Paul Fournel:
Kulcsok a lehetséges irodalomhoz (részlet)
(1972)

A Patafizikus Kollégium egyik régensének termékeny elméjében történt, hogy elhatalmasodott rajta (van már vagy ötven éve) a Lehetséges Irodalom Műhelyének eszméje, melynek szükségessége már általánosan érezhető volt. De hogy Francois Le Lionnais-vel egy meghatározott eszmére egy csoport alapozódhassék, ahhoz - bizton állítható - az kellett, hogy a Transzcendens Szatrapában, Raymond Queneau-ban is meglegyen a lehetséges irodalom világos képzete, melyen együtt munkálkodhatnak.

Bizony már a tiszavirágéletű Selitex megalapítása előtt Le Lionnais és Queneau időben megelőző módon brilliánsan plagizálta magát. Az előbbi úr 1945-től kezdve rálelt magában egy filantrópra, aki az azóta megszűnt Message (Üzenet) című folyóiratban megjelentetett egy olyan szonettet, melyben nem szerepelt sem főnév, sem melléknév, sem ige [1]. S néhány évvel később a második férfiúnak egy névtelen hőstetteként sikerült magánál Gallimard úrnál megcsináltatnia azt a finom bemetszéseinek köszönhetően költészeti önkiszolgálóként működő szép könyvet, melyet Cent mille milliards de poemes (Száz ezer millió költemény) címen ismerünk [2].

Ha hihetünk házi történészünknek, Jean Lescure-nek [3], a Lehetséges Irodalom műhelye a Cerisy-La-Salle-i főhadiszállás körül gyülekezett össze. A "Queneau-dekád" hat résztvevője két hónappal később (1960 november 24-én) "Az igazi gascogne-i" nevű vendéglő asztalánál találkozott - nem hangsúlyozhatjuk eléggé ennek a többnyire téglalap alakú tárgynak a jelentőségét a Műhely kifejlődésére nézve -, s úgy döntöttek, munkához látnak. A kezdetben a végleges kinevezéséig ideiglenes titkárnak nevezett Jacques Bens terjesztette elő ezen legelső ülés kulcsmondatát:

Amennyiben leszögezzük, hogy nem csupán azért ülünk össze, hogy szórakozzunk (ami már most is bizonyosan jelentős tényező), mit várhatunk munkálatainkról?

Mint ebből is megítélhető, az oulipóiak nem futamodnak meg a nagy kérdések elől. Bens, Berge, Duchateau, Le Lionnais, Lescure, Queneau és Queval nem tudott azonnal választ adni, úgy döntöttek hát, megkérik Noel Arnaud-t, Latist és Albert-Marie Schmidt-et, hogy a következő szeánszon legyenek a segítségükre. (Egyébként nem tudjuk, hogy a metafizikai probléma a következő három összejövetelen megoldódott-e?)

Az első ülés második gyümölcsének - a csoport fajtanevének - különlegesen gyors ütemű vegetatív ciklusa volt: alig csírázott ki 1960 november 24-én, ismeretlen sejtek pusztító hatására ugyanezen év december 19-én elpusztult.

"A Kísérleti Irodalmi Szeminárium" (Séminaire de Littérature Expérimentale) vagy Sélitex, lásd még: S.L.E., csak huszonöt napot élt. Latis és Albert-Marie Schmidt szervezett akciója következtében mutációval átment o-li-po -ba: ouvroir de littérature potentielle, lehetséges irodalmi műhely.

Nem szükséges a francia nyelv minden finomságát ismerni ahhoz, hogy felfogjuk annak a lépésnek a jelentőségét, mely ezen a napon megtétetett. A "Szeminárium" szó nagyképű egyszerűsége átadta a helyét a "Műhely" kézműves szerénységének, s a már elkoptatott "kísérleti" jelző elsőbbséget adott a újkeletűbb és az oulipói törekvésekhez sokkalta közelebb álló "lehetséges"-nek [4]. Ez a pontos szó győzelmét jelentette, s az Oulipo számára nem maradt már hátra, mint hogy felkapaszkodjon e név fenséges igazságának szintjére.

