Máté Györgyi
A keresztény özvegy

A mindenféle foglalkozást és állapotot körüljáró 16. századi oktató kézikönyvek sorában (melyek közül a királytükröket érdemesítette a legtöbb figyelemre az utókor) a házassággal és kiváltképpen az özvegyi léttel kapcsolatos értekezések[1] jelentősége több szempontból számottevő. A művek címzettjei, az özvegyek számban meghaladták a korábbi századok magukra maradt hadiözvegyeinek nagyságrendjét. Ennek egyik oka az, hogy a humanizmus és reneszánsz korában nagyítóval kell keresnünk egy mindenütt békés esztendőt vagy huzamosan békés tájat az ismert (európai) világban. Ráadásul a háborús technológia, főleg a tűzfegyverek tökéletesítése a pusztítás hatékonyságát oly mértékben megnövelte, hogy arányaiban csupán a 20. század emberirtó technikáinak eredményességével mérhető össze.[2] Másrészt a járványok a 15. századinál kisebb mértékűek, legfeljebb megtizedelik, de nem csökkentik felére egy-egy vidék lakosságát, így az egyedül maradó katonafeleségek száma magasabbra tehető. Az értekezések nem csupán király- és hercegnők számára nyújtottak vigaszt és útmutatást: a protestantizmus elterjedésével párhuzamos meglehetősen gyors alfabetizálódás (a családi olvasásoktatást tanító kézikönyvek betiltása ellenére) nőolvasókat is feltételez.

Az értekezések legtöbbje hasonló állásfoglalást tartalmaz: az özvegyasszony jobban teszi, ha nem házasodik újra (hiszen ez végső soron lelki házasságtörésként is felfogható), hanem gyermekeivel, háza munkáival és folyamatos jámbor példamutatással tölti napjait. De ha már Szent Pál is elnézi a házasságkötést, és egy fiatal özvegy mindenáron férjhez akar menni, válasszon idősebb, megfontolt, pártfogó férfiút. A második házasság ugyanakkor szinte kötelező az előkelő körökben, és az élethosszig tartó özvegység kivételes állapot a legmagasabb rangú férfiaknál és nőknél.

Pazarlóan kihagyott lehetőségnek tűnhet számunkra, hogy II. Lajos fiatal özvegyét, Máriát két felséges fivére, V. Károly és I. Ferdinánd nem használta fel dinasztikus kapcsolatai továbbfejlesztésére. Nagyapjuk, Miksa császár kettős kötéssel biztosította a Habsburgok számára a keleti végeket Jagelló Anna és Lajos beházasításával a családba. Az egyik szál Moháccsal elszakad, és alig történik kísérlet újrabogozására, vagy Máriának másutt való elkötelezésére[3] . Bár megható történetek hagyományozódtak a gyermekházaspár, Lajos és Mária egymás iránti szerelméről[4] , magyar és Habsburg szempontból is kellemes kompromisszum lett volna a meddőnek ismert Máriát Szapolyaihoz adni, hisz utánuk Jagelló Anna és Ferdinánd, vagy utódaik lettek volna legesélyesebbek a magyar trónra.

Jean Bodin Mária fivérének, V. Károly császárnak pontosan hasonló célú "jóindulatú csalásáról" ír a Hat könyv az államról c. művében: Károly hálája jeléül a kalábriai herceget az akkoriban leggazdagabbnak számító hercegnővel házasította össze. "Ezzel a nép nagyon elégedett volt, a herceg busás javakat, becsületet és szabadságát nyerte el, a császár pedig a herceg barátságát, a nép szeretetét és országa biztonságát, teljesen ingyen; sőt mi több, ezen a módon megakadályozta, hogy az özvegy idegen herceghez menjen hozzá, és egy koros és meddő nőt sózott a [kalábriai] hercegre, hogy a nápolyi királyságra jogot formáló herceg családja benne érjen véget".[5]

A módszer így nem idegen a Habsburg dinasztikus taktikázástól[6] , azaz Mária valószínűsített meddősége tehát egyenesen előny lett volna egy második házasságban Szapolyai Jánossal[7] . Csakhogy Mária, a vigasztalan özvegy köteles tiltakozását hamar elfogadta Szapolyai János és helyeselte Ferdinánd, akik egyforma szívóssággal törtek a trónra.

