PALIMPSZESZT
21. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Bálint Emese:
Nyilvános büntetések a kora újkori Kolozsváron

A tizenhatodik századi városok mindennapjait a konfliktusokról árulkodó peres iratok tárják elénk, ezeket társadalmi-kulturális beágyazottságukban vizsgálva a kis társadalmak elrendeződését sikerül feltárni. A közösséget irányító normarendszer elemzése során pedig ezt a társadalmi szerveződést érthetjük meg: a különféle narratívák és szövegek mélyén ott rejlik az adott társadalom alapvető viselkedési rendszerének sajátossága, valamint a normától eltérő viselkedések közösségi szinten történő szabályozása. Dolgozatom célja bemutatni azokat a morális értékítéleteket, amelyek a kora újkori Kolozsvár társadalmi struktúráját jellemzik. Különös figyelmet fordítok a nemek szerint eltérő szabályozó és büntető eljárásokra. Forrásaim között különféle iratok találhatók: tanúvallatási jegyzőkönyvek, számadáskönyvek bejegyzései, valamint a városi tanács határozatai és törvényei.

Amikor egy jól körülhatárolható területen több társadalmi csoport él együtt, a közösség zavartalan működése érdekében minden egyénnek a közösség normarendszeréhez kell saját cselekedeteit igazítania. Azok, akik bármilyen módon áthágják a szabályokat, valamiféle szabályozó fenyítésben vagy büntetésben részesülnek. Amikor a deviancia megnyilvánulási formáit vagy az azokra válaszként jelentkező reakciókat vizsgáljuk, a társadalmi és kulturális élet alapvető szerveződési mintáit igyekszünk minél közelebbről megragadni.

Szociológiai és antropológiai kutatások nyomán a devianciát ma már társadalmi ténynek tekintjük, ezért dolgozatomban nem részletezem a szakirodalomban bemutatott eredményeket[1] . Fontosabb a téma szempontjából, ha a történeti kutatás számára hasznosítható, más diszciplínák terminológiáját vázolom. Az első, antropológiából kölcsönzött terminus a vizsgált társadalmi egység méretére vonatkozik (kisközösség). Klasszikus példaként tartják számon Emmanuel Le Roy Ladurie munkáját, amelyben a szerző sikeresen alkalmazta ezt koncepciót: egyetlen kisközösség életét írta le, mélységükben elemezve Monatillou, egy okszitán falu partikuláris jellemzőit.[2]

Meghatározásuk szerint a kisközösségek lehetnek „függetlenek és önellátók, mint például a vadászó és gyűjtögető csoportok, vagy pedig egy nagyközösség részei, mint például a különböző törzsek az állam esetében. Jellemzőjük egyrészt a közösség kis létszáma, másrészt viszont a tagok közötti személyes, háromdimenziós kapcsolatrendszer.”[3] A kisközösség szociokulturális kontextusa rendkívül gazdag, a tagok egymástól való kölcsönös függősége és közös tapasztalatai teszik lehetővé, hogy minden egyén személyes háttere, múltja, valamint viselkedésének bármely mozzanata mindenki számára ismert és elérhető legyen. Jellemző még ezekre a közösségekre, hogy jól meghatározott társadalmi és morális normarendszer alapján szerveződnek, és a közös tudás- és háttéranyag meghatározza azt a módot, ahogyan a közösség tagjai a szabályok megszegőit kezelik, sőt ez lesz a meghatározó szempont a büntetések és a fenyítések alkalmazásában. Peter Burke elemzéseiben[4] világosan nyomon követhető, ahogyan a történész antropológiai eszközöket felhasználja a kora újkori Itália kisközösségeit szervező implicit szabályok leírására és értelmezésére. Az informális büntetések a szabályrendszer rugalmasságát jelzik, mivel azt a valóságban soha nem értelmezik mechanikusan. A határok áthághatók, de csakis valamiféle büntetés árán. „A szabály fogalmának használata továbbra is hasznos, mint ahogy az is, hogy a jelenkori olvasónak tudtára kell adnunk, milyen elvárások szerint kellene viselkednie egy elmúlt korban: hogyan viselkedjék udvariasan, hogyan sértegessen, hogyan legyen tolvaj vagy szent.”[5] A kisközösségek a leginkább alkalmasak arra, hogy tagjainak mindennapi életét részleteiben feltárjuk. Klaniczay Gábor szerint a történeti interpretáció „természetesen izgalmas feladat azáltal hogy rekonstruálja a közösség teljes társadalmi felépítését, annak minden hagyományával és normájával együtt, amelyek a mindennapi életét és a rendet fenyegető rejtett feszültségeket szabályozzák. A vádlók és vádlottak részletes vallomásaiban felbukkanó viták, veszekedések, félelmek élethű leírása jó kiinduló pontot nyújthat az efféle rekonstrukcióhoz, feltéve, hogy megfelelő számban állnak rendelkezésünkre olyan kiegészítő dokumentumok, amelyek az érintett személyekre vagy közösségekre vonatkoznak: különféle periratok örökösödés, házasságtörés, lopás, erőszak és gyilkosság esetében; továbbá adózási nyilvántartások, anyakönyvek stb.”[6] Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az effajta rekonstrukciót és értelmezést kiemelt szerepe ellenére is bizonyos feltételekkel kell kezelni, mivel mindenképpen figyelnünk kell a tanúzási technika sztereotípiáira, ilyen esetben még a pontos beszámolók és leírások is félrevezetőek lehetnek. A szerző ugyanakkor olyan gyakorlati megoldást javasol, mely különféle típusú perek és ítéletek egymás ellenében való elemzése révén nyújt megbízhatóbb képet a kora újkori morális rend szerveződési elvéről.

