PALIMPSZESZT
19. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Tóth Tünde: [*]
Nőképek a régi magyar széphistóriákban

A magyar petrarkista líra három szereplőt szerepeltet a szerelemben: a Hölgyet, az udvarló férfit és Cupidót, azaz magát a Szerelmet, akiről aztán a versek egy részében (érvek gyanánt különféle csavaros bókokkal) kiderül, hogy azonos magával a Hölggyel –meglehetősen bizarr, virtuális hermaphroditusi lényt hozva létre ezzel. Ez az újplatonizmus hatása alatt álló olvasóknak és szerzőknek – ha tudatosul is bennük – nem jelenthetett volna különösebben komoly problémát, hiszen az udvari szerelem hagyományába illeszkedő petrarkista költészetben is a Hölgy felel meg allegorikus értelemben az Istenségnek. A 21. századi olvasó számára ez az olvasat bizonyára éppoly megdöbbentő és be- vagy elfogadhatatlan, mint a dogmatikus egyházi értelmezőknek. Vélhetően azonban nem a széles körben valószínűleg nem túlságosan ismert petrarkista líra „pogány” retorikai arzenálja volt az, ami ellen a szószékekről abban az időben támadást intéztek, és a szerelemnek illetve a szerelmi témának egy jóval – mondhatni – egyszerűbb, természetesebb formáját kárhoztatták Isten puritán szellemű szolgái. Nem az arisztokratikus irodalom hermetikus ködképeitől féltették dolgos híveiket, hanem a szórakoztató irodalom szerelemközpontú szereplőinek példájától. Hiába voltak ugyanis tele a széphistóriák tanító hangvételű, szerelemellenes tanulságokkal, a szövegek jó része hiába tartalmazza explicit formában a szerelem vituperatióját, s válik ilyenformán a história (negatív célzatú szerelmi példájával együtt) retorikailag lebeszéléssé (dissuasio), a reklámszakemberek ma már tudják, amit a régi retorikák nem emlegetnek, hogy a negatív példa is lehet példaadó, lehet rábeszélés (suasio). (Voltaképpen a paradicsomi alma története is értelmezhető így.)

A széphistóriák tanúsága szerint nem csak a trubadúr lovagköltő és a petrarkista szerző szenved a szerelemtől, hanem mindenki más is. Míg az ún. udvari, arisztokratikus lírában az imádott Hölgy nem szenved a szerelemtől, csak mosolyog a költő kínjain, addig a széphistóriák nőalakjai „hősnők”: jóval élettelibbek, és kevésbé emlékeztetnek egy titokzatos mosolyú festményre vagy szoborra, még ha ezek a hősnők is többnyire inkább típusok, mint egyéniségek.

A vizsgálandó szövegcorpus

A régi magyar széphistóriák nőképének illetve nőtípusainak tanulmányozása előtt sajnos nem kerülhetjük meg, hogy a széphistória fogalmát tisztázzuk, pontosabban helyes megadnunk a következőkben vizsgálandó szöveghalmazt. Ami a „régi magyar”-t illeti, azon most az RPHA által feldolgozott szövegeket értjük, vagyis az 1601. január elseje előtt írt műveket.[1]

Száz évvel ezelőtt egyetemi előadásaiban[2] Riedl Frigyes a következőképpen osztályozta a 16. századi magyar epikus költészetet:


1.) bibliai epika (eposz)[3]
„Költemények, melyeknek a tartalma a bibliából van véve.”[4]
ide tartozó szellemi irányzat: reformáció
példa: Tinódi: Judit asszony

2.) görög–római (antik) tárgykör
ide tartozó szellemi irányzat: renaissance
példa: Tinódi: Jázon és Médea

3.) korabeli események[5]
„Mintegy az ujságok hiányát pótolták a hegedősök és a lantosok, akik – ha szabad ezzel a kifejezéssel élni, – a XVI. század journalistái voltak.”
példa. Tinódi műveinek jó része

4.) történeti tárgykör[6]
tárgya: „A régibb magyar történet.”
példa: Tinódi: Zsigmond király

5.) Magyar mondákat tárgyaló
példa: Szilágyi és Hajmási, Ilosvai: Toldi

6.) Külföldi novellisztikus feldolgozások
ide tartozó szellemi áramlatok: könyvnyomtatás, iskolázás
példa: Boccaccio, Petrarca, Aeneas Sylvius

A széphistóriát mint külön tematikus csoportot, tehát már nála sem találjuk meg. Ezekről a következőket írja:

„Széphistóriáknak nevezik […] literaturatörténeteink azokat a verses elbeszéléseket, melyek a XVI. században regényes, többnyire idegen eredetű elbeszéléseket adnak elő […] a széphistória elnevezés nem volt olyan általános, mint gondoljuk.”[7]

Riedl tanítványa, Visnyovszky Rezső azonban magabiztosan használja ezt a fogalmat, sőt, doktori értekezésének címében is szerepelteti.[8]

A széphistória megnevezés mint műfajnév anakronisztikus voltát 1982-ben Varjas Béla így fogalmazta meg:

„ A »szép história« kifejezés ugyan sűrűn előfordul a XVI: században is, de korántsem a regényes és szerelmi témájú történetek tartalmi-műfaji megkülönböztetéseként. Szép históriának nevezett a szerző, másoló vagy kiadó bármilyen tárgyú történetet, ha úgy vélte, hogy ezzel a jelzővel inkább fel tudja kelteni a mű iránt az olvasó és hallgató érdeklődését. Így csaknem valamennyi bibliai történet címében ott találjuk a »szép história« kifejezést, holott ezek a modern terminológia értelmében nem tekinthetők annak.”[9]

