Raymond Queneau:
Lehetséges Irodalom
(1964)

J. Favard úr Kvantitatív Nyelvészeti Szemináriumán 1964 január 29-én tartott előadás szövege.

Miután a Lehetséges irodalom Műhelyének tevékenysége szüntelenül gyarapszik, az itt felhozott munkák egy régebbi állapotot mutatnak be.

Mi a lehetséges irodalom? Elsőre ezt mondanám: az a valami, aminek a három évvel ezelőtt Francois Le Lionnais alapította csoport magát szenteli. Tíz tagot számlál, és a Lehetséges Irodalom Műhelye nevet viseli:

Műhely, mivel munkálkodni szándékozik;

Irodalom, mert irodalomról van szó;

Lehetséges - remélem, a szó különféle jelentései az előadás során előkerülnek.

Összegezve: OU. LI. PO.

Mi a célja munkálatainknak? Új, matematikai természetű "struktúrákat" kínálni fel az íróknak, pontosabban új, mesterséges vagy mechanikus eljárásokat találni fel, az irodalmi tevékenységet serkentendő: hogy úgy mondjam, ihlet-támasztékokat, vagy még inkább a kreativitás segédeszközeit.

Mi nem az OU. LI. PO.?

1. Nem mozgalom vagy irodalmi iskola. Az esztétikai értéken innen helyezkedünk el, ami nem jelenti, hogy lebecsülnénk azt.

2. De nem is tudományos szeminárium, vagy idézőjelbe téve nem valami "komoly" munkacsoport, jóllehet egyikünk tagja a Bölcsészettudományi, egy másikunk pedig a Természettudományi Karnak. Most roppant szerényen a pártfogásukba ajánlanám munkáinkat.

Végül 3.: Szó sincs kísérleti vagy aleatórikus irodalomról (mint például Max Bense stuttgarti csoportja esetében).

Most rátérek arra, hogy micsoda az OU. LI. PO. - vagy inkább hogy minek hiszi magát. Kutatásaink:

1. Naívak: a naív szót perimatematikai értelemben használom, ahogyan a naív halmazelméletben szokás. Amúgy túlzott kicsiszolás nélkül haladunk előre. Menet közben próbálunk megtanulni járni.

2. Kisipari jellegűek: de ez nem lényeges. Sajnáljuk, hogy nem rendelkezünk masinákkal: üléseinken folyamatos a lamento.

3. Mulattatóak: legalábbis számunkra. Vannak olyanok, akik "visszataszító poénkodásokat" látnak ebben, de ettől Önöket nem kell félteni, hiszen nem azért vannak itt, hogy szórakoztassam Önöket.

Ugyanakkor alá szeretném húzni a "mulattató" minőségjelzőt. Kétségtelen, hogy néhány munkánk az egyszerű szórakoztatás terepéről valónak tűnhet, vagy inkább bizonyos "társasjátékokhoz" hasonló "szellemi játéknak".

Emlékezzünk arra, hogy a topológia vagy a számelmélet abból született meg, amit egykor "mulattató matematikának", "matematikusi szabadidőtöltésnek" neveztek. Mi kedveljük Bachet de Méziriac emlékét, a Problemes plaisantes et délectables qui se font par les nombres /Szórakoztató és gyönyörködtető problémák, melyeket a számok vetnek fel/ (1612 - és nem 1613, ahogy az öreg Larousse mondja) szerzőjét, aki a Francia Akadémia egyik legelső tagja volt. Emlékezzünk arra is, hogy a valószínűségszámítás kezdetben csak szórakozások csokra volt, miként azt Bourbaki mondja Az integrálásról XXI. fasc. Történeti jegyzeteiben. És a játékelmélet von Neumannig.

Mivel nekünk még nem volt Kolmogorovunk, most tehát vázolnám mulatságainkat, pontosabban bemutatnék néhány példát. Érdeklődésünknek már mintegy hatvan kitüntetett pontját rögzítettük, így önöknek be kell érniük egy válogatással. Főként az elődeinkre vonatkozó kutatásokkal (mivel voltak ilyenek).

Tevékenységünk egy része történeti jellegű, azaz olyan kutatásokból áll, melyekhez a múlt kínál analógiákat. Ez hatalmas terep, s csak két példát hozok rá.