Így tehát eredményesen használhatjuk a törvénykezési jegyzőkönyveket és tanúvallomásokat, amikor a tizenhatodik századi kolozsvári mindennapok jellegzetes problémáit próbáljuk feltárni. Azonban rögtön meg kell jegyeznünk azt is, hogy csak ezek a dokumentumok nem elégségesek, mivel a jegyzőkönyvek gyakran hiányosak, töredékesek vagy éppen sérültek, sok esetben csupán a vádat vagy az első pert tartalmazzák, más esetekben pedig az ítéletet, anélkül, hogy a per részleteire hivatkoznának.[7] Ilyen esetekben a városi számadáskönyvek lehetnek segítségünkre, és sok olyan hasznos információval szolgálhatnak, mely a törvénykezési jegyzőkönyvekből kiolvasott adatok hiányosságát pótolják. Minden városi tisztségviselőnek, köztük a sáfárpolgárnak is, kötelessége volt a város szükségeire fordított kiadásokat a számadáskönyvekben pontosan részletezni, és tevékenységéről a városi tanácsnak számot adni. Mivel a büntetések és kivégzések költségeit a város fizette, a sáfárok és direktorok részletes listát vezettek a perek során kifizetendő összegekről. A különféle bejegyzések alapján nem csupán a peres eljárások egyes mozzanatai rekonstruálhatók, hanem így szerezhetünk tudomást a nyilvános büntetések vagy kivégzések különféle segédeszközeiről, valamint a büntetéseket végrehajtó személyekről.

Történetiségüket tekintve, a városok korai szakaszban a kisközösségek rendszere szerint szerveződnek, majd a fejlődés további szakaszaiban ezek a jellemzők fokozatosan kibővülnek, átalakulnak, végül pedig létrejön a mai formájában ismert nagyváros a maga megváltozott társas viszonyaival, az „idegenek világával”[8] , valamint a jól kiépített intézményrendszerrel. A társadalmi elmélet hívei éppen az intézmények hatalmának megszilárdulásában látják a kisközösségekre jellemző társadalmi háló kialakulását. Norbert Elias elméletével szembehelyezkedve Peter Duerr a kontinuitás és a megváltozott interferenciák mellett érvel: „Ellentmondok a [civilizációs folyamat] elméletének azzal, hogy azt mutatom be, hogy az emberi lények sokkal szorosabb kapcsolatokat tartanak fenn társaikkal a kis, túlélésre berendezkedett hagyományos társadalmakban, mint a maiakban. Ez azt jelenti, hogy az általános és közvetlen ellenőrzés sokkal inkább teljesebb, sőt elkerülhetetlen volt. Így tehát világos, hogyan válik kérdésessé Elias feltételzése, miszerint »a cenzúra és a társadalmi élet nagyobb fokú kötöttsége miatt« ma sokkal feszesebb előírások és szabályok szerint élünk.”[9] A börtönbüntetés elméletét tovább elemezve, Finzsch egy újabb elméletet mutat be, Gerhard Oestrich-nek a hatvanas években kidolgozott társadalmi fegyelmezés-elméletéről. A kiinduló pont az, hogy a tizenötödik és tizenhatodik század feudális rendszerében a rendetlenség uralkodott. A lakosság gyorsan növekedett, és a készletekben mutatkozó hiányok krízishelyzetet teremtettek, főként a városokban. Ezt még tovább súlyosbította az egyházi intézmények sikertelensége a morál és magántulajdon szabályozásában. E tekintetben tehát a világi intézmények kénytelenek voltak átvenni az egyház hatalmát és tekintélyét. Végül pedig a „normák termelése” (Normenproduzierung) csakis a városokban végbement változások eredményeként, azokra adott természetes reakcióként tekinthető.[10] A társadalmi normák és a büntetések kontextusában figyelembe kell vennünk továbbá a hatóságok növekvő hatalmát, valamint az egyre hatékonyabb és átfogóbb társadalmi ellenőrzést. Richard J. Evans a büntetések fő célját, valamint a büntetés logikáját mutatja be, és példaként az elrettentést és megtorlást, a rituális megtisztulás utáni integrálást, majd a bűnöző megreformálását[11] említi.