Varjas a széphistória-kifejezés elterjedését Toldy Ferenc osztályozásától eredezteti:

„A história vagy históriás ének megjelölés tehát a XVI. században egy tárgykörét tekintve igen változatos, széles skálájú műfaj egységes, átfogó elnevezése. A két név közül ma a XVI. századi sajátos epikus énekfajta meghatározására kétségtelenül a hosszabb, de kevésbé félreérthető „históriás ének” használata a helyesebb. Irodalomtörténetírásunkban azonban a múlt század hatvanas éveinek végétől kezdve nem a műfaj egészét jelölték vele, hanem Toldy Ferenc nem éppen szerencsés értelmezése folytán csak a történelmi tárgyú énekeket, míg a regényes, mondai, mitológiai, szerelmi témájúakat „széphistóriák”-nak, a vallásos-bibliai történeteket pedig „bibliai históriák”-nak nevezték.”[10]

Vagyis Toldy rendszerezésének sémája:


– 1.) históriás ének:
   – történelmi tárgyú énekek

– 2.) széphistória
   – regényes témájú énekek
   – mondai témájú énekek
   – mitológiai témájú énekek
   – szerelmi témájú énekek

– 3.) bibliai história
   – vallásos történetek
   – bibliai történetek

Varjas így folytatja:

„Éppen ezért a históriás ének elnevezést az egész műfajra vonatkoztatva használom, míg a történelmi tárgyúak csoportját történeti énekek néven említem. Ez utóbbiakat pedig aszerint, hogy ha a közelmúlt eseményeiről számolnak be: tudósító énekeknek, ha pedig (rendszerint krónikákból merített) régmúlt eseményt adnak elő: krónikás énekeknek nevezem. A regényes, szerelmi témájú énekeket – Toldy óta elfogadott értelemben – széphistóriák, viszont a bibliai és egyháztörténeti vonatkozású énekeket vallásos históriák néven fogom össze. Históriás énekek közé csak a valóban elbeszélő tartalmúakat sorolom, az epikai mag (cselekmény) nélkül vitázó, oktató, feddő prédikációs énekeket, noha ezeket a históriás énekekhez több-kevesebb rokonság fűzi, mégis mellőzöm.”[11]

Sematizálva:


Históriás ének
- Történeti ének (történelmi tárgyú)
   – Tudósító ének (közelmúlt)
   – Krónikás ének (régmúlt)

Széphistória (regényes, szerelmi témájú)

Vallásos história
   – Bibliai vonatk.
   – Egyháztörténeti vonatk.

A tíz évvel Varjas könyve után megjelent RPHA egyáltalán nem ismeri a széphistória fogalmát. A régi magyar szerelmi költészet kutatója a következő műfaji csoportokban találhatja meg az általa vizsgálandó műveket:[12]


– 1.) világi / nem história / erotikus: 124 találat[13]
– 2.) világi / história / elbeszélő /fiktív: 37 találat[14]
– 3.) vallásos / história / elbeszélő / bibliai: 63 találat.[15]

E 226[16] versnek azonban nem mindegyike szerelmi témájú. Nem az pl. a 2. csoportba tartozó A Deákné vásznáról[17] szóló história[18] és a 3. csoport históriáinak nagy része. A számadatok nem egészen pontosak, mivel van olyan szöveg is, amelyik két csoportba is be van osztva.[19] Hagyományosan egyébként a bibliai történeteket feldolgozó históriákat a 19-20. században nem volt szokás széphistóriának nevezni.

Tulajdonképpen a Béla király és Bankó leánya[20] sem szerelmi história, jóllehet, ennek széphistória-voltát valószínűleg senki sem vitatná. Igaz ugyan, hogy Béla király szerelmet érez a leányos külsejű katona iránt:


Mely igen ifjú vagy, kin nagy csodám vagyon,
Te szép tekéntésed leány módra vagyon;
Te járásod neked firfi módra vagyon,
Hogy én megérthessem, akaratom vagyok.
De honnat való vagy és kicsoda vagy te?

Énnekem megmondjad és megjelentsed te,
Mert ha leány volnál, igen szeretnélek,
Budánál, mindeneknél inkább becsülnélek.[21]

de a história témája nem a szerelem, hanem egy merész tréfa: hogy a fiúruhába öltözött leány hogyan teszi nevetségessé az udvar vitézeit a királyukkal együtt. Ebből a szempontból tehát, alapeszméjét tekintve sokkal közelebb van Ilosvai Toldijához,[22] ahol szintén a vidéki és az udvari nemesség ellentéte áll a középpontban.

Varjassal együtt mi sem ragaszkodunk kizárólagosan a történeti poétika alkalmazásához, viszont le kell szögeznünk azt, hogy egyik, fent ismertetett műfaji csoportosítás sem jelöli ki biztosan és kizárólag csakis azokat a műveket, melyeket a szerelmi költészetet vizsgáló kutatásaink során elemzéseink tárgyává teszünk.

