21. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]
Raimundus Lullus enciklopédikus műveiről – Art-jairól – és a skolasztikára épülő misztikájáról sok szó esik mind a mai napig. Műveit azonban, mint irodalmi alkotásokat, általában nem vizsgáljuk. Pedig a szerző rengeteg műve közülill. jó néhány igazi műremek, akár regényről, akár versről van szó. A jelenlegi irodalomkritika, még Katalóniában is, életének tükrében illetve filozófiai-teológai tartalmának szempontjából vizsgálja Lullus alkotásait, figyelmen kívül hagyva az irodalomelméleti, kritikai és irodalomtudományi szempontokat.
Most a tizenharmadik századi, anyanyelvén is prózában és versben író szerző egyik regénye, a Blanquerna[1] nőalakjait vizsgáljuk meg a társadalomban betöltött – vagyis inkább betöltendő szerepük szempontjából. Miért használom itt a „betöltendő” szót? Mert Lullus regénye példázatokra épülő tanregény. Szereplői a kor társadalmából kerülnek ki, ám éppen a női szereplők azok, akik inkább a hús-vér emberi alakokat formázzák, mint a férfi szereplők. Ez a sajátosság talán Lullus életében szerzett tapasztalataiból és trubadúr-emlékeiből eredeztethető.
A lullusi társadalomképben a nő, egyenrangú társ. Mint feleség, mint anya, mint lelki társ, aki ugyanazt a karriert futhatja be, mint a társadalom férfi tagjai, természetesen a Lullus – és általában a korszellem - szempontjából ideálisnak tartott egyházi pályafutást tartva ideális és követendő példának, elvonatkoztatva azonban az Egyház világi hatalomban felvállalt szerepétől, melyet Lullus nehezen és csak kivételekkel fogad el. Lullus számára a kontempláció és a hit meghatározó szerepet kap a vallásosság és a teológiai felkészültség mellett.. A nők pedig mindebben ugyanúgy részt vehetnek, ugyanolyan mélységű tudásra tehetnek szert, és ugyanazokba a hitbéli magasságokba érhetnek el, mint a férfiak.
Természetesen, a férfiak és a nők elhivatottságának egyenrangba és párhuzamba állítása nem Lullus ideája. Mint a ferences tanítások alázatos követője utópisztikusnak nevezett társadalomképe Ferenc gondolatiságából táplálkozik. Míg azonban Ferenc és Klára nem hagytak ránk gondolatiságukból fakadó, és így okulásunkra szolgáló alkotásokat, Lullus – úgy tűnik – magára vállalja ezt a feladatot, mégpedig anyanyelvén alkotva meg ezeket az irodalmi tanműveket, hogy bárki – még az asszonyok is megérthessék őket[2]
A Blanquernában két fontos női szereplő van: Aloma, Blanquerna anyja és Natana. Aloma egyenrangú társként részese egy katolikus házasságnak. Evast, Blanquerna apja, gondosan választotta meg házastársát, hiszen éppen Isten szolgálatáról mondott le a házassággal:
„Egy városban úgy esett, hogy egy rátermett, nemes lelkű ifjú, egy nemes polgár fia, apja halála után a földi javakban igen gazdagon maradt. És apja nagyon jó szokásokra nevelte és ezekhez szoktatta volt őt. Eme ifjú, kinek neve Evast vala, testében szép, szívében nemes és igen jó külsejű ifjú volt. És oly sok bölcseletet és tudományt ismere, hogy megfelelőképpen érté a Szentírást. Evastot igen kedvelték a városban az egyházi emberek és néhány világi ember is, kik azt szerették volna, ha házasság útján családjukhoz tartozna. Míg Evastot így rendjükbe hívták az egyháziak, és házasságra bíztatták a világi férfiak, egy éjjel elgondolkodott az egyházi rend avagy a házasság szentsége felvételén. És megszületett akarata, hogy rendbe lépne, elmenekülvén a világ hívságos bűnei elől. Ám eszébe jutott ama nagy világi vagyon, melyet apja hagyott reá, és hogy feladata volna fenntartani a nagy házat és továbbra is nagy alamizsnát osztani, ahogyan azt apja tette volt, míg e a világban élt. Mindezen érvek miatt, valamint mertl ő vala nemzetségének feje is, hajla affelé, hogy a házasság rendjébe lépjen, és feltevé magában, hogy házasságban élve tanítást és jó példát nyújt mindazoknak, kik házasok. És gyermekeket akart, kik Isten szolgái lennének, kikre ő minden földi vagyonát hagyhatná, és kik haláluk előtt Istent szolgálnák valamely egyházi rendben.
