PALIMPSZESZT
21. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Szántó Richárd:
Özvegyasszonyok új házasságának szabályozása a 12–15. századi Angliában

A középkori angol jog és a társadalmi struktúrák kutatói pontos képet adtak a hűbériségen alapuló társadalom működéséről, a hűbéri kapcsolatot fenntartó hűbérúr és hűbéres kötelezettségeiről és jogairól. A történeti irodalomban szó esik a hűbéresek birtokairól, és haláluk esetén a birtokok örökléséről, az özvegyek és árvák védelméről, amely az elhunyt hűbéres lordjának joga és kötelessége volt. Ugyanakkor ezek a jogok sok visszaélésre adtak lehetőséget, például az új házasságok esetében, amelyek ellen a hűbéresek tiltakoztak. Mivel a legnagyobb hűbérurak egyben a király hűbéresei voltak, haláluk esetén özvegyeik és árváik királyi gyámság alá kerültek, ez pedig jogi lehetőséget adott az özvegyek kiházasítására. Az özvegyekért és árvákért érzett aggodalom az egész hűbéres társadalom közös ügye volt. Ezúttal csak az özvegyasszonyok helyzetét, újraházasításuk szabályozását, illetve az erre irányuló törekvéseket vizsgálom a 12–15. század időszakában.

Ennek a kérdéskörnek kétségtelenül fontos forrásai az oklevelek, közöttük I. Henrik (1100–1135) koronázási oklevele, a Magna Carta, a középkori jogi irodalomból Henry Bracton 13. század közepén készült jogi összefoglalása, és bizonyos adóösszeírások, amelyekben tükröződött az özvegyi státusz megszilárdulása.

A jogtörténet kutatói már a 19. század végén és a 20. század első felében felfigyeltek az özvegyek jogi státuszának változására, Holdsworth jogtörténeti munkájában érintette ezt a kérdéskört. A 20. század első felében és közepén a hűbéri politikai berendezkedés kutatása és leírása kapcsán Frank Stenton és David C. Douglas is megemlítették a hűbérurak gyámsági és kiházasítási jogait, amelyeket hűbéreseik özvegyei és árvái felett gyakoroltak. A 20. század második felében már számos önálló tanulmány és monográfia jelent meg, amelyek a középkorban élő nők világát tárták fel, és ennek kapcsán külön is foglalkoztak a nők státuszával a hűbéri világban. Frances és Joseph Gies külön fejezetet szentelt ennek a területnek a Woman in the Middle Ages című művében. A középkori nőről írott monográfiájában Angela M. Lucas önálló fejezetben foglalta össze a hűbéresek feleségeinek helyzetére vonatkozó kutatási eredményeit. A legújabb publikációk között említhető például Kathryn Jacobs monográfiája, amelyben angol házassági szerződéseket vizsgált Chausertől a reneszánsz koráig, és külön fejezetben összegezte az új házasságot kötő özvegyekre vonatkozó kutatási eredményeit. A fenti felsorolás természetesen nem törekedhetett teljességre, hiszen napról napra jelennek meg újabb kutatási eredmények. Ezúttal csak azokat a műveket soroltam fel, amelyek az özvegyasszonyok új házasságának szabályozása szempontjából mindenképpen megemlítendők.

Az özvegyek új házassága látszólag a magánélet körébe tartozik, ennek ellenére ez a kérdés a hűbéri társadalom fontos problémája volt. A látszólagos ellentmondás feloldása és a problémakör megértése megkívánja a hűbéri berendezkedés rövid ismertetését. Ezután következnek azok a források, amelyek az özvegyek új házasságának szabályozására vonatkoznak. Végül pedig az özvegyi státusz és önállóság megszilárdulására utaló tényekről esik szó.

