19. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]
Amire vállalkozom, nem előzmények nélkül való: a címben említett két irodalmi mű volt már tárgya feminista szempontú újraolvasásnak; jóllehet nem közvetlenül megjelenésüket követően. Ahogyan Horváth Györgyi a Psychét és a Tizenhét hattyúkat ért kritikákat számba vevő cikkében megállapítja, a honi irodalmi diskurzusban csak a kilencvenes évek második felében kezdték a – még mindig ritkán és szórványosan – felbukkanó feminista szövegolvasatok és értelmezések felváltani akorábban jellemző teljes hiányt (Horváth 1998: 417). A szóbanforgó könyvekkel foglalkozó újabb keletű bírálatok számomra azonban még mindig sok kívánnivalót hagynak maguk után, elsősorban is azért, mert elemzésüket legtöbbször egyetlen kitüntetett érvrendszer mentén végzik, miközben nem kínálnak, s így feltételezni sem engednek, elismerő olvasatokat. Én magam dialógusba kívánnék lépni a már létező recenziókkal; s a dialógus itt most jelentse az attól való aggodalom félretételét is, hogy a nálunk jellemző, feminista megközelítésekre (még?...) nem igazán fogékony irodalomkritikai diskurzusban a vita maga esetleg ellen-diskurzusnak mutatkozik. Az alábbi elemzés során a Psyché és a Tizenhét hattyúk többszempontú és pozitív újraértékelését vetem fel, melyből majd az derül ki, hogy noha nem női szerzőséggel, de igenis női, sőt akár feminista látásmódú szerzőséggel van dolgunk. Pozitív olvasatomat rögtön revízió alá is veszem azonban, amikor az adott hősnők ábrázolásának lehetséges csapdáit próbálom megkeresni. (Viszont már most elárulom: a revízió nem fogja e vadonatúj feminista olvasat előjelét negatívvá visszaváltoztatni...)
Meglepő, hogy megjelenése idején csak egyetlen kritikus (Somlyó 1972) szentelt komoly figyelmet a Psyché-beli nemváltásnak, s a Csokonai Lili esetében is csak az újabb keletű, feminista nézőpontból íródott kritikák problematizálták Esterházy nemváltását – egyben a férfi szerző által megjelenített „női tapasztalatok” és „női nézőpont” hitelességét is megkérdőjelezve (Molenkampf-Wiltink 1994, Virágh F. 1987). Horváth Györgyi a fentebb már említett tanulmányában elutasítja ezt a fajta, a feminista kritikán belül mások által is problematizált megközelítést: egy egységesnek elgondolt, a nőkre általánosan érvényes tapasztalat tételezése normatívvá merevíti ezt a kitüntetett tapasztalat-halmazt (Horváth 423), figyelmen kívül hagyva, hogy azok minden nő számára egyformán elérhetők és elérendők-e. Ilyen kritériumok felállítása és azok számonkérhetősége ugyanúgy sztereotíp nő-ábrázolásokhoz vezethet, mint a sokat kárhoztatott férfi-gyártotta-férfi-használatra-jellegű nőképek.
Egyik kritikus sem tér ki azonban azokra az implikációkra, amik a nemváltás és szerzőség-váltás együttesében ragadhatók meg. Weöres a XIX. századi költőnő puszta felfedezőjének vallja magát a könyv utószavában, Esterházy saját nevét is lehagyja a könyv borítójáról. Ebből a szempontból gyakorlatilag lényegtelen, hogy melyik esetben hányan és mennyi ideig nem jöttek rá a szerepjátszásra, hiszen az értékelendő gesztus abban rejlik, hogy maga helyett mindkét író a kitalált fiktív női figurát ruházta fel a szerzőség jogával. Sokatmondó azonban, ahogyan Jastrzębska, Virágh F. és Molenkampf-Wiltink következetesen naplóként említik Lili szövegét; illetve, hogy Horváth kizárólag Csokonai Liliként utal a műre, és nem a Tizenhét hattyúk regénycímet használja, amely regénynek Csokonai Lili nem a címe volna pedig, hanem a szerzője. Eltekintenek tehát attól a lehetőségtől, hogy Csokonai Lilit egy önálló irodalmi mű, műfajára nézve önéletírás szerzőjeként kezeljék.
Érdemes itt felidézni a feminista kritika azon vállalását, amikor a legkülönfélébb diszcíplinák képviselői a mútbéli (ismeretlen, vagy már ismert,de el nem ismert) női szerzők, művészek, filozófusok, tudósok, közéleti-történelmi szereplők, stb. felkutatását tűzték ki célul. Ez a múltfaggatás és történelem-korrekció (a nők visszamenőleges beleírása a diszciplínák történelmébe) a fennálló irodalmi, művészeti (stb.) kánonok és azok hiány(osság)ainak bírálatával, valamint e kihagyások okainak feltárásával párhuzamosan futott. Az 1980-as évektől kezdődően számos feminista irodalomtörténész is ennek az űrnek a kitöltésén dolgozott. Én azt a kijelentést kockáztatnám itt meg, hogy Weöres Sándor volt az, aki a magyar irodalomtörténet számára ennek a munkának nekilátott – megelőzve bármilyen hasonló feminista törekvést.
