PALIMPSZESZT
20. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Ladányi-Turóczy Csilla:
Sóvárgás könyve és Üvöltő szelek – párhuzamos szerkezeti elemzés

Ritka példája az intertextualitásnak az a két, időben és térben egymástól messzire eső mű, melynek összehasonlítására vállalkozom: A sóvárgás könyve (vagy Menina e Moça: Hajadon leány) a 16. századi Portugáliában született[1] , míg az Üvöltő szelek (Wuthering Heights) a 19. századi Angliában. Arról szó sem lehet, hogy Emily Brontë-nak, a papleánynak bármilyen ismerete lett volna a 16. század szefárd irodalmáról, nem is szándékom ilyesmit állítani – valami furcsa párhuzam mégiscsak feszül a két mű között, márpedig nem csupán a keretes szerkezet rendkívüli bonyolultsága, a mindent tudó író teljes önelfojtása szintjén, hanem a női-férfi elbeszélő felcserélésében is, amely végső soron kompenzálódik, mégis nagy jelentőséggel bír mind a két mű esetében.

Emily Brontë (1818-1848) regénye nem szorul bemutatásra, a világirodalom azon kevés, nők által írt művei közé tartozik, melyet értékei klasszikussá tettek a mindenkori olvasó szemében. Az 1847-ben, az írónő halála előtt egy évvel megjelent elbeszélés alapvetően eltér a másik két Brontë-nővér írásaitól, elementáris erővel, félelmetes rafinériával és ártatlansággal, ráadásul állandó manipulációs szándékkal vall a szerelemről, az emberi gonoszságról, aljasságról és nagylelkűségről. Ki tudja, honnan ennek a magányos, beteges, magának való nőnek a végtelen tudása, az emberi dolgokkal kapcsolatos bölcsessége? Ő maga semmit nem árul el önmagáról, még költészetének nagy része is szerepjáték[2] , ahogyan azt gyerekkorától fogva nővérei és fivére társaságában megszokta.

Bernardim Ribeiro (kb. 1482-1536) még nála is titokzatosabb és kiismerhetetlenebb írószemélyiség, életéről annyit tudunk mindössze (vagy annyit vélünk tudni), hogy a 16. század elején alkotott, portugál udvari költő volt (az 1517-es Garcia de Resende-féle Cancioneiro Geral[3] c. versgyűjteményben szerepel néhány verse) és valószínűleg kegyvesztetté lett az udvarnál. Egyetlen prózai műve halála után látott napvilágot, első kiadására Portugálián kívül került sor (Ferrara - 1554).

Két rejtőzködő alkotóról van tehát szó, akik ebből a szempontból olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy ez egyetlen prózai művükben (mindketten csak egy regényt írtak) strukturálisan is megnyilvánul. Ha csupán a legkézenfekvőbb jellemzőket nézzük, mindjárt szembeötlő a párhuzam: mindkét alkotó olyan narrátort választ magának, mely önmagáról szinte semmit nem árul el, a valóságos szerzővel ellentétes nemű[4] , és a kerettörténet megadása után másik narrátornak adja át szerepét. Ribeiro esetében az első narrátor nevét sem tudjuk meg, csupán annyit árul el magáról, hogy fiatal lány, aki valamilyen bánat miatt került arra a vidékre, s ennek a bánatnak szenteli az életét; egyedül van, és nem tudja, szerelmese merre járhat. Nincs a regénynek semmiféle ajánló bevezetője, mint az a korban szokásos volt, sőt, a címzettek kiléte is meglehetősen rejtélyes, hiszen a narrátor nőknek azért nem ajánlja könyvét, nehogy még jobban elszomorodjanak, férfiaknak azért nem, mert ők úgysem ismerik a szomorúságot, egyedül szerelmesének ajánlaná, aki azonban nincs sehol. Az Üvöltő szelek elbeszélője, egy bizonyos Mr Lockwood, szintén nem nekünk, hanem Heathcliffnek mutatkozik be csupán, életéről mindössze egy rosszul sikerült szerelmi „kalandot” beszél el, ami jellemének visszahúzódó mivoltára világít rá, csupán társadalmi állása válik nyilvánvalóvá: gazdag úriemberről van szó. Egyébiránt ez az elbeszélő teljesen a háttérben marad, még arra sem utal, hogy ezt a történetet éppen lejegyezné, akár szóban is elmesélhetné, egy társaságnak, vagy egy barátjának, de erről semmit sem tudunk meg: nincs címzett és nincs nyilvánvaló célzat sem.

Az elsődleges narrátorok, mint említettük, elég hamar átadják helyüket a másodlagos, mondhatnánk valóságos narrátoroknak: a portugál regény esetében ez a Régi Idők Asszonya, akit az elsődleges narrátor akkor ismer meg, Brontë-nál Ellen Dean, egy szokatlanul művelt és jó eszű cselédasszony (dajka), akit Mr Lockwood szintúgy nem ismer korábbról. Brontë a férfi narrátort, akinek a bőrében esetleg nem érezhette egészen otthon magát így nőire cseréli, mégpedig egy az önnön valóságát lényegesen közelebbről ismerő narrátorra.[5] Ribeiro második narrátora is nő, tehát a nemek kiegyensúlyozása nem megy végbe olyan gyorsan, mint az angol regényben, végül aztán azonban mégis férfi szemmel kell néznünk a történéseket: a Régi Idők Asszonya az apjától hallott történetet meséli el, időnként saját személyes megjegyzéseivel tarkítva ugyan, de alapvetően, akár az apja lenne a harmadlagos narrátor, noha, mint kiderül, az apjának is mesélte valaki, vagyis egy egészen bizonytalan forrásra kell támaszkodnia. Apja elbeszélést nem egy az egyben adja vissza, sőt, meg is szűri, pl. az egyetlen lovagi párviadal szűkszavú leírásánál, ahol kifejti, hogy női szájba nem valók a harc szavai. A Régi Idők Asszonya tehát nem alkalmazza a mindentudó elbeszélő technikáját. Van a regényben három dalbetét is, az első kettő két szereplő szájába adva az ő jellemüket, érzelmeiket kifejező lírai vallomásként értelmezhető, a harmadik azonban, Avalor románca, elbeszélő jellegű, ugyanakkor narrátor nélkül marad, mert egy ismertté vált dalról van szó, amelynek szerzőjéről semmit sem tudunk. A dal érdekessége, hogy bizonyos elemzők szerint az egész regény igazi befejezése lehetne, mely balladai homályba burkolná a szereplők további sorsát. Másfelől felmerül annak a lehetősége, hogy a dal Avalor beszámolója alapján készülhetett (szó esik arról, hogy Avalor történetét elmesélte egy barátjának), hiszen a benne foglalt információkról másnak nem lehetett tudása. A Sóvárgás könyve viszont nem ilyen logikával működik: ahogy a Bimarder-szellem jelenetben láthatjuk, a szellemi szféra tud arról is, amiről még a cselekvő szereplő szinte nem is tud, vagy amit akkor gondolt ki (mint Bimarder a névváltoztatást[6] ). A Régi Idők Asszonya esetlegesen úgy tűnik fel, mint mindentudó narrátor, máskor pedig kifejezetten hangsúlyozza, hogy bizonyos dolgokról nem szerezhetett tudomást, sem ő, sem más – mintha az emberi és szellem-lét határán állna.