Amint Evast meghozta döntését, mely szerint a házasság rendjét választaná, azt mondá néhány rokonának, és főképpen azoknak, kikben igen bízott vala, hogy keresnének néki a városban valamely leányt, ki nemes származású, mivel a nemzetség nemessége nemessé teszi a szívet, megvédve azt a rosszindulat mérgétől és a csalárdságtól. És egészséges és takaros külsejű asszonyt kívánt, kit a természet gyermekek kihordására alkalmassá tehet. És, mindenekfelett, Evast azt kérte rokonaitól, hogy jólnevelt és alázatos asszonyt keresnének néki, és hogy mind rokonai, mind a leány elégedett legyen, és megtisztelve érezze magát ezzel a házassággal.
Abban a városban élt egy becsületes és igen jó szokásokban élő asszony, ki hosszú ideje özvegy volt, és kinek volt egy leánya, kit Alomának hívtak. Az egész városban tudták, hogy ama leány vezette anyja egész háztartását, és hogy nagyon jólelkű volt. És anyja, a jóasszony, így adott a kezébe hatalmat, hogy tudja később, ha majd férjhez megy, hogyan kell a háztartást vezetni, és munkát adott néki, hogy gondolataiba, a lustaság miatt, ne férkőzhessenek rossz és bolond képzelgések, melyek gonosz cselekedetekre csábítanák. Mindazon tulajdonságok, melyeket Evast megkívánt a feleségétől, megvoltak Alomában, és azok, kik Evastnak akarata szerint asszonyt kerestek, bizonyosak voltak Aloma jó szokásaiban. És Isten akaratából összeházasították Evastot és Alomát.”[3]
A fenti részletből sok információt tudunk meg a szerző korának szokásairól. Az elvárások, melyeket Evast jövendőbeli felesége iránt támaszt, a kor szellemének teljesen megfelelnek. Evast azonban nem csupán egy jó nevelésben részesült tisztességes asszonyt kap, hanem egy istenfélelemben vele egyenrangú társat. Ez már az esküvő napján megmutatkozik, bár ekkor még úgy tűnik, csak Aloma alázatossága viselkedésének alapja. Evast és Aloma esküvőjük napján Jézuskrisztus szegényeit szolgálják, megmosva tizenhárom szegény kezét és lábát, megcsókolva lábukat és felöltöztetve őket új ruhába, majd meghívják az egész várost asztalukhoz. Amikor az étkezés befejeződik, Evast és Aloma külön-külön elmegy egy-egy kolostorba, hogy ott Istent dicsőítse, és Istenhez fohászkodjon. Természetesen a kolostoroknak is ételt küldenek esküvőjük napján. Hitbéli cselekedeteiket pedig ettől a naptól kezdve mindig párhuzamosan végzik, külön-külön, mint férfi és nő, ám együtt, mint ebben teljesen egyetértő házastársak.
Evast azért gondosan ügyel Aloma lelki épülésére és arra, hogy ne térjen rossz útra. Ám ezt elsősorban példamutatásával éri el.
