Kőfalvi Tamás:
A hatalmaskodás bűne és a nők a középkori Magyarországon

Bevezető

A társadalomtörténet egyik, országonként változó vastagságú szelete a nők szerepének, életmódjának, helyzetének kutatása, amely az életmód- és a családtörténet kereteit szétfeszítve vált önálló történeti témává. Feldolgozásában a nyugat-európai (angol, német, francia) történetírásé volt a kezdeményezés és a vezető szerep. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a széles körű érdeklődés mellett megvolt a megfelelő, sőt gyakorlatilag kimeríthetetlen forrásbázis, illetve az ezek feltárásához szükséges anyagiak. E források alatt természetesen nemcsak az írott kútfők értendők, hanem mindazon tárgyi emlékek, képzőművészeti alkotások is, amelyek nagyban segítették a kutatásokat. Magyarországon a 60-as, 70-es évek fordulóján indult el az a sorozat, amelyből már a szélesebb olvasóközönség is kiérezhette e téma divatját, s egyszersmind szembesülhetett jó néhány olyan forráscsoporttal is, amely a nők helyzetét világítja meg az egyes történelmi korokban.[1] Mindez természetesen csak a jéghegy csúcsa volt; a nyugat-európai forrásmennyiségből “arra is futotta”, hogy a nők életével kapcsolatos, egészen szűk témákat is monográfiák szintjén bontsanak ki a szerzők.[2]

Magyarországon az ilyen irányú kutatások feltételei jóval mostohábbak voltak. Ennek csupán egyik – múló és kiheverhető – összetevője a politika elutasító magatartása, a másik, a középkor időszakát tekintve jóval súlyosabb – mert orvosolhatatlan – baja: a forrásoknak elsősorban a középkort jellemző hiánya. A magyar középkor kutatása kapcsán szinte közhelyként emlegetett forráshiány ebben az esetben nemcsak azt jelenti, hogy szám szerint kevés a fennmaradt, a nők helyzetét megvilágító kútfő, hanem azt is, hogy még ezek a rendelkezésre álló emlékek is csak igen szűkös információmennyiséget tartalmaznak a kérdéssel kapcsolatban. A helyzet talán még így is az írott források terén a legkedvezőbb, ám ez is csak a többi, még szegényesebb forrástípushoz viszonyítva mondható el. A nők, középkori szerepük miatt gyakorlatilag teljesen kiestek a magyarországi írásos források látóteréből. Jól mutatja ezt, hogy gyakran még a legelőkelőbb társadalmi helyzetben lévőkről, a magyar királynékról is csak szórványos, esetleges ismereteink vannak.[3] Az ő helyzetükre igen hangsúlyosan ütötte rá bélyegét a nőkkel szembeni alapvető és szinte egyetlen elvárás, az utód, lehetőleg természetesen fiú utód megszülése. A gyermeknevelés fáradalmai viszont már inkább az alsóbb társadalmi körök nőtagjainak jutottak osztályrészül. Királynéinktól e feladatot – legalábbis annak döntő részét – már mások, nem is feltétlenül nők vették át. A magyar királynékról rendelkezésre álló ismereteink szegényessége[4] részben azzal is magyarázható, hogy ezen előkelő hölgyek többsége külföldről került Magyarországra, itteni életük során nagyrészt meg is maradtak idegennek, férjük halála után pedig általában visszatértek szülőföldjükre. A középkori magyar írott forrásokban még azok a nők kerülnek többé﷓kevésbé előtérbe, akiket az egyház például állíthatott a tömegek elé. A kolostorban élő, később esetleg szentté avatott nők legendái, szentté avatási jegyzőkönyvei, valamint a róluk készült ábrázolások némi lehetőséget teremtenek alakjuk megrajzolásához.[5] Ha azonban elmozdulunk e két “kiváltságos” csoporttól, a forráshiány csak akkor válik igazán nyomasztóvá. A köznemesség és a jobbágyság asszonyai majdnem teljesen névtelen tömegként húzódnak meg a hétköznapoknak a források által megvilágítatlanul hagyott területein. A mindennapok valóságához talán legközelebb vivő oklevelek azok, amelyek konkrét jogcselekmények nyomán születtek. Ezt a forráscsoportot elsősorban a magyar hiteleshelyi szervezet oklevéladó tevékenysége hozta létre. Ezen források felhasználásával egy kicsit talán közelebb juthatunk a magyarországi nők középkori életének megismeréséhez is.