Weöres 1977-ben tette közzé több évtizedes irodalomtörténeti kutakodásának eredményét, a Három veréb hat szemmel című kötetet, melynek alcíme: Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Ebben a középkortól a XX. század elejéig ívelő gyűjteményben Weöres nem a neves költők híres és jellegzetes szerzeményeire koncentrált, hanem azokra a „rendhagyó” művekre, „amelyekkel éppen különlegességük miatt nem tudtak mit kezdeni [...] Tehát ez a könyv: temetőfeltárás” (Weöres 1982). A Három veréb... bámulatosan időszerű, sőt korát megelőző vállalkozás volt, amennyiben a fentebb megkérdőjelezett normatív, kihagyásokkal operáló irodalmi kánon dekonstruálására irányult, és a „magyar költészet tiszteletlenebb megközelítését” (Weöres 1982/II: 516) javasolta. A kánontágítás ugyan nemcsak női szerzőkre irányult, ám Weöres megkülönböztetett figyelmet szentelt annak a „[k]ülönös jelenség[nek], hogy az irodalomtörténészek nem szeretnek tudomást venni a költőnőkről”, s megemlít néhány nevet, akik pedig ugyanúgy a „legkülönbek közé tartoznak”, illetve olyanokat, akiknek csodatétele „a köznapi élet s a jelenlét olyan intenzitása, mely férfipoétánál alig fordul elő” (515-16). A Psyché-alak pedig mindannak a történelmi lehetőségnek az ötvözete és megtestesülése, amellyel Weöres a kutatás során találkozott. A felfedezett valaha-élt költőnők (és költők!) életrajzi részleteiből tevődik össze a fiktív költőnő figurája (Havas 1993: 345), vagy pedig így vagy úgy kapcsolatba kerül velük a könyv világán belül. Kapcsolatba kerül azonban Psyché a kor jól ismert művészeivel (Beethoven, Goethe, Hölderlin, stb.) és a magyar felvilágodás híres személyiségeivel is; Miklós Pál részletesen feltárja Psyché kapcsolatrendszerét e valóban élt figurákkal, s ezt a kapcsolatrendszert a történeti hitel eszközének tekinti (Miklós 1974:130-32), azaz a figurának a történelmi kontextusba való gondos beágyazásával valószínűsíti Weöres, hogy élt/élhetett az általa elgondolt nőalak. A szerzőség „átengedésével” és a neves mesterekkel való „egy lapon említéssel” Weöres ugyanakkor mintegy retrospektíve kanonizálja is a női irodalmat, vissza-/beleírja a női szerző(ke)t az irodalomtörténetbe.
A Tizenhét hattyúk esetében a kitalált szerző neve, azaz a névválasztás, továbbá a címválasztás szintén interpretálható – ráadásul többféleképpen – autoritást megerősítő mozzanatként. Esterházy a Lili-könyv keletkezését dokumentáló esszéjében számol be a név- és címválasztás körüli dilemmákról (Esterházy 1988: 122-23). Mielőtt Lili ‘Csokonai’ lett, Esterházy fontolgatta a Tinódi és a Mányoki neveket is (ez utóbbi EP édesanyjának a vezetékneve). A lehetséges címvariációk közt szerepelt ‘Az író arcképe kölyökmacska korából’, illetve ‘Esti Kornélia kalandjai’ (a referenciák egyértelműek; s a címverziók azt jelzik, hogy akkor itt most egy nő fogja mondani a mondandóját); a végleges cím ‘hattyú’-ja pedig Nemes Nagy Ágnesre (is) utal. Ez a csupa nem-originális, intertextuális elnevezési próbálgatás számomra arról szól, hogy Esterházy is azon fáradozik, hogy legitimálja hősnőjét és annak írásművét, hogy háttérül valamiféle irodalmi autoritást teremtsen neki, s hogy a nagy nevekkel egy sorba helyezzen egy női nevet. Ezt a fáradozást lehetne persze úgy is értékelni, hogy a szerző nem bízik hősnője saját jogán megszerzendő-megszerezhető legitimitásában, de fellelhetők ezzel szembehelyezhető tényezők is. Esterházy megjegyzését – miszerint „[a] Csokonai Lillája nem volt az eszemben” – figyelmen kívül hagyva, Hódosy Annamária a metafikciós elemként kezelt Csokonai Lili névből igenis azt olvassa ki, hogy „a teremtmény” Csokonai és Lilla fiktív gyermeke, vagyis a szerző és a múzsa eggyéolvadásaként (Hódosy 1993: 67), vagyis – folytatom én – a férfi: (aktív) alkotó, nő: (passzív) ihlető szokásos dichotómikus szereposztás feloldásaként is értelmezhető. A nagyon is közvetlen személyes-érzelmi legitimáló mozzanatok (az anya nevén kívül a feleség fiatalkori portréjának a hátsó borítóra csempészése) szintén pozitív identifikációt sugallnak. Az ismeretlen női név alatt való megjelen(tet)és története is a saját jogon való szerzőségbe vetett bizalomra enged következtetni.