Az első a lipogrammatika - nem: az oulipogrammatika: a 'leipo', hiányozni, és a 'gramma', betű szavakból. A 'leipogrammatosz' szó megtalálható a Bailly-ben.

Íme, hogyan határozza meg G. Peignot a Poétique curieuse-ben /Furcsa poétika/ (amely az Amusements philologiques ou Variétés en tous genres /Filológiai mulatságok avagy Változatok mindenféle műfajra/ című művében található (megint ez a "mulatságok" szó!), a 2. kiad. 1825-ből - a 3. kiad. 1842-ből): "A lipogrammatika olyan írásművészet prózában vagy versben, melynek irányító törvénye az ábécé valamely betűjének elhagyása".

Elhagyható egyszerre több is, de mi most szűkítsük le arra az esetre, amikor n = 1. Mondjunk le tehát egyetlen betű használatáról!

Jelesül G. Peignot 26 négysoros strófát alkotott így alexandrinokban: a legelsőben nem használta az A, a másodikban a B betűt, stb.

Larandai Nestor a III. vagy a IV. században írt egy lipogrammatikus Íliászt: az A betű nem szerepel az első énekben, stb. A VI. században De aetatibus mundi et hominis című művében Fulgentius hasonló irányban végzett "egészen gyermeteg kutatásokat", miként az öreg Larousse mondja, mely vélekedését természetesen nem osztjuk. Azt gondolhatnák, hogy kizárólag kismesterek vagy kompilátorok írtak lipogrammatikus szövegeket. Messze nem! Miként mestere, Hermionoszi Laszosz, úgy Pindarosz is ódát írt Sz nélkül, Lope de Vega öt novellát, az egyiket A, a többit E, I, O, U nélkül, sorjában.

Ezek tényleg "gyermeteg" irodalmi légtornászmutatványok, ahogy az öreg Larousse mondja, "bagatellek", miként Peignot állítja? Eleve: vajon nem hasonlíthatók-e a logika tudósának tevékenységéhez, aki megpróbál lemondani ilyen vagy olyan logikai jelről és aki mély megnyugvást érez, amikor kizár mindent a Sheffer-korlát érdekében?

Ha némileg modernebb nézőpontból tárgyaljuk a kérdést, akkor kísérletet tehetünk valamely szöveg "lipogrammatikus nehézségi fokának" a mérésére, beszorozva a kihagyott betű gyakoriságát a vizsgált szöveg szavainak számával.

A lipogrammatikus nehézségi fok belátható módon nullával egyenlő akkor, ha az ábécé valamennyi betűjét felhasználjuk. Egy 100 szavas (angol) szövegben a W gyakorisága 0.02, tehát W nélkül a nehézségi fok 2. A 100 szavas szövegben az E gyakorisága 0.13, tehát az E használata nélkül a nehézségi fok 13.

Amennyiben 300 szavas írógépelt oldalt írunk E nélkül, a nehézségi fok már 39 lesz. De írhatunk-e 10 413 nehézségi fokú szöveget?

Ezt a teljesítményt Ernest Vincent Wright produkálta, aki 1939-ben Gadsby címmel 267 oldalas regényt adott ki, melyben egyszer sem fordul elő E betű (erről ld. J. R. Pierce: Symbols, Signals and Noise, 48. p., ugyanitt a lipogrammatikos szövegek több más példája is található).

E művet még nem tudtam beszerezni, de a Pierce idézte passzusok nem keltenek bíztató benyomást a szöveg művésziségéről: "It is a story about a small town. It is not a gossipy yarn; nor is it a dry, monotous account, full of such customary "fill-ins", as "romantic moonlight casting murky ahadows down a long, winding country road". Nor will it say anything about tinklings lulling distant folds, robins carolling at twilight nor any "warm glow of lamplight" from a cabin window, No".

Érthető módon nem mondhatta azt, hogy Yes.