A hatalmaskodás bűne és büntetése

A hatalmaskodás bűncselekményének megjelenése, és ezzel összefüggésben önálló jogi kategóriaként való szabályozása a 13. század utolsó harmadára tehető. Ekkoriban ugyanis, az Árpádok királyi hatalmának meggyengülése és a főúri magánhatalom megerősödése révén egyre gyakrabban került sor mások birtokainak jogtalan elfoglalására. Ezen cselekmények elterjedésének igyekezett gátat szabni III. András 1290-91., de főként 1298. évi törvénye.[6] A közrend megbomlása, a mások vagyona és személye ellen elkövetett bűntettek egyenes következményei voltak a főúri családok javára végbement gazdasági hangsúlyeltolódásnak, illetve a királyi fegyveres erő meggyengülésének, s ennek nyomán a központi hatalom tekintélyvesztésének. A 13. század végi szabályozáson legközelebb csak Zsigmond király változtatott számottevő mértékben a 15. század elején. Az 1405. évi I. dekrétum 8. cikkelyének 6. §-a[7] az önbíráskodást, vagyis a törvényes igazságszolgáltatás megkerülését sorolja a hatalmaskodás körébe. A konkrét esetek tekintetében a törvénykönyvek a más birtokán történő önkényes zálog- és biztosítékvételt,[8] illetve az ugyanott, szintén önhatalmúlag végrehajtott vagyonelkobzást[9] említik. A 1405. évi II. törvénykönyv 3. cikkelye,[10] amely a királyi engedély nélkül testcsonkítást elrendelő bírókat hatalmaskodást elkövetőknek mondja ki. Zsigmond király 1435-ben született törvényei is szólnak a hatalmaskodásról, minden korábbinál bővebb felsorolást adva annak konkrét eseteiről. Az ez évi I. dekrétum 9. cikkelyének 4. és 5. §-a kifejezetten a katonaság által elkövetett gaztetteket minősíti hatalmaskodásnak, amelyek közül a következőket néven is nevezi: falvak és birtokok felgyújtása, felprédálása, egyházak, nemesek, egyházi férfiak megtámadása, azok telkeinek, házainak megrohanása, elpusztítása, asszonyok és szüzek fosztogatása, elrablása, meggyalázása, emberek megverése, megsebesítése. Az 1435-ben született II. törvénykönyv már az elkövetők körének meghatározása nélkül a birtokok és földek elfoglalását, azok erőszakos zálogba vételét, javak elrablását, erdők kivágását, emberek megölését, megverését, megsebesítését, a más házára, birtokára törést, illetve azok pusztítását sorolja a hatalmaskodás bűntettébe. A magánbűncselekmények terén azonban az említett törvények sem hozhattak megnyugtató eredményt, hiszen 1439-ben Albert király – amellett, hogy 29. törvénycikkének 2. §-ában lényegében megismétli a Zsigmond II. dekrétumának 4. cikkelyében foglaltakat – újabb cselekményeket emel be a hatalmaskodási esetek körébe. Ezek a tanúskodásnak és a kiszabott elégtétel adásának megtagadása,[11] valamint a birtokok adományozás előtti megszállása, illetve az adományozás megtagadása utáni megtartása.[12] Ezen újabb esetek megjelenése már világosan mutatja a királyi hatalom gyöngeségét, hiszen mindegyikük a királyi hatalommal – illetve az azt megtestesítő igazságszolgáltatással – való szembeszállást jelenti.

A hatalmaskodás jogi kategóriájának kialakulásában, formálódásában döntő jelentősége van Mátyás király törvényalkotó tevékenységének. Ő ugyanis amellett, hogy az e bűncselekményi körbe sorolható eseteket a birtokok jogtalan elfoglalásával, levelek, okiratok elrablásával, nemesek házainak és udvarainak megrohanásával,[13] illetve a koronázás óta elfoglalt javak 30 napon belüli visszaadásának megtagadásával[14] bővítette, összefoglaló rendszert alakított ki, amely a későbbiekben is alapvető maradt a hatalmaskodások eseteinek megítélése során. Az 1486-ban hozott törvény 15. cikkelye ugyanis kiemel öt bűntettet, úgyis mint (1.) nemesek házainak megrohanása, (2.) nemesi birtokok, tartozékaik és haszonvételeik elfoglalása, (3.) nemesek letartóztatása törvényes ok nélkül, (4.) nemesek megverése vagy megsebzése, (5.) nemesek megölése; amelyeket a továbbiakban ún. nagyobb hatalmaskodásként (actus maioris potentiae[15] ) tartanak számon, és sokszor csak ’öt eset’ (quinque casus) néven hivatkoznak rá.[16] A többi, erőhatalommal végrehajtott magánbűncselekmény, illetve az öt eset nem nemes kárára történt elkövetése ettől kezdve az ún. kisebb hatalmaskodások körébe (actus minoris potentiae) került, de a források sokszor egyszerűen csak erőszakként (violentia) említik ezeket.[17]