„Evast tisztességgel megbecülte feleségét, oly módon, hogy szerelemmel és félelemmel[4] táplálkozzon a lelke, mivel ezen két dolog helyénvaló az asszonyi szívben. Evast hatalmat adott feleségének, hogy beszerezze és gondoskodjon a ház javairól, és ő maga kereskedéssel kívánt foglalkozni, hogy alázattal felvállaljon valamely foglalkozást, és hogy ne lustálkodjon, és hogy megtarthassák a földi javakat a ház fenntartása érdekében, […]
Evast és Aloma házában nem volt semmiféle rossz neveltetésű szolgáló, azért, hogy ezek rossz neveltetése ne adjon alkalmat arra, hogy Alomában bármely rossz gondolat megfoganhassék.”[5]
És Evast és Aloma házassága példaként szolgált a többi házasságban élő embernek, akik hozzájuk fordultak tanácsért és vigasztalásért.
„Sok ideig éle Evast és Aloma anélkül, hogy gyermekük született volna. És egy nap úgy esett, hogy Aloma elgondolkodott az élet elmúlásán, és eszébe jutott, hogy azért lépett házasságra, mert gyermekeket akart, akik Isten szolgái lennének. Ekkeor szemei könnyezni kezdtek, szíve szomorúságba és fájdalomba burkolózott, mivel nem volt gyermeke. És belépett a virágos kertecskébe, mely házánál volt, és egy fa előtt, mely egy szép forrás mellett álla, letérdepelt, és hosszasan sírt, kérve Istent, minden láthatónak és láthatatlannak urát, hogy királyi kegyelméből adna néki gyermeket, ki majd őt szolgálná, és így kivetné szívéből a nagy szomorúságot és gondokat, melyeket azért érze, mert gyermeket szeretett volna.
Amint így sírt és az ég és a föld Istenéhez könyörgött, hogy meghallgatná őt imáiban, Evast, ahogy ez szokása volt, belépett a kertbe, és látta Alomát, amint igen keservesen sír – mely síráson ő igen elcsodálkozott. És e szavakat mondá:
- Aloma – mondá Evast – Miért sirsz, miért vagy szomorú? Van valamely dolog, melyet én tehetnék azért, hogy megvígasztalódjál? Igen csodálkozom terajtad, hogy így sírsz, és hogy arcod a szemeimbe íly nagy szívbéli szomorúságot vetít, mert én soha nem ismerém tebenned semmi szomorúság és semmi bánat jelét, egészen mostanáig. Aloma, kedvesem, mondd meg, mi történt. Én azt hittem, minden kívánságodat ismerem, de most úgy tűnik nékem, hogy valamely olyan dolog férkőzött gondolataid közé, melyet te nékem le nem leplezél.
Aloma, elgondolkoda azon, mit férje, Evast mondott volt, és szégyellé felfedni néki szívét, mert igen félte és szerette őt. De hogy Evast ne gyanakodjon, és ne gondoljon semmi kétes dolgot róla, Aloma úgy döntött, hogy elmondja férjének sírása okát.”[6]
Evast türelemre inti feleségét, hiszen a gyermek Isten adománya. A házaspár továbbra is vallásban él, külön-külön és mégis együtt dicsérve az Urat. Isten pedig megajándékozza őket Blanquernával. Blanquerna felnő, és Evast úgy érzi, rá hagyhatják a vagyont és a házat, és külön-külön kolostorba vonulhatnának feleségével, hogy életüket immár Istennek szenteljék. Persze ezt Evast megbeszéli feleségével, hogy együtt döntsenek:
„Evast igen erősen gondolkoda azon, hogyan fedhetné fel szívét feleségének, Alomának, és hogyan tudná rábeszélni, hogy egyházi rendbe lépjen, mert igencsak kételkedett abban, hogy ő ezt megtenné. Másnap, mise után, Evast és Aloma a kápolnában maradtak, és mindenki más eltávozott onnan. És Evast ezekkel a szavakkal fordult Alomához:
- Aloma, barátném: Isten kegyelméből fiunk, Blanquerna, nagy tudással megáldott, és igen jó szokásai vannak, és nemes neveltetésű, és eljött már az az idő, mikor önmagára hagyhatjuk, és rábízhatjuk minden vagyonunkat, és házunkat. És itt az idő, hogy Blanquerna megházasodjon, és hogy mi elhagyjuk ezt a szánalmas világot, és egyházi rendbe lépjünk, hogy nagyobb szentségben éljünk. És, mivel egészen mostanáig világosság és tanítás voltunk azoknak, kik a házasság rendjében élnek, így a helyes élet szentsége folytán, példát mutatunk majd azoknak, kik egyházi rendben élnek. És ezért meg kell válnunk a világi javaktól, melyeket Isten iránt érzett szeretetünk jeléül Jézuskrisztus szegényeinek adunk. És te válaszd ki azt a női kolostort, mely neked a legjobban tetszik, és én, engedelmeddel, egyházi rendbe lépnék, mely dolgot én már annyira kívánok.