Károly és Ferdinánd gondolatainak körén, bár tettek esküket országaik rendjeinek, egyformán túl esett, megfoghatatlan volt egy Aranybullán nevelkedett nemzet választó típusú, feltételes és szerződéses monarchizmusa. Máig tettenérhető – médiaháborúkban vagy a médiumok csöndes tudatformálásában – a valaha nemesi demokráciát gyakorló és a régebben örökletes királyságok népeinek eltérő reakciója. A tapasztalt Szapolyai politikai ereje önmagában is elégségesnek bizonyult a korona megszerzésére; Ferdinánd pedig nem akart húga örökére várni, nem kellett neki a kompromisszum, mivel trónjogát igaznak és az egyetlen elfogadható indoknak tekintette. Így maradt özvegy Mária magyar királyné, így vált Erasmus művének, a Keresztény Özvegynek mintájává és címzettjévé, míg kortársai, rokonai második-harmadik házasságuk után vehették csak fel az özvegyi fátylat.

Ez az özvegyi fátyol az arcot kettős lendülettel legömbölyítve lezáró, fehér főkötő volt, a sötét ruhára hosszan lelógó végekkel, amelyet Mária legtöbb 1526 utáni képmásán felfedezhetünk. A 16. század politikaművelő özvegyek koraként is értelmezhető. A század derekán Mária királyné Navarrai Margit, Szavojai Lujza, Ausztriai Margit nyomdokaiba lépett. V. Károly lányai, Johanna spanyol régens özvegyként, Pármai Margit második házasságában egy ideig állt ugyan egy-egy ország élén hivatalosan is, hatásuk azonban nem hasonlítható elődeikéhez, sem kortársuk, a francia vallásháborúkban ügyesen lavírozó, ugyancsak szív alakúra kikeményített, csipkés főkötőt hordó francia anyakirályné, Medici Katalin[8] befolyásához.

Medici Katalin a vallásháborúk elsõ szakaszában, 1564 januárjában példátlan bátorsággal hurcolta végig egész udvarát egy 18 hónapig tartó országjáráson. Az óramutató járása szerint körbebálozzák, bankettozzák a protestáns és katolikus centrumokat; hugenották és pápisták együtt éljenzik az ünnepélyes bevonulásokat. Mindezt annak bizonyítására, hogy fényesen bizonyítsa a király és az anyakirályné jószándékát és az amboise﷓i ediktum érvényességét, melyben Medici Katalin nagylelkű megbocsátó szerepe domborodott ki, hiszen teljes amnesztiát kaptak a hugenották, akár a háborúban, akár vallási okból kerültek fogságba, és a mágnások szabad vallásgyakorlatra kaptak engedélyt házuk népével egyetemben. Az anyakirályné eme társadalmi békét időlegesen fenntartó törekvései azonban megférnek azzal a megállapítással, hogy célravezető eszközként a legdurvább erõszak alkalmazásától sem riadt el: Medici Katalin szerepe a Szent Bertalan-éj eseményeiben máig sem tisztázott.

Fél évszázaddal korábban az uralkodó pozíciót betöltő nők nevéhez fűződő béke- és szövetségkötések a századfordító események. Ausztriai Margit, V. Károly császár nagynénje, Juan d'Aragon, majd Philibert de Savoie özvegye 1508-ban az itáliai háborúkat eredményező, Velence hatalma megtörését célzó cambrai-i szövetség, 1511-ben és 13-ban a Franciaország ellen irányuló Szent Liga és a mecheleni szövetség létrehozásában segédkezett. 1529-ben pedig Németalföld kormányzójaként Margit Ferenc francia király nagyhatalmú anyjával, Szavojai Lujzával együtt összehozta a rokonaik ellenségeskedését megállító cambrai-i békét, a "Hölgyek békéjét". Margit malines-mecheleni udvara intellektuális vonatkozásban nem volt kevésbé fényes, mint Szavojai Lujzáé, vagy Navarrai Margité, ahol Lefèvre d'Étaples, Marot és Rabelais időzött. Környezetében a belga-francia humanizmus kiválóságaival találkozhattak unokahúgai; titkára Jean Lemaire de Belges volt, Josquin Despres a muzsikusa, Cornélius Agrippa a pártfogoltja. Margit, amikor államügyei nem szólították el, felügyelt, hogy a hercegnők megfelelő arányban szórakozzanak és tanuljanak is, "festészetet, csipkeverést, lekvárfőzést és Istenfélelmet" (Splingart: 10). Szórakozással ért fel a lant, viola, klavikord és manukordion kezelésének tanulása. Magyarországi Mária édes anyanyelve, mint császári bátyjáé, a francia királlyal annak haláláig rivalizáló V. Károlyé is, a francia volt. Megtanult flamandul és latinul, Ferdinánddal, magyar híveivel német nyelvű leveleket is váltott; magyar nyelvtudásáról nincs adatunk.