Az én olvasatomban az írások műfaja is az autoritással felruházó elemek közé tartozik. A Psyché műfajának meghatározása nem kis dilemmát okozott a recenzenseknek, de itt csak két ezzel kapcsolatos mozzanatra térnék ki. A számos verzió közül Miklós Pál felvetését tudom leginkább elfogadni, aki a művet – irodalmunkban mindaddig páratlan – életmű-imitációnak nevezi (Miklós 1974: 128). Ezt azon fenti kijelentésem körülbelüli szinonímájaként olvasom, miszerint Weöres retrospektíve kanonizálja, vissza-beleírja az irodalomtörténetbe a nők irodalmát. A Tizenhét hattyúk műfaja, a női önéletírás maga pedig a feminista kritika megfogalmazása szerint a hallgatásból/elnémítottságból való kiemelkedés műfaja; vagy ahogyan – meglehet, szavai lehetséges feminista implikációinak tudatában nem lévén – szerzőnk mondja: „[e]gy lány a 80-as évek közepéből elkezdi mondani az életét... az életrajz: az önmagában reménytkeltő” (Esterházy 1988: 146).
A Psyché egy másik műfajmeghatározása volt a montázsregény, azaz montázstechnikával megszerkesztett életrajzi regény (Miklós129). A montázs a számos műfaj- és szövegtípust, s a négyszeres élettörténetet öleli fel. Fentebb már említettem, hogy e két művet ért kritikákat kommentáló írásában Horváth Györgyi rávilágít, hogy normatívvá rögzüléssel fenyeget és esszencializmusba torkollik a női tapasztalatra mint autoritásra való hivatkozás, illetve e nem-női szerzőségű, ám kvázi-női perspektívából íródott műveknek az előadott női tapasztalatok hitelességét firtató értékelése (Horváth 1998). Csakis egy kötelező érvényűnek tekintett tapasztalatkör tételezésekor értelmezhető kritikusi eszköz az Ineke Molenkampf-Wiltink (1994) szövegében sűrűn előforduló „Elképzelhető-e...?” és „Kicsit furcsán hat...”-kezdetű argumentáció, amelyekkel a két hősnő cselekvéseit vagy azok ábrázolását illeti (és – mivel szerinte a „legtöbb ember számára” „nehezen elképzelhetőek” – hiteltelennek ítéli). A női tapasztalattal nem a (sztereo)tipikusság vagy furcsaság mentén volna érdemes operálni, hanem onnan közelítve, hogy ennek örve alatt felbukkannak-e korábban a művészi ábrázolás körébe nem sorolhatónak ítélt, ám – azaz: mert – a női életszférába tartozó mozzanatok. Ily módon szemügyre véve, valamint a hetvenes évek feminista képzőművészeinek „from vagina to lipstick” (‘a vaginától a szájrúzsig’)-stratégiájára is emlékeztetve, inkább pozítivan értékelem azt, hogy Esterházy és Weöres témává tették a Molenkampf-Wiltink által a bemutatásukat célzó minőségi vizsgálat alá vetett női életaspektusokat.
Molenkampf-Wiltink és Virágh F. Éva számára tágas támadási felületet nyújtanak a szexualitásnak e két regényben előforduló megjelenítési módjai. Valóban, mind Psyché, mind Lili figurája erőteljesen áterotizált, Psyché ábrázolása esetében ez már szinte mitikus méreteket ölt: a narrátorok mint „szerelempapnőt”, új erkölcs prófétanőjét írják le, akinek „erkölcse, mint a madaraké”, s kinek életvitele „szinte már vallási rajongókat” vonz [P: 197, 202]. Lili szexualitása is meglehetősen eleven és széles spektrumú: felölel mindenféle rendű-rangú és korú férfiakat, valamint szórványosan nőket is. S állítólag mindketten szikrázó szépségek. A női szexualitás efféle ábrázolása valóban interpretálható az említett kritikusokéhoz hasonló módon: a hősnők szerelmi életük foglyai, érzékeiknek élő ösztönlények (Imre 1987, Virágh F., idézi Horváth 1998); hasonlóképpen foglyai a birtokló férfitekintetnek is, amely szinte kizárólag a női felet látja-láttatja az erotikus epizódok leírásakor (Molenkampf-Wiltink 539-41). Ám megpróbálhatjuk mindezt másképp is olvasni.
A feminizmus második hullámának egyik leghangsúlyosabb programpontja volt az autonóm női szexualitás kialakítása: a női test „visszaszerzése” az azt uralma alá hajtó férfitekintettől, valamint a megélt szexualitás nők általi megszólaltatása. Ennek hozadéka volt a művészi ábrázolás területén a női szexuális tapasztalat témává avatása – hasonlóan a már említett, a női életszférába tartozó és többnyire elhallgat(tat)ott vagy egyenesen tabuvá tett egyéb élményekhez. Innen nézve azok a jelenetek, amelyekben Psyché és Lili nemcsak mint szexuális fétistárgyak, hanem mint felszabadult és szexuálisan (hiper...)aktív személyek jelennek meg, ráadásul úgy, hogy az „élménybeszámoló” rájuk fókuszál, talán összekapcsolhatók a fent vázolt célkitűzéssel. Ezen érveket szem előtt tartva is bizonytalanok maradhatunk azonban azt illetően, hogy Psyché és Lili ábrázolása valóban a női szexualitás felszabadításának irányában hatnak-e, vagy netán ezek is csak arról az izgatóan könnyűvérű nőtípusról tálalnak pillanatfelvételeket, amely gyakran szokott a férfifantáziák témája lenni. Mindezeknek tudatában sem gondolnám, hogy biztonsággal meg tudom állapítani, vajon a Psyché- és Lili-figura afféle reprezentáció-e, amely abban a férfi-gyakorlatban és kiváltságban fogan, ami feljogosít arra, hogy úgy nézzenek a nőre, amitől a „nő” (szó) erotikától csöpögő terminussá, s mint ilyen, a férfiszexualitás hordozójává válik. Az ilyen „nőkép” ugyanis már cseppet sem a nőről szól, hanem pusztán egy olyan ábrázolás, amelynek éppenséggel egy női alak a jelölője – ettől viszont pontosan a nő nincs rajta azon a képen (Pollock 1992: 23, 35).