Az Üvöltő szelek egyik legérdekesebb jellemzője a narráció folyamatos leosztása: ha a beékelt elbeszéléseket és egy levelet narrációnak számítjuk (márpedig kénytelenek vagyunk erre, hiszen a regény szinte ókori drámaként működik, mindig vannak hírhozók, akik elmesélik az eseményeket, tehát az olvasó sokadkézből értesül csak a történésekről), akkor Mr Lockwood-dal és Ellen Dean-nel együtt nyolc narrátort találunk: Catherine Earnshaw, Heathcliff és Isabella Linton kétszer-kétszer töltik be ezt a szerepet, Joseph, Cathy Linton és Linton Heatcliff egy-egy alkalommal. Zillah, a szelesdombi házvezetőnő is ide számítható, de narrációja nem válik összefüggővé, Nelly Dean nem idézi szó szerint, Kenneth doktor pedig csak egyszer tölt be narratológiailag fontos szerepet: Hindley halálának meghozatalakor, de ez is dialógus formában történik. A történet végső kimenetele itt sem tisztázott – nem tudjuk, hogyan alakul majd a két családot egyesítő fiatalok sorsa (fel tudják-e oldani a bennük is létező feszültségeket) ill., valóban tovább kísért-e Heathcliff és Catherine szelleme, amint az több másodkézből származó tudósítás sejtetni engedi.

A Sóvárgás könyve nem zárt keretes szerkezete a narrációs leosztást is más természetűvé teszi: az auktor, első és második narrátor, valamint felidézett harmadik narrátor (apa-figura) után, egy szinten mozognak az átmeneti elbeszélők (apród, öreg pásztor, dajka, Dona Inês, Avalor barátnéja [elhallgatott elbeszélés[7] ], a nimfa és maga Avalor) csak a könyv végén tapasztalható további leosztás, mikor Avalor apja és az ő történetében szereplő hölgy jut szóhoz. Az utolsó beszélő tulajdonképpen Avalor apja, aki a saját történetében éppen megszólalni készül, mikor elmetszik (ki, nem tudjuk) a narráció fonalát. Anélkül, hogy akár Avalorhoz, akár a Régi Idők Asszonya apjához, akár annak lányához, akár az elsődleges elbeszélőhöz visszatérne a szó. Sokak szerint ez egyszerűen a mű befejezetlenségének következménye, Helder Macedo-nak azonban itt is más a véleménye: szerinte szándékos a szerkezetnek ez a megcsavarása és az, hogy a könyv itt ér véget – ugyanis a mű ciklikus történetszemléletéből éppen ez fakad. Avalor meghalt, de ahelyett, hogy Arima után siethetne, még sok próbatételen keresztül kell kiérdemelnie a vele való egyesülést, ha ez egyáltalán lehetséges spirituális különbségeik ellenére.

Mindkét regényben szokatlan a nőábrázolás, egyrészt a nőkön átszűrt történet egyfajta jellegzetes interpretációja (mindkét esetben meglehetősen elfogult és saját ideológiájukhoz ragaszkodó elbeszélőkkel van dolgunk), másrészt a női szereplők, akár fizikai gyengeségük ellenére is alapvetően meghatározzák a történések menetét – már amennyiben tehetik a sors ellenében. A Sóvárgás könyvében a Belisa halálának tragédiáját elindító erő a várkisasszonyé, aki nem hajlandó elfogadni a Híd lovagját férjéül. Ha Lamentor nem kényszerül az ő döntése miatt a lovagot megölni, önkéntelen, de elkövetett bűnéért nem kell Belisa elvesztésével lakolnia. Bimarder tragédiáját három vagy egyenesen öt nő okozza egyszerre: a várkisasszony, akinek kegyetlen terve miatt keveredik arra a vidékre (Bimarder kifejezetten azért érkezik a folyópartra, hogy a Híd lovagjával megvívjon), Aquelísia, a saját hölgye, aki odaküldi (benne sokan az Ecclesia szót, tehát az Egyházat látják féltékeny asszonyként megjelenítve), Aónia, aki botorul enged a negyedik történetalakítónak, Inêsnek (az ő tanácsára fogadja el Aónia Bimarder helyett egy ismeretlen lovag kezét), és a dajka, aki titkolózásával elősegíti a rossz döntés kialakulását. Bizonyos nőalakok energikus mivoltával szemben mások teljes önfeladását láthatjuk, lélektanilag nem értjük ugyanis, Aónia miért nem kísérel meg Lamentor döntésével szembehelyezkedni – tudván, hogy nővérét, Belisát ugyanő bírta saját szülei akaratával való szembehelyezkedésre. Arima sem energikus, sőt, végtelenül elfogadó, mégis a legnagyobb hatalommal rendelkező személy: akárcsak az Üvöltő szelek Catherine-je, feltétel nélkül uralkodik a férfiszíven, ám míg Catherine szándékosan törekszik erre és önzése inkább boszorkányhoz teszi hasonlóvá, Arima semmit nem tesz érte, önzése vagy önfeladása (attól függ, honnan nézzük) angyali mivoltában és véglegességében talán még kegyetlenebb.[8] Az Üvöltő szelek második generációjában a történetalakító egyértelműen Cathy, aki mind emberileg, mind szellemileg messze társai, Linton és Hareton fölött áll, noha a megpróbáltatások hatására egy időre erkölcsileg Hareton színvonala alá süllyed. Cathy még Heathcliffel is szembeszáll, verések és megaláztatások ellenére, érdekes epizód, mikor megszökik, hogy ott lehessen atyjának halálos ágyánál: épp azon az ablakon mászik ki, amelyen a lidérc igyekezett bemászni és amely mellett később Heathcliff meghal.

Noha a 16. században nem volt még modern értelemben vett feminizmus, és a 19.-ben már volt, de a Brontë-nővérek soha nem vállaltak vele közösséget, alapvetően feminin regénynek tarthatjuk mind a két alkotást, a női szereplők lényegi dominanciája és történetalakító ereje miatt. Míg Bernardim Ribeiro egyértelműen fejti ki a nők lelki felsőbbrendűségéről vallott nézeteit[9] (ami soha nem volt divatban, de a 16. században aztán végképp nem), Emily Brontë Catherine és Cathy személyében független szellemű, sőt, művelt nőket állít elénk (még a dajka, Nelly is büszke olvasottságára): Catherine felette áll Heathcliffnek, noha Edgar műveltségben megelőzi, Cathy azonban mindkét unokatestvére felett anyáskodik, ill. tanítónősködik: szimbolikus értelmű, hogy Haretonnal kivirágzó szerelmük az olvasástanítás révén valósulhat meg.

Talán a szerkezeti hasonlóságból fakadóan, noha a Sóvárgás könyve látszólag nyitott, az Üvöltő szelek pedig zárt rendszert alkot (valószínű, hogy ez ugyanazon ciklikusság kétféle megjelenítési formájáról van szó csupán), a művekre a kettőződés ősi motívuma is jellemző. Az angol regényben szó szerint is említésre kerül, mind Heathcliff, mind Catherine Nelly Dean-nek fejtik ki, hogy összetartozásuk abszolút és megingathatatlan, tulajdonképpen egyetlen lényt alkotnak, vagyis egyik a másiknak második létformája.[10] Ez a végletes együvé-tartozás megjelenik Belisa és Lamentor szerelmében is: hasonló sírhoz való ragaszkodásnak, a sírón túl ható összekapcsolódásnak lehetünk tanúi[11] , további párhuzam, hogy mindkét asszony gyermekszülésben hal meg koraszülött kislánynak adva életet, és mindkettő magával viszi szerelmese egyik énjét.

