PALIMPSZESZT
20. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

András Zsuzsa:
„Les débats du clerc et du chevalier”
avagy: a lovag vagy a klerikus alkalmasabb-e inkább a szerelemre

I. Jelen dolgozat témája egy, a középkori filológiában „Les débats du clerc et du chevalier” címen ismert corpus vizsgálata. Mielőtt azonban a corpust alkotó szövegek előszámlálását és bemutatását elvégeznénk, beszélnünk kell mindazokról a nehézségekről, amelyek a nagy történelmi távolság miatt az olvasást és értelmezést megnehezítik. Minthogy életvilágunk, gondolkodási paradigmáink nem esnek egybe azokkal, melyek ezeknek a XII.-XIII. században keletkezett szövegeknek a hátterében rejlenek, nagy körültekintésre van szük-ségünk a szövegek fogalomkészletének, értékvilágának az értelmezésében, hogy elkerüljük az anakronizmus ránk leselkedő csapdáját. Mivel mi is saját történelmi helyzetünk foglyai vagyunk, a mi nézőpontunk is viszonylagos, tudatossá nem tett értékkonvencióink, világértési stratégiáink, gondolkodási sémáink ellenőrizhetetlenül befolyásolhatják korábbi korokról alkotott képünket. Ezért premisszáink meghatározásánál nem kerülhetjük meg a korabeli olvasó-hallgató történelmi horizontjának figyelembe vételét.

Először is egy filológiai jellegű kérdésre kell kitérnünk, mely összefüggésben van a középkori szövegek létmódjával, társadalmi, technikai feltételezettségével. A középkori szövegekhez ugyanis nem közeledhetünk a megszokott irodalmi fogalmainkkal, a szerző és az egyetlen, végleges változatban létező szöveg alakzatával. Az írás technikai feltételei meghatározták a szövegek hagyományozódásának feltételeit: főleg a vulgáris nyelvű irodalom terjesztésének orális jellegére, de a kéziratos lejegyzésre is jellemző a különféle változatok megléte, a szövegeknek többféle variánsban való létezése. Ezt a jelenséget nevezi Paul Zumthor „mouvance”-nak, mellyel a szövegek be nem fejezettségét, állandó változásban való létét jelöli meg.[1] A különböző változatok egy-egy szövegállapotnak tekinthetők, melyben tárgyiasul az olvasónak-hallgatónak, a másolónak, megrendelőnek a szöveghez való viszonya. A szóbeliségben létező szövegek terjesztése ugyanis a különböző igényű és érdekődésű közönség ízlését kiszolgáló zsonglőrök, énekmondók révén történt. Ha lejegyezték a szövegeket, a hallás utáni, vagy akár korábbi másolat alapján történő leírás mindig ki volt szolgáltatva a mindenkori másoló, lejegyző tévedéseink, félrehallásának vagy félreértésének. Ha azonban abból indulunk ki, hogy a mindenkori olvasás félreolvasás, ha megszabadulunk az egy és örök jelentés képzetétől, akkor intenciótól függetlenül a különböző variánsokat különféle értelmezéseknek, újraírásoknak is tekinthetjük. Ez annál is helyénvalóbb, mert a szerzői intenció, egyáltalán a szerző mint jelentést konstruáló és szavatoló instancia nem pertinens fogalmak a nagyrészt anonimitásban létező szövegek megközelítésében. Ezen megfontolások alapján bátorkodunk elhatárolni magunkat azoktól a század elején jellemző értelmezésektől, melyek megpróbálták a corpus szövegeinek őseredetijét föltárni és a szövegek egymáshoz való viszonyát az imitáció fogalmával leírni. Ez utóbbi egyben értékítéletet is hordoz magában a romantikus esztétika jegyében, ahogy a nagyérdemű filológus, E. Faral nevével jegyzett kritika is egyértelműen degradáltként jellemzi a kronologikus sorban leszármaztatott, egymás közvetlen másolásának tekintett szövegvariánsokat.[2] A jelentés-tulajdonítás tehát nem a szerzői intenció rekonstruálásában áll, hanem mindazoknak a szövegszervező eljárásoknak, beszéd- és megszólalásmódoknak a vizsgálatában, melyek a szövegeket létrehozzák. Itt mindjárt szót ejthetünk a középkori szövegek megszólaltatásának egy másik nehézségéről, mely a műfaji besorolás problematikusságában áll. A műfaji hovatartozás ugyanis szintén nem egyértelmű a középkori esztétikák számára, a műfaji kategorizálás csak a modern irodalomtörténet szükséges munkafogalma, mellyel szintén nagyon óvatosan kell bánnunk az anakronizmusok elkerülése végett.[3] Érvényes támpontunk lehet azonban a különböző stílusszintek középkori retorikákban kifejtett tana, melynek legismertebb elmélete a Dante-féle stíluselmélet[4] . Ennek megfelelően a különböző témáknak különböző stílusszint, szóhasználat és műforma felel meg. A szublimált udvari szerelem (amour courtois, fin amor) témájáról például a stylus gravisnak megfelelő nyelv- és motívumhasználattal lehet érvényes módon beszélni. Ennek a konvenciónak az áthágása gyakran eredményez ironikus értékminőséget azáltal, hogy a különböző témákat a nem megfelelő stíluseszközökkel mutatják be. A nyelvkeverés, akár az irodalmi, akár a liturgikus, egyházi, skolasztikus nyelvhasználat konvencióinak, szabályainak az áthágásával igen jellemző a korabeli szövegekben, elég csak a Carmina Burana szövegeire, a goliárd-irodalomra gondolnunk. Ha nincsenek is intézményes, vagy másfajta tekintély által rögzített műfajok, mint ahogy a humanizmus, vagy klasszicizmus irodalma esetében, léteznek különböző szociolektusok, különféle nyelvi regiszterek, valamint egy társadalmi gyakorlatnak is megfeleltetett beszédmód, az udvari diszkurzus, melyek használati módja konvenciók által meghatározott. Ezen hallgatólagos megegyezés áthágása eredményezhet stílustörést, mely különféle parodisztikus, ironikus szándék megvalósítását teszi lehetővé. A retorika kategóriáinak a fentiekben megelőlegezett alkalmazása a corpust alkotó latin és népnyelvi szövegek elemzéseiben talán jogtalannak tűnhet. A latin szövegeknél talán beszélhetünk is retorikai műveltségről, hiszen ezek egyértelműen iskolás közegből kerültek ki. A népnyelvi szövegek azonban a hosszú hagyományozódás során kialakult szövegszervező eljárásokkal élnek, melyek sok esetben szintén nem függetlenek az antik műveltségtől, hiszen nem volt ritka, hogy a népnyelven keletkezett szövegek szerzői írástudók legyenek (ld. Chrétien de Troyes), akiknek a műveltsége közvetve vagy közvetlenül visszahathatott a szóbeli hagyományra is. Mindenesetre, ha nincs is olyan jellegű elméleti irodalom, mint a latin retorikák, a szövegalkotási eljárásokban igen sok a hasonlóság (például a toposzok alkalmazása), ezért talán nem teljesen elvetendő a retorika fogalmainak rugalmas felhasználása. Nem azt kívánjuk azonban bizonyítani, hogy a szövegek tudatosan az ott megfogalmazott esztétikai elvek alapján működnek, hanem a retorikai kategóriákat az értelmezéshez szükséges munkafogalmakként kezeljük, amelyekkel a szövegek működése leírható.

A francia középkorkutatásban a corpust alkotó szövegek csoportosításának elve a közös téma, mely a korabeli irodalomban gyakran felbukkanó szerelmi kazuisztika, annak a trubadúr-trouvère költészettől, a „regénytől” eltérő modalitásban való megjelenítése: az összefoglaló címben megjelölt és műfaji meghatározásként felfogható disputa, „débat” ugyanis afölött zajlik — a várakozástól eltérően két fiatal hölgy között —, hogy a lovag vagy a klerikus alkalmasabb-e inkább a szerelemre. A középkori, főleg narratív szövegek, az udvari (courtois) irodalom gyakori szereplője a lovag, az udvari kultúra magatartás-, erkölcsi értékrendjének jellegzetes alakja. Ő testesíti meg a kor felsőbb társadalmi rétegeinek emberideálját, ahogy azt például a Chrétien de Troyes által képviselt regénytípus is példázza. Az viszont, hogy ebbe a világba hogyan tör be a klerikus, annál problematikusabb, hiszen a szerelmi témával nem volt szokás összefüggésbe hozni ezt a társadalmi kategóriát. Általában az értelmiségi szerepében jelenik meg (Roman de Thèbes), nem ritkán a lovagi életformával ellentétes, azzal szemben leértékelődő életmódot folytató alakként. A klerikus szerelmi hősként olyan alacsonyabb stílusszintű, szatirikus-parodisztikus műfajban jelenik meg, mint a fabliau. A lovagregényben nem fordul elő szerelmesként, hiszen funkciója és a hozzá kapcsolódó magatartásminta, erkölcsi értékrend nem volt összeegyeztethető a lovagi emberideállal. A klerikus társadalmi státusára vonatkozó képzetek tisztázása elkerülhetetlen lesz ahhoz, hogy láthassuk a lovagi és a klerikus életforma értékeinek, konvencióinak társadalmi érvényességét. Mindenesetre megelőlegezhetjük, hogy szövegeink olyan beszédmódot érvényesítenek, mely semmiképp sem azonos a tragikus fenség megkövetelte magasztossággal. Feltevésünk, hogy szövegeink az irónia, komikum fogalmával jól értelmezhetőek anélkül, hogy a vitát, — bár tény, hogy a felvetésének nagy általánossága erre csábít — két társadalmi réteg harcának, érdekellentétének megnyilvánulásaként értékelnénk ellentétben a 60-as évek szociografikus olvasatával.[5]

Előbb azonban megpróbáljuk kijelölni az ebbe a corpusba tartozó, latinul és különböző nyelvjárásban keletkezett szövegek, mint a latin nyelven fennmaradt Concile de Remiremont és az Altercatio Phillidis et Florae, a picard nyelvjárású Florence et Blancheflor ou Jugement d'amour, ennek egy változata, a BNF 795-ös kézirata, valamint a Hueline et Aiglentine francique nyelvű, a Florence et Blancheflor és a Melior et Ydoine anglo-normand nyelvjárásban fennmaradt változatok helyét a korabeli irodalomban. Formailag a korban oly elterjedt vitairodalomhoz sorolhatnánk, amelynek lényege két ellentétesnek tételezett fogalom, embertípus, jellem szembeállítása. Jeanroy ezt a műfaji kategóriaként kezelt műformát a provanszál lírában létező tensonnak feleltette meg, míg más e műfajokhoz közelálló kategória a partimen, illetve az északi területen ennek megfelelő jeux-parti.[6] Mindezek korabeli elnevezések ugyan, de nem tudományos pontossággal körülhatárolt fogalmak. A mi szövegeink elsősorban a párbeszédes, dialektikus-dialogikus szerkesztés-módjuk révén sorolhatóak a fenti kategóriába. Abban különböznek ettől, hogy a vita in medias res indítása helyett ezekben a vita egy narratív struktúrába ágyazódik. Általában jellemző a szövegekre, hogy a cselekményt elhelyezik térben és időben, ez a térbeli-időbeli keret vezeti be a vitát, melyet végül nem tud a két szereplő eldönteni, ezért elhatározzák, hogy segítségért magához Amors istenhez fordulnak, akinek udvara a különféle antik és keresztény paradicsomkert-mítoszokat idézi. Az isten, mint szuverén uralkodóhoz illik, összehívja a tanácsát, amely különféle, a szerelmi lírában ismert madárfajokból áll. Minthogy szóbeli vitával itt sem tudják dűlőre vinni a dolgot, az epikus költészetből ismerős combat judiciaire dönti el, hogy kinek van igaza. Paradox módon legtöbbször a klerikusnak, egyetlen kivétel az anglo-normand Florence et Blancheflor. A szövegek érdekessége, hogy a lírában ismert, de az antik bukolikus és pásztorköltészetből eredeztethető idilli tájleírások, melyek a retorikai inventio fontos toposzai, itt a narratív cselekményalakítás részévé válnak, konkrét hely és időmegjelölésként funkcionálnak. Szerepük azonban nem merül ki ennyiben, hisz a korábbi irodalmi hagyományból magukkal hozzák a boldogság és beteljesültség konnotációját, valamint megelőlegezik a szerelem témáját, mely szorosan hozzájuk tapad. A szövegekben előkerülő leírások szintén a retorikai hagyomány alapján értelmezhetőek, funkciójuk analóg a genus demonstativum és deliberativum személy és dologleírásainak (descriptio personarum et rerum) argumentumként való felhasználásával, mely itt fontos szerepet kap a jellemzésben, valamint az értelmezés kontextusának kijelölésében. A patetikus, hiperbolikus leírások a stylus sublimis konvencióinak felelnek meg és ellentétben állanak a vita vulgáris nyelvhasználatával. Mindezeket az ellentmondásokat tetézi még a végkifejletet biztosító lovagi párviadal, hiszen az epikus kontextust idéző cselekménymozzanat, mely általában az isteni igazság érvényesülésének pillanata, életről-halálról döntő sorsfordító esemény, itt játékos, nevetséges történésnek biztosít keretet. Szándékunk annak kifejtése, hogy a kontextus és a téma összeférhetetlensége az irónia forrása, mely szövegeink meghatározó jegye. Az olvasó elvárásainak kijátszása tehát különböző stílusszintek, beszédmódok, regiszterek egymás mellé helyezéséből fakad, így jön létre az a kifordított világ, mely fittyet hány az érvényes társadalmi normákra és az irodalmi teremtés nyelvi teljesítményével új, öntörvényű világegészet hoz létre.