I. A hűbéri berendezkedés

A normannok 1066–ban meghódították Angliát, és berendezkedésük következményeként létrejött az angliai normann hűbériség. Ennek a most vizsgált téma szempontjából legfontosabb jellemzői az alábbiak szerint összegezhetők. A hűbérúr hűbérbirtokot adományozott hűbéresének, aki fegyveres és egyéb szolgálatokkal tartozott urának. A hűbéri kapcsolat azonban nem csak ezt a két személyt kötötte össze, hanem a hűbéres családját is a hűbérúr fennhatósága alá vonta. Ennek oka, hogy a hűbéres a saját személyét illető kötelezettségvállaláson túlmenően családjára vonatkozó terheket is vállalt. Ezek között kell megemlíteni a hűbérúr gyámsági jogait, amelyek a hűbéres halála esetén léptek életbe, ha nem volt nagykorú örököse. A hűbérúr rendelkezett hűbérese kiskorú örökösei felett a gyámság és kiházasítás jogával, valamint a kiskorú örökösök birtokai felett a gyámság és a birtok megőrzésének jogával. Emellett a hűbérurat illette a hűbéres özvegye feletti gyámság joga.[1] Az angol jogrend szerint, ahogyan azt Bracton a 13. században leírta, a nők jogi értelemben egész életükben gyámság alatt éltek. A kiskorú lányok apjuk, a férjes asszonyok férjük, az özvegyasszonyok pedig férjük hűbérurának gyámsága alatt álltak, de ha új házasságot kötöttek, új férjük gyámsága alá kerültek. A gyámság joga együtt járt a kiházasítás jogával, vagyis a gyám meghatározhatta, hogy kivel kössön házasságot a gyámsága alatt álló személy.

A gyámság és a kiházasítási jog önmagában is sok visszaélésre adott lehetőséget, amelyek társadalmi és politikai súlyát jelentősen növelte, hogy a gyámsági és kiházasítási jog a hűbéri hatalmi politika eszközévé vált. Ebben a folyamatban jelentős szerepet játszott az, hogy a hűbérurak a király hűbéreseiként hűbérbirtokuk fejében meghatározott számú lovag kiállítására voltak kötelezve, és aki nem teljesítette ezt a kötelezettségét az scutagiumot fizetett. A hűbérurakat terhelő szolgálati kötelezettségek teljesítése megkövetelte, hogy hűbéreseik teljes létszámban legyenek jelen a király hadba hívó parancsára. A hűbérurak viszont nem tudták hadba állítani a korábban meghalt vagy elesett hűbéresek birtokai után megkövetelhető lovagokat, és abban az esetben, ha a halott hűbéresnek nem volt nagykorú férfi örököse, akkor az özvegye férjhez adása látszott egyetlen lehetséges megoldásnak, ugyanis az új férj a hűbérúr hűbérese lett, és vállalta a birtokot terhelő szolgálati kötelezettségeket.

A hűbéri berendezkedés legfőbb célja a király és az ország katonákkal való ellátása volt. Ebben a rendszerben a lovagi szolgálat teljesítése a legfontosabb szempont, és nem volt helye egyéni érzelmeknek, a megözvegyülő feleségért érzett aggodalomnak, nem is beszélve az özvegyasszonyok egyéni vágyairól, saját további életükre vonatkozó elképzeléseiről.

Ezek a szabályok a király legnagyobb hűbéreseire is vonatkoztak, akiknek módjukban állt a törvényi szabályozás szintjén is érvényt szerezni annak a törekvésüknek, hogy haláluk esetén özvegyeik méltó tiszteletben és védelemben részesüljenek.

II. Özvegyek új házasságának szabályozása a források tükrében

I. Henrik 1100–ban kiadott koronázási oklevelének harmadik és negyedik pontjában szabályozta a hűbéresek özvegyeinek házasságát. Az első pont szerint Henriket Isten kegyelméből, Anglia összes bárójának egyetértésével koronázták meg. Az uralkodó oklevelében többször is említi, hogy a rossz és igazságtalan szokásokat eltörli. Ez azt jelzi, hogy a bárók érdekeiket érvényesítették a király trónralépésekor, és ennek írásba foglalását is sikerült elérniük. Az uralkodó elrendelte, hogy valamely hűbérese halála esetén, annak gyermektelen özvegye kapja meg özvegyi járandóságait. Ezen kívül a király kijelentette, hogy nem fogja az özvegyet kiházasítani, kivéve, ha ő egyetért ezzel. A királyi akarat szerint a kiskorú gyerekeket nevelő özvegy addig gyakorolhatta özvegyi jogait, ameddig megőrizte testi érintetlenségét. Az uralkodó ismételten kinyilatkozta, hogy özvegyet nem házasít ki, csak akkor, ha az érintett egyetért vele. Az özvegyasszony vagy valamelyik rokona elláthatta a földbirtok és a gyermekek feletti gondnokság feladatát, annak megfelelően, hogy melyik volt hasznosabb. Az uralkodó elrendelte, hogy bárói hasonlóképpen cselekedjenek saját embereik özvegyeivel.[2]