Másfajta kettőződést is megfigyelhetünk azonban, ez az Üvöltő szelekben a nevek használatában válik nyilvánvalóvá: Heathcliff az Earnshaw-házaspár halott gyermekének nevét kapja, mintegy annak pótlására, ez akár a sors önmaguk elleni kihívásaként is jellemezhető, hiszen a jövevény majdnem romlásba dönti nemzetségüket. A sorsot ugyanúgy nem tudják megtéveszteni, mint Bimarder, midőn nevet változtat. Cathy Linton anyja után kapja keresztnevét, újabb névkettőzés, de ellentétes értelmű, küldetése mintegy a kizökkent rend visszazökkentése, ráadásul, míg ő Earnshaw-ból lesz Linton, lánya Lintonból válik Earnshaw-vá[12] , Hareton, azonkívül, hogy a szelesdombi ház homlokzatán szereplő név ismétléseként a család folytonosságát jelképezi, Heathcliff szívósságának köszönhetően a lelencgyerek megkettőzésévé lesz – vele ellentétben azonban egy jó szerelem segítségével sikerül megmenekülnie a tragikumtól. Edgar és Isabella is megfelelnek egymásnak, a kis Linton azonban szinte Edgar torz képmásának tekinthető.

A Sóvárgás könyvében kissé bonyolultabb a megkettőződések rendszere. Első pillantásra biztosan nem is tűnik fel az, aminek létét Helder Macedo bizonyítani próbálja[13] , mégpedig nagy fantáziával és meggyőzően. Elmélete szerint nem zárható ki, hogy az idősebb narrátor, a Régi Idők Asszonya a fiatalabb Leány megkettőződése, ugyanazon jelenség két formában való megnyilvánulása – Rugási Gyula hívta fel arra a figyelmemet, hogy a 3. századi Hermas Pásztor c. művének az Egyházzal kapcsolatos látomásában is két női szereplő van: az idős asszonyból fiatallá alakuló nőalak azonban ugyanannak a fogalomnak két különböző megnyilvánulása. A két elsődleges narrátor beazonosítása különben is rendkívül érdekes elméletek születéséhez vezetett. A mű több síkon létező jelentéséből fakadóan gondolhatjuk a két nőalakot puszta fogalmi megtestesülésnek (filozófiai munkákra jellemző az ilyesmi, fontos kortárs példa León Hebreu Dialoghi di Amore c. filozófiai művének Sophiája), de az elbeszélt történetek szereplőinek is. Az elbeszélésbe ékelt rövid excursus elhallgatásai, finom utalásai vezetik Helder Macedót arra az ötletre, hogy valójában nem a messzi múltba kell helyezni a három szerelmi történetet, hiszen Aónia, aki tapasztalatlanságból és kényelemből beleegyezik egy általa nem kívánt házasságba, nagyon hasonlít a magányában bánkódó elsődleges elbeszélőre. A Régi Idők Asszonya pedig – ezt már én teszem hozzá – a Dajka alakjában találja meg párját vagy egyenesen azonosságát(?). Macedo professzor úgy gondolja, hogy az elbeszélés kezdete ugyanúgy mint vége a halottak birodalmába helyezhető, és ennek az sem mond ellent, hogy a Leány két éve halálát várja – Avalor sincs tudatában annak, hogy meghalt. Akkor az sem kizárható, hogy a lelkek nem azonnal ismernek egymásra, mikor találkoznak, a Leány saját Dajkájának szellemével társalog, aki többek között az ő történetének elmesélésével próbálja enyhíteni fájdalmát… Ugyanígy valószínűnek tartom azt is, hogy a szellem, mely Avalort annak tengerből való „megmenekülését” követően testetlenül megszólítja, nem más, mint maga Bimarder. Különösen azért, mert a szellem tegeződős viselkedését (a regényben csakis a szellemek tegezik az embereket, az emberek egymást soha) magázódásra, lovagias beszédre változtatja, és gyakorlatilag elismétli a Leány (Aónia?) könyvkezdő szavait – történetét egyik sem akarja elmesélni, de hiszen megteszi azt helyettük más: éppen az ő történetük áll a középpontban. És ki ne figyelne fel az író-elbeszélő kettőződésre, az író és a középpontban levő történet szereplője névhasonlatosságára? Bimarder ugyanis Bernardim anagrammája. Már a történeten kívülre utal az Aónia-Joana névazonosság, melyet egy Bernardim-ekloga kettőzésében lelünk fel, ahol a költői én a Joana női formáját, a Jano nevet választja kettős azonosságának hangsúlyozására. A szerelmesek egysége csupán az első történetben valósul meg, melyet a halál szakít ketté. A második, igazán emberi történet fájdalmas kettészakítottsága, melyet az egész könyvben alapegységként létező folyó jelképez, a harmadik történetben sem oldódik fel – noha a kettészakítottság itt egészen más okokra vezethető vissza. De Avalort méltán tekinthetjük Lamentor fiatalabb kiadásának (nem véletlen, hogy korábbról ismerik egymást), ahogy Arimát a tökéletesebb Belisának (az anya-lány azonosság illetve hasonlóság gyakorta felmerül az a családi kapcsolatok vonalán megvalósuló történetvezetésben), akinek azonban nincsen a nőiség földies szempontjából értékelhető szerepe. Az Avalor álmában megjelenő szellem leány Arima szelleme lehet, itt is kézenfekvő az azonosítás. Az örökségétől megfosztott hölgy, Avalor korábbi imádottja viszont Arima ellentétpárja. Végül a megkettőződésnek van egy, a ciklikusság elvét érvényesítő hatása is: Avalor, mielőtt belekezdene a nimfa kívánságának teljesítésébe, melyre kelletlenül áll rá, rácáfolva korábbi sietségére, egy az apjával megesett párhuzamos történet elbeszélésébe kezd, amely szinte saját kezdődő történetének másolata (vagy fordítva?) – így Avalort apja, a nimfát pedig az elbeszélésben megjelenő hölgy kettőzi meg – és ezzel hirtelen félbe is szakad a könyv.