A tizenhatodik századi mentalitás és morális értékrend megértéséhez ismernünk kell a szabályrendszert, amely az adott társadalmat működteti. Egészen egyszerűen szemlélve az egyén és közösség kapcsolata egyfajta szerződésként fogható fel: akinek nem sikerül a szabályok szerint élnie, büntetést érdemel.. A helyes viselkedésről alkotott kép más írásos dokumentumok hiányában a peres iratok tanúvallomásaiban és a hivatalos tiltásokban lelhető fel. A szabályok azonban képlékenyek, és pontosan ezt a fajta dinamikát próbálom bemutatni dolgozatomban is A nyilvános büntetések társadalmi alkalmazásáról többféle elmélet létezik, én csak a Richard van Dülmen által használt, a „rettenet” és „színház” szavakkal jellemezhető hatását mutatom be röviden: minden kivégzést arra szántak, hogy a közönség spektákulumként nézhesse.[12] A pereskedés zárt ajtók mögött folyt, ám a legenyhébb büntetést is áthelyezték a nyilvános szférába. A kora újkori társadalmak jellegzetes eleme volt a tömeg részvétele a színház-szerű kivégzéseken, melyek a jól szervezett előadás minden részletét felhasználták: a haláraítéltet a város legforgalmasabb utcáin vezették a vesztőhelyhez, melynek kitüntetett helye volt, vagy a város szélén, vagy pedig a piactéren. Mindezekhez társult még a hóhér alakja, az egyházi és világi hatóságok jelenléte, néha a katonáké, és természetesen a tömeg szinte szertartásos részvétele. Dülmen szerint a büntetés elsősorban a nyilvános élet mozzanata volt, és csak másodsorban lehet megkonstruált elrettentő példaként értelmezni. A bűnös pellengérre állításával, a bűntettet szimbolizáló eszközök segítségével a cselekvés súlya mindenki számára nyilvánvalóvá vált, és a közösség tagjai önmagukat normálisként határozhatták meg a bűnös ellenében. A bűnök társadalmi megítélésével együtt a hatóságok büntető eljárásai is nagy változáson mentek keresztül. Nem elég, ha csak azt vizsgáljuk, hogy adott időben milyen bűncselekményeket milyen megtorlással büntettek; a közösség működését akkor sikerül megértenünk, ha a nyilvános büntetést a mindennapi élet szerves részeként tekintjük.

A mai ember természetesen azt feltételezi, hogy a büntető gyakorlat mögött kiépített és erős intézményrendszer állt. A 16. századi jogrendszer alapja, a szokásjog íratlan törvény volt, amely intézményes keretek nélkül működött, de alkalmazása meghatározta az egész kora újkori joggyakorlatot. A tizenhatodik és tizenhetedik században a jogi ismeretek és eljárások alapját Werbőczy Tripartituma, az Approbaták és Compilaták, valamint az országgyűlések határozatai alkották, és ezek mindegyike a szokásjogra vezethető vissza.[13]

A törvény a bűnöket kategóriákba sorolta, és így a bűncselekmények egészét lefedte. A Praxis Criminalis[14] először a káromkodást említi, ilyen esetek büntetéseként a pénzbírságot, vesszőzést, a nyelvkivágással súlyosbított lefejezést írja elő; a büntetés súlyossága az előfordulás számától és a visszaeséstől függött. Isten törvénye elleni bűnnek tartották a boszorkányságot, amelyet vízpróbával ellenőriztek, és megégetéssel büntettek, ha a gyanúsított beismerte bűnét. A társadalmi rend elleni vétségeket (hazaárulást, lázadást vagy összeesküvést) mindig főbenjáró bűnnek tekintették, és akasztással vagy lefejezéssel büntették. Az emberölés és fosztogatás szintén halált érdemelt, a gyilkosnak azonban abban a kivételes esetben megkegyelmeztek, ha az áldozat családjával kártérítés fejében kiegyezett. Szintén fővesztéssel büntették a nemi erőszakot, házasságtörést és bigámiát. A még nem házas paráznákat enyhébb testi fenyítésre ítélték: a megesett lányokat a szégyenoszlophoz kötve megkorbácsolták, majd kiűzték a városból. A nőtlen férfiakat pénzbírsággal sújtották. A szentségtörés elkövetőit és a gyújtogatókat megégették, a lopást viszont szigorúan büntették, először pénzbírsággal, többszöri előfordulás esetén vagy az okozott kár nagyságától függően akár testi csonkítással vagy akár akasztással is. A bűncselekményt minden társadalom úgy tekintette, mint az értékek és a normalitás megsértését, amiért arányos büntetés jár: minél súlyosabb az elkövetett bűn, annál szigorúbb a rá adott reakció. Ugyanaz a logika, az arányosságra való törekvés adja meg a választ a kombinált büntetésekre. Amikor az akasztás is túlságosan enyhe büntetésnek tűnt a bűncselekmény súlyához képest (hazaárulás vagy királygyilkosság esetén például), a bűnöst felakasztották, kerékbe törték, majd felnégyelték.