E felívelésnek sorsszerűen túl kellett lépnie a Patafizikus kollégiumon? Vagy inkább maga a kollégium volt az, aminek a morális egészség szempontjából szüksége volt egy tevékenyen együttműködő szekcióra? Egy napon a Történelem majd választ ad erre; ám az mindenesetre kétségtelen, hogy Latis és Queneau együttes jelenléte sokat nyomott a latban... Annyi bizonyos, hogy az Oulipo a Kiszámíthatatlanok al-szekciójává vált, s hogy tagjai Datáriusokká vagy Örökbérlő Tanácsosokká lettek, és semmi sem változott...

Semmi vagy majdnem semmi, mivel Latis ebben a korszakban javasolta egy kis -u - betoldását az OLiPo signumba a megjelölés egészének általános hangzó harmóniája miatt: (köz. i.sz.) 1961 január 13-án az Oulipo nagykorúvá vált.

És azóta?... Nos, azóta az Oulipo dolgozik. Havi munkaebédről havi munkaebédre története egyre zűrzavarosabb irányba mutat. De ha az oulipóiak nagy zajt is csapnak az asztal körül, kifelé szigorú csöndbe burkolóznak.

E csönd paradoxálisnak tűnhet, ha arra gondolunk, hogy miért dolgoznak: új struktúrákat kívánnak javasolni más íróembereknek, de jogos szándékukat, mely arra irányul, hogy felhalmozzanak egy meglehetősen terjedelmes alapanyagot, főleg az a vágy magyarázza, hogy békében dolgozhassanak és a kutatásokat a legnagyobb békességben folytathassák.

A mai napig igen kevés dolog szivárgott ki e munkákból. Természetesen Queneau ragaszkodott ahhoz, hogy Batons, chiffres et lettres (Rovások, számok és betűk) [5] című kötetébe beválogasson egy előadást, melyet J. Favard úr kvantitatív nyelvészeti szemináriumán tartott (1964 január 29-én). De e jelentős példányszámú közléstől eltekintve a Műhely publikációi viszonylag szűkkörű, bizalmas jellegűek:

- A Patafizikus kollégium egyik Füzete (a 17. sz.) [6].

- A belga "Temps melés" című folyóirat különszáma, a 66-67. szám.

- Valamint különböző cikkek a Patafizikus kollégium "subsidium"-aiban [7].

De e korlátozott számú publikáció távolról sem fedi le - mint azt némely logikus elme esetleg képzelhetné - a Műhely munkáinak egészét. Épp ellenkezőleg, könnyen mondhatnánk, hogy... (és a jólértesült Bosse-de-Nage sarkán felhangzik egy jelentőségteljes "ha-ha"). Minden múló esztendő munkában látta az oulipóiakat, annyit dolgozva, amennyit egy individuumokból álló csoport egy évszázad alatt dolgozhat csak!

Be kellett következnie, hogy ez az evodencia nyilvánvalóvá váljék a világegyetem szemében, s 1963-ban Jean Lescure (Le Lionnais javaslatára) a csoport történetéről szóló írását így keresztelte el: Rövid történet a háromszázadik évfordulóra.

Tehát ha jól számolunk, az Oulipo átlépte első száz esztendejének mágikus határát. S ezen szakadás és meghasonlás nélkül sikerült átlépni. Az Idő természetesen otthagyta pusztító nyomait. Albert-Marie Schmidt és Marcel Duchamp már nincsenek és Latis fél-nyugdíjba vonult, de spontán és belső generációs fejlődéssel az Oulipo - új rekruták révén - ismét erőre kapott.

Marcel Duchamp elment, de azután Marcel Bénabou, Luc Etienne, Georges Perec és Jacques Roubaud helyet kapott a nagy asztal körül, társult tagsági státuszban.

Az Oulipo sokakat meg is hívott eszmék és benyomások cseréjére [8].

Le Lionnais szerint - és talán az összes oulipói nem ért egyet vele ezen a ponton - a "fiatalok" jövetele változást hozott az Oulipo magatartásába. Természetesen nem annyira az interjúk hajszolásáról van szó, sokkal inkább arról, hogy ne álljunk többé ellent a kifelé nyitásnak. A "fiataloknak" szükségük van egy kis publicitásra...

