22. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]
Régóta tudjuk, hogy a költők nem tudják, mit mondanak. Mondanak mindenfélét és az ellenkezőjét.
Nem lehet alapozni rájuk. Ezt a tényt valaha Szókratész mondogatta, és még az iskolás gyerekek is ismerik. Szeretném a dolog tapasztalati megerősítését adni.
Sajátos művészi diszciplinával foglalatoskodom, amely nem igazán plasztikus, nem igazán zenei, noha olykor közösködik a zenével, olykor pedig része vizuális és grafikai kutatásoknak: a költészetről van szó, erről a szerény és a mai világban – mondjuk ki – többnyire figyelmen kívül hagyott területről, a nyelv művészetéről. Ezen a jogcímen szeretném most előadni személyes tapasztalatomat egy találkozóról, mely a költészet gyakorlati embere, én, és egy párizsi általános iskola első osztálya között zajlott le.
Néhány évvel ezelőtt írtam egy kis verseskötetet, változatos életkorú közönségnek szántam (különös tekintettel a gyerekekre), Mindenki állatai volt a címe (és Marie Borel, valamint Jean-Yves Cousseau illusztrációival adta ki a Seghers kiadó). Mindegyik költemény egy-egy többé-kevésbé szelíd, többé-kevésbé közismert állatnak van címezve: pele, sündisznó, vidra, kacsa, elefánt (rózsaszín), cserebogár, zsiráf,.... a macskával kezdve (de a kutya hiányzik).
Valamivel később, miután a könyv forgalomba került a könyvesboltokban és eljutott néhány iskolába, levelet kaptam egy 7 vagy nyolc éves, ha emlékeim nem csalnak meg túlságosan, akkor másodikos általános iskolás fiatalembertől. A levél nagyjából a következőképpen kezdődött:
„Jó napot, Jacques Roubaud!
Engem Etienne-nek hívnak és a verseidröl tanulunk az iskolámban. Már megtanultuk a tanárnövel a macska költeményét, a rinocéroszt, a dinoszauruszokat, a csigabiggát (az egyik g áthúzva, tiszteletben tartom a levél írásmódját – J. R.), a mormotát és aztán ez minden.
Múlt héten a papám azt mondta, hogy járt valahol, ahol te költeményeket olvastál fel a barátoddal, Pierre l’artigue-gal (aki a papa barátja is). Én magam azt hittem, hogy te Victor Hugo korában éltél és a felolvasást nem akartam elhinni.”
Miután megtudta az apjától, hogy én egy élő költő vagyok, bár eltűnőfélben lévő fajta, mint tudjuk, akiről azt hitte, eltöröltetett a föld színéről, mint a dinoszauruszok és a manók, a fiatal Etienne tervet eszelt ki. Levele körülbelül így folytatódik: Ha te (valóban) élő vagy (apja állítása ellenére megőrzött bizonyos módszertani kételyt e tekintetben, amit a tapasztalati tudományok helyes elve szerint csak egyetlen módon lehet eloszlatni: a tény igazolásával), tehát ha – írta nekem Etienne L. – te életben vagy, gyere el az iskolámba. Tanárnőm, S. kisasszony beleegyezett. Várlak.
Mellékelte iskolája címét és óvatosságból – miután már volt elgondolása a gyakorló költők meglehetősen csekély szellemi képességeiről – közölte, hogy az iskola elé érve meg kell nyomni egy gombot, ami lehetővé teszi az ajtó kinyitását, majd át kell vágni az udvaron, felmenni két emeletet, be kell fordulni a baloldali folyosóra (hacsak nem a jobboldalira, nem emlékszem pontosan) és el kell menni a harmadik teremig. Ez lesz az.
Miután a pontos találkozót megbeszéltem a tanárnővel, elmentem Etienne iskolájába, válaszoltam a kislányok és kisfiúk kérdéseire, felolvastam az általuk kért költeményeket. Van egy költemény, melyet a párizsi galamboknak szenteltem, egy olyan fajtának, amit nehezen szenvedhetek. Haboztam, majd megkérdeztem a tanulókat, hogy miért éppen ezt a költeményt olvassam fel; miután vetett egy pillantást S. kisasszonyra, az egyik fiú azt mondta, hogy azért, „mert „vaskos szavak” vannak benne”. A költemény, amit a tanárnő engedélyével (egészen kivételesen, tette hozzá) felolvastam, tényleg így kezdődött:
Találkozásunk során valamivel később, egy másik költemény felolvasása kapcsán, melyet a tehénnek szenteltem (és itt teljes egészében közölni fogom) igen érdekes lexikai és zoológiai vita kerekedett, ami nem csekély erkölcsi tanulsággal szolgált a két szféra, a didaktikus és az ettől igen távoleső szféra, a költemény felelőtlen kitalálójának szférája közötti kapcsolat rövid megtapasztalása során.
Miután felolvastam ezt a költeményt (ez egy szonett), éreztem, hogy valami zavarja néhány hallgatómat az állatnak ebben a portréjában. Kiderült, hogy ez a „nagyjából” szó. Rövid ideig meghánytuk-vetettük (S. kisasszony segítségével) e szó jelentését, és amikor mindenki számára világossá vált, rosszallásukat egyértelműen kinyilvánították: „miért mondod, hogy „nagyjából”?”, kérdezték (pillanatok alatt átálltak a tegezésre), „egy tehén, annak négy lába van!”. „valóban, feleltem, és ezt honnan tudják, megszámolták őket?”. Néhányan megszámolták őket. Erre azt mondtam, hogy mivel én nem számoltam meg az összes tehén lábát, nem lehetek biztos abban, hogy valamennyinek pontosan ilyen számú lába van. Talán valahol, például Szavojában van olyan, amelyiknek öt vagy három lába van. Azt mondtam, hogy a tehenek nagy állatok és gyakran nem látható az összes lábuk egyszerre, ennélfogva nehéz megszámolni őket; ezért mondtam azt, óvatosságból, hogy ne mondjak semmi helytelent, hogy „nagyjából”. Továbbra sem értettek egyet velem: egy tehén, annak négy lába van egyszer-s-mindenkorra! Ezen elvitatkoztunk egy jó ideig, anélkül, hogy meggyőztük volna egymást. És a végén, látva makacsságomat és enyhe ridegségemet, S. kisasszony felé fordultak és azt mondták neki: „Egy tehénnek, annak hány lába van?” „Négy”, felelte S. kisasszony... „Látod!”, mondták nekem.