Cantor korában bizonyosan éltek geometriaszakértők, akik gyermetegnek találták a Cantor-görbét kétdimenziós tartalomra vagy triadikus halmazra. Ahogyan kezdetben Bourbaki a teratopológiát tanulmányozta, ugyanúgy a nyelvészek is hasznot húzhatnak a lehetséges... a pre-lehetséges irodalom példáinak figyelmesebb tanulmányozásából. Érdekes dolog ellátni addig, ahonnan egy nyelv (lehetséges) lehetőségeire nyílik kilátás.

Az irodalom másik, sajátosan oulipói területét azok a kötött formák biztosítják, melyeket gondosan külön kell választanunk az olyan szabályozott formáktól, mint az epigramma és az epitáfium - ezt a különbségtételt nem tette meg Boileau Art Poétique - /A költészetről/ című művének második énekében; apró hiba, mely mit sem von le a francia irodalom egyik legnagyobb művének értékéből.

A szabályozott formájú költeményekben - hogy egyetlen példát említsünk, a madrigálban - csak a sorok száma és a tárgy jellege a meghatározott. A kötött formájú költemények szigorú szabályoknak engedelmeskednek, vonatkozzanak azok az egyes verssorok hosszára, egymásutánjukra, a rímek vagy rímszavak váltakozására vagy ismétlődésükre, vagy magára a teljes egészre.

Közülük a legismertebb a triolet, a virelai, a rondel, a villanella, stb. A felhasználás köréből ezek mára már nagyjából kiestek - a szonettet kivéve; ez az egyetlen, amit még ma is használunk közülük. Miért csak a szonett lett túlélő? Ez részint irodalomszociológiai probléma, de az már sokkal inkább nyelvészeti és matematikai természetű, hogy miért a szonett ad optimális megoldást a költő által feltett kérdésre, az általa tudattalanul vagy tudatosan támasztott igényekre egy jól körülhatárolt formán belül.

A triolet szerkezete nincs híján a bájnak:

Az A sor háromszor ismétlődik, a B sor kétszer. Az a rím ötször ismétlődik, a b rím háromszor.

A triolet - amely rászolgált nevére - a középkorra megy vissza. A parnasszisták megpróbálták feleleveníteni: szokás hivatkozni itt Alphonse Daudet egyik triolet-jére. Kortársaink közül, akiket a kötött formák érdekelnek, senkit nem ismerek, aki sikerrel kísérelte volna meg felújítását.

Természetesen itt nem kívántam a kötött formájú költemény dícséretét zengeni, ez igen távol állna gondolkodásomtól és az oulipói törekvésektől. Most tehát valami lehetségesebbet tárgyalnék, mint a triolet, és ez nem más, mint a szonett - amiről mindenki azt hiszi, hogy ismeri a szabályait. Holott valójában igen kevés szonett szabályos. A szonett "nem kevésbé tudós, mint amilyen gyönyörködtető találmány", miként du Bellay mondta (ugyanúgy, ahogyan Bachet de Meizirac problémái is "szórakoztatóak és gyönyörködtetőek"). A szonett két szabályrendszert tartalmaz, melyek egyikét a rímek váltakozása hordozza:

(N = nőrím, H = hímrím); a másik azt követeli meg, hogy egyetlen szó sem ismétlődhet meg benne. Ámde a szonettet nem kötelező alexandrinokban írni. (Itt zárójelben figyelmeztetnék egy egyszerű aritmetikai vonatkozásra: még az a költő is, aki a leginkább a matematikától idegenkedik, kénytelen elszámolni tizenkettőig, hogy egy alexandrint létrehozhasson). Igen, a szonettben nem kötelező az alexandrin, állhat egytagú sorokból is. Ezt az esetet, egyik felfedezésünket ázsiainak nevezhetném, mivel felülről lefelé, egy újfajta rendet követve olvasandó, mint a japánoknál.

Különösen lehetségesnek tűnik a sestina. Hat, egyenként hatsoros strófából áll és egy háromsoros félstrófából, mely félstrófára most nem térek ki, hogy ne bonyolítsam agyon a dolgokat, úgyis terítékre kerül majd a lehetséges irodalom posztgraduális szemináriumán.

A sestina kedveli az alexandrint.

