22. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Réges-régen, a kilencvenes években a barátnőmmel egy kombinatorikus gondolkodásmód történetéről szóló konferencián ültem. Nyomorúságos idő volt, olyan szürke köd, hogy az ember az agyonfűtött termekben is fázott, kint jég, hó és fagy – ilyenkor senki sem gondolhat a trubadúrokra. Ám az előadók tömegéből hirtelen felvillant egy előadó: ő arról beszélt, mit is érthetünk ma és most a kombinatorikus gondolkodásból. Szigeti Csaba, ez az előadó Dante viszonyát vizsgálta az Arnaut Daniel-i sestina-hagyományhoz – mit értünk, amikor rombolunk, kérdezte. Hogy ő, Szigeti Csaba mit értett, azt nem tudhattuk meg: ő egy francia, Jacques Roubaud teóriájáról beszélt, aki a a 20. század második feléből figyelte a sestina-forma, a trubadúrhagyomány, nekünk magyaroknak oly kevéssé látható életét.
Nyilván ez a szegény Jacques nem is létezik, súgta a barátnőm. Csak valami szemüveg, amelyen át Jacques Szigeti nézi a világot. Bólintottam: nagyon is hihető volt.
A réges-régen, a kilencvenes évek közepe nem is volt olyan réges-régen. Vagy mégis? Előtte, a kilenvenes évek elején (ezt a “nem-létező” Jacques-ot parafrizálva) a szabadság volt a mi Beatricénk. A redszerváltáskor ezt, a szabadság édes, zavaros összevisszaságát hallottuk a trubadúrok tavaszi madárkórusában, mikor is minden madár a maga nyelvén, a maga latinján dícsérheti a teremtést. Nekünk csak édes zűrzavar – de a Teremtőnek tán lenyűgöző, tökéletes harmónia. Aztán a kilencvenes évek közepére csak két hang maradt ebből a virtuális madárkórusból – talán Magyarországon soha sem volt több. Vagy jajonganunk kellett a magyar hagyomány (a magyar madárkórus, a költészet) szegényességén vagy pillantásunkat mélyen a földre szegezve keresni a “tipikusat”. Ha nincs ló, jó a csiga is. Csak húzzon a szekér valamerre.
Mit tehet ilyenkor egy magyar gondolkodó, elmélkedtem Jacques Szigeti előadása után pár nappal. Kitalál magának egy távoli kerekasztalt – nevezhetjük akár Oulipónak. A Távoli Kerekasztalnál csodálatosan okos emberek ülnek, ezek a csodálatosan okos emberek csudálatosan okos és izgalmas dolgokról gondolkodnak, beszélnek, írnak, Szigeti Csaba pedig nem tesz mást, csak közvetíti ezeket a csudálatosságokat. Mit lehet számon kérni egy fordítótól? A fordítás csak fordítás. Ezek a szegény franciák pedig nem is hallottak a mi egy- vagy kéthangúságunkról, a szekérről, a lóról és a csigáról.
A fordítás csak fordítás. Ahogy a portugál Fernando Pessoa a huszas évek unalmas, csak látszatra pezsgő Lisszabonjában megalkotja heteromímjeit, úgy Szigeti Csaba is kitalálja-megírja az “oulipósokat”, fordítja-terjeszti eszméiket, rámutat ellentmondásosságaikra, dícséri-kineveti-népszerűsíti őket. Egyetemi nemzedékek nőttek fel Magyarországon az oulipizmus bűvöletében. Ouliposhire ma a huszadik magyar megye. Mert olvasni tanultunk tőlük, írni, számolni, gondolkodni, nevetni.
Vajon létezik-e ez a messzi-messzi Kerekasztal? Ha valaki bepötyögi az internetes keresőprogramokba az Oulipo jeleseinek nevét, akkor nagyon sok nagy Nevet talál. Nem hihetjük, hogy a sok honlap, adatbázis, hivatkozás pusztán Szigeti Csaba páratlan buzgalmának eredménye. De a “fordított virág”, a trobar nálunk igazi “fordított világ”. Hiszen az oulipósok – ahogy a trubadúrok is – megtehetik, hogy csodás és haszontalan dolgokkal foglalkozznak – mi ezt csak az ő nevükben tehetjük meg. Magyarországon nem voltak trubadúrok. Szomorú dolog ez, ám egyben lelkesítő is: most megírhatjuk a műveiket.