13. – Arról, hogy a költészet nem mond semmit, I.
- Ön azt mondja, hogy a költészet nem mond semmit.
- Azt mondom.
- Ez abszurd.
- Persze. Ez az állítás abszurd. Kétségkívül az ellentéte az, ami igaz.
- Igen, igen.
- A költészet mond valamit. Nem igaz, hogy a költészet nem mond semmit, tehát a költészet mond valamit. Erről van szó?
- Igen
- Mi az, amit a költészet mond? mi az a valami, amit a költészet mond?
- Na jó,...
- Micsodát? a lelket? a világot? Önt? ént? az igazságot? azt, ami valóságosan megtörtént a Luxembourg-kertben, amikor a veréb fölrepült a porfürdőzésből? micsodát? mindent?
- Azt, amit akar; attól függ.
- Akkor miért nem mondható ki: a költészet mindent mond.
- A minden sok. A költészet nem mondhat mindent: nem mondhatja el az egyetemes gravitációt.
- Miért nem? ha a költészet nem semmit mond, ha a költészet szükségszerűen mond valamit, akkor miért nem mondhat bármit? Hogyan húzza meg a határt?
- Egyik költemény ezt mondja, a másik költemény azt mondja, és mindegyik mond ezt-azt, ez lenne hát az, amit a költészet mond?
- De ebben az esetben éppen az tér vissza, amit már mondtunk, hogy a költészet nem mond semmit. Hiszen képtelenség megmondani, hogy mi az a minden, amit a költészet mond, ha a költészet azt mondja, hogy csak annyit mond, amennyit az egyik költemény mond és egy másik költemény mond et cetera.
Egyetértek azzal, hogy a költemények által mondott dolgok végtelen felsorolása nem túl alkalmas eszköz arra, hogy megmondjuk, mit mond a költészet; de ebből arra következtetni, hogy nem mond semmit, logikai ugrást jelent.
- Persze.
- És hogyan hajtja végre ezt az ugrást?
- Lapozok.
- Lapozzunk!
14. – Arról, hogy a költészet nem mond semmit, II.
- Még mindig állítja?
- Állítom. Még mindig tagadja?
- Tagadom. Az, amit a költészet mond, nem más, mint amit egy-egy költemény mond. Az egyes költeményekben a költészet mond.
- Ez utóbbi állítással egyetértenék. De nem áll szemben az enyémmel.
- Miért?
- Mert azt mondja, hogy amit a költészet mond, az nem azt mondja, amit mond a költészet.
- De ha egy költemény mond valamit, meg tudja nekem mondani, hogy mi az a valami, amit ez a költemény mond?
- Ezt nem tudom elvont módon elmondani.
- Igaza van. Vegyünk egy példát!
- Legalább rövid lesz?
- Rövid lesz. Nagyon rövid lesz.
- Készen áll?
- Készen.
Költemény:
(ez egy költemény)
A felhők
(ez a költemény címe)
A felhők
Változnak.
mit mond ez a költemény?
- Nagyon egyszerű. Azt mondja, hogy a felhők változnak.
- Azt hiszi?
15. – Az, amit a költemény mondott
Azt, amit a költemény mondott, elfelejtettem
Tudtam azt, amit e költemény mondott, de elfelejtettem
A költemény azt mondta, de azt, amit a költemény mondott, elfelejtettem
Hogy a költemény azt mondta, ez az, amit a költemény mondott? Ha ez az, amit a költemény mondott, elfelejtettem
Talán anélkül, hogy tudtam volna, mit mondott a költemény, ahogy mondtam a költeményt (mialatt mondtam a költeményt), már elfelejtettem
de ha ez az, amit a költemény mondott, elfelejtettem
Most, amikor mondom e költeményt, nem tudom, hogy ezt a költeményt mondom-e,
mivel azt, amit e költemény mondott, elfelejtettem
Ezért az, amit e költemény mondott, valójában már nem az, amit mondott e költemény
és el is felejtettem
16. – Arról, hogy a költészet azt mondja, amit mond
Ön nem is oly rég (nincs messze ezeken a lapokon) azt mondta, hogy a költészet nem mond semmit. Én továbbra sem tudom felfogni, hogy ezzel mit akar mondani.
- Megpróbálom egy kicsit másképp kifejteni:
axióma: A költészet nem mond semmit. A költészet mond.
- Ez sem sokkal világosabb számomra.
Ráadásul vannak kételyeim az axióma szó használatát illetően. Egy „levezethetetlen, de mindenki számára nyilvánvaló tartalmúnak tekintett igazságot (alapelvet)” állít? vagy „egy mindenki által vita nélkül elfogadott kijelentést (posztulátum felvételét)”? vagy pedig „egy vitán felülinek tekintett szükségszerű kijelentést”? vagy végül „valamely axiomatika elemét”?
- Egyáltalán nem ilyen tekintélyes és komoly a dolog. Nevezzük inkább pszeudo-axiómának, ha jobban tetszik!
- Jobban tetszik. De továbbra is ugyanolyan kevéssé értem.
- A költészet nem „valamit” mond. Mondani „valamit” azt feltételezi, hogy meg tudjuk mondani, mit mondunk, meg tudjuk mondani, mi az a „valami”, amit mondunk.
- Rendben. És nem csak mondjuk, hanem újramondjuk.
- Tökéletesen. Mondani valamit azt jelenti, hogy meg tudjuk mondani és újra tudjuk mondani azt a „valamit”, amit mondunk.
Sőt: mondani azt, amit mondunk, nem történhet olyan típusú mondat felhasználásával, mint: „nem értettél meg, megismétlem...”.
- Másként kell mondani.
- Igen. Hogy bármi elmondott mondva legyen, el kell tudni mondani másként azt, amit előzőleg mondottunk.
