Pető Andrea:
Rajk Júlia (1914-1981)

Az ismert nőtörténész Laurel Thatcher Ulrich állítása, hogy „a jó magaviseletű nők ritkán csinálnak történelmet” Rajk Júliára is igaz. A magas, rendkívül mélyhangú, sokat dohányzó Rajk Júliát sokan nem szerették szókimondó nyerségéért, amit durvaságnak és tapintatlanságnak éltek meg. Rajk Júlia nem törődött a társadalmi elvárásokkal, csak a saját normáit követte. A 20. századi magyar történelemben kevés alakja volt, mint ő, akik személyes ellenségének tudhatta mind Rákosi Mátyást mind Kádár Jánost, akik résztvettek férje, illetve a férje rehabilitálásért fellépő Nagy Imre meggyilkolásában.

Földi Júlia 1914. február 19-én született Budapesten a kilencedik kerületi Kinizsi utcai alsó-kispolgári, katolikus környezetben. Édesanyja, Szabó Mária otthon varrt, és akarcsak férje, a festő- mázoló Földi István is, Kecskemétről származott. A házasságukból négy gyerek született: elsőnek Margit, majd Erzsébet, egy korán meghalt fiú és végül Júlia. Földi Júlia a kilencedik kerületben végzett négy polgárit, és egyéves kereskedelmi iskolát különféle ösztöndíjak segítségével. Ezután Tatabányán a Stefánia Szövetség védőnői tanfolyamára iratkozott be, mely a női szakmák közül önállóságot és függetlenséget biztosított számára és 1931-1933 között védőnőként is dolgozott, távol a családjától és közel a nyomorban élőkhöz. Ezután két évig a Chinoin Vegyészeti gyár munkásnője.

Az egész Földi család életét meghatározta, hogy az édesapa vöröskatona volt, aki nem kerülhette el a Horthy rendőrség éber tekintetét és ugyanabban az ún. „Fekete Könyvben” szerepelt, mint Rákosi Mátyás, vagy később maga Rajk László. A Horthy-korszakban a május elseje közeledtével a feleség, Földi Istvánné összecsomagolta a böröndöt és várta, hogy mikor viszik el a férjét. Ekkor alakult ki Földiné azon reflexe, hogyan kell segíteni azt, akit lecsuknak, melyet módjában állt akkor is gyakorolni, mikor lányáról 1949-1954 között nem kapott hírt, és 1956. november és 1958. októbere között, mikor Rajk Júlia romániai raboskodása alatt csomagküldő hálózatot szervezett. A régi kommunista családjából hozta Földi Júlia azt az értékrendet, melyben a közeli hozzátartozó bebörtönzése nem kapcsolódott össze a büntetés és a megbélyegzés fogalmával: ekkor a jó emberek ültek a börtönben. Földi Júlia 1937-ben Párizsba indult a már 1931-től ott élő Erzsébet nővére után, és a francia kultúra iránti lelkesedését haláláig megőrizte. Itt kutyasétáltatásból és takarításból élt, de bejárt egyetemi előadásokra is. Párizsban lakott Földi Mária sógornője, Földi Rózsi, akinek kommunista kapcsolatain keresztül Földi Júlia bekapcsolódott az Antifasiszta Nőbizottságba, a Spanyol Segélybizottságba. A II. világháború kitörésével megszigorodott a külföldiek ellenőrzése Franciaországban, és ez Földi Júliát is hazatérésre bírta. Budapesten kivett egy bútorozott kis lakást a Hegedűs László – ma Szófia – utcában. Franciatudása birtokában könnyen talált állást, 1942-1943-ban a Felten Guillaume Kábelgyárban dolgozott mint műszaki rajzoló, majd a Magyar Bel-, és Külforgalmi Vállalat tisztviselője lett.

Franciaországból való hazatérése után a budapesti V. kerületi SZDP sejtben kezdett el dolgozni. 1942 őszén átkerült az V. kerületi szervezettől a VI. kerületi SZDP szervezethez. Itt dolgozott egészen 1944 februárjáig, mikor is botrányos körülmények közepette kizárták, mert a Függetlenségi Front miatt komoly konfliktusba került az SZDP vezetőségével, de főleg a kerületi titkárral, Justus Pállal. 1941-től az illegális MKP tagja, és 1941. október 14-én a pártmunka keretében látogatást tett a kistarcsai internáló táborban, azok helyett a feleségek helyett, akik származásuk vagy a mozgalmi feladatuk miatt nem tudtak oda lemenni. Jó kapcsolatot alakított ki az ún. „Szürke nővérek”-kel, és ez a munkakapcsolat 1945 után is megmaradt. A kistacsai internálótáborban találkozott a hazai illegális kommunista párt vezetőjével, Rajk Lászlóval, aki – ahogy Rajk Júlia a visszaemlékezésében elmondta – „nagyon sudár, nagyon szép, nagyon megnyerő férfi” volt.