A ciklikus felfogás, mint fentebb említettem, nem csak a 16. századi regényre jellemző. Az archaikus felépítésű történeteknek mindenképpen sajátja, márpedig a Brontë-mű egyértelműen archaikus történet. Adott a két szomszéd vár-alaphelyzet, a történet szépség és a szörnyeteg-motívuma (az apa útra indul, megkérdezi a gyermekeit, mit hozzon, de az ajándékokból nem lesz semmi), a világból szinte kiszakított elszigeteltség, a végzetes, romlásba döntő szerelmek, a generációs kiegyenlítés. Adott az idegen elem érkezése, mely felborítja a belső rendet, a szerelmi háromszög, tulajdonképpen három változatban is: Heathcliff-Catherine-Edgar, Isabella-Heathcliff-Catherine, Linton-Cathy-Hareton hármasában, sőt, Cathy történetében az utazások motívuma nélkül (ha annak nem tekintjük miniatúrában otthona és Szelesdomb közötti vándorlásait) még az igazságtalanul meghurcolt és a gonosz kezéből végül megdicsőülve kiszabaduló szűz archetipikus alakja (hellenisztikus ill. bizánci regény) is fellelhető. Az 1769-től 1801-ig tartó, 32 évet felölelő történet nagy ívet ír le: benne a mozgató erő, a történet valóságos motorja a jövevény, az időt kizökkentő Heathcliff, akinek valódi nevét sosem tudjuk meg. Az a látszólagos béke és rend, amely érkezése előtt jellemzi az Earnshaw családot, neki köszönhetően fokozatosan tragédiákba torkollik. A cselekménynek a feltűnések, távozások (a regényben nem túl gyakoriak), betegségek, halálesetek, ill. a születések adnak sajátos ritmust.[14] A helyszín egysége megbontatlan, a cselekmény soha nem nyúlik a Thrushcross Grange -Szelesdomb-Gimmerton határolta háromszögön túl, noha szó esik egyszer Liverpool-ról (Earshaw-apa utazása, Heathcliff lelőhelye) és többször Londonról (Isabella Linton ide menekül, itt szüli meg fiát, akit halála után Edgarnak innen kell elhoznia; az elsődleges narrátor pedig általában itt lakik) is, valamint egy intézetről, ahová Hindley-t küldik, ezekről a helyekről mindig csak nagyon homályos információkat kapunk, a külvilághoz, tehát az ismeretlenhez, így lényegtelenhez tartoznak. Nem véletlen, hogy Heathcliff három éves távollétének körülményeire sem derül fény mindvégig.

A helyszín egysége és a távozás-érkezés ritmus-meghatározó szerepe a Sóvárgás könyvében is megfigyelhető. A narráció ugyanott folyik, ahol a cselekmény, éppen a hely ad apropót a történtek elmesélésére. Itt is megvan az érkezések és távozások ritmusa: maga a fő elbeszélő is máshonnan érkezett arra az ismeretlen földre (mely az öreg pásztor leírása alapján az evilági lét szimbolikus vidéke), a Régi Idők Asszonya sem honos itt, Lamentor családját akkor ismerjük meg, mikor itt lépnek szárazföldre, Bimarder idegenből érkezik Aónia látására, később pedig Avalor a hely és lakóinak szelleme fogságába eső áldozat. Míg tehát az Üvöltő szelekben gyakorlatilag minden főszereplő otthon van[15] , a Sóvárgás könyvében mindenki jövevény csupán, száműzetés megtapasztalója. Egy érkezést sem kísérnek jó előjelek, mindegyikben benne foglaltatik a távozás – legyen bár átmeneti vagy örökös - szomorúsága és tragédiája, hiszen a távozás mindig elválás is egyben – Belisa halála, Bimarder eltűnése, Arima két elutazása (apjától való búcsú ill. a valószínűsíthető halál) egy-egy fontos emberi kapocs szétszakadásával jár együtt. A három szerelmi történet mindegyike halállal végződik, akár a Régi Idők Asszonya előrevetített véres tragédiájának hiszünk, akár a ködösebb „és nem látták többé” kifejezést értelmezzük így. Egyedül Avalor esetében kap értelmet az út mint eszköz – sem Lamentort, sem Bimarder nem kíséri el az elbeszélő a tulajdonképpeni helyszínen túlra, Avalor azonban éppen az állandó mozgásban találja meg hivatását: ő viszi el Arimát a királyi udvarba, követve vagy nem követve annak állandó vándorlását, ő bolyong útját tévesztve egy Arimával töltött nap utáni éjszakán, ő száll bele a halál ladikjába és ő kezd zarándokútba az életen túl. Avalor mozgásával ellentétes Arima lassúsága, szinte mozdulatlansága, mi az udvarhölgyek között olyannyira feltűnő – ez a látszólagos mozdulatlanság, vagy a mozdulatlanság lelkiállapotához való közeli tulajdonság is az Istenséghez kapcsolódó képzeteket idézi fel bennünk – a Mozdulatlan Mozgató fogalma ötlik fel mindenképpen.[16] A betegség a portugál regényben is ritmust kölcsönöz a történéseknek, tulajdonképpen a lélek betegsége ad ürügyet a történet elmesélésére (ahogyan az Üvöltő szelekben Lockwood megfázása), Belisa rövid betegség (lebetegedés) után távozik az élők sorából, Lamentor attól fogva lelki betegségének templomává avatja családja életét, Bimarder ablakból való leeséséből származó betegsége ad alkalmat a fiatalok első és utolsó találkájára, Lamentor aztán ismét lelki betegségbe, rajongásba esik, Arima pedig a rossz hírét keltők által felidézett gyengeség miatt megy el, valószínűleg már nem élve, a királyi udvarból.

A táj jelképes tartozékai is fontos alkotóelemek a helyszín egységének megteremtésében és a mozgás-mozdulatlanság ritmusának ábrázolásában. A portugál regényben fontos szerep jut a tengernek és a hegységnek (Leány monológja), mint az állandó változás és az állandó nyugalom ellenpólusának, valamint a folyónak, mely a vízként szintén a szüntelen változás jelképe a kő makacs statikusságával szemben, noha a Leány éppen a folyó állandó folyásának megsértésével vádolja a sziklát, melyet a hullámok kikerülni kényszerülnek. A folyó mint elválasztó elem okozza közvetetten a fülemüle és a Híd lovagjának halálát (az előbbi könnyű testét elsodorja, az utóbbi a miatta épített híd őrzésének áldozatává válik), ennek a folyónak a másik partjára kel át a nászmenet Aóniával, összetörve Bimarder reményét, ez az a folyó, mely a pásztorban az enyhülés, megtisztulás vágyát kelti fel (tehén-hasonlat[17] ). Talán nem elhanyagolható a víz tükör-természete sem, noha a Sóvárgás könyvében ez konkrétan nem jelenik meg, ott van viszont az egyik eklogában (Joana kacsapásztor lány a víz tükrébe nézve jön rá, helyzete mennyire ellentmond szépségének), és a vízparthoz kötődő túlvilági jelenések (Bimarder és Avalor esetében) ilyen tükör szerepként is értelmezhetők (Bimarder egy árnyékkal beszélget, mely ismeri a legbensőbb gondolatait – nem a saját árnyéka-e valójában, Avalor szelleme pedig, ha maga Bimarder, nem ezt a szerepet viszi-e tovább?). Az Üvöltő szelekben is megtaláljuk a tükröt, Catherine önkívületi állapotában a tükörben a múltat és a jövőt egyaránt látja, önmagát azonban már fel sem ismeri, más dolgokat képzel a tükör helyére, még akkor is, mikor Nelly azt letakarja (a gyász előjele). A táj változás-állandóság ellentéte a kulturális és primitív közeg, Thrushcross Grange védettsége és a láp, Szelesdomb természeti erőknek kitett mivoltában jelenik meg. Míg Szelesdomb kizárólag erős embereket nevel, Thrushcross Grange lakói elpuhultaknak tűnnek – a két Catherine azonban kivételt képez, noha betegségét megelőzően Catherine is az erősek táborába tartozik, s mintha a Linton mellett való döntés gyengítené meg véglegesen. A kis Cathy a szelesdombi szívósság örököseként születik, Thrushcross Grange-beli neveltetése nem puhítja el, s hiába szőke (a hajszín szerepe végig egyértelmű: sötétek életerősek, szőkék életképtelenek), ő a két család megváltásának erős záloga. Az állandó változás és a természetfölötti erők jelenléte az Üvöltő szelekben, mint ahogy a cím is sugallja nagyrészt nem a víz elemében[18] , hanem a szélben manifesztálódik: noha a szél a Bibliában Isten egyik megjelenési formája (általában a Szentlélekkel szokták azonosítani: a szél ott fúj, ahol akar), Emily szél-fogalma egészen máshoz, az elemi erőhöz és a szabadság imádatához kapcsolódik: a kerettörténet elején a szél csapkodja a faágat, melynek hatására a narrátor a kis lidérccel álmodik, a végén Heathcliff ugyanezen a helyen, nyitott ablaknál a szél által befújt eső által ázva egyesül ezzel a lidérccel.[19]