- Szóval parafrazeálni.
- Hogy mondva legyen, tudni kell parafrazeálni azt, amit mondtunk.
- Zárójelben (teszek egy rövid kitérőt), nem akarja parafrazeálni a parafrázist? nem sodródik bele egy végtelen regresszióba?
- Nem. Képesnek lenni arra, hogy más kifejezésekkel mondjuk, amit mondtunk, nem a végtelen regressziót hozza magával, hanem egy kötelező körkörösséget a nyelv mint közvetítő egyetemességének, nyelvünknek mint világunknak a tézise szerint („nyelvem határai világom határai”, mondja Wittgenstein), egy olyan körkörösséget, amely nemcsak kikerülhetetlen, hanem alapvető minden jelentésképzés számára.
- Hogy Ön mekkora tudós! Kereskedés: forgalom, ügylet; ügylet: forgalom, kereskedés; forgalom: kereskedés, ügylet. Ez az?
De térjünk vissza a birkáinkhoz! Valamit mondani – egyetértek Önnel – annyit tesz, mint mondani valamit, aminek értelme van, s ahhoz, hogy ez az értelem közölhető legyen másokkal, képesnek kell lennünk parafrazeálni azt, amit mondunk. Az értelem a közönség. Fogadjuk el! Akkor?
- Akkor? A költészet nem parafrazeálható.
Az, amit mond a költészet, nem mondható másként.
- Íme, Ön mondott egy új „axiómát”. Fogadjuk el!
De Ön azt mondja, a költészet mond. Akkor?
- Akkor az, amit a költészet mond, nem lehet kivonata annak, amit mond, nem lehet valami, amit másként mondhatnánk. Ha azt állítom, hogy a költészet nem mond semmit, ez annyit tesz, hogy nem mond semmit, ami dologi természetű lenne, tehát újramondható, kifejthető, bizonyítható, megmutatható, elhitethető, megvitatható, megérthető, megtanulható, megtanulhatatlan, állítható,
etcetera volna.
A költészet azt mondja, amit mond, miközben mond.
17. – Valamizé
- Az azt mondó költészet, amit mond a költészet, miközben mond, Ön szerint nem valamit mond. Nem mond valamit, ami rajta kívül lenne, ezt vagy azt. Amiből könnyedén levonhatjuk (ama nézet alapján, mely az enyém volna), hogy a költészet semmi se. De föltételezem, hogy Ön nem ezt gondolja.
- Nem.
- Ahhoz, hogy „a költészet nem mond semmit”, Ön hozzátette (idézem), hogy „a költészet mond”. Nem tesz semmit a végére?
- De igen. A költészet nem „valamit” mond, hanem valamizét /kekchose/. A valamizével azt jelöljük, amit a költészet mond és ami nem nevezhető meg.
- Megmutatható?
- Az sem.
- Ha nincs mondva, ha nem látszik, akkor el van hallgatva? a költészet csend?
- Csakhogy közös csend.
A költészet nem hallgat el semmit.
De most hagyjuk ezt!
A valamizét mondó költészet ezért jelenik meg sokak számára úgy, hogy zavarosan érzik, a valamizé nem „valami”, amit egy abszurd tevékenység során mondhatnánk, a költemények pedig nem fatras-ok.
- Nem tudna valami többet mondani a valamizéről?
- Valami ezt? Valamizé a költeményekbe befoglalt költészet belső árnya.
- Még valamit.
- Valamizé egy „mit tudom én”.
- Valamizé neve a „semmi” lehetne, azzal a feltétellel, hogy a „minden” is.
18. – Mi a költészet?
- Szókratész: Mi a költészet?
- Theaitétosz: Ez meg az meg amaz.
- Szókratész: A kérdés nem az, kis Theaitétosz, hogy miféle dolog a költészet, sem az, hogy mennyi költészet van, a kérdés az, hogy „mi a költészet?”.
- Theaitétosz: A költészet.
19. – Hol van a költészet?
- A költészet hol van?
- Abban van, amit mond. A költészet azt mondja, amit mond, miközben mond, de nem azt mondja, amit közben mond.
- Következésképp a költészet a nyelvben van.
- A költészet nyelvben van.
- Minden nyelvben?
- Minden nyelv képes költészetre.
- De ha a költészet nyelvi tény,...
- Nincs másutt költészet, csak egy nyelvi objektumban.
Nincs költészet a naplementében;
Nincs költészet a prózában, sem a filozófiában, sem a pénzügyekben, sem a sanzonokban,
etcetera
A költészet csak a költeményekben létezik; és a költemények befoglalásaiban, illesztékeiben és építményeiben.
- Ez a megszorítás szigorú.
- Szigorú, de igazságos. A költészet nem valami közömbös űr, ektoplazmikus és érző általánosság. Azt mondani, hogy a költészet mindenütt van, azt jelenti, hogy valójában sehol sincsen. Ez a költészet halála szlogen lágy változata.
- Műzli-nyelven?
- Igen. A műzli-nyelvben a költészet halott vagy halottnak kellene lennie.
- Nem mond erről többet?
- Most nem.
C egység – Hipotézisek a költeményekről
20. – Költeményekről
- Tehát Ön szerint a költemények, amik a költészetet képviselik a földön, és valamely nyelven megszerkesztett tárgyak, nem mondanak semmit.
- Én nem ezt mondtam.
- Na jó!
- A költészet azt mondja, amit mond, miközben valamit mond.
De Ön azt állította, hogy a költészet nem mond semmit, vagy még pontosabban a pontosítás után azt, hogy a költészet valamizét mond, ami olyan valami, amit nem tudunk mondani, s amiről Ön azt mondja, hogy mondva nem létezhet. Hogyan állíthatja most, hogy a költészet mond valamit? Ön ellentmond önmagának.
- Ezt kihasználom arra, hogy útjára bocsássam a következő hipotézist (béke legyen Arisztotelésszel és minden arisztoteliánussal!): a költészet nem tiszteli az ellentmondásmentesség elvét.
- De a mi véleménycserénk nem költői természetű.
- Azt hiszi?