Mielőtt megvizsgálnánk mindazokat az eljárásokat, melyek az ironikus beszédmódot létrehozzák, előbb szükségesnek látszik az irónia fogalmának körbejárása.

A középkori retorikák és grammatikák az allegória egy fajtájának tekintik, melynek nem sok köze van a mai értelembe vett allergória-fogalomhoz, de akár a Rózsa-regényben alkalmazott formájához sem, mindazoknak a gondolat-alakzatoknak az összefoglaló neve, mely a másképp értés jelentésképző eljárását alkalmazza: „tropus est quo aliud significatur quod dicitur”. Eszerint az irónia nem különbözik az antik retorikákban is megfogalmazott antiphrasisnál, melynek lényege, hogy explicit és implicit értelem nem esik egybe. Története során az iróniát nemcsak retorikai-poétikai, hanem filozófiai-esztétikai kategóriaként is értelmezték. Ahogy a Világirodalmi Lexikon fogalmaz: „olyan gondolkodói-művészi magatartásforma, amely az elutasítást az elfogadás gesztusa mögé rejti, ill. olyan nyelvi-logikai szerkezet, gondolatalakzat, amely a tagadást állítás formájában fejezi ki.”[7] Az irónia inkább szemléletmód, nyelv fölötti kategória, melynek a nyelvben különböző stilisztikai kifejezőeszközök állnak a rendelkezésére, mint a hiperbola, litotes, az összeférhetetlen stílusrétegek szándékos egymás mellé helyezése stb. Minthogy az irónia nyelvileg alig ragadható meg, sőt lényege épp az, hogy minél kevésbé legyen nyilvánvaló, a kontextus teszi lehetővé az érzékelését, mely hátteret biztosít az értelemzéshez. Jonathan Culler a kontextusnak különböző szintjeit különíti el: egyrészt magában foglalja az emberi magatartások valószínűségéről kialakított konvenciók szintjét, az olvasói elvárási horizont és a szöveg felhívó struktúrájának szintjét, melyek ütközése ráirányítja a figyelmet a mondatok értelmének látszólagosságára és az ironikus olvasat szükségességére. Végezetül fontos az olvasói kompetencia, tapasztalat az ironikus beszédmód, láttatás felismerése.[8] Mivel az irónia nem magukban a dolgokban rejlik, hanem a dolgok ironikus felfogásában, az értelmezés túlkapásaitól csak a dolgok konvencionális megítélése, azaz a nyelvi, kulturális és ideológiai kompetencia menthet meg,[9] amely egy időben oly távoli szöveg esetében nem föltétlenül egyértelmű. Mint már jeleztük, egyáltalán a szereplők társadalmi gyakorlatban előírt viselkedésének valószínűsége is problematikus. Nem tekinthetünk el bizonyos fogalmak történeti, társadalmi tartalmának meghatározásától, mely a szövegbeli irónia külső viszo-nyítási pontjaként funkcionál. Legnagyobb nehézséget a „clerc” szó körülhatárolása jelent, melynek a francia korabeli nyelvhasználatban igen heterogén a jelentése. A szó ugyanis nagyon különböző státusú és funkciójú társadalmi elemek közös elnevezése volt, mely vonatkozhatott az egyre inkább kiépülő királyi és főúri udvarok adminisztrációjában részt vevő írástudókra és az egyház szolgálatában álló, papi szolgálatot teljesítőkre. Kezdetben a kettő teljesen egybeolvadt, de az udvartartás, törvénykezés bürokratizálásával egyre több, eredetileg egyházi szolgálatra készülő klerikus lépett ki az egyház kötelékéből, hogy képzettségét nagyurak, vagy a király szolgálatába állítsa. Ennek tisztázása igen fontos a szövegértelmezés szempontjából, hiszen a korábbi szakirodalomhoz hasonlóan erre alapozzuk előfeltevéseinket. A rendelkezésünkre álló anyag alapján úgy tűnik, hogy már az alaphelyzet, a kiindulási pont is ironikus, hiszen az egyházi szolgálatban álló klerikus számára előírt életmód kizárja a szerelmet, főleg annak testi formáját. A korábbi szakirodalom ezt az ellentmondást a saját erkölcsi értékvilágának megfelelően úgy próbálta kiküszöbölni, hogy a szövegbeli kérdésfelvetést vagy a korabeli prédikációs irodalomban oly gyakran ostorozott egyházi szabados erkölcs megnyilvánulásának tekintette, vagy pedig a világi foglalkozású klerikusokkal azonosította szereplőinket, akiknek senki nem tiltotta a szerelmet[10] . De ha magukból a szövegekből indulunk ki a klerikus társadalmi szerepének és ennek megfelelően konvencionálisan előírt magatartásformájának meghatározásához, egyértelműen kiderül, hogy valószínűleg egyházi funkciót ellátó személyről van szó, hiszen velük kapcsolatban állandóan előkerülnek a kolostort, „moustier” és a zsoltároskönyvet, „psautier”, jelentő szavak. Ha mindezt összevetjük a korabeli dokumentumokkal, akkor kiderül, hogy az egyház szolgálatában álló, papi teendőket ellátó személyekre igen szigorú előírások vonatkoztak: számos pápai bulla, legnyomatékosabban az 1215-ös lateráni zsinat, megtiltja az alsópapságnak is a házasságot. Bár a szövegeinkben nincs szó házasságról, a korabeli hallgató-olvasó számára valószínűleg a szerelem és klerikus kapcsolatba hozása komikus, provokatív hatású lehetett.

Ha a társadalmi kontextuson túl megpróbáljuk kijelölni azt a szöveges hagyományt, amelyben a szövegek megszólaltathatóvá válnak, meg kell vizsgálnunk, hogy a téma milyen más szövegösszefüggésben jelenik meg és milyen módon. A klerikus és a lovag, akik közvetett módon a szövegeink főszereplői, egymás mellé helyezése, mint téma a korabeli irodalom egy toposzának is tekinthető, ahol azonban „komolyan” szólnak a két kategóriáról. A prédikációs irodalom, vagy a XII. század második felétől, főleg a XIII. században virágzó, erre a hagyományra támaszkodó társadalombíráló irodalom, az ún. estats du monde más társadalmi rétegekkel együtt gyakran idézi alakjukat. Ennek előzménye a XI.-XII. században keletkezett történetírói munkákban felbukkanó három rend elmélete: a papi, melynek feladata az orare, az égi dolgokban való közbenjárás, a katonai, később lovagi, mely a földi rend védelmére rendeltetett, valamint a paraszti, melynek funkciója az előző kettő ellátása földi javakkal, munkájuk gyümölcseivel. Ez a társadalmi rendszerezés azonban nem szociografikus igényű, a társadalomnak egyfajta morális felfogása inkább, mely a társadalmat a neoplatonikus égi rend kivetülésének fogja fel.[11] Ebben az felfogásban úgy Gérard de Cambrai Gesta episcoporum cameracensium latin nyelvű művében, mint Benoît de Sainte-Maure Estoire des ducs de Normandie vulgáris nyelvű történetírói munkájában felbukkan a pap társadalmi funkciójával összefüggő életforma elemzése:


Ils ont à manger
A vêtir et à chausser
Beaucoup plus abondamment
Plus en paix et plus sűrement
Que ceux qui sont des laboureurs.

Gazdagságukat a szerző azzal a szigorú absztinenciával magyarázza, melyet feladatuk ellátása érdekében gyakorolniuk kell. Gérard de Cambrai szövegében a klérus fölötte áll valamennyi társadalmi kategóriának, hiszen ő lát el valamiféle közvetítő szerepet az égi és a földi szféra között. Ez a magasabbrendű hivatás felmenti őket például a nemzés és mindenfajta fizikai munka bepiszkító kötelességétől. Tehát a klerikus funkciójához tartozó, abból következő életforma nem fér össze a lovagi kultúrában és irodalomban létező szerelem-koncepcióval, mely a lovag alakjához tapad.

Előfordul a lovagi és a papi életforma szembeállítása is, például a lovagi regényben. A Trója-regényben például Troilus Helenus elleni kirohanása a papi otium elítélésén alapszik:


Que quiert il (Helenus) entre chevalier,
Mais aut orer en cez mostiers
E guart qu'il soit gros et gras.
Nos vies ne s'acordent pas:
Penst bien de son cor aaisier,
Qu'il n'a d'autre chose mestier.[12]

A lovagi, harcos életformával szemben áll az elpuhultnak, effemináltnak tekintett kontemplatív életvitel. Troilus maró gúnnyal említi az anyagi jólét következményét, az elhízást, mely a mi szövegeinkben gyakran visszatérő érv lesz a pap ellen. Egymással egyenrangú felekként jelennek meg például Chrétien de Troyes Cligès című regényében, mint a translatio imperii folyamatában Görögországból, majd Rómából a frank birodalomba átkerült katonai és szellemi értékek megtestesítői és letéteményesei.[13] A fenti példák tartalmazzák azokat a klerikus magatartással kapcsolatos sztereotíp képzeteket, melyek a vita során pro vagy contra argumentumként térnek majd vissza. Ezek a szövegek segítenek nekünk abban, hogy értékelni tudjuk a vitában negatívan vagy pozitívan megítélt viselkedésmódok valószínűségét, vagy abnormitását, hiszen gyakori eljárás a szövegeinkben a csak egyik réteg számára elismert erkölcsi magatartásformának a másikra való átruházása a közvéleményben elfogadott érvek kiforgatásával, kijátszásával. A latin Altercatio Phyllidis et Florae például arra használja fel az anyagi bőség és semmittevés vádját, mely ellentétben áll a lemondás, alázat alapelveivel, hogy abból erényt kovácsoljon azt állítván, hogy mindez alkalmasabbá teszi a klerikust a szerelemre az örökké fáradt, éhségtől, sebektől elcsigázott lovagnál.