A férfiszerzők nőkről szóló szövegeivel foglalkozó feminista irodalomkritikának egy másik toposzát is felidézi az általam vizsgált két mű. Jóllehet, a szerzők pozitívumként láttatják teremtményeik szexuális viselkedését és egészében vett személyiségét – végül mégiscsak „megölik”, illetve „megnyomorítják” őket. A feminista kritika ismerete és elfogadása nélkül is könnyen értelmezhető e mozzanat büntetésként: Imre László szerint a Tizenhét hattyúkban minden a büntetés/bűnhődés, „a lezáró katasztrófa felől nyeri el értelmét” (Imre 1987: 89), ileltve: Psyché úgy éli az életét, „mintha ... olyasféleképpen lehetne élni ott, mint századunkban ... nem nőnek, de férfinak is alig... Mi történhet hát vele? Elbukik, elpusztul” (Lengyel 1972). Lili sorsát Jastrzębska is szinte isten büntetésének tekinti, de ugyanakkor azt is regisztrálja hogy ellentétben a barokk tragikus hőseivel, Lili nem fogja fel büntetésként a vele történt tragédiá(ka)t, s „modern emberként már nem hajlandó csupán alávetni magát sorsának, lázad ellene és hűtlen szeretőjét megöli” (Jastrzębska 1991: 58). Az autóbaleset utáni megnyomorított élet a könyv második leghoszabb fejezetét kapja, s benne Lili nemritkán cinikusan, ám még inkább gyomorszorítóan számol be nagyon is megváltozott életéről – a Jastrzębska által kiemelt bosszú mozzanata miatt mégsem feltétlenül úgy látjuk, hogy meg van tőle vonva minden önálló cselekvés lehetősége. Tudván, hogy Esterházy eleinte Lili öngyilkosságát fontolgatta (Esterházy 1988: 126), ez a maradék cselekvőképesség mégis több talán, mint a totális megsemmisítés/megsemmisülés. Psyché homályos körülmények között bekövetkezett halálának azonban – „[b]aleset volt, vagy a féltékeny férfi tette: nem világolt ki soha” [P: 270] – nem sikerült kicsit is pozitívan értékelhető értelmezését találnom. Amennyiben a féltékeny férj tette, féltékenységének már csak a feleség hírhedt múltja adhatott tápot a „baleset” idején – s ennyiben alig is magyarázható másként, mint visszamenőleges büntetésként a nő szokásrenddel dacoló életmódjáért. Az sem menti ezt a „kivégzést”, hogy Weöres néhány Psyché-vers és -kommentár 1967-es Híd-beli közlésekor (Weöres 1967: 498) még csak a költészet feladását, azaz a férjhezmenést, anyaságot és a házi tűzhely melegen tartását, s további sorsának az ismeretlenbe veszését vetítette előre teremtménye életútjaként. Az előzetesen felépített „hetyke vakmerő forradalmárnő”-kép szempontjából ez sem sokkal ígéretesebb verzió, annál is kevésbé, mert a végső üzenete ugyanaz: egy ilyen nő élete, terjedelmében is teljes életútja nem elgondolható. Nem addig él (boldogan), amíg meg nem hal.