Igen furcsállotta Aloma eme szavakat, melyeket Evast monda néki, és melyek miatt igen nagyon elsápadt. És szívében az a kétely ébredt, vajon Evast nem őmiatta bántódott-e meg annyira, hogy el kívánja hagyni őt. És mielőtt válaszolt volna néki, kezdett magában gondolkodni. Ám Evast ezekkel a szavakkal fordult hozzá:
- Aloma, miért nem válaszolsz? Miről gondolkodol oly nagyon magadban? Értetted-é a szavaimat?
- Uram – válaszolta Aloma –, szavaidat jól megértettem, és az a kétely ébredt bennem, hogy talán te valamely rossz érzést vagy sértődöttséget táplálnál magadban irántam, amiért is el kívánsz hagyni engem. Ha úgy tartod, hogy bármiben is tévedtem vagy hibát követtem el ellened, kérlek, hogy más módon állnál bosszút rajtam, és hogy most ne hagyjál el engem életem végén, mikor nékem nagyobb szükségem volna segítségedre és vezetésedre, mint annak előtte.”[7]
Evast természetesen megismétli válaszában szándékát. Aloma azonban ellentmond:
„- Uram, Evast – mondá Aloma – szégyenlősen és félve kell válaszolnom szavaidra, és a dicsőséges Isten jól tudja, hogy soha, sem gondolataimban, sem véleményemben nem született oly dolog, mely arra késztetett volna, hogy véled szeben engedetlen legyek, sem hogy az én akaratom és a tiéd között ellentét szülessen. Ám, mivelhogy egymással való kapcsolatunk a házasság szentségével vette kezdetét, és egészen ezidáig mindig szem előtt tartottuk ennek alapelvét, vagyis hogy mindvégig együtt lészünk, míg a halál el nem választ, nos, tudd meg uram, Evast, hogy én semmiféleképpen nem akarok azon első szentség alapelve ellen tenni, melybe Isten helyezett, és melyben Isten megőrzött és megóvott attól, hogy a házasság szentsége ellen vétsek. Minden más dologban, melyet te velem tenni akarsz, és melyben Istent szolgáljuk és dicsőítjük, és néked tetszésedre szolgál, nagyon szívesen engedek néked. Ám abból a szentségből, melybe Isten helyezett, nem lépek ki, semmi szín alatt, és te sem, becsületed védelmében, nem tanácsolhatod nékem, hogy én más szentséget vegyek fel, mihez én nem érzek oly nagy elhivatottságot, mint a szentség iránt, melyben élek, a házasság szentsége iránt, mivel az elhivatottság hiánya miatt sok férfi és asszony lebecsüli a szentséget, melyben él, és elhagyja rendjét.”[8]
A vita folytatódik, látszik, hogy Aloma házassága ideje alatt – vagy talán már azelőtt is – teológiai szempontból legalább olyan jól felkészült, mint férje, Evast. Ugyanakkor látszik az is, hogy mindketten tisztelettel viseltetnek egymás iránt, így kívánják egymást meggyőzni elképzelésükről:
„- Aloma – mondá Evast –, igen kedvemre valók érveid és helyes gondolataid, és bizonyos vagyok benne, hogy Isten azt kívánja, hogy az ember szeresse jó feleségét. És mindezen okok miatt, és még sok más ok miatt is, nagyon elszomorodnék szívemben, ha elválnék tőled, mivel mindig nagy örömmel tölt el, ha látlak, és amikor eszembe idézem helyes szokásaid és becsületes neveltetésed, és igen örvendezem, mikor hallom, hogy az emberek jót szólnak rólad. Ám mivel jobban kell szeretnem nálad és minden más dolognál Istent, ki az én alkotóm és az én