami elmondódik és elbeszéli magát ebben a könyvben, azokon a helyeken és azokban az idôpontokban, melyekrôl az iméntiekben már írtam keveset (meg egyebütt és máshol is, ha netán elfelejteném). A legnagyobb nehézséget számomra itt az jelenti, hogy tudatosítsam: ez csak akkor lehetséges, ha egyszer sem állok le azzal, amibe belekezdtem (legalábbis hosszú idôre sosem), és ezt sajnos és ismételten (nem elsô kísérletemrôl van szó), belül, ma még semmi nem garantálja.
Ezért haboztam annyit és olyan soká az újrakezdés idôpontjának megválasztásában. De arra is szükség van, hogy soha ne engedjek a kísértésnek (elrejteni a változatokat, elleplezni a gyengeségeket, az összefüggéstelenségeket, a szándékolatlan homályosságokat); a jelenidejű nyomjelzô sorok (nyomuk jelenidejűsége) az egyszerű, irreverzibilis kifejlésben szükségszerűen csak úgy formálhatók meg, ha nem megyek vissza az elejére, ha nem javítok, ha lemondok a szimulálás, a rászervezés, az átgondolt szerkesztés oltalmazó távolságáról, ha soha nem lépek ki kísérletem saját idejébôl.
Amit most Ön olvas, a könyv elsô ága: a hajnali ág. Az ág (majdnem) hétköznapi prózai cikkelyekbôl áll (e pillanatban döntôen még a jövôben), pontosabban a reggelt megelôzô idô egy (legfeljebb két) zárt egységébôl, soha nem lépve túl az éjszaka és a reggel határain (zárt ablakszárnyak, a lámpánál, megelőzve a napvilág fényét).
Életem jelenideje áthatja és át fogja hatni e cikkelyeket, mint ahogy a nappal fénye újra meg újra megostromolja a sárga fénykört a kezem körül.
A füzetemben dátumozom ôket (nem az 1., az olvasható változatban, amely valamelyes késéssel követi a cikkelyeket), mindig leállok velük az így lezáruló éjjel végén, bármilyen is legyen mondandójuk befejezettségi állapota; és a sorrendjük megváltoztatása nélkül reprodukálom ôket, úgy, ahogy megalkotásuk idôrendje elôírja, a cseppek egymásutánjában, ahogyan az éjszaka a papírra hull, nem véve tekintetbe semmilyen más elsôbbségi relációt, kizárólag az idôét, ahogyan a cseppek hullanak, kiszabott rendben. Ez más hétköznapi mozdulatokhoz hasonlít: felkelni, felöltözni, borotválkozni, enni.
Ilyen annak az írástevékenységnek a kezdete, ami ez lesz.

9. A hajnali ággal párhuzamosan

A hajnali ággal párhuzamosan, noha ritkábban, mert még nagyobb nehézségekkel (minden okom megvan rá, hogy ne jussak el oda, hogy elkezdjem mondani, s hogy természetesen ne mondjam ki egycsapásra), lenne egy másik elbeszélô ág, amit pillanatnyilag az este ágának nevezek. Megpróbálom, hogy az éjszaka kezdetének azokba az óráiba is berendezkedjek, melyek igazán a mieink voltak, még elôtte a hosszú és teljes éjszakának, hiszen az éj kizárólag ôhozzá tartozott (a betegség, a melankólia, de a gondolkodás, a fotográfia miatt is) (és ezeket az órákat, most, teljesen mindegy, milyen alvással, ki kell iktatnom; csak nem látni senkit nyolc után! nem venni föl a telefont! nem lenni itt!).
A környezô, a megelôzô vagy a rákövetkezô órák, évszaka váltogatja, a napnyugta, ahogy a nap alábukik, majd a fény elszivárgása, ezek az órák közös, osztatlan házastársi tulajdonunkat képezték. Megpróbálom majd, mint a reggeleket, az enyémekként kitöltni ôket, narrációval: egy másik Terv, amelyet félbeszakított a halál, elbeszélésével: az övével.
E Tervrôl, a létérôl, a körvonalairól tudott, de alig beszélt róla közvetlenül, nem annyira szerénységbôl, félénkségbôl, babonából vagy bizonytalanságból, hanem mert, egészen nyersen mondva, úgy gondolta: elmesélni egy Tervet annyit tesz, mint megsemmisíteni azt.
De közben szünet nélkül errôl beszélt, áttételesen, kerülô úton, mialatt Guinness-ét kortyolgatta szemben velem, a ronda konyhai fotelban, az est bensôségesen házastársi idôszakában, étkezés, ital és a napi történések mesélése közben.
Ez az oka, hogy ma ezek az órák kifejezetten elviselhetetlenek számomra (az éjszakai órák egyszerűen lehetetleneknek tekintendôk). S belevágtam abba, hogy felhasználjam ôket, estét este után, bizonyos estéket.
Ezeket az esti sorokat a nagyszobában írom, ablakai a templomra és a sugárútra néznek, mialatt a változó fény egyre jobban visszavonul, s mialatt ugyanaz a rögzített fény sugárzik arról a képrôl, a legutolsóról, amit még befejezett, s amelyet a két ablak közé a falra ragasztott: azt mutatja, amit arról a helyrôl látok, ahol esténként írok; s ahol, utoljára ezen a világon, mind a ketten jelen vagyunk.
A hajnali sorokból megérint a kelô napfény, más sorok a csökkenô fénnyel küzdenek meg. Hasonlónak érzem magam a rejtvény remetéjéhez: képzeljünk el, mondja a rejtvény, egy remetét. Hajnalban kel, a nappal. A poros úton felmegy a dombtetôre. Fentrôl a lenyugvó nappal együtt tér vissza. Az éjszakát imákkal tölti, és másnap, az új nappal együtt visszamegy, hogy majd este megint lejöjjön a síkságra. Mutasd meg (ez a rejtvény feladványa), hogy van-e olyan hely az úton, ahol ugyanabban az órában ment fölfelé és ereszkedett le.