A természeti jelenségek közül egy bizonyos kőrisnek is nagy szerepe van a Sóvárgás könyvében, hiszen a halál jelképe: ehhez köti lovát Bimarder, melyet aztán ordasok falnak fel, ez alatt áll, mikor Aóniát figyeli, és a bikák harca során majdnem halálát leli, a Régi Idők Asszonya azt is előrevetíti, hogy ennél a fánál lelik majd halálukat a szerelmesek, akikről a történet szól. Érdekes megfigyelni, hogy az Üvöltő szelekben is feltűnik egy kőris: ennek támaszkodik Heathcliff, miközben Catherine haldoklik. Még össze is vérzi a fatörzset. Hogy a kőris temetői fa az európai kultúrában, az meglehetősen ismert tény, és a természetet mindig nagy beleérzéssel és hozzáértéssel leíró Emily Brontë talán ezzel is tisztában lehetett – az mindenesetre ismert tény az életrajzából, hogy a temető közelsége állandó volt számára – maga a temető okozta korai halálát is, az ivóvíz megmérgezésével.

További érdekesség a kutyák megjelenése a történetek folyamán. Emily Brontëről közismert volt, hogy igazán csak a kutyák álltak hozzá közel, szereplőit szüntelenül körülveszik az állatok, már a nyitó jelenetben ott találunk egy egész almot a barátságtalan szelesdombi ház lakószobájában – a kutyák híven tükrözik gazdáik jellemét – a Szelesdombon vadak és simogatáshoz nem szokottak, Thrushcross Grange-ban vannak kicsik, melyeket kényeztetnek – az teszi először nevetségessé Edgart és Izabellát Heathcliff és Catherine szemében, mikor azok egy kiskutyán összevesznek annak a földi paradicsomnak látszó környezetben, Catherine betegségét (sebesülését) és másik világba való kilépését azonban épp a Linton család vad, házőrző kutyája okozza. Talán erre „válasz” Heathcliff azon cselekedete, melyben először nyilvánul meg kegyetlensége Isabella előtt: felakasztja leendő feleségének kiskutyáját –az írónő azonban nem hagyja, hogy az állat elpusztuljon: megmenteti Nellyvel. A Sóvárgás könyve kutyákkal kapcsolatos jelenete igen szokatlan: nem a házőrző, nem a vadász szerepében találkozunk velük: az öreg pásztor, akiben szinte isteni bölcsességet lehet felfedezni, nagy és kölyökkutyái körében pihen[20] és befogadja a lovát (s ezzel lovagságát, társadalmi állását) vesztett Bimardert. A ló és kutya emberközeli állapota, egy-egy emberi tulajdonságot kiemelő jelleme itt érdekesen egészítik ki egymást. A szellemi léthez (a gonosz erők által felfalt) közel álló ló pusztulása után a földközeli, Garcialso de la Vega költeményében[21] egyenesen az emberi lelket szimbolizáló kutya (az ókoriak tudatában któnikus, földszellemhez közel álló állat) kerül előtérbe, játssza a vigasztaló szerepét.

A halál állandó jelenléte, valamint az álmok és látomások útján megjelenő túlvilág (egy gyakorta sötét, fenyegető, nem keresztény szellemű túlvilág) ismételt feltűnése szintén mind a két regényt erőteljesen jellemzi. Ahogy Taxner-Tóth Ernő megállapítja: “Noha a belső kör szereplői közül - Cathy és Hareton kivételével - mindenki meghal. a halál sehol nem kap drámai hangsúlyt. Ellenkezőleg: a halál mintegy megoldja a megoldhatatlannak látszó kérdéseket, konfliktusokat.”[22] Nyilvánvaló, hogy sok halálesetet kell látnia valakinek ahhoz, hogy ilyen mennyiségű szereplőt távolítson el regényéből (összesen tizenegy embert az Üvöltő szelekben), nem elhanyagolható a korszellem jelentősége sem. Ugyancsak Taxner-Tóth említi a rossz emlékezetű leányiskola (aminek látogatásába két Brontë-lány is belehalt) vezetője által idézgetett tanmesét, mely arról szólt, hogy “a legnagyobb boldogság, ami kisgyerekekre vár - amiért imádkozniuk kell -, a mielőbbi halál!”[23] Ennek fényében érthető csak Edgar Lintonnak az a kijelentése, hogy csak akkor lenne nyugodt, ha lánya előtte halna meg: „Szegénykém! Legszívesebben Istenre bíznám, és magam előtt fektetném a sírba.”[24]

Bernardim Ribeiro halálhoz való viszonya sem közelít a modern felfogáshoz (mely, tegyük hozzá, általában egyszerűen nem tud mit kezdeni a halállal): gyorsan és számosan halnak el szereplői, kezdve a fülemülén, a Híd lovagján, Belisán, Bimarder lován keresztül egészen az egyértelműen ki nem mondott halálesetekig, Bimarderéig, Arimáéig és Avaloréig, sőt, ha elemzésünk helyes, Aóniát és a Dajkát is ide sorolhatjuk. További különös hasonlóság, hogy mindkét regényben elsősorban lelki és nem testi okok miatt következik be a halál (legalábbis az esetek többségében): “Emily Brontë regénye az élet nagy kérdéseiről szól, köztük a halálról. A halálról, ami oly gyorsan éri utol a szereplőket, és ami nem annyira a test, mint a lélek betegségeinek következménye nála.”[25] Bernardim Ribeirónál ez olyannyira nyilvánvaló, hogy Bimarder, Arima és Avalor esetében egyáltalán nem is beszélhetünk testi okokról, ahogy Emily Heathcliffjénél sem, elég annyi, ha már a szereplőket nem köti semmi a földi léthez többé (Bimarder elvesztette szerelmébe vetett bizalmát, Arima eleve nem erre a világra valóként jelent meg a földön, Avalort csak Arima után húzta a szíve, ahogy Heathcliff számára érdektelenné vált a bosszú, mert Catherine sokkal nagyobb csábítása elérhető közelségbe került számára). A portugál regény esetében élet és halál szinte nem különbözik egymástól, hát maguk a halottak sem veszik észre, mi történt velük, úgy sétálnak át a másvilágra, mint Orpheus Eurüdiké után, a különbség csupán az, hogy onnan visszatérni nem kívánnak - a földön inkább szolgaságot, mint az Alvilágban királyságot vágyó Akhilleusz felfogásától nagyon messze vannak - és érdekes módon nem azért, mert valamiféle paradicsomi állapotban reménykedhetnének. Catherine álmában a mennyben jár és keservesen könyörög, hogy térhessen vissza a földre, Heathcliff sem óhajt távozni a lápról, az ő paradicsoma abban áll, hogy teste Catherine holtteste mellett nyugodhasson, vagy, hogy szelleme örökké kísértse, a 16. századi regény első és második narrátora pedig a véget érni nem akaró várakozás és bánkódás túlvilágát tapasztalják meg az újabb kalandokra kényszerített Avalorral ellentétben, vagyis a női és férfi szerep különbözősége a halálon túl is folytatódni látszik. A halálnak az élettel egybemosódó volta mutatkozik meg abban az egymáshoz kísértetiesen hasonló két epizódban is, amelyekben Hetahcliff illetve Avalor a fülébe sóhajtó lélekkel érintkezik - mindkét esetben a hang a szellem jelenlétének egyetlen érzékelhető bizonyítéka, és mindkét esetben láthatatlan marad a túlvilági lény, noha mintha ez a láthatatlanság éppen a szellem szeszélyéből fakadna - hiszen később, Heathcliff utolsó napjaiban Catherine látványként is megmutatkozik (a lelenc mereven néz egy pontot, miközben Nellyvel beszél), és a Sóvárgás könyvében is bőven találkozunk látható lelkekkel.