S aztán ezek a "fiatalok" előálltak a maguk kérdéseivel és elgondolásaival, és némelyek nem késlekedtek felvetni az Egyetemmel való kapcsolatok kérdését. Kell-e lehetséges irodalmi szemináriumot alakítani valami U.E.R. (Okt. és Kut. Egyesület) kebelén?

Azért, amennyire tudható, a kérdés ma is függőben van. Be kell látni, e kérdés megérdemli, hogy egy ideig még függőben is maradjon. Ráadásul néhányan, köztük Queneau, féltek minden egyetemi intézményesüléstől - intézményesüléstől, ami nem megy sem szklerózis nélkül, sem komoly elme híján. Bölcsen kell összemérni a prót és a kontrát, hogy átláthassuk, vajon az Egyetem ránehezedne-e a Műhelyre (miközben megadna minden szükséges anyagi eszközt), avagy a Műhely lazítaná-e fel némileg az Egyetemet? Mindez kísértetiesen hasonlít a pehelysúlyú mérkőzésére egy nehézsúlyúval, s először mindig szükség van bizonyos merészségre, hogy beszálljunk a ringbe.

Miközben e probléma megoldásra vár, az Oulipo komolyan tervezi tizenegy munkás esztendő konkrétizációját és az első jelentős "nyitó" bemutatkozást: az ex-Cape dossziét.

Az idegen hangzású név mögött egy olyan mű rejlik, mely a mai napig elkészült oulipói kutatásokat és előterjesztéseket rendszeresen és módszeresen előszámlálja. Semmi kétség, igen vaskos könyv lesz. Azért nevezzük e dossziét ex-Cape-nek - a rövid történetben ezt is meg kell mondani -, mert kezdetben és tökéletesen érthető vágytól vezettetve az oulipóiak Nagy-Britanniában kívánták publikálni munkájuk gyümölcseit [9]. A Cape kiadó ráállt és a "Cape" terve megszületett.

Számos okból kifolyólag e terv végül kútba esett, és francia kiadó fogja (franciául) kiadni az ex-Cape-pé vált dossziét.

Itt nem áll szándékunkban a leendő ex-Cape fátylát fellebbenteni, inkább úgy járunk el, hogy megkíséreljük kifejteni az Oulipo alapelveit, s néhány példát adunk munkálataikra.
[1] Lásd alább.
[2] Lásd alább.
[3] Petite histoire pour un tricentenaire (Rövid történet a háromszázadik évfordulóra). "Temps melés", 66-67. sz.
[4] Reméljük, hogy a Műhely céljainak kifejtése igazolni fogja a fenti állítás erejét.
[5] "Idées" sorozat, N.R.F., 70. sz.
[6] Terjeszti a Le Minautore könyvkereskedés.
[7] Csendben megyünk el a Monde des lettres egyik rövid cikke mellett, mely semmi lényegessel nem járul hozzá a Li Po ismeretéhez.
[8] E fejezet függelékében található a meghívottak teljes listája.
[9] És angolul.

Záradék:

Az OULIPO tagjai:

Mint az előzőekben láttuk, az oulipóiak nem túl fecsegők. De a publikációk csekély száma mellett meglehetősen tekintélyes mennyiségű elméleti szöveggel számolhatunk. Szükség van-e önigazolásra? Gond-e, hogy nem hagyjuk elburjánzani a téves eszméket? Fel kell-e fedni azt, amit szüntelen keresünk? Mindez aligha fontos, hiszen az elméletnek akkor van helye, ha jelentős. És rögtön észrevehetjük, hogy e jelentőség egyrészt nem pusztán mennyiségi jellegű, másrészt mélyen kötődik az Oulipo természetéhez.

A Műhely kutatásai olyan elméleti vállalkozások, melyek tudatosan történeti távlatba írják bele magukat.

Ahhoz, hogy a Műhely definíciójának fejlődését tanulmányozzuk, a legjobb tehát, ha időrendben követjük a publikációkat.

