EDITIONEM TERTIAM CURAVIT ET PRAEFATIONEM CONSCRIPSIT
VELJKO GORTAN
[...] CONVERTIT COMMENTARIISQUE INSTRUXIT
BRANIMIR GLAVIČIĆ
ZAGRABIAE MCMLXXIV
ACADEMIA SCIENTIARUM ET ARTIUM SLAVORUM MERIDIONALIUM
Liber VIIII. 176-327.
[...]
Ám mialatt kapitánya, Joáb, véres tusa hőse,
fenn Jeruzsálemben Dávid biztos falak öblén
kényére időz. Az efféle a harci erényt megapasztja,
s kész melegágya a bűnnek: bár Dávid hada győzhet,
tornyai oltalmában is őt győzik le a bűnök.
Ember vaj’ kíván-e magának ilyen menedéket?
Éppen az ég tetejére jutott fel az égi szekéren
Phoebusnak ragyogó fényű fáklyája. E percben
ébredt álmából Dávid, fiusarja Isáinak:
fellegvárának téres tetején fel-alá jár.
Átpillant egyszer csak a túlnani házra - amelynek
néhány ablaka nyitva maradt valahogy - s odaát egy
meztelenül fürdő szép nő hó-bőre világol.
Létó lepletlen fürdő lányát láthatta ilyennek
Aristeides (ha hiszünk ama régi regéknek)
Gargaphiának habjai közt egykor. S az a híre,
ítélvén Paris sem látta különbnek a három
istennőt, kik szépségben-bájban vetekedtek;
ingadozott hosszan, melyiküknek nyújtsa a díjat.
Nos, Dávid meglátja a nőt, és lángol azonmód,
tűzbe borítja szivét, testét izzítja Areia.
Kérdi ki légyen. "Betsábé, Uriás felesége
ő, ama hitteusé, aki épp a Joáb seregében
tűri a harc terhét" - ez a válasz. Mindez azonban
nem téríti eszére, az őrült vágy diadalt ül.
Hívja paranccsal a hettita erkölcsös feleségét,
és rútul megszeplősíti. Az asszony az éjnek
leple alatt tért vissza a megcsalt hitvesi ágyhoz,
s érezte: a magvaik elkeveredvén Jessze fiának
új ivadéka fogant meg ölében. Tudtára is adta
Dávidnak, s az a gaztettet titkolni akarván
Betsábénak férjét gyorsan visszahivatja,
őt, ki Joáb seregében Rabbát víja a sáncból.
És miután megjött így kérdezi: "jó katonám, mondd,
Séruja sarja Joáb, a vezér, jól harcol-e, kérdlek?
Jól hadinépem? Még a szövetséges katonák is?
Tápláljunk-e reményt? Rabbánál, mondd, mire végzik
embereink a csatát a magas fal alatt, Uriásom?"
Ám mialatt Dávid s Uriás ezt sorra vevék mind,
már az olympusi lanka felől közelít is az este.
Akkor Dávid küldi vitézét hogy lepihenjen,
és meghittjei közt testét-lelkét felüdítse,
küldet utána pazar lakomát, falatozzék,
gondolván: Uriást nyilván mardossa az éhség.
Szép feleségével pótolja csak, úgymond,
azt, amit eddig nélkülözött, tréfát, nevetést, test
nászi tusáját - így ha az asszonyt domboru hassal
látja viszont, hogy a gyermek mástól van, nem alítja.
Ekképp elhal az emlék és elnémul a visszhang,
leples, titkos cselről árulkodni mi sem fog.
Ámde a hettita mégse’ saját házába-lakába
tért meg, mert Dávid palotája előtt csak a puszta
földre hever le ruhástól, domboru teknőcpajzsra
hajtja fejét, ez vánkosa, hisz nem kér puha vackot
táborban-hadban nevelődött férfivitézség.
Elnyúlt hát Uriás és mély álomba hanyatlott,
nem bolthajtás oltalmazta - a csillagos ég csak.
Dávid meghallotta mi történt s már kora reggel
elhívatja a harcost: "Otthon mért nem aludtál?
Fárasztó utadat jobb vánkosokon kipihenni,
ottléteddel a házad népét és feleséged
vígasztalni soká, szíves meghitt csevegés közt,
és míg módod van rá, szólni s hallani szép szót."
Így szólt Dávid, s rá Uriás így adta a választ:
"Jáhve kegyének ládáját fedi bőrtakaró, és
Izráel hadinépe kicsiny sátrakba’, Joáb meg
-
tenger tennivalója között - föld durva ölén hál.
Nagy részünk, méltányosság fejedelme, szabadban
tölti az éjt, s te akarnád, hogy most én hazamenjek,
hol várnak, s ünnepi víg lakomán mulatozzam,
eltelvén párnákra feküdjem, majd feleségem
karjában gyönyörökbe merüljek? Esküszöm én rád,
És üdvödre, amely nékem szentebb magaménál,
nem teszem én, míg Rabbát néked, nagy fejedelmem,
harcban meg nem vívja a had s haza nem tér,
s én még élek hogy diadalmadnak megörüljek."