Felmerül a veszteségérzet kérdése mind a két történetben, hiszen a halál egyikben sem tölti be ezt a drámai szerepet – noha azt nem mondhatnánk, hogy ne lenne drámai hatása egy-egy szereplő halálának. Érdekes elmélettel áll elő a híres amerikai regényírónő, Joyce Carol Oates, mikor tanulmányában az Üvöltő szeleket egyfajta civilizációs allegóriatörténetként értelmezi: „Az Earnshaws-k és a Lintonok története olyan, mintha magának a civilizációnak a története lenne kicsiben, de tökéletes részletekkel megfogalmazva.”[26] E felfogás szerint a regény központi szereplőpárosa az elveszett gyermekkort ill. az ahhoz kapcsolódó boldogságot siratja egész idő alatt és csupán a második generáció képes túllépni a gyerekes, gótikus-romantikus, rémtörténetszerű valóságon s elfogadni a felnőttséggel járó világot, vagyis a meséken túllépő realitást. „Catherine Linton még férjes asszonyként, várandósként sem volt semmi más, csak egy gyerek: ez helyzetének pátosza és nem az e tény, hogy helyesen vagy helytelenül, Edgar Lintonhoz ment férjhez Heathcliff helyett.” [27] Hogy ennek az értelmezésnek mennyi a létjogosultsága, vitatható, a regény nem ad választ arra, hogy ebből a bűvös körből ki lehet-e lépni, hogy a kizökkent idő helyrehozói képesek-e rá. Az elveszett gyermekkor és az általa nyújtott szabadság (ami Catherine képzeletében megszépül, hiszen Szelesdomb soha nem volt idilli hely) siratása azonban valóban jellemzi az első generáció szereplőit, még Edgar Lintont is, és párhuzamot mutat a Sóvárgás könyvének alakjaival, akiknél azonban a paradicsomi állapotot, a visszavágyás idejét és helyszínét nem tudjuk megfogni – a Leány „apám házáról” (más változatban „anyám házáról”) beszél úgy, mint spirituális otthonról, akár a gyöngylegenda hőse, aki kitaszíttatott a Világba, és ott soha a helyét nem fogja megtalálni.[28] A portugál regény szereplőnek első generációja még megpróbál ebben a Világban valahogy berendezkedni, Lamentor és Belisa otthonkeresése azonban tragédiába torkollik, Aónia és Bimarder pedig el sem jutnak odáig, hogy kísérletet tehessenek. A második generáció eleve nem is törekszik ilyesmire, Arima másvilágisága mindvégig nyilvánvaló, születésétől kezdve idegen, még a többieknél is idegenebb az evilági létben, korai halála tehát nem tragédia, hanem az egyetlen lehetséges befejezés – a narrátorok egyike sem vár ugyanis semmit az időben és térben meghatározott létezéstől. A számkivetettség valósága mégis enyhül és oldódik, csak nem a „felnőttség” kijózanodott világában, hanem a túlnan teljes felvállalásában.

Érdemes sorra venni a két regény álom- és látomás-jeleneteit is összehasonlítás céljából. A Sóvárgás könyvében Belisa álmodik először, közvetlenül halála előtt, arról, hogyan vágja el kedvese az őket összekötő életfonalat - Lamentor mindjárt elérti az álom üzenetét, de azt nem tudatja Belisával. Ezt követően Bimarder találkozik az árnyékkal - éber állapotban, de éjszaka, a szellemek órájában - érdekes megjegyezni, hogy a szellem más szellemek néma társaságában érkezik. Ismét az álom játszik szerepet Avalornál, akinek egy végtelenül törékeny leány jelenik meg, s Avalor olyan szánalommal viseltetik iránta, hogy nem képes még a szavaira sem figyelni. A szellem-lány értelmezhető Arima lelkeként is, törékenysége is Arima földi élettől való idegenségét hangsúlyozza, s talán korai halálának előjele. Avalor egyre hosszabbodó önkívületi állapotai, melyek Arima szemlélésekor lepik meg, talán nem teljesen idegenek Heathcliff lelkiállapotától, noha egyikben a legtisztább, másikban a leggonoszabb embertípus jelenik meg előttünk - s míg Avalor valójában semmiben nem remélhet égi szerelmese jóvoltából, Heathcliffnek ott van a Catherine nyújtotta közös pokol minden boldogsága. Az Üvöltő szelek álomjelenetei illetve látomásos állapotai szintén rendkívül fontos szerepet játszanak. Maga a kívülálló elsődleges elbeszélő tapasztalja meg a narratívában először az álom - lidérces álom valóságát, két külön alkalommal is: az első álomban mulatságos szatírát tár elénk a metodista vallásosság abszurditásairól, a másodikban pedig bevezeti, mégpedig a leghátborzongatóbb módon, a főszereplő Catherine Lintont a képzeletvilágunkba[29] . A tulajdonképpeni történetben is gyakran álmodnak a szereplők, Nelly, miután kifejti, mennyire babonásan hisz az álmokban, elbeszéli Catherine túlvilági „tapasztalatát”, melyből már akkor kiderül, hogy a lány a keresztény keretekbe nem férő lelkivilággal rendelkezik. Ismét Catherine álmai ill. képzelgései kerülnek előtérbe halála előtt, mikor szelesdombi szobájába képzeli magát (ágya központi szerepet tölt be a regényben), Nellyt öregasszonynak látja, a jelen nem lévő Heathcliffel beszél, azt gondolván, hogy az hazahívja, idő és tér megszűnik ill. összekeveredik benne, sőt, magát szellemként ismerve fel éjfél táján rádöbben arra, hogy halála nem késhet soká. Catherine távozása után Heathcliffet gyötrik olyan álmok és látomások, melyeket kénytelen elmesélni Nellynek: álmában a halott kedves mellett fekszik a sírban és boldog (ez az álom látszik felelni Catherine boldogtalan égi álmára), később pedig már mindegy számára, ébren van-e vagy álmodik, Catherine elviselhetetlenül megfoghatatlan jelenlétét érzékeli, saját végéhez közeledve pedig szüntelen látja. Van még egy utolsó jósálom a könyv végén, de nem a belső körös szereplők (a történetben valóban résztvevő szereplők) agyában játszódik le, és visszatér benne az a pompás irónia, amely a szenvedélyábrázolás mellett szintén nagyszerűen jellemzi Emily Brontë világlátását: Nelly Dean megálmodja Heathcliff halálát és azon bosszankodik, hogy neki kell megszerkesztenie a sírfeliratot.

A látomások és előjelek világába tartoznak a mindkét regényben említésre kerülő madarak. A Sóvárgás könyvében a fülemülének, a kis énekesmadárnak, régóta szerelmesek jelképének tartott lénynek az előkép szerepe jut: úgy fognak meghalni a regény hősei, ahogyan ő, szerelmük teljében, látszólagos ok nélkül. Az Üvöltő szeleknek a civilizációt, gyakorta elpuhultságot jelentő színhelye, a Thrushcross Grange, mely a két hely küzdelméből győztesként kerül ki, egy énekesmadárról kapta a nevét, fordíthatnánk Rigólaknak: lakói az énekesmadarak szépségével és törékenységével rendelkeznek, míg a szelesdombiak a szelek szabadságával és kérlelhetetlenségével. Szintén egy énekesmadárra utal Catherine, amikor megpróbálja lebeszélni Isabellát Heathcliff iránti szerelméről, hiszen „Rábízni a szívedet épp annyi lenne, mintha kis kanáridat téli hidegben a parkba eresztenéd… Úgy összetörne, mint egy verébtojást, ha egyszer terhére lennél…”[30] Halálelőjelként értelmezhető ugyanakkor az az epizód, melynek során Catherine elkezdi kiszedegetni a tollakat párnájából és mindegyikhez megjegyzést fűz[31] : „A tollak, amelyeket párnájából kihúzogat, természetesen halott vadmadarak… tollai: ezek nem arra késztetik, hogy gyermekkorának bősége jusson eszébe, hanem a halálé, sőt, a korai halálé, ami társához, Heathcliffhoz kötődik.”[32] – hiszen nagyrész ő ölte meg a párnát tollukkal megtöltő madarakat.

Végül térjünk vissza az elbeszéléstechnikához, mely mindkét regénynek messzemenő manipulációs lehetőségeket biztosít. Az Üvöltő szelekben szembetűnő mind Mr Lockwood, mint Nelly Dean őszintétlensége, csupán látszólagos érdektelensége az események alakulásában – bár azzal nem értek egyet, hogy a gonosz megtestesítője maga Nelly lenne, aki tkp. mindenben Heathcliff kezére játszik és csak elbeszélési módjával próbálja takargatni hatalmának mibenlétét. Van persze Nellyben valami, ami azt sugallja, hogy narratívájával esetleg alakítani tudja a szereplők sorsát, akár egy újfajta, női Merlin, aki lediktálja (hiszen ő maga diktálja a történetet Mr Lockwoodnak) a saját maga által alakított eseményeket. Nyilvánvaló, hogy többször a kerítőnő szerepét vállalja magára, hogy voyeur-ként van jelen mindenütt, hogy csak rajta keresztül megszűrve jut el hozzánk a történet, hogy elmesélésével a puszta szórakoztatáson kívül más szándéka is van. A vele párhuzamba állított Régi Idők Asszonya sem mentes azonban a manipulációs fogásoktól, noha azok szándéka nem ilyen nyilvánvaló s főképp: nem ilyen „alantas” – a mondataiban azonban, melyeket a Leányhoz, az elsődleges elbeszélőhöz intéz (aki ugyanúgy csupán lejegyzője a történetnek, mint Mr Lockwood), sokféle jelentés húzódik meg. Nem csupán az ő beszédére jellemző ez, persze, elhallgatásokból, félszavakból áll az egész regény, állandó titkolózásra kényszerülnek a szereplők: Lamentor titokzatos szavakat intéz a Híd lovagjának nővéréhez, Avalort valami kimondhatatlanra figyelmezteti udvarbéli barátnéja, stb. Ami azonban a sorsirányító, voyeurista jelleget illeti, a Dajka és Dona Inês személyében ezekkel is találkozunk. Mindkettőjüknek köszönhető (noha ellentétes megfontolásból cselekszenek), hogy Bimarder és Aónia szerelme nem teljesedhet ki.

Sok olyan probléma felvetődik még a két regény összehasonlítása kapcsán, amit egy ilyen, kis terjedelmű tanulmányban érdemben tárgyalni nem lehet. Éppen ezért jelen eszmefuttatásokat sem véglegesnek, sem lezártnak nem tekintem és reményeim szerint még visszatérek a témára hosszabb terjedelemben is.

Jelen tanulmány szerzője köszönetet mond a portugáliai Calouste Gulbenkian Alapítványnak, melynek ösztöndíjában részesülve a fenti tárgyban kutatómunkát folytathatott.

Jegyzetek:

[1] Az olvasó számára valószínűleg ismeretlen műről jelen sorok írója több cikket publikált már magyarul is: Nőies költészet Bernardim Ribeiro műveiben - avagy a kettéosztott én, in: Hommage à Kulin Katalin, Palimpszeszt könyvek, 1997; Bernardim Ribeiro: meghasonlás és sóvárgás az idő és anyag fogságában, in: Átváltozások irodalmi folyóirat, 1998. tél; Fájdalomesztétika Bernardim Ribeiro: Hajadon leány c. művében és a szentimentális regényekben, in: Palimpszeszt, Internetes folyóirat, 2000. május; Szefárd ill. converso irodalom a XVI. században in: Palimpszeszt, Internetes folyóirat, 2000. május. A regény fordítása elkészült, kiadása a közeljövőben várható.
[2] Emily Brontë két külön füzetbe írta verseit, egyikben az Anne húgával együtt alkotott, alig dokumentált Gondal-mondakör szereplőinek érzéseit ábrázolta, a másikban személyesebb hangon megszólaló, „saját” költeményeket gyűjtött.
[3] Általános dalgyűjtemény – a 16. századi portugál udvar akkor divatos verselői publikáltak benne, nem csupán költők, hanem műkedvelők is. Érdekessége, hogy udvarhölgyek versei is helyet kaptak és, hogy a szövegek nagy százaléka spanyol nyelvű.
[4] Természetesen nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az Üvöltő szelek eredetileg férfi álnéven jelent meg, a Brontë-nővérek együtt publikált verseskötete csakúgy, mint prózai műveik azt a látszatot akarták sugallni, hogy férfi írta őket.
[5] Ami nem azt jelenti, hogy Emily Nelly Dean-nel lenne azonosítható.
[6] Bimarder azért határozza el magát eredeti nevének (mely nem derül ki) megváltoztatására, mert el akar rejtőzni Aquelísia, korábbi hölgye elől, akinek szerelmi szolgálattal tartozik – a Bimarder szó egyrészt a Bernardim anagrammája, másrészt a galegóul kiejtett Vi-me arder (Láttam, hogy égek) kifejezésből alkotott, beszélő név. Amint a hős meghozza döntését, megjelenik előtte egy árnyék (szellem), aki máris tud a változásról, és figyelmezteti annak haszontalan voltára.
[7] Ez az egyik legtitokzatosabb vonás a regényben: Avalor barátnéje elmond valamit a lovagnak, aminek a tartalmáról nem értesülünk.
[8] Viselkedéséhez hasonlót Rilke Eurydiké-ábrázolásában találhatunk az Orhpeus. Eurydiké. Hermész c. versben.
[9] „Mert, a kevés idő alatt, amit megéltem már, megtanultam, hogy a férfiakban nincs szomorúság. Csak az asszonyok szomorúak … De, hogy a mi nemünk joggal szomorúbb -e emiatt, vagy sem, tudni fogja az, aki tudja, hogy a bánat nem más, mint ismeretlen igazságot birtokolni.” in: Sóvárgás könyve, Prológus (A Sóvárgás könyve minden részlete saját, még nem kiadott fordításban jelenik meg a tanulmányban.) A fordítás alapjául szolgáló portugál kiadás: Bernardim Ribeiro, Menina e Moça ou Saudades, Introdução e fixação do texto de [A bevezetőt írta és az olvasatot kidolgozta:] Hélder Macedo, Publicações Dom Quixote, Lisboa, 1990
[10] „Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él…” (Catherine vallomása a 9. fejezetben) „ Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!” (Heathcliff siratója , 18. fejezet) in: Emily Brontë: Üvöltő szelek, Európa Könyvkiadó, Budapest 1986., Sőtér István fordítása
[11] „Szerencsétlen lovag vagyok én, mert ha az ön számára, asszonyom, egyetlen sír rendeltetett idegen földön, az én életem számára mindjárt kettő. Az önében a test hever majd, az enyéimben a test és a lélek. Nem volt erősebb az a szál, asszonyom, amely mindkettőnket hatalmában tartott? Hogyan vághatta el nélkülem? Nem jutott eszébe, hogy ön nélkül nem lehetek többé az, aki voltam?” (Lamentor siratója) in: Sóvárgás könyve, Lamentor és Belisa
[12] “Catherine újra születik lányában, Cathyben, aki ugyanolyan erős, akaratos és ugyanolyan szabad, mint ő.” in: Taxner-Tóth Ernő: A Brontë-nővérek világa, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984., 171, old.
[13] Hélder Macedo, Do Significado Oculto da Menina e Moça [A Sóvárgás könyvének titkos jelentéséről], Editores Moraes, 1977
[14] “A leggyakrabban a betegség témája tér vissza, de ugyancsak sűrűn találkozunk a hidegtől való szenvedéssel...” in: Taxner-Tóth, op. cit., 166. old.
[15] Catherine az egyetlen honvággyal küszködő személy, aki néhány mérföldes otthonról való eltávozást is nehezen visel, főleg halála közeledtével. Linton, aki másutt született, sok mindenre panaszkodik, de honvágyra nem. Heathcliff az igazi jövevény, idegen a regényben – ő viszont mit sem tud saját eredetéről. Ahová később visszavágyik, az csupán a Catherinnel töltött gyerekkor lehet.
[16] A regény prológusában az elsődleges és másodlagos narrátor ennek ideológiai alapvetést is ad. Az egész regény ciklikussága mellett dialektikus szerkesztésű: „Emily hat sowohl in ihren Gedichten als auch in der „Sturmhöhe” dialektische Positionen eingenommen, Gefühlssituationen beschrieben, die als Puzzelsteine nicht in ihre Biographie passen.” [Emily verseiben csakúgy, mint az „Üvöltő szelekben” dialektikus pozíciókat teremtett, olyan érzelmi helyzeteket írt le, melyek puzzle-darabokként semmiképp nem illeszthetők életrajzába.] in: Charlotte, Branwell, Emily, Anne Brontë, Angria und Gondal, hrsg. von Elsemarie Maletzke, Fischer Taschenbuch Verlag, 1989, 21-22. old.
[17]Vízbe merül a tehén, /ha légy elől menekül./Hová meneküljek én,/e búban kínom elől?” in: Sóvárgás könyve, Bimarder és Aónia
[18] Itt látjuk a víz és a halál összefüggését: “Heathcliff heves záporban hal meg, miután elérte azt a biztonságot, hatalmat, amiért a víz alá nyomottak emberfölötti erejével küzdött egész életében, s nem találta meg benne élete értelmét.” in: Taxner-Tórth, op. cit., 167. old. Az is jelentős ellentét, hogy a kísértet-páros esős éjjeleken jelenik meg a lápon, míg Cathy és Hareton holdfényes estéken sétálnak ugyanott, tehát a víz eleme egyértelműen a halottak birodalmához kapcsolódik.
[19] „Es mutet vielmehr an, als habe Emily ihre eigene Religion gelebt, ihren privaten Gott im Einsein mit der Natur gesucht.” [Sokkal inkább úgy tűnik, hogy Emily saját vallását élte, saját magánistenét kereste a természettel való egyesülésben.] in: Angria und Gondal, op. cit. 21. old.
[20] „Egy másik kunyhónál, a tűz mellett, a földön szétszórt zöld ágakon egy már egészen ősz pásztor hevert, aki a karám majorosa volt, fejét egy kivágott fatörzsön nyugtatta, és néhány kis kölyök pásztorkutya feküdt a mellkasán, más ebek pedig busa fejüket nyugtatták rajta.” in: Sóvárgás könyve, Bimarder és Aónia
[21] A la entrada de un valle, en un desierto [Egy völgy bejáratánál, elhagyatott helyen…] kezdetű szonettben, Garcilaso de la Vega, Poesía castellana completa [Teljes spanyol költészeti gyűjtemény], Catedra, Letras Hispanicas, Madrid, 1989
[22] Taxner-Tóth, op. cit., 166. old.
[23] Taxner-Tóth, op. cit., 31. old.
[24] Üvöltő szelek, 25. fejezet
[25] Taxner-Tóth, op. cit. 172. old.
[26] „The history of the Earnshaws and the Lintons begins to seem a history, writ small, albeit with exquisite detail, of civilization itself.” in: Joyce Carol Oates, The Magnanimity of Wuthering Heights [Az Üvöltő szelek nagylelkűsége], originally published in Critical Inquiry, Winter 1983 [eredeti megjelenés: Critical InquiryKritikai Vizsgálódás, 1983, tél], reprinted in The Profane Art: Essays and Reviews [utánnyomás in: Profán Művészet: Esszék és recenziók], The Ontario Rewiev, 1983
[27] „As Catherine Linton, married, and even pregnant, she as never been anything other as a child: this is the pathos of her stituation, and dot the fact that she wrongly, or even rightly, chose to marry Edgar Linton over Heathcliff.” Joyce Carol Oates, op. cit.
[28] A vissza- vagy elvágyódás a két regényben alapvetően különböző: az Üvöltő szelekben, ha úgy tetszik, a tudatalattiba való visszavágyódás az uralkodó, a Sóvárgás könyve a tökéletes iránti gyötrő törekvésről szól – ugyanakkor annak képtelenségéről is, hiszen az önfeladás, az egyéni boldogságról való lemondás túl nagy árnak tűnik a tökéletesség elérésének útján.
[29] Ez a jelenet olyan elemi hatást vált ki az olvasókból, hogy még dal is született róla – Kate Bush előadásában hallható.
[30] Üvöltő szelek, Catherine szavai Isabellának Heathcliffről, 10. fejezet
[31] „Ó, galambtollat tesznek a párnába: nem csoda, hogy nem tudtam meghalni… Ezt a tollat a pusztában találták, a madarat nem lőtte le senki. Megtaláltuk télen a fészkét: teli volt apró csontvázakkal: Heathcliff tőrt vetett, és az öregek nem mertek többé visszatérni…” Üvöltő szelek, 12. fejezet
[32] . „The feathers she pulls out of her pillow are of course feathers of dead, wild birds… : they compel her not of the of the exuberance of childhood, but of death, and even premature death, which is associated with her compagnion Heathcliff.” Joyce Carol Oates, op. cit.



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]