A Kollégium 17. sz. füzetében (22 homokszem 89 év EP) egy rövid, anonim szerzőségű, bevezető cikk világosan veti fel az Oulipót a Kollgéiummal összefűző belső viszonyt:

Az ige mélységesen potenciális (és ezen keresztül ontozsenikusan patafizikus avagy imaginárius megoldások nemzője). Ebben áll, hogy van Isten. De a hálaadások ideje elmúlt, a tudománynak és becsvágyó ráígéréseinek ideje jött el. Az Ige isteni Potencialitása néhány nevezetes villanás erejéig fennmaradt, noha mindig készen áll arra, hogy némává, rejtetté és implicitté váljék. Arról van szó - és ez az, amit a Lehetséges Irodalom Műhelyének megteremtése jelentett -, hogy mindig kinyilatkoztatottá kell tenni és művé kell változtatni az Ige képességeit. Így a teremtett teremtések idejét, amikor az általunk ismert irodalmi alkotások létrejöttek, fel kell váltania a teremtő teremtések korszakának, képesen arra, hogy e teremtések egyszerre előre látható és egyúttal kivédhetetlenül előre nem látható módon, önmagukból kiindulva és önmagukon túl fejlesszék ki magukat [11].

Az Oulipónál senki sem gondol arra, hogy egy ilyesféle definíció értékét vitassa; mindazonáltal sokkal jobban ragaszkodunk a 100 000 millió költemény képéhez az oulipói kutatási mező teljességének feltárásakor. Így a régens Le Lionnais az első manifesztumában [12] a bevezetés eme általános gondolatát fejlesztette tovább, némileg kiszélesítve. Főként azt a néhány alapvető pontot hangsúlyozta, mely máig minden oulipói vállalkozás alapja maradt: az Oulipo álláspontját az inspirációval kapcsolatban [13], a kutatások pontos célját és a tájékozódások kettős irányultságát:

Minden irodalmi műalkotás egy olyan inspirációból kiindulva szerkesztődik (legalábbis ha a szerző érvényesülni hagyja), amely jól vagy rosszul, de alkalmazkodik egy sor eljáráshoz és megkötéshez, melyek úgy illeszkednek egymásba, mint az orosz babák. Szótári és grammatikai megkötések, a regény szabályainak kikötése (fejezetekre osztás, stb.) vagy a klasszikus tragédiáé (a hármas egység szabálya), általános verselési megkötések, a kötött formák megkötései (mint a rondó vagy a szonett esetében), stb.

Ismert receptekhez kell hát folyamodnunk és makacsul vissza kell utasítanunk új képletek kigondolását? (...) Meg kell pihennie az emberiségnek és be kell érnie azzal, hogy új gondolatokról régi verseket csináljon? Nem hisszük. Amit néhány író a maga írásmódjába tehetségesen (lásd: a zsenijével), míg egyesek csak alkalomszerűen (új szavak kovácsolásával), mások kedvtelésből (ellen-rímekkel), megint mások kitartással, de csak egyirányúan (lettrizmus) vezettek be, azt a Lehetséges Irodalom Műhelye (Oulipo) szisztematikusan és tudományosan teszi, és szükség esetén az információt kezelő gépek jószolgálati segítségéhez folyamodik [14].

A manifesztum eme legelső oldalától kezdve látható, hogy az Oulipo nem tűz ki maga elé eredeti szellemi célt. Tökéletesen tudatában van helyének a történelmi jövendőt illetően. De amiért igényt tart az eredetiségre, az főként és alapvetően nem más, mint a mód, ahogyan célját eléri. Nem intuitíve és részlegesen megtett strukturális felfedezésekről van szó [15], hanem olyan rendszeres és tudományos kutatások szép és helyes vállalásáról, melyek általában, de nem kizárólagosan matematikai alapozásúak [16] s melyek célja az, hogy az írók inspirációja számára új öntőformákkal szolgáljanak.

E mélységesen teremtő munka nem folyhat anélkül, hogy ne reflektálnánk régebbi produktumokra. Nem elegendő ismerni az elődöket, de tökéletesen kell ismerni azt, amit csináltak, mert csak így hozhatjuk ismét napvilágra a legkülönbözőbb érdekes, elfeledett struktúrákat.

Ez a múltbeli, jelenlegi és eljövendő oulipói kutatások két alapvető iránya.

A Műhely vállalta kutatások között két alapvető tendenciát kell megkülönböztetnünk, aszerint, hogy a kutatás az Analízis vagy a Szintézis felé fordul-e. Az analitikus irány a múlt művein munkálkodik, hogy itt keressen olyan lehetségességeket, melyek gyakran túllépnek azon, amit a szerzők egyáltalán sejthettek. (...)