A bűn és a bűncselekmény definíciója többször is változott a kora újkorban. A világi hatóságok és az állam megerősödésével egyidőben az egyházi bíróságok főként a megszégyenítő büntetéseket rótták ki. Korábban, a középkor folyamán az egyház hatásköre több irányba terjedt: ítéletet hirdetett az egyházi vagy személyek, kegytárgyak ellen elkövetett bűncselekményekben, a házassági fogadalmak megsértésében (a házastárs beleegyezése nélkül kolostorba vonult, a törvénytelen gyereket törvényesként felnevelni, mással való jegyesség után házasságot kötni), az erőszakos bűncselekményeket (emberölés, csecsemőgyilkosság, férj vagy feleség halálának kitervelése), valamint más ügyekben (nyilvános uzsora, káromkodás és istengyalázás, hamis eskü, boszorkányság).[15] A társadalmat ellenőrző egyházi felügyelet helyét lassanként átvette a világi rend szerint szerveződő igazságszolgáltatás, ám ez a folyamat igencsak hosszú időt vett igénybe. Ennek a szinkrón egymás mellett létezésnek eredménye, hogy a „rendes” városi tanács mellett külön egyházi ítélőszék is működött, amely a bűnök bizonyos kategóriáját volt hivatott büntetni vagy fenyíteni, és általában a magánszférát szabályozta.

A társadalom alapvető egysége a háztartás volt, ezért a legtöbb egyházi és világi szabályozási kísérlet a házasság intézményének megerősítését célozta.A városi elöljárók igen szigorúan ellenőrizték a polgárok viselkedését, és a Reformáció utáni új morális rend előírta a háztartáson belüli, valamint a házasságon kívüli életet is. A szexuális rend eltökélt felügyelete a katolikus városokat is ugyanúgy érintette: a bordélyházakat bezárták, megtiltották az éjszakai zajongást, a hétvégi táncot és mulatozást.[16] A német városok tanácsosai statútumokat bocsátottak ki, amelyek a szexuális devianciák leírását és azok büntetését tartalmazták, mások a patriarchális háztartás rendjének betartására szólították fel a városok lakóit. A rendelkezések elítélték a fényűző életmódot, a pazarlást, amit lakodalmak, keresztelők vagy temetések alkalmával tapasztaltak, a népi mágikus gyógymódok használatát, az istenkáromlást és káromkodást.[17] A peres iratok legfontosabb tanulsága azonban az, hogy ezek a szabályozási kísérletek nem változtatták meg az addigi bevett szokásokat. Az már sokat elárul a korabeli viszonyokról, hogy a hatóságok bizonyos tiltásokat több alkalommal megismételtek.

Magyarországon az Approbata Constitutiones szerint a házasságban élők paráználkodása számított a legsúlyosabb véteknek, és halálbüntetés járt érte (a protestáns nyugati országok némelyikében azonban vesszőzéssel, nyilvános megszégyenítéssel vagy penitenciával büntették). A még nem házasok pedig nyilvános penitenciára és vesszőzésre (pénzbírság helyett) ítéltettek abban az esetben, ha nem állt szándékukban házaságot kötni. A házasság kiválthatta a büntetést, a feleknek csak nyilvános megbánást kellett tanusítaniuk.[18] Egyes kutatók ezekkel a szigorított rendelkezésekkel magyarázzák a csecsemőgyilkossággal vádolt nők pereinek nagy számát. Egyre több elemzés mutatja ki, hogy a kora újkori bíróságok legnagyobb számban boszorkánysággal vádolt nők esetében hoztak halálos ítéletet, a második legnagyobb csoportot pedig a csecsemőgyilkosság vádjával kivégzett nők alkották[19] . Richard Evans azzal magyarázza a jelenséget, hogy mindkét csoportba tartozók valamiféle deviáns jegyet hordoztak, így a társadalom perifériájára szorultak: a boszorkányoknak hitt asszonyok többnyire özvegyek voltak, míg a leányanyák komoly veszélyt jelentettek a társadalmi rend szempontjából. Evans azt is hangsúlyozza, hogy a tizennyolcadik század közepéig a német városok halálra ítéltjeinek egyharmadát nők alkották, és a boszorkányüldözések megszűnése után is rendkívül magas maradt az elítélt nők száma.[20]

A törvény elé vitt parázna és csecsemőgyilkos lányok nagyrészt szolgálók voltak, akik többnyire a gazdáik házában éltek. Gyakran fordul elő a peres iratokban, hogy a lány házasság, gyakran társadalmi rangjának megváltoztatása reményében engedett a férfi közeledésének. A gyakorlat általánosságát mutatja, hogy a német esetek megegyeznek azokkal, amelyeket Tóth István György talált a magyar levéltárakban. Nagykőrösi Zeke Kata például önként járult a bíróság elé, és jelentette, hogy gazdája fiával paráználkodott. Szándéka az volt, hogy az igazságszolgáltatás által tisztítsa meg lelkét a bűnöktől, ezzel pedig kényszerítette gazdáját, hogy tartsa be ígéretét[21] . Kolozsváron Keresztúri Péter pere az egyik példa az efféle esetekre: Kappa Mihályné, a jómódú polgárasszony úgy próbálta megesett sánta szolgálóját feleségül vétetni, hogy „rajtakapták” a ház vendégét, a nemes Keresztúrit a szolgáló ágyában.[22]