A 15. század utolsó évtizede, illetve a 16. század Mohácsig tartó időszaka már egyértelműen a királyi hatalom tekintélyének hanyatlását, s ezzel párhuzamosan a feudális anarchia előretörését jelentette. A különösen is gyengekezűnek bizonyult II. Ulászló például még a királyi tulajdon kárára elkövetett hatalmaskodásokat sem tudta visszaszorítani. Az ország közállapotait tükrözi a központi hatalmat képviselő, annak nevében eljáró hivatalos személyek ellen elkövetett erőszak terjedése. Ennek gyakoriságát az is mutatja, hogy II. Ulászló az 1495. évi törvényének 9. cikkelyével[18] a hiteleshelyi kiküldöttek és a királyi emberek megsebesítését és megverését egyenesen a nagyobb hatalmaskodások körébe sorolta. A Mátyás király által meghatározott ’öt eset’ II. Ulászló általi kibővítése – a közös tanúvallatások és szemlék megakadályozása,[19] illetve a mások jobbágyai megsarcolásával okozott károk megtérítésének elmulasztása[20] cselekményével – csak újabb kétségbeesett kísérlet volt a közrend megszilárdítására. Egyébként valamennyi középkori királyunk közül – talán nem véletlenül – II. Ulászló törvényei foglalkoznak legtöbbet a hatalmaskodás bűnével, a fentebb már említett intézkedésein kívül például hatalmaskodásnak minősítette az erőszakkal elfoglalt birtokok visszaadásának megtagadását,[21] külön törvénycikkben megismétli a nagyobb hatalmaskodások majdnem valamennyi esetét,[22] illetve kifejezetten kisebb hatalmaskodásként említi azt, ha valaki nemesek javainak visszaadását a szolgabírák megintése ellenére is megtagadja.[23] Hozzá kell tenni persze, hogy az ő uralkodásának idejére esett a Dózsa-féle parasztháború, amely a nemeseknek is jó alkalmat teremtett arra, hogy az egymással szembeni valós vagy vélt sérelmeikért önkényesen bosszút álljanak, vagy egyszerűen csak a háborús viszonyokat kihasználva, törvénytelen módon anyagi hasznot szerezzenek.

A hatalmaskodás eseteinek számbavételénél nem hagyható ki Werbőczy István Hármaskönyve sem, amely összefoglalja a hatalmaskodások nagyobb eseteit,[24] illetve ennek kapcsán megismétli II. Ulászló király 1498. évi törvénye 38. tc. 3. §-át.[25] A kisebb hatalmaskodásokat indirekt módon határozza meg, tudniillik ilyennek minősít minden olyan esetet, amely nem tartozott a nagyobb hatalmaskodások körébe.[26] II. Lajos király 1522. évi törvényének 57. cikkelye[27] a nemesek jogtalanul elfoglalt birtokainak az ispánok, alispánok, szolgabírák megintésére történő visszaadását a kisebb, míg ennek megtagadását (1. §) a nagyobb hatalmaskodások körébe sorolja.

A hatalmaskodás eseteinek törvényi meghatározása tehát meglehetős változatosságot mutat. Gyakorlatilag egy olyan, időben folyamatosan bővülő bűncselekmény-csoportról van szó, amelynek kezdetben öt, majd a központi hatalom gyengülése miatt egyre több minősített esete létezett. Az egyes magánbűncselekményeknek a hatalmaskodási esetek körébe sorolása nagyban függött a királyi hatalom mindenkori erejétől, illetve az ország közállapotaitól. Ennek következtében e bűncselekményi kategória határvonalai és belső cezúrái még Mátyás király elvi igényű rendelkezése nyomán sem szilárdultak meg, a központi hatalomnak az ország főúri családjainak javára történő folyamatos gyengülése következtében a hatalmaskodás bűne folyamatosan változó, egyre tágabb értelmezést nyert, amelynek következtében a 15. század végére – függetlenül attól, hogy a törvények szövege konkrétan is említette volna – lényegében majdnem az összes olyan magánbűntettet, amelynek során valaki hatalmával, erejével visszaélve más tulajdonában, testi épségében kárt tett, vagy jogait csorbította, a hatalmaskodás esetei közé számították.[28]