A szintetikus irány becsvágyóbb; az Oulipo esszenciális elhivatottságát mutatja. Elődeink által ismeretlen, új utak megnyitásáról van szó. (...) A matematika - és különösen a mai matematika absztrakt struktúrái - a vizsgálódás ezernyi útvonalát kínálja számunkra, az algebrából kiindulva (a kompozíció új törvényeit) éppúgy, mint a topológiából (a szomszédosságnak, a szövegek nyitásának vagy zárásának vizsgálatát). (...)

Összegezve: az anaoulipizmus a felfedezésnek szenteli magát, a szintoulipizmus [17] az invenciónak. E kettő között számos szubtilis átjárás létezik [18].

Az első manifesztumban rögzített program túlzottnak tűnhet (az is). A matematika beléptetése (legalábbis a világi emberek számára) bizonyos zordon szigorúságot kölcsönöz az Oulipónak. Le Lionnais jól érzi, s egy rövid írásműben bizonygatja (azóta is újra meg újra bizonygatja) annak szükségességét, hogy az oulipói kutatások "játékos" jellegét hangsúlyoznunk kell (de a játék komoly).

Végül egy szó azon szerfölött komoly emberek számára, akik minden érv és felhívás ellenére elítélik az olyan műveket, melyekben némi hajlam mutatkozik a mulattatásra.

Abban az esetben, ha költők teszik, a szórakozások, bolondozások és csalások hozzátartoznak a költészethez. Így a lehetséges irodalom a világ legkomolyabb dolga marad [19]. Q. E. D.

A Rovások, számok és betűk kötetben közölt előadásában [20] Queneau is érinti a komoly szórakoztatás problémáját, úgy tűnik, az Oulipo sokat tett ezért a jellemvonásáért. A rendszeres beszélgetések során az oulipóiak vissza-visszatérő módon, számtalanszor hangsúlyozzák, hogy analitikus munkáik és a nyelvészek munkái között a legmélyebb különbség a játék alapvető kedvelésében áll. Szójátékok, gondolatjátékok, formajátékok, de olyan játékok, melyek távolról sem zárják ki a vállalt feladat és az elérendő cél komolyságát. Az a benyomásunk, az oulipóiak képesek valamit megcsinálni azért, mert szükségesnek látják, de képesek megcsinálni azért is, hogy szórakoztassák magukat:

Most rátérek arra, hogy micsoda az ou-li-po, vagy inkább hogy minek hiszi magát. Kutatásaink:

1. Naívak: a naív szót perimatematikai értelemben használom, ahogyan a naív halmazelméletben szokás.

2. Kisipari jellegűek: de ez nem lényeges. Sajnáljuk, hogy nem rendelkezünk masinákkal: üléseinken folyamatos a lamento.

3. Mulattatóak: legalábbis számunkra. Némelyek "visszataszító poénkodásokat" látnak ebben, de ettől Önöket nem kell félteni [21], hiszen nem azért vannak itt, hogy szórakoztassam Önöket.

Ugyanakkor alá szeretném húzni a "mulattató" minőségjelzőt. Kétségtelen, hogy néhány munkánk az egyszerű szórakoztatás terepéről valónak tűnhet vagy inkább bizonyos "társasjátékokhoz" hasonló "szellemi játéknak".

Emlékezzünk rá, hogy a topológia vagy a számelmélet abból született meg, amit egykor "mulattató matematikának", "matematikai szabadidőtöltésnek" neveztek. (...) Emlékezzünk arra is, hogy a valószínűségszámítás kezdetben csak szórakozások csokra volt, miként azt Bourbaki mondja... [22].

E nagyon fontos pont hangsúlyozását kivéve Raymond Queneau előadása nem mutat számottevő elvi különbséget közte és Francois Le Lionnais első manifesztuma között. Egyszemélyes definíciója gyakorlatilag ugyanazokat a kifejezéseket használja:

Mi a célja munkálatainknak? Új, matematikai természetű "struktúrákat" kínálni fel az íróknak, pontosabban új mesterséges vagy mechanikus eljárásokat találni fel, az irodalmi tevékenységet serkentendő: hogy úgy mondjam, ihlet-támasztékokat vagy inkább a kreativitás segédeszközeit [23].