Az első strófa hat sorból áll, a rímelő részeket véve figyelembe, például:

Théodore de Banville példáját idéztem a Petit Traité de Poésie francaise-ből /Rövid Értekezés a francia Költészetről/. A rímelő szavak eléggé gyengécskék, de a használatuk itt nem az. A többi öt strófa mindegyike ugyanezekre a rímelő egységekre épül, és minden egyes versszak ugyanazon permutáció szerint halad előre.

A második versszak:

- és így tovább, mígnem a hetedik strófa visszajutna ugyanahhoz a rendhez, mint a legelső sorrend.

Ismereteink szerint a sestina Arnaut Daniel (1180? - 1210) jelenik meg, Petrarca (1304 - 1374) is használta. Újra visszatér Ferdinand de Gramont grófnál (1815 - 1897), aki - miután lefordította Petrarcát (1842-ben) - sestinákat publikált abban a Chant du Passé /A Múlt Éneke/ című kötetben, melyet már Théodore de Banville páratlannak nevezett, valamint az Olim című kötetben 1882-ben.

Ez a Ferdinand de Gramont nem ismeretlen az irodalomtörténeti összefoglalók szerzői számára: bedolgozott a fiatal Balzac műveihez, nevezetesen a Gigadashoz (1840), s ő az, aki összeállította Az emberi színjáték nemeseinek címerpajzsait; címergyűjteményét a múlt évben adta ki Fernand Lotte a Garnier kiadónál.

Térjünk vissza a sestinához! Láttuk, hogy ugyanazon permutáció egymásutáni működtetésére épül:

Ne feledjük ráadásul, hogy:

Tehát két nem-kezdeti rendszerünk van.

Azaz egy szimmetrikus csoport nem kezdeti alcsoportja.

Két nem-kezdeti csoporttal 36 lehetséges permutáció adódik, 6 a másodikon, tehát itt csak két strófánk lehet, 18 a negyediken és 12 a hatodikon.

Azaz 12 lehetséges sestina-típus létezik. Miért éppen ezt választotta ki Gramont gróf? Talán ez az optimális kiválasztás? Gramont grófot különleges vonzalom fűzte a matematikához? Nem tudom (1), és talán sosem fogjuk megtudni, mivel a Gramont család levéltára a második világháborúban megsemmisült. Lássuk, miként alkothatnánk oktinákat!

Például:

- debiztos, hogy ez az optimális permutáció?

Láthatjuk, milyen hatalmas terep tárul fel előttünk! A halmazelmélet a kötött formájú költemények szerkezetéhez meghatározatlan számú sorozatot szállíthat.

Nem hagyhatom el a kötött formájú költemények területét anélkül, hogy ne szólnék a pantumról. Maláji eredetű, a franciáknál az Orientales /Keleti költemények/ egyik jegyzetében jelenik meg először. Mint mondani szokás, kedvelte Charles Asselineau, Théodore de Banville és Siefert.

Ad libitum számú négysoros strófából áll, ilyenformán (a betűk teljes verssort jelölnek, és ugyanaz a betű vesszővel vagy anélkül ugyanazt a rímet jelöli meg):

A tökéletes pantumhoz végül még annyi kell, hogy "a költemény elejétől a végéig egymással párhuzamosan két tartalmi réteg kövesse egymást", az egyik minden strófa első két sorában, a másik a két utolsó sorban. Ez annyit jelent, hogy a költemény befejezésében szemantikai síkon A-t fel kell váltani. Ezen túl még számos potenciális követelmény támasztható.

Most áttérünk az OU. LI. PO. tulajdonképpeni munkáira. Három példát választottam ki, közülük a harmadik némileg kivezet a lehetséges irodalmon kívülre, hogy kapcsolódjék a kvantitatív nyelvészethez - szóval ahhoz, amiért most itt vagyunk. E három példát mintegy negyven eshetőség közül választottam ki: itt épp csak utalhatok az ante-rímre, az anti-rímre, a legó-regényre, a szonettek közötti tangensre, stb., s be kell érnem azzal, hogy csupán a következőkről beszélek:

1) a redundancia Mallarménál

2) az F + 7 módszer (Jean Lescure-nek köszönhető)

3) az izomorfizmus (melynek általános elmélete Francois le Lionnais-nek köszönhető).