A női tapasztalat hitelességére való hivatkozást elvetve Horváth Györgyi a szövegeket abból a szemszögből ítéli meg, hogy milyen szubjektum-típust tételeznek, illetve hogy következetesen végbeviszik-e az adott szubjektum-típussal járó szemléletváltást. Meglátása szerint a Psychén számonkérhető, hogy „egy olyan szubjektum- és tapasztalat-felfogáson alapul, melynek kapcsán a metafizika-kritika ... több ízben is kifejezte kételyét” (Horváth 1998: 422). Ezzel szemben a Tizenhét hattyúk Lilije „decentrált” azaz „az individuummal szemben felmutatható heterogén szubjektum” (425). Az itt megjelenő szubjektum-felfogás által felvetett problémákat Horváth árnyaltan tárgyalja, ám én azzal kívánok ellenérvelni, hogy amíg az Esterházy-regénnyel kapcsolatban felvethetőek a fenti dilemmák, a Psychét a posztstrukturalista szubjektum-modell megvalósítása felől értékelni történetietlen eljárás. Nem is annyira a regény megjelenése, illetve a szubjektum dekonstruálására tett episztemológiai kísérletek időbeli diszkrepanciája miatt, hanem mert radikálisan más a két vállalkozás „mire fel”-je. Amennyiben elfogadhatónak tekintjük, hogy Weöres szándéka egy potenciális múltbeli női szerző visszamenőleges megkonstruálása volt, akkor el kell ismernünk, hogy ennek a vállalásnak, amely egy személy létét hivatott állítani, elengedhetetlen mozzanata az adott szubjektumról való többé-kevésbé koherens kép prezentálása. Távolról sem ez az egyetlen eset, amikor a posztmodern elméleteknek a „szerző/individuum halálára” vonatkozó kijelentései, valamint a feminizmus azon törekvése, hogy a női szubjektumnak egy radikálisan új, nők által meghatározott definícióját adják, ellentmondásba kerülnek. Egyes feminista gondolkodók (többek közt Luce Irigaray, Nancy Hartsock, Craig Owens) egyenesen azt a nézetet vallják, hogy a posztmodernizmus talán a patriarchátus utolsó csele, amellyel épp akkor fognak a szubjektum ideájának megingatásába, s ezzel a korábban hallgatásra ítélt rétegek öndefiniálási manővereinek csírájában való diszkreditálásába, amikor a nők, valamint számos kulturális kisebbség „beszélni kezdenek”. Ebből a nézőpontból „a szerző halálának” hangoztatása és a kánon – nem jellegének, hanem létezésének – megkérdőjelezése csak újabb arra való maszkulinista találmányoknak mutatkoznak (épp akkor meghirdetve, amikor a feminista kritikusok, avagy a kritikus feministák a létező történelmi kánonok kiterjesztésén kezdtek dolgozni!), hogy a női írók/művészek helyből elveszítsék korábban sosemvolt autoritásukat. A feminizmus kontra posztmodernizmus perbe nem szeretnék most ennél részletesebben belefolyni; Horváth Györgyi elemzéséhez végezetül annyit fűznék hozzá, hogy valójában még az általa oly homogénnek és megragadhatónak látott Psyché-beli személyiség-, tapasztalat-, és valóságfelfogás és -bemutatás is viszonylag heterogén és illékony. A mű sajátos műfajából, a montázsregénységből adódik, hogy a „valóságot” több szempont (elbeszélő) szerint tálalja, miáltal Psyché életének és költészetének eltérő megítéléseit kapjuk. Igaz, hogy ezek a különböző beszámolók ritkán térnek el annyira, hogy megbontsák a Psychéről kirajzolódó képünk viszonylagos koherenciáját – de erre a viszonylagos koherenciára szükség van az újradefiniált nőkép láttatásához. Weöresnek az a megengedő és relativizáló arritüdje pedig, amellyel a Psychét tesztnek tekinti – minden olvasó tudatállapotának megfelelően rakja össze az ott tálalt részleteket (Kenyeres 1978: 180) -, továbbá az a gyakorlata, hogy részeket hagy el a mű különböző kiadásaiból, illetve részeket ad azokhoz hozzá, ellentmond az egyszer s mindenkorra rögzített, koherens valóság-ábrázoláshoz fűződő illúziónak.
A bemutatott női perspektívának és tapasztalatnak a hitlességét firtató kérdést fentebb már mint esszencialista csapdákat rejtegetőt elvetettük; most mint másodlagos jelentőségűt is mellőzni kívánnám. A figyelmet pedig arról, amiről szó van (a női élmények), inkább az ahogyanra terelném, azaz az archaizált nyelv használatát tenném vizsgálat tárgyává, felismerve, hogy ez a sajátos nyelvhasználat az eddigi kritikák által észleltek mellett további jelentékeny interpretációs ösvényeket nyit meg. Eszerint e szövegek a női írásmód (écriture féminine, feminine writing) megvalósulásaként is felfoghatók. Deborah Cameron feminista nyelvkritikus úgy határozza meg ezt ez az írásmódot, mint ami egy kevésbé lineáris idő- és térfelfogással operál, s szembehelyezkedik a racionális beszédmóddal, amennyiben szívesen él a nyelvben rejlő játéklehetőségekkel, hogy annak kevésbé racionális aspektusait felszínre juttassa. A női írásmód az arra vonatkozó konvenciók lebontására is irányul, hogy miről és hogyan lehet az irodalom világán belül beszélni. Akármelyik nem képviselője is művelje, a női írásmód progresszív, mert alapvető patriarchális mítoszok (racionalitás, koherencia/egység) mindenhatóságát vonja kétségbe (Cameron 1990: 10). A Psyché és a Csokonai Lili által használt nyelv(ek) idegensége nemritkán a primér jelentésalkotás hátráltatásáért is felelős. „[A nő] beszédmódja sosem egyszerű vagy lineáris vagy tárgyszerű”, ahogyan Hélene Cixous, az écriture