Ahol cinkosához képest Queneau újít valamelyest, az a Műhelyről adott negatív definíció. Ebben alapvető teorémáját követve bizonyos ellenkövetkeztetések sorát állítja fel, hogy lenyesegesse a vakmerő dedukciók kedvelőinek szárnyát, akik könnyedén arra vetemedhetnek, hogy befurakodjanak a definíció legapróbb réseibe is, saját útjukat egyengetendő:

1. Ez nem mozgalom vagy irodalmi iskola. Az esztétikai értéken innen helyezkedünk el, ami nem jelenti, hogy lebecsülnénk azt.

2. De nem is tudományos szeminárium, vagy idézőjelbe téve nem valami "komoly" [24] munkacsoport, jóllehet egyikünk tagja a Bölcsészettudományi, egy másikunk pedig a Természettudományi Karnak. (...)

Végül 3. szó sincs kísérleti vagy aleatórikus irodalomról (mint például Max Bense stuttgarti csoportja esetében).

Nem tévedünk, ha kijelentjük, hogy az Oulipo ezeken az alapelveken dolgozott mintegy tizenkét éven (bocsánat, tizenkét évszázadon) keresztül. Ma már, úgy tűnik, ezt senki nem vitatja. A mai napig jó száz pontot tanulmányoztunk, s a munka távolról sem befejezett, sőt úgy látszik, a végtelenségig tágítható - ami roppant távlatot jelent. Az Oulipónak van mit aprítania a tejbe. De úgy látszik, mégsem elegendő, hiszen máig kiadatlan második manifesztumában [25] Le Lionnais egy bekezdésnyi kitérőben új tanulmányok egész világára nyitott rá... és micsoda világra! Ítéljék meg inkább Önök:

A mostanáig napvilágot látott oulipói munkák túlnyomó többsége szintaktikai távlatba helyezhető; sőt azt is mondhatnám, strukturelista távlatba, s kérem az olvasót, ez utóbbi jelzőt e kiáltvány szándékával összhangban ne tévessze össze a strukturalista kifejezéssel, melyet sokunk óvatos körültekintéssel szemlél. Tulajdonképpen ezekben a művekben az alkotói erőfeszítés tudatosan támaszkodik az irodalom valamennyi aspektusára: megkötésekre, alfabetikus, mássalhangzós, magánhangzós, szótag-elvű, fonetikai, grafikus, prozódiai, rím-, ritmikus és numerikus programokra vagy struktúrákra. Ezzel szemben nem közelítettünk a szemantikai vonatkozások felé; a jelentés az egyes alkotók kénye-kedvétől függ, és az egész strukturális törekvés szempontjából külsődleges.

Lépni kellett tehát előre, meg kellett kísérelni a szemantika területének megközelítését, magunkhoz szelidítve a fogalmakat, az eszméket, a képzeteket, az érzéseket és az érzelmeket. A vállalkozás meredek és hajmeresztő, s éppen ezért roppant figyelemreméltó. Amennyiben Réjean Lescure történeti fejezete olyannak festi le az Oulipót, amilyen (és amilyen volt), egy ilyen törekvés azt mutatja meg számunkra, amilyennek lennie kellene [26].

Teljesen nyilvánvaló, hogy a Szemantikai Oulipo megszületése az oulipói aktualitás homlokterébe helyezi a nyelvészettel való kapcsolat problémáját. Az oulipóiak figyelemmel kísérik a kortárs stilisztikai nyelvészet minden termékét. Mint ahogy már a második manifesztumból vett idézetből érezhető [27], egyáltalán nem vagyunk összhangban a strukturalista nézőpontokkal. De ez a szembenállás nem rejt semmilyen polémikus vágyat, egész egyszerűen bizonyos tartózkodásról tanúskodik bizonyos nyelvészek némely következtetése vonatkozásában.

Valójában ha összevetjük például az analitiko-szemantiko-Oulipo egyik, Francois Le Lionnais-től való, "Ki a bűnös?" című tanulmányát Umberto Eco tanulmányával ("James Bond: egy narratív kombinatorika" [29], igen gyorsan belátható, hogy a módszerekben nincs erős szembenállás. Mindkét részről megtaláljuk a szigorú és kimerítő matematikai gondosságot, azt a törekvést, hogy az irodalmat mint objektumot szemléljék, s mindenekelőtt a hangsúlyáthelyezést a működtethető struktúrák problémájára.