Mindazonáltal szeretném megválaszolni ezt a pontot.
A költészet költeményekben mond (és költeményszerkezetekben, ami még mindig költemény, bár egy másféle, szélesebb értelemben az; egy költemény lehet „költemény költeménye”). Tehát
ps-axióma: A költemény mond valamit a köznapi értelemben, de valami mást és többet annál, mint amit mond, miközben mond.
A nyelvjátékban (miként Gertrude Stein figyelmeztet rá) nagyon nehéz nem mondani semmit a köznapi értelemben. Mondhatunk zavarosat, kétértelműt, ellentmondásosat, de az egymás mellé kerülő szavaknak mindig van értelmük vagy legalább egy darabka értelmük, jelentésmorzsájuk. Mivel a költemény a nyelvben van, ama axióma, vagy ha jobban tetszik, ps-axióma, amely szerint „a költemény nem mond semmit”, azt teszi, hogy az, amit így mond, az nem az, amit lényegileg mond, nem az, amit mindenekelőtt mond, hanem az, ami azt kíséri, amit lényegileg mond, mivel egy nyelvben vagyunk benne, egy olyan játékban, ami a nyelvben játszik; az, ami mást mond, és mindig valami mást mond, csatlakozik ahhoz, beleütődik, belevegyül abba, amit a költemény lényegileg mond.
- Ez a plussz véletlenül van itt? a költeményekben (Ön szerint a költészet egyetlen létmódjában) a köznapi értelem, az általánosan elfogadott értelem esetlegesen van jelen?
- Nem. Hipotézisem többet mond: azt, hogy ez a „más dolog” nem csak pragmatikusan, hanem szükségszerűen van jelen, szükséges a költészethez. Hiszen csak a tőle való elfordulással, annak tagadásával, kétségbevonásával, elfelejtésével, amit a költészet szokásszerűen mond, képes lényegileg mondani.
A költészet a költeményekben van, de ő maga nem a költemények. Ő a hiányzó minden költeményből.
21. – A rose is a rose is a rose is a rose, etcetera
A költészet nem csupán minden költemény hiányzója, ahogyan a virág „minden csokor hiányzója”. Ő maga is hiány.
Minden virág virág.
Semmilyen költemény nem költészet.
Még pontosabban: minden rózsa virág. Semmilyen költemény nem költészet.
A legtöbb, amit egy költeményről elmondhatunk, hogy megérinti a költészetet.
22. – Egy költemény, a költemény?
- Megfigyeltem, hogy nem azt mondja, a költemény, hanem azt, hogy egy költemény, költemények.
Kerülöm, hogy azt mondjam, a költemény. Kerülném, hogy azt mondjam, az ember; inkább egy ember, ez az ember. „Gyanakszom az általánosra”.
- De Ön mondta, hogy a költészet.
- A költészet számomra nyelvi univerzálé.
23. – Leírni egy költeményt
Nemrégiben azt mondta nekem, hogy nem magyarázni kell egy költeményt, hanem le kell írni. Ugyanakkor – még mindig Ön szerint – míg a költészet nem mond semmit, egy költemény mond valamit. Mondani azt a valamit, amit egy költemény mond, egyúttal bizonyos értelemben már nem magyarázat-e?
- Kétségtelenül. Jól tudom, hogy egy költemény, egy nyelvi dolog, mint minden, amit beszélünk vagy írunk, mond. De az, amit mond, nem az, ami a költeményt teszi, nem ezt mondja mint költemény. Ráadásul amikor leírom, akkor nem azt mondom, amit a költemény a szokványos értelemben mond. Egy fa leírása nem mondja el ennek a fának mint a világ egyik egyedi tárgyának az értelmét.
24. – Költemények
- El fogok mondani két költeményt.
- Hallgatom.
- Költemény
ez egy költemény.
- ennyi?
- ennyi. Íme a második költemény.
Költemény
ez nem egy költemény.
- És hová akar ezzel kilyukadni?
- E két költemény között poétikailag semmilyen ellentmondás nincs.
- Ó!
Feltéve, hogy ezek költemények.
25. – Amit a költemények mondanak
- A költészetet nem terheli az, amit a költemények mondanak.
- Miért?
- Mert a költészet nem mond semmit. Egy költemény mindig mond valamit. De az, amit egy költemény mond, költészeten kívüli. A költészet nem ezt mondja, nem ezt mondta.
Semmiképpen nem állítjuk, hogy a költészet, miközben nem mond semmit, „nem mond semmit”.
- Robert Desnos körülbelül így írt: „A költőnek mindent el kell tudni mondani, teljesen szabadon. Próbáljátok meg egy kicsit, barátaim, és meg fogjátok látni, hogy nem vagyunk szabadok.” Mit gondol erről?
- Ez még mindig igaz.
- A költészet mindent mond?
- Igen. Annyit és úgy, hogy nem mond semmit.
De semmiképpen nem állítjuk, hogy a költészet, miközben mindent mond, „mindent mond”.
26. – Arról, hogy a költészet nem gondol
- A költészet sosem lakozik a költészet gondolkodásában.
- A költészet sosem lakozik a gondolkodásban?
- Ez az, naná.
Semmiképpen nem állítjuk, hogy a költészet a költeményben gondolkodva gondol.
Semmiképpen nem állítjuk, hogy a költészet, miközben nem gondol semmire, „nem gondol”.
Eljuthatunk a költészethez a gondolkodáson át. Eljuthatunk hozzá gondolkodás nélkül. Sem a gondolkodás, sem a nem-gondolkodás nem a lényegi.
Egy költemény, amely gondolatot mond, többé-kevésbé látható módon mondja az ellentétét is
mond más dolgot is, többé-kevésbé látható módon; még gondolatot is mond, de redundáns módon
még magát a gondolkodást is mondja, de sanda eszközökkel, formai eszközökkel.
Az egyetlen követelmény az, hogy az egész poétikailag gondos legyen.
27. – Az, amit egy költemény mond
- Mit mond ez a költemény?
- Ezt.
- Ha eltörlöm mindazt, amiről valami költeményként ismerszik meg, a költészet összes külsődleges jegyét, akkor mit mond ez a volt-költemény, ez az elprózásítás, ez a próza?