A megoldás, ha belegondolunk, egyszerű: találjunk ki, mondjuk egy fantom remetét, aki a második nap hajnalán felkel, lent, akkor, amikor a (valóságos) remete megkezdi a leereszkedést: tegyük fel, hogy a fantom remete lépésrôl lépésre, pontosan ugyanolyan mozdulatokkal követi az úton az elsô napon felfelé igyekvô remetét (ez egy páros).
Az út ugyanaz. A lefelé jövô remete és a felfelé menô remete-árny nem keresztezi egymást? Ugye találkozási pontjuk a megoldás helye lesz?
Képzelje el úgy, Ön, hogy a rejtvény fantom remetéje az emlékezés remetéje: hogy az esti fényben, lemenô napfény, ô, Alix, a feleségem lassan végigkíséri prózámat a papír útján. Ha elolvassa, hosszú idôvel az elsô után, gondoljon elbeszélésem utolsó ágára, arra, hogy képeink valahol összetalálkoznak.

10. Miközben haladok elôre a prózában, szembetalálkozom

Miközben haladok elôre a prózában, szembetalálkozom, szinte minden egyes lépésnél, annak lehetetlenségével, hogy kitartsak egyetlen útvonal mellett, hogy csak egy irányba menjek. Minden pillanatban szükségét érzem annak, mint mikor tényszerűen mesélünk valakinek, annál inkább, ha az illetô távol van (mint az én esetemben itt), hogy a sok név és körülmény érthetetlenségekbe sodor bele (ezért magyarázattal kell szolgálni, különben nem lennék érthetô), tehát szükségem van a magyarázatra, a leállásra, hogy miközben haladok elôre az elbeszélés vékony fonala mentén, olykor felkapcsoljam a szükséges megvilágítás lámpáját. Ehhez minden bizonnyal elegendô egy zárójel, természetes megjelölése annak, ami a beszédben a kitérô beszúrás hanghordozásával társuló megszakítás; de gyakran megtörténik, hogy a közbeszúrt fejtegetés tekintélyes terjedelme, melynek bevezetése roppant veszélyes, a folytonosság túlzott megszakításának kockázatával jár.
Sôt (és ez megint olyasmi, ami minden elbeszélés mélyén ott lapul): semmilyen kizáró oka sincs, hogy megnyitván egy zárójelet és mélyen belemenvén e megnyitott zárójelbe, ne találkozhassam megint, miközben éppen arról beszélek, amirôl ott beszélni kell, egy újabb zárójel ugyanilyen szükségével, miközben az új zárójel az elsôvel való kapcsolatában ugyanazt az ellentmondást hordozza a kötelezô világosság és a megszakítás kényelmetlensége között, mint az elbeszélés fôvonalába beiktatott elsô zárójel; és így tovább (potenciálisan a végtelenségig).
De ez még nem minden: az, hogy a zárójel megnyitásával, amely helyet ad magyarázó soroknak, helyesbítéseknek, kiszólásoknak, javításoknak, megjegyzéseknek, eloszlassuk a bizonytalanságokat, nem egyedüli és nem legfôbb oka a kitérônek. Az elbeszélés bármely pillanatban megszakadhat, egészen más, talán még fontosabb okból, a próza erdei ösvényén. Hirtelen, mint Arthur király lovagja, egy tisztásra érünk. És két új út nyílik meg a fák között, vagy három, vagy még több. Választani kell. De hogyan lehet választani? Az általam elbeszéltek természete maga, az az igazságérték, amelyre elôzetesen minden elbeszélôi szándékom irányul (“ez volt”, “ez van”; “ezt mondtam, így volt”), s talán még inkább az elbeszélôi alapművelet természete állít kikerülhetetlenül ilyen keresztutak elé, a rengeteg szétágazás elé a térképen, a habozás helyeire, és itt talán nincs is “egyenes út”.
Majdnem mindjárt a legelsô leírt soroknál szembetalálkoztam ezzel a nehézséggel, azoknál, melyeket most a munka “Elôszavában” adtam közre. Ezt írtam, idézem:
“A Nagy Londoni Tűzvész…”; és azonnal két lehetséges folytatás nyílt: vagy:
“sajátos helyet foglalt volna el az egész felépítésében, elkülönült volna a Tervtôl, jóllehet illeszkedett is volna hozzá…”; vagy:
“ez volt az a cím, amely egy álmot követôen rémlett föl bennem, kevéssel azután, hogy meghoztam azt az életbevágó döntést, amely a Terv kigondolásához vezetett…”.
Miután fôútvonalként az elsôt választottam, legalább jelezni kívántam a másodikat; csak egy pillanatra tértem át a másodikra, azaz nyitottam egy magyarázó szándékú zárójelet, s rögtön meg is álltam. Mert itt igazi elágazásról volt szó: az elsô ágon arra mentem, amire magamat köteleztem: elbeszélni, hogy miként vált a Nagy Londoni Tűzvész azzá, ami most lenni próbál, miután a Terv összeomlása nyilvánvalóvá lett.
A nagyon különbözô másikon újra visszaereszkedtem volna a Terv felvetôdésének, kigondolásának korai éveibe, és muszáj lett volna elmondanom ezt az álmot, s azt is, hogy mikor és hol álmodtam. A két út nagyon messzire vezetne el, anélkül, hogy érintkeznének egymással, s annyira gyorsan és radikálisan távolodnak egymástól, hogy nem gondolhattam párhuzamos követésükre (de nem is akartam), rendre átugrálva egyikrôl a másikra. Az olvasó szem bizonnyal képes erre, a tornagyakorlat nem túl nehéz (a legjobb esetben, de ez nem az átlagos regényolvasó esete, még kevésbé azé az olvasóé, akit keresek), de nem képes rá az erdôben sétáló, s az a könyv sem, amely tipografikusan követi a sétát: legalábbis erőltetés nélkül nem képes rá.