Vegyük észre, hogy Toldy, Varjas és az RPHA kategóriái, ha más névvel is, de ugyanazt a szövegcsoportot írják körül, lényegében a szigorúan történeti/történelmi, azaz valós, megtörtént eseményeket feldolgozó és a vallásos, bibliai vagy egyháztörténeti énekek csoportjáról leválasztják azt a szöveghalmazt, melyet témája szerint, ha a 19-20. századi szerzők dolgoztak volna föl, úgy neveznénk: „szépirodalom”. Vagyis a 19-20. századi irodalomtörténészek által használt „széphistória” kifejezésben a „szép” nem a 16. századi „szép”, „pulchra” cantio „szép”-je, hanem a „belles-lettres” és a „beaux-arts” „szép”-je. Ami az erről leválasztott anyagot illeti, a 19-20. században történeti és egyháztörténeti énekek helyett történelemtudományi és egyháztörténeti munkák dolgozták volna fel ezt a témakört.

Ha viszont csupán a szerelmi tárgyú epikus szövegeket kívánjuk vizsgálni, ki kellene rekesztenünk vizsgálatunkból a szigorúan véve nem szerelmi történeteket, mint a Béla király és Bankó leánya vagy a Jázon király házassága.[23] Mindemellett problémát okoz a „szerelem” definíciója is, hiszen bizonyos cikkeikben némelyek csupán a fin’ amors-ideológián alapuló férfi-nő–viszonyt nevezik szerelemnek.

Jelen dolgozat nem kíván pusztán e kutatás kedvéért egy újabb terminológiai osztályozást vagy műfaji rendszert bevezetni. A félreértések elkerülése véget azonban leszögezzük, hogy azokat az epikus verseket fogjuk most tanulmányozni, melyeknek vagy a szerelem a témája, vagy olyan ábrázolásban találkozunk bennük női szereplőkkel, mely a férfi-nő kapcsolat, a régi magyar szerelmi költészet ideológiája szempontjából tanulságos lehet. Jelen dolgozatban nem fogjuk tárgyalni a szerelmi lírát és a bibliai históriák szerelmi tárgyú darabjait sem.

Az eddigi fontosabb széphistória-tanulmányok a nőkép szempontjából

Külön tanulmányt érdemel a 19-20. századi irodalomtörténetírás régi magyar nőképe. Filológusaink írásai ugyanis még a legpozitivistább és a legérzelemmentesebb indíttatással is sokszor árulkodó módon beszélnek az illető filológus személyes elképzeléseiről és vágyairól. Ez nem feltétlenül hiba, viszont implicit módon ad tovább sztereotípiákat vagy kelt ellenérzéseket az olvasóban. Kiderül viszont, hogy a gendertipológiák szoros összefüggésben vannak például a nemzettipológiával, pontosabban vannak olyan szerzők, akik hajlamosak az ingroup felértékelésére, azaz annak a csoportnak a néha akár szélsőségesen is elfogult dicséretére, amelynek ők is részesei, legyen az bármilyen, csupáncsak fiktív módon létező nemzeti vagy nemi közösség. Ezekkel tehát részletesebben egy másik dolgozatban foglalkozunk. [24]

Ludányi Mária klasszikus széphistória-tanulmánya nem a nő-, hanem a szerelemképekre koncentrál.[25] Persze a históriákban a nő – ha főbb szerepet kap – a legtöbb esetben valóban mint a férfi főhős szerelmének tárgya jelenik meg.

Hősnőtípusok

A nő sokszor csak afféle oldalborda-szerepet kap, csupán passzív részese az eseményeknek, pl. Rusztán császár históriájában[26] a feleség, vagy az Apolloniusban[27] a feleség: Lucina, sőt a leány is, Tharsia, aki a bordélyban – csak mert királyleány – nem „fertéztetik” meg; a gonosz nevelőanya, Dionisiades, aki Tharsiát megöletné, már valamivel aktívabb alakítója a történetnek, ám ő csak mellékszereplő.

Szilágyi és Hajmási[28] történetében jóllehet a szöktetést a kezdeményező császárlány szerelme tette lehetővé, de később föl se merül, mikor Hajmási megkívánja őt, hogy esetleg a lányt is megkérdezzék, ahogy a Titus és Gisippusban[29] (Szegedi Veres Gáspárnál) sem kérdezik meg Sophroniát, és Gisippus könnyen le is mond róla, ezzel a felkiáltással, hogy


Leányokban ember mindenkor talál.

a végén pedig, hogy a történetből megismert ideális kép félre ne vezessen bennünket, a narrátor leszögezi, hogy:


Nem lehet drágább jószága senkinek,
Mint hűsége jámbor házastársának,
Tiszta szűve megpróbált barátjának,
De mint fejér hollók, ezek oly ritkák.

A női létezés célja a széphistóriák tanúsága szerint egyértelműen a férjhezmenés: Bogáti Fazakas Miklósnál Aspasia,[30] bár „szegényül nőtt, szegényen tartatott”, „reménysége, hogy így is urat lel”. A jó asszony alárendeli az életét az urának:


Nem nézhetek arra, hogy nehézkes[31] vagyok, mert én téged szeretlek,
Hogy ha meghalok is, ezen én halálom lészen úgytetszik könnyebb,
Azért semmiképpen én el nem maradok, hanem veled megyek.
(Apollónius királyfi históriája)

Az asszonyi engedelmesség legnyilvánvalóbb példája a Grizeldisz.[32] A 19. századi irodalomtörténészek régi magyar nőképéről szóló tanulmányunkban[33] szóltunk arról, hogy ezt a történetet a korabeli Európában elsősorban allegorikus értelemben olvasták: Voltér király az Isten, Grizeldisz pedig a hívő alakjának felel meg, az ő feltétlen engedelmessége a hívő feltétlen engedelmessége Isten előtt. Most azonban arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a magyar változat szerzője, Istvánfi Pál milyen nagy hangsúlyt fektet a történet szó szerinti értelmére:

Asszony-házastoknak például adhatjátok.