A szövegeink helyét tehát a komikus, nevettető szövegek között jelölhetjük ki. Ezek a szövegek a szerelemről és a vulgáris nyelvű irodalomban a hozzá kapcsolódó, az udvari beszédmódban megtestesülő hatalmi diskurzusról ironikus, karikaturisztikus, nevettető modalitásban beszélnek. A két latin szöveg erőteljesen kapcsolódik a népi nevetéskultúra sajátos változatához, a latin nyelvű parodisztikus irodalomhoz, mely előszeretettel forgatott ki liturgikus, skolasztikus-tudálékos, grammatikai szövegeket. Faral a Concile de Remiremont szövegét az oly közkedvelt liturgia és evangélium-paródiák közé sorolja: „(...) le poème n’a pas d’autre caractère que ces Ave, ces Credo, ces Pater, ces Evangile des buveurs et des joueurs de dés, ces Evangiles selon Luxure ou Saint Marc d’Argent, ces Messes et Passions, où les goliards exerçait leur verve parodique et bouffonne.”[14]

Az irónia a narrátor, mint a téma bemutatását irányító instancia, szintjén jelenik meg, aki elhatárolja magát a cselekmény kimenetelétől. Mindez abban nyilvánul meg, hogy a keretet alkotó, cselekménytagoló retorikai eljárások — exordium, a descriptio personarum et rerum — magas stílusszintje ellentétbe kerül a vita közönséges, alantas stílusú beszédmódjával: azaz a vitapartnerek előzetes leírásukhoz méltatlan módon viselkednek. A vita egyrészt a stílus szintjén, a nyelvi komikum eszközeivel — szitkok, átkok —, másrészt az érvek szintjén, tartalmi, eszmei összeférhetetlenség révén nyer ironikus bemutatást. Tisztáznunk kell azonban, hogy mindezek az eljárások önmagukban véve — inkongruens értékviszony, jelentéktelen jelentős színben való feltüntetése, nyelvi komikum — az esztétikai értékként felfogott komikum eljárásai.[15] Az irónia mibenléte abban nyilvánul meg, hogy a szövegekben korántsem olyan egyértelmű az értékrend, mint az a komikumban szokásos. A disputa során a két egymással ellentétesnek tételezett magatartásmodell nem rendelődik egymás fölé, a szövegeket értékbizonytalanság jellemzi, az egyértelműnek látszó végkifejlet dacára. Ennek oka a narrátor viszonyulása, akinek háttérben maradását maga a disputa, mint forma, a szereplők közti dialógus teszi lehetővé. A vita során általában (kivétel az anglo-normand Blancheflor) nincs kitüntetett nézőpont, a szereplők értékszempontjai kölcsönösen érvénytelenítik egymást, értékrendjük elfogadhatatlannak bizonyul. Az a viselkedésmód, életvitel ugyanis, amelyet a vulgáris nyelvű szövegek az udvari erkölcsi normákra, ideáltípusokra való közvetett, sematikus állandó jelzők (cortois, preu et sage) révén történő hivatkozással próbálnak igazolni, végül is nem felel meg azoknak. Tulajdonképpen a jellemkomikumhoz hasonló eljárással élnek a szövegek azzal a különbséggel, hogy itt nem karaktertipológiák kifigurázásáról van szó, hanem társadalmi kategóriák és a hozzájuk kapcsolódó magatartásformák nevetséges színben való feltüntetéséről. A vulgáris nyelvű szövegek főleg a lovagi, udvari értékrend dogmatikusságát pellengérezik ki, teszik ezt a magatartásrendet és a mögötte álló eszmeiséget viszonylagossá azáltal, hogy a klerikusra is át próbálják vinni ezt a normarendszert. Ezek után tekintsük át azokat a retorikai strukturáló elemeket, melyek keretet és az elhangzott érvek kiértékeléséhez hátteret biztosítanak. A narratív szövegszervező eljárások erőteljes retorikai kódoltsága miatt lehetővé válik a stílusszintek elmélete alapján az ironikus összeférhetetlenségek, értékütközések felmérése.

II. Ilyen retorikai szövegtagoló eljárások az exordium, a tavaszi megújhodás sztereotíp fordulata, valamint az epidiktikus és törvényszéki beszédtípus gyakran argumentumként alkalmazott toposza, a descriptio personarum et rerum, vagyis a leírás. Valamennyiükre közösen jellemző, hogy nem egyénített, személy- vagy tájleírások, hanem rendkívül sablonos, erőteljesen kódolt eljárások, melyeknek funkciója a stílusszint megteremtése, ezáltal olvasói-hallgatói elvárások felkeltése, hogy aztán a téma további kifejtése ezt lerombolja. Vizsgáljuk meg közelebbről tehát azt a hagyományt, melyet óhatatlanul felidéznek megadva ezzel értékelésük kulcsát is.

A tavaszi megújhodás, mint a kezdet metaforája (akár a szöveg kezdéséé is), igen régi hagyományokból fejlődik ki. Ennek legtávolabbi gyökerei az antik bukolikus költészet természetleírásai, melyek már a császárkorban mindenféle természetleírás mintájául szolgálnak a megjelenítés sztereotipizált, egyre sematikusabb eljárásaival. A locus amoenus leírása nem egyfajta természetszemlélet megnyilvánulása, hanem inkább esztétikai alapelv, melynek célja egy ideális boldogság, a világ teljességének képzetét keltő díszlet létrehozása, az esztétikai élvezet felkeltése érdekében mind az öt érzék célba vétele.[16] Ez teszi alkalmassá a szerelmi téma bevezetésére mind a latin nyelvű profán költészetben, mind a vulgáris nyelvű irodalomban. Sevillai Izidorus Varrora hivatkozva a szerelmet egyenesen a locus amoenus attribútumává teszi: „Amoena loca, Varro dicta ait eo quod solum amorem praestant et ad se amanda alliciant.”[17] A retorika erőteljesen sematizálja ezt az alakzatot, Matthieu de Vendôme például részletes pontossággal kijelöli a leírás elemeit: a patakot, madárdalt, szellőt[18] .

A trubadúr és trouvère-költészetben a természet nem leíró funkciót tölt be, hanem a retorikai inventio egyik alapvető toposzává válik, a lírai én lelkiállapotához szolgáltat analógiát, vagy ellentétet, vagy akár a szerelem ébredésének motivációját[19] . A Carmina Burana rengeteg olyan költeményt tartalmaz, mely a tavaszi megújulást a szerelem kozmikus ébredéseként éli meg. Tavasz, szerelem, szépség képzetei így forrnak össze ebben a toposzban, így válhat ez utóbbi a szerelmi témájú költészet kiindulópontjává[20] .

Az Altercatio hasonló természeti elemekkel jeleníti meg a helyszínt, bennük szintén a locus amoenus konvencionális eljárásait látjuk viszont, melyek a retorikai inventio locusai:


Susurrabat modicum ventus tempestivus,
Locus erat viridi gramine festivus,
Et in ipso gramine defluebat rivus.
Vivus atque garrulo murmure lascivus.
Ad sugmentum decoris et caloris minus,
Fuit juxta rivulum spatiosa pinus,
Venustata foliis, late pandens sinus
Nec intrare poterat calor peregrinus,

Ezzel a díszlettel a szöveg a szépség esztétikai élményét nyújtja, a harmónia, a világban való rendezettség képzetét kelti.[21] A vulgáris nyelvű szövegekben a tájelemek egy zárt, körülhatárolt terület, egy kert leírásául szolgálnak, melynek irodalomtörténeti jelentősége abban áll, hogy a Rózsa regény verger d'amour-ját előlegezik meg.[22] Hogy ez nem más mint a jól ismert locus amoenus, azt bizonyítja a picard nyelvű Jugement d'amour kezdetén az idő- és helyszínmegjelölést követő célhatározói mellékmondat, mely az itt folyó cselekvés jellegét világítja meg:


El moi de mai, par un matin,
Deus puceles en un gardin
Entrerent pour esbanoiier.

Az esbanoiier ige gyakori az udvari nyelvhasználatban, szórakozás, szerelemi játékkal is összekapcsolt kellemes időtöltést jelent. Egyébként ennek a szövegnek egy másik érdekessége, hogy nem tartalmaz a fentiek értelmébe vett tájleírást, a tájelemek mintegy színre viszik azt a folyamatot, melynek során a szerelmi téma és az idilli táj egybefonódik. A fiatal szüzek ruházatának részeivé alakulnak és a szerelmi kellékekkel egy paradigmatikus tengelyen helyezkednek el:


Li estains fu de flour de glai,
La traime de roze de mai,
Et les pennes furent de flors,
Et les listes furent d'amors.
Les atakes sunt bien ouvrees,
A trois baiziers d'amors frumees…

Ez az eljárás a Rózsa-regény allegóriáit előlegezi meg. Itt, mint láttuk, a táj- és személyleírás nem választható külön egymástól, szorosan egybefonódnak és kölcsönösen értelmezik egymást. A lányok külső leírása királyi, természetfeletti megjelenést kölcsönöz nekik, szépségük és különlegességük hiperbolikusan felnagyított. A udvari ideálnak való megfelelés hangsúlyozását szintén túlzottnak érezhetjük a gyakori emlegetés miatt:


Ne furent (les mantaux) pas ouvré de laine,
Onques n'i ot oevre de vilaine:

Elsősorban az udvari értékrend leggyakoribb szavainak használatára kell felfigyelnünk, mint a courtoisie, és ennek dialektikus ellenpárjára, a vilainie. Ennek a nyelvhasználatnak és a hozzá tartozó erkölcsi értékrendnek a további példáját, — feltételezésünk szerint a kifigurázás szándákával —, majd a vita bemutatásánál láthatjuk. A 795-ös kézirat és a Hueline et Aiglentine nem tartalmaz bővebb leírást, náluk a tavaszi időszak beállta, mint idő és a kert, mint helyszín megjelölésén kívül más nem történik. De így is megmarad valamiféle konnotatív értéke a szereotíp használat következtében.

Az anglo-normand szövegek az indítást illetően több érdekességgel is szolgálnak. Mindkettőben egy egyes szám első személyű narrátor meséli el a kertbe való belépést, mely saját tapasztalatának, beavatásának helyszíneként értékelődik át. Ez a narratív stratégia szintén a Rózsa-regénnyel mutat rokonságot. A Florence et Blancheflor az exordium toposzát kibővíti a Matthieu de Vendôme-féle előírások szellemében. A narrátor az egyes elemek egyszerű felsorolásával kelti a gazdagság, csodálatos bőség képzetét. Ez a kertleírás a keresztény paradicsom-leírások elemeivel bővül, mint például a különböző hangszerek, drágakövek, fűszerek stb., melyek hiányzanak az antik mintákat követő idilli tájból:


L'autre hier m'en aloi jwant,
De mes amour rejoissaunt,
Delez une praierie
Ou il avoit douce odour
E tre fin fresche flerour
De tote maniere d'espicerie.

A hallást a szebbnél-szebb hangzású hangszerek kápráztatják el:


Tympan, orgues e busines
Cheverie, tube, estume e chimbes
Fasoient notes de grant douceour.

A hely különlegességét emeli, hogy egyetlen harmatcsepp bármilyen betegséget meggyógyít, ezáltal a földi paradicsom boldogságképzetéhez a menny öröklét, halhatatlanság-képzetei is társulnak. A szerelem itt már nem személyekhez kötődve jelenik meg, hanem hozzátartozik per definitionem a kert meghatározásához: „D'amour estoit plein e de joye”.

A Melior et Ydoine egyes szám első személyű narrátor szemszögéből láttatja a dolgokat, a kertet, ahová betéved és személyes tapasztalatokat szerez.. Az idő és térmeghatározások a szokásosak és egy szerelemmel kapcsolatos kalandot előlegeznek.

Erre a szövegeleji kertleírásra rímel a szöveg második felében Amor isten palotájának és paradicsomának leírása. Ennek kellékei általában a földi paradicsom és a locus amoenus jellegzetes elemeiből tevődnek össze: gyakori a csodálatos hangszerek sokfélesége, a különleges fűszerek, mint a palota építőelemei (szegfűszeg). Mindenesetre ezek az egzotikumok az isten hatalmát hivatottak érzékeltetni, a változatosságban a rendet, a harmóniát hangsúlyozzák. Mint minden leírásnak, ennek is a jellemzésben van szerepe: a leírt tárgynak jellemeznie kell azt, akihez tartozik.

A latin Altercatio szövege antik reminiszcenciákat tartalmaz, a szerelem istene maga Cupido nyilastól, udvara szatírokból, nimfákból áll, az öreg és részeges Szilénosszal az élen. Ettől eltérő a vulgáris szövegek Amors istenének bemutatása, akinek udvarát a szerelmi líra hagyományaihoz híven madarak népesítenek be. Csak míg abban a diskurzusfajtában Amors csak elvont fogalom, itt személyiségként, birodalmának mindenható uraként jelenik meg, a hozzá tartozó természeti elemek pedig megszemélyesítve. A palota leírásánál általában jellemző a légiesség, a földi közönségességgel szemben a csodálatos elemek kiemelése:


(…) le palais
Ki n'esoit pas de piere fais,
La u tint cort li dius d'amors:
Il fu couviers de gaunes flors,
Rosses i ot entremellees;
Li lates i sunt bien ouvrees,
A clous de gyrouffle atachies,
Et de canielle sunt taillies;

Sajátos etikett jellemző ebben a világban, az udvari (courtoisie) magatartás a mérvadó, ide vilain, közönséges, bárdolatlan személy be se léphet. A Hueline et Aiglentine hozzáteszi metaforikusan e birodalom legyőzhetetlenségének a képzetét, a földi esetlegességektől, természeti csapásoktól való mentességét:


(…) lo mur,
Qui tant par est et fors et dur,
Que feu ne noif n'i puet passer,
Pluie ne eve n'i puet entrer,

Ennek a felnagyított leírásnak, mint helyszínnek az a szerepe, hogy a benne játszódó cselekmények kiértékelésének hátterét adják. A kertleírás a legmagasabb esztétikai élmény forrása általában a középkori szövegekben, amely tartalmazza a sokféleségben rejlő harmónia, a minden érzéket betöltő teljesség képzetét. A fennséges stílusszintnek megfelelő leírás éles ellentétbe kerül a komikus, játékos eseményekkel, melyeknek a keretét képezi.