Földi Júlia élete 1944. szeptember 10-én, vasárnap reggel 9 órától változott meg drámaian. Rajk László ekkor szabadult a Margit körúti fegyházból a könyvkötészetben dolgozó elvtársak, elsősorban Nonn György furfangja segítségével és innen egyenesen Földi Júlia Teréz krt. 1./c alatti lakására ment, ahol is megkezdődött közös életük. Ettől az időponttól kezdve Júlia élete összekapcsolódott a magyar kommunista mozgalom történetével, hiszen ő töltötte be a párt vezetője mellett a nőktől elvárt bujtató, ellátó és kapcsolattartó feladatokat. 1944. szeptember 12-én Földi Júlia gépelte le a híres-hírhedt KMP-SZDP együttműködési megállapodást, melyet egy ideig a Pártörténeti Intézetben állítottak ki, majd eltűnt, a Júlia által vétett híres gépelési hibával együtt.

Rajk László lebukásához közvetlenül Földi Júlia járult hozzá, mikor az ő pártkapcsolata lebukott. Az 1944. december 7-én a Földi Júlia lakáskulcsával a Teréz körúti lakásban megjelenő detektívek nem tudták, hogy az a férfi, aki a frissen az írógépből kihúzott dokumentumot dulakodás közben megette, az nem más, mint a sokat keresett Rajk László, mozgalmi nevén a Kirgiz. A lakásban ők Földi Júliát keresték. Ekkor már Budapest körül szorult az ostromgyűrű. Földi Júlia volt az utolsó, akit a Vigyázó Ferenc utcai politikai rendőrségről átszállítva megvertek a Margit körúton.

A kínzás, és a kínzás elviselésnek különleges összetartó ereje volt a kommunista mozgalomban és ezek az élmények, valamint a sopronkőhidai raboskodás összekötötte életüket. Rajk Lászlót a nyilas rögtönítélő bíróságtól két dolog összejátszása mentette meg. Egyrészt, hogy a nyilasoknak nem volt idejük arra, hogy alapos nyomozással kiderítsék, hogy foglyuk pontosan milyen minőségben kapcsolódott a kommunista párthoz, másrészt a neve: Rajk László bátyja, a nyilas államtitkár, egyenruhában jelent meg az öccse tárgyalásán.

A tárgyalás előtt Földi Júlia nagyobb veszélyben volt, mint Rajk László, hiszen az ő esetében a bíróságnak a zsidómentésre voltak bizonyítékai, de mindkettőjük ügyét áttették a polgári bíróságra, s így kalandos 550 km-es gyalogtúra után Sopronkőhidától Mathausenig és vissza Budapestig, megmenekültek.

Rajk László és Földi Júlia 1945. május 13-án érkezett haza Budapestre, és első útjuk a Tisza Kálmán téri székházhoz vezetett, ahol a legális és a hazatért moszkvai emigránsokkal megerősödött kommunista párt székháza állt, ahol hatalmas „népünnepély” fogadta őket. A felszabadulás után zaklatott gyorsasággal láttak a hazatérő kommunisták a munkához. Rajk László 1945 novemberére az MKP legszűkebb vezetőségébe tartozott, felesége pedig a kommunista elvárásoknak megfelelően a nőmozgalomban, az MNDSZ-ben dolgozott, és mint a szervezet főtitkára a hadifogoly-akcióért volt felelős. Rajk Lászlóné az MNDSZ irányvonalával kapcsolatban határozottan képviselte a legszűkebb kommunista pártvezetés nőpolitikáját: a koaliciós alapon szerveződő nőszervezet mellett állt ki, s a szociálpolitika és a kultúra szervezését tekintette az MNDSZ feladatának, nem a „politikát”.

Rajknénak sok protokolláris kötelezettsége adódott a férje poziciója miatt a Balkáni Nőszövetségben, a Magyar-Jugoszláv Baráti Társaságban. Az MKP-ban Rajk László volt felelős a NÉKOSZ-ért. A nagyhatalmú belügyminiszter támogatta az egyre terebélyesedő mozgalmat az általa betiltott egyéb egyesületek ingatlanjaival, így Rajkné a Zrínyi Ilona Kollégium és az első rendőrnői egység patrónája is volt.

Szabadidejükben Rajkék úszóversenyekre jártak, hiszen mindketten szenvedélyes úszók voltak, a rendszeres sportuszodai úszás szokását, melyet a németországi menetelés során szerzett gerincbántalmai is indokoltak, Rajk Júlia élete végéig megőrizte. Igazi barátjuk azonban nem volt, hiszen a politikusoknak rendkívül kockázatos barátot választani, Rajkné pedig főleg Révaiékkal barátkozott, velük járt színházba. Szoros kapcsolatot tartottak a szintén szenvedélyes sakkjátékos Kádár Jánossal, együtt is nyaraltak a Szovjetúnióban, ő később a nagyon várt fiuk „keresztapja” is lett.