Attól fogva, hogy világossá vált, szó sincs hamis útkeresztezôdésekrôl (azt akartam, hogy végeredményben mindkét út be legyen járva; mind a kettôrôl akartam beszélni), attól fogva, hogy `a nagy londoni tűzvészt` úgy képzeltem, mint a Terv faágainak rendszerében megtett út elbeszélését, vagy mintha annak az országnak az autóstérképét olvasnánk, ahol a Terv játszódik, mintha a szárazföld belsejének vízrajzát, csontvázat a testben, erezetet a zöld falevélen; attól fogva, hogy belenyugodtam, milyen hiábavaló lenne az agyafúrt lineáris topológiai megjelenítés (vagy csak félig lineáris: útvonalakat nyitni egy felületen, üres felületrészeket a lapokon) többszínű tintával, jelekkel, emblémákkal, gráfokkal… (ami talán egy napon a szövegszerkesztô masinák fejlôdésével lehetséges lesz (de ekkor már egy másik könyvrôl lenne szó, vagy inkább egy másik tárgyról, nem is könyvrôl, úgy vélem)) – elhatároztam, hogy az összes ágat, utat, folyót, csontredôt, az elbeszélés erezeteit, mindet bejárom, de elbeszélô prózám lépései a gyaloglóhoz fognak igazodni.
Lesz pillanat, amikor visszatérek ehhez az álomhoz, amit a nyitott zárójel jelzett. Mégis, és ez az oka annak, hogy nem töröltem ki azt a zárójelet, mely a nem követett alternatív utat jelenti be, nem akartam eltitkolni (ahogy szokás szerint ösztönösen tesszük, anélkül, hogy meggondolnánk), hogy volt választás két lehetséges útvonal között (és egy zárójel rendszerint csak e helyzet egyik esete, néhány lépés egy messzire vezetô úton vagy egy keresztúton, amely a fôúttal párhuzamosan folytatódik, de amely gyakran elkanyarodik vagy eltűnik).
Ez az oka annak, hogy az összes utat, amely felbukkan elôttünk és nem lépünk rögtön rájuk, de nem is hagyjuk el ôket örökre, tapintatatosan jelezni fogom a szövegben, annak a helynek a megjelölésével, ahol majd rá lehet találni a könyvben, a könyvben, mely ugyanakkor olyan könyv lesz, mint a többi, amit folyamatosan olvashatunk, anélkül, hogy leragadnánk ezeknél a kitérôknél vagy külön-külön olvasnánk ôket, önmagukért. A figyelemmel és türelemmel felvértezett olvasó, ha olyan olvasó, aki számára a különbözô ágak közel egyidejű felfedezése nem túlságosan riasztó (egyébként ez a tekintet néma ugrásainak egyszerű kiterjesztése, kiterjesztése annak, amikor egy sor végétôl a következô elejéig, egyik oldaltól a másikig haladunk (utóbbinál a mozgás felfelé megy), és akkor még nem említettem több könyv párhuzamos olvasásának velejáróját, vagy jegyzetekét, glosszákét…), elvileg változatosabb tempójú, nem annyira “legyalogló” sétát tehet e regény kaotikus vidékén.

11. Vállalkozásom mostani, még ingatag állapotában

Vállalkozásom mostani, még ingatag állapotában, a gyakorlatban mindig, ha ilyen szétágazó utakkal találkozom, és ha egyszer kiválasztom a fôútvonalat, mely egész egyszerűen olyan hosszú, ameddig megszakítás nélkül vezethetem önöket rajta, addig, amíg folyamatosan mehetek elôre, csatlakozásokat készítek, melyeknek elôzetesen és elnagyoltan helyet jelölök ki egy eljövendô esetleges ágban (inkább fiókpakolgatás ez, és nem építészeti tervrajz), ahol a könyv elôrehaladtával majd elôveszem és beépítem ôket.
Minthogy semmiféle elôzetesen létezô, kifejtett tervem nincsen, csak egy általános és homályosan körvonalazódott látomás az egységekrôl, s minthogy az a szervezôdés, melyet konokul `regény`-nek nevezek, olyan lesz, amilyenné a könyv magát fokozatosan kiépíti, ezeknek az elôreutalásoknak nincs semmilyen eleve elrendelô hatályuk. Egyáltalán nem érzem kötelezônek, hogy tiszteletben tartsam ôket; akár ki is törölhetem. Persze mire Ön ezt olvassa, akkorra már mindez múlttá lesz, mindezt megalvadt állapotban találja már a nyomtatott papíron, s e prózatöredékek, amikor olvassa ôket, már ott lesznek.
Hogy a legelsô csatlakozás példájával folytassam (nem lényegtelen, hogy éppen ez a legelsô), az álommal, ahonnan a Nagy Londoni Tűzvész nevét és címét vettem, a tulajdonképpeni csatlakozást a következô szavak vezetik be: “kevéssel azután, hogy meghoztam azt az életbevágó döntést, amely a Terv kigondolásához vezetett”.
Ugyanennek az ágnak egy másik fejezetében kap majd helyet, a könyv kezdô ágában (helyi, szűk hatósugarú döntésrôl van szó, mely semmiképp nem mond ellent az elbeszélés átfogó tervezetének hiányáról tett iménti állításnak). Íme az álom:
Ebben az álomban kiléptem a londoni metróból.
Rettenetesen siettem a szürke esőben. Egy új életre,
vidám szabadságra készültem föl. És hosszas keresgélés
után be kellett hatolnom a rejtélybe. Emlékszem egy
emeletes buszra és egy (vöröshajú?) lányra
esernyô alatt. Felébredve tudtam, hogy írni fogok egy
regényt, melynek címe a Nagy Londoni Tűzvész lesz, s
hogy meg fogom ôrizni ezt az álmot, a lehetô
leghosszabb ideig, épségben. Itt jegyzem le elôször.
Ez tizenkilenc évvel ezelôtt volt.
Csakhogy ugyanezen a csatlakozási útvonalon belül a “meg fogom ôrizni ezt az álmot, a lehetô leghosszabb ideig, épségben” szavak felhívást tartalmaznak egy újabb csatlakozási útra az elsô csatlakozási úton belül, kijelölve egy újonnan felbukkant elágazást akkor, amikor már elköteleztem magam egy, a fôútvonalból szintén leágazó másik út mellett. Ez a csatlakozás értelmezô jellegű, amolyan glosszaféle. Hogy a mostani magyarázathoz, amely a csatlakozásokat vezeti be a könyvembe, illusztrációval is szolgáljak, visszacsatlakozom (és, mint a megelôzôt, ezt is kétszer lehet olvasni (de megnyugtathatom, olvasóm, hogy a jelenlegi ág szövegében ilyen többé nem fog elôfordulni)):
Az álom képe az álom vége volt és az álom emléke.