1588-as adatok szerint Kolozsváron a város jegyzője részletesen beszámolt három kivégzésről, nagy valószínűséggel boszorkánysággal vádolt nőket büntettek így. Egy polgárasszonyt, aki a város szélén élt, a Monostor utcában, a falhoz közel, egy kisgyermek bántalmazásáért citáltak törvény elé. Miután bűnösnek találták, vízbe fojtották. A másik két vádlott bizonyára nagyobb bűnök miatt találtatott bűnösnek, mert nem csak egyszerűen kivégezték őket, hanem megégetés előtt vasfogókkal húsukat megcsipegették, sebeikbe forró faggyút öntöttek. A kora újkori büntetések egyik jellegzetessége volt az arányos büntetés: minél nagyobb bűnt követett el, a bűnösnek annál inkább szenvednie kell.

Ugyanabban az évben egy hajadon szolgáló peréről találunk bejegyzést, akit csecsemőgyilkosság vádjával állítottak törvény elé[23] . A számadáskönyvből tudhatjuk meg a per lefolyásának pontos körülményeit. Annyit tudhatunk, hogy a szolgálót azzal vádolják, hogy szülés után megölte csecsemőjét. A lány azonban a szigorú vallatás és kínzás ellenére sem vallotta meg, hogy gyermekét megölte, a beismerő vallomás hiányában halálra nem ítélhették, csak kitiltották a városból. Ilyenszerű határozatok esetén azt is megjegyzik az ítéletek mellett, hogy a városba való visszatérés azonnali halálbüntetést von maga után[24] .

A város morális rendje szerint a becsület és származás szorosan összefonódott: a törvényes származás feltétele volt a társadalmi megbecsülésnek és tiszteletnek. 1592-ben Kolozsváron Lakatos Bálint pert indított néhány céhtársa ellen, mert fiát fattyúnak titulálták. Egyetlen tanúvallomásban megtalálhatjuk az egész társadalomra kiterjedő elvárásrendszert: a céhek tagjai csakis törvényes házasságból születhettek, akit viszont bármilyen gyanú ér, kötelessége tisztáznia magát. Lakatos Lőrinc, a sértett, rágalmazás miatt pert indított Lakatos Péterné ellen, a tanúvallomásokból pedig kiderül, hogy „azért nem vötték be, hogy olyan hírt hallottak felőle hogy fattyúnak mondták volna nem egyéb vétkiért.”[25]

Még mindig a paráznaság bűnénél maradva meg kell jegyeznünk, hogy a háztartásban élők számára a mai értelemben vett magánszféra nem létezett, és a közösségi felügyelet szigora csökkent az utazások, vásárok, mezei munkák alkalmával. Ám teljesen akkor sem szűnt meg, és a tanúk igen sokszor hivatkoznak arra, hogy látták a paráznasággal vádolt férfit és nőt kettesben maradni különféle alkalmakkor. „Néhai Józsa deákné azt vallja hogy Tordán volt de nem jut eszében mennyi esztendeje, gyűlés volt hogy ott árulnak volt, és az Lakatos Bálint első felesége Anna asszony az is árul volt. Látta egy éjjel tizenegy órakor ment be Szatmári Balázs sátorába és egy órakor éjfél után jött ki onnat. De ő nem látott semmit hozzá. Azután esmét Radnótra mentek volt sokadalomba. Mikor az sokadalom eloszlott volna, ott marad másnapra lakatos Bálintné, őtet is többekkel összekéri hogy ottmaradnának. Hogy ott maradtak volna Lakatos Mihaly deák, Lakatos Bálint öccse Kende Antalnak szolgál volt, hogy látja ott őket, mond no, tudom én hogy az én ángyóm mostan csak Szatmári Balázs kedvéért maradott itt.”[26]

Egy másik esetben, a vásárhelyi Feltóti Györgyné és Alvinci György esetében pedig terhelő bizonyítékok egész sorát sikerült felmutatni: egy kocsiban utaztak, ugyanabban a házban laktak, egy asztalnál, ételt-italt megosztva étkeztek, ráadásul még a szolgálót is kiküldték a szobából, amikor együtt háltak. Mindezek bizonyították bűnösségüket, ám ők azzal védekeztek, hogy rokonok lévén természetes a testi közelség, a tanúk vallomásaiban azonban igencsak nagy bizonytalanság tapasztalható azt illetően, hogy a vádlottak rokonok-e vagy sem. Számunkra azért ennél fontosabb tény derül ki: a társadalom szerveződésében olyan repedések tapasztalhatók, amelyeket a korabeliek könnyűszerrel ki is használhattak, hiszen az identitás ellenőzésének korlátozottsága egyben védelmet is nyújtott. Számtalan példát találhatunk arra is, hogy anyagi érdekek miatt került sor házasságtörésre: amikor a családot már nem tudta eltartani, a férj egy másik nővel megszökött, és házastársakként együtt szegődtek el dolgozni.[27] A válás a Reformáció után vált bevett megoldássá, azonban már korábban is akadt példa arra, hogy bíróságok házasságokat semmisnek nyilvánítottak, és engedélyezték a felek újraházasodását is.