- Ezt, még mindig ezt. De ez már nem egy költemény.
- Persze, a költészet eltűnt.
- De maga a költészet, vagyis amiről költészetként ismerszik meg, a költészet összes külsődleges jegye egy költeményben az, amit eltávolítunk, amikor „prózát csinálunk” belőle?
- Nem; még ez is semmi. Az antik orvoslás szavaival a költészet a lélek, melynek nincsen helye a testben, de amely nem válhat külön tőle. Mondjuk azt, az emlékezet.
D egység – Hipotézisek az emlékezetről
28. – Költészet & költészet
- A költészet a költészetet mondja.
- Valamizé, ez a költészet ?
- Nem. A költészet a valamizé egyik összetevője. De itt még ki kell egészíteni a mondatot.
- Egészítse ki !
- A költészet a költészetet mondja Önöknek.
- Tehát a költészet mégis mond valamit, egyetlenegy dolgot, önmagát.
- Egyáltalán nem. Ha ezt a mondást mint valaminek a mondását képzeljük el a költészetként, csak valami külsődleges, másodlagos dolgot mondanánk és ezzel hamisat vagy közhelyeset mondanánk. Ez a barthes-i fonák értelmezés (amit kiterjeszt az irodalomra: és teljes joggal; mivel semmi nem mondható a költészetről, csak ha « költői » módon írunk róla).
- Az irodalom, erről beszéljünk !
- Még ne.
Csupán ennyit : A barthes-i fonák magyarázat a fonák retorikai értelmezés egyik posztmodern formája.
Amikor azt mondom, hogy «a költészet a költészetet mondja Önöknek», csak a költészet hatását jelentem ki. Emlékezetbeli hatást.
29. – Emlékezet
- Nem lenne valamilyen pozitív állítása, egy nem annyira bizarr formula, mint az, hogy «a költészet valamizét mond» ?
- Mifélét ?
- Ilyesfélét : «’a költészet = X’».
- X ?
- X : valamilyen főnév, valamilyen elnevezés, valamilyen tulajdonság, valamilyen mese.
- A költészet emlékezet.
- Így egyszerűen csak emlékezet ? aligha valószínű.
- Nem. A költészet a nyelv emlékezete.
Inkább máshol kellene beszélni «a nyelvről», most nem nagyon szeretnék, ezért mondjuk így : egy nyelvben a költészet e nyelv emlékezete.
- Emlékezet ? Hogyan ?
- Formai emlékezet, benne egy formában, a költészetformában. A költészetforma berak egy nyelvet az emlékezetbe : a léte, a változásai, az alkotóelemei, a hangjai, a mondatrendje, a hangsúlyai itt érződnek, itt szólalnak meg.
- El kellene mondani, hogyan.
- Hosszú lenne.
- Milyen eszközökkel?
- A verssorral, a ritmussal, a számmal.
- El kellene mondani, hogyan.
- Hosszú lenne.
- Beszélhetnénk róla.
- Beszélhetnénk. De mindez leírható, tudható tárgy.
- Itt nem beszélne róla?
- Nem.
Hosszú lenne.
- Arra kér, hogy tételezzem fel.
- Igen. Csak ezeknek a beszélgetéseknek, véleménycseréknek, ennek a könyvnek az idejére.
- Hogyan kell értenem az állításait?
- Ahogyan előkerülnek.
- Semmivel nem egészíti ki őket?
- De igen. A szünet után.
- Miféle szünet?
- A két lap közötti.
30. – Emlékezet, megint
- A költészet emlékezet. A költészet egy nyelv emlékezete. A költészet egy nyelv emlékezete valaki számára.
- Ki az a valaki?
- Ön.
A költészet az Ön nyelvében az Ön nyelvének az emlékezete Önben.
- Miként?
- Azzal, amit Önben előhív, az Ön emlékezete. A költészet egy emlékezetben zajlik. Emlékezeteffektus.
- És ez az, amiért nem mond semmit?
- Csakugyan. Mivel a költészet emlékezethatása tökéletesen egyszemélyes. Az Ön emlékezetéről van szó és senki máséról. Ha igaz, hogy az értelem a mondotté, ha annak, ami mondva van, van értelme, akkor van közölhető értelem, s ha ez parafrazeálható, akkor ez közös értelem. De a költészet értelme egy emlékezetben csak ebben az emlékezetben van benne. Nem valami más emlékezetekbe átvihető dolog.
- Ez nem az emlék?
- Nem az emlék. És nem a gondolkodás.
A költészet, a valaki számára, nyelvének a léte.
- És még?
- A költészet kivonja magát az úgynevezett «publicity of meaning» szabálya alól. Ha ezzel nem számolunk, akkor a vita a költészetnek a költeményekben meglévő jelentéséről a kiindulásától fogva téves. Amit egy költemény mond, annak az « értelmében » szükségszerűen a döntő részt az átvihetetlen, a nem interperszonális, a magántermészetű alkotja.
Ebből az következik, ha felismerem és elfogadom, hogy a nyelvből inkább a költészet csinálja meg a nyelvemet, semmint a nyelv másféle használata, ez tesz engem a nyelvem birtokosává.
A nyelvem a költészet által az enyém.
31. – Valamizé, megint
Van a «valami», amit egy költemény mond,
a valamizé, amit azért mond, mert költészet (a kézzelfogható költészet).
Van az a «valami», amit egy költemény valakinek mond,
amit csak egyvalakinek mond,
s ami nem mondható el, mivel az egyéni emlékezet eseménysora, a valamizé hatása.
32. – Költészet, emlékezésvégrehajtó
- A költészet hatása az emlékezetben robbanáshoz hasonlítható.
A költészetemlékezetben a szavak felbomlanak, szétzilálódnak, a szótagjaikra esnek szét.
A költészetemlékezet az emlékekre vetett fénysugár.
Költészetemlékezet : az emlékezet fekete fénye : a sötét diafanja mibennünk.
A költészet az emlékezet egyedül személyes (egy bizonyos emlékezet) és interperszonális (az összes emlékezet) művészete.