Az egyetlen igazi különbség - és ezt nem szabad lényegtelennek tüntetni fel - hangnembeli különbség. Az oulipóiak még analitikus munkáikban is igyekeznek megőrizni, azzal kapcsolatban, amit csinálnak, azt a különbséget, amit a humor biztosít számukra. Ráadásul az oulipói elemzések ritkán "érdektelenek" [30], a napvilágra segített struktúrák mindig alkotói gondokkal kapcsolódnak össze. Kívánatos, hogy a valamely szövegből elvont struktúra történetesen felhasználható legyen egy másik szöveghez. Tehát ez a működés érdekes és eredeti kritériuma. Szükséges, hogy az így felfedezett struktúra alkalmas legyen új alkotáshoz, különben nem tekinthető becsesnek. Íme az egyik az analitiko-Oulipo és a szintetiko-Oulipo közötti "számtalan szubtilis átjárás" közül, melyekre Le Lionnais utalt első manifesztumában.

Tulajdonképpen az Oulipo és a nyelvészet közötti kapcsolatok problémája szorosan összefonódik az Egyetemmel való kapcsolatokkal. Ám ez a kapcsolat minden esetben csak az anaoulipizmust érinti, s világosan kitetszik, hogy az Oulipo lényegi munkája szintetikus volt és még ma is az. Ráadásul amit a nyelvészet e területre pozitívumként behozott, az a következő állítás (és bizonyítása): minden szöveg strukturált. Tehát nem menekülhetünk a struktúra elől. S mivel nem menekedhetünk meg tőle, akkor már legyen tudatos [31].

Ha történelmi távlatba helyezkedünk - és ezt az oulipóiak nem utasítják el maguktól -, a szintetiko-Oulipo olyan elődökre lel, kiknek "felfedezései" komoly utóélettel dicsekedhetnek, s ez vonatkozik a jövőre is. Queneau ezt írja:

Történetileg megállapítható, hogy azon a napon, amikor a karolingok elkezdtek az ujjaikon számolni, 6, 8, 12, hogy verssorokat csináljanak, oulipói munkát végeztek [32].

De ezek az elődök semmi esetre sem igazolhatják önmagukban az oulipói kutatásokat. A XX. században vaktában követve a karolingok (és a jóval régebbiek) által elkezdett munkát - nos, ez az irodalom jóval eredetibb fogalmát előfeltételezi, egy olyan fogalmat, melyet csak a priori gondolhatunk el. A XIX. század lassú mendegélése a szabad vers felé és a szürrealista robbanás - úgy tűnik - véget vetett a megkötésnek a költészetben. Ezért az oulipóiak nem csak az elfeledett formákat kívánják visszahelyezni jogaikba, hanem szenvedélyesen akarnak eddig még nem látottakat is teremteni

Ez a törekvés tulajdonképpen teljes egészében az író új és eredeti fogalma alá rendelődik. Az író már nem él éjszakai megvilágosodásoknak, hogy egyetlen szenvedélyes éjszaka alatt száz végleges alexandrint ontson ki magából. Az Odile-ban Queneau ezt írta:

A valódi sugalmazás soha nem szorul sugalmazásra, mindig is megvan [33].

Ez az odavetett mondat az irodalom tárgyias felfogása. És nem csak az irodalomnak mint a tanulmányozás terepének tárgyias felfogása, hanem és főként a művészi teremtésnek mint olyannak a fogalma. E tényt Jean Lescure némi szigorúsággal emeli ki:

És már nem találunk egyetlen íróra sem, aki elég provinciális lenne ahhoz, hogy így magyarázzon: 'Azt akartam mondani, hogy...'. A megkérdezett író ma így válaszol: 'Meg akartam csinálni azt...'; egy olyan gépi leírást folytat, mely gép teljesítménye kiszolgálja a fogyasztók kénye-kedvét. Röviden, minden irodalmi szöveg a lehetséges jelentésadások meghatározatlan mennyiségétől irodalmi [34].