Tekintsük meg ezek után a személyleírásokat, melyek alkalmasak a szöveg stílusszintjével kapcsolatos elvárások felkeltésére. A stylus gravis általában minden téren kiemelkedő szereplőket jelenít meg, ennek megfelelő eszközeit a dicsérés/dicsőítés genus demonstrativumban meghatározott formakészletből merítették. A jellemzés retorikai eljárása sajátos esztétikát érvényesített, mely szerint a rossz az csúnya is egyben, míg az ellentétes póluson a szépség, jóság, magas társadalmi rang antik, Platónig visszavezethető elve állt. Ahogyan azt már Amors isten kapcsán jeleztük, az epidiktikus hagyományoknak megfelelően a személyhez kapcsolódó tárgyak révén is lehetett dicsérni vagy elítélni valakit. Ahogy az Altercatio mondja: „Conjectari poterat dominus ex domo”. A lényeg mindenképp az, hogy a leírás rögzítse a kontextust, melyben a dolgok értékelhetővé válnak. Más szóval irányítania kell az olvasó elvárásait, jelentésképzésében támpontot kell adnia. A mi szövegeinkben épp abból fakad az irónia, hogy ez a kontextus megtévesztő, az általa keltett elvárások meghiúsulnak.

A descriptio alakzatával nemcsak a középlatin szövegek éltek, hanem a vulgáris nyelvű irodalom is, anélkül hogy az eljárás olyan szintű elméleti kifejtésére, mint a latin retorikákban, sor került volna. Annál több példát találunk azonban erre a szövegszervezés konkrét gyakorlatában: a roman műfaja előszeretettel alkalmazott sztereotipizált portrét, mely nem törekedett személyes, egyedi jellemzésre, célja csak az volt, hogy a szereplőt egy jól ismert karaktertípusba asszimilálja. Ezeknek a portréknak evokatív funkciója az elsődleges. Ilyen például a hölgy (la dame courtoise), a bolond, a paraszt (vilain) típusa. A hölgy portréja igen szigorú rend szerint rajzolódik, számba kell venni egyenként az arc minden jellem-vonását, a szépség elengedhetetlen feltétele a szőke hajzuhatag, stb[23] .

A mi szövegeink általában tömören végzik a külső leírást, ennek inkább jelzésértéke van. A Phyllis et Flora magas társadalmi rangjuk (királynő) megjelölésével és szépségüknek erre rálicitáló felértékelésével (istennő) jellemzi a szereplőket:


Erant ambae virgines et ambae reginae:
Phillis coma libera, Flora compto crine,
Non sunt formae virginum, sed formae divinae,
Et respondent facies luci matutinae.

Hiperbolikus szépségüket, melyet az isteni (formae divenae) jelző fejez ki, egy antitézis érzékelteti, jelezve emberfölötti, szokatlan nagyságát. A leírás többi locusa, mint a származás, kor egy litotesbe sűrítve teljesíti ki a jellemezést:


Nec stirpe, nec facie, nec orantu viles,
Et annos et anios habent juveniles;

A vulgáris nyelvű szövegekben a dicsőítés az udvari értékrend alapján és az ennek megfelelő nyelv segítségével történik, jelezve belső értéküket, szépségüket és magas társadalmi rangjukat:


Andeus furent d'un fier corage,
D'une biauté et d'un parage.

Különlegességüket és szépségüket metonimikusan a ruházatuk is kiemeli:


De deus mantiaus sunt afublees
K'en une ille fissent deus fees;
Ne furent pas ouvré de laine,
Onques n'i ot oevre vilaine:

A felöltőjük leírása tulajdonképpen három lépésben történik. Először a narrátor egyfajta „elhalasztott” leírását adja ruházatuknak: szépségüket azok eredete magyarázza, hiszen nem akárhonnan származnak ezek a ruhadarabok, hanem két tündér varrta őket egy szigeten. Másodszor egy litotes alkalmazásával, hogy a kontraszthatás segítségével emelje ki értékeiket. A vilain tagadott formában az udvari értékrendet idézi, melynek megfelelnek a hölgyek külső és belső tulajdonságai. Harmadszor fentebb már említett részletes leírása következik a virágmotívumokkal díszes ruházatuknak.

Hogy a szereplők származásuk alapján is azonosíthatók, arra álljon itt példaként egy részlet az anglo-normand Blancheflor-ból:


E si peroit de grant parage:
Filles furent au prince ou roi,
E ceo aparust en lur conroi,
Bien taillez of beau visage.

Ez arra is jó példa lehet, hogy a társadalmi rang, előkelőség összekapcsolódik a stylus sublimisnek megfelelő külső-belső pozitívumokkal. A Geoffroi de Vinsauf-féle retorika éppen a társadalmi rang alapján különíti el a stílusszinteket: „Quando enim de generalibus personis vel rebus tractatur, tunc est stylus grandiloquus.”[24]

Egy másik általánosan jellemző cselekménymozzanat, amely leírást tartalmaz, az a pillanat, amikor a két hölgy lóra száll, hogy ügyét Amor isten elé vigye. A vállalkozás jelentőségének kiemeléséhez minden szöveg hiperbolikus eljárásokat alkalmaz. A legpregnánsabb talán az Altercatio szövege. Antik mitológiai utalások intertextuális terében képződik meg a jelentés. A szereplők felszerelése különböző antik istenségektől származik, Phyllis öszvére Vénus ajándéka, melyet maga Neptunus nevelt fel. Flora lova Pegazushoz hasonló. Ezeknek az utalásoknak a szerepe gazdájuk értékének felnövesztése. A lószerszámok leírása szintén antik mintákra megy vissza, mely ebben a kontextusban kissé túlzónak tűnik. Az antik eposzban volt ez gyakori eljárás a különböző istenek pártállásának jelzésére.[25] A nyereg elefántcsontból való, arany és ragyogó kövek díszítik. A rávésett ábrázolások Mercurius és Philologia nászát jelenítik meg, motívum, mely erősen emlékeztet az antik pajzsleírásokra. Készítője nem más mint Vulcanus, aki Achilleus pajzsának díszítését hagyta abba, hogy a nyerget elkészíthesse:


Praetermisso clypeo Mulciber Achillis,
Laboravit phaleras, (…)
A nyeregtakarót maga Minerva szőtte.

A vulgáris nyelvű szövegekben ez a leírás néhány állandó elemre korlátozódik, mint a ló, a zabla, csodálatos gyógyító erejű csengettyűk, melyek a nyerget díszítik:


N'est hom, tant eüst maladie,
S'il oïst celle melodie,
Ki tantos tous haitiés ne fust:

A lószerszámoknak mindig nagyon értékes anyagból kell lenniük, aranyból, elefántcsontból, selyemből. A ló leírásának állandó eleme hófehérsége: „ki sont assés plus blanc que nois”. A Hueline et Aiglentine című szöveg hiperbolikus nagyítása komikus hatást kelt: egyetlen kengyel többet ér, mint Salamon egész birodalma:


Uns esperons ot la pucele,
Don ne vos os dire novele,
Car plus sont chier si esperon,
Que li roiaumes Salemon.

Láthattuk tehát, hogy a leírás hogyan jelöli meg azt a kontextust, amelyben a leírtakat értelmezni lehet, egy erősen kódolt nyelvhasználati, retorikai konvenciórend segítségével. A szuperlativuszok halmozása arra szolgál, hogy még jobban kihangsúlyozódjon az ellentét a továbbiakban. A következőkben láthatóvá igyekszünk tenni, hogy hogyan rombolják le a szövegek maradék illúzióinkat a téma, vita komolyságát illetően.

III. A következő lépés annak feltárása, hogy a fenséges stílusszintnek megfelelő előkelő nyelvi regiszterű személy- és tárgyleírások (melynek elemei a társadalmi rang, kivételes szépség és a szerelmi témához illő udvari nyelv a maga erkölcsi implikációival) keltette olvasói elvárások hogyan rombolódnak le a stylus humilis közönséges, értéktagadó, nevetségessé tevő nyelvhasználata révén. A pro és contra érvek általában játékba hozzák mindazokat a fentebb már kifejtett, a széles közvélemény által osztott előítéleteket, melyek a társadalmi kategóriák magatartásmintáit szabályozzák és megítélik. Az érvelés ezek kiaknázásával történik, ezek áthágására való rámutatással az egymás elleni vádaskodás során. Elsőként nézzük meg tehát az érveket, melyek felsorakoztatása a kifigurázás szándékával történik. A vulgáris nyelvű szövegekben általában az udvari értékeket, erényeket igyekeznek egymástól elvitatni, de paradox módon a pozitívumként feltüntetett előnyök gyakran ellentmondanak az udvari értékrend alapvető elveinek. Így például az anyagi jólét emlegetése ellentétes az udvari szerelem szellemiségével, idealitásával. Másrészt a vitázók igyekeznek az ellenfél védencét valamilyen alantas társadalmi típus szokványos, sztereotíp ábrázolásához közelíteni: a klerikust gyakran a legmegvetettebb társadalmi kategória, a vilain típusának jellegzetes attribútumaival ruházzák fel. Mindehhez a disputa, mint forma, remek keretet biztosít, hiszen a narrátor beleszólása, közvetítése nélkül is láthatóvá válnak a vitázók önellentmondásai. Ezen kívül a vita lehetőséget ad a komikum kiaknázására, a vitázók nyilvánvalóan elfogult állásfoglalásának, indulataik kifejezésére. A komikum abban nyilvánul meg, hogy itt minden másnak akar látszani, mint ami. Az irónia úgy kapcsolódik a komikumhoz, hogy a narrátor egyik állásfoglalás mellett sem dönt, hagyja, hogy a vitázók értékszempontjai egymást lerombolják. A végkifejlet, az Amors udvarában zajló vita ezen már csak azért sem változtat, mert az ítélet hitelét maga az ítélethozatal komikus módja vonja kétségbe.

Nézzük tehát az érvelést, elsőként a vulgáris nyelvű szövegekben, aztán vizsgáljuk meg a szóhasználati módot, mindazokat a narrációs eljárásokat, melyek komikus hatást keltenek. Mik tehát az általánosan emlegetett argumentumok a lovag és a klerikus javára és rovására a különböző szövegekben?

A picard Jugement, akárcsak a legtöbb szöveg a lovag prototípusának megfelelő harci, vitézi erényeket állítja szembe a klerikus passzív életmódjával:


Quant vos amis est au moustier,
Torne et retorne cele piele:
Por vous ne fait autre cembiel.
Mais mes amis est biaus et gens:
Quant il va as tornoiments
Et il abat le chevalier,
Il m'en presente le destrier.

Míg a lovag minden hadi tette arra irányul, hogy a hölgy szerelmét elnyerje, a klerikus minden hőstette a zsoltároskönyv forgatásában kimerül. Ebben a kijelentésben az amour courtois jellegzetes motívumára ismerhetünk, mely a szerelmet az ember jobbá válásának előmozdítójának tekinti. Ezt a támadást Blancheflor a lovag szegénységének hangsúlyozásával veri vissza, a klerikus számára követelve a courtoisie erényeit, mely itt tudásként jelenik meg:


Ke sour toutes les gens qui sunt
Doivent li clerc avoir amie;
Car plus sevent de coutoisie
Ke autre gent, ne chevalier
Ne sevent vaillant un denier
Enviers clerc qui d'amor s'envoise.

Ez az érv nyomatékosan visszatér a vitát Amor isten udvarában megismétlő jelenetben, ahol a klerikus ügyét képviselő madár minden courtois-értékre vonatkozó tudás forrásásnak védencét teszi meg:


Ke chevalier ne sevent rien
Ne de deduit ne de frachise
Se il ne l'ont de clerc aprise…

A szövegben igen gyakori a tipikus udvari értékek emlegetése, azt várnánk, hogy az érvelés ezek alátámasztását szolgálja. Ehelyett a vitázók beérik a dicsőítő jelzők halmozásával, miközben a hozzájuk kapcsolódóan idézett magatartás sehogy sem erősíti azt meg. A lovagregényből ismert jelzős hármas, „cortois et preu et large”, vagy „Sage, cortois, preu et vaillant” idézése egyrészt gyakorisága miatt, másrészt az általa felidézett udvari etikett előírásainak megszegése folytán ironikusan megkérdőjeleződik, kiüresedik. A szublimált udvari szerelem ugyanis a testi, anyagi szükségleteket megvetette, a társadalmi pozíció soha nem volt követelmény a fin amant-nal szemben.[26] Ezzel ellentétben minden szövegben gyakori a klerikus gazdagságának, mint előnynek az emlegetése. Az irónia a fülemüle szónoklatában csúcsosodik ki, aki a „clercs d'amors” kifejezéssel, valamint a természetre való hivatkozással a klerikus rendeltetésszerű lényegének a szerelmét és a szerelem ápolását, gyakorlását teszi meg, miközben köztudomású, hogy életformája absztinenciára kötelezi:


Nature lor doune et ensegne
Tout bien et toute cortoisie.
Chevaliers ne se pregne mie
Enviers clers d'amors maintenir!