- A költészet kettős természetű?
- A költészet mindenki önéletrajza.
- Mit jelent az, hogy emlékezésvégrehajtó?
- Azt, hogy egy poétikai esemény emlékezésfolyamatot idéz elő. Egy részecske mozgási pályájához hasonlítható. Ahogy a nagyon kicsiny fizikai részecske csak közvetett úton azonosítható be, ugyanúgy a végtelenül kicsiny poétikai esemény is láthatatlan és (a figyelő tekintet számára) csak az emlékezet mozgási pályáján ragadható meg.
- De a költészet nem csupán bennünk van, előttünk van a papíron; rajtunk kívül, itt, a hangban. Nem csak bennünk van, egyetlen egyediben; másokban is van, más egyetlen egyedikben.
- Igaz. Fel kell állítani egy hipotézist, egy új pszeudo-axiómát.
Hipotézis a költészetről : a költészet külső és belső emlékezet. Ez pontosított hipotézis.
A megelőző hipotézis kommentárja : A költészet nem szigorúan nyilvános. A költészet nem redukálható a nyilvános aspektusára, a szövegre a könyvben, a hang performanszára, mozdulatokra,... A költészet magántermészetű is, ílymódon más is, mint az emlékezésemlék, az emlékezet-gondolkodás költészete,... A költészet kettős természetű. A csak leírt vagy elmondott költészet semmi, üres, mozdulatlan, halott.
- Ebben az esetben nem pusztán kettős, hanem többszörös természetű. Valamely költemény nem ugyanaz az én számomra és Önök számára.
- Ez biztos. Ebből következik, hogy hatalmas távolság létezhet és ráadásul szükségszerűen létezik is a költészet emlékezethatását illetően egyik vagy másik belső emlékezet között. Minden egyéb nyelvi tevékenységnél, minden más nyelvi tevékenység vizsgálatánál ezeket a mindig létező hatásokat a minimumra kell csökkenteni, kiiktatandóknak és parazitáknak, másodlagosoknak kell tekinteni; a költészet esetében ez a redukció lehetetlen.
- Ebben áll a költészet eredetisége.
- A lényegi eredetisége.
33. – A nyelv szerelme
- Egyszóval, Ön egy szerelemről beszél.
- A költészet a nyelv iránt érzett szerelem.
34. – Dicséretek
- A költészet a nyelv dicséretét zengi.
A költészet nem önmaga dicséretét zengi.
A költészet a nyelv defenzív dicséretét zengi, afáziájának, agóniájának ellenében.
A költészet a nyelv agresszív dicséretét zengi, erőtlensége ellenében.
- Íme egy becsvágyó pozíció. Íme egy nagyon harcos pozíció.
A költészet főhajtás egy nyelv előtt.
- Igen.
- Íme egy nagyon eltérő pozíció.
- De, mint tudja, egy főhajtás nem csak ebből áll. A főhajtásban van megszentségtelenítés is. A költészet tiszteletadás és egy nyelv megszentségtelenítése.
35. – Dioszkúroszok
- Költészet és nyelv : dioszkúroszok.
- A dioszkúroszok ketten vannak, ikrek, isteni ikrek. Van Castor és van Pollux.
- Eredetileg az egyikük halandó, a másikuk isteni.
- A mi esetünkben melyik az isteni, melyik a földi ?
- Válassza ki !
Ne feledkezzen meg Helénáról!
- A trójai Helénáról ?
- A mese bizonyos változatai szerint ő a harmadik iker.
- A tökéletes szépségű a nyelv ?
- A költészet úgy szorúl rá a nyelvre, mint a hal a vízre.
Egy nyelv költészete a nyelv arcképe.
A költemények a holt nyelvek sírversei.
A nyelv soha nem «hagyja cserben» a költészetet. Cserbenhagyhatja a költőket és a költők cserbenhagyhatják a költészetet. A példák nem hiányoznak.
Ha mindent mond, ha mindent képes mondani, akkor a nyelv a költészet számára nem tökéletlen hangszer.
Úgy tűnik, Mallarmé a költészetet a nyelv tökéletes hangszerének tekinti (legalábbis gondolkodásának «optimista» oldala szerint). Ezért van az, hogy a költészet «hasznot húz a nyelvek tökéletlenségéből».
Mallarmé szerint a nyelvek tökéletlenek, «tökéletlen mindahány». A költészet, amely a nyelvekben telepszik meg, a fortiori miért nem az ? mert a költészetben minden egyes szó tulajdonnév, nyelvi egyediség (ebben áll a «tisztasága»). Költészetről költészetre (a dialektusok határai fölött) minden egyes szó összehasonlíthatatlan bármely más szóval, minden egyes szó tökéletes.
A költészetnek szüksége van az egész köznyelvre (nem szabad tiltásokat alkalmazni : sem a szóanyagban, sem a szintaxisban, sem a nyelvi regiszterekben : a szóbeli, az írott, a populáris, a tudományos... regiszterben). De joga van az egész nyelvre is (nem tilos az arisztokratikus, nem tilos a populáris nyelv).
Mivel a nyelv emlékezete, a költészet előrejelzi a nyelv jövőjét.
36. – Arról, hogy a költészet MOST van
- A költészet, a költemények ?
- Mindkettő. A költészet, mivel a költeményekben van benne, «most» van. Egy költemény « most » van.
- Mielőtt kicsit többet mondanánk róla, összekapcsolná ezt az új pszeudo-axiómát az előzővel?
- Szivesen. « Valamit mondani annyi tesz, hogy valami elmondatott. De a költészet «most» van. »
- Tudniillik ?
- Hogy egy költemény most van, ez azt kívánja jelenteni, hogy egy költemény csak úgy ragadható meg, mintha most lenne mondva (olvasva, hallgatva, recitálva, ahogy tetszik, nem ez a kérdés); most lenne szerezve és észlelve. Poetry is now. What does that mean?
- Ön most angolul beszél ?
- Ez jött be. A Poetry is now nekem jobbnak tűnik, mint « a költészet most van ». A now majdnem olyan, mint a nun, a görög most.