Szigeti Csaba nem egyszerű fordító. Még azok se hihetik ezt, akik hisznek az Oulipo létezésében, és nem kelet-európai titkos szervezetnek, a menekülő, de közöttünk élő értelmiségiek titkos Kerekasztalának tekintik az egészet. Nemcsak azért, mert a fordítás mindig kultúráról kultúrára való fordítás is. Mikor Jacques Szigeti a trubadúr-konvenció alapján elemez mai, magyar, kétségkívül élő költőket, akkor a trubadúr-hagyományt írja bele a magyar irodalomtörténetbe. Érzékennyé tesz a hagyomány “fordíthatóságára”. A fordításnak – a hagyományos fordításoknak és az átköltéseknek – sokkal nagyobb szerepe van nálunk, mint a nyugat-európai irodalmakban. Egy nekünk ismeretlen poétikai gondolkodásmódot tanít. És ismeretlen politikai gondolkodásmódot. Hiszen a trubadúrok korlátlan individualizmusa itt, a mi huszadik századunkban nem alakítható át semmiféle pártszlogenné, a gilosokkal kapcsolatos ellenszenvük csak egy halvány (nagyon halvány) nemzedéki különállást engedélyez. A kelet-európai gilokráciákban a trubadúrok mindig a fiataloké – az éppen soron következőké, a nálunk is fiatalabbaké.
Talán az Oulipo nem is létezik. Talán ez maga a Seholország. Az Oulipo egy kelet-európai utópia egy csodálatos asztaltársaságról, akik csudálatos dolgokkal foglalkoznak, akik nem ismernek minket, akik elvesznek saját izgalmas történeteikben, számaikban, elméleteikben. De ha oulipósok vagyunk, azt hihetjük, hogy a számok, a versmértékek nyelvtől-kultúrától függetlenek – így hát Seholország, a Szabadság világába mi is beletartozhatunk. Minden madár a maga latinján dalol. Most feledkezzünk el arról, hogy mi nem vagyunk “latinok”, gyönyörködjünk ebben a kápráztatóan színes hangkavalkádban. Tanuljunk meg düh és indulatok nélkül szenvedélyesnek lenni.
A Palimpszeszt XX. számában (vajon hányadik szám? B. É.) ennek a “fordított világnak” a fordításait találja a magyar olvasó. Eszményi sorrend nem is állapítható meg a szövegek közt. Ám bevezetésként érdemes elolvasnunk Paul Fournel írását a 20. századi temps novelről, a kezdet legendás időszakáról, annak történetéről, miként is szakadt ki az Oulipo a Patafizikus Kollégiumból. Raymond Queneau-tól két eszmefuttatást találunk, az egyik a Regénytechnika 1937-ből (Technique du Romane…), a másik a híresen eszement Mintatörténelem (Histoire modelle), amely matematikai modellek alapján tárgyalja az “emberiségtörténelmet”. George Perec rövid írásai közt akadnak önelemző életrajzi kísérletek és a tudományparódiák is. A Jacques Roubaud-országrészben egy teljes regény, A nagy londoni tűzvész (Le grand incendie de Londres) is helyet kap. Majd az utolsó éveiben oulipiánussá lett Italo Calvino írását találjuk Szerelem és Olvasás összebújásáról, a Ha egy téli éjzakán egy utazó (Si par une nuit d’hiver un voyageur) regény kombinatorikus alapjairól. Ám mégis azt ajánljuk, kedves olvasó, a szövegek közt csatangolj kedvedre, és ne hallgass ránk!
Ez egy különleges születésnapi szám – ahol is az ünnepelt ajándékozza meg kollegáit, tanárait, barátai, tanítványait. Vajon mi mit kívánjunk az Oulipo itthoni egyik magyar “feltalálójának”, a nagy szabadság- és trubadúr-tanárnak, Szigeti Csabának ötvenedik születésnapjára? Ilyen vagy más saját műveket.