Ez utóbbi kifejezés emlékeztet az ovidiusi „militia amoris”-ra: a legnyomatékosabb érv szerint a szerelem már régen elpusztult volna, ha nem a klerikus ügyelne fel rá. Ez talán a translatio studii, a tudás átörökítésében játszott szerep ironikus kifordítása:


C'amors fust grant pieça perdue
Se clers ne l'euist maintenue…

A 795-ös kézirat változata ezt az érvet a három rendről vallott felfogásnak megfelelően kibővíti, a lovagnak nemcsak a szerelemben, de a világban és a hatalomban való elsőségét hangsúlyozza:


Car chevalier de bone loi
Mainent le siecle a esbanoi,
Se chevalier n'estoit,
Ja li siecles ne durerait...

Ezzel szemben a klerikus a tudása révén birtokolja a világot:


Car clerc sont signor par usaige,
Et si sevent del mont le tour,
Si en doivent avoir l’onnour.

Amors isten udvartartása szintén a világi hatalmi berendezkedés viszonyrendszerét, hierarchiáját idézi. A bárói a következőképpen fejezik ki alárendeltségüket a hűbérúrral szemben:


Que par foi que je doi vous,
Mesire estes et je vos mon

A feudalizmus intézményrendszerének fogalmait a szerelem területére is átviszik, például az „amours signorie” kifejezésben. A klerikus elleni vád a csalás, a tisztességtelenség, mely a lovagi erkölcs egyik legnagyobb értéke, a becsület ellentéte:


Il se honnist par son engien
............................................
Quant il chou lassez sera,
Et donques ruset en ira,
La querra art, engien tous dis
Comment il puist celi honir.

A fülemüle, aki a zárszóként elhangzó védőbeszédet mondja visszaverve egy korábban kifejtett vádat, kiemeli, hogy a klerikus minden szerelemről való tudás birtokosaként azt igaz szívvel szolgálja csalás és ámítás nélkül: „(clerc) de toute amor s’on voel/Et si les servent de vrai cuer”.

A Hueline et Aiglentine szövege a párbajt nemcsak játékos cselekménymozzanatként, strukturális elemként alkalmazza a korábbi példákkal ellentétben, hanem önértelmezése, struktúrája metaforájaként. A vita kezdetén ugyanis Aiglentine szópárbajra hívja ki Hueline-t, kesztyűt dobva neki kihívása és lojalitása jeléül:


Vez mon gaje et la main gant
De bien tenir mon covenant.

A lovagi párharc és a vita műformája így egymás értelmezéseként is olvasható. A vád és védőbeszéd így előre lefektetett játékszabályok tiszteletben tartásával történik, mindenki türelmesen végighallgatja ellenfele szatírával átitatott beszédét és csak azután vág vissza. Hueline a papok erkölcseit, immoralitását karikírozza szembeállítva a lovag hősiességével és szerelemben való lojalitásával. A papok haszonleséséről, kapzsiságáról kegyetlen gúnnyal rántja le a leplet. A halálban ugyanis szerinte a pap mást se lát, mint az abból származó anyagi hasznot:


Quant une biere voit porte,
Lors est seurs de son soper,
Mieuz aime un mort que quatre vis;

Itt a kétféle életmód elfogult szembeállításának lehetünk tanúi, mely azt a korábban már említett érvet idézi, hogy a lovagi tevékenység harcos, aktív jellege magasabbrendű a klerikus könyvforgató, lelkeket feloldozó, lényegében passzív ténykedésénél. Ebben az érvelésmódban akár annak az ősi dichotomikus emberideálnak a nyomait is láthatjuk, mely a nyers erőt szembeállítja a szellemivel. A szövegben ezt antitetikus szerkezet érzékelteti:


Quant mes amis va tournoies,
Et cil sait lire son sautier,
Et quant cil fiert on compaignon,
Et cil at ensolucion...

Aiglentine ellenérve nem kevésbé kíméletes, a lovag szegénységét, állandó anyagi nehézségét naturalisztikus képekben, szarkasztikus hangnemben ecseteli. Minthogy a lovagi tornákon való részvétel költséges és kockázatos, anyagi léte állandó bizonytalanságnak van kitéve, adósságai miatt becsülete, hitele is megrendül az emberek szemében:


Ja por sa foi n’avra garant,
Le gaje estuet venir avant.

A gúnyt különböző olyan retorikai eljárások teszik még élesebbé, mint a metonímia, megszemélyesítés: „Quant li chevax sera mongiez”, mikor a lovát, illetve a lova árát is elköltötte, a különböző fegyverek, harci felszerelés vándorol egyenként a piacra, a mészároshoz egy darab sózott húsért cserébe:


Li hiaumes ira au marché
Ira chiés lo bouchier l’espée
Por demie truie salée.

Egy lovag ellen sértőbb támadást elképzelni sem lehet, ha abból indulunk ki, hogy itt egyenesen a lovagi státus szimbólumai, a kard, a páncél leértékeléséről, illetve az ezekhez méltatlan magaviselet kipellengérezéséről van szó. Ebben a szövegben az összecsapás, a szóhasználat nyersesége a bevezető részek, a leírások magas stílusszintje közti ellentét méginkább kiéleződik. A szöveg egészének szintjén az irónia abban csúcsosodik, hogy a vita láthatatlanul elvégzi a courtoisie-vilonie fogalmainak átértékelését, kitörölve annak erkölcsi vonatkozásait és a puszta anyagiságra, anyagi jólét állapotára korlátozza: „Car m’est avis, c’est cortoisie/D’aseürer de vilenie”, mondja Aiglentine, miután eldicsekedte szeretőjének anyagi jólétét, mely megkíméli őt a méltatlan körülményektől.

Most vizsgáljuk meg az egyik anglo-normand szöveget, a Blancheflor et Florence-ot, mely abban különbözik az előzőektől, hogy tendenciózusan a klerikus kigúnyolására törekszik és a lovagot kiáltja ki egyedül méltónak a szerelemre. Kigúnyolása megfelel a genus demonstrativum ócsároló beszédmódjában előírtaknak: a retorika humilis stílusszintjének megfelelően a gúny tárgya alacsony társadalmi rangú, külsőleg, viselkedésmódjában visszataszító jelenség:


E of ses meins que taunt sount noirs
Maigne graeauz et tropeirs,
E sur Dieu reschine.
E com un pork mangent e boit;
Ensi sa vie fine.

A leírás emlékeztet a regényekben felbukkanó vilain alakjára, annak nevetséges, otromba alakjára: a klerikus piszkos, fekete kezekkel jelenik meg, az étkezésnél disznó módra viselkedik, egész megjelenése megvetésre méltó. Az oltárnál Istenről makog, mondja a szöveg maró gúnnyal a reschine igét használva, mely az anglo-normand nyelvjárásban a szamárbőgés hangutánzó szava. A tudás, mint a javára szóló érv, korántsem elegendő mindezen szitkok ellensúlyozására. A klerikusnak a szerelme szintén vulgáris, a testiséget sem nélkülözi. Sőt a Florence érve, mely szerint a klerikus alkalmasabb a vágyak kielégítésére, mert testi épségét nem kell a lovagi tornák veszélyeinek kitennie a lovaggal ellentétben, aki összetörten és holtfáradtan dől ágyba és szeretőjét mégcsak aludni se hagyja az állandó nyögdécselésével, rendkívül ironikus, hiszen szemben áll a szöveg elején rögzített erkölcsi alapelvvel, mely szerint a hölgynek kímélnie kell jó hírét a rosszakarókkal szemben. Ez a mozzanat ugyanaz, mint amit a Jugement szövegében már láttunk. A nyelvhasználat több helyen is az udvari nyelvet idézi, mint a mesdisauntz, az irigy rágalmazók, a vassal, mint hölgy és szerető viszonyának társadalmi-politikai életből vett metaforája. Ez a szöveg mintha egyoldalúan a klerikus lejáratására törekedne, az előzőekkel ellentétben, ahol az irónia narrátori szinten bizonyos távolságtartást jelez a vita elfogult résztvevői és a végső győztessel szemben. Bár a lovag végső megdícsőülésének patetikussága esetleg gyanút ébreszthet:


Honours d’amurs of chevaliers
Qe sievent d’amurs les chemins pleners
E Diex joie nous en doint ja!

A másik anglo-normand szöveg, a Melior et Ydoine két szereplője, a lovag és a klerikus szeretője igyekszik az eddig ismert módokon az ellenfél becsmérlésével a saját védencét diadalra juttatni. Itt is szembeállítódik a lovag hősies, de szegény, vagy legalábbis anyagi bizonytalanságnak kitett életformája a pap passzív, kontemplatív, de dúsgazdag életvitelével. Ennek pozitív hatása, hogy a klerikus eleget tud tenni szexuális kötelességének, míg a lovag testileg-lelkileg összetörve ugyanerre nem képes. A testi szerelem beteljesülése nem fér meg a lovagi etikával, a szublimált szerelemfelfogással, ezért ez az érv ironikus.[27] Melior tehát szeretője testi épségét erényként említi, az ép almához való hasonlítás komikusnak tűnik, a felértékelés helyett inkább leértékel:


Entre mes bras mon cher ami
Jeo li tasteroi, ceo sachez,
Espaules, bras et ses coustez;
Si les troveroi seinz com poume.

Ennek az érvnek a fonákságát Ydoine rögtön le is leplezi: azt állítja, hogy a lovag szerelme társadalmilag és erkölcsileg gáncsolhatatlan, míg a klerikusé megvetést vált ki a közvéleményből. A hölgy, aki a klerikusnak adja szerelmét, kockáztatja a jó hírét: „E ele hunny a touz jours”:


De grant felounie s’entremect
Ke ses amurs donne a clerjonnect.

Melior ellenérve, mely hiperbolikus dicsőítésben merül ki, nevetséges hatást vált ki a szokatlan helyen használt virághasonlatával:


Amur de clerc est la flour de rose
Plus noble qe n’est de autre flour,
Aussi est de clerc l’amur
Plus noble, plus fin, verroiment,
Qe nule autre manere de gent

A rózsa-hasonlatot általában a női szépségre szokták alkalmazni, nem ritkán a mariális irodalomban is előfordul, ugyanannak a köztes képzetnek az alapján: a hasonlított szépsége ugyanúgy kiválik a többi közül, mint a rózsa előkelősége a többi virág közül.

Ydoine felhánytorgatja a klerikus szerelemben való tapasztalatlanságát, szégyenlősségét, naívságát, melyet a niche melléknév és származékai fejeznek ki:[28]


S’il d’amour deivent parler
Nicement se savent monstrer

Melior tiltakozik a klerikusnak valamelyik megvetett társadalmi csoporttal való alattomos összehasonlítása ellen: „Clers ne sont pas jongleurs/Ne vileins n’aventerouses.”

Az ellenfelek egymástól igyekeznek elvitatni az udvari erények szolgálatában való elsőbbséget. A klerikust igyekszik a védője fin amant-ként feltüntetni, míg a lovagot az ideális szerelem előírásainak áthágásával vádolja meg: a lovag állhatatlan a szerelemben, közönséges nővel sem átall kikezdeni, ezen kívül megszegi a diszkréció törvényét, dicsekvő, hetvenkedő. Ezzel szemben a klerikus akár élete árán is megőrzi a titkát, vigyázva a hölgye jó hírnevére. Egyszóval a klerikus minden kulturális és civilizációs érték letéteményese, tőle származik az udvari erkölcs, a szerelem tana:


Qe de clers vient tuit nostre bien:
Trestout le sen de nostre vie,
Queintise e curtoisie
Valour e amur e druerie,
C’est escrit de clergie.

A korábbi szövegekhez képest eltérés, hogy hiányzik Amors udvara. Ettől függetlenül a vita és párharc lezajlik, mindenik fél választ magának bajnokot és azt fel is fegyverzi. A végkifejlet a klerikusnak kedvez.