Az író munkája elsődlegesen és mindenek előtt technikai munka. Az alkotó rendelkezik bizonyos számú eszközzel, a szavakkal, valamint egy fegyvertárral a struktúrák és konvenciók többé-kevésbé jelentős játékához. És javarészt ezeknek az elemeknek a kombinációja fogja a mű végső arculatát kondicionálni. A megkötés iglet-támaszték, de olyan támaszték, mely nagyon gyakran tehet szolgálatot a "revelációnak". A struktúra és a mű között ugyanaz a dialektikus kapcsolat áll fenn, mint a gondolkodás és a nyelv között: "a gondolkodás teremti a nyelvet, miközben őt magát a nyelv teremti"; s úgyanígy elmondhatnánk: a mű aktualizálja a struktúrát, miközben őt magát a struktúra teremti.

A megkötés ösztönöz, és anélkül, hogy feleslegessé tenne mindenféle választást, ellenkezőleg, a megkötés kiegészítő választásokat kényszerít ki. Elsőként Mallarmé és Valéry hozta felszínre a megkötés óriási hasznát a költészetben [35]. És e szükséglet nevében kíván ma az Oulipo új struktúrákat javasolni. Mivel bizonyos, hogy a nyelv minden jelentős mutációja új eszméket nemz [36], új struktúrák pedig új műveket fognak nemzeni [37].

A La disparition (A hiány) utószavában Georges Perec ezt írta:

Így jön napvilágra, szóról szóra, sötétségből világosságra, így lép ki hozzánk a már-már járhatatlan kikötésből - ami először parányinak tűnik az olvasónak, anélkül, hogy tudná az okot - a mű, ami annak a kétszarvúnak, aki ő volt [39], illico inkább biztonságot adott: főként saját magának, aki inspiráció híján dolgozott (ráadásul az inspiráció iránti hit nélkül!), hogy minimum annyit kibányásszon a fantáziából, mint holmi Ponson vagy holmi Paulhan...

És még ha az író nem is jut el addig a határig, hogy a megkötésből művet fakasszon, miként Perec tette, minden játék a szavakkal vagy a mondatokkal olyan kezelési gyakorlatot jelent, ami segítségére lehet az alkotásban:

Hogy íróvá váljék, képesnek kell lennie arra, hogy a szellemnek egész sor megkötést kínáljon fel, melyek segítségével a szellem bizonyos szabadsága megteremthető. Ez igaz, ez tökéletesen igaz mindazok esetében, akik semmilyen hajlandóságot nem éreznek a gymnakára; van a szlalom és van az egyenes lesiklás, ki-ki kiválaszthatja a magának valót. Választható mind a kettő is. De a kettő közül legalább egynek a gyakorlása szükséges azok számára, akik csak az egyikre akarják specializálni magukat. Ez módszerbeli kérdés.

Mégis itt megjegyezhetjük a következőt: egy diszciplinának mindig érdekében áll, hogy más diszciplináktól kölcsönözzön. Az írók nem a maguk területén elsáncolva élnek. De mostanáig azt posztuláltuk, hogy az irodalom és a "tudomány" kibékítethetetlen egymással. Ha ez igaz volna, úgy bizonyítani kellene [40].

Tehát az oulipóiak célja először és mindenek előtt struktúrákat és megkötéseket javasolni, de kevésbé szigorú és kevésbé artificiális szándékuk szerint minden új receptre egy vagy több példát szoktak hozni.

E példák sokszor leegyszerűsített modellek, közülük néhány tisztábban válik ki a lehetséges példák özönéből. Az oulipóiak szeretnek "a szélsőségeken" dolgozni. Kedvelik a rekordot, a mentőkötél nélküli sziklamászás szenvedélyét. Kínálatukban egész étlapnyi mű van, élén kinek-kinek a saját specialitása:

- a leghosszabb palindrom

- a leghosszabb lipogramma

- a legrövidebb költemény

- a leghosszabb faág-rajzú mese (amely a legrövidebb is, mivel csak egy ilyen van),

és mehetnénk tovább...

Az Oulipo munkálatát válogatásunkban kényelmi okokból három rovatba szerveztük; ezek egymás után elvben a következő sorrendben jönnek elő:

- a szintoulipizmus gyümölcsei

- az anaoulipizmus gyümölcsei

- az időben megelőző plágiumok.