– írja mindjárt az első strófában. Grizeldisz a passzív női főszereplő mintapéldája. Ma a históriát ugyan Volter és Grizeldiszként emlegetjük, de eredeti címe, a Historia regis Volter [34] vagy Volter király históriája[35] egyértelműen a férfit nevezi meg.

Sok históriára a fentieknél jóval erősebb formában jellemző a példázatosság, a szöveg retorikailag egyértelműen a genus deliberativumba tartozó rábeszélés. Aspasia históriájának elején a szerző kimondja a tézist, aztán példával illusztrálja, a történet lényege voltaképpen az, hogy: „az jámbor asszont csak az ura tudja”, és a história később is ilyesféle bölcsességekkel van teletűzdelve, mint az, hogy: „természet jova kettő az leányba: hogy szép, és jó az esze”. A történet végén pedig megismerjük az írás apropóját, a fentiekben lefestett ideális asszony ellenpéldáját, a jelenvaló felfordult világot, ahol – a szerző szerint – az asszonyok parancsolnak:


Oka írásomnak, hogy mikor tekintém, lám ez világ elveszett,
Oly asszonyok miatt, kik urokkal bírnak, kit senki len nem ültet,
Hogy asszonyom fejét meghajtsa, úgy bízzék, ha vele vitt nagy eszet.

Vajdakamarási Lőrinc Jázon király házasságáról való históriájában lényegében nincs semmi cselekmény, csak elmélkedések a szép házasságról, mit például:


Szántalan kazdagság mind csak semmi – láttya –,
Az jámbor házastárs sokkal drágább – láttya –,
Ki aszt megnyerheti, Isten azzal volna.

Ezöstnél, aranynál – írja – hasznosb volna,
Bölcs és eszes asszony társa kinek volna.

Ide tartoznak még azok a határozottan tanító-nevelő célzatú, több rövid kis történetet feldolgozó históriák, mint Bogáti Fazakas Miklós Szép históriája a tökélletes asszonyállatokról:[36]


Az házasság kötele szeretete,
Soknál csak addig tart, míg ura pénze.

Asszonyember nyelve minémű tudom,
Titok nálok nemigen áll, azt hallom

– holott ebben a történetben éppen Caphena árulása menti meg Nympheusékat – a jutalom (házasság) persze nem marad el. A história ideális világa éles ellentétben áll az énekszerző által megtapasztalt valósággal, állítja a szöveg:


Ollyat én nem tudok, most ki találna,
Ki uráért mindenre kész volna,
De nagy dicsiretet bizony vallana,
Illik erről asszonnak tanólnia.

– buzdítja tovább olvasóit a szerző.

Szakmári Fabricius István De amatoriis affectionibus[37] című históriája sem szűkölködik az általánosításokban és a nőgyalázásban:


Maga az asszonyembernek tanácsa,
Ritkán igen hasznos, mert hosszú haja.

Csodamadár azért az leánymadár,
Gyakran jegyesére nagy romlást hadar,
Szebbnél szebbet látván, arra vigyarog,
Szemét arra vetvén igen hunyorog.

Ím, példátok vagyon, ifjú hűsek,
Az rút szerelembe ne mesterkedjetek,
Minden leány szavát el ne higgyétek,
Leucippus módjára, hogy ne járjatok!

E történet tanulsága megintcsak furcsa, hiszen a Daphne miatt női ruhát öltő Leucippus szaváról van itt szó, vagyis a leányruha néha férfit rejt. Nem Leucippus volt, aki nőnek hitte magát, nem őt csapták be, hanem ő csapta be a nőket, és ezért is ölték meg aztán.

„A nő, mint a férfi szerelmének tárgya” típusú nőkép mellett találunk aktív női hősöket bemutató históriákat is, ilyen szempontból a legfontosabb kivétel a Béla király és Bankó leánya, hiszen ott – mint már utaltunk rá – a szerelmi szál mellékes és egyoldalú is: csak a férfi vonzódik a lányhoz, a lány érzelmeiről nem tudunk meg semmi közelebbit, de valószínűsíthető, hogy részéről nincs szó szerelemről. Ez a széphistória tehát alapvetően abban különbözik a többitől, hogy

A történet nőképét archaikusnak szoktuk nevezni, hiszen a közösségért önmagukat feláldozó nők mindenképpen archaikus nő = védelmező Anya-típusú gondolkodásmódhoz tartoznak, és semmi közük a nő = Szerelmes képéhez, még kevésbé a nő = Hűbérúr típusú udvari képlethez. Bankó leánya valóban a közzösség, azaz családja védelmében vállalja a katonaságot, viszont önfeláldozásában semmi tragikus elem nincsen, a saját eszessége, ügyessége és ereje segítségével könnyedén lefőzi a férfiakat.

A Béla király és Bankó leánya és Az öreg Dancia király c. népballada illetve a mordvin Moksa c. mese párhuzamait és eltéréseit részletesen illusztrálja Tóth Csilla.[38] A három történetben a legfontosabb különbség az, hogy egyedül „Bankó leánya árulja el a történet végén, hogy lány volt, nem férfi, és rászedett mindenkit”.