féminine egyik francia teoretikusa írja, „[í]rni annyi, mint utat engedni a túlburjánzásnak és a haszontalanságnak (Cixous 1989: 110). Számos, mondhatni „formális” megfelelés lelhető fel Psyché és Lili írásmódja, valamint az écriture féminine működésének iménti leírásai között. Szerzőnőink ellenállnak a racionális diskurzus linearitást követelő parancsának, Derridával szólva jelentést disszeminálnak. „Én egy szóban számost hallok”, mondja Lili [TH: 110-11]; „Psyché maga” pedig „utolsó ránk maradt költőnői vallomásában” a következőket írja: „Lehetőleg nem a conventionalis szót írom, hanem a több felé reflectálót, ezért azt hiszik, suta vagyok, mellé ver a beszédem. Hányszor figyelmeztetnek: tudom-é, hogy ez vagy az a sorom ollyant mit is jelent, a mire gondolni nem illő” [P: 221]. Psyché vallomása – és nem csak az általam kiragadott részlet – tudatában van a női (ön)kifejezési módra rákényszerített férfinormáknak is; s ezzel azon feminista argumentációnak, hogy a nőit nem lehet reprezentálni a fallogocentrizmus nyelvének és kultúrájának kifejezésrendszerén belül. Psyché elküldi verseit a kor neves ítészének, Toldy Ferencnek, akinek az oeuvre-re adott bírálatát lehet nemcsak úgy olvasni, mint ami Psychének a tiszta megtapasztalásra és a tapasztalás nyelvi visszaadására való képességét hivatott kiemelni (Horváth 1998: 420), hanem úgy is, mint ami a fennálló nyelvi-kulturális-irodalmi gyakorlat és a Psyché (női) írásmódja közötti összeférhetetlenségre világít rá. Toldy kritikusi megjegyzései rendre rendreutasítják a költőnőt azt illetően, hogy „miről és hogyan lehet az irodalomban beszélni” (ld. fent Cameron): egytől egyig mint olyat utasítja vissza Psyché tematikáját (v.ö. miről), amire még gondolni sem lehet, mint aminek közlése „a törvénnyel, a templommal, az álladalommal” való szembeszegüléssel egyenlő. (A processzus, amivel itt szembesülünk, a női tapasztalat elnémítása...) „E vers se mílyen nyelven sincs” – háborog Toldy (v.ö. hogyan), s szavait szinte szóról szóra (mínusz felháborodás) megismétli Csokonai Lili mai kritikusa: „Ez nem létező nyelv ... soha sehol nem beszélték” (Nagy Sz 1988: 122). Tűnhet úgy, mintha ismét a leírások puszta formális hasonlósága miatt hoznám a Weöres és Esterházy által kreált szövegeket az écriture féminine példájául, ám ha megnézzük, hogy milyen az a nyelv, amit használnak – vagy inkább, hogy mi helyett használják azt, azt találhatjuk, hogy írásmódjuk valóban kivezet a fallogocentrizmus kifejezésrendszeréből.
A Psyché esetében a régi magyar nyelv használata látszólag nem kíván külön megokolást; a kritikusok többnyire nem is értelmezték, inkább csak költői játékként ünnepelték (Fábri 1976), vagy a „régiség” módozatait, illetve a felhasznált szövegfajtákat azonosították (Miklós 1974). A Tizenhét hattyúk esetében az archaikus nyelvhasználat miértje már jóval hangsúlyosabb kérdés, hiszen a regény választott tárgya közvetlenül nem indokolja. A számos kritikusi értelmezés közül itt csak a jelen írás szempontjából relevánsakra fogok utalni, illetve fogom azokat a saját meglátásaimmal kiegészíteni – s így egy határozott állítássá formálni. Mezővári Gyula úgy ad számot a XVII. századi nyelv használatáról, hogy Lili az önéletrajzírók nyelvén szólal meg (Mezővári 1988), ami számomra azt visszhangozza, amiről a műfajválasztás kapcsán már volt szó, hogy az önéletírás a hallgatásból való kiemelkedés, az identitáskeresés és személyiségteremtés műfaja (Kulcsár Sz 1987: 160). Jolanta Jastrzębska írása alapvetően a Tizenhét hattyúk-beli archaizálásra fókuszál. Tanulmányában azt a megállapítását támasztja alá aprólékos nyelvészeti bizonyítással, hogy Esterházy olyan nyelvi valóságot teremtett, amely létezne, ha a „racionalizmusában erőszakos” nyelvújítás nem következett volna be (Jastrzębska 1991) – ám felfedezéséből nem von le következtetést, nem formál állítást. Holott a feminista teória erős kritikával illeti a felvilágosodásban gyökerező kartéziánus, modernista gondolkodás dichotómikus szerkezetét, amelyben a nőihez van utalva a lebecsült ‘irracionális’, az ‘érzelmi/szubjektív’, szemben a férfihoz utalt és értéktelített ‘racionálissal’ és ‘objektívvel’. Az, hogy az író olyan nyelvi valóságot teremt önéletrajz-író hősnőjének, ami éppen a felvilágosodás ezen sajátosságainak hatásától mentes, illetve az, hogy az eredeti régi nyelvbe beleteremt olyan neologizmusokat, amelyek nélkülönözhetetlenek ahhoz, hogy egy 1965-ben született nő kifejezze magát (Jastrzębska, 49), értelmezhető úgy, hogy Esterházy lehetőséget teremt Lili számára egy nem-maszkulin pozíció felvételére. Olyan nyelven szólaltatja meg, amelyet valóban „soha sehol nem beszéltek” (még). Visszatérve Toldynak a Psyché költészetére adott (fiktív) bírálatához, ott is feltűnik, hogy a jeles irodalmár Psyché „szeszélyes és következetlen írásmódjának” ellenszeréül „orthográfiánk fejlődését” ajánlja a Báróné figyelmébe [P 288-89]; amiből arra derül fény, hogy Psyché nemigen volt hajlandó a neologista változtatások odaadó követésére. Írásmódjában mindkét szerző(nő)nk kívül helyezkedik a racionalizmus-bűvkörön, s ezáltal a fallogocentrizmusból is kilép.