C’était aux temps jadis : aux années quatre-vingt-dix. En compagnie d’une amie, j’assistais à un colloque consacré à l’histoire de la pensée combinatoire. Il faisait un temps misérable, un brouillard à faire froid jusque dans les salles surchauffées, glace, neige et gelée dehors – personne ne pense alors aux troubadours. Pourtant, dans la foule des conférenciers, un seul s’est dégagé soudain ; il parlait de notre interprétation actuelle, celle d’aujourd’hui de ladite pensée combinatoire. Ce conférencier s’appelait Csaba Szigeti, et il analysait le rapport entre Dante et la tradition des sestines d’Arnaut Daniel – qu’est-ce que nous comprenons lorsque nous détruisons, a-t-il posé la question. On n’a pas pu savoir ce qu’il a compris lui-même car il nous a parlé de la théorie d’un français, de Jacques Roubaud, observateur au deuxième moitié du 20 siècle de la vie de la forme sestine et de la tradition des troubadours, si peu visibles pour nous autres hongrois.
„Sans doute ce pauvre Jacques Roubaud n’existe pas” – me dit la copine en chuchotant. Ce n’est que des lunettes à travers lesquelles c’est Jacques Szigeti lui-même qui observe le monde. Comme la chose paraissait bien probable, je fis un signe de tête d’approbation.
Ce temps jadis, le milieu des années qatre-vingt-dix n’est en réalité pas aussi lointain que cela. Ou bien il l’est malgré tout ? Un peu avant, au début de la décennie, la liberté était notre Béatrice – pour paraphraser ce „Jacques-qui-n’existe-pas”. Au moment du changement de système c’était bien cela, la douceur chaotique de la liberté que nous entendions dans le choeur printanier et gazouillant des troubadours, la voix de ce temps où tout oiseau peut bien faire l’éloge de la création sur sa propre langue, en son latin à lui. Pour nous, c’est du chaos bien doux – pour le Créateur, c’est peut-être une harmonie fascinante et parfaite. Puis, vers le milieu des années quatre-vingt-dix, il n’en est resté que deux de ce choeur virtuel d'oiseaux – et peut-être il n’y en a jamais eu davantage dans notre pays. Tantôt on devait alors se lamenter à cause de la pauvreté de la tradition hongroise (à cause de celle du choeur d’oiseaux, de la poésie), tantôt on devait faire la quête, le regard obstinément fixé au sol, de ce qui est „typique”. Faute de grives on mange des merles. Seulement, qu’il y ait quelque chose sur le plat.
Qu’est-ce qu’il peut faire alors un penseur hongrois, me demandai-je quelques jours après la conférence de „Jacques” Szigeti. Il s’invente une lointaine table ronde qu’il appelle, et pourquoi pas, Oulipo. Autour de cette Table Ronde lointaine, il imagine des personnes d’une intelligence prodigieuse qui se conversent, parlent, écrivent sur des choses tout aussi prodigieuses et passionnantes ; Csaba Szigeti, quant à lui, ne fait rien d’autre que de transmettre ces prodigiosités. Que peut-on exiger à un interprête ? Et ces pauvres français, eux, ils n’ont même pas entendu de notre unique ou double voix, de nos plats, de nos grives et de nos merles à nous.
Traduire, ce n’est pas seulement produire une traduction. De même que Farnando Pessoa, ce portugais qui dans l’ennui de la Lisbonne des années vingt ne fourmillant qu’en apparence créa ses hétéronymes, Csaba Szigeti, de sa part, invente et écrit les „oulipiens”, il traduit leurs idées et les fait répandre, il fait saillir leurs contradictions, fait leur éloge, rie à leur dépens et fait leur propagande. En Hongrie, des générations à l’université ont été nourries d’oulipisme. Le vingtième département de notre pays s’appelle aujourd’hui Ouliposhire. Car ils nous ont appris à lire, à écrire, à calculer, à réfléchir et à rigoler.
Existe-t-elle vraiment cette lointaine Table Ronde ? Si vous tapez dans un moteur de recherche les noms des grandes figures d’Oulipo, vous trouverez caractéristiquement beaucoup de grands Noms. Nous ne devons pas croire que tous ces sites, tous ces bases de données, ces références seraient les résultats du zèle incomparable de Csaba Szigeti. Mais chez nous, „le monde à l’envers” du trobar est un véritable „monde à l’envers”. A savoir que les oulipiens – tout comme les troubadours – peuvent bien se permettre de ne s’occuper que de choses merveilleuses et inutiles – tandis que nous, nous ne pouvons faire tout cela qu’en leur nom. En Hongrie, il n’y avait pas de troubadours. Ceci est bien triste mais en même temps passionnant : nous avons la possibilité maintenant d’écrire les oeuvres qui manquent.