Az 1130–as évektől kezdődően a pipe rolls forrásanyagából látható, hogy a kiházasítási jog megvásárolhatóvá vált, és a korona gyakran élt azzal a jogával, hogy özvegyek vagy árvák kiházasítási jogát eladta. Özvegyasszonyok apja, rokona, vagy esetleg ők maguk vásárolták meg kiházasítási jogukat, és ezzel a kényszerített házasságtól való szabadulás lehetőségét.[3] Az uralkodók ilyen esetekben is kikötötték, hogy az özvegyek nem mehetnek feleségül a király ellenségeihez.[4] Földnélküli János király jelentős összegeket követelt özvegyasszonyoktól vagy rokonaiktól, hogy lemondjon az özvegyek kiházasításáról.[5] A gyámsági és kiházasítási jogokkal való visszaélés jelentős mértékben hozzájárult a bárók elégedetlenségéhez, amely a Magna Carta kiadatásához vezetett. A Magna Carta 1215–ben és 1225–ben kiadott változata is tartalmazott a hűbéres özvegyének életét és új házasságát szabályozó rendelkezéseket, ami azt jelzi, hogy az özvegyasszonyok kiházasítása körül még nagyon sok visszaélés történhetett, és ezeket a törvény erejével kellett visszaszorítani. A rendelkezések szerint a férj halála után az özvegynek meg kellett kapnia özvegyi járandóságait: az örökségét, a jegyajándékát (dower, dos) és a hozományát (marriage portion, maritagium), amelyet ő és férje birtokoltak a férj halála napján, és ezekért tőle semmilyen fizetséget nem lehetett követelni. Az özvegy a férj halála után negyven napig a férj házában maradhatott, és ezalatt meg kellett kapnia a fent említett özvegyi járandóságait.[6]

János király kénytelen volt elrendelni, hogy özvegyet ne kényszerítsenek házasságba egészen addig, ameddig férj nélkül akar élni, ugyanakkor a király elég erős volt ahhoz, hogy törvénybe iktassa saját érdekei védelmét. Ezek szerint, ha egy özvegy az uralkodótól közvetlenül tartotta birtokát, biztosítékot kellett adnia, hogy nem megy férjhez a király egyetértése nélkül. Abban az esetben, ha az özvegy más lordtól tartotta birtokát, akkor ennek beleegyezését kellett megszereznie a házasságkötéshez.[7]

A Magna Carta előírása szerint a hűbéres özvegyét megillette az özvegyi rész (dos, dower)[8] , amelynek értékét Bracton az elhunyt férj földbirtokának harmadában állapította meg a 13. század közepén, amelyet az özvegynek ugyancsak negyven napon belül át kellett adni. Özvegyasszonyok csak lordjuk hozzájárulásával mehettek férjhez, de nem lehetett őket akaratuk ellenére új házasságba kényszeríteni.[9] A 13. század közepére a feleségek és az özvegyek jogai elfogadottá váltak, és rögzültek a jogi gyakorlatban. Bracton alapján látható, hogy kialakultak azok a jogi eljárások, amelyek révén az özvegyi járandóságok peres úton is elérhetővé váltak. Az özvegyi járandóságokat mentesítette a törvény az elhunyt férj adósságai alól, amelyek megfizetése a birtok örökösére hárult. Ugyancsak a birtok örökösének lett kötelezettsége a birtokosok általános terheinek teljesítése, a grófsági, járási és hűbérúri bíróság rendszeres látogatása, és az özvegyi birtokrész védelme. A jog az özvegy számára két kötelezettséget írt elő: nevelnie kellett kiskorú gyermekeit, és irányítania kellett birtokai ügyeit.[10] A 13. században kialakultak az özvegyet és az árvákat védő jogok. Bracton leírta, hogy milyen jogi védelemben részesülnek az új házasságra lépő özvegyasszony előző házasságából származó gyermekek, ha nevelőapjuk, akinek egyébként gyámsága alatt álltak, eladta örökségüket.[11] Az özvegyi jogok szabályozása egyre részletesebb lett, a második férj által elidegenített özvegyi vagyon visszaszerzésének jogi lehetősége is kialakult.[12]

A 15. századból már egyértelmű bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy a földbirtokosok még életükben biztosítani kívánták feleségük özvegyi részét. John Cokayne, lovag 1438–ban bekövetkezett halála előtt öt évvel feleségével közös birtokot hozott létre saját birtokaiból. Ez a birtokos teljes birtokát feleségére hagyta, aki harminc évvel túlélte őt. Sok esetben a közös birtokrész megegyezett a dos egyharmados értékével, de a birtokosok egyre gyakrabban eltértek ettől, és többet juttattak feleségüknek. Jane, John Leeke özvegye két uradalmat kapott közös birtokként férjétől a 15. század végén, és még ezen felül az özvegyi részt férje halálakor.[13] A sor tovább folytatható, a tendencia egyértelmű. A férjek még életükben biztosítani akarták az özvegyek és kiskorú gyermekeik jogi és anyagi biztonságát.

