Sashegyi Gábor fordításai

Udvar, hölgyek – ég veletek,
Asszonyok, lányok, kegyesek:
Elköszönök most egy időre,
El, víg időm megannyi őre.
Adieu, te bál, adieu, te tánc,
Elköszönök, ritmus, románc,
Oboa, dob- s hegedűszó:
Megyünk, mert vár a háború.
Viszlát, kegyes tekintetek,
Kivel üzennek hű szívek;
Viszlát, ti mély gondolatok,
Dühödtek, máskor boldogok;
Viszlát, dallamos–szép zene,
Rondók, dalok bűvölete;
Viszlát, kegyetlen búcsúzás,
Viszlát, sírás és zokogás;
Viszlát, levél, viszlát, inas,
Viszlát, udvar, nyereg, lovas.
Viszlát, hűséges jóbarát –
Királyi mód tartja szavát;
Szilárd a szív: az őrzi meg
E királyhoz méltó hitet.
Viszlát, utolsó kedvesem –
Első, szépség- s erény-helyen;
Mit fölajánlottam neked,
Kérlek: add vissza szívemet,
Mert háborúba indulok,
S véle uramért harcolok.
Ha rád gondol csaták között,
Nagy dicsvágy sarkantyúzza őt,
S sugall vitézi tetteket;
Ha véghez vinnék tán ilyet,
Mely dicsőséget hoz nekem,
Tiéd lesz minden érdemem.
Gondolj tehát e hű szíveddel:
Ha Isten úgy akarja, egyszer
Szép helyére visszaadom.

Itt ér véget búcsúdalom.

---

A hős dárdája egyenes,
mellette hölgye, szép, ügyes –
mind őt bámulja – hogy mi szép –
az előkelő s alja nép;
a várnép mind csak őt csodálja,
egyik a másnak adja szájba –
„Ki ez, ki lehet e lovag?
Igen merész és büszke az,
ki így vezeti szép szüzét,
jóra használja erejét,
ha azt vitatja, s jogosan:
a legszebb hölgy mellette van.”
Egyik a máshoz szól: „Igen,
ő a győztes, kétségtelen!”
Emez dicséri a szüzet,
amaz kérdezget többeket:
„Ki hát e lovag, Istenem!
hogy jobbján ily szép szűz legyen!
– Nem tudom én, nem! – így sokak –,
de illik rá a rőt sisak,
a pajzs, a láncing, mellyel él,
illik a kard, a jó acél,
igen jól ül ott a lovon,
igen vitéz úr ez, tudom,
szép termete és alkata,
tetőtől talpig szép maga.”
A szemek mind rajtuk időznek,
de ők nem várnak, nem ejtőznek,
míg a karvaly nincs ott, a cél.
Ott álltak meg, s míg odaér,
ott várták be a lovagot.
Lássátok hát – jön is legott,
a szűz vele, törpe elöl.
A hír mindig gyorsan repül,
hát tudta: itt van egy lovag,
és óhajtja a madarat –
de nem hitte, hogy a világon
lenne csak egy lovag oly bátor,
hogy ki mer állni ellene –
úgyse bírhatna ővele…!
A tömegben mind ismerik:
köszönti is most mindenik;
köröskörül zaj és zsivaj,
a lovagok, a szolgaraj
odafut mind – fegyveresek
éppúgy, mint hölgyek s szép szüzek.
A lovag vonul mind előtt;
törpe s leány követi őt,
így üget igen gőgösen
a karvaly felé sebesen.
Ott már tolong az aljanép,
de úgy, hogy bizony semmiképp
a helyhez férni sem lehet
jó nyíllövésnél közelebb.
Maga a gróf jön most oda
pórnépet int kemény szava;
úri pálcát tart jobb keze
– hőkölnek is már elüle...
A lovag most előreléptet,
s nyugodtan mondja a szűzének:
„Szép kisasszony, csak önre vár
e szépen vedlett, gyors madár;
csakis öné, hisz nem vitás:
ön szép s nemes, mint senki más.
Édes hölgyem, jöjjön ide,
s a jó karvalyt emelje le!”
A szűz már nyúlna is felé –
Erec rohan, úgy áll elé:
s nem hagyja, mit a szűz akar.
„Kisasszony, el! – szól – és hamar!
Nem vadászhat ezzel soha:
e madárhoz itt nincs joga!