1. - A redundancia Mallarménál

Vegyünk egy Mallarmé-szonettet:

Most hozzáfogok ennek a szonettnek a haikusításához, azaz a rímelő egységeken kívül kitörlök mindent; vagy másként mondva - hogy matematikai nyelvet használjunk - megvizsgálom e költeménynek a rímelő egységekre történő restrikcióját. (Felteszem, hogy ezesetben a szubjektív központozás megengedhető.)

Mi ebben az érdekes? Primo: kaptam egy új költeményt, szavamra, nem rosszat, és sohasem szabad panaszkodnunk, ha egy szép költeményre bukkanunk. Secundo: az a benyomásunk, hogy a restrikció majdnem mindent megőrzött abból, ami az egész költeményben benne van; ezért beszéltem redundanciáról. Tertio: anélkül, hogy a szentségtörés határáig elmerészkednénk, legalább annyi kijelenthető, hogy ez a restrikció rávilágít egy kiinduló költeményre? nincs híján exegetikus értéknek és hozzájárulhat az interpretációhoz.

Az iszony fáklya, de onyx is; sőt az amphora is Főnix-formájú. Végül így megfejthető az is, hogy talán mi az a septuor, amiben az exegéták többsége a Nagymedve hét csillagát látja, de ami talán a szonett hét ritka ríme.

Nem minden szonett haikusítható el, azaz nem minden költemény hagyja, hogy így bánjanak vele - vagy bánjanak el vele. Nem minden költemény áll ellen hasonló bánásmódnak. Ennek magyarázata, azt hiszem, egyszerű; Mallarménál és különösen Mallarmé szonettjeinél mindegyik verssor egy kis világ, olyan egység, melynek értelme bizonyos fokig a rímelő részben sűrűsödik össze, ellenben Racine-nál vagy Victor Hugo-nál, de még inkább Moliere-nél vagy Lamartine-nál az értelem bizonyos fokig átfut a rímeken és nem itt tanyázik, nem innen lehet összegyűjteni. Jóllehet Athalie álma haikusítható:

Megjegyzendő, hogy ha a haikusítás restrikció, úgy a "haiku" kiterjesztése nem más, mint a rím-vég kiterjesztése.

2. F + 7 módszer

Abban áll, hogy veszünk egy szöveget és minden főnevét kicseréljük egy adott szótárban az utána következő hetedikre. Az eredmény nyilvánvalóan a kiválasztott szótártól függ. A hetes szám természetesen önkényes. Magától értetődik, hogy ha például kétezer szavas szótárt veszünk és ha F + 2000 módszert alkalmazunk, visszajutunk a kiinduló szöveghez. Ugyanígy használhatunk I (ige) + n, M (melléknév) + p stb. módszert, és kombinálhatjuk is őket; majd megtehetjük azt is, hogy n, p... ne legyen szigorúan konstans.

A Patafizikus Kollégium 17. dossziéjában található néhány példa. Az eredmények nem mindig különlegesen érdekesek, ellenben olykor elragadóak. Úgy tűnik, csak a jó szövegek adnak jó eredményt. Az eredeti és a végső szöveg közötti (minőségi) összefüggés okai meglehetősen rejtélyesek és a kérdés nyitott.

Megjegyzendő, hogy ha a haikusítás megfordítása a rím-vég, az F + 7 módszer megfordítása a titkosírás (vagy legalábbis a titkosírás egy fejezete): ha adva van egy ilyen módszerrel kezelt szöveg, tőle visszajuthatunk az eredetihez.

3. - Az izomorfizmusok

Ha adva van valamely szöveg, írjunk bele egy másikat ugyanazon fonémák felhasználásával (izovokalizmus vagy izokonszonantizmus, pontosabban: izofónia vagy izoszimfónia).

Íme egy példa az izovokalizmusra:

A kiinduló szöveg még Mallarméé: mint látható, Mallarmé szonettjei kiválasztás anyagát képezik, mint a drozofília a genetikában.

Utalásként megőriztem a kiindulási szöveg utolsó szavait, ugyanúgy, ahogyan például az első kubisták néha a vászon sarkába odafestettek egy szöget, szemfényvesztésként.

Az izoszintaxisról természetes módon térhetünk át arra, amit (talán tévesen) a nyelv mátrixelemzésének neveztem el. Itt kilépünk a tisztán lehetséges irodalmi munkák köréből, hogy elérkezhessünk a kvantitatív nyelvészet határaihoz.