Csaba Szigeti n’est pas un simple traducteur. Ils ne peuvent pas le croire même ceux qui croient à l’existence d’Oulipo, sans le prendre pour une société secrète d’Europe de l’Est, pour une Table Ronde clandestine d’intellectuels qui s’évadent mais qui vivent toujours parmi nous. Non seulemenmt parce que la traduction est toujours une transmission d’une culture à une autre. Lorsque „Jacques” Szigeti fait, en suivant les conventions troubadouresques, l’interprétation de poètes hongrois contemporains qui vivent sans aucun doute et parmi nous, il inscrit la tradition des troubadours dans l’histoire littéraire de la Hongrie. Il nous rend susceptibles à la „traductibilité” de la tradition. La traduction – qu’elle soit traditionnelle ou plutôt une adaptation, une réécriture – a chez nous un rôle bien plus important que dans les littératures d’Europe Ocidentale. Elle nous enseigne une manière de penser poétique qui nous est inconnue. Et aussi une manière inconnue de penser la politique. N’est-ce pas l’individualisme sans bornes des troubadours ne se traduit aujourd’hui, dans nos 20e et 21e siècles, en aucun slogan de parti ; l’animosité envers les gilos n’est pas davantages qu’un certain et encore combien flou détachement générationnel. Dans les gilocraties d’Europe Centrale, les troubadours sont toujours aux jeunes – à ceux qui ont leur tour au moment donné, à ceux qui viennent après nous.
L’Oulipo n’existe-t-il peut-être pas. Peut-être est-il l’incarnation même du Pays de Nulle Part. L’Oulipo, c’est une utopie d’Europe de l’Est sur une compagnie miraculeuse dont les membres s’occupent de choses miraculeuses ; ils nous ignorent, ils se perdent dans leurs propres récits, dans leurs chiffres et théories passionnants. En revanche, en tant que oulipiens, nous devons croire que les chiffres et les mètres sont indépendants des cultures – nous aussi, nous pouvons donc appartenir à l’univers du Pays de Nulle Part, à celui de la Liberté. Tous les oiseaux chantent en leur latin. Oublions pour le moment que nous, on n’est pas „latins”, réjouissons-nous à la vue de cette cavalcade éblouissante de voix. Apprenons à être passionnés sans colère et sans pulsions.
Dans ce 20e numéro de Palimpszeszt, ce sont des traductions de cet „univers à l’envers” que trouvera le lecteur. Il n’existe pas d’ordre idéal de ces textes. En guise d’introduction, il est opportun de lire le texte de Paul Fournel sur ce temps novel du 20e siècle : comment l’Oulipo s’est-il dégagé du Collège de Pataphysique. Vous trouvez deux textes de Raymond Queneau, l’un étant sa Technique du Roman, de 1937 et un autre, la célèbrement insensée Une histoire modèle qui traite de l’histoire en suivant des modèles mathématiques. Parmi des textes courts de Georges Pérec aparaisssent des essais d’autobiographie et d’auto-analyse, mais aussi des parodies scientifiques. Au continent Jacques Roubaud figure en roman complet, Le grand incendie de Londres. Puis c’est Italo Calvino, devenu oulipien durant ses dernières années qui parle de l’intimité d’Amour et de Lecture, sur les fondements combinatoires du roman Si par une nuit d’hiver un voyageur. Mais en somme, ce que nous te proposons, cher lecteur, c’est de flâner à ton aise et de ne pas nous écouter !
Particulier, ce numéro d’anniversaire – ici, c’est le jubilaire qui offre des cadeaux à ses collègues, à ses professeurs et à ses élèves. Que peut-on souhaiter pour son anniversaire à cet „inventeur” hongrois d’Oulipo, à ce grand professeur de liberté et de troubadourisme, à Csaba Szigeti ? De telles oeuvres ou d’autres, issues de lui.