Ami a hatalmaskodás büntetését illeti, Szent István II. törvénykönyve a más házára való rátörést, az elkövető társadalmi helyzetétől függő pénzbüntetéssel sújtotta.[29] Érdekes, hogy már különbséget tett a sajátkezű elkövetés és a felbujtás megítélése között, utóbbi büntetéséül ugyanis tízszer nagyobb értéket szabott ki.[30] A hatalmaskodást elkövetők elleni szankciókról először az 1298. évi törvényben történt rendelkezés. Eszerint a hatalmaskodókat kiközösítéssel kellett sújtani (9. tc.), csakúgy, mint az őket támogatókat és védelmezőket is (19. tc.). Az egyházi jellegű büntetés mellett azonban már a 13. század végi törvénykezési gyakorlatban felbukkant a későbbiekben általánossá vált büntetési tétel: a javak és jószágok elkobzása, amelyekből a károsultnak jóvátételt kellett adni, a fennmaradó rész pedig a királyra szállt (5. tc. 3. §). Emellett az illető nemesi rangját is elvesztette.

A hatalmaskodás büntetésének szabályozása szempontjából is a 15. század időszaka volt a döntő. Ezen belül, a büntetési tételek kiszabása kapcsán is kiemelkedő jelentőségű a hatalmaskodási esetek tipizálásának Mátyás király által életre hívott rendszere, mert ezt követően a büntetések a nagyobb, illetve a kisebb hatalmaskodások kategóriái szerint oszlottak meg. Ezt megelőzően a leggyakrabban említett büntetés a jóvátétel adása, az okozott károk megtérítése, illetve a teljes jószágvesztés volt.[31] A nagyobb és a kisebb hatalmaskodások jogi kategóriáinak elkülönítése azonban plasztikusabbá tette a képet a büntetési tételek terén is. A nagyobb hatalmaskodások büntetése a fő- és jószágvesztés[32] lett, amelyet legrészletesebben a Hármaskönyv ismertet. Már a II. könyv 26. cikkelyének 5. §-a is egyértelműen rögzíti, hogy a nagyobb hatalmaskodást elkövető nemeseket és a bűncselekményben részt vett, név szerint említett jobbágyaikat fő- és jószágvesztésre kell ítélni.[33] A főbenjáró ítélet kiszabhatóságának körét a 42. cikkely határozza meg. Eszerint főbenjáró ítéletet csak a nemesi házak megtámadása, nemesek megölése, megverése, megsebesítése, törvénytelen letartóztatása, illetve bármely nemesi jószág vagy tartozékainak elfoglalása esetében lehet kimondani (5. §). Nem alkalmazhattak azonban ilyen súlyú ítéletet nőkkel és egyházi személyekkel szemben, még ha nagyobb hatalmaskodást követtek is el. Őket csak teljes vagyonelkobzás, illetve a főváltság[34] megfizetésének büntetése sújtotta.[35] A nagyobb hatalmaskodásért kiszabott jószágvesztés csak az ítéletet kimondó bíró országrészére vonatkozott, ebből a szempontból különbséget tettek a magyarországi, az erdélyi, illetve a dalmát-horvát területek között.[36] A nagyobb hatalmaskodást elkövető személyeket le lehetett tartóztatni, őket a bíró 3 napig tartotta fogva, majd ha ez idő alatt sem tudtak kiegyezni ellenfelükkel, akkor az végrehajthatta rajtuk az ítéletet. Az elítélt rokonait nem vonhatták felelősségre, ők vagyoni jussukat megtarthatták, elítélt családtagjuk zálogba került birtokát pedig magukhoz válthatták.[37]