Jastrzębska invenciózus elemzésének egyéb részeredményeiből sem formál állítást, azaz meglátásait nem köti össze azzá az érvrendszerré, amely (különösen a feminista kritika tételeivel egybevetve) radikálisan új megvilágításba helyezhetné az általa vizsgált művet. Ez a „mulasztás” jellemző a férfikritikusokra is – tanulságos volna megírni a recenzióknak egy arra irányuló elemzését, hogy melyek azok a meglátások, melyek tartalma nem bontódik ki, részben azoknak az interpretációs módszereknek és elméleti eszköztárnak a hiányában, amire tanulmányom elején már utaltam. Jastrzębska azon megállapítása, hogy „Esterházy regénye a XVI-XVII. századi irodalom ... utólagos hiánypótló művének tekinthető”, amikor is (olyan) nők(, mint Lili) nem írtak (naplót) (Jastrzębska 59; zárójelezések tőlem, HB) kísértetiesen egybecseng Kenyeres Zoltánnak a Psyché (valóban élt) férfikortársainak panaszára hivatkozó, s szintén egy irodalomtípus fájdalmas hiányára rámutató észrevételével: Weöres olyan versvilágot kreált meg Psyché költészetével, ami a korabeli Magyarországon nem jöhetett létre, mert a poétákra „a társadalom és a nemzet súlyos gondjainak ... megfogalmazása hárult”. A Psyché-féle költészet ellenben „megengedheti magának, hogy csak nyelvében legyen magyar, s ne tematikájában is”. S mi több, ez a felépített stílus nem is csak irodalmi, hanem életstílus lett volna, „tágasabb, szabadabb, levegősebb” (Kenyeres 1978: 179-80). Vajon nem ugyanez a meggyőződés motiválja-e a feminista történészeknek a történelem újraírását, a nőtörténelem megírását, a nőknek a politikában és a társadalmi változásokban játszott szerepének láthatóvá tételét célzó munkáját? S nem ugyanezt visszhangozza-e Weöres már idézett vélekedése: a női szerzők „a köznapi élet s a jelenlét olyan intenzitás[át közvetítik], mely férfipoétánál alig fordul elő”? Mai formájában a történelem csak a férfi „főszereplő” szempontjából nevezetes jelenségeket tartalmazza. A kevés számú hírneves női figurán kívül a nők tevékenysége „a nagy történelmi események” színfala mögött zajlott; s nem is könnyű tevékenységük nyomaira bukkanni, hiszen jellemzően nem is készültek róluk hagyományos értelemben vett történelmi feljegyzések. Amennyiben tehát Lili és Psyché mást és/vagy másként tesznek, mint amiről a férfidomancia alá hajtott kultúrtörténet számot tud adni, annyiban ismét szuverén cselekvési teret és módozatokat nyertek – a regények fiktív világán belül legalábbis. Nem volna nehéz (feminista-alapú) kijelentéssé formálni Miklós Pál arra vonatkozó meglátásait is, hogy Weöres munkája a történelemnek szóló kihívás, mert azt a kérdést sugallja, hogy mi lett volna, ha történelmünk valóban szült volna egy Psychéhez fogható költőnőt? S tovább: mekkora különbséget jelentene az a változás, amivel egy valóságos hagyaték módosítaná (irodalom)történeti tudatunkat? Mert, teszi hozzá mintegy válaszul, Weöres bravúrjának az a jelentősége, hogy már ez a fikció is módosítja történelemképünket (Miklós 1974: 137)!
Összegzésképpen nem állítom – illetve nem azt állítom -, hogy a Psyché és a Tizenhét hattyúk feminista tudatossággal, a „nőügy” iránti rokonszenvből születtek, hanem hogy a feminista teória és kritika által bevezetett problémafelvetések és interpretációs stratégiák felhasználásával e szövegekből olyan tartalmak bonthatók ki, melyek korábban rejtve maradtak pontosan ezen stratégiák ismeretlensége, valamint amiatt, hogy az így megfogalmazható kérdések előzőleg nem voltak tematizálva. E két könyvnek ezen újszerű kérdésfelvetésekkel és értelmezési módozatokkal való megközelítése a korábbi feminista elemzésektől eltérően nagyon is kedvező fényben mutatja a (férfi)szerzőket és regényeiket: szövegeik ahhoz járulnak hozzá, hogy végre lehessen mondani a mondhatatlant.