Bosszantson ugyan bárkit ez,
az öné semmiképp se lesz,
mivel méltóbb szűz áll emitt,
sokkal szebb, jobb és udvaribb!”
Dühödt már a másik lovag
ám ez nem habozik sokat,
s előre lépteti szüzét.
„Szép lány – így szól –, nyújtsa kezét,
s vegye csak le a madarat:
úgy helyes, ha önnél marad!
Jöjjön, kisasszony, egész bátran,
büszkén állok helyt a vitában,
ha bárki ellenkezni mer;
nincs nő, ki önnel érne fel,
mint naphoz nem ér fel a hold,
más szépség, érték szinte holt
ön mellett: nincs hölgy ily nemes!”
Szól a lovag, s igen heves,
hisz hallja, emez mint beszél,
s hogy szava harcra ösztökél:
„Ki vagy – így ő –, jobbágy, ki vagy?
A karvalytól távol maradj!”
Felel Erec – bátor a szó:
„Lovag, más országból való!
Eljöttem most a karvalyért –
teljes szépségiért e bért
úgy kell: e leány kapja meg.
– Tágulj! Nem alkuszom veled:
őrült gőg, mi idehozott.
Ha épp e karvalyt akarod
drágán fizetsz érte, ha kell!
– Megfizetek, jobbágy? S mivel?
– Velem kell érte küzdened,
ha szép szóra nem engeded!
– Amit most szólt, bolond beszéd,
emígy Erec –, amit beszélt:
semmirejó fenyegetés;
biz’ el nem fog a rettegés!
– Akkor kihívlak! – így amaz. –
Harc nélkül ezért nem maradsz.”
Felel Erec: „Isten nevében!”
Mostantól a csatát mesélem.
Tág volt a tér, nyílt a mező,
s csak úgy nyomultak mind elő
az emberek! – A két lovag
lovat sarkantyúz s összecsap.
Jó lándzsáik vasát hegyezve
olyan erővel sújtanak le,
hogy a két pajzsot átütik;
hátsó kápák fája törik,
leszakadnak a kengyelek,
földre zuhannak a felek,
mezőn elfutnak a lovak
- s máris talpon a két lovag!
A lándzsa nem tör meg ily embert:
hüvelyből kivonják a fegyvert,
kardéllel ádáz próbát tesznek:
nagy csapásokat adnak s vesznek,
sisak törik, kard peng bele.
Kardzörej: büszke, szép zene!
A csapások hatalmasak:
semmit el nem mulasztanak,
amit elérnek, zúzzák darabra,
szétverve pajzs, láncing szakadva,
s bíbor vértől vörös a vas.
A fegyverzaj hosszas, makacs,
és úgy ütnek, olyan keményen,
hogy belefáradnak egészen.
Közben mind a két szűz zokog
nézve őket, s fohászba fog,
imádkoznak kart fölemelve:
vezetné Isten becsületre,
ki hölgyéért küzd boldogan.
„Jobbágy – szól a lovag –, ugyan,
húzódjunk hátrább egy kicsit –
pihenjünk, épp csak valamit:
érzem, egyre gyengébb karunk –
nagyobbat kéne sújtanunk,
hisz nyomban öreg este lesz!
Rettenetes nagy szégyen ez,
csúfság már e hosszú csata...
Aztán csak jó acélt oda!
Hiszen barátnőnk most a tét.”
Erec felel: „Most jól beszélt.”
Megpihennek hát egy kicsinyt:
Erec hölgye felé tekint;
az imádkozik szelíden.
Épp csak ránéz Erec, s igen –
érzi máris a több erőt:
szerelem s szépség az, mi őt
új büszkeséggel szállja meg.
Sőt, még egy dolgot észbe vett:
a királynét s az erdei
esküjét, azt, hogy növeli
vagy megbosszulja szégyenét.
„Hitvány vagyok! kell más egyéb?
Még bosszút sem álltam azért,
mit e hitvány szemmel kísért:
hogy a törpéje megütött!”
Haragja csak nagyobbra nőtt,
amazt dühvel szólítja hát:
„Jobbágy – beszél –, mi lesz tehát?
Itt az idő: most harcolunk!
Ha pihenünk, ellustulunk;
térjünk megint a fegyverekre!”
Amaz felel: „Nincs ellenemre!”