A nők mint a kalandsorozat aktív hősei ritkán szerepelnek, az egyetlen kivétel a Bankó leányát leszámítva a Franciskó,[39] ott viszont a nő cselekedeteinek mozgatórugója a férje iránt érzett szeretet / szerelem. Érdekes párhuzam, hogy a nő itt is férfiruhában, férfinéven (Lórán) kalandozza be a világot! A kaland alapvetően a férfiak előjoga.[40]

Különös, hogy e két, női főhőst szerepeltető széphistória hősnőjének nincs neve, pontosabban feltételezhető, hogy valami nevük mégiscsak van, de azt nem tudjuk meg, hogy mi. Névtelen hősnők. Ráadásul mindkét széphistória címirata a nőhöz tartozó férfit nevezi meg: Bankó leánya illetve Franciskó felesége a históriák hőse.[41] Sőt, Franciskó feleségének „férfikori” nevét már tudjuk![42] Mintha a história szerzője jelezni próbálná, hogy ugyan a történet hőse nő, vagyis a történet meglehetősen egzotikusnak számít, ám e nők helyét a társadalomban a férfi adja ill. szabja meg, az a férfi, akinek a családjába, illetve akinek a hatalma alá tartoznak.[43]

Franciskó feleségének ügyében az ártatlanság vélelme még ismeretlen elv, illetve a bizonyításhoz elég egy másik férfi szava és a nő ellopott holmija. Fel sem merül, hogy Kasszánder vitéz esetleg hazudik, a nőt pedig meg sem kérdezik. A férj jobban bízik egy ismeretlen vitéz szavában, mint a feleségében. Gondolhatnók, hogy jogi vagy nőpárti tanulsággal íródott, de nem. A széphistória tanító célzatú sorai („senki ne bízzék ő okosságában” – „Bízzék csak korosként Isten kegyelmében”) meglehetősen üres tanulságok, mai jogi alaptételek iránti igénynek nyoma sincs bennük. Azok a tanító szövegek, (tanulságok), melyek a Telamon-[44] vagy a Gismunda és Gisquardus-históriában[45] találhatóak, arra buzdítják a szülőket – persze bibliai alapon –, hogy „ne tegyenek személyválogatást”, a gazdag szülők fogadják el, ha gyermekük szegényebb illetve alacsonyabb sorú szerelmest választ. B.Kis Attila nagyszerű tanulmánya[46] feltárja, hogy míg Boccaccio eredeti novellája „egy hanyatló közösséget mutat be, ahol nem bontakozhatnak ki a szerző által fontosnak gondolt érzelmek”, addig Enyedi „ereje teljében levő, »egészséges« közösséget szerpeltet művében. [...] Enyedi műve [...] csak frazeológiájában nemesi, valójában [...] polgári világot mutat be.”

A Franciskó-história (vagy ha úgy jobban tetszik a Franciskó feleségéről szóló história) tanulsága nem humanista, hanem archaikus, nem nőpárti, és nem jog-elméleti példázat, nem arról szól, hogy „ha lett volna rendes vizsgálat”, „ha a nőt is megkérdezték volna”, mindez elkerülhető lett volna, hanem egy sokkal archaikusabb emberi vonás, a hübrisz ellen íródott. Franciskó dicsekvése az a tragikus vétek, amiért neki és feleségének is meg kell bűhődnie. Bár a história főszereplője a feleség, a központi figura Franciskó, – ahogy a központi kérdés is az, hogyan hozható helyre, hogy állítható vissza a bűnbeesés előtti állapot. Ezért utal a címirat csupán Franciskóra és nem a nőre, ellentétben például a Béla király és Bankó leányával.

Ettől az esettől, amikor a történet főhőse egyértelműen egy nő, meg kell különböztetnünk a női aktivitás egy másik típusát, amikor a nő az események elindítója, pontosabban a szerelmi kapcsolat kezdeményezője. Mindkét forma, az ún. „katonalány”-történettípus és a szerelmi kapcsolatot kezdeményező nő típusa az ún. archaikus nő- illetve szerelemfelfogásra, vagyis az udvari szerelem előtti nőképre illetve szerelemfelfogásra jellemző.

A nő, mint a szerelmi kapcsolat kezdeményezője indítás többnyire nem eredményezi azt, hogy a nő a továbbiakban is a történet aktív hőse maradjon. Szilágyi és Hajmási-históriájában bár a török császár lánya a kezdeményező fél:


Azért akkoron császár leánya kikönyöklött vala,
[...]
Ű termetire az Szilágyinak fölgörjedett vala.

[...]

„Te vitéz úrfi! ha fölfogadnád te igaz hitödre,
Hogy el-kivinnél Magyarországban, te lakó földedben,
És feleségül magadnak vennél, én felelnék erre!”

– aktivitása csak Ariadné-típusú, segít megmenekülni, utána pedig kiszolgáltatja magát a férfi(ak) kegyének. Árgirus és a (szintén névtelen) tündér históriájában[47] is a tündér kezdeményezi a kapcsolatot az aranyalmafa ültetésével, hogy aztán az első szerelmi együttlét után Árgirus a világ végéig keresse. Strukturális szempontból a történet emlékeztet a Franciskóra: bűn – bujdosás / keresés – újbóli egyesülés, de itt Árgirus a cselekvő fél.