Meglehet, hogy Lili és Psyché áterotizált figurája tényleg foglya maradt a férfivágyaknak, s hogy a letargia, ami a Lili-könyv olvasása után eltöltött, valóban annak a baljós szerzői projekciónak köszönhető, miszerint egy olyan női életút, amely nem tagozódik be a hagyományos társadalmi parancsláncolatba, elkerülhetetlenül tragédiába torkollik, és „elnyeri méltó büntetését”. Mégis meggyőződésem, hogy a bemutatott nőalakok sokkal inkább megfelelnek valamely nő-definiálta nőképnek, s így a női olvasó számára azonosulásra alkalmasabbak lehetnek, mint a férfiszerzőktől megszokott nőábrázolások. Ezen túl pedig, ahányszor csak visszatérünk e szövegekhez, azok az olvasói élvezeteknek csaknem kimeríthetetlen forrását kínálják, továbbá számos olyan értelmezési szempont felvetésére adnak lehetőséget, melyek ugyan nem a szorosan értelmezett feminista kritika produktumai, de amelyek szintén a hatalomra és dominanciára épülő patriarchális „rend” le/megbontásán dolgoznak, s melyekről a jelen írás során alkalmam sem volt szólni. „Mindezt majd megírom még pontosabban is.” (EP(?))
IRODALOMJEGZYÉK
CAMERON, Deborah (1990): „Introduction : Why is Language a Feminist Issue?”, in: Cameron, D. (ed.): The Feminist Critique of Language. London and New York: Routledge. 1-28.
CIXOUS, Hélène (1989): „Sorties : Out and Out : Attacks/Ways Out/Forays”, in: Belsey, Catherine & Jane Moore: The Feminist Reader. New York: Blackwell. 101-116.
EDWARDS, Lee (1972): „Women, Energy and Middlemarch”, in: Massachusetts Review: 13. 225-231.
ESTERHÁZY, Péter (1987): „Csokonai Lili nyilatkozata”, in: Élet és Irodalom, 06.19.
ESTERHÁZY Péter (1988): „Tizenhét kitömött hattyúk”, in: Esterházy, P.: A kitömött hattyú. Budapest: Magvető. 120-152.
FÁBRI Anna (1976): „Weöres Sándor: Psyché”, in: Életünk: 5. 560-69.
FÖLDES Anna (1993): „A férfi – a teremtő, a nő – az éltető erő” : FA beszélget Weöres Sándorral, in: DOMOKOS Mátyás (szerk.): Egyedül mindenkivel : Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Budapest: Szépirodalmi. 166-174.
HAVAS Ervin (1993) beszélget WS-ral, in: Domokos Mátyás (szerk.): Egyedül mindenkivel : Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Budapest: Szépirodalmi. 344-351.
HÓDOSY Annamária (1993): „Száll a hattyú... (Csokonai Lili és az intertextualitás)”, in: Tiszatáj: 10. 57-69.
HORVÁTH Györgyi (1998): „Tapasztalás, hitelesség, referencialitás : A Psychét és a Csokonai Lilit ért kritikákról”, in: Literatúra: 4. 417-27.
IMRE László (1987): „Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk”, in: Forrás: 11. 88-90.
JASTRZĘBSKA, Jolanta (1991): „Archaizálás és intertextualitás : Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk”, in: Irodalomtörténeti Közlemények: 1. 48-62.
KENYERES Zoltán (1978): „Weöres Sándor: Psyché”, in: Életünk: 2. 178-180.
KULCSÁR SZABÓ Ernő (1987): „Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk”, in: Kortárs: 12. 159-164.
LENGYEL Balázs (1972): „A Weöres-Psyché”, in: Élet és Irodalom, dec.23. 10.
MEZŐVÁRI Gyula (1988): „Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk”, in: Kritika:2. 35.
MIKLÓS Pál (1974): „Weöres Sándor Psychéje”, in: Literatúra: 4. 125-137.
MOLENKAMPF-WILTINK, Ineke (1994): „A női perspektíva szerepe Weöres Sándor: Psyché és Esterházy Péter: Tizenhét hattyúk c. művében”, in: Jelenkor: 6. 533-543.
NAGY Sz. Péter (1988): „Legenda a szerelemről : Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk”, in: Új Írás:3. 121-123.
PALKÓ Gábor (1996): „A meztelen magyar férfi (nő)”, in: Tiszatáj: 5. 87-89.
POLLOCK, Griselda (1992): „Degas/Images/Woman : Woman/Images/Degas : What Differences Does Feminism Make to Art History?”, in: Kendall, Richard – Griselda Pollock (eds.): Dealing with Degas : Representations of Women and the Politics of Vision. London: Pandora Press. 22-39.
SOMLYÓ, György (1972): „Fiú-e vagy lány? : Megjegyzések Weöres Sándor ‘Psyché’-jéhez”, in: Új Írás: 8. 101-15.
SZILASI László (1994): „A párbeszéd kudarcai (Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk)”, in: Szilasi L.: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét. Budapest: Pesti Szalon. 71-83.
VIRÁGH F. Éva (1987): „A Mester és az ő Lilije”, in: Magyar Hírlap: June 10.
WEÖRES Sándor (1967): „Psyché. Egy hajdani költőnő versei”, in: Híd: 6. 489-498.
WEÖRES Sándor (1982): Három veréb hat szemmel : Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból I-II. Budapest: Magvető, 2. kiadás