A kisebb hatalmaskodásokért csak vagyoni büntetés járt, amely általában a jóvátételből – tudniillik az okozott károk és a perköltség megtérítése –, valamint a bírságból tevődött össze. Ez utóbbi összegét szabályozta II. Ulászló 1492-ben hozott törvénye, amely kimondta, hogy a kisebb hatalmaskodások bírsága 100 forintot kitevő 25 nehéz gira, amelynek egyik fele az eljáró bírót, másik fele pedig a felperest illette.[38] A kisebb hatalmaskodás bűnében elítélt nemest nem lehetett letartóztatni,[39] kivéve, ha a jóvátételt és a kiszabott bírságot nem tudta kifizetni. Ebben az esetben a bíró 15 napig fogságban tarthatta az illetőt, hogy az idő alatt kiegyezhessen a felperessel. Ha ez nem történt meg, akkor átadta őt a per nyertesének, aki a károk megtérítéséig fogságban tarthatta, sőt szolgájaként dolgoztathatta az elítéltet, de személyében nem bánthatta őt.[40] A kisebb hatalmaskodások esetén gyakran szabtak ki halmazati büntetést is. Ha a hatalmaskodás birtokba iktatás, visszaiktatás, vagy birtokbecslés megakadályozása volt, akkor az elkövető a birtokok becsűjében is elmarasztaltatott,[41] ha pedig az egyik peres fél tanúvallatást vagy szemrevételezést akadályozott meg, akkor a kisebb hatalmaskodás bűne mellett perét is elvesztette.[42] Halmazati büntetésként még a 16. században is életben volt az egyházi kiközösítés.[43]

A hatalmaskodások elkövetése kapcsán sokszor felmerült a tényleges elkövetés, illetve a felbujtás kérdése. A joggyakorlat szerint a hatalmaskodást elkövető várnagyok, tisztségviselők tetteiért – ha azokat uraik akaratából és főként birtokáról követték el – uraik tartoznak felelősséggel, akik azonban esküvel tisztázhatták magukat a felbujtás vádja alól. Szintén esküt tehettek ártatlanságukról, ha az ország más részein laktak, és nem tartózkodtak azon a birtokon, amelyről a hatalmaskodást elkövették.[44] Ha az úrnak az emberei által elkövetett hatalmaskodások miatti elégtétel adása miatt kára keletkezett, akkor azt tovább terhelhette a hatalmaskodást ténylegesen elkövető alárendeltjére, akivel megtéríthette kiadásait, sőt annak kiegyenlítéséig fogságba is vethette az illetőt.[45] Hasonlóképp felelősséggel tartoztak a földesurak jobbágyaik tetteiért is.[46] Ha azonban a hatalmaskodást olyan jobbágy követte el, aki azután urától megszökött, akkor ura esküvel tisztázhatta magát a felelősség alól, a jobbágyért pedig új földesura tartozott felelősséggel, hacsak vissza nem adta őt korábbi urának.[47]

A büntetések teljes körű végrehajtására azonban – főleg a fő- és jószágvesztés tekintetében – csak ritkán került sor. Ennek az a magyarázata, hogy a középkori magyar joggyakorlatban igen tág tere nyílt a feleknek, hogy perbeli egyezséget kössenek.[48] Erre a vitás ügyeknek gyakorlatilag bármely szakaszában – akár az ítélethozatal, sőt néha még a végrehajtás után is – lehetőség volt, sőt a nagyobb hatalmaskodások esetében a bíró fogságában eltöltött 3, a kisebbek esetében pedig 15 nap kifejezetten ezt a célt szolgálta.[49]

A hatalmaskodás és a nők

A hatalmaskodási esetekről leginkább a hiteleshelyek által kiállított oklevelekből értesülhetünk. A közhitelűség ezen szervei többek között a hivatalos szervektől kapott megbízásokat hajtottak végre, illetve ezekről az eljárásokról – gyakran a parancslevelet is magukban foglaló – jelentéseket adtak ki. A nőket is említő jelentő oklevelek döntő többsége hatalmaskodási esetek kivizsgálása nyomán született.[50]

A hatalmaskodásoknak a nők – különös tekintettel a nem nemesi származásúakra –, kiszolgáltatottságuk miatt legtöbbször szenvedő alanyai voltak. Az ellenük elkövetett atrocitások legtöbbször javaik elrablását, megverésüket, illetve fizikai bántalmazásukat, súlyosabb esetben megerőszakolásukat, sőt meggyilkolásukat jelentették. Az ilyen esetekről fennmaradt jelentések nagy részében nem is említik az érintett lányok, asszonyok nevét.