Rajk odaadó apa volt, és mindig hazajárt fürdetni, utoljára 1949. május 30-án, mikoris a gyerekfürdetés közben letartóztatták. Rajk Lászlónét, aki még szoptatott, még egy hétig tartották házi őrizetben, talán mert a Rajk-per kiagyalói se tudtak még biztosan, milyen szerepet is szánnak a feleségnek, majd őt is letartóztatták.

A Kék Könyvet Decsi Gyula 1949. október 19-én, Rajk László kivégzése után négy nappal odaadta, de mint rutinos börtönlakó, Rajkné hitte is, meg nem is, azt, ami abban írva állt. Rajkné ellen egyetlen vád volt, hogy ő Rajk László felesége, és 1950. április 16. és 20. között lezajlott tárgyalásán, melynek bírósági anyaga már 1954-re elveszett, az MNDSZ-beli tevékenysége miatt ötévi fogházbüntetésre ítélték. Nőpolitikust még nem büntettek hibás nőpolitikáért ilyen súlyosan, mint Rajknét.

A börtönben rabtársa volt Kéthly Anna, Tildyné, egy apáca, és Potocky Mária. A hosszú börtönévek alatt fiáról nem kapott semmilyen hírt. Szabadulásakor mindenét elveszette, ami fontos volt: a fiát, a nevét, a férjét, a lakását, a pártját. A fogházbüntetés letöltése után a szabadulólevelén Györk Lászlónéként szerepelt, melyet idősebb nővére férjének magyarosított nevéből kölcsönöztek. Fia – ekkor Györk István néven – Rajknét Júlia néninek szólította, hiszen annak nővérét hitte édesanyjának. Arról, mit érzett Rajk Júlia a börtönből frissen szabadulva, mikor meglátta a férjére nagyon hasonlító fiát, aki anyunak hívja a nővérét, és ahhoz szalad, ha valami baja van, csak elképzeléseink lehetnek. Ettől kezdve Rajk Lászlóné élete új értelmet nyert: az 1954. október 12-én tartott perújítási tárgyaláson az utolsó szó jogán azt mondta: „Vissza akarom kapni a nevemet!”. A rehabilitációs kérelmeket Rajk (Györk) Lászlónéként írta és tevékenységével, kapcsolataival és áttörő modorával döntő szerepet játszott abban, hogy a politikai rehabilitációs folyamat vargabetűkkel, de haladt.

Rajk Júlia nőpolitikus és politikusnő volt. 1945-1949 között a hivatalos női tömegszervezet, az MNDSZ egyik vezetőjeként alkalma volt a „nőpolitika” irányítására. 1954 után azonban politikusnő lett, hiszen személyében, az igazságtalanul kivégzett kommunista belügyminiszter feleségeként, hatalmas politikai és erkölcsi hatalma volt, melyet kiváló politikai érzékkel használt is. A ránkmaradt iratokból kirajzolódik kiváló politikusi ösztöne, mikor a különböző pártfunkcionáriusokkal folytatott meghatározó fontosságú tárgyalásoknál érezte meddig mehet el, mikor milyen érvet kell előhúznia.

Szabadulásától Rajk Lászlónét, aki akkor a „carbonari központ”, a Szabó Ervin Könyvtár dolgozója lett, ott találjuk minden, a nemzeti történetírásban említett fontos eseménynél: Nagy Imre 60. születésnapi ünnepségén, 1956. október 23. után a miniszterelnökségen meglátogatta barátait, s végül a jugoszláv követségen is. A Petőfi Kör partizánvitáján 1956. június 16-án az ő felszólalása volt a leghatásosabb. Rajkné kiváló taktikai érzékkel és a pártvezetés félelmeit sikeresen manipulálva tanácsadóira (Haraszti Sándor, Markos György, Losonczy Géza) támaszkodott, és sikerült elérnie férje újratemetését. De idegen volt tőle a „nemzet özvegyének” szerepe, és a rehabilitációért kapott 200 000 Ft-t az újrainduló NÉKOSZ céljaira ajánlotta fel, a rehabilitáltak közül egyedülálló módon. Az újratemetéssel megteremtette a Petőfi Kör és a Nagy Imre-csoport között addig hiányzó politikai kapcsolatot, és a biztonságérzést, hogy telefonhívással százezreket lehet békésen mozgósítani az „ügy” mellett.