Ám miután a király láthatta: hiába az érvek,
és Uriás nem megy haza, hát ott tartja ezúttal.
Mert úgy vélte, ha jó sok bort nyel a hettita harcos,
bódult fővel jobban vágyik a hitvesi ágyba,
s nem jut eszébe a szentség, nem jut eszébe Joáb sem.
Étel s bor bősége alatt roskadt a királyi
fényűző asztal, körülülte az udvari nép, ám
Iesseides csak hitteusára köszönti a színbort.
Újabb s újabb kelyhet ürít Uriás lakomázva,
már nem oly állhatatos, de mikor közeledvén
vége a napnak, s már hazaküldik, megmarad ő ott:
szolgák szállásán választja ki éji tanyáját,
pincében legalul, szűk kamrákban keres almot.
Bortól, s álomtól nyűgöztetvén marad ott lenn
addig, míg a világ széléről felkel a Nap már,
és az ibér hegyek is lángolnak tűzsugarában.
Dávid bánkódott tervének füstbemenésén,
és Uriást elküldte, siessen - szörnyű amit tett! -
vissza a hadhoz, és küldött vele egy levelet, mely
Séruja sarját így utasítja: "Joáb, rohamoztasd
Rabbát, és ha te látod már, hogy a kézitusában,
hol van fészke veszélynek, hős Uriást oda küldjed
küzdeni. Ennek előtte figyelmeztesd katonáid:
hagyják hátra mikor már kardon csattog a sok kard,
ellenség sokasága között egyedül, hogy elessen."
Aztán egyszer kél vad Marsnak szörnyü csatája:
jókora ék formájú hadrend ront ki a várból s
zúdul azokra akiknek az élén ott Uriás állt.
Tombol a harc - és társai ím Uriást odahagyják:
ellenséges erő bekeríti, levágja, kifosztja.
Ámde a többi se’ mind menekült meg, mert bekerítik
őket, s mialatt Uriás küzd, meghal a többség.
Nem maga száll hát bús árnyékaihoz Herebusnak,
kik pedig egykor, míg volt testük, ugyancsak
karddal vívtak férfi-dicsőséget ki maguknak.
Hírnököt indít erre Joáb, a vezér, a királyhoz,
tenni jelentést. "Rabba falánál" - kezdi a hírnök -,
"sok katonánk halt meg. Kit a falról ért lövedék,
kit meg a kézitusában azok pengéi, kik onnét,
Rabbából jöttek - kapuit megvédeni bátran -
ütközetünkbe, s a kétes Marsnak tűrni veszélyét.
Vélük vívott ő, Uriás, és akkor esett el,
úgy döntött ugyanis, jobb szívvel hal meg a harcban:
nem menekül, nem néz hasznára a gyáva futásnak.
Ez búsítja Joáb szívét, ezt hozta a balsors,
általam ezt üzené ő, nagyhírű fejedelmem.
Társainak mert őt is csak szomorítja halála,
kéri parancsod: mostantól már hagyja-e Rabbát?
Vagy pedig inkább úgy, mint eddig, várja szerencséd?"
Hallva hadának fogytát felnyög még a király is,
Ám a szegény Uriás vesztén örvend - hisz akarta.
"Menj a vezérhez" - szól - "és mondd el néki e szókat:
Séruja sarja, ne hagyd, hogy megtörjön vereségünk.
Forgandó a szerencse a hadban: a vesztes utóbb győz,
prédál, zsákmányol. Bíztassad csak katonáid,
azt amit elkezdtek soha többé abba ne hagyják.
Díját állhatatos nyeri el csak, ám aki hátrál,
annak sohsem itél Victoria pálmát.
Harcra vitézül, jó katonák! Már járja a végét
Rabba a gőgös! Márcsak némi kitartás,
és hamarost ott lesz törvényünk járma nyakában."
Közben egész Jeruzsálemben már terjed a híre,
kik szálltak nemrég Hadesra Joáb seregéből.
Tépi haját Betsábé hallván: már oda férje,
ül búsan feketében, a könnye patakzik az arcán,
öklözi mellét, szánnivalón szólítja - hiába -
holt Uriást. Amidőn aztán elmúltak a gyásznak
napjai, átvitték Dávidhoz a szép palotába.
Immár nyíltan hált nagyurának hitvesi ágyán;
gyermeke, kit szült, nagy, s ha a sors is akarja,
mód nélkül nagy ígéret. Ámde a nász - amaz átkos
bűnből eredt még! - nem tetszett Istennek, a mennyek
s földek urának.
[...]
Fordította: Névtelen