A mohácsi csata után a 21 éves özvegy királyné a szembeszállás legkisebb reménye és lehetősége nélkül[9] . odahagyta székvárosát[10] , és Pozsonyban telepedett le egy időre. Helyzetének rendezésére beindul a családi gépezet. Fivére, az egyelőre koronátlan Ferdinánd 1927 januárjától teljhatalmú magyaországi helytartójává nevezte ki Máriát. Ortvay Tivadar monográfiájában a magyar jogszokásoktól idegen helyzetet elemzve rámutat, hogy az özvegy királyné méltósága bizalmi és nem közjogi volt, ugyanakkor tényleges intézkedési joga meghaladta a nádor jogkörét. Hasonló helyzetet foglalt el Németalföldön Mária és leánytestvérei nagynénje, nevelője, Miksa császár nővére, Ausztriai Margit is. Pár hónapon keresztül, 1927 novemberéig, amikor Szapolyai János után majd egy évvel Ferdinánd fejére került Szent István koronája, személyesítette meg Mária Magyarországon a régensség intézményét. Bátyja megújított kérésére aztán nem vállalta a helytartóságot; özvegy királyné módjára élt, utazgatott, Magyarországot elhagyva, Linz, Znaim, Krems, Bécs között. 1930 végén másik bátyja, V. Károly császár fordul hozzá, és Németalföld kormányzói pálcáját kínálja követelően. Mária ezt elfogadja, és ötéves magyarországi uralkodás után negyed századon keresztül igazgatja a másképpen rakoncátlan Németalföldet.

Mária alakja beleszürkül, belesüpped a magyar történelem mozgalmas 16. századi reliefjébe. Kiemelkedő azonban későbbi működése, másképp is őrizte meg "Binche Úrnőjének" emlékezetét a francia nyelvű belgák közössége[11] , árnyaltabban, és a századok távlatából egyértelműen pozitívan[12] .

A magyar kortársak véleménye királynőjükről kevés kivétellel elmarasztaló. A rossz vélemények egyik fajtája erkölcsi kifogásokat hánytorgat fel, egy másik csoportja – nem együttesen a királyi párra, hanem egyenesen Máriára mutatva felelősként – a pénzügyek kézbentartatlanságát, illetve szándékos pénzrontást említ. Az 1520-as évek elején a király vagy a királynő tanácsosainak nem volt más ötletük az ország anyagi helyzetének javítására, mint a dénár leértékelése[13] . Verancsics rövid feljegyzése célzott, nyers vádként hangzik: "Királné asszonyt hogy behozák, azon helen kezdínek valami rézpénzt verni Magyarországban, ki az országnak nagy kárára lőn" (Verancsics: 22).