A pécsváradi konvent 1468. április 9-i, Mátyás királynak tett jelentése[51] számol be arról, hogy az előző év december 24-én, az éjszaka csendjében, Szekcsői Herczegh Pál és jobbágyai Bátmonostori Töttös László Baranya megyei Bezedeg nevű birtokára törtek, ahol két, rablógyilkosság miatt fogva tartott embert kiszabadítottak, több jobbágyot félholtra vertek, másokat megsebesítettek, a jobbágyok összes javait pedig elrabolták, néhány terhes asszonyt pedig lovaikkal úgy legázoltak, hogy közülük négy elvetélt.

A konvent egy másik, 1360-ban kelt oklevelében[52] jelentette, hogy Szenterzsébeti Péter és társai Patha-i István fiainak birtokaira törtek, az ottani jobbágyok összes javait elvitték, az Alma folyóra épült malmaikat lerombolták, két falu házait elszállíttatták, két asszonyt megbecstelenítettek és kifosztottak, két birtokot pedig teljesen elpusztítottak. A kiküldöttek arról is beszámoltak, hogy jóllehet az említettek néhány leányt levetkőztettek, azok ennek erővel nem álltak ellen. Középkori törvényeink egyébként meglehetősen szigorúan ítélték meg a nők megerőszakolását, amelyet már az 1092. évi szabolcsi zsinat határozatainak 32. fejezete[53] a gyilkossággal egyformán súlyosnak mondott ki. Nyilván a visszamenőleges megtorlás szándékával különösen is súlyos retorziókat léptetett életbe az 1514. évi törvény, amelyben a 14. cikkely 1. §-a,[54] a 39. [55] és a 47. cikkely[56] halállal büntette – elsősorban a nemes asszonyok ellen elkövetett – nemi erőszakot, sőt az utóbbi még az elkövetők utódait is eltiltja a közügyektől. Ugyancsak a halálbüntetést szabja ki e cselekmény megtorlásául az 1522. évi 36. törvénycikk.[57]

A hiteleshelyi oklevelek számos esetben néven nevezik a hatalmaskodás kárvallottait, köztük a nőket is. A pécsváradi konvent 1498. december 31-én kelt jelentése[58] számol be róla, hogy Zsigmond pécsi püspök néhány évvel korábban, pécsi várának udvarbíróját és akkori várnagyát, továbbá több familiárisát Bayna-i Both András Somogy megyei Vokmerfalva nevű birtokára küldte, akik ott a Wamos Péter nevű jobbágy házára rontottak, Péter feleségét: Erzsébetet jobb kezén súlyosan, anyját pedig olyan rettenetesen megsebesítették, hogy utóbbi néhány nap múlva meghalt.

A hatalmaskodások azonban korántsem csak a jobbágyok asszonyait sújtották. Míg azonban a jobbágyi sorban élő nőkkel szemben leggyakrabban fizikai bántalmazásról és nemi erőszakról hallunk, addig a nemesi származású asszonyok ellen legtöbbször a rablás bűntettét követték el. Az ilyen esetekről szóló jelentések azért is figyelmet érdemelnek, mert számos esetben az anyagi kultúra érdekes tanúbizonyságaiként is szolgálnak. A pécsváradi monostor konventje 1402. április 10-én jelentette[59] Ludan-i István macsói bánnak, hogy Tamás fiai: Vesszős és Töttös, bátmonostori nemesek, udvarbírájukkal és familiárisaikkal, továbbá számos jobbágyukkal együtt Janusy-i Péter és testvérei házára rontottak, onnan 4 lovat elvittek, később pedig Péter hitvesét házából kivonszolták, ruhájától megfosztották, ládáját pedig feltörvén, abból két ékköves hajéket, egy ezüst övet, 4 ezüst kelyhet, 7 aranyozott ezüst hajéket, két embernek való fegyverzetet összes tartozékával, nemesi ruháikat, 4 asztali készletet, 6 ökröt, takarókat és ágyterítőket, párnákat, lepedőket vittek el, mintegy 1000 aranyforintnyi kárt okozva.