Akkor egymásra törnek ismét;
értik a vívás mesterségét:
nyomban az első csapáskor
ha nem védené magát jól
Erec – ledönti a lovag,
mert lesújtott rá úrilag,
ahol lehet, a pajzs fölött,
hogy a sisakból is letört
egy darab, s meglátszott a gyolcs.
Zuhant a kard, s messzi hatolt:
- a pajzs gombjáig beszakad,
a láncing is arasznyi nagy
helyen szétmállik a csapásra.
Erec sebet kap – nos, hiába:
hisz egész húsáig leér
csípőjénél a hűs acél.
Ám Isten is óvta ezúttal:
ha a penge nem fordul oldalt,
mélyen testében sebzi meg.
Erec ettől meg nem remeg:
szorongatják, hát visszavág
- bátor, hajtja a harci vágy;
vállra sújt le, megterheli,
olyan csapást ad most neki,
hogy pajzs azt nem bírhatja el:
mit sem ér láncing: most beszel,
s csontig hatol belé a kard,
s övig a seb, úgy belemart,
s csorgott a vér, a szép piros.
Bátor a két úr és dacos:
oly egyenlően küzdenek,
hogy nem bír lépésnyi helyet
nyerni egyik a másikon.
Lyuk a láncingük a lyukon,
s úgy széthasadtak pajzsaik,
hogy túlzás nélkül: nem telik
azoktól semmi védelem;
harcolnak hát így, védtelen.
Sok vérük elfolyt: lankatag
s gyengül mindkettő. A lovag
sújtja Erecet, s Erec őt;
s emez most nem hagy pihenőt:
sisakra sújt le hevesen,
sújt és lesújt oly szertelen,
hogy két csapásig, háromig
nem áll meg. A sisak törik,
s eléri, mit a gyolcs takart:
koponyáig hatol a kard;
ki is hasad egy csontdarab,
- bár a velő egyben marad.
Amaz botlik, inog alélva,
s ha inog, Erec megtaszítja,
hogy a jobb oldalára dől.
Fogja Erec, s a fejiből
lerángatja a sisakot;
álladzót is leoldoz ott,
védtelen már a fej s az arc.
Eszébe jut a csúf kudarc
mit a törpétől szenvedett –
s már vágná is le a fejet,
ám az kiált kegyelemért:
„Oh, uram! – szól – győzelmedért
kegyelmezz! Ne öld meg rabod!
Jobb vagy, mint én, foglyod vagyok!
Nem lesz attól nagyobb neved,
ha most meg is ölsz engemet:
póri dolog lenne, tudom.
Fogd a kardomat, átadom!”
Fölösleges Erecnek az –
csak szól: „Jó, életben maradsz.
- Oh, nemes lovag, köszönöm!
De mondd, mi hát az én bűnöm,
mért gyűlölsz engem ennyire?
Nem láttalak eddig sose,
soha nem ártottam neked,
sosem okoztam szégyened.”
Válaszol Erec: „De igen.
- Jó uram, mondja hát, miben?
Hisz sosem láttam, úgy tudom –
s ha láttam volna, e napon
kegyelmére adott a jog.”
Szól Erec: „Jobbágy, az vagyok,
ki tegnap az erdőn jártam
Guenièvre úrnőm nyomában
Te szótlan nézted, hogy törpéd
korbácsolja úrnőm szüzét
- pedig ki asszonyt ver, vadállat!
Kezet emelni rám sem átallt,
te meg vélted: rossz pór vagyok.
Ez hát a bűnöd, ez az ok:
sértést láttál, mégis tűrted,
mi több, még kedved is lelted
benne, hogy a vakarcs fajzat
a szűzre s rám is lesújthat.
Hitvány aljasság volt: ezért
a gaztettért kaptad e bért.
Most foglyom vagy, s esküt teszel:
egy percet sem késlekedel,
s úrnőmhöz mégy egyenesen –
megtalálod, kétségtelen,
ha most Caradiganba mégy;
s menj is: az éjjel mást se tégy;
tudom, nincs hét mérföldnyire.
Magad s szüzed, törpéd – keze
hatalma alá helyezed,
s mit parancsol, csak azt teszed.
S mondd el azt is – én üzenem:
holnap, örömben érkezem
egy szűzzel, ki oly érdemes,
oly, szép, olyan bölcs és nemes,
hogy párja sehol nem akad;
mondd csak el, így szólsz igazat.
S most tudni akarom neved.”
Kénytelen az, hát szólni kezd:
„Nut fia, Ydier a nevem... (...)”