Egy mondat alakzatát hasonlíthatjuk két olyan mátrix termékéhez, melyek elemei szavak: némelyek (a baloldali mátrix szavai) mind formánsok, mások (a jobboldali mátrix szavai) mind jelentők. Természetesen előfeltételezem, hogy a mondat, a formáns és a jelentő fogalmai kellően tisztázottak. Mondaton at értem, amit egy központozási jellel szokás lezárni, többnyire egy ponttal. Jelentőkön itt a főneveket, a mellékneveket és az igéket értem, formánsokon az összes többi szót, beleértve a lenni /etre/ és a birtokolni /avoir/ ige alakjait is. Így tehát a francia nyelv szavai két különálló egységre oszlanak. A szavak két mátrixa tehát mondatalkotó mátrixot képez, ha a mátrixok klasszikus megsokszorozási szabályait alkalmazzuk rájuk.

Példa:

II       a/az        volt        a/az        II        II        macska patkány        oroszlán        II

II        egy        volt        egy        II        ×        II        megevett        felfalt        megkóstolt        II        =

II       a/az        vala        egy        II        II        halat        sajtot        turistát        II

II a macska megette        a patkány megette        az oroszlán megkóstolta

a halat        a sajtot        a turistát

II egy macska mege-        egy patkány mege-        egy oroszlán megkóstolt

vett egy halat        vett egy sajtot       egy turistát

II a macska megevett a patkány megevett az oroszlán megkóstolt

volt egy halat volt egy sajtot volt egy turistát

Hogy mindez így "lefusson", ahhoz az kell, hogy a két mátrix (az egyenlőségjeltől balra) összekapcsolódjék, azaz hogy:

1) a baloldali mátrixban

a) az 1. és a 3. sor elemei névelők legyenek vagy egyes szám hímnemű birtokos névmások;

b) a 2. sor elemei a birtokolni /avoir/ ige egyes szám harmadik személyű alakjai legyenek.*

2) a jobboldali mátrixban

a) az 1. és a 3. sor elemei hímnemű, egyes számú főnevek legyenek és mássalhangzóval kezdődjenek;

b) a 2. sor elemei tárgyas igék egyes számú, hímnemű, múlt idejű melléknevek legyenek.

1a elemeihez odaköthető az ez, az egy bizonyos, a sok, a néhány, etc. (ez az et cetera behatárolt). Ezzel szemben a jobboldali mátrix a végtelenségig meghosszabbítható jobb felé, ide csatolva a hármasba mindazt, ami megfelel a 2a és a 2b szabálynak.

A nagyobb egyszerűség kedvéért most csak egyetlen mátrix-oszlop egy mátrix-sirának termékét vesszük szemügyre:

       II        ínyenc        II

II        a/az        volt        a/az        II        x        II        megkóstol        II        =        a/az        x        ínyenc        x

       II        kaviárt        II        megkóstolt + volt +

       a/az x kaviárt

Látható, hogy mindez akkor "fut le", ha formánsok és jelentők szabályosan váltogatják egymást.

Hogy mátrixkalkulusunk mindenféle esetre alkalmazható legyen, a formánsok (és értelemszerűen a jelentők) egységéhez egy egységnyi elemet, melyet 1f-fel jelölünk (vagy értelemszerűen 1j-vel), valamint egyszerűen egy 1-et kell vennünk, hogy ne kelljen tartanunk semmilyen összezavarodástól:

       II        ínyenc       II

II az/az 1 a/az II x II megkóstol II = az x ínyenc

       II        kaviárt II + 1 x megkóstolja + a

x kaviárt

Francois Le Lionnais sugalmazását követve a formáns x jelentő terméket kétszavasnak nevezzük, miután vagy az egyik, vagy a másik egyenlő lehet eggyel (de nem egyszerre mindkettő, hogy a jelölési egybeesést elkerüljük).

Az egységnyi "elemek" hozzáadása a következő triviális teoréma megfogalmazását teszi lehetővé: Minden mondatban ugyanúgy van formáns, ahogy jelentő is.