Kezdeményező, de végig aktív hősnő viszont Gismunda. Az ő története a Telamon-história tükörképe,[48] és ahhoz hasonlóan a szerelmesek itt is tragikus véget érnek. A Telamon és a Gismunda és Gisquardus nem a szerelem mellett szólnak, hanem a „személyválogatás” ellen. Ha a történetet meseként értelmezzük, úgy, ahogy Marie-Loiuse von Franz teszi néhány jól ismert mesével,[49] akkor alátámaszthatjuk B. Kis Attila értelmezését, hiszen a pozitív apakomplexusú Gismunda (apja sokáig nem adja férjhez, tudós nő) az apa miatt nem tud normális női életet élni, ezért torkollik mindhármuk (Tancred király és a két szerelmes) élete tragédiába. A mesékben az apa a hagyományos világ archetipikus alakja, a király pedig a kollektív tudat domináns tartalmát képviseli, jelen esetben a (női) szexualitás elfojtásának igényét. A bölcsek viszont ismerik a természet törvényeit, és azt tanácsolják a királynak, hogy a szelmesek legyenek egymáséi. Valójában tehát ez a történet is hübrisz-történet, legalábbis Enyedi előadásában az, hiszen a történet korábbi feldolgozásiban nem Tancred bűne állt a középpontban, és ott Tancred nem is követ el öngyilkosságot.[50] Vagyis a legfontosabb tanulság:[51]


Példa lehet Tancredus nagy sokaknak,
Kiváltképpen penig jámbor atyáknak,
Megbecsülvén idejét ifjúságnak,
Ne rekkesszék utát az házasságnak.

Vagyis – véleményem szertint – Enyedi valamiképpen mégis kissé archaizálja a történetet azzal, hogy a természet törvényének ellentmondó önmegtartóztatás illetve az azt elváró igény egyértelmű, természetellenes vétekként jelenik meg nála – nem véletlenül nem katolikus szerző műve ez.

Egy másik, tragikus véget érő, aktív nőalak Lucretia. A Pataki Névtelen széphistóriája Piccolomini „udvari szerelem”–paródiájának magyar átdolgozása.[52] Lucretia a kezdeményező, Eurialus pedig folyton megbánja, hogy kockázatokat vállal érte,[53] Eurialus a tökéletes ellenéte a lovagok virágának, Lancelotnak, aki bármiféle gyalázatot vállal a királyné szerelméért.[54] A narrátor megnyilatkozásai a történetmondás közben voltaképpen nem szerelemellenesek, nem szidja jobban a szerelmet Balassinál, és nőellenes elfogultságot nem találunk nála:


Mint az verőfényen mely könnyen egy sereg bolhát megőrzihetni,
Szintén olyan könnyű akaratja nélkül asszonyt megoltalmazni,
Csak hiában őrzik, azki önnönmaga nem akar tiszta lenni.

A szereplők jellemzésére a cselekedtetéssel illetve beszéltetéssel való jellemzést használja, ami egészen ritka és szokatlan jelenség széphistóriáinkban.

Gúnyos megjegyzései szellemes élcek, teljességgel hiányzik belőlük az atavisztikus düh, Eurialus parasztruhába öltözéséről azt írja:


Az széles világon már nagyobb változást, én nem tudom, ki hallhat?

Ez volt, azmiről szólt az bölcs Ovidius Változásról írt könyvben,[55]

A Pataki Névtelen nem ítékezik. Sem Lucretiát, ezt a szerelmi bánatába belehaló korabeli Bovarynét, sem Eurialust, aki – tulajdonképpen a fin’amors fogalmai szerint, de a mai közvélekedés szerint is voltaképpen méltatlan Lucretia szerelmére, és aki – Lucretia halála után szép fiatal feleséget talál, nem ítéli meg. A széphistória végén a tanítás inkább jellemzés. A szerző legszélsőségesebb elhatárolódása témájától a dedikációban található:


Ifjak, én feleim, ifjaknak hasznokért ezeket összeszedtem,
Kik után ballagni mindenkoron szokott az kegyetlen Szerelem,
Hogy ettől meg tudják magukat őrizni, csak ez igyekezetem.

Ám ez az előbbiek miatt kétértelmű szöveg: vajon az ifjaknak nem attól kell-e esetleg őrizkedniük, hogy a fin’amors fogalmai szerint méltatlanok ne legyenek a hölgy szerelmére?

A szerzők viszonya hősnőikhez

A Bankó leánya és az Árgirus kivételével talán mindegyik széphistóriánk tartalmaz explicit tanulságot,[56] e kettőből azonban nehéz bármiféle közmondásszerű bölcsességet kiolvasni. E tanulságmentes históriák hősei ezért nem isteni kegyelemből, üdvözítő apparátus segítségével, hanem saját jogon nyerik el jutalmukat, érik el céljukat.

E tanulságmentes histórákra nem jellemző a nőellenesség, míg a többiek, mint fent már idéztük, az olvasók elé példaként állított nőalakokat szerepeltető történetbe is biggyesztenek nőellenes megnyilatkozásokat, szembeállítva a fiktív történet ideális és magányos hősnőjét a szerzőt környező világot benépesítő ellenszenves nők tömegével.

Bár Gismunda az egyik legaktívabb széphistóia-hősnőnk, a narráció telisteli van tűzdelve nőellenes, illetve férfipárti kijelentésekkel (– dőlttel jelzem ezeket TT):


Vala az királynak egy szép leánya,
Keresztségben neve Gismunda vala,
Vén királynak kedve csak ebben vala,
Mert férfimagzatja néki nem vala.

[...]

Ilyen esküvését atyja jovallá,
Ifjúságnak lángját meg nem gondolja,
Hogy férfitől aszonyember búcsúja,
Éh farkasnak mint báránytól elállta
.

illetve ugyanez a strófa más verziókban:


Ilyen esküvését atyja javallá,
Ifjúságnak lángját ő nem gondolá,
Asszony állhatatlan voltát nem tugya,
Fogadását ebben csak egy sem állja.

[...]