A kolozsvári hatóságok a társadalmi rendet fenyegető veszélyt látták a fényűzésben is. A tizenhatodik század második felében a gazdasági fellendülést követően a város morális rendje valamelyest felbomlással fenyegetett, azt éreztetik a városi elöljárók intézkedései is. 1593-ban a város statútuma szerint a fényűző és hivalkodó öltözködést tiltották. Külön hangsúlyozták, hogy az Országgyűlés felhatalmazta a városi tanácsot, hogy saját belátása szerint szabályozza a polgárok ruházkodását, amely különben egész Erdélyben híres/hírhedt volt, és nagyon elütött az akkori szokványos öltözéktől. Ennek értelmében elrendelték, hogy azok a személyek, akik nem társadalmi rangjuk szerinti öltözetet viselnek, az adójuk kétszeresét kötelesek fizetni. Ugyanitt felsorolják, hogy melyek azok a szövetek, szőrmék és ékszerek, amelyeknek viselése egy polgárasszony számára túlságosan hivalkodó volt.[28] A rendeletet csekély módosítással 1603-ban újra kiadták, ez pedig azért fontos számunkra, mert jelzi, hogy valójában a polgárok nem tartották be a városi tanács előírásait, s a gyakorlat teljesen más képet mutat a városról, mint amit pusztán a törvények alapján láthatnánk.

Kolozsvár nyugalmát az is fenyegette, ha farsangi mulatságok alkalmával farsangi öltözékben mutatkoztak az emberek. 1582-ben az a tény, hogy farsangkor Rengő Anna nő létére férfiruhába öltözött, alaposan megbolygatta a város nyugalmát, és a hosszadalmas per vette kezdetét. A két szembenálló fél, Íjártó György és Rengő Anna sikeresen védekeztek az ellenük felhozott bizonyítékkal szemben, míg végül Íjártó boszorkánynak titulálta Annát és tanúit.[29] 1711-ben a férfiruha viselése még mindig főbenjáró bűnnek minősült: egy bizonyos "Ungvári András (:mint gonoszul mások megcsalására szerette hivattatni magát, noha leányi neve Ersok volt:)... az természetnek rendi elle(n) férfiköntöst vőtt magára", mely már önmagában is a természetes rend elleni vétségnek minősült, ezenkívül pedig "részegeskedő, csélcsap, hazudozó lévén ... sebes tűzzel való megégetésre ítiltetik." [30]

A keresztény értékrend a családi élet stabilitását hirdette, és ilyen értelemben a társadalmi mobilitás éppen az ellenőrizhetőség és átláthatóság alapjait támadta. Nyugat-Európában a független munkaerő vándorlása egyet jelentett az erkölcstelen életmóddal. Kolozsvár városi tanácsa több ízben is határozatokat adott ki (1584, 1585, 1587, 1593), amelyek a városban tartózkodó, munka nélküli cselédekre ("rideg legények", "lézengő legények") vonatkoztak, és amelyek hangsúlyozták ezen személyek helytelen viselkedését: kocsmákban kártyáznak, csavarognak, henyélnek, káromkodnak vagy mulatoznak, ezért aztán vagy elszegődtek, vagy pedig el kellett hagyniuk a várost. Ha nem engedelmeskedtek, börtönbüntetésre[31] vagy három napi kalitkára[32] ítéltettek, azután pedig a cigányok a kapun kikísérték.

A rossz szolga sztereotípiája szintén jelen volt a köztudatban. Egy 1574-ből származó tanúvallomásban felsorolásszerűen megtalálhatók a vádlott lány romlottságára utaló jegyek: „Zalay Istwanne ... azt vallotta hogy őnála szolgált az leány ... Ő megmondta hogy nem jó erkölcsű, mert igen fondor, nyalánk, hazug.”[33] A szolgák és szolgálók ilyenfajta jellemzői élesen ellentétben álltak azzal, amit erényes életek tartottak: a keresztény szabályok szerint élni, kerülni a veszekedést és káromkodást, a rangjuk szerint kijáró tisztelettel bánni embertársakkal,[34] halk és józan,[35] mindenekelőtt pedig erényes[36] életet élni. Aki ezeket a szabályokat betartotta, méltán számíthatott arra, hogy közössége megbecsült személyként tartja számon, és védve volt mindenfajta rágalommal szemben. Aki ugyanis ok nélkül verbálisan megbecstelenítette embertársát, gyakran igen szigorú büntetés elé nézett. Ilyen esetekben pénzbírságot róttak ki a vétkezőre, megvesszőzték vagy legsúlyosabb büntetésként a káromló nyelvének kimetszését[37] rendelték el.