Magában foglalt követéseket, keresést, valami olyasmit,
mint egy rendôrségi akció, egyszerre volt ezeknek a
sűrítménye és szétbontása. Az álomképben az álmom
véget ért. De megôrzött valami többet, mint az a
szellemkép, amit elôvigyázatosan beraktam az emlékezés
megfelelô (“felcímkézett”, mondhatnák) fiókjába, abból a
megfontolásból, hogy a lehetô legkisebb veszélynek se
tegyem ki mindaddig, míg meg nem kapom tôle azt, amit
remélek, a járulékos háttér-homály tisztázását, ahonnan
olyan különös módon lépett elô a döntés, regényt írni,
az agyamból teljes fegyverzetben kipattanó címmel
együtt. Az álomban látott London, az anakronisztikus
autóbusz és az anakronisztikus esernyô ellenére, egy
dickensi London volt: az, amit hosszú idôn keresztül
elképzeltem magamnak, amikor 1951 telén a Gibert-ben
vásárolt, közönséges nyomású, ibolyaszín, kartonborítójú
vastag könyvben a Little Dorrit-ot, a Bleak House-t és
az Our Mutual Friend-et olvastam.
Ez utóbbi, kétségkívül kevésbé olvasott, de minden
fanatikus Dickens-rajongó szívének (én is ilyen vagyok)
oly kedves regény elején található a Londonban kanyargó
Temze egyszerre `vivid` és `gruesome` ábrázolása:
Lizzie apjának alakjában, aki csáklyával kotorja föl a
korahajnali iszapos vizet, abbéli reményében, hogy
hullákat fog ki, hiszen megtalálásuk sokkal több aranyat
biztosít a folyó rongyszedôjének, mint holmi
rendes kenyérkereset (amit a rendre visszatérô
mondatok egyikében – olyanok ezek Dickensnél, mintha
a figurára mint egy fogasra aggatná rá ôket – így hív:
“pénzkeresés egy tisztes halánték verítékével” – “an
honest man`s brow”).
Az álom hangulata könnyed volt, felszabadító, majdnem
vidám, ám mégis úgy éreztem magam, miközben az álom
felfegyverzett háttér-árnya után kutattam, ahol a
háttérben nem tudom, micsoda, de várt rám, mint az a
hullakeresô és hullarabló, aki botjával, csáklyájával az
eleven, lágy, zavaros, éjszakai, sötét vizet kotorja,
hogy kifogja és kirabolja a vízbefúltakat,
megfosztandó ôket belélegezhetetlen jobblétüktôl.
Az álom finom képe olyan volt, mintha valami átderengôn
(a)lapúlna, amit nem sikerült (és talán igazából nem is
kívántam) napvilágra hozni.
Az álom kettôs képe, egyrészt az idill, a felszabadító
keresés, másrészt a mögöttes fullasztó homály, mely
éppúgy volt stevensoni, mint dickensi, megidézve azt az
éjszakai ködöt, a `borsópürét`, amely elnyeli Mr. Hyde-
ot, mint azt is, ahogy a sötét utcára nyíló kapu zárja
be az éjszakai sötét lakás rejtélyét, ahová, hogy
ellenségei elôl elmenekülhessen, a The Sire of
Malestroit`s Door fiatal középkori hôse
belopódzott: a ház, ahová behatol, még sötétebb, mint
az éjszakai utca, melyet alig világítanak meg
a sűrű és tömbsötét házak közti keskeny égdarab
csillagai.
A sikátorban kardok keresik, de a második éjszaka
talán még a halált is magával hozza, hacsak nem
dönt úgy, hogy a fiatal lányt feleségül veszi. De ha az
arc, melyet nem lát, a könnyek, melyek végtére
megindítják, egy sárkánykígyó, egy szörny könnyei és
arca? ha álmom nappala és emlékezetem prózája, ahelyett,
hogy eloszlatná a szörnyeket, épp ellenkezôleg, alakot
és formát ad nekik?
Egyébként álomemlékezetemnek van egy egészen sajátos
vonása; rendkívül sokáig halogattam, hogy szavakba
foglaljam, valamiféle babonából, melynek nem értem az
eredetét s amely egyszerre láttatta velem döntônek és
veszélyesnek Tervem szempontjából, ha néhány sorban
elmesélve rögzítem az álmot.
Soha nem öltött hangzó formát, soha nem beszéltem róla
senkinek. És mégis úgy gondoltam, sôt szilárdan
meggyôztem magam, hogy sem nem felejtettem, sem nem
torzítottam el. Ám mivel az általános és túlságos
törékenység adott, az álmoké, melyek hasonlatosak azokhoz
az átlátszó kavicsokhoz, amiket csillámlóan vet ki
magából a tenger, s a napon szinte azonnal sószínűre
fakulnak; s mivel adott az is, hogy alig szoktam
emlékezni az álmaimra, nem gátolhattam meg, hogy annyi
esztendô alatt ne támadjanak kételyeim az álomkép
szilárdságát illetôen.
De e kételyeknek az elbeszélésre nézve nincs valóságos
jelentôségük. Mivel az elbeszélésben az álom ott van,
és az elbeszélés belôle született. Semmi többet nem
mondhattam róla, csak ezeket a “kereteket”, a
körülményeket, amelyekre meglehetôsen pontosan
emlékszem, azt hiszem.
Bizonyos, hogy itt egy új csatlakozás jön, s talán egy új folytatás; és két új útvonal is bizonyos, amit majd végigkövethet az olvasó, ha úgy tartja kedve. De ezeket az utakat most nem követem tovább.