megváltóm, és mert feláldozta dicsőséges Szent Szívét, ezért a nagy kívánság ereje elfeledteti vélem a gondokat, melyekben részem lenne, ha én téged elhagynálak. És az én szívemben, tudd meg, nagy szomorúság lakozik, mivel én vagyok oka annak, mi néked bút és szomorúságot okoz. És mivel a szeretet az embernek erőt és erényt ad, hogy sok gondot elviseljen, és eléri, hogy megvessük a világot Isten szeretetéért, ezért kérnélek téged, hogy Isten szeretetéért és szolgálatáért, a szeretet segítsen téged és engem, hogy elviseljük és megoldjuk a gondokat, az én és a te távozásod után.
- Evast, uram – szóla Aloma – igaz az, hogy ebben a világban nincs annál nemesebb sem erényesebb foglalatosság, mint urunk, Jázuskrisztus Szent Szívének dicsőítése és megszentelése. És mivel ez oly nemes dolog, ezért nem szabad, hogy az ember ebbe a Szent Misztériumba lépjen, hanem csak rendben, és úgy, ahogy azt kell. És ahhoz, hogy ide térjen, az embernek nem szabad másoknak gondot okoznia, kiben eme gond haragot kelthetne, és bűnre adna alkalmat. És nem minden ember méltó, sem nem tarthatja magát bárki méltónak arra, hogy íly dicsőséges szolgálatot végezzen. Tehát ha te, uram, egyházi személy akarsz lenni, és misét kántálni, legyen elegendő számodra, hogy minden egyes napon a szerzetes testvérekkel mész a templomba, és segítesz nékik a misénél és máskor is, segítve őket a zsoltárok, leckék, reszponzóriumok, antifóniák éneklésében és olvasásában, és válaszolj annak, ki mondja majd a misét, ahogy az szokásod, és hogy egész szíveddel miséző egyházi ember kívánj lenni. Ám ne tartsd magad eme szentségre érdemesnek, mert nem vagy az, mivel Isten nem ebbe a rendbe helyezett, bár ott lehetnél, hiszen te először a házasság szentségét vetted fel. És én minden nap elmegyek majd a rendben élő nővérekhez, ahogy szoktam, és segíteni fogok nékik énekelni és misét mondani és az Oltáriszentséget dicsőíteni. Tegyük meg mindazt, mit megtehetünk, és ne lépjünk ki a házasság szentségéből, melyben most élünk, és melybe Isten helyezett bennünket.”[9]
A vita folytatódik, ugyanebben a hangnemben. Aloma még azt is felajánlja, hogy ha Evast vezekelni akar, akár remeteként élve egy hegyen, ő oda is elkíséri, de el nem válhatnak. A vita élesedik, és Evast az engedelmesség és a mások akaratának az önmagunk akarata elé helyezését említi. Aloma egyszerűen véget vet a beszélgetésnek: semmiféleképpen nem fogadja el Evast akaratát, és soha többé nem akar beszélni erről a témáról. Mondhatnánk úgy is, hogy a nagy teológiai és erkölcsi vita a legtipikusabb női reakcióval zárul. Evast tehetetlen, bár mind a mai gondolkodásmód alapján, mind azalapján, amit a nők középkori helyzetéről tudunk, természetesen úgy képzelnénk, hogy Evast legkésőbb másnap reggel felesége beleegyezése nélkjül követi hivatását, és belép egy szerzetesrendbe – ahogy azt egyébként Lullus megtette, amikor feleségét és gyermekeit elhagyta a hitért.[10]
Evast bánta, hogy feleségének fájdalmat okozott, és eldöntötte, hogy soha többé nem beszél kívánságáról Alomának, viszont kitalált egy köztes megoldást. Másnap behívta feleségét:
„- Aloma – mondá Evast – ne sírj, mert hiszen néked olyan nagy és erős bátorságod van, hogy semmiféleképpen nem tudlak arra rábeszélni, amit én kértem tőled, és ezért én szeretném szívemet a te akaratodhoz igazítani, hogy engedelmeskedjem akaratodnak. És beszéljünk arról, hogyan vezekeljünk mindketten és éljünk szigorúan megtartóztató életet titokban, ebben a házban, életünk minden napján, míg Istennek tetszik, és adjunk teljes hatalmat fiunknak Blanquernának minden vagyonunk felett, csupán annyi járandóságot tartva meg magunknak, mely életünk fenntartásához szükséges, míg Istennek úgy tetszik, hogy éljünk. És adjunk minden mást őnéki, és gondoskodjunk arról, hogy mihamarabb házasságra lépjen. Ezért holnap, mise után, hívjuk be őt, és avassuk be szavainkba, és minden cselekedetünket tegyük rendbe, és írjuk meg a regulát, mellyel kötelezzük magunkat a vezeklésre.”[11]
Aloma tehát győzött. Ám egyetlen dolgot elfelejtett a két szülő: azt, hogy fiuk, Blanquerna szintén önálló akarattal bír, és hogy Isten szolgálatára nevelték, sőt, Aloma Istennek ígérte, csak hogy gyermeke születhessen. Blanquerna hallani sem akar a házasságról, remeteként szeretne élni. Aloma előtt tehát egy újabb csata áll, az anya csatája, aki maga mellett akarja tartani – mindenáron – féltett fiát, és aki unokákat szeretne. Míg Aloma fent idézett érveléseiben a teológiai megalapozottság vegyült az asszonyi szeretettel és engedelmességgel, most Aloma lelki üdvét is kockára teszi azzal, hogy fiát fondorlatos módon csapdába csalja, nehogy elveszítse. A rábeszélési fokozatok itt sem hiányoznak. Az anya először könyörög:
„- Szeretett fiam – mondá Aloma – ha remeteként élsz majd, mit fogsz enni? És ha a ruha, melyet viselsz, elszakad, mit fogsz magadra ölteni? És ha beteg leszel, ki gondoskodik rólad? Édes fiam, Blanquerna: kegyelmezz testednek, melyet én oly nagy gonddal tápláltam, irgalmazz apádnak, Evastnak és nekem, mert ha te nem vagy itt, és halálodat és gondjaidat féljük, a mi gondjaink megsokszorozódnak, mert reméltük, hogy életünk végén te vigasztalsz és segítesz bennünket.”[12]
A nagy teológus asszony képe a féltő anyában szertefoszlott. Ám Blanquerna tántoríthatatlan, így anyja fondorlathoz folyamodik, és hogy időt nyerjen, rábeszéli, hogy még azt az éjszakát töltse otthon. Blanquerna beleegyezik, Aloma pedig kisurran az ajtón, és meglátogat egy özvegyasszonyt, akinek eladósorban lévő lánya van, Natana.
Aloma egyezséget köt Nastasiával, Natana anyjával – ez is érdekes, hiszen úgy tudjuk, a házasságokat a férfiak rendezték el egymás között, mégpedig a lány hozománya és származása alapján, úgy ahogy az Aloma esetében is történt. Aloma nem a hagyomány szerint cselekszik, hanem mint egy kerítőnő:
„- És ezért a segítség, és a tanács, melyet most tőled kérek, az az, hogy ha szívességet tennél nékem, lányod Natana beszéljen fiammal Blanquernával, hátha el tudja fordítani mostani akaratától, és afelé hajlíthatja, hogy a házasság rendjébe lépjen, és férje legyen. Minden javunkat, melyet Evast és én birtoklunk, odaadnánk, hogy Natana és Blanquerna birtoka legyen.