Asszonyokat azonban nemcsak a hatalmaskodások kárvallottjai, hanem éppenséggel azok elrendelői, sőt résztvevői között is találhatunk. A konvent 1518. december 21-én kelt jelentése[60] szerint a néhai Radwan-i Ketczer Ferenc özvegye: Dorottya asszony, valamint fia és egy másik rokona, Baranya megyei jobbágyaikat fegyveresen a néhai Radwan-i Ketczer Imre lányának, Chemen-i Cheh János hitvesének: Zsófia asszonynak egy Baranya megyei birtokán lévő erdőibe küldték, akik azok nagy részét kivágták, a fát pedig elszállították, több, mint 30 aranyforint kárt okozva. Ezen kívül az említett Dorottya asszony és társai Apor-i Bálint nevű familiárisukat, jobbágyaikkal együtt, fegyveresen Zsófia asszony mezőire küldték, akik ott több, mint 40 kaszaaljnyi szénát lekaszáltak és elszállítottak, egy üres jobbágytelket pedig el is foglaltak. Mindezen túl az említettek a panaszos Baranya megyei Rétfalu nevű birtokán lévő halastavát lehalászták, a halakat pedig elszállították, több, mint 200 forint kárt okozva ezzel. A konventi kiküldöttek Dorottya asszonyt és fiát a nádori jelenlét bírósága elé idézték Zsófia asszony ellenében.

A nőknek mint hatalmaskodás elrendelőinek a törvény elé idézése azért érdekes, mert már az 1486. évi 13. törvénycikk 2. §-a[61] – illetőleg ezt megismételve 1492. évi 58. törvénycikk 2. §-a[62] – kimondta, hogy a nemesek feleségét, anyját, leányait és nővéreit a hatalmaskodásra való felbujtás vádjával, mivel szándékuk bizonyíthatatlan, nem lehet bíróság elé idézni. A kivételeket az 1500. évi 14. törvénycikk[63] részletezi, mely szerint a nők is megidézhetők ilyen esetekben akkor, ha a hatalmaskodás az ő saját tulajdonú, vagy elhunyt férjük általuk kezelt birtokáról történt, miként a fent említett esetben is. A hatalmaskodási esetek kapcsán is éles különbség figyelhető meg tehát a nők jogképességében aszerint, hogy férjük még életben volt-e, vagy sem, az előző esetben ugyanis, – a kifejezetten az asszony tulajdonában lévő birtokról elkövetett eseteket leszámítva – a férjet kellett törvény elé idézni. A férjnek kellett felelősséget vállalnia felesége tettéért már Szent István második törvénykönyvének 29. fejezete[64] értelmében is, amely szerint ha férjes asszony érnek lopáson, akkor bűnének megváltását az első két esetben férje kötelességévé teszi, és csak harmadízben ítéli eladásra a vétkes asszonyt.[65]

Hatalmaskodás elkövetői között találkozhatunk nőkkel a pécsváradi konvent 1395. augusztus 5-én kelt jelentésében,[66] amely szerint Bálint pécsi püspök Dörgicse falubeli jobbágyai, a püspök várnagyának vezetésével, a Gyula melletti Szent László király-monostor remeteszerzeteseinek egyik birtokához tartozó legelők kerítését és árkait már több éve pusztítják, a szénát lelegeltetik, egy másik legelő közepén utat vágtak, a monostor erdőit pedig kivágják. A birtokon lévő szőlőket feldúlják, a szőlőveszőket és -fürtöket letördelik, letépik, a zab és kender ültetvényeit pedig állataikkal letiportatják. Mindezen túl, július 15-én az éjszaka sötétjében a püspök több jobbágya, köztük Chama Péter özvegye és György falunagy hitvese, fegyveresen a remeték Remethefalua nevű falujának lakóira rontottak, közülük többeket, hacsak el nem menekültek, véresre vertek, vagy megöltek, továbbá azon állataikat pedig, amelyeket a szőlőkben való garázdálkodásuk miatt ezen népek elfogtak, kiszabadították.

A hatalmaskodási esetek sokszínűsége ellenére is elmondható, hogy a nők leggyakrabban elszenvedői voltak e bűncselekményeknek, hiszen a felettük felügyeletet gyakorló apjuk vagy férjük ellen indított támadásoknak önkéntelenül is célpontjaivá váltak. A nyers fizikai erőnek a hatalmaskodási esetekben történő megnyilvánulása során velük szemben volt a legkönnyebb a biztos és elsöprő erőfölényt megteremteni, ugyanakkor ők voltak a legkevésbé felkészültek arra, hogy támadóikkal szemben megvédjék magukat, vagy elmeneküljenek.