Hogy közben azért segítsek annak bemutatásában, mi is történik, engedjék meg, hogy javasoljak egy képet: tételezek (e füzet, amelybe írok, bármelyik oldalának nagyon jellegzetes külseje sugallja) egy nagy, nagyon nagy papírlapot, amire (tételezem még, hogy technikai, kereskedelmi vagy építészeti megfontolások egyáltalán nem korlátoznak) regényem minden egyes ágát gondosan rámásolják (egy írnok: például én): minden egyes fejezetet csak egyetlenegy sorba: egyetlenegy, apró betűkkel írott, de olvasható, fekete sorba; a fejezeteket alkotó cikkelyeket jól látható fehér részek választják el egymástól.
Tehát ezen a hatalmas, képzelt papírlapon minden egyes “ág” egy sávot foglal el, kezdetét élénk színű jelek jelzik, és a következô ágtól (sávtól) egy tökéletesen fehér, teljes sor választja el ôket. Minden alkalommal, amikor a prózában csatlakozás bukkan fel, színes vonal indulna el, mely (egyébként nem szükségszerűen lefelé) összekötné a szöveg adott pontját a csatlakozással utalt szöveggel. Lennének különbözô színű vonalak, így jelezvén a csatlakozások egy bizonyos osztályozását, térbeli eloszlásukat, jellegüket, érzelmi, narratív, formai hangoltságukat.
Olvasót képzelek e tűzfal nagyságú `nagy londoni tűzvész` elé. Látom, amint olvasási útitervet választ, közelebb lép. Szeretek ilyen végigírt papírsávokra gondolni, prózai szövet, a szálak ábráival, a csatlakozásokkal, egy csupasz, fehér és néma falon. Bármint legyen is a dolog, az elôirányzott rendszer kielégítô módon tagolt és gyakorlati ahhoz, hogy a priori ne legyen tilos könyvemet néhány tucat bolond oulipósnak elolvasnia. Megkötések bevezetését (vannak), még ha a fikciós gyakorlathoz képest igen nyakatekertek is, nem jelzem külön, hogy elôre ne riasszam el magamtól majdnem az összes olvasómat, akik, tudom, kiütéseket kapnak az efféle frivolitásoktól. Ha könyvem olvasatlan marad, annak nem ez lesz az oka.

12. Minden nap, amikor egy prózai sáv véget ért

Minden nap, amikor egy prózai sáv véget ért, amikor leírt fekete vésetté vált a füzetlapon, s amikor az elôzô (vagy idôben még régebbi) napról a finomabb papírra átvitt, olvashatóbb, fekete oldal kész, kilépek a lámpák által szeldelt és a fokozatos nappali fénytôl szétoszló sötétbôl, az ablaktáblákat kitárom, a lámpákat lekapcsolom; belépek egy újabb napba.
Az újabb napnak számos közös pontja van a próza legelsô, sötét és szinte titokzatos napjával, mert a folytonos elbátortalanodás állapotában próbálom meg – talán azért, hogy átevickéljek azokon az órákon, melyeket nem rombolnak szét a fecsegések és úgynevezett társadalmi életem munkálatai vagy angol detektívregények olvasása (több mint harminc hónapja kizárólagos olvasmányaim ezek) (és angolul) – végigkísérni, ahogy becsvágy híján abbahagyott regényem változatát a vele egyidejűleg kitűzött Terv végtelenül, karikatúraszerűen szerényebb második változatának legalább néhány töredékével kikerekítem.
Tehát naponta halad elôre valamicskét, nem minden nap, de azért halad, jóllehet minden (vagy majdnem minden) nap újra és újra mégis késésben érzem magam oly kevéssé becsvágyó terveimmel együtt, különösen, ha egykori terveimmel vetem össze ôket:
`a nagy londoni tűzvész`, ` `-ek között
`a terv`, szintén ` `-ek között (és kisbetűvel).
Ezek keverednek, vegyülnek egymással, de nagyon rendezetlenül, különösen, ha összevetem ôket odahagyott eredetük miatt elôre látható egymásbafonódásukkal:

a Nagy Londoni Tűzvész, regény
a Terv (nagybetűvel és kurziválva),
melyekben az elôbbiek már csak fantomok.
A `tervemet` írógéppel dolgozom ki, a konyhában, miután félretettem a füzetet és a narancssárga dossziét, hogy védekezzem az ellen, ami fizikálisan a `nagy londoni tűzvészbôl` pillanatnyilag már létezik. Írógépemet Miss Bosanquet-nak hívják. Elektromos Brother CE-50, fekete billentyűzet és szürke-bézs alaptest, könnyedén javítja ki az éppen legutolsó teljes sort; most szoktam csak hozzá, hosszú tanulási folyamat után, mivel igen sokáig gyanakvással töltöttek el a csillogó elektromos vagy elektronikus masinák, úgy tűnt, az ujj legcsekélyebb érintésére reagálnak, de túlságosan gyorsan, gondoltam, a legpuhább érintésre már. Ezért féltem, hogy semmi hatalmam nem lesz fölötte, féltem, hogy nem sikerül egyetlen kielégítô mondatot sem kicsikarnom belôle.
A mostani Miss Bosanquet (valamennyi írógépem összefoglaló neve) valójában III. Miss Bosanquet. A legelsô egy Silver Reed 280 de Luxe volt, made in Japan, a Silver Reed Seiko Ltd.-tôl, váza narancsszínű, a kocsija fekete. Kis mechanikus gép volt, hordozható, finoman kimunkált, de robusztus, és hosszú idôn át megfelelt gyönge gépírói teljesítményemnek, minthogy lassan, ügyetlenül, csak két ujjal, de sok hibával, ámbátor türelmesen és elszántan gépelek. Természetesen a jelenlegi Miss Bosanquet sokkal több elnézést tanúsít a hibáimmal szemben, mivel sokat törölhetek azonnal, anélkül (vagy majdnem anélkül), hogy nyoma maradna. (Annyi még kell hozzá, hogy egyáltalán észrevegyem a hibákat.)