Mária valóban szükséges megoldásnak tekintette a pénz leértékelését, ám emellett külföldi segélyeket is sürgetett férje számára bátyjainál. Sikertelensége és II. Lajos hadseregének rossz felszereltsége közismert. A fiatal özvegy Mohács után azonban gondosan kezében tartotta jövedelmeinek ügyét. Ferdinánd helytartójaként a Budáról menekített országvagyon letétbe nem vett részével gazdálkodott, ezzel és magánvagyonával tartotta el pozsonyi udvarát[14] , és tartotta meg Ferdinánd hűségén a habozókat. Ferdinánd ismételt pénzkérésére figyelmébe ajánlja, hogy a párthívek toborzásánál ne nyújtózzon tovább, mint az erszénye ér, és módjával ígérjen javadalmakat, birtokokat[15] . 1528 és 31 között, Mária németországi tartózkodása alatt hasonlóan szűkösek és rendszertelenek voltak anyagi forrásai.[16] Elfoglalt özvegyi jövedelmei pótlására más birtokokon hajtatta be jussát. 1536-ban Ferdinánd kénytelen híveinek óhajtása szerint megígérni, hogy a felsőmagyarországi "bányák és bányavárosok dolgában és ügyében, [...] meg a várak tekintetében, melyre nézve az országlakosok panaszkodnak, hogy a felséges özvegy Mária királyasszony jogtalanul van azok birtokában [...] ő felségével mind levélben, mind követ útján serényen fog értekezni"[17] 1542-ben a besztercebányai országgyűlési határozatok a 10. cikkely intézkedik Végles, Lipcse és Dobrona várak visszaadásáról jogos és felséghű tulajdonosaiknak. A 11. cikkely rövid úton kimondja: "Ha Mária királyné az előbb nevezett várakat az országlakosok esedezésére vissza nem adatná, foglalják el a kapitányok" (CJ: 65). Az 1545-ös 46. cikkely sürgeti a korábbi határozatok végrehajtását, már csak azért is, "Nehogy Ő felségének példájára mások is merészkedjenek idegen javakat visszatartani" (CJ : 143). Ez a törvénycikk sem vitatja Mária özvegyi birtokainak meglétét, csupán arra figyelmezteti a királynőt, hogy sajátjai helyett ne foglaljon el más birtokokat, és hogy azok jogtalan elzálogosításáért vagy eladományozásáért nem az országgyűlés felelős. Végül az 1546-os 29. cikkely sürgeti Ferdinándot, hogy nővérét vegye rá a mások számára is példát mutató aktusra. (CJ : 175)

Magyarországi birtokosként az ezzel járó kötelezettségeket is teljesítette az 1531-től Belgiumban uralkodó kormányzó. 1532-ben Németalföldről több ízben bocsátott embereket bátyjaihoz, akiket házipénztárából látott el útiköltséggel. François de Montdidier-t, ajtónállóját a császárhoz küldte, hogy harcoljon a török ellen[18] , úgyszintén a francia fővezér egy hozzá szegődött szolgáját[19] . Egy ezeknél fontosabb adat: 180 arany zsebpénzzel 10 ágyúmestert küldött Ferdinándhoz, kifejezetten a magyar hadszíntérre[20] . A későbbiek során azonban nem jelennek meg ilyesfajta tételek az udvari számadásban, Mária személyes jövedelmei és kiadásai között. 1537-től a magyar országgyűlés több ízben a birtokainak megfelelő csapatok kiállítására kéri fel Máriát[21] . Hozzátehetjük, hogy a hadszíntérré váló Németalföldi hadi kiadásaiba még ennyire sem "szállt be" a helytartónő ebből a költségkeretből, csak a személyes megbízásából végrehajtott szolgálatokért járó jutalmak vagy költségtérítések szerepelnek a számadásban. Az éves mérlegekből azt is tudjuk, hogy sűrűn vittek olyan ajándékot Mária küldöttei Ferdinándnak, melyeket a török elleni harcban elvileg felhasználhatott: jó vértes lovakat, íjhoz való húrt, a húr fel- és lefeszítéséhez való fogót, nyeregbársonyt, egyéb felszereléseket.[22]

Németalföldön, amint Ortvay összegzi, "pénzszerzésben és katonaállításban, mint régens, nem parancsolhatott, csak előterjesztést tehetett. Vesztegethetett, ígérhetett, rábeszélhetett, de csakis [a parlamentek határozhattak, de "Mária [...] a szükséges pénzt és katonaságot mindig megkapta a státusoktól (Ortvay: 373)[23] .

Tábornokaitól sokat követelt. V. Károlynak így ír: [A hadvezérek] "hazudnak, amikor arra panaszkodnak, hogy kevés volt a pénzük: ők maguk voltak kevesek a feladatra" (Splingart: 48). Amikor Nassau gróf felhagyott Péronne ostromával, Mária szemrehányást tesz neki, hogy nem volt képes bevenni "azt a galambdúcot" (Juste: 54). Később, I. Ferenc negyedik, Károly császár ellen indított háborúja idején példátlan adóterheket szavaztat meg a rendekkel, Németalföld szabadságára hivatkozva és örökös francia szolgasággal fenyegetve őket: "Magatokat és szabadságotokat kell [a végsőkig] megvédenetek [...], nehogy francia fogságra jussatok (Ortvay: 360). A németalföldi rendek szemében a francia centralizált, kis híján hieratikus uralom valóban kényuralomnak tűnhetett, Mária uralkodásának 19. századi lelkes belga méltatója, Théodore Juste legalábbis így interpretálja, és nem mulasztja el egy korai kapitalista kozmopolita, a velencei követ szemével bemutatni a korabeli francia viszonyokat: "A korona főgazdagsága nem a rendes vagy rendkívüli jövedelmekben áll, hanem [...] a király háború vagy szükség esetén úgy rendelkezhetik alattvalói vagyonával, mint a magáéval, annak korlátlan ura levén... Bátran adóba veszi javaikat, munkájokat, életöket; s nem fél, hogy fellázadnak; mintha csak rabszolgák lennének" (Juste: 120). Baljós, taszító körkép egy erősen polgárosodó kisállam, Németalföld számára.