Az özvegyek jogi státuszának és anyagi helyzetének jogi biztosítása a 13. században megtörtént, ezután a birtokos özvegyasszonyok vagyoni helyzete javult, társadalmi presztízsük növekedett. A házastársat keresők között önálló szereplőként jelentek meg saját akarattal és a választás tényleges jogával. A tehetős özvegy anyagi szempontból is vonzóvá vált, akinek özvegyi részét korábbi házasságából származó fia féltékenyen őrizte.[14] Az özvegyek nagyobb szabadsága új konfliktushelyzeteket hozott, például a második férj és az első házasságból származó örökös rivalizálását. Az ilyen jellegű családi ellentétek kezelésében az özvegyasszony a kialakulóban levő személyes és anyagi autonómiája tudatában már egyenrangú félként vehetett részt, nem pedig szenvedő és kiszolgáltatott alanyként.

Összegzés

A hűbéri társadalomban a házasság nem lehetett magánügy, sőt még egy család belső ügye sem, mivel a hűbérurak nem csak hűbéreseik személye, hanem özvegyen maradt feleségük és kiskorú árváik felett is gyakoroltak jogokat. Az özvegyek kiházasítása, vagy ennek a jognak eladása olyan politikai és anyagi előnyöket biztosított a hűbéruraknak, amelyekhez ragaszkodtak. Az özvegyek új házasságba kényszerítésének gyakorlatáról I. Henrik koronázási oklevelében lemondott, de a gyakorlat tovább élhetett, amit jelez, hogy az 1215–ben és 1225–ben kiadott Magna Carta is tiltotta özvegyasszonyok akaratuk ellenére való kiházasítását.

Henry Bracton a 13. század közepén már az özvegyi jogok részletes szabályozását is leírta jogi összefoglalásában, bár még megjegyezte, hogy az özvegyasszony csak lordja egyetértésével mehet újból férjhez. Az özvegyek jogi helyzete és özvegyi vagyonuk jogi védelme a 14–15. századra megszilárdult. Ekkor már kialakult az a gyakorlat, hogy az özvegyek anyagi biztonságát nem csak az özvegyi rész, hanem más jogi lehetőségek révén is biztosítani lehetett.

Jegyzetek:

[1] Angela M. Lucas, Woman in the Middle Ages: religion, marriage and letters. Brighton 1983. 83–89.
[2] The "Coronation Charter" of Henry I. In: English Historical Documents. 1042–1189. Vol. II. Edited by David C. Douglas and George W. Greenaway. London 1953. 401–402.
[3] J. C. Holt, Magna Carta. Cambridge 1992. 2nd ed. 53.
[4]J. C. Holt, Magna Carta. Cambridge 1992. 2nd ed. 198.
[5] Frances and Joseph Gies, Woman in the Middle Ages. New York, Cambridge, London 1980. 28
[6] J. C. Holt, Magna Carta. Cambridge 1992. 2nd ed. 453.
[7] J. C. Holt, Magna Carta. Cambridge 1992. 2nd ed. 453.
[8] Frances and Joseph Gies, Woman in the Middle Ages. New York, Cambridge, London 1980. 122.
[9] Bracton on the Laws and Customs of England. Translated, with revisions and notes, bySamuel E. Thorne. Vol. II. Cambridge, Massachusetts 1968. 265, 275, 276.
[10] Bracton on the Laws and Customs of England. Translated, with revisions and notes, bySamuel E. Thorne. Vol. II. Cambridge, Massachusetts 1968. 281.
[11] Bracton on the Laws and Customs of England. Translated, with revisions and notes, bySamuel E. Thorne. Vol. IV. Cambridge, Massachusetts 1968. 37–38.
[12] Bracton on the Laws and Customs of England. Translated, with revisions and notes, bySamuel E. Thorne. Vol. IV. Cambridge, Massachusetts 1968. 34.
[13] SusanM. Wright, The Derbyshire Gentry in the Fiftheenth Century. Chesterfield 1983.
[14]Kathryn Jacobs, Marriage Contracts from Chauser to the Renaissance Stage. Gainesville 2001. 137–138, 146–147.



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]