Tartóztatá Gismunda végsiralmát,
Könyveitől törli gyenge orcáját,
Hogy ismeré királynak nagy haragját,
Férfiszűvel így kezdé el mondását:

más verziókban:


Tartosztatá Gismunda nagy siralmát,
Könyveitül törli gyenge orcáját,
Hogy ismeré Királnak nagy haragját,
Férfi szóval így kezdé el mondását.

Irodalomtörténészeink korábban hosszan értekeztek arról, hogy a históriaszerzők a szórakoztatásra is alkalmas szerelmi történetekbe illesztett szerelemellenes vituperatióikkal a korabeli értelmezői közösség számára hogy kívánják szalonképessé varázsolni műveiket. „Na ez az, amit nem szabad tenni” – nyilatkozzák a derék szerzők, védekezésül az erkölcstelenség vádja ellen. A társadalmi nemek (gender) szempontjából azonban tehetünk még egy érdekes észrevételt: szerzőink többsége a művében megrajzolt pozitív nőképet is az előző módszerhez hasonló negatív előjellel látja el, amikor szembeállítja hősnőjét a valódi világ nőivel. E históriák egyértelműen férfi-, vagy erősen férfidominanciájú olvasóközönségnek íródtak. Ez a társadalom valószínűen nagy hangsúlyt kellett, hogy fektessen mindenféle nemiséggel kapcsolatos kérdés szigorú ellenőrzésére, olyannyira, hogy még e közzösség tagjának, egy férfiszerzőnek is csak megfelelő erkölcsi nyilatkozattal volt szabad ilyesféle témát elővennie. Ezek az erkölcsnyilatkozatok voltaképpen a nemiséget uraló férfiközösség hatalma mellett tett hűségnyilatkozatok.