A rendek tehát fizettek – csupán egyetlen nevezetes esetben nem tudta a kormányzónő akaratát maradéktalanul keresztülvinni. Az 1536-os francia harci sikerek után az ellentámadásra készülő Mária bátyja engedélyével 1 200 ezer forintot kért fél évre, harmincezer gyalogos és 8 ezer lovas számára. A tartományok először visszautasították, majd 1537 márciusában Ferenc cspatainak behatolása után egy héttel a sietve összeülő rendi gyűlés tagjai, Flandria egy rendjének kivételével megajánlották a rájuk eső összeget, csupán Gent kívánt emberben és természetbeni ellátásban fizetni. Egyezkedések, fellebbezések, régi kiváltságlevelek felemlegetése, haladékkérés után a collace, a céhek gyűlése megtagadta a fizetést. Míg Mária harcias ellentámadása visszakényszerítette a franciákat a határok mögé, és két fegyverszünetet is sikerült összehoznia a helytartónőnek, a gentiek 1939-ben új vezetőket választottak, akik hadirendbe tömörültek, összetépték a cadsandi egyezmény oklevelét, mely megnyirbálta Gent hatalmát (Juste: 80 és sqq.), vagyis lázadás tört ki az V. Károly hadakozásait finanszírozó Mária kormányzónő ellen. Mária, kinyilvánítva, hogy a lázadás elharapódzásának megakadályozása érdekében enged, belement a creeserek, a plebejus gentiek tanácsának megválasztásába, ugyanakkor – mivel egyrészt félő volt, hogy átpártolnak Ferenc francia királyhoz, másrészt egy másik veszedelemtől, az anabaptista mozgalom újraébredésétől is tartva – segítséget kért Károlytól.

A gentiek 1536-37-ben tiltakozásukban egyértelműen a pénzügyek kezelésére hivatkoztak, vagyis az egyre súlyosabb adó- és segélyterhekre, melyek a polgárokat sújtották. Politikai hibára nem utalhattak a gentiek, mivel ilyesmivel Mária ekkoriban már nemigen vádolható[24] .

Még 1532-ben, nem sokkal beiktatása után nyúlt a kormányzó oly módon erőszakos eszközökhöz, hogy fegyvere saját tartományai ellen is fordult. Saját területét, elsősorban az Északi- és Balti-tengeren működő kereskedőket és hajósokat is sújtó intézkedésekkel riposztozott a Hansa-városok és Dánia provokációjára[25] : elkoboztatta a németalföldi Hansa-árukat és lezáratta az északi tengeri útvonalat. Ezzel azonban többek között a lengyelországi búza behozatalát is megakadályozta, mire a gabona ára az egekig szökött, ami éhinséghez, munkanélküliséghez és a brüsszeliek lázongásához vezetett[26] . A helyzet meleg volt, Mária császári bátyja tanácsára egész udvarával Binche-be költözött: 1532. okt. 7-én biztonság okából elhagyta Brüsszelt, 9-étől három hónapig nem ment vissza, Mons, Valenciennes és Binche közt mozgott. A királyné udvarral együtt utazó titkára, Oláh Miklós 1533 január elején[27] már arról értesíti Cornelius Sceppert, hogy a lázadók által kicsikart privilégiumokat a királyné visszavonta, sőt anyagi kártérítésre kötelezte a brüsszelieket[28] . A dolog ennyiben maradt, a kormányzónő felülkeredett. Belpolitikáját azontúl az erélyes és körültekintő intézkedések jellemezték. A menekülés, kivárás, szigor, hajlékonyság módszereit miért nem használta hát ismét a királyné, miért hívta segítségül bátyját, a császárt a genti lázadás alkalmával?