Megegyeztek, és úgy döntöttek egymás között, hogy Aloma magával hozza majd Blanquernát Nastasia házába ebéd után, és midőn a házban vannak, Aloma és Nastasia egyedul hagyják majd Blanquernát és Natanát a szobában, és hogy Natana szerelmes szavakkal szól majd Blanquernához, melyekből ő megértheti, hogy Natana a felesége kíván lenni, és hogy rejtett szívszerelemmel szerette hosszú ideig. És ily módon visszatarthatják Blanquernát döntésétől, és rábeszélhetnék a házasság rendjének felvételére.”[13]
Ritkaság, hogy éppen a tisztaságát hirdető nevű férfi főhős anyja vállalja magára a kerítőnő szerepét egy alapvetően teológiai témájú regényben, ráadásul a XIII. században. Mindenesetre a regényben minden úgy történik, ahogy a két anya előre elrendezte. Blanquerna azonban nem elcsábítható. Natana szavainak csábítása csak a hitét erősíti:
„Örül az én szívem, hogy a kísértések sora elkezdődött számomra. A reményt kelti bennem, hogy az erő, mit érzek ebben a kísértésben, segíteni fog az eljövendő kísértések ellen is.[…]”[14]
Natana természetesen nem érti a helyzetet, hiszen Blanquerna mindezt csak gondolja. De Blanquerna megmagyarázza neki öröme forrását:
„- Amikor te, Natana, felfedted előttem szívedet, a testi bűn kezdte kísérteni lelkemet, a test természete és a gonosz lélek működése szerint. Ám ezután lelkem újra emlékezni kezdett szerelmesére, és az isteni fény betöltötte lelkemet isteni szeretettel. Mely fény tudata velem, hogy Isten nem felejtkezik meg szolgálójáról, inkább arra késztet, hogy oly erősen megvessem szavaidat, hogy én csodálkozom azon, érveid alapján, hogy egy ilyen szép személy, mint te, mely módon juthatott íly bolond gondolatra, mint a tiéd, hogy nékem azt tanácsolja, hagynám el Urunk szeretetét a tiédért. Néha kételkedém abban, hogy Isten segíteni akar-e nékem néhány kísértésben, melyek majd a sivatagban érnek, de most már tudom, és nem kételkedem abban miben eddig kételkedtem. És jöhet bármely kísértés, mivel a helyes elv, mellyel utamat elkezdtem, meggondolásra érdemtelennek tartja majd.
Natana igen elcsodálkozott Blanquerna lelkének szentségén és kitartásán.”[15]
De Natana sem adja fel, ő is rákérdez, hogyan bírja majd ki Blanquerna a remeteélet nehézségeit.
És Blanquerna kizárólag női mártírokat hoz fel példájául: Szent Katalint, Szent Euláliát és Szent Margitot, valamint a többi szent szüzet és mártírt. És a végeredmény ugyanaz, mint Aloma és Evast vitájában: Natana szeretne Blanquernával menni a remeteéletbe. Blanquerna azonban rávilágít a problémára, miszerint ebben az esetben nem lehetne remeteségről beszélni:
„- Nem megfelelő dolog, hogy te vagy más személy társaságomban legyen, csak Isten és a fák, a fű, a madarak és vadak, a víz, a források, a rétek és a partok, a nap, a hold, a csillagok, mivel ezek közül egyik sem vonja el lelkem figyelmét az Istenről való elmélkedéstől.”[16]
Natana azonnal félreérti, és máris kicsavarja Blanquerna szavai szerint a teológiát:
„- Blanquerna – mondá Natana – ha én a te társaságodban vagyok, és te egyszer-egyszer valamely indíttatást éreznél a test bűnére, nagyobb érdemed lesz, ha ellent tudsz állni, és nem esel a kéjelgés bűnébe, mely bűnt Isten igen gyűlöli.”[17]
Blanquerna persze elmagyarázza Natanának, hogy amiről beszél, az istenkísértés, és mint ilyen, igen helytelen. Addig-addig oktatja Blanquerna Natanát, amíg a lány véleménye és magatartása megváltozik, és Jézus elkötelezettje lesz. Az eredmény láttán persze Nastasia, Natana anyja azonnal megtiltja Blanquernának, hogy valaha még egyszer beszéljen a lányával. Igy aztán Blanquerna szabadon megkezdheti hitbéli pályafutását, melynek során először remete, majd sekrestyés és apát lesz – és apátként megalkotja az Ave Maria könyvét, majd püspökké választják, és egészen a pápaságig jut, amelynek során megalkotja a Gloria szövegének magyarázatát. A pápaságról azonban lemond, és újra remete lesz, s ekkor alkotja meg a Szerető és Szeretett Könyvét, valamint az Elmélkedés Könyvét.