A bűncselekmény folytonosan változó megítélése mellett számolnunk kell a büntetőrendszer gazdaságosságával is. A kolozsvári peres iratokban szép számmal találhatunk olyan eseteket, amelyek enyhe büntetést (vesszőzést vagy pénzbírságot) róttak ki akkor is, amikor törvény szerint súlyos testi fenyítést vagy a városból való kitiltást kellett volna alkamazniuk. A magyarázatot újra a kisközösségek és az egyén bonyolult viszonyrendszerében találjuk meg: a közösség egyensúlyának fenntartásához minden egyén aktív közreműködésére szükség van. A városnak komoly veszteségekkel kellett volna számolnia, ha a kivégzések száma arányos lett volna a bűncselekményekével.

A város büntető eljárásainak jellegzetessége, hogy közvetlenül a kivégzés előtt lehetőség volt arra, hogy életben hagyják az elítéltet. Két lehetőség ismert: ha a tömegben akadt olyan személy, aki házassággal kiváltotta,[38] vagy pedig amikor a károsult család kiegyezett a halálra ítélttel. A felsorolt jellegzetes elemek hozzájárultak egy sajátos mentalitás kialakulásához, amely a város igényeihez és szükségleteihez igazodott. A szabályok képlékenysége, a szigorú törvényektől való gyakorlati eltérés azonban nem csak erre a közösségre jellemző, hanem a kora újkori társadalom sajátja.[39] A városnak komoly veszteségekkel kellett volna számolnia, ha a kivégzések száma arányos lett volna a bűncselekményekével. A tizenhatodik század folyamán a fejedelemség fokozatos fejlődésen ment keresztül, és a legerősebb hatást a törökökkel való egyezség, valamint Reformáció tanainak terjedése jelentette. A kereskedelem instabilitása következtében kialakult az infláció, és több ízben is pusztítás érte a várost. Kolozsváron a század második felében többször dúlt pestisjárvány és ütött ki tűz, amelyek nagy veszteséget jelentettek a város életében. A szabad királyi városok viszont szigorúan szabályozták az új lakosok betelepedését.

A bemutatott esetekben a különféle narratívák elemzésével igyekeztem feltárni a kora újkori nyilvános büntetések logikáját, és ezen belül a társadalom szerveződésének néhány mozzanatát, ehhez pedig különféle korabeli iratokat használtam fel: tanúvallomásokat, számadáskönyvek bejegyzéseit, a városok különféle határozatait és törvényeit. A morális rendre jellemző legfontosabb tulajdonságok legjobban a házasságtörési perek jegyzőkönyveiből olvashatók ki, de ezt a képet kiegészíthetjük az egyéb bűncselekmények (például a lopás, káromkodás, szitkozódás, fényűző viselkedés, henyeség) társadalmi megítélésével. Mindenképpen említésre méltó, hogy a büntetések alkalmazásánál figyelembe kell vennünk a társadalmi nemek szerinti különbségeket is. A bűncselekmények megítélésekor számolnunk kell a mentalitás változásának gyorsaságával is. Az új törvények elfogadása és alkalmazása nagyon lassan történt, és ennek oka abban keresendő, hogy a kulturális változások általában egy emberöltő alatt következnek be. Scribner érvelése szerint „ötven-hatvan év telik el az ember születésétől addig, amíg szocializálódik, felnő, családot alapít és szülőként vagy nagyszülőként közvetíti értékrendszerét a következő generációnak; nem kell meglepődnünk tehát, ha azt észleljük, hogy jelentős változás akár csak hat generáció, azaz körülbelül 150 év leforgása alatt következik be.”[40] Ebben az értelemben magyarázatot találunk arra a tényre, hogy a szokásjog néhány elemét a tizennyolcadik században eltörölték, gyakorlatban viszont még a tizenkilencedik században is érvényesnek tekintették.[41]

Jegyzetek:

[1] Az antropológiai és szociológiai kutatások összegző elemzését megtalálhatjuk a Morris Freilich, Douglas Raybeck és Joel Savishinsky szerkesztésében megjelent kötetben, amely főként az Európán kívüli közösségek elméleti és módszertani megközelítését ismerteti, de az általuk bemutatott kultúraközi általános és összehasonlító modellek a történeti perspektívából vizsgált közösségek esetében is hasznosíthatóak. FREILICH, RAYBECK and SAVISHINSKY (szerk..), Deviance. Anthropological Perspectives (New York; Westport, Connecticut; London: Bergin & Garvey, 1991)
[2] A szerző kétségkívül szerencsés helyzetben volt, amikor feldolgozta az inkvizíciós jegyzőkönyvek gazdag, szinte egyedülállóan részletes és aprólékos anyagát, melyhez foghatót igen nehéz találni. vö. GYÁNI GÁBOR, A nagyvárosi ember. http://www.rubicon.hu
[3] FREILICH, RAYBECK and SAVISHINSKY, (szerk.) Deviance. Anthropological Perspectives, 6.
[4] PETER BURKE, The historical anthropology of early modern Italy.
[5] uo., 6.
[6] KLANICZAY GÁBOR,. Hungary: The Accusation and the Universe of Popular Magic. In. BENGT ANKARLOO AND GUSTAV HENNINGSEN (szerk.), Early Modern European Witchcraft. (Oxford: Oxford University Press, 1993), 237.
[7] l. még KOMÁROMY ANDOR, Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. (Budapest: MTA 1910)
[8] GYÁNI GÁBOR, A nagyvárosi ember. http://www.rubicon.hu/
[9] NORBERT FINZSCH, Elias, Foucault, Oestrich. In. FINZSCH and JÜTTE (szerk.) Institutions of Confinement. Hospitals, Asylums, and Prisons in Western Europe and North America, 1500-1950, 3-16.
[10] l. még MARTIN DINGES, Foucault and German Historiography. In. FINZSCH and JÜTTE (szerk.) Institutions of Confinement. Hospitals, Asylums, and Prisons in Western Europe and North America, 1500-1950 , 161: a fegyelmet előbb a hadseregben, a hivatalokban és a papság intézményében vezették be, és csak később a lakosság többi részében.
[11] RICHARD J. EVANS, Rituals of Retribution. Capital Punishment in Germany, 1600-1987. (Oxford: Oxford University Press, 1996)
[12] RICHARD VAN DÜLMEN, A rettenet színháza. Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban (Budapest: Századvég Kiadó--Hajnal István Kör, 1990)
[13] l. KISS ANDRÁS, A vármegyei filiális szék keletkezéséről, in Források és értelmezések 39-69; KOLOSVÁRI--ÓVÁRI (szerk.) "Approbatae Constitutiones" in Corpus Juris Hungarici 1540-1848 (Budapest: Franklin Társulat, 1900)
[14] l. VARGA ENDRE előszavát In Úriszék, 5-56; Eckhart Ferenc, A földesúri bíráskodás a XVI-XVII. században (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1954); VAJNA KÁROLY, Hazai régi büntetések (Budapest: Univers, 1906).
[15] STEVEN OZMENT, The Age of the Reform (1520-1550) (New Haven, 1980), 204; PAOLO GALLONI, A bűnök hierarchiája és társadalmi ellenőrzésük, Aetas, 1991 (2): 5-17.
[16] ULINKA RUBLACK, The Crimes of Women in Early Modern Germany. Oxford: Clarendon Press, 1999, 134.
[17] R. PO-CHIA HSIA, Social Discipline in the Reformation. Central Europe, 1550-1750. London: Routledge, 1989, 123.
[18] KISS ANDRÁS, Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák. Kriterion, Bukarest-Kolozsvár, 1998, 62.
[19] R. BRIDENTHAL, C. KOONZ AND S. STUART szerk., Becoming Visible. Women in European History. Houghton Mifflin Company, Boston, 1987. 216-219.
[20] EVANS, i.m. 44-45.
[21] TÓTH ISTVÁN GYÖRGY,
[22] Kv., TanJk, 190/54.
[23] Kv; Szám 5/XX. 172.
[24] l. például Kv; TJk XI/1. 335.
[25] Kv., TanJk 190/27-28.
[26] Kv., TanJk, 190/30.
[27] TÓTH ISTVÁN GYÖRGY, Árulkodó úriszéki iratok. http://www.rubicon.hu/assign.php3?ID=9002020
[28] KOLOSVÁRI–ÓVÁRI (szerk.) A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. I. kötet: Az erdélyi törvényhatóságok jogszabályai. (Budapest: MTA,1880), 239.
[29] l. KISS ANDRÁS,. Források és értelmezések, 105-109.
[30] Kv, TJk XV/1. 68-9.
[31] A Torony néven emlegetett börtön valójában a középkori városfal délnyugati bástyája volt. Műemlékként még ma is látható. l. KISS (1994), 71.
[32] Az elzárással egyforma súllyal bírt kalitkába zárás, amelyben közszemlére tették az elítélteket. VAJNA, Hazai régi büntetések
[33] Kv, TJk III/3. 392c.
[34] Torda, Pk2.
[35] Kv, TanJk V/3. 269a.
[36] Dés:Jk 191a.
[37] Kv, TJk XV/6. 52.
[38] KISS ANDRÁS, "Halálból megmentett vőlegény" in Források és értelmezések (Bukarest: Kriterion, 1994), 30-38.
[39] PETER BURKE The historical anthropology of early modern Italy. (Cambridge: Cambridge University Press, 1978), 6.
[40] BOB SCRIBNER, "Reformation and Desacralisation: from Sacramental World to Moralised Universe", in R. PO-CHIA HSIA and R.W. SCRIBNER (szerk.), Problems in the Historical Anthropology of Early Modern Europe (Harrassowitz Verlag: Wiesbaden, 1997), 75-92.
[41] TÁRKÁNY SZÜCS ERNŐ, A népi jogszokások szankciórendszere, Kolosvári Sándor, Óvári Kelemen, Bevezetés. In WERBŐCZY Tripartitum, xi-xxxii.



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]