Nem csupán arról van szó, hogy a lázadás példája különösen ragadós, bár a császár cselekedetének legsürgetőbb mozgatórugója nyilván ez volt. A Mária királyné által 1537-ben megkötött bomy-i és monçoni fegyvernyugvást a nizzai békében szentesítő I. Ferenc előzékenyen tájékoztatta meghitt ellenségét genti alattvalói átállási és saját segítő szándékairól. A császár ettõl fogva olyannyira elsőrendűnek tartotta a genti kérdést, hogy több szempontból hideglelős utazásra szánta rá magát. A bizalmat viszonozva – és mert más lehetősége a tél beálltával nemigen volt sem tengeren, sem Itálián és a mozgolódó svájci kantonokon át – inkább örök riválisa területén, Franciországon keresztül sietett a gentiek megzabolázására.[29] A vakmerőségnek tűnő utazás diadalmenetként, bálok és fogadások közepette zajlott le[30] , majd Gentbe érkezve Károly kemény kézzel vetett gátat szülővárosa szabadságvágyának a Carolina concessio kiadásával 1540-ben.

1540 február közepétől három hónapig idõzött Gentben. Az uralkodói habitusává váló stílus szerint járt el: nyugodtan, módszeresen dolgozta fel az adatokat. A derék gentiek lecsitulva, rajtakapott ijedelmük után már megnyugodtak, és földijük elnézésében, a császár felejtésében kezdtek bízni – ám ekkor indult a nagy per, amely hit- és szerzõdésszegéssel, engedetlenséggel, lázadással és felségsértéssel vádolta őket. Büntetésképp minden kiváltságukat elveszítették, a városi tanácsnak hajadonfõtt, mezítláb kellett önkritikát gyakorolnia és bocsánatot esdekelnie, és persze minden adóként megítélt vagy hitelbe adott összeget meg kellett fizetniük. Az ünnepélyes büntetésvégrehajtás másnapján kiadott Concessio Carolina eltörölte az autonóm polgári testületeket, az önkormányzatot szelektált küldöttek gyűlése váltja fel, a céhek belpolitikai irányító szerepe a központi kormányzatot kiszolgáló városvezetés alá rendelõdik.

Az adóterhekből az államnak a harmincas évek végéig mintegy egymillió arany bevétele származott évente, 1541-től 55-ig a 2,5 milliós, sőt 4-6 milliós éves bevétel is előfordul. "Szükséges-e figyelmeztetnünk arra, hogy ezeket a számokat a nagy Habsburg háborúk magyarázzák, és korántsem az ország saját szükségletének felelnek meg? - kiált fel Henri Pirenne (Pirenne: III, 215). A Meuse-en túli ország adófilléreiből csatázik a császár Német-, Francia- és Olaszországban". Mivel Nyugat-India legendás aranya csak 1552-től kezdett csörgedezni a császár kincstárába, nyilvánvaló, hogy az állandó fegyveres konfliktusokat a riválisok rendjei által megszavazott adóknak kellett fedezniük.

Machiavelli korában Németalföld kormányzatában a centralizációs törekvések cizellált, egymásra ható és épülő hatalmi apparátuson keresztül érvényesültek. Henri Pirenne szerint a polgárvárosok és a központi állam közötti évszázados harc utolsó epizódja volt a genti felkelés. Az 1492-ben Cadsand-ban megkötött, majd 1515-ben megerősített békeszerződés nagyon sok külkereskedelmi és minden önkormányzati szabadságjogot meghagyott a városoknak, ugyanakkor egyszerűen az önkormányzatok választási eljárásának megváltoztatásával a központi kormányzat megsokszorozta befolyását a városok vezetésében. Az évenkénti és állami megbízott által felügyelt választások lassacskán kizárólag az udvari, állami hivatalokra kacsingató humanista műveltségű gazdag polgárság tagjait érintették, s ezzel a céhek befolyásának ideje lejárt. Ahogy a kismesterségek helyét a kapitalizálódó üzemek veszik át, a városok vezetése is professzionalizálódik. A város egy évre választott vezetői a megnövekedett adminisztrációt, az egyre bonyolultabbá váló eljárásokat már képtelenek ellátni, ezért jól fizetett, jogi képzettséggel rendelkező állandó alkalmazottak belépése válik szükségessé: V. Károly uralkodása alatt a középkori burgund hatalom helyén létrejön a modern bürokrácia. A céhek kismesterei lassan proletarizálódnak, messze már az idő, amikor a céhmester és legényei sarokba szorították a hercegi törvénykezést.[31]