Jegyzetek:
[*] A tanulmány írása idején a szerző Békésy György Posztdoktori Ösztöndíjban részesült.
[1] RPHA – Répertoire de la poésie hongroise ancienne, főszerkesztő HORVÁTH Iván, szerkesztő H. HUBERT Gabriella, munkatársak FONT Zsuzsa, HERNER János, SZŐNYI Etelka, VADAI István, adatszerkezet, programozás: DOS-os verzió: GÁL György, VADAI István, web-es verzió: KARSAI Róbert. ver. 3.0, 1979-1992, Nouvel Objet, Paris 1992; ver. 3.1, abCD Interaktív Magazin, I (1994) 2.; ver. 5.0, Gépeskönyv, Bp., 1999; ver. 5.0.5, Gépeskönyv, Bp.,2000: http://magyar-irodalom.elte.hu/repertorium/
[2] RIEDL Frigyes, A magyar irodalom története a XVI. században, jegyezte és kiadta CSOMA Kálmán, Bp., 1907.
[3] A megnevezések természetesen Riedltől valók.
[4] RIEDL, I. m., 34.
[5] Uo., 35.
[6] Uo., 36.
[7] Uo., 81-82.
[8] VISNYOVSZKY Rezső, Széphistóriáink olasz-latin csoportja, Stephaneum Nyomda Rt. Bp., 1907.
[9] VARJAS Béla, A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Akadémai Kiadó, Bp., 1982, 126.
[10] Uo. (Az idézett részletben hivatkozza: TOLDY Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban, Pest, 1864.)
[11] Uo., 127.
[12] Az RPHA műfajfájának bonyolultsága miatt nem rajzolom le az egészet, csupán a minket most közvetlenül érdeklő csoportokat ismertetem.
[13] Ide tartoznak pl. Balassi művei. (Jellemző adat, hogy a 124 lírai szerelmesversből mindössze 25 darab – a szövegek egyötöde! – az, ami nem Balassi, Rimay vagy Dobó Jakab írása.) Ebből a 124 tételből azonban még mindig hiányzik Balassi – feltehetően szerelmi témájú – 31. éneke valamint 1. Celia-éneke. Ezek érthetetlen módon kimaradtak az adatbázisból. L., TÓTH Tünde, Irodalomtörténészek a Bábeli Könyvtárból. A régi magyar vers repertóriuma, ItK, CI. évf. (1997), 133-145.
[14] Ide tartoznak a hagyományos értelemben széphistóriának nevezett művek.
[15] Bizonyos bibliai históriák ugyanis érdekesek lehetnek a szerelem kérdése szempontjából.
[16] L., a 12. lábjegyzetet!
[17] RPHA-4018
[18] Kritikai kiadása Ács Páltól való. Régi Magyar Költők Tára, XVI. századbeli költők művei, 11. kötet, sajtó alá rendezte ÁCS Pál, Akadémiai Kiadó – Orex Kiadó, Bp., 1999. 363-366. ill. 504-505. Ács Pál kiadása sajnos nem győzött meg eléggé arról, hogy a csupán egy 1864-es Vasárnapi Újságbeli közlésből ránk maradt mű nem hamisítvány – jóllehet irodalomtörténészeink általában hitelesnek tartják. Mindenesetre kár, hogy nem veszi észre (az egyébként voltaképpen inkább a mű hitelessége mellett, mint ellene szóló) akrosztichon-töredéket: a 11-19. versszakok kezdőbetűi ui. a következő szöveget adják: PETMR DÉAK.
[19] RPHA-3209: Balassi említésből ismert („nem kész”) Jephtes-históriája.
[20] RPHA-0512
[21] RMKT XVI./7., 174.
[22] RPHA-1013
[23] RPHA-0832
[24] E tanulmány A 19. századi irodalomtörténet-írás régi magyar nőképe címmel a „Nő és férfi, férfi és nő. A társadalmi nemek kutatása Magyarországon az ezredfordulón” c. konferencián hangozott el. (BKÁE TársadalmiNem- és Kultúrakutató Központ, 2002. november 22–23.) Sajtó alatt.
[25] LUDÁNYI Mária, A szerelem-kép alakulása a XVI. század végi és XVII. század eleji magyar irodalomban, ItK, LXXXIII. évf. (1979), 359-370.
[26] RPHA-0373
[27] RPHA-0043
[28] RPHA-0324
[29] RPHA-0232
[30] RPHA-0693
[31] Nehézkes = terhes.
[32] RPHA-0318
[33] TÓTH Tünde, I. m.
[34] RMNy 340
[35] RMNy 1436
[36] RPHA-0261
[37] RPHA-1246
[38] TÓTH Csilla, Előmunkálatok a Széll Farkas-kódex hálózati kritikai kiadásához, in: Palimpszeszt, 17.szám, Tanulmányok és műfordítások Zemplényi Ferenc 60. születésnapja tiszteletére, 2002. május 8., szerk.: BÁNKI Éva, TÓTH Tünde, http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/26.htm Uez.: TÓTH Csilla, A megszerkesztettség nyomai a Széll Farkas-kódexben, „Allegro con Brio. Írások Zemplényi Ferenc 60. születésnapjára”, szerk.: BÁNKI Éva, TÓTH Tünde, Bp., 2002, Palimpszeszt, 299-313.
[39] RPHA-0322
[40] Kivéve a Trójai história harcos amazonjait, akiknek viszont – szokatlan módon – férjeik is harcosok; és akik csupán epizódszereplői a történetnek.
[41] De nem tudjuk meg a tündér nevét sem az Árgirus históriában.
[42] Lórán.
[43] Érdekes párhuzam, hogy az ókori Rómában a nőknek tudvalevőleg nem volt nevük. Személynevüket apjuk családneve után kapták: Tullia, Julia, stb.
[44] RPHA-0357
[45] RPHA-0438
[46] B. KIS Attila, Historia elegantissima. A példázat szerepe Enyedi széphistóriájában, „Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére”, Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 35., szerkesztette BALÁZS Mihály, FONT Zsuzsa, KESERŰ Gizella, ÖTVÖS Péter, JATE Régi Magyar Irodalom Tanszék, Szeged, 253-261.
[47] RPHA-0053
[48] Lásd TÓTH Csilla, I. m.
[49] Marie-Loiuse von FRANZ, Női mesealakok, fordította és a jegyzeteket írta BODROG Miklós, Európa, Bp., 1992.
[50] KOMLOVSZKI Tibor, Utószó, „Széphistóriák”, Magyar Helikon, Bp., 1975, 199-213, 206.
[51] Érdekes, hogy a história dedikációja kettős, az akrosztichon szerint Nagyszombati Komáromi Ferenc, a kolofón szerint pedig: „társához”; e két megnevezés persze takarhatja ugyanazt a személyt is.
[52] Ilyen szempontól félreértésnek tartom B. Kis Attila és Szilasi László elemzését, akik azt mondják: „A széphistória egészének szerelem-képe nem írható le: tények, történetek, mítoszok egymásnak ellentmondó, széteső láncolata, amit az erőszakos narrátori szólam sem képes (s olvasatunk szerint nem is kíván) egységesíteni.” Diskurzus-csoportjaikkal nem értek egyet, a Metamorphosest emlegető venustumnak például semmi köze az általuk „pietas-diskurzusnak” nevezett beszédmódhoz, a Lucretia és Eurialus nevek adásában rejlő gúnyt megintcsak félreértik, úgy tesznek, mintha nem vennék észre a szöveg nyilvánvaló humanista fin’amors-paródia voltát. (Lásd: B. KIS Attila – Szilasi László, Még egyszer a Pataki Névtelenről. Történeti poétika és dekonstrukció, névtelenség és dialogicitás, ItK, XCVI (1992), 646-675., különösen: 661-668.) De az elemzésükkel való vita külön tanulmányt érdemel.
[53] A körülmények hatására változó érzelmek (a férfi hol nagyon szerelmes és bátor, hol pedig gyáva) emlékeztetnek kissé a szerelmi regényét folyamatosan újraíró Balassi-féle Fragmentára. Elemzését lásd: TÓTH Tünde, Balassi Bálint Lengyelországban, „Miscellanea. Tanulmányok a régi magyar irodalomról”, szerkesztette SZENTPÉTERI Márton, JAK Füzetek, Kijárat Kiadó, 2001, 35-48.
[54] Chrétien de TROYES, Lancelot, a Kordé Lovagja, fordította VASKÓ Péter, az utószót írta és a jegyzeteket összeállította SASHEGYI Gábor, Palimpszeszt, Bp., 1999.
[55] OVIDIUS Metamorphoses (Átváltozások) c. műve tudvalevőleg a mitolgiai hősök csodás átváltozásait állatokká, stb. írja le.
[56] „Ellentétben az összes XVI. századi magyar históriás énekszerzővel, az Árgirus históriájának szerzője művének hasznáról, erkölcsi tanulságáról egyetlen szót sem szól, ezzel szemben egyértelműen vallja, hogy írását az olvasóknak mulatságul adta. Az célja tehát nem az erkölcsi haszon (to khrészimon), hanem kizárólag a mulatság, a gyönyörködtetés (to terpnon).” PIRNÁT Antal, Fabula és história, ItK, LXXXVI (1984), 137-149, 141.



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]