Az újratemetést követően az MDP-t gondolkodás nélkül követők Rajk Lászlónénak hívták, és magyarázkodtak neki, hogy miért engedték magukat félrevezetni a férje ügyében. A pártellenzék, Nagy Imre köre 1956. november 4. után Rajk Júliának nevezte, mikor a szovjet megszállás elől a jugoszláv követségen együtt kerestek menedéket. A Nagy Imre-csoport tagjaival őt is Romániába hurcolják, ahol a férfiak elvitele után a csoport informális vezetője és érdekeik védelmében szószólója lett. Vezetése alatt kezdődött meg a „Júlia iskolájának” megszervezése, mely nemcsak elfoglaltságot adott a kiszolgáltatottságukban egyre apatikusabb foglyoknak, hanem a gyereknek is segített majd az itthoni visszailleszkedésben.

Romániából hazatérte után ő lesz „a Júlia”, az intézmény, aki mindig kész volt fellépni mások érdekében, elintézni a lehetetlent. Sokat segített praktikus tanácsaival a most a börtönfeleség szerepével ismerkedőknek, a gyerekeket moziba, cukrászdába vitte. Az Országos Levéltárban kapott munkát, mert számára Kádár János a Szabó Ervin Könyvtárat túl forgalmasnak találta. 1974-ben innen vonult nyugdíjba, és ebből az alkalomból megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. A nyugdíjas évek alatt szervezte három évenkénti „Júlia Tours” magán-társasútjait, kihasználva a háromévenkénti utazási engedélyt (aki nem kapott útlvelet, pl. Mérei Ferenc, annak „a Júlia” elintézte), és így a jól előkészített utakon Görögországba, Spanyolországba, Angliába utazhattak a bérelt buszon.

Rajk Júlia életének elemzése túllép a hagyományos eseménytörténeti megközelítésen és meg kell érteni, miért volt éppen ő ott, legtöbbször egyetlen nőként, ahol az események történtek, és mit jelentett a szakirodalom által „a jelenlét politikájának” nevezett jelenség az adott történeti helyzetben. Az a tény, hogy a Haraszti Miklós bírósági tárgyalásán az első sorban helyet foglalt a teljesen különböző társadalmi hátterű három nő: a kiskosztümöt viselő Rajk Júlia, feministák laza jellegtelenségével smicisapkát hordó Duczynska Ilona és hatalmas kalapjában mindig elegáns Károlyi Mihályné, akik puszta jelenlétükkel hozzájárultak a felmentő ítélethez, új szempontokat adhat a női politizálás formáinak elemzéséhez. Rajk Júlia telefonhívására a dolgok elrendeződtek, legyen szó a Charta aláírásáról vagy az apa politikai szerepvállalása miatt az egyetemről elutasított gyerek felvételéről. 1973-ben a Kádári vezetés az abortusz megszigorítását tervezte, s az ez ellen tiltakozó aláirásgyűjtő akcióban, mely a magyarországi 1951 utáni feminizmus első nyilvános megjelenése volt, az első helyen ott voltak: Rajk Júlia és Károlyiné is, személyükben kontinuitást és védelmet biztosítva.

Rajk Júlia életének különböző szakaszaiban harcolt a megkülönböztetés és az igazságtalanság ellen: zsidókat, politikai foglyokat, akár háborús bűnösöket is mentett, családjukat segítette, ha ő meg volt győződve arról, hogy igazságtalanul bántak velük. Rajk Júlia nem félt, a poklot ő már egyszer megjárta. Rajk Júlia 1954. októbere óta a férje emlékének megőrzéséért és a „saját névéért” harcolt, de ennek jelentését már saját maga határozta és ez a „saját név” élete során megvédte. Kérlelhetetlen szókimondása a kádári Magyarország elhallgatásokra és kompromisszumokra épülő politikai életének egyedülálló erkölcsi tekintélyű egyéniségévé tette. Nőiségét társadalmi szerepeiben élte meg, de a szerepek alakításában aktívan részt vett. Ennek a harcnak az állomásai: győzelmei és vereségei, tehát Rajk Júlia élettörténete, bemutatja, hogy megvalósítható-e a mindennapok apró harcain keresztül az utópia: az autonóm, a férfivilágtól szabad nő.

TOVÁBBI IRODALOM:


- Pető Andrea: Rajk Júlia. Balassi, Budapest, 2001 p276.
- Pető Andrea: Nők és politika. Politikusnők és nagyasszonyok, Asszonysorsok a 20. században. Szerk.: BALOGH Margit, S. NAGY Katalin, BME Szociológia és Kommunikációs Tanszék, Szociális és Családvédelmi Miniszterium Nőképviseleti Titkársága, Budapest, 2000, 211-219.
- Pető Andrea: A nőtörténetírás története, Rubicon, 2001/6, 42-44.
- Pető Andrea: Gegen die Politik des Vergessens. Julia Rajk und ihr Kampf mit der Geschichte, Három Holló / drei Raben, September 2001 Vol. 2. No. 2., 26-32.