Károly intézkedései a németalföldi államhatalom keménykezű megszilárdítása érdekében mégsem idéztek fel olyan indulatokat, mint a teljhatalmú miniszter működése fia uralmának idején. Akárcsak nagyapja, Miksa, ő sem nyúlt hozzá a tartományok parlamentjeinek a conditor Belgii-nek, Belgium megalapítójának is nevezett Burgund Szép Fülöp által kimunkált jogosítványaihoz; hiszen a három kormányzótanács megőrizte, sőt bizonyos tekintetben erősítette az összeurópai kontextushoz képest a regionális jelleget. V. Károly, aki a legdurvábban lép fel a protestantizmus terjedése ellen, a kíméletlenül szipolyozó adóztató megőrzött egyfajta népszerűséget Németalföldön. Egy monsi polgár, Antoine de Lusy, aki naplójában nem habozik ugyanazt a felségsértő szót használni a francia háborúk miatti adókivetés miatt, mint amelyet Szerémi György is sűrűn használ Mária – mondhatni – állandó jelzőjeként: a lator szót, ugyanebben az iratban többször elismerését, sőt csodálatát fejezi ki császára iránt.[32]

Ennek a testközeliségnek, ma pimasz vakmerõségnek ható közvetlenségnek az észrevétele az egyik tanulság, amit az elõbbiekbõl levonhatunk: egy alsóbb rangú udvari ember, sőt egy polgár nyugodtan szidalmazhatja a szuverén uralkodót akár írásban is. Egyre kevésbé van azonban mód a legfelsőbb instancia megkeresésére a közvetlen törvénynapok alkalmával; a francia királyok kézrátétellel gyógyítása a legendák homályába vész. Robert Muchembled A modern ember feltalálása c. könyvében a közös kultúra egymást meg nem értő rétegekre szakadását, az elit és a reakcióiban az egzotikus vadembereknél távolibb és félelmetesebb proletariátus születését a 16. századtól számítja. A Másik barbáran fizikai, mert felejtendő állati impulzusokat visszatükröző arca a kifinomult 18. századra válik nyugtalanító, civilizálatlan, érthetetlen idegenséggé a kulturált városi számára; annál is inkább, mivel a felvilágosodás százada "vidékre korántsem viszi el a fényt" (Muchembled: 151). A francia kultúra intézményesedésébe beleszámít a sajtó felügyeletének bevezetése a protestáns plakát-botrány (1534) után. Idetartozik az, hogy a nemzeti nyelvet hivatalossá tevõ nevezetes Villers-Cotterets-i ediktum (1539) artikulusainak majd egynegyede az emberi élet kereteit állapítja meg, az anyakönyvezési kötelezettségtõl az eljárásjogig, így a tortúra alkalmazásának megfelelő eseteit is szabályozza. Az erõszakot temperáló vallásháborús tolerancia-rendeletek vagy az itáliai háborúk után francia földön elterjedt 'per hecc' gyilkolás, a motivációhoz képest aránytalan erõszak, a point d'honneur, egyszóval az esztelen párbaj elterjedését tiltó ediktumok végső soron az erőszak állami intézményesítéseként értelmezhetők.

Megállapíthatjuk, hogy a fentebb említett, személyes, azaz közvetlen politikai szerepet felvállaló özvegyek nem éppen a 16. századi kézikönyvek nyomán beidegződött, 19-20. századi értelemben vett jámborság mintapéldái. Ebből pedig egy második észrevétel is származik, amely nem a közösség individuumokká szétrobbanására, hanem a homogénnek tekintett társadalom határvonalainak markánsabbá válására vonatkozik.