- Rendben. De ha lehet, ne fokozza, hogy az egyik nyelvből a másikba zuttyan. És folytassa, kérem !
- Ez a « mean » sajátosan azzal jár, hogy az Odüsszeia, A megfordított virág éneke Raimbaut d’Orange-tól, az Isteni Színjáték, A szűz, a szépséges, az eleven jelen, A Kis Hordozható Kozmogónia, az Anne-Marie Albiach élethelyzete « most » van, ezek most-költemények; egy-egy most számára állnak elő.
Egyébként minthogy « most » vannak, nem kell őket hozzánk közelíteni kommentárral, fordítással, az írásmód modernizálásával, etcetera (ez a poundi « Make it new » jelszó kétértelműségének egyik aspektusa a fordításelméletben). Vén vagy ifjú költemények : they stand or die as they are.
- Ön elkalandozik.
- Nem, csak tettem egy rövid kitérőt. Jogomban áll.
- Elidegeníthetetlenül. De.
- A költészetemlékezet egy pillantás alatt ragad meg egy költeményt, begyorsulva, anélkül, hogy a jelenből kilépne.
- Ezzel a képességgel analóg az, amikor – hiszen birtokában vagyunk a számnak, hiszen képesek vagy aritmetikai « alfabetizálásra » - egy kevés számú elkülönült tárgyból álló egység jelenik meg előttünk, és mi számolás nélkül, anélkül, hogy egyenként előszámlálnánk őket, tudjuk a számukat?
- Most éppen nem ezt akartam mondani.
Költészet csak közvetlenül létezik. Ezért miután megjelent, már csak az emlékezet útján fogható fel.
- A költészet emlékezettárgy lenne?
- Egyáltalán nem. «Az, ami most van», mondja Thomas Reid.
- Megint egy angol ?
- Nem, egy skót ; egyike azoknak a skótoknak, mint a kortársa, David Hume, akik nem tréfálóztak a világ evidenciáival. Thomas Reid még keményebb. A prózája a baps-hez hasonlít.
- Baps ?
- A baps hagyományos skót süteményeket jelent, amik különösen jól ellenállnak a rágószerveknek. Saki néni szabályos időközönként elutazott Londonból Edinburghbe, mivel a Londonban kapható baps-et nagyon puháknak találta. Egy jó bap szinte tökéletesen ellenáll a nyálnak.
- Saki?
- Egy mesemondó. Ha Ön nem tudja, kicsoda Saki, azt tanácsolom, hogy tájékozódjon.
Ismétlem : « Az, ami most van », mondja Thomas Reid, « nem lehet az emlékezet tárgya ». Ha a költészet most van, ha hat az emlékezetre, nem lehet ennek a tárgya. Az emlékezet nem mint a tárgyát ragadja meg a költészetet. A költészet az ő saját emlékezete.
37. – A költészet ideje
- Előre érzem, hogy az Ön elgondolásai a költészet idejéről sokkal több kérdést fognak fölvetni, mint amennyire választ találunk.
- Ez valószínű. Készen áll?
- Készen.
- Költészet : az a pillanat, amikor valami nagyon tartós (az Ön emlékezetében, az Ön teljes emlékezetében) elcsípi a már-már abszolút efemert.
- Ó !
- A költészet pillanata az idő lerombolása ; az idő leírása, áthelyezése, átfordítása, hamisítása, visszaemlékezése, panasza, kifordítása, lecsökkentése, előállítása, elrendezése, elvonása ; lemondás az időről.
- Már ne dobálózzon tovább ilyenekkel !
- Akkor még csak annyit : A költészet pillanata az idő definíciója.
38. – A költészet ideje : következtetések
Egy költeményt nem olvashatunk el egycsapásra.
Ha költészet « most » van, ha ez a « most » csak mint a lehetséges befejezett jövők egyike áll be, a költemény elolvasását meg kell ismételni.
Ha azt mondjuk, hogy a költemény « most » van, ez annyit tesz, hogy a szellem számára egy belső látással egészében észlelhető teljes tárgyként (a költemény képeként) jelenik meg, már a kezdete előtt megelőlegezvén a végét.
A költemény összes olvasásakor (hallgatásakor) megvan a megelőlegezés, mivel a költemény a saját előzetes létezésének a megismétlése, hiszen már felolvasása-meghallgatása előtt elkészült (az improvizálás, a szóbeli költészet részleges improvizációjának a kérdése : még jobban érinti az előlegezett prae-egzisztencia emlékezetét).
Az « idő » a költészet számára ágostoni : nincs múlt, jelen, sem jövő ; a múlt jelene, a jelen jelene, a jövő jelene van.
E egység – Hipotézisek az olvasásról
39. – Költemények gyógyszertára
- Ön nem áll messze attól az állítástól, hogy a költészet helyrehozza a nyelveket.
- Csakugyan. A költészet óvja a nyelveket. A költészet támogatja a nyelveket. A költészet halála egy nyelvben az illető nyelv kis halála.
- A költészet az amerikai indiánok értelmezése szerinti Nagy medicina?
- Ha úgy tetszik.
- Egy „pharmakon”?
- Ha úgy tetszik. Ezek meglehetősen kétértelmű kifejezések.
- Mint Joseph Prudhomme kardja?
- Pontosan.
- És a mi számunkra is? minket is ápol?
- Nem tudom. GAZDPROF, MIASZÁM és VILFID ideje, a műzlinyelv ideje egyúttal az az idő, amikor az egyéni emlékezet beteg. Amikor a költészet beteg. De a költészet nem lehet gyógyír a világ betegségére. A költészet tünet.
- Lehet ápolni az emlékezetünket?
- Nem tudom. Mindenesetre a szokványos emlékezetet, a visszaemlékezést gondolatokra, emlékekre nem.
A költészet nem gyógyszerészet. A költészet emlékezésvégrehajtó. Erőszakosan felszítja bennünk az emlékeket. Felpiszkálja őket. De a költészet olyan emlékekhez is hozzásegít, amilyeneket nem akarunk; a költészet nem segít hozzá olyan emlékekhez, amilyeneket akarunk. A költészet olyan emlékeket ad, amilyeneket ad, olyanokat nyújt, amiket kihagyni látszik, kihagyja azokat, amiket adni látszik, kihagyja azokat, amiket kihagy. De főképp összeméri az egyiket a másikkal.