IV. A következő részben mindazoknak a narratív, stilisztikai eljárásoknak az áttekintését tűztük ki célul, melyek a komikus-ironikus hatáskeltés eszközeiként értékelhetők. Ilyenek a különböző szövegek narrátori megszólalásai, a bevezető, vagy a narratív keret átalakítása. Másrészt itt vizsgáljuk meg a nyelvi komikumnak a narráció különböző helyein való alkalmazását. Minthogy ezek a megnyilvánulási formák nem illenek a stylus sublimishez, a kontraszthatás növelését szolgálják.

A picard Jugement d'amour a hatáskeltés, a szöveg stílusszintjének jobb meghatározhatósága érdekében a bevezetésben a regényben nem ritka módszerhez folyamodik: a közönséghez való kiszólással indít, melyben a Théba-regényhez[29] hasonlóan megszelektálja hallgatóságát.


A vilain ne a vanteor
Ne doit on pas conter d'amor,
Mais a clers et a chevalier,
Car chil l'entendent volontiers,
Ou a pucielle debonnaire,
Car celle en a auques afaire.

A fenséges stílus tehát nemcsak megfelelő témát, illetve kellőképpen magasrangú személyeket tesz a beszéd tárgyává, hanem a hallgatóságnak is ehhez méltónak kell lenni. A három stílusszint vergiliusi életműből elvont tana a középkorban tehát kiegészül azzal a befogadásesztétikai igénnyel, hogy a megfelelő stíluszintű mű megfelelő társadalmi hovatartozású közönséghez szóljon. Ezt inkább a konkrét szövegalkotási gyakorlatban, a narrátori kiszólásokban láthatjuk megvalósulni, a retorikai írások csak a társadalmi kategória-stílusszint megfeleltetésének szükségességét mondja ki: „Item sunt tres styli secundum tres status hominum: pastorali vitae convenit stylus humilis, agricolis mediocris, gravis gravibus personis quae praesunt pastoribus et agricolis”.[30]

A két lány az udvari szerelem és erkölcs nevében kifejti azt a lírában gyakori alapelvet, mely tiltja a szerelem beteljesülését, a surplus-t:


Ne l'acoler ne le joir
Ne leur couvenroit ja guencir,
Mais giu qui tourt a vilonnie
Ne leur souferriens nous mie;
Car il nous couvient bien garder
C'on se puist de nous gaber…

Ugyanezt az elvet idézik, mint már említettük, az anglo-normand Blancheflor szereplői. Ott azonban ez ironikusan ellentmond Blancheflor magatartásának, aki szeretője, a klerikus ágybéli alkalmasságával dicsekszik. Mindkét szövegben ez az alapelv hosszadalmas és irodalmiasan felduzzasztott kifejtést nyer. A hajadon tisztaságát falevélhez hasonlítják. A lehulló falevél az antik irodalomban Homérosznál az élet metaforája, itt az összehasonlításra a lehullást és erkölcsi értelembe vett bukást egyaránt jelölő cheoir ige szolgáltat alapot:


Tant com li arbres est fuelleus,
Tant est amés et cier tenus,
Et quant la fuelle en est keue,
Mout a de sa biauté perdue;
Aussi est il de la meschine
Ki de sa caasté decline:
Ja n'iert si bien emparentee,
Ne soit en grant viuté tournee.

Miután számot adtak erkölcsi kiválóságukról, az udvari szóhasználat szerint megfeleltek a „druerie” (amitié, affection, jouir du plaisir de l’amour) elvének, kissé váratlanul, indokolatlan módon tör ki közöttük a viszály. Hangulatváltozásuknak mintegy okául egy időhatározó mellékmondat áll, amely ebben a szerepben kissé komikus:


Mais, ains que prime fust sounee,
Fu mout male la desevree:
Desroute fu lor compaignie,
Lor loiautés, lor druerie.

A vita során váratlan stílustörést okoz a szidalmak áradata, melyet egymásra zúdítanak, főleg az azt megelőző, ironikusan finomkodó, modoros társalgási mód után („De respondre n’ert pas vilaine/Parla com bouce de sieraine”):


Caitive, car lais ta folie!
Por coi aimes cel clerc d'escole,
Cel caitif, celle bieste folle,
Cel biertaudé, cel haut tondu?

A szöveg is megbélyegzi a lányok vulgáris beszédmódját és erre az ugyancsak az udvari szókincsben előforduló, — negatív előjellel ugyan —, felonnie szót használja, mely általában az udvari szabályok megsértését jelöli. Ennek a komikumteremtésnek ennél kézzelfoghatóbb példája az Amors udvarában zajló vita, ahol a nekibuzdult madárkák csak úgy szórják egymásra szitkaikat:


Molt iestes ore foursenés,
Fols
et feus et faus et estous;

Ebben a szakaszban gyakorlatilag nincs argumentáció, csak az udvari erényeket jelölő kifejezések halmozásával próbálják védencüket a másik fölébe helyezni. Itt az elszabadult szenvedélyek hatására a jelenet rendkívül felfokozott, a hasonlatok a kifigurázás, nevetségessé tétel szándékát tükrözik:


De chevalier plaine une barge
Vaut un seus clerc…
Clerc ne sevent vaillant un gant
Viers chevaliers de nul deduit…

A középkori vásári nevettetés gyakori módja volt a káromkodás, esküdözés, fogadkozás. A beszéd e familiáris regisztere másfajta érintkezéstípust feltételez, mint az udvari beszéd és magatartásminta. Az elszabadult indulatok érzékeltetésére, valamint a komikus hatás elérésére a mi szövegeink is gyakran élnek velük. A fogadkozásoknak nem a stílusszintje a meghatározó, hanem hogy legtöbbször a madarak alkalmazzák:”en la moie foi”, „Par mon chief!”[31] A 795-ös kéziratban maguk a szereplők sem érzik magukhoz méltatlannak az esküdözést: Florete így szól: „Par le foi que je doi St. Pierre”. Az udvari vitában a klerikus érdekeit képviselő felszólaló pedig Szt. Vincére, a szőlőtermesztők védőszentjére hivatkozik, ami e helyen tréfás, komikus hatású: „Vous i mentés, par saint Vincant”. A replikázó pedig átkozódásba tör ki: „Unnis soit qui vous aprist...”. A fenyegetőzések a hangulat fokozódását érzékeltetik:


„Sire cucus, vous deveriés
Pour tel parole estre noiés.”

A komikum forrása az ellenfél értékének valami banális dologra való redukálása, közvetve ezt is szitkozódás egy fajtájának tekinthetjük:


Trufes ai oï piecha,
Car ne donroie de cez clers
De cose qui valist i. oef!

A madarak vitája egyre erőszakosabb, tetőpontja egy igazi csetepaté, fizikai összecsapás a különböző nemzetségek között. Ennek a lovagi epikában, a gesta-énekekben használt fogalomnak, lignage, mely a feudális nemzetség jelölésére szolgál, ebben a szövegösszefüggésben való alkalmazása komikus hatást kelt. A helyzetkomikum egyik jellegzetes példájának tekinthetjük azáltal, hogy erre a nevetséges csetepatéra ily komoly, súlyos társadalmi töltettel rendelkező kifejezést alkalmazzák. A „lovagok”— egy-egy madár— felfegyverzése, miután a hölgyek őket bajnokukká választották, a lovagi, feudális világ szokásrendje szerint történik. Ezért a végkifejlet annál is ironikusabb, mert a klerikus bajnoka győz, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy az isteni igazságosság mérlege a klerikus javára billen.

A Hueline et Aiglentine-ban a szereplők disputájában érvényesülő szatirikus hangnemen kívül a narrátori instancia ironikus távolságtartásaként értékelhetjük az olyan szereplői diskurzusban előforduló kétes értelmű kifejezések használatát, mint amilyet az Aiglentine replikájában is látunk:


Ja en amor de chevalier
Ne trouveroiz que cortoisier,
Mais qui a clerc livre s’amor,
De cortoisie sant l’odor
,

Az udvari, a courtoisie, mint elvont, morális tartalmakkal telített fogalom és az anyagi, illat jelentésű odor szó egymás mellé helyezése, a két fogalom szemantikai mezejének összeférhetetlensége, ügyetlenül nagyotmondó, emfatikus modalitása komikus hatást kelt.

Az anglo-normand Blancheflor-ban a vita Amor udvaroncai általi megismétlése annyiban fokozza a helyzetkomikumot az előzőekhez képest, hogy valamivel realisztikusabb. A madarak saját eszközeikkel verekszenek, csak úgy röpködnek körülöttük a tollak.

A másik anglo-normand szöveg, mely a Melior et Ydoine címet viseli, a fenti cselekményvázat a lovagregény alapvető (quête d’aventure) motívumával, a kalandkereséssel egészíti ki, egy egyes szám első személyű narrátorra vonatkoztatva. Mint minden tapasztalatszerző kaland ez is tanulságokat rejt, ahogyan ezt személytelen modalitásban meg is fogalmazza:


Ky aventures veut oïr e ver,
Il ne puet touz jours demorer
A ese ne a sojourn trere,
Mès aler deit estrange tere
Pur aprendre affetement
Les maneres d'esrange gent.

A szöveg azonban mégsem relativizálja a látottakat a narrátor-szereplő személyes élményeként, hiszen róla nem sokat tudunk meg, legfeljebb a kóbor lovag (chevalier errant) képzetét idézheti fel önmegjelenítése, színrelépése. Ez egyáltalán nem közömbös az értelmezés szempontjából: a végkifejlet iróniája abban áll, hogy a szöveg didaktikus beszédmódja ellenére nem vonja le magára nézve a tanulságokat. Igy válik az irónia áldozatává. Az ironikus distancia így még nagyobb, hiszen az ironikus beszéd áldozata maga a mit sem sejtő narrátor lesz. A végkövetkeztetést, mint a lovagi tapasztalatszerző kaland tanulságát így vonja le:


Mieuz est li clers a amer
Qe li orgoillouse chivaler.

Az események külső tanújaként vesz részt a tulajdonképpeni cselekvésben, mely az eddigiektől eltérő módon vita egy hölgy és udvarhölgyei között. A vitázás módja erősen emlékeztet a Jeanroy által leírt típusra, ahol egy hölgy felvet egy problémát, rendszerint azt, hogy vajon ezt vagy azt a típusú férfit érdemes-e szeretni (például a gazdag vagy a szegény de erényes pályázót). Ezeknek a szövegeknek a didaktikus jellege nyilvánvaló, a vita mindig annak a javára dől el, aki belső értékekkel rendelkezik. A mi szövegünkben a kérdés csak elméleti szinten vetődik fel:


Dame, dist elle, jeo vous dirroy
Une chose qe pensé avoy.
Jeo serroi par amur amer
Si loial amur purroio trover,
Mes jeo ne sai quel vaut meuz a amer,
Gentil clerc ou chivaler.
Pur ceo vous prie dites le moy.

A szöveg végén a narratív keret bezárul, ott szakad meg a történet közvetítése a retorika egy jellegzetes eljárásával, a significatio per abscisionem alakzatával, amikor a vesztes bajnok hölgyét ájultan elviszik. A narrátor elégedetten leszűri a tanulságot, anélkül hogy magára vonatkoztatná:


Jeo ne sai qe vint après;
Jeo me tourny tout de lès;
Si mountai moun palefroi,
E a l’hostel tuit dreit aloi.
Si jeo euse dormy a tel houre
Ne use pas veut tele aventure.
Mieuz est li clers a amer
Qe li orgoillouse chivaler.

Mindezek a példák láthatóvá tették számunkra, hogy a szövegek milyen eljárásokkal érik el a téma komikus-ironikus bemutatását.

