Had we but world enough and time
This coyness, Lady, were no crime.
We would sit down and think which way
To walk and pass our long love's day,
Thou by the Indian Ganges' side
Shouldst rubies find; I by the tide
Of Humber would complain. I would
Love you ten years before the Flood,
And you should, if you please, refuse
Till the conversion of the Jews.
My vegetable love should grow
Vaster than empires and more slow;
An hundred years should go to praise
Thine eyes and on thy forehead gaze;
Two hundred to adore each breast,
But thirty thousand to the rest;
An age at least to every part,
And the last age should show your heart.
For, Lady, you deserve this state,
Nor would I love at lower rate.
But at my back I always hear
Time's winged chariot hurrying near;
And yonder all before us lie
Deserts of vast eternity.
Thy beauty shall no more be found,
Nor, in thy marble vault, shall sound
My echoing song; then worms shall try
That long preserved virginity,
And your quaint honor turn to dust,
And into ashes all my lust:
The grave's a fine and private place,
But none, I think, do there embrace.
Now therefore, while the youthful hue
Sits on thy skin like morning dew,
And while thy willing soul transpires
At every pore with instant fires,
Now let us sport us while we may,
And now like amorous birds of prey,
Rather at once our time devour
Than languish in his slow-chapped power.
Let us roll all our strength and all
Our sweetness up into one ball,
And tear our pleasures with rough strife
Thorough the iron gates of life:
Thus, though we cannot make our sun
Stand still, yet we will make him run.
/forrás/
Húzódozó szeretőjéhez
Volna hely elég, s idő, nem
sértne szendeséged, hölgyem.
Kigondolnánk, ülve, ketten,
szerelmes napunk hogy' teljen.
Te a Gangesz ind vidékén
rubintot szednél; rínék én
a Humber partján;szeretőd
lennék az özönvíz előtt
s kikosarazhatnál, kérlek,
míg a zsidók meg nem térnek.
Nőne növényi szerelmem
Rómánál időtlenebben
Szemeidre száz év járna,
S homlokod bámulására;
kebleddel kétszász telne el,
s a többivel harmincezer;
minden testrészeddel korok,
míg végül szívedig jutok.
Mert ily nagy, hölgyem, érdemed,
s kevesb szerelmem sem lehet.
De nyomomban van, hallom én,
az Idő szárnyas szekerén;
és amott előttünk vár a
nagy öröklét pusztasága.
Szépséged nem lesz sehol már
s márványtermeidben nem száll
énekem; s elveszik férgek
soká őrzött szüzességed,
ritka rangod por lesz akkor
s hamu lesz minden vágyamból.
Meghitt s jó hely a sírverem,
de ott nincs csók, én azt hiszem.
Így, míg ifjúság harmatja
üde bőröd átragyogja;
s pórusidon csöpp lángnyelvet
verítékez vágyó lelked,
mérkőzzünk hát, amíg lehet
s - ragadozó szerelmesek -
faljuk inkább időnk mi fel
mint ő sorvasszon minket el.
Mindent hát, mi erős bennünk,
s mi édes, egybegörgessünk,
S örömünkkel szakítsuk át
az életnek vaskapuját:
Nem érhetjük el, hogy a Nap
álljon, tegyünk így, s elszalad.
46 sor