- Transzponálja Galénoszt: „Egy Praxitelész, egy Pheidiász vagy bárki már szobrász arra szorítkozik, hogy a külső, megérinthető anyagot megformálja; ami a mély részt illeti, ékítés nélkül hagyják, csiszolatlanul, nem dolgozzák ki és nem foglalkoznak vele, képtelenek elhatolni hozzá, alászállni oda és megérinteni az anyag minden részét...”.
- A költészetemlékezet az, ami alászáll a nyelvek mélyére. A nyelvek orvosa.
Ide helyezhető A régi orvostan utasítása: „Ügyelnünk kell valamiféle mértéktartásra. Ami azonban a mértéket illeti, ez sem nem szám, sem nem súly, nem olyan viszonyítási alap, amelynek segítségével a pontos igazságot megismerhetnők, semmi mással nem tudunk rátalálni, csak a nyelv érzékenységével”. Mint a kiinduló orvosi szövegösszefüggésben, itt a költészet iránti egyéni érzékenységről (emlékezetről) van szó. (A költészet „táplál” minket a nyelvvel.)
40. – Szem-fül
- A költészet a szem-fül számára van.
- A költészet nem csak a fül számára van, nem csak a szem számára van, hanem mindkettő számára egyszerre? Nem csupán a lapon, a képernyőn van vagy nem csupán a hang hordozza, fölvéve magnetofonra, etcetera?
- Kétségtelenül. De tovább kell mennünk. A költészet, az általunk észlelt költészetforma, amennyiben emlékezetünknek szól, nem szemlélhető úgy, mint aminek csak külsődleges léte van: a lap, a hang, etcetera. Négyszeres formája van.
- Hogyhogy?
- Meg kell különböztetni például az írott költészetforma felületi oldalát a költészetformának az emlékezetben lévő belső oldalától. A költészetnek van egy szkriptuális formája és van egy szQriptuális formája, amely a költészetlap belső vizuális, memoriális képe.
Ugyanígy a költészetformának van egy külső, orális összetevője és egy belső, aurális összetevője. A szemen és a fülön keresztül lép be, de egyszerre lép be.
E két formai párosból tevődik össze, az egyik külső, a másik belső.
Elhagyni a másodikat, a belső párost, annyit tesz, mint kettévágni a költészetet, annyit tesz, mint megfosztani minden értelemtől.
- De vannak költemények, amelyek csak a lapon léteznek.
Vannak költemények, melyek csak a hangban léteznek.
- A négyesből a két külső összetevő egyike lehet üres, nem realizált. A belső összetevők soha. Egy papírlapon lévő költeményt a belső emlékezet aurálisan hall, észlel. Egy orális költeményt látunk a belső szemünkkel. Máskülönben semmi.
- Ön szerint tehát a költészet csak egy vagy végső esetben két dimenziós?
- Azt hinni, hogy a lapon lévő költemény csak kétdimenziós lehet, nagyon szomorú. Azt hinni, hogy a hang terében „performanszként” létező költemény (akusztikus, elektronikus... eszközökkel segítve vagy nem segítve) olyan dimenziókhoz jut, melyek a papírlap-létnél hiányoznak, még szomorúbb. Vagy talán rossz költeményekről, vagy hirtelen vakságról és ezzel szimmetrikusan süketségről van szó. Mindez a fejben játszódik le! Az emlékezet felkutatja azt, ami a lejegyzés mögött, ennek hátterében van, a kivitelezésen túl. Az emlékezet nélkül nem történik semmi.
A hang által hordozott költemény ugyanúgy, mint a papírlap hordozta költemény nem más, mint sor, felület (pontosabban egy három dimenziós tárgy). Csak amikor belép az észlelő belső emlékezetébe és sajáttá lesz, nyer tekintélyes számú dimenziót, válik valóban költeménnyé és többé, mint egy partitúra, egy partitúra egyszerű előadása.
- Belső emlékezet nélkül, a költészetemlékezet nélkül a papírlap mozdulatlan, a hang pedig tiszavirágéletű. Ez a megfogalmazás megfelel?
- Igen.
41. – Olvasni
P
oéma: az emlékezetre nyíló ajtó.
Egy költeménynek emlékezetesnek kell lennie ahhoz, hogy bevéshessük, vagy legalább belsőleg újra fölkereshetőnek kell lennie.
Szükség van a költemények emlékezetére, ha meg kívánjuk „érteni” őket. „Mit akar ez mondani?”, azt válaszolom: „megismétlem”.
A költészet szavai nem csak „követő módon” olvasandók, hanem előlegezetten, előre elgondoltan; ugyanúgy kapaszkodva abba, ami mindjárt eljut, mint abba, ami már eljutott a szemhez.
Egy (a szem, a fül, a belső érzék számára) elkezdődő verssort, egy költeményt csak akkor foghatok föl, ha előre elgondolom.
Egy költemény szövege, mint minden „performanszé”, partitúra, de csak partitúra. Itt a zenei előadó nem a költő, hanem Ön.
Egy költeményt mindig ketten állítanak elő: aki szerzi és aki olvassa vagy hallgatja. És talán megőrzi emlékezetében. Nem ilyen meg ilyen olvasóhoz szól, hanem egy változó szemnek-fülnek.
A nyelv külső formációi, melyek a papírlapon, a hangban vannak, melyek belépnek a fejbe, működésbe léptetik az Ön emlékezetét. Semmi mást.
Egy költemény első olvasása elő-olvasás: még üres formájának előlegezése.
Egy regény elő-olvasásához valamit kell tudni róla: lehet ez külső borító, tartalmi összefoglaló, az, amit valaki nekünk mondott róla, valami híresztelés, a cím... Egy költemény jelenlétekor, közvetlenül a kiterjedéséből és téries megjelenéséből, már sok van a birtokunkban belőle.
Így egy költemény összes olvasása már újraolvasás.