Károly egyeduralma fenntartását és megszilárdítását, és a reformáció visszaszorítását várta el húgától. Mária hatalma jóval körülhatároltabb, mint nagynénjéé, politikája egyértelműen alárendelődött a császári szándékoknak. A század önálló politikus asszonyaihoz hasonlóan az özvegy magyar királyné nem nyúlt öncélúan erõszakhoz, és nem habozott azt alkalmazni adott pillanatban, így a genti lázadás elfojtása esetében is. A kormányzó erélyes intézkedései rábeszélőkészséggel párosultak, márpedig legfőbb érve a korában minden magára valamit adó nép legfőbb gondjával azonos dolog volt: a nemzeti identitás és egységes hon ügye. Legalábbis a kései méltatók, belga történetírók ilyen értelemben beszélnek Máriáról, s felhozzák azt, hogy a császári rendelkezéseket nem csak applikálni, hanem adoptálni igyekezett, lehetőleg lesimítva azok érdes keménységét. Mária az egyik első világháborúban állta meg helyét negyedszázadon keresztül egy állam élén. Ha tehát számba vesszük, hol, milyen típusú, célú háborúskodás folyt, vagy ellenkezőleg, nyugodt és békés pontot próbálunk keresni a glóbuszon, akkor úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy Európában emitt a kontinens újrafelosztásáért, amott a középkori struktúrák szétzúzása árán a modern centralizált uralom érdekében, máshol gyarmatok megszerzéséért folyik az első többfrontos, világméretű háború, végülis ugyanazon két-három főszereplővel. Ebben az időszakban Mária ijesztgetése, az, hogy mumusként állítja a franciákat az adózástól fázó pénzügyi tanács vagy a rendek elé, egyidejűleg a németalföldi, majd a belga identitás, a 'belgité' gondolatának kifejlődéséhez is hozzájárul. A kormányzó legnagyobb diplomáciai tette az 1548-as augsburgi birodalmi gyűlés rendeleteinek elfogadtatása volt. Az újjáalakuló egységes Burgundiát a német birodalomhoz pusztán adókötelezettséggel fűzõ törvénypontok voltaképpen intézményesítik a belga önálló államot.[33] Így Ortvay Tivadarnak (366) a 16. század eleji talán legfontosabb komplex jelenséghalmazt összegző véleményét kissé módosítva azt mondhatjuk, Ausztriai Margit egy [középkori] államszövetség, Mária özvegy magyar királyné Belgiumban egy [modern, bürokratizálódó, professzionális szervezettel rendelkezõ] állam kormányzója volt. A hatalmi harcokban széttöredezik a keresztény univerzalizmus és az önszervezõ, szolidáris elveken nyugvó középkori polgár világ, hogy átadja helyét a még századokig vajúdva születő modern nemzetállamoknak.

Bibliográfia

Archives du Nord, Lille, Série B. 3480 - 3491: Chambre des Comptes de Lille; Comptes de l'Hôtel des ducs et des duchesses de Bourgogne: Comptes de la dépense de l'hôtel de l'Archiduchesse Marie d'Autriche, reine douairière de Hongrie, gouvernante des Pays﷓Bas, illetve États journaliers de la dépense de l'hôtel de l'archiduchesse Marie d'Autriche, reine douairière de Hongrie, gouvernante des Pays﷓Bas (kiadások 1532 és 1551 között); és Série B. 3355 - 3362, Chambre des Comptes de Lille; Chambre aux deniers des ducs de Bourgogne: Compte que rend Jehan de Gyn, penninckmaistre de Madame Marie archiduchesse d'Autriche, douagière de Hongrie, de Bohéme, etc., Régente et gouvernante pour l'Empereur en ses pays de pardechà, etc. , de toute la recepte et despense par luy faicte... stb. (éves zárómérlegek)

Barta Gábor, A Sztambulba vezető út : 1526-1528, Bp. : Magvető, 1983

CJ – Corpus Juris: Magyar törvénytár, 1526-1608 évi törvényczikkek, Franklin-Révai, Budapest, 1899

Juste Tivadar, Mária magyar királyné, II. Lajos özvegye, Pest, 1866

Muchembled, Robert, L'invention de l'homme moderne. Sensibilités, moeurs et comportements sous l'Ancien Régime, Paris: Fayard, 1988

Pirenne, Henri, Histoire de Belgique, Bruxelles: Lamertin, 1909-1932

Oláh Miklós – Ipolyi Arnold ed., Codex epistolaris, Bp. : Acad. Hung., 1876

Ortvay Tivadar, Mária, II. Lajos magyar király neje, 1505-1558, Bp.: M. Történeti Társulat, 1914

Marczali Henrik, Nagy képes világtörténet VII/I. A reformatio kora, Bp.: Franklin-Révai, é.n.

Splingart, Jean, Madame et son temps, Binche, 1994

Textes et documents, Coll. "Idées et Etudes" no. 314, Documents d'histoire de Belgique, t.I., Bruxelles: Min. des Affaires Etrangères, 1978