Ám Lullus előbb nem Blanquerna, hanem a megtért Natana történetét meséli el! Natana és anyja között szinte ugyanaz a vita zajlik le, mint Blanquerna és szülei között. Natana nem a remeteségre adja a fejét, hanem a vita során, mikor anyja elhagyja rövid időre a házat, üzenetet küld egy apátnőnek, hogy küldjön érte két apácát, amikor anyja másnap a misén van, mert beszélni szeretne vele. És Natana belép a rendbe, ám anyja nem hagyja annyiban a dolgot: utánamegy, és visszaköveteli, nagy tömeget gyűjtve maga köré, akik a kolostor felégetésével fenyegetőznek. Mivel minden apáca és az apátnő is elmenekül, Natana kiáll egy ablakba, kidobja a kolostor kulcsait anyjának, hogy tegyenek velük, amit akarnak. Bátorságát és hitét látva anyja egyedül marad, és bocsánatot kér mindenkitől, a kibékülés után pedig házat épít a kolostor közelében, ahol majd leéli életét. Natana pedig megtanul írni, megtanulja az éneklést és a szertartások rendjét. Ekkor kinevezik sekrestyésnek, majd az apátnő halála után, elfoglalja annak helyét. És tanításokat ad, az öt érzékszervről és a hét erényről.
Lullus csak ezután tér rá Blanquerna történetére:
„Befejeződött az asszonyok rendjének könyve, Isten kegyelméből és segítségével. Most ideje, hogy visszatérjünk Blanquernára, aki az erdőben van, és helyet keres, ahol elmélkedhet Istenről, imádhatja, megismerheti és szeretheti Istent.”[18]
A fenti összefoglalásból egyértelműen látszik, hogy Lullus arra kíván tanítani, hogy a nő – az immáron egyházilag is elfogadott Mária kultusznak megfelelően – ugyanolyan szerepet kap mind a társadalomban, mind az egyházban, mint a férfi. Mindkét nemet esendőnek ábrázolja Evast és Aloma esetében, mivel a szerzetesi élet helyett mindketten a házasság mellett döntenek. Ugyanakkor mindkét nem folyamatosan fejlődik Isten megismerésében, bár kihangsúlyozott vonás, hogy a nő, aki egyszerűen a világban él, nem tud annyit erről, mint a hagyományos társadalmi szerepét betöltő férfi, aki így meghatározhatja az asszony lelki és tudásbéli fejlődését. Ez azonban Lullusnál nem diszkrimináció, hanem realizmus. Éppen ezért helyezi előre Natana történetét, melynek keretén belül elméletileg alapozza meg Blanquerna történetének és tapasztalásainak egyes részeit, és ezért kezdi Blanquerna teológiai magyarázatait az Ave Maria sorainak értelmezésével. Lulusnak nem kétséges, hogy a nő ugyanolyan szintű tudást érhet el, mint a férfi, és Isten előtt egyenrangú a férfival.