Hátra van még a latin szövegek elemzése, melyek ugyan azonos témát dolgoznak fel, de eltérő eszközökkel. Az Altercatio nem tér el jelentősen a narratív struktúrát illetően a vulgáris nyelvű szövegektől, inkább a nyelvezet által felidézett szövegvilág más, amelyre az érveit alapozza és a cselekményt lebonyolítja. Láttuk, hogy a fenti szövegek érvelésrendje az udvari értékrendhez képest nyert értelmet, annak viszonylagossá tételét vitték véghez a klerikusra való alkalmazásával. Az említett latin nyelvű szövegben azonban a hátteret az antik kultúra, de tágabb értelemben inkább az iskolás kultúra biztosítja. Így a szereplők nevei az antik világ híres személyiségeit idézik: a katonát (miles) Paris-nak, a klerikust Arisztotelésznek hívják, az előbbi lova Nagy Sándor lovának nevét viseli, míg szolgája maga Ganymédész. Ezek a kulturális rekvizítumok azt a célt szolgálják, hogy hiperbolikus metaforákként működjenek. Ezeknek a neveknek az alkalmazása analóg azzal a retorikai eljárással, mely szerint a szereplőket a hozzájuk tartozó tárgyaknak is jellemezniük kell. Ebben a szövegösszefüggésben való felidézésük komikus hatást kelt, hiszen az általuk konnotált értékek, személyiségképletek (Nagy Sándor, mint világhódító) leértékelődnek az itt megjelenített cselekménysorban. Egyszóval a szereplők méltatlanok történelmi, mitológiai nevükre. Tartalmi szinten az érvelés gerincét az anyagi és szellemi szembeállítása alkotja. Ez az érv már ismerős a fentiek alapján, de ez is antik reminiszcenciák közvetítésével történik: a klerikus igazi Epikurosz, aki csak az evésre-ivásra gondol:


Ecce virguncula satis corde puro,
Cuius pectus nobile servit Epicuro!
Solum esse clericum Epicurum credo
Cuius implent latera moles et pinguedo.

A gúny csak annál erősebb, mivel a klerikus, akinek a életelve az anyagi javak megvetése kellene hogy legyen, gazdagságban dúskál, míg a lovag a legszükségesebbel is beéri:


Solis necessariis miles est contentus;
Somno, cibo, potui non vivit intentus;

Az irónia abból fakad, hogy a két társadalmi kategóriához kapcsolódó erények, életelvek itt kifordítva jelennek meg: a klerikus erős, gazdag, pedig ez ellentmond az egyházi életvitel követelményeinek, a lemondás, alázatosság és a szemlélődő életforma elvének. Ezzel ellentétben a lovag, akinek fizikai erővel és ennek megfelelő vitalitással kellene rendelkeznie, sovány és szegény, amit kedvese az anyagi világ és értékek iránti megvetésével menteget.

Amint a fenti megszólításból kitűnik, ez a szöveg is él a gúnyolódás eszközével, vitapartnerét annak erkölcsi megbélyegzésével igyekszik hitelteleníteni (ilyen az ironikus kicsinyítő képző: virguncula).

A szöveg, úgy tűnik, reflektál arra is, hogy mindezek a társadalmi gyakorlatnak ellentmondó megfordítások a nyelvben történnek, a szereplők időnként kommentálják a másik igazságot eltorzító retorikáját. Az alábbi idézet első sora ugyanis mintha a skolasztikus érvelésmód, dialektika és célja, az igazságkeresés eljárását idézné (verum prosecuta). Flora, a klerikus szeretője így értékeli ellenfele fondorlatait, melyek révén az értéktelen értékesnek tűnik fel. Ezt fejezi ki a növényi metaforika:


Sed non efficaciter verum prosecuta,
Ut per te praevaleat lilio cicuta.

Ezzel a metaforával azonban saját eljárását is minősíti, hiszen ő éppen úgy kiforgatja, relativizálja az általános társadalmi konvenciórendet. Ebben az eljárásban narrátori távolságtartást is láthatunk, amely a szereplők szájába adott érvekkel magukat a szereplőket és az általuk mondottakat cáfolja. Így például, Flora egy bibliai utalással veri vissza Phyllis érveit:


Frustra, dicit loqueris, os ponens in caelum,
Et per acum miteris figere camelum.

Az első sor a leginkább papokra jellemző ájtatos gesztust gúnyolja ki, mely összefüggésben van a kontemplatív szemlélettel. Másodszor, az idézett szólásmondás arra az újszövetségi parabolára utal, melynek tanulsága, hogy egy teve könnyebben átjut a tű fokán, mint ahogy a gazdag ember bejut a paradicsomba. Ez azonban az előzőek figyelembevételével igencsak ironikus, éle maga a beszélő ellen irányul, hiszen korábban hangzott el a klerikus gazdagságáról szóló megjegyzés.

A katona, akit kedvese igazi héroszként tünteti fel Bukephalloszán, amint elkíséri őt szolgája Ganymédész, igencsak nevetségessé válik, amikor szegénységét és soványságát Flora leleplezi. Az irónia forrása itt a túlzó, hiperbolikus dicsőítés és erről a piedesztálról való váratlan letaszítása. A szegénységből következő soványságot Flora igen lakonikus és szellemes módon, ezzel az arisztotelészi elvvel magyarázza:


Nam cum causa deficit, deest et effectus.

Itt a komikus-ironikus hatás eszköze a különböző nyelvhasználati módok (filozófiai, skolasztikus) eredeti, megszokott kontextusból kiszakított alkalmazása, mely igen hasonló a goliárd irodalomban oly gyakori grammatika-, liturgikus szövegparódiák eljárásmódjához. A fennköltnek anyagiassá tétele, alantas szférákhoz való közelítése szintén jellemző eljárása a nevettető, parodisztikus irodalomnak. Az idealizált szerelemnek, mint erkölcsi erőforrásnak elsősorban a lovagi költészetben ismert felfogását Flora kegyetlen realizmussal leplezi le, rántja sárba. A lovagot nem a szerelem sarkallja hőstettekre, hanem a puszta éhség.:


Facit amor militem strenuum et ferum?
Non; imo pauperies et defectus rerum.

Ezzel szemben a klerikust védője a világ uraként tünteti fel; ezt jelképezi tonzúrája:


Universa clerico constat esse prona
Nam signum imperii portat in corona.
Imperat militibus et largitur dona;
Famulante major est imperans persona.

Ez a világ feletti uralom azonban szintén ellentétes az egyház által hirdetett alázatosság elvével. Ironikus, hogy a tonzúrának éppen a világi hatalom jelvénye, a korona a metaforája. Otiumát Flora a historiografikus irodalomban megfogalmazott, fentebb már idézett, érvvel magyarázza: a mindennapi elfoglaltságok alól, az alantas munkától azért mentesül, mert ő magasztos dolgokra rendeltetett, az ő feladata az égi dolgok vizsgálata:


Viles spernit operas, fateor et duras,
Sed cum ejus animus evolat ad curas,
Caeli vias dividit et rerum naturas.

A Natura és Usus által a klerikusnak ítélt győzelem a retorika diadala, mely az érvényben lévő világrendet kiforgatja a sarkaiból. Épp ezért talán nem véletlen e két bíró jelenléte, akik a allegorikus figurákként a szofisták két alapfogalmát idézik, hiszen ez akár utalásnak is felfogható az általuk képviselt filozófia nyelvfelfogására.

Amint láttuk, a szövegek hol erőteljesebben, hol kevésbé aknázzák ki a narratív keret, a különböző cselekménymozzanatok nyújtotta komikus lehetőségeket. Az általánosan előforduló érveket is a különböző szövegek különféleképpen használják fel, ennek az érvrendszernek más-más aspektusát emelik ki, így jelentésük sem merül ki abban, hogy a babért a klerikus kapja. A picard Jugement d'amour például az udvari beszédmódot alapfogalmainak abuzív, túlságosan gyakori és nem helyénvaló használatával érvényteleníti, ironikus perspektívába állítja. Ennek csak természetes következménye a klerikus győzelme. A 795-ös kézirat főleg a hűbéri viszonyrendszer, a politikai hatalom fogalmainak hangsúlyozásával a problémát ténylegesen a világi hatalomért folytatott harc megnyilvánulásaként veti fel. A szerelem csak ürügy a politikai vita kibontakozására. Ennek ironikus jele Amors udvarának „militarizált”, a feudális udvartartás mintájára való berendezése, ahol a klerikusnak ítélik a pálmát.

A latin Altercatio reflektál magára az érvelés technikájára, mintegy azt sugallva, hogy a nyelv birtoklása a hatalom birtoklása. Az érvelés logikája emlékeztet a szofista nyelvfelfogásra és belőle fakadó nyelvhasználati módra: ami egyik szempontból erény, a másik oldalról negatívum. Ez olyan értelmzést is lehetővé tesz, mely a világról, társadalomról és érvényes erkölcsi rendről elfogadott nézeteknek a szövegben érzékeltetett viszonylagosságára hívja fel a figyelmet. A másik latin szöveg, a Concile de Remiremont még egyértelműbben kapcsolható a kifordított, parodisztikus Ave-k, Credo-k közé. Ez a szöveg a történelmi adatok szerint igazi politikai bosszúállás. Állítólag az a püspök inspirálta, akinek korábban az irányítása alá tartozott a Remiremont-i apátság, mely azonban közvetlen pápai irányítás alá helyeztette magát. Az említett püspökség, miután elesett az apátság fölötti uralomtól és a hozzá tartozó jövedelmektől, így próbálta erkölcsileg aláásni annak tekintélyét. Ettől a történelmi adaléktól függetlenül is nyilvánvaló, hogy a szövegben kegyetlen az irónia. A cselekményszervezés eltér az eddigi szövegekben alkalmazottaktól. Maga a fikciós keret nem egy kertben, majd Amors udvarában zajló vita, hanem egy zsinati gyűlés, ahol az apácáknak számot kell adni a státusukhoz illő magatartásról. Kiderül, hogy az általuk imádott istenség nem más mint Amor, míg az ő evangéliuma az ovidiusi szerelemtan. Az előírt magatartásforma, az alaptörvény pedig az, hogy a klerikusoknak, vagyis a Toul-i szerzeteseket kell híven szolgálniuk, szerelmüket, testüket-lelküket nekik kell áldozniuk. A tiltott gyümölcs pedig a lovag, akinek nem adományozhatják kegyeiket.

A szöveg egy zsinati gyűlésről készült jegyzőkönyv, beszámoló benyomását kelti. Először rögzíti a helyet és az időt, mely nem más mint a tavaszi megújulás időszaka. A szerelemmel való kapcsolata az eddigiek alapján érthető. A narrátor a captatio benevolentiae alakzatával igyekszik felnagyítani témája jelentőségét: itt olyan tanácskozásról lesz szó, amilyen eddig még nem volt: nem teológiai kérdésekről, hanem Ovidius tanairól folyik majd a vita:


In eo concilio, de solo negotio
Amoris tractatum est, quod nullo factum est...

A tanácskozáson sem vehet részt akárki, csak a szerelmes és fiatal nők, valamint a Toul-i papok léphetnek be:


Janua Tullensibus aperitur omnibus,
Quorum ad solacium factum est concilium.

Az idős asszonyok ki vannak tiltva e helyről, hisz koruknál fogva már nem tudják az élet örömeit élvezni:


Quibus omne gaudium solet esse tedium,
Gaudium et cetera que vult etas tenera.

Ez a cselekményváz rájátszik az igazi zsinati megbeszélések lezajlására, így nem maradhatnak el a hivatalos jelleget biztosító rítusok, szertartások: „cantus, modulamina, et amoris carmina” vezeti be, emlékeztetve az egyházi liturgiára. Az irónia forrása itt az a közéletből ismert cselekményváz, eseménysor, amely a témával összeférhetetlen keretet biztosít. A felszólalók, a szereplők bemutatása hiperbolikus, hasonló a fentiekben leírtakhoz, de itt még nyilvánvalóbb a megszentségtelenítő, lefokozó szándék, miközben látszólag felértékel. A cardinalis domina például a mariális himnuszok jellegzetes metaforáival van jellemezve:


Ipsa virgo regia, mundi flos et gloria

Az apácák az ovidiusi ars amandi mellett tesznek hitet. A tulajdonképpeni esemény az ebben előírt viselkedésmódok számonkérése. Elisabet de Granges arról számol be, hogy a tanokat nem követték vakon, hanem saját bőrükön tapasztalták ki azok igazát:


Certum est et cognitum, quid sit amor militum,
Quam sit detestabilis, quam miser et labilis,
Per insipientiam eorum noticiam
In primis quesivimus, sed cito cessavimus.

A lovag melletti érv azonos azzal, amit a többi szövegben is megtalálunk: vitézség, bátorság. Az ellenük szóló vád az állhatatlanságuk, dicsekvésvágyuk. Ennél nyomósabb érv, hogy a klerikusok szolgálatára eskü kötelezi az apácákat:


Et quia novimus et sancte juravimus...

Ennek a szolgálatnak a valódi természetére az erotikus konnotációkat magába sűrítő virágmetaforika világít rá:


Sed flores colligere, rosas primas carpere
His tantum concessimus, quos de clero novimus.
Hec nostra professio est, et intentio erit
Clericis ad libitum persolvere debitum.