Amikor valamely mondat minden egyes szavának pusztán a grammatikai szerepét vesszük tekintetbe, a legelső absztrakció eredményét g-sémának nevezzük. Egy második absztrakció során (a sémánál) már csak a formánsok és a jelentők számát és váltakozását vesszük tekintetbe.

A fentebbi példa a következőképpen írható fel (a kényelem kedvéért csak egyetlen sor példája):

II x 1 x II x II XXX II

(Jegyezzük meg, hogy e felírás hasonló egyrészt bizonyos amerikai nyelvek, mint a chinook, mondatalakzataihoz, ahol az összes formáns előre helyeződik, másrészt hasonló a "lengyel" jelöléshez a logikában.)

Ahhoz, hogy egy séma korrekt legyen, a következők kellenek: primo az, ahogy az imént mondottam, hogy a két egység ne mosódjék össze; secundo az, hogy ugyanebből az okból ne legyen

II.......x 1 .......II X II.......1 y + 1 .......II

Miután a helyes konstrukció e szabályait feltettük, meghatározható az n elemű (egyenlő a Fibonacci-sor n + 2 jelű tartományával) vagy n szóból álló (n lehetőség egyenlő 2-vel) lehetséges sémák száma; néhány egyszerű képlet az állandó és a változó tényezőkről; a sématípusok és viszonyaik. Végül összevethetők az irodalmi (vagy egyéb) szövegek konkrét adataival, ami talán érdekes stilisztikai jelzéseket fog adni, minthogy ezek kicsúsznak a scriptor tudatos szándéka alól és kétségtelenül számos rejtőzködő paraméter függvényei.

Nem érzem kötelezőnek, hogy itt utaljak különböző problémákra (tudniillik arra, hogy ha egy adott séma összekapcsolódik egy mondattal és... mi egy mondat?). Mindazonáltal hangsúlyozni szeretném az író tisztán tudatos törekvései alól felszabadult nyelvi kritériumok "potenciális" természetét. Flaubert-t követve kerülni kellett az ismétléseket és a blanc vers-eket (a metrikus klauzulák a latinban kutathatók volnának), ügyelni kellett (vagy nem kellett) a mondatok hosszára, a szóanyag megválasztására; de nem kellett törekedni arra, hogy engedelmeskedjünk Estoup-Zipf törvényének, tehát hogy egy ilyen vagy olyan sémát ilyen vagy olyan százalékban használjunk fel.

Legalábbis mostanáig. Talán változtathatunk ezen. Egy pedagógiai konlúzióval fejezném be: minthogy már nincs remény a latinból való iskolai fordítás feltámasztására, e csodálatos gyakorlatra, mely hidat vert a francia iskolai dolgozat és a geometria problematikája között, e funkciót talán a lehetséges irodalom oulipói munkái lesznek képesek betölteni.

(1). A Bibliotheque Nationale katalógusa közli, hogy 1867-ben kiadott egy könyvet Aritmétique de mademoiselle Lili (Lili kisasszony aritmetikája) címmel.

* A magyar példamondat konstrukciós szabályai természetesen jelentős mértékben eltérnek a francia mondat konstrukciós szabályaitól (- a ford.).

Záradék:

Az OU. LI. PO.-ról lásd F. Le Lionnais előszavát a Száz Ezer Millió Költeményhez; R. Queneau: Entretiens avec Georges Charbonnier (Beszélgetések Georges Charbonnier-vel); a Patafizikus Kollégium Füzeteinek 17. dossziéja; a Temps Melés című folyóirat 66-67. száma.

Felsorolom az Oulipo tagjait: Noel Arnaud, Jacques Bens, Claude Berge, Jacques Duchateau, Latis, Francois Le Lionnais, Jean Lescure, Jean Queval, A.M. Schmidt, valamint a külföldi rezidensek: André Blavier, Paul Braffort, Stanley Chapman, Ross Chambers és Marcel Duchamp.

A nyelvi mátrix elemzéséről az olvasó részletesebb előadást talál egy hamarosan megjelenő tanulmányban, a Kvantitatív nyelvészeti tanulmányok 3. számában (a Besanconi Egyetem Bölcsészeti és Társadalomtudományi Karának kiadványa).