Mechanikus masinámat a vásárlás pillanatában neveztem el Miss Bosanquet-nek – és ô gyorsan felváltotta ôs-gépemet, a rennes-i egyetemen töltött idô után még sokáig megôrzött, régi és súlyos Ur-masinát, mely idôvel olyan rakoncátlanná és lefulladóvá vált, hogy gyakorlatilag lemondtam a szolgálatairól, mivel attól féltem, hogy egy dühroham során eltöri az ujjamat (ráadásul a táskája, mely sokszor szolgált menedékhelyül Séraphinnek, nosztalgikus és egyúttal taszító macskaszagot ôrzött) –,
a vásárlás egybeesett Leon Edel Henry James-rôl készített makrobiográfiájának olvasásával: Miss Bosanquet (az igazi) Henry James legutolsó titkárnôje volt, és neki (aki a festôien szép nevű skót McAlpine-t váltotta fel), az ô gépébe diktálta az utolsó regényeket, az utolsó, hosszú, gyönyörű, csodálatos, homályos és bonyolult novellákat, minden ide ment, amit a Mester a száján a kenti házban kiejtett, ezeket a csodálatos, hatalmas, tétova mondatokat, melyek a legutolsó pillanatban mindig meglelik varázslatos egyensúlyukat, a `tôkesúlyt`.
E mondatokat, ahogyan az Aranytálban vagy a Jolly Corner-ben olvassuk, szerzôjük ténylegesen soha nem írta le a szó szűkebb értelmében, ezek olyan félig emberi, félig gépi közvetítéssel kerültek papírra, mint miss Bosanquet. Miss Bosanquet-nek nevezni egy olyan közönséges masinát, mint az enyém (legelsô bosanquet-gépemet) számomra azt jelentette, hogy megjelölöm végsô alázatomat és ezzel folyamatosan figyelmeztetem magam régi ambícióimra.
III. Miss Bosanquet (II. Miss Bosanquet, egy elektromos IBM után) gyakorlatilag állandóan a konyhaasztalon van. Éjszaka, a legelsô órákban is bekapcsolhatom, nem kell félni attól, hogy felébresztem a szomszédokat. Az összes ajtót bezárom. Átmegyek `off`-ról `on`-ra; a vörös ablakocska kigyullad. Elhelyezkedem a billentyűzet elôtt.

13. Most újra leírok, a gépen, az ujjaimmal

Most újra leírok, a gépen, az ujjaimmal, egy költeményt, címe “A lámpa”, kiindulópontja az a fčs-i fénykép, amelyet e fejezet 3. cikkelyében írtam le (pontosabban a kettôs világos felérôl van szó), mert a fénykép a prózára irányuló hajnali erôfeszítéseim képeként megmutat valamit abból, ahogyan a tinta és a fény összekeveredik az emlékezéssel, mikor a fénykép leírása fekete sorokban lerakódik a lámpa sárga fényköre alatt, a sötétség oltalmazta dolgozószobában (ez az újraírás része a `tervemnek`, a jelenlegi kisbetűs `tervnek`, mely maga után vonja valamennyi régebbi munkám újraolvasását (ma egyszerűen képtelen lennék bármi újat írni, költeményt bizonyosan nem tudnék)).
Kompozícióm teste (példája annak, amit megírásakor inkább ritmikai kompozíciónak, mintsem költeménynek neveztem) négy teljes gépelt sorból álló bekezdés (strófa? mátrix, egy strófa váza?), így:
a lámpa elenyészik tükrös négyszögű mélyben
megtelik fénybôl máshonnan szürke és fehér fénybôl
a tükrös négyszög fénybôl szürke és fehér és a fal
megtelik a lámpa fénybôl lassacskán és máshonnan
ez a “strófa”, amely “A lámpa” szavakból épített szobája (stanza), két oldalon tizenegy alkalommal ismétlôdik meg (ami összesen tizenkét “strófát” tesz ki: egy-egy oldalon hat van); ugyanezekkel a szavakkal, ugyanebben a sorrendben, mindegyik négysoros ugyanannyi teret tölt ki a lapon, a szóközök ugyanolyanok; kivéve azt a két változtatást, amit a kompozíció egészen elemi ritmikai elve ír elô: az aláhúzott lassacskán határozószó mozog (a tipográfia kurzívval jelzi (itt egy könnyű kis paradoxon áll elô a `nagy londoni tűzvész` effektív, könyvben történô megvalósulása esetén)): balra mozdul el, mialatt az itt, a legelsô strófában az elsô sorban a mélyben és a négyszögű között elhelyezkedô fehér (a gépiratban hat betűnyi fehér hely, míg a többi szócsoport csak négy betűhellyel van elválasztva egymástól), mialatt tehát egy fehér halad elôre jobbra (részletrôl részletre változó “sebességgel”), egészen addig, hogy a hatodik és a hetedik “strófa” között, azaz abban a fiktív köztes térben, amely az elsô oldal végét elválasztja a második oldal kezdetétôl, (virtuálisan) keresztezi a határozószót.
E költemény létmódja alapvetôen szóbeli (a kéziratos, gépiratos vagy nyomtatott változatok pusztán partitúrák), s négy betűhelynyi fehérrel szigeteltem el azokat az egységeket, melyeket a hangnak tisztán el kell különítenie egymástól (de nem szükségszerűen a metronómmal szabályozott csend idôtartamaival: elô kell adni; ebben áll a ritmikai kompozíció partitúrája megjelölés értelme), s ezeket terelgetni kell egymás felé, össze kell hozni ôket, hogy majd újból eltávolodjanak egymástól az esetleges hallgatóság fejében lévô, pontszerű térben. Talán egyéb elôadási útmutatásokat is megadhatnék (sebesség, hangmagasság…), de ezektôl eltekintek,
mivel e költeménynek ezideig csak egyetlen “elôadója” volt, és a hangot semmiképp sem szabad túlságosan megkötni; az egyedüli követelmény az, hogy a lassacskán szó kiemelkedjék és a fehéret megkülönböztetett csend jelezze.
Mondottam, hogy “A lámpa” című költemény kiindulópontja a Fčs című fénykép volt, és ezzel azt akarom mondani, hogy kidolgoztam, legalábbis a leírás szintjén, egy megfeleltetést aközött, amit a fényképen látok, és a ritmikus föveny között, mely utóbbi beszámol valamirôl abból a látványból, amit e fénykép nyújt, a képzeletbeli és ideértett hajnal érzésébôl, melyet beburkol az ágy fölötti lámpa fénye, amit most nem láthatunk, de amit visszaállít bennem, mint mondottam, az emlékezet és néhány más fénykép.
Azért beszélek szürke és fehérrôl és a fal, hogy majd az egymáshoz közeledô, egymást keresztezô, majd újból távolodó határozószó és a fehér rész egyidejű vándorlásához társuló azonos ismétlôdés révén (a lassacskán jelentése ezért kettôs: egyszerre szava a “versszak” testének, és egyszerre jelöli azt a módot, amiként önnön változó ismétlôdése mozog) a tekintet végigkövethesse a szemem tükrén lévô képet, amely mintha kettôs lenne a szememben: a falon a fényt, a szürkét és a fehéret jobbról balra, balról jobbra nagyon lassacskán követô tekintet megpihen a fehér rész csendjén a lapon,
miközben, mindig jelenben, a lámpa fénye elszivárog a fčs-i szobában, és a napfény, annak a sosem felejtett, sosem felejthetô napnak a fénye kiárad, éppen úgy, mint most a lámpafény ahogy elözönli mindennapos munkámat, amikor a sorokból pára lesz, amikor sorokká, fekete sorokká, e próza pusztulásává válik az emlékezésem.
Ilyenformán “A lámpa” egy absztrakt lánc utolsó láncszemét alkotja, mely láncolat eleje az éjszakámban van benne, az ágyban, ahonnan fölkelek, amikor a hajnalt megelôzô idô kellôs közepén odamegyek, ahol írom ezt, amibe belekezdtem, egészen addig, amíg a napfény legyűri az éjszakát és a lámpákat, s én odahagyom `a nagy londoni tűzvészt`, hogy megpróbáljam újra felvenni a `terv` fonalát (a kisbetűs `tervét`), melynek “A lámpa” (néhány egyéb hasonló kompozícióval együtt) a részét képezi. A kéz és a szem és a hang gesztusa zárja le annak a mozgásnak a láncolatát, mely a belsô éjszakában, az emlékezetben ott hagyja felismerhetetlen nyomát: itt, a költeményben a fehér mozog szegélytôl szegélyig, törölve mindent.
A költeménynek vissza kell fordulnia, az idôben éppen úgy, mint a papírlapon: a papírlapon a cím legalul ott van, a strófa ugyanazokat a szavakat tartalmazza, csak ál-palindromban, az egyes egységek megfordulásával, mint a tenger hullámai, azaz az önállóan felhangzó töredékek visszafelé haladnak:
és máshonnan fénybôl a lámpa fehérbôl
megtelik és a fal szürke és fehér lassacskán fénybôl
négyszögű tükrös fénybôl szürke és fehér máshonnan
megtelik fénybôl tükrös bal négyszögű mélyben a fény
elenyészik
ahol a fehér rész, valamint a lassúság határozószava helyet, szerepet, mozgásirányt cserél egymással. És a fény, a végén, elenyészik.

14. A meg nem írt oldalak ránehezednek

A meg nem írt oldalak ránehezednek ezekre az oldalakra. Merthogy nyilvános bemutató felolvasást tartok, ha majd elegendô számú oldal összejön (van egy meglehetôsen körvonalazatlan, ámde kellôképpen szilárd elgondolásom arról az írásmennyiségrôl, arról a kritikus tömegrôl, mely ahhoz, hogy `a nagy londoni tűzvész` létezzék, szükséges), de ezek még messze vannak a létezhetéstôl, miközben ez a mostani oldal csigalassúsággal halad elôre; de ugyanakkor úgy érzem, mintha a vállalt próza hipotetikus teljessége már mögöttem lenne, rögzítetten. Mégis: vagy elérek egy bizonyos mennyiségi küszöböt, és a befejezés ezen túl lesz természetesen, de mindenekelôtt lesz majd befejezés (soká vagy nem soká, az lényegtelen (azaz akkor is soká, ha kielégítô szinten be fogom tartani a naponkénti elôrehaladás szabályát)); vagy nem lesz könyv.
Mindez (ami körülvesz) évek során (és évek során biztosan) meg fog változni. Alig tudom elképzelni, miként, mennyire. S hogy e változások miként hagynak nyomot az emlékezésemen, a mondatkészítô eljárásaimon (és ezentúl az emlékezésnek ez az egyetlen aspektusa fontos a számomra), miként ösztönzik majd a papírra kerülô sűrű sorokat, miként fordulok majd önökhöz, fantom olvasóim, Önhöz, generikus olvasóm. Az a jelen, amikor Ön majd engem olvas, összeütközésbe fog kerülni elbeszélésem jelen idejével, mely lényegében már egyáltalán nem ugyanaz az elbeszélés, mint amelyrôl oly magabiztosan (jóllehet ez egy kétségbeejtô eseménybôl eredô magabiztosság) nyilatkoztam az “Elôszó” néhány (már régvolt) sorában.
Ebben a könyvben tehát több jelen áll majd harcban egymással, miként azok a jelenek, melyeknek meghatározhatatlan illata átjárja egy régi napló minden lapját, elkeveredve a régi papír szagával: ahogy nagyapám negyedik füzetének elején, melynek (általa adott) címe Napjaim hasznos múlása, az “1958 október 28-a, hétfô” dátumnál áll:
Majdnem két hónap telt el úgy, hogy nem nyitottam ki ezt
a naplót, és most szemrehányást teszek magamnak a
hanyagságomért. Feledékeny emlékezetem miatt bizonyosan
módfelett hasznos dolog a család fontos eseményeit és
elfoglaltságaimat rögzíteni. Megpróbálom tehát az elmúlt
50 napot összefoglalni.
Minden jelen (utólag) nyilvánvalóként beszél, szörnyű biztonsággal. A beszélô jelenidô erôszakos. De ebben a prózában lesznek még más jelenek is (alattomosabbak, melyek megpróbálnák megsemmisíteni, elrejteni, felbomlasztani magukat, mihelyt újraírjuk, átdolgozzuk, újragondoljuk a már leírtakat; óvakodom attól, hogy így tegyek).
Mivel e sorok jelenideje (leírásuk ideje, melynek nem ôrzöm meg a nevét, a dátumait) láthatatlanul át fog terjedni az összes csatlakozásra; ezeket egyelôre meghagyom a lapokon, kivárva, hogy talán az elbeszélés beiktatja majd ôket az általa kijelölt sorrendiségbe. Az írott papírlapnak azon a falikárpitján, amit magam elé képzeltem, a megalkotás jelenidejének majdnem folyamatos váltásait a kiválasztott tinta színcseréivel jelzem, de most még nem látom, miként ôrizhetném majd meg ennek egyértelmű nyomait a nyomtatott kötetben úgy, hogy közben a lapszéleket fölöslegesen ne zsúfoljam tele utaló jelekkel.
Pedig e folytonos szökdécselések a könyvemben (amiket virtuálisan az elágazások, a beszúrások, a csatlakozások megannyi műfaji változata jelenít meg) az olvasás abszolút elôjogainak a megfelelôi: megtehetem, hogy egy könyvet azonnal bárhol fölnyissak (ezzel az elôjoggal a gyakorlatban többnyire a költészet olvasói élnek, a regényolvasók jóval kevésbé). Az egymással összeegyeztethetetlen és tünékeny jelenek egymásmellettisége (minden jelen, mondottam volt, tünékeny, ennyit a fiatalságáról) a majdan befejezôdô (befejezendô) `nagy londoni tűzvész`-ben valóságos (sajátos érték híján való, de valóságos) különbséget alkot a regények valóságosan létezô fontosabb változataival szemben, és minden bizonnyal felszínre is fog hozni néhány narrációs paradoxont, s meg is szeretnék tanulni eljátszani ezekkel, hogy hangom kikerülhetetlen egyhangúságát ellensúlyozhassam.
Ugyanakkor a történetmondásban lesznek még más, szokványosabb idôk is, számos jelent megelôzô és követô idô, idôk az irreálisaktól a bizonytalanul elhelyezhetôkig. E játék lehetôsége, melynek hatással kellene lennie az olvasó emlékezetére (melyről nem feltételezem, hogy (A prózai Lancelot architektúrájától eltérôen) abszolút volna), csak úgy biztosító, ha mindaz, amit most mondok, már a kezdetektôl így van: ilyen feltételek mellett a játéknak nem kellene zavarbaejtô ellentmondások generátorának lennie. Annyi kell, hogy ezeknek az oldalaknak a jelenideje, az, amelyik a legelsô fejezetek sorai mögött meghúzódik, vonatkozási pontként szolgálhasson, annyi kell, hogy ez legyen a történetmondás tulajdonképpeni valódi jelenideje, hogy ami alatt a történetmondás megtörténik, abban jelenjék meg minden, ami van, azaz legyen mozgó.
Az igazmondás stratégiája, mely kezdetben nem prózám lehetséges feltételének a felfedezése, hanem egészen egyszerűen bizonyos védekezô álláspont megválasztása volt, itt még radikálisabban erôsödik föl, terjeszkedik ki: most nem csak azt állítom, hogy amit elbeszélek, igaz, igaz annyira, amennyire csak tôlem telhet, hanem azt is kijelentem, hogy ebben az ágban az igaz dolgok jelennek meg, sorjában elbeszélve, de szükségszerűen nem abban a sorrendben, ahogyan megtörténtek: hanem felbukkanásuk idôbeli egymásutánjában, azaz ahogyan elbeszélem ôket. A narráció ideje ebben a legelsô ágban igazi. Megjelenítem, és Ön ebben a pillanatban (a saját jelenidejében) olvashatja azokat az oldalakat, melyeket pontosan megírásuk idôpontjainak egymásutánjában rendezek el, és itt azt is elbeszélem, miként beszélem el azt, amit olvas. E követelményt, melynek magam alávetem, nem kötöm össze semmiféle sajátos elvi virtussal vagy bármi egyébbel, csak az igazmondás szabályával, ami (mindentôl függetlenül) uralja a teljes egészet. Végeredményben ez csupán személyes működési feltétel egy olyan nyelvjátékban, melyre meghívtam Önt, s amely jórészt az elbeszélés elindításának a feltételeitôl függ. Egy lehetséges világ belsô összefüggéseit oltalmazom.
Igaz, nem vagyok biztos abban, hogy ez az egész hihetô. Az olvasók gyanakvóak (amit az olvasás története bôséges érvvel támaszt alá). Szeretném, ha hinnék. Akárhogy is, szeretném a lehetô legnyíltabban és legvilágosabban leszögezni: amit mondok, igaz, ugyanabban a sorrendben, amilyenben itt található. Következésképp ezzel invitálom Önt az olvasásra. És akár tetszik, akár nem, ennek az állításnak az árnyéka rá fog vetülni az Ön olvasatára.
Most emlékezem: kimentem a szobából. Még éjszaka volt, ôsz. A lehetô legcsöndesebben mentem ki a folyosóra, zokniban, innen nyílt az összes helyiség. Becsuktam magam mögött a szoba ajtaját. A szobában az ágy, amelyen, miután felébredtem, egy percig mozdulatlan maradtam, a helyen, ami az enyém volt, a sötétbarna lakkozott szekrény mellett, melyen tükrözôdött a két fejpárna, és a takaró gyűrôdései alatt, közel, egy másik alvó, egyszerre átható és felkavaró melegségével, alvó fiatal feleségem. Elég hosszú ideig maradtam mozdulatlan, nyitott szemmel, hogy egy kicsit szokjam a fényt, ébredéskor, hogy fejben végiggondoljam az útvonalat, melyet tüstént követnem kell a szinte teljes sötétben, valamint azt is, nagy körvonalakban, hogy mi vár rám napközben, a munka, a társas és beszélgetôs élet közben. Felkészültem a konyhai lámpa melletti csendes órákra. Megfordultam, megsimítottam a haját, a halántékát, az arcát, halkan azt mondtam, “jó reggelt!”, feleltem néhány álmos feleletre, azt mondtam, “viszlát”, csendesen felkeltem az ágyból, vakon megindultam elôre a nagyon gyenge fényben az ajtó felé. Mint ahogy ma is kijövök még, de mögöttem most a szoba üres. És a csöndem is fölösleges, mivel ô halott.