Ennek az összejövetelnek jogi és bírósági jellege van, ezért leszögezik az alapelveket és azokat, akik ezzel nem értenek egyet, kiátkozzák:


Hoc mandamus etiam per obedientiam:
Nulla vestrum pluribus se det amatoribus:
Uni soli serviat, et ille sufficiat:
Hoc si qua neglexerit, banno nostro suberit
Non levis remissio fiet huic vicio;

Egyetlen szeretőt kell tartani, de az ne legyen más mint klerikus:


Hos (milites) vitandos ducimus, et jure decernimus
Clericos diligere bonum est, et sapere
Hos tantum suscipite, ceteros neglegite.

A hivatalos jogi kifejezések, mint a jure decernimus, vagy a mandamus kifejezések ebben a témakörben erőteljesen ironikusak. Az eljárás ugyanaz, mint a fentiekben, ahol a kontextus nem illik a tárgyhoz. Az irónia itt abból fakad, hogy olyan világ épül ki a fikció keretei között, amely ellentétes a világról való tudásunkkal. Azzal, hogy az igen jelentőségteljes egyházjogi fórum keretei közé méltatlan témát illeszt, lerombolja ennek tekintélyét. De a leleplezés és lefokozás irányulhat konkrétan a Remiremont-i apácák erkölcsei ellen is.

A fentiekben, szoros szövegolvasással igyekeztünk bemutatni mindazokat az eljárásokat, melyek a témához való ironikus viszonyulást biztosítják. Már maga a kiindulási pont is ironikusnak tekinthető, hiszen a klerikus és lovag fogalmaihoz, számunkra már csak történelmi dokumentumok alapján visszakövetkeztethető képzetek nevetségessé, ironikussá teszik a szövegek kérdésfeltevését: a klerikusnak, mint egyházi funkciót betöltő személynek absztinenciát kellene gyakorolnia a testiség minden szintjén. A szövegek témája azonban nem kifejezetten társadalmi hatalomharc megnyilvánulása, hanem az irodalmi hagyományban jól ismert vita-műfaj egy megtestesülése, egy kombinációs lehetőség a tél és nyár, a rózsa és a liliom, a test és a lélek stb. vitájának mintájára. A narráció vizsgálata lehetővé tette számunkra, hogy láthatóvá váljék a narrátor távolságtartó viszonyulása. A vulgáris szövegek személy- és kertleírása a magas stílusszint konvenciói szerint történt, az általa támasztott elvárásokat maga a vita tartalmi inkongruenciái, valamint nyelvi komikuma rombolja le. A vita során a narrátor közbeszólása nélkül is láthatóvá váltak a szereplők önellentmondásai: a francia nyelvű szövegek az udvari nyelvhasználat kisajátítására törekedtek, miközben az érvként idézett erények nem illettek össze az nyelv által implikált normarenddel. Az értékek átsajátítása helyett azok elbizonytalanodása, megkérdőjelezése történt meg. Ezért mondhatjuk, hogy a klerikus győzelme nem annak apológiája, megdícsőülése, hiszen az értékek nyelvben történő kiforgathatósága viszonylagossá teszi azokat. Ez legtudatosabban a latin szövegekben, főleg az Altercatio-ban jelenik meg, mely mintha magára a retorika, a nyelv hatalmára is reflektálna. Mindebben annak jelét láthatjuk, hogy a középkor rendelkezik még a soknyelvűség, a benne foglalt világkép és értékrend viszonylagosságának tudatával, ami a középkori irodalom igazi modernségét mutatja.

Bibliográfia

Források és kritikai irodalom

Carmina Burana, Heidelberg, 1941
Dante összes művei, Bp, 1962
Faral, E.: Les arts poétiques du XII.e et du XIII.e siècle
Dobiache-Rojdestvensky, O.: La poésie des goliards, Paris, 1931
Isidore de Séville: Etymologiae, éd. W. M. Lindsay, XII, I, 45
Nelli, René et Lavaud, René: Les troubadours, t. II, Desclée de Brouwer, 1966
Oulmont, Charles: Les débats du clerc et du chevalier, thèse d’état, Paris, 1911
Roman d’Eneas, éd. par Salvedra de Grave, Paris,
Roman de Thèbes, éd. par Francine Mora-Lebrun, coll. Lettres gothiques, 1995.
Roman de Troie, éd. par Léopold Constans, Paris, 1904
Virgile: Eneide, Paris, Belles-Lettres, 1959-60

Kritikai irodalom

Bahtyin: François Rabelais művészete, A középkor és reneszánsz népi kultúrája, Bp., 1982.
Batany: Approche du Roman de la Rose, Paris, Bordas, 1973
E. Curtius: La littérature européenne et le moyen âge latin, PUF, 1956
Le Clerc au Moyen Age, Le Clerc au Moyen Age, Centre Universitaire d’Etudes et de Recherches Médiévale d’Aix, Publications du CUERMA, 1995
R. Dragonetti: La technique poétique des trouvères dans la chanson courtoise, Bruges, 1960
Georges Duby : Les trois ordres ou l’imaginaire du féodalisme, Paris, 1972
Faral, E : Recherches sur les sources latines des contes et romans courtois du Moyen Age, Paris, 1913
Flori, Jean: L'essor de la chevalerie, Genève, Droz, 1986
Gally, Michèle: "Variations sur le locus amoenus; Accords des sens et esthétique poétique", dans Poétique, XXVII, 1996
Grossel, Marie-Geneviève: "Savoir aimer, savoir le dire", dans Le clerc au Moyen Age, CUERMA, Aix en Provence, 1995
Hartmann: Esztétika,Bp. 1977.
Jeanroy : Origines de la poésie lyrique en France au Moyen Age, Champion, 1904
Jung, M.-R: Etudes sur le počme allégorique en France au Moyen Age, Francke Berne, 1971
Kelly, Douglas: "Estrange Amor: description et analogie dans la tradition courtoise de la légende de Tristan et Iseut", dans Hommage à J-Ch. Payen, Centre de Publications de l'Université de Caen, 1989
Lehmann, Paul: Parodie im Mittelalter, Stuttgart, 1963
Ménard, Philippe: Le rire et le sourire dans le roman courtois entre 1150-1250, 1969.
Muecke, D. C: „Analyse de l’ironie”, Poétique, 1978, p. 493
Schnell, Rüdiger: L’amour courtois en tant que discours courtois sur l’amour; dans Romania, 1989, n°110,
Schnell, Rüdiger: Causa amoris, Liebeskonzeption und Liebesdarstellung in der mittelalterlischen Literatur, Berne, 1985,
Strubel, Armand : “ L’allégorisation du verger courtois ”, dans Vergers et jardin dans l’univers médiévale, Publ. de CUERMA, 1990
Tavani, Giuseppe : “ Il dibatito sul chierico e il cavaliere nella tradizione mediolatina e volgare ”, dans Romanistisches Jahresbuch, n°15, 1964, p. 51-84
Vergers et jardin dans l’univers médiéval, Centre Universitaire d’Etudes et de Recherches Médiévale d’Aix, Publications du CUERMA, 1990
Világirodalmi Lexikon, 5-6, Bp.,1979.
Zink, Michel : La Pastourelle, Paris, Bordas, 1972
Zumthor, Paul : Essai de poétique médiévale,Paris, 1972.

Jegyzetek:

[1] P. Zumthor: Essai de poétique médiévale, Paris, 1972, 43-46
[2] „” Il me paraît difficile de douter plus longtemps que Phyllis ait été le poème original, heureux et tout charmant, duquel le Jugement a découlé, plus touffu, plus banal, et portant déjà la marque d 'une formule”, in Faral:op. cit. 227
[3] H-R Jauss: Littérature médiévale et théorie des genres, in Poétique, 1970,
[4] „A tragikus stílust akkor használjuk, amikor a mondanivaló komolysága, a verselés fennköltsége, a mondatszerkesztés emelkedettsége s a kifejezések választékossága egybehangzik.” In Dante összes művei, Bp., 1962, 381; Geoffroi de Vinsauf: Poetria nova, in Faral: Les arts poétiques du XII.-XIII.ème siècle, Paris, 1924, 312
[5] G. Tavani: „Il dibatito sul chierico e il cavaliere nella tradizione mediolatina e volgare”, in Romanistische Jahresbuch, 1964/15, 51-84
[6] Jeanroy: Origines de la poésie lyrique en France au Moyen Age, Champion, 1904
[7] Világirodalmi Lexikon, 5., Bp., 1977.
[8] idézi D.C. Muecke: „nos modèles de vraisemblance à l'échelle du comportement humain, qui fournissent des jugements stéréotypés: de notre horizon d'attente concernant le monde du roman, qui nous suggère comment interpréter les détails concernant l'action ou les personnages, et ainsi nous aide à nous faire des opinions; du sens apparent que nous livrent les phrases, dont nous saisissons l'incongruité en les lisant ironiquement: et enfin de notre compétence des procédures usuelles du texte — qui jusifie notre activité et nous assure que nous sommes seulement en train de participer au jeu auquel le texte nous convie.” , „Analyse de l'ironie”, Poétique,1978, 493
[9] Mme Kerbrat-Orecchioni: „Problèmes de l'ironie”, in Linguistique et Sémiologie, Travaux du Centre de recherches linguistiques et sémiologiques de Lyon, 1976,2, 9-45
[10] Ch. Oulmont:Les débats du clerc et du chevalier,Paris, 1911; E. Faral: Recherches sur les sources latines des contes et romans courtois du Moyen Age,Paris, 1913.
[11] „le mot ordre, …, n'a pas, et de très loin, la précision d'un terme sociologique. Il n'est qu'un reflet d'une conception morale de la société, conception selon laquelle Dieu organise toute chose et fait régner, dans tous les domaines, son ordre.” In Jean Flori: L'essor de la chevalerie XI.-XII.ème siècles,Genève, Droz, 1986, 239.
[12] Roman de Troie, Paris, 1904, v. 4005-4010
[13] Chrétien de Troyes: Cligès, v.
[14] Faral: : op. cit., P. 217
[15] Világirodalmi Lexikon, 6., 1976, komikum címszó; Nicolai Hartmann: Esztétika, Bp., 1977, 648-653
[16] E. Curtius: La littérature européenne et le moyen âge latin, Paris, PUF, 1956, 320.
[17] Idézi R. Dragonetti: La technique poétique des trouvères dans la chanson courtoise, Bruges, 1960, 165
[18] Faral: Les Arts poétiques du XII. et du XIII.ème siècle, 149 : Sensus quinque loci praedicti gratia pascit,/Si collative quaeque notata note./Unda juvat tactum, gustum sapor, auris amica/Est volucris, visus gratia naris odor./Non elementa vacant, quia tellus concipit, aer/Blanditur, fervor suscitat, humor alit./Praedicti sibi fontis aquam, sibi floris amicatBlanditias, genii virgo, studentis opus.
[19] Anonyme, in Dragonetti: op.cit., : Au conmencier de la seson florie,/Que pré sont vert et raverdisent pin,/Et l'aloe contremont l'air s'escrit,/Qui de chanter s'efforce au matin,/Chanter me feit…
[20] Carmina Burana, Heidelberg, 1941, 233: Mutatis temporibus/Tellus parit flores,/Pro diversis floribus /Variat colores./Variis coloribus /Prata dant odores,/Philomena cantibus/Suscitat amores.
[21] Gally, Michèle: "Variations sur le locus amoenus; Accords des sens et esthétique poétique", dans Poétique, XXVII, 1996, 161-167
[22] Batany: Approche du Roman de la Rose, Paris, 1973
[23] ld: Roman d’Eneas: Camilla leírása, v.4074 sqq., Roman de Thèbes: Antigoné portréja, v. 4117 sqq.
[24] Faral: op.cit., 312
[25] Vergilius: Aeneis, I, 648, V, 250, VII, 245
[26] Rüdiger Schnell: L’amour courtois en tant que discours courtois sur l’amour, in Romania, 1989/110, 357-358
[27] R. Schnell: Causa amoris, Liebeskonzeption und Liebesdarstellung in der mittelalterlischen Literatur, Berne, 1985.
[28] Philippe Ménard: Le rire et le sourire dans le roman courtois entre 1150-1250,1969.
[29]Tout se taisent cil del mestier/Si ne sont clerc ou chivaler:/Ensement poent escouter/Come li asnes a harper./Ne parlerai de peltier/Ne de vilains ne de berchiers, Roman de Thèbes, v. 13-20, Paris, 1991.
[30] Faral: op. cit.,
[31] Bahtyin: François Rabelais művészet,A